RSS

 l_-342789474

Portré

Nagy Miklós Kundról

 

EMKE • Spectator-díj

Méltatója: Gáspár Sándor

Nagyenyeden minden a kollégiumról meg a borról szól. Meg a két rettenetes pusztításról 1704-ből és 1849-ből, amikor asszonyokat, csecsemőket, fegyvertelen öregembereket gyilkoltak. Nagyenyed szól a könyvtárról — pusztulásairól és újjászületéseiről, – meg az Erdélyi Gazda dél-erdélyi megjelenéséről, arról, hogy ez a szerkesztőség mutatta, Enyeden mindig voltak, akik újracsíráztatták a magyar közösség életét, akik a közösség életének fejlesztésében találták meg saját életük értelmét, akkor is, amikor a börtön falai, a nagyenyedi „szocialista egyetem” mutatta az állandó veszélyt is.

Nagy Miklós Kund innen indult, Nagyenyedről, ahol leginkább olyan embereknek járt ki a tisztelet, akik a közösségért alkotnak, olyanoknak, akiknek manapság az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) díjat ad, olyan rendkívüli teljesítményért, amely a mindennapi munka szorgalmából cementeződik bámulatunkat kiváltó teljesítménnyé.

Az enyedi fiatalember az enyedi kollégiumból, ahol egyik dédapja rektor volt, onnan, a Bethlen Gábor Kollégiumból indult Marosvásárhelyre, akkor még autonóm tartomány, a Magyar Autonóm tartomány székhelyére, tanárképző főiskolára. A korabeli rendnek megfelelően került a Nyárád mentére, Szentgericére magyar-román szakos tanárként 1965-ben. Románia újabb kori történetének sorsfordító esztendeje ez, Szentgericén viszont olyan nagyon ez nem érződött, inkább a hagyományőrző székely közösséget látta a fiatal tanár. A Marosvásárhelyi Rádió hangja kapcsolta a nyárádmenti falut a nagyvilághoz, ide került Nagy Miklós Kund 1968-ban, s ez az esztendő végleg meg is határozza életét. Ettől a naptól kezdődően újságíróként élt, napi feladata volt figyelni a társadalom életét, a művelődési eseményeket, létrehozni ilyen eseményeket – a Vastapsot például. A Marosvásárhelyi Rádió egykori nyílt műsora volt ez, amelyen a közönség részvételével készült a hangfelvétel – csapatmunka, amelynek egyik tagja Nagy Miklós Kund volt. Egy-egy ilyen produkció nyilván eseménye volt a rádiónak: riportereknek, szerkesztőknek, meghívott előadóművészeknek, de eseménye volt annak a székelyföldi városnak, községnek is, amelynek a művelődési otthona adott helyszínt a felvételnek.

Megszerezte az egyetemi diplomát is, Kolozsváron, államvizsga dolgozatának témája: irodalom a Marosvásárhelyi Rádióban. Dolgozatában példaértékűen mutatja be azt a teljesítményt, ami – mai szemmel – ebben a szerkesztőségben közművelődési projektként értékelhető. A magyar és a világirodalom klasszikus értékei mellett a kortárs irodalom, a születő irodalom és az irodalmi-művelődési élet eseményeiről tanúskodó műsorokat is számba vette, részben pedig saját munkáját. Munkája során jól beilleszkedett a rádió közösségébe, ahol pedig a műsorok ritmusa sok feszültséget okozott, de ő el tudta kerülni a személyes gondokat okozó konfliktusokat, s néhány tanulóév után a Művelődési osztály vezetője lett. Hadd említsük a Megy a magnó portréinterjú-sorozatát is, melyben sok interjút készített, amelyek ma is el-elhangzanak a rádióban. Még folytathatnám ezeknek az éveknek a számbavételét, de akkor mi maradna a későbbi évtizedeknek, amelyek pedig alkotói értékben is, mennyiségben is felülmúlják a rádiós esztendőket.

1985 töréssel indult, megszűnt a rádió, de Nagy Miklós Kund néhány hónap után újra a sajtóban kapott lehetőséget – a Vörös Zászlóhoz került, a megyei napilaphoz, ahol a művelődési oldalak szerkesztőjeként dolgozhatott. Azóta töretlenül jelen van a Maros megyei olvasók előtt a Múzsa szerkesztőjeként, a művelődési-közművelődési élet valamennyi vonatkozására figyel. Szakterületéül a képzőművészetet választotta, ebben mélyedt el, olyannyira, hogy a rádió, később az újság számára készített interjúk, riportok, műterem-bemutatók alapján immár több mint 30 kismonográfia, művészportré, művészalbum sorakozik a polcokon, amelyeknek ő a szerzőjük.

Hadd mondjam el, hogy a 2000-es évek elején a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szakmai tábort szervezett Korondon, a sóvidéki képzőművészekről, hiszen az addig lényegében fehér foltnak tekinthető területen emlékezetes alkotásokkal tíznél több képzőművész jelentkezett néhány év leforgása alatt. A sajtóban viszont nem olvashattunk róluk jelentőségükhöz méltó módon. A tábor résztvevőinek anyagai közül kiemelkedett Nagy Miklós Kund tanulmánya, amelyben  példaértékű alapossággal sorakoztak a művészettörténész adattárába való információk, de Nagy Miklós Kund feltárta a helyi gyökereket is, továbbá összegzésében ki is jelölte azt a területet, amelyen jelentősnek találta az alkotót. Ráadásul példás fegyelemmel, alázattal és gondos, szakszerű nyelvezettel.

Mindeközben újságíró maradt, vagyis sok irányban érdeklődő ember, kíváncsi ember, aki – művelődési újságíróhoz méltó módon – a színház iránt is érdeklődött meg a művelődéstörténet iránt is, így születtek meg színészekkel is a beszélgetőkönyvek, és szinte csak úgy mellékesen, kiadásra rendezte Bernády György emlékiratait is. Ezt csaknem hivatali feladatként, hiszen a Bernády György művelődési alapítvány alelnökeként is tevékenykedik. Marosvásárhelyen a város szellemi központjává fejlődött a Bernády-ház, amelyben hónapokra előre le van foglalva a terem, egymást érik a tárlatok, de a kiállítások mellett más rendezvények is helyet kapnak, és ezeknek is a legtöbb esetben Nagy Miklós Kund a házigazdájuk.

A kiállítások szervezése, berendezése talán hivatali feladat, de megnyitásuk, a megnyitó beszédek megannyi művelődési tett, megannyi közművelődési esemény, megannyi szem a marosvásárhelyi magyarság összetartó láncában. Nem csoda, hogy több kitűntetést is kapott már, közöttük 2004-ben a MÚRE nívódíját, 2013-ban pedig a Pro Cultura Hungarica díjat, valamint a Maros megyei EMKE életműdíját. 2015-ben a Bernády-emlékplakett birtokosa lett.

Nincs most helye annak, hogy főszerkesztő-helyettesként, majd főszerkesztőként végzett munkáját is szemügyre vegyük, bár az is fontos eredmény, hogy a Népújság mindmáig Maros megye legnagyobb példányszámú napilapja.

Az Újságíró Egyesületnek alapítása óta tagja, de szerepet vállalt a Helikon–Kemény János Alapítványban is, a Marosvécsi Napok egyik szervezője. Inkább azt hangsúlyoznám, hogy nyugdíjba vonulása után vált láthatóvá igazán, hogy mennyit dolgozik. 1997-ben jelent meg a Helikoni arcképcsarnok, Hunyadi László plakettjeivel, s azóta minden esztendőben megjelenik egy-két kötete. Gondolom, most is készül valamivel. Marosvásárhelyen szinte minden jelentős képzőművészről írt könyvet, számba véve azt a rengeteg alkotást, melyek igazi értékét egyelőre talán fölbecsülni sem tudjuk, s ehhez kellene mérnünk Nagy Miklós Kund munkája értékének mértékét is. Könyvei nélkül sokkal kevésbé lenne látható az a kincs, amit az erdélyi festők derékhada – főleg a marosvásárhelyi iskola – létrehozott. Mindemellett folyamatosan ma is szerkesztője a Múzsának, amelyet nyugodtan tekinthetünk irodalmi-művelődési hetilapnak is, és talán megérdemelné, hogy évtizednyi anyaga kötetben, antológiaként is napvilágot lásson.

Arra gondolhatnak Önök, s legalább okkal, ha nem is joggal, hogy ennyi munkát csak vasszorgalommal és nagyon komoly, csaknem komor lélekkel lehet csak elvégezni. A vasszorgalommal egyetérthetünk, de a komorsággal már nem, hiszen Nagy Miklós Kund a ritka kabarészerzők egyike is. Sok éven át szerepeltek jelenetei, bökversei a vásárhelyi kabaré előadások műsoraiban, mikor a rádióban, mikor a színpadon. Néhány csujjogatót olvashatunk Székely Szabó Zoltán könyvében, de hallani mostanában az Újságíróklubban is szoktuk, amikor egyik-másik kollégát felköszöntjük. Egy-egy fordulata minduntalan felbukkan a vásárhelyi szólások között is, nyilván legtöbbünk nem tudja, hogy ez Nagy Miklós tréfája, de nem is azért írta a szerző, hiszen szerez ő másikat is, amikor akar.

Kívánom, hogy még sokáig akarjon, dolgozzon. Gratulálok neki, és köszönöm az EMKE-nek, hogy érdemesnek találták Nagy Miklós Kundot a Spectator-díjra, amelyet a legigényesebb, széles látókörű és harcos magyar publicistáról neveztek el, Krenner Miklósról, írói nevén Spectatorról. A díjat most druszája kapja, Isten éltesse, sokáig szeresse.

(Elhangzott 2017. április 8-án Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)

***

„Muszáj Herkulesnek kell lenni”

Beszélgetés Nagy Miklós Kund művészeti szakíróval

Marosvásárhely krónikása, értékmentő strázsamestere, szellemi mecénása, az erdélyi értelmiség emblematikus személyisége. Így aposztrofálhatnám interjúalanyomat, akinek írói és kulturális-szervező tevékenysége ezer szálon követhető nyomon. Mint újságíró több évtizede ad folyamatosan hírt Erdély művészeti életéről, neves alkotóiról, s feladatának érzi az itteni fiatal művészek indulásánál is bábáskodni. Publicisztikák, kritikák, esszék, portré- és tanulmánykötetek szerzőjeként, az írástudók felelősségével működik a romániai magyar kultúra számos szegmensében. Nagyenyeden a történelmi jelentőségű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon, s Kolozsváron a Babeș Bolyai Egyetemen szerzett magyar–francia szakos diplomát. Pályáját a Marosvásárhelyi Rádióban kezdte, művészeti műsorok szerkesztő riportereként működött, a rendszerváltás már a megyei napilapnál érte, frontembere volt a Népújság megalapításának, először: rovatvezetője, majd főszerkesztő helyettese, 2012-ig főszerkesztője volt. A lap hétvégi művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada, ma is ő szerkeszti. Több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete jelent meg, színházi cikkei, kritikái megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat és rendszeres házigazdája művészeti rendezvényeknek. Több elismerés és díj tulajdonosa, társadalmi szervezetek aktív tagja, a Bernády Alapítvány alelnöke. Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhelyen beszélgettünk.

Nagy Miklós Kund. Mellette: Bölöni Domokos

– Reneszánsz embernek tartják, mert több dolgot is minőséggel művel. Hogy kezdődött ez a „polikultúrás” tevékenység?

– Muszáj Herkulesnek kell lennie annak, aki a kultúránkat itt, Erdélyben életben akarja tartani, s e törekvést többen életcélnak is tekintjük. A több hullámú kivándorlás miatt bizonyos területeken kevesen maradtunk, így akaratlanul is többféle tevékenységgel kell egyszerre foglalkoznunk. Ugyanakkor úgy hiszem, felszínesen semmit sem szabad művelni, ezért ha bármely kulturális területre tévedtem, abba egy idő után komolyan beleástam magam. Igyekszem ma is nyitott lenni, kulturális szervezőként, kurátorként megpróbálok minden irányzatnak, a művészi kísérletezésnek is helyet adni. Nem szeretném, ha becsontosodna a szemléletem, ugyanakkor idősebb emberként, a hagyományokat is fontosnak tartom. Ha valakiben tehetséget láttam, azt igyekeztem felkarolni, és ha beváltotta a hozzá fűzött reményeket – befutott festő, vagy elismert író lett – örömmel nyugtázom, hogy pályája indulásánál ott voltam.

– Milyen volt újságot írni a rendszerváltás előtt, hogyan tudott akkoriban az értékek mellé állni, ugyanakkor „szalonképesnek”is maradni?

– ’68-ban kezdtem rádiózni és gyorsan meg kellett tanulnom, mi is a hatalom és a diktatúra. De szerencsére az irodalmi és művészeti terület felé sodródtam, ahol kicsit szabadabban mozoghattunk, mint más rovatoknál a kollégáim. Persze a lehetőség kihasználásához kellett némi turpisság is. Akkoriban a hatalom próbálta megakadályozni, hogy az erdélyi magyarság különböző szellemi központjai tartsák egymással a kapcsolatot. Kitaláltunk tehát olyan műsorokat, amelyek ez ellen hatnak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című beszélgető-sorozat, melyben az egyik alany – mint afféle stafétabotot – a másikhoz küldte tovább a mikrofont és a riportert. A több évig tartó izgalmas műsorláncolatban több mint négyszáz neves személyt szólaltattunk meg, többek között Kós Károlyt, Sütő Andrást, Székely Jánost, Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt, Harag Györgyöt, Bács Ferencet, Tanay Bellát. Készült hetente egy irodalmi-művészeti műsorom is, akkoriban kezdtem kapcsolatot kiépíteni a vásárhelyi, székelyföldi képzőművészekkel is.

– Gondolom, bátorság kérdése volt olyan interjúalanyt választani, aki valamiért szálka volt a hatalom szemében, nagy kihívást jelentett ez egy fiatal rádiós számára?

– Hogyne. A rádió kettős – bukaresti és marosvásárhelyi – alárendeltsége miatt azonban nem csak a megszorítások voltak nagyobbak, esély is gyakrabban adódott az ukázok elkallódására. Emlékszem, miután például Bartis Ferenc kijött a börtönből és tiltó listára került, ez az intézkedés minket valahogy kikerült. A vásárhelyi rádióban megszólaltattuk. Működött a cenzúra, piszkálódtak a feletteseink, a rendszer torzulásával együtt egyre abszurdabb lett minden, de így-úgy, valahogy be lehetett lopni az adásba bizonyos témákat, személyeket. Míg aztán ’85-ben, be nem tiltották a magyar nyelvű adást. Egyik nap a délutáni adáskezdet előtt nem sokkal jött a parancs Bukarestből, hogy attól a pillanattól kezdve a vidéki rádióadók többé nem sugározhatják műsoraikat, a szerkesztőségeket felszámolják.

– Semmi előjele nem volt ennek a döntésnek?

– Szóbeszéd előre jelezte, és nem is tűnt lehetetlennek főleg amiatt, hogy Elena Ceausescu volt kompetens ezekben a kérdésekben, de reméltük, hogy ez csak fenyegetőzés, hogy könnyebben kordában tarthassanak. A döntés konkrét kiváltó okát máig nem tudtuk meg. Tény, hogy attól a pillanattól kezdve négy évig, a ’89-es decemberi eseményekig a területi stúdiók elnémultak.

– És akkor a marosvásárhelyi adó egyszer csak újra megszólalt? Megvoltak hozzá a feltételek?

– A székházat más célokra használták, de jó állapotban voltak és a felszerelések is megmaradtak. Aztán 1989. december 22-én Marosvásárhely is kivonult az utcára, este lőni kezdték az embereket. Éjszaka is zajlott a megtorlás, másnap Bukarestben és szerte az országban csúcsosodott a népharag, megbukott a hatalom. Akkor az itteni rádiósok közül néhányan bementek a stúdióba, a katonai őrség nem ellenkezett, s a kollégák újraindították a rádiót. Jómagam akkor már a megyei lapnál dolgoztam.

– S ott mi volt a helyzet a szerkesztőségben?

– Izgalmas és nagy kihívás volt egyik pillanatról a másikra létrehozni egy új lapot. Addig nem volt szabad sajtó, először lehetett végre felső irányítás nélkül újságot szerkeszteni. Hirtelen új nevet is ki kellett találni a Vörös Zászló helyett. A frissen alapított Népújság címoldalára, a folyamatosan zajló változások közepette én írtam a vezércikket. Véglegesen akkor még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de felvállaltuk, hogy megcsináljuk az első lapszámot. Írtunk, szerkesztettünk, közben néztük a tévét és követtük az országos eseményeket.

– Mindenki egyformán gondolkodott erről a szerkesztőségben? Volt elég vállalkozó újságíró, szerkesztő, aki gyorsan összeállt erre a feladatra?

– Voltak elegen, akikkel ezt meg lehetett csinálni. Olyanok is voltak persze, akik  aztán hamar otthagyták az újságot, voltak, akiket kivetett a közösség, de akkor éjjel inkább arra koncentráltunk, hogy a semmiből összehozzunk egy olyan új napilapot, amilyenről addig csak álmodozhattunk.

– A tartalmakat át kellett hangolni, le kellett cserélni, ez gyorsan ment?

– Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű volt ez azoknak, akik éveken keresztül úgy szerkesztettek lapot, hogy a hatalom szabta meg, mi jelenhet meg és mi nem? Kérdés volt az is, miként csinálhat egy szerkesztőség új lapot, ha az állami támogatásra már nem számíthat. De akkor, az elején még olyan forradalmi volt a hangulat, hogy azt mondtuk, összedobjuk és csináljuk.

– Tehát saját zsebből készült az első szám?

– Igen, így is mondhatjuk, bár akkor talán ez volt a legkisebb gondunk. Utóbb hoztuk létre saját zsebből a lapot megjelentető kft-t. Döntőbb volt az elején, hogy az olvasók irányába legyen meg a kellő erkölcsi tőkénk. Bevallhatom, hogy az általános eufóriában az is megfordult bennem, hogy elégséges-e az az erkölcsi hitel, amivel belevágok az új feladatba. A rádiós múltam és az írásaim nyomán kapott pozitív visszajelzések azonban eloszlatták a kételyeimet, teljes lendülettel voksoltam a megújulásra. Rendkívüli esemény volt, amikor megjelent az első szám, napról napra növelnünk kellett aztán a példányszámot,  mindenki a Népújságot akarta olvasni. Természetesen a rádió is vonzott, néhány évig még saját műsorom volt. És a közéletből se maradhattam ki. Azokban a forrongó decemberi napokban én is az RMDSZ egyik vásárhelyi alapítója voltam.

– És mit fogalmazott meg akkor ez a szervezet? Hogy látja utólag, az alapítók egy követhető, realista utat jelöltek meg maguknak?

– Az első napokban a nevét még kereső szervezet, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség magját értelmiségiek képezték, a vásárhelyi csapatban olyan jeles emberek voltak, mint Sütő András, Markó Béla, Gálfalvi György, az írók mellett egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök, Csíky Boldizsár zeneszerző, Fülöp G. Dénes református lelkész, újságírók, szerkesztők. Minden területen demokratizálást akartunk. És teljes szellemi szabadságot. Szinte mindannyian komolyan hittük, vagy legalábbis reméltük, hogy a magyarság teljes értelemben felszabadul, minden minket illető jogot meg lehet szerezni. Egyesek bíztak abban, hogy egyszerű és gyors lesz ez a folyamat. Hamar rá kellett jönnünk, mekkorát tévedtünk.

– A szerveződésen belül akkor nem látszott semmilyen szellemi, ideológiai ellentét?

– Nem érzékeltünk ilyesmit. A szervezet az elején a romániai magyarok érdekképviseletét vállalta fel, később kezdődött a pártosodás. A parlament megalakulásakor kellett a politikai párt szerepkörét is magára öltenie. A magyarságot képviselő személyiségek a legkülönbözőbb területekről jöttek össze, érthető, hogy nem mindenki gondolkodott egyformán. Elkerülhetetlen volt, hogy idővel el ne különüljenek bizonyos csoportok, irányzatok. A pártosodáshoz az is hozzájárulhatott, hogy túl sokan akartak hatalomhoz jutni. S az ezzel járó előnyökhöz is. Voltak, akiknek ez nem sikerült. Néhányan azok közül, akik nem kerültek az élvonalba, egyszer csak elkezdtek szervezkedni, és így jött létre még két másik párt. Nyilván ez egy szimplicista magyarázat, a valóság sokkal bonyolultabb, de a lényeg mégiscsak az, hogy a széthúzás sajnos utóbb nagyon ártalmassá vált az egész romániai magyarság számára. Azt se lehet elhallgatni, hogy jöttek olyan hatások az anyaországból is, amelyek nyomán felerősödött a szakadás folyamata. Pedig az egység itt tényleg létkérdés. Sajnos sokszor annyi szavazat úszik el egy-egy választáson, amennyi éppen ahhoz kellene, hogy egy kritikus helyen a magyar polgármesterjelölt győzzön, vagy hogy egy magyar többségű tanács jöjjön létre. Ez eléggé frusztráló, ha valakit izgat a közösség jelene, jövője. Jómagam azért vonultam félre a politikától, mert úgy éreztem, meg kell őriznem az újságírói függetlenségem, és a szellemi élet, a kultúra területén van a helyem. Ragaszkodom a meggyőződésemhez, és megpróbálom valahol középen az igazi értékeket pártolni. Ha valamit, valakit jónak tartok, pártállástól függetlenül igyekszem támogatni.

 – A volt párttársai nem tartják emiatt árulónak?

– Manapság könnyen ragasztanak mindenféle címkéket az emberre. Azt is egy-kettőre rámondják, világhálós hozzászólásokban is gátlástalanul hirdetik, hogy ez vagy az áruló. Nyilvános megnyilatkozásokban még nem hallottam, hogy engem ilyen jelzővel illetett volna valaki. Gondolkodó ember vagyok, nem csapongok ide vagy oda, a publicisztikáimban viszont megírom a véleményemet.

– Az itteni magyar írók, hogyan kerültek kapcsolatba, az anyaországi kollégákkal?

-A változás előtt nehéz volt a kapcsolattartás. Aki tudott, az a követségről szerzett lapokat, de nagy jótétemény volt, hogy jöttek Magyarországról a hátizsákosok és ők csempésztek ide könyveket, folyóiratokat. A Kossuth Rádióból sok mindenről értesülhettünk, aki tévézni akart, az Kelet- vagy Közép-Erdélyből átment a Királyhágón, mert ott már lehetett fogni az MTV adásait. Kivételes eseménynek számított, ha idejött egy anyaországi író a bukaresti írószövetség szervezésével.

– Emlékszem, Annus József, a Tiszatáj főszerkesztő helyettese miként igyekezett anno a lapba belopni erdélyi írók verseit, novelláit. Innen nézve a „haza a magasban” elv, mennyire látszott érvényesülni?

– Tiltották a kéziratok kijuttatását, de akiknek jó kapcsolatuk volt, azoknak a Tiszatájban, Kortársban és más folyóiratokban mégis megjelentek írásai. Itt aztán botrány és zaklatás lett belőle. De megérte, hiszen az erdélyi írók hisznek abban, hogy egységes a magyar irodalom, és az ő műveik is beletartoznak a kánonba. A nagy nyitás csak a rendszerváltás után következett be, amikor például a Látó folyóirat Marosvásárhelyre tudta hozni az összmagyar irodalom műhelyeit, még a párizsit vagy a chicagóit is. A húsz év alatt 110 ilyen magyar műhely mutatkozott be itt. A műveikből mi is publikálni tudtunk a Múzsában. A Tokaji Írótáborba is gyakran elmentem és hoztam onnan sok értékes anyagot. Megnyílt a világ, ezt tükrözi hétről hétre lapunk irodalmi, művészeti melléklete, amely most, beszélgetésünk idején már az 1267. számánál tart. Antológiát is megjelentettünk belőle. A pezsgő irodalmi, művészeti élethez illő könyvkiadás is joggal számít közérdeklődésre.

– Ha jól tudom, számos magyar kulturális intézmény, rendezvény is született.

– Igen, rendszerváltás után lettek új tévé- és rádióstúdiók. Könyvvásárokat, rövidfilm- és színházi fesztiválokat kezdtek el szervezni és olyan magyar rendezvényeket, mint a Miénk itt a tér, vagy az utóbb sajnos megszűnt Félsziget fesztivál. Hagyományossá vált a Vásárhelyi Forgatag. Született számos alapítvány és nyíltak magyar kulturális székházak. A magyarság itt sokkal szerényebb anyagi körülmények között él, mint a román polgárság, mégis próbál saját erőből maradandót alkotni a kultúra területén. Fontosnak érzi, hogy a fiatalokat itt tartsa, mert sajnos továbbra is nagy az elvándorlás,

– Mi a véleménye e folyamatról?

– Egyéni döntés ez minden esetben. Azt szoktam mondani, nagyon fáj, hogy a magyarok kivándorolnak, de úgy hiszem, hogy ha Erdély Magyarország része lenne, a fiatalok akkor is elmennének, mert Budapestnek és a nyugatnak hatalmas elszívó ereje van. Sajnos éppen ahhoz a generációhoz tartozók hagyták el tömegesen a szülőföldet, akiknek gyermekei most nőnek bele a szavazóképes életkorba.

– Milyennek látja az anyaországi írótársadalmat?

– Amikor megtörtént a változás, szabadon és szívesen jöttünk-mentünk egymáshoz látogatóba. Még fociztunk is együtt, mint öregfiúk. Amikor körvonalazódni és számítani is kezdett, hogy ki hova tartozik, az anyaország csapatából egyre többen maradtak ki. Barátságok bomlottak fel, úgy tűnt, az írók mind kevésbé tudnak párbeszédet folytatni egymással. Ez is érzékeltette, milyen hatással van mindenkire az, hogy a magyar politikai élet darabokra törik. Én úgy szoktam emlegetni a 90-es évek elejét, hogy „ez abban az időben volt, amikor a magyar írók még együtt futballoztak”. A széthúzás sajnos begyűrűzött ide Erdélybe is. Szomorú, hogy így van, mert lehetnek különbözőek a vélemények, de érthetetlen, miért számít ellenségnek az, aki másképp gondolkodik.

Pacsika Emília

TISZATÁJ, 2017/2

***

Szász László

Nagy Miklós Kund: Felemás

Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2018

Nagy Miklós Kund és új könyve

            „Ami igazán zavar a színház világában, az a kiszolgáltatottság. Mindez megváltozik, ha a magad ura lehetsz. Hunyadi László azt mondta nekem, hogy ez [ti. az egyéni előadóest, a pódiumműsor] pótcselekvés. De ő nem próbálta ezt. Illyés Kinga indított el” – fakad ki a háromfonatú vallomás Kilyén Ilka színésznőből: az alkalmi mellőzöttség, a megszenvedett siker és a pótolhatatlan művésztársra utaló emlékezés hangfekvése. Az effajta többszólamúság egyik ismérve Nagy Miklós Kund interjúinak (ahogy ő nevezi, „beszélgetéseinek”), s érdemeként kell ezt följegyeznünk egy olyan időszakban, amikor akármely publicista nagy sikerű riportönyvet jelentet meg minden tíz-tizenöt, hivatalos személlyel folytatott szenzációs nyilatkozat után. Az írásoknak élő szót idéző hangulatuk van, és kötetbeli megjelenésre azzal nyernek jogot, hogy bennük eleven személyiségek (szám szerint huszonhét), az egyes személyiségek történeteiből, gondjaiból, sorsvonalából pedig egy korszak képei elevenednek meg. Az olvasóban (jelesül bennem) ugyancsak emléket indít el Illyés Kinga neve: nyolcvanas évekbeli túlélésünk egyik titka, Marosvásárhelyen. Hány magyartanár dicsekedhet azzal, hogy szinte heti rendszerességgel európai rangú előadóművésszel szemléltethette diákjainak irodalmunk jeleseit? Az erdélyi magyar kultúra maradék intézményeinek felszámolása az értékek közvetítésének egyedülálló, különös útjait teremtette meg, mint például az, amit a képzettársítás bennem is felszínre hoz: rangos művészek (akik a világ más részein kőgazdag sztárok lettek volna), mivel nem kaptak színpadi feladatot, iskolákba lopakodva csempészték át a valódi művészetet a cenzúra és a diktatúra vámzárain. Ezt a szellemiséget adta tovább Illyés Kinga, s láthatóan mentette át a 21. századba is a rá emlékező színésznő.

            És ez tekinthető Nagy Miklós Kund Felemás című kötete meghatározó modalitásának, többletként más hasonló jellegű szövegválogatásokhoz képest: majd mindegyik „szereplő” életútja a kommunista diktatúrából indulva ível át a kilencvenes évekkel kezdődő ellentmondásos jelen felé, és az ebből adódó dilemmák jól felismerhetők, végső hatásként összeadódnak. „Ízig-vérig marosvásárhelyi könyv” – mondja a szerző; és eltéveszthetetlenül, jellemzően európai és magyar – teszem mindjárt hozzá. A magyar kultúra nagy múltú, sajátos (olykor méltatlan jelzőként provinciának minősített) régiójából szól az „egyetemes magyar” kultúrához.             Valamikor, a nyolcvanas évek közepe felé haladva kezdtük, próbáltuk összeszámolni, hány (a tudomány, technika, művészet különböző területein) tehetséges ember távozott el Marosvásárhelyről, s felmérni: csupán akik külföldön bizonyítottak, ha mindannyian megkapják a lehetőséget képességeik legjobb kamatoztatására, micsoda hasznot, nemzetközi szinten mérhető gazdasági-szociális-szellemi fellendülést adtak volna hozzá omladozó régiónkhoz. A helyzet mostanra úgy változott, hogy míg a város korábban jószerint csak kibocsátott (menekülésszerűen távozó) tehetségeket, az utóbbi évtizedekben befogadni is képes, vagy legalábbis kiegyensúlyozottabbá vált a szellemi értékek cserekereskedelme. Eléggé nyilvánvalóan kiderül ez a beszélgetőtársak által hozott atmoszférából.

            Amihez azt is szükséges tudni, hogy amikor a szerző (akinek ez a kötete éppen a 75. születésnapjára jelent meg) a hatvanas évek közepén pályáját a Marosvásárhelyi Rádiónál kezdte, és időközben a helyi napilap, a Vörös Zászló kulturális rovatát is szerkesztette: az erdélyi sajtóban kialakult a riportnak egy „sajátosan romániai magyar” műfaja. Jelesül, a „szocializmus építésének hiteles bemutatása”, egyfajta bő szóáradatba ömlesztett „tényirodalom”, mely a művi lelkesedés sorai közé, szóvirágos nyelvi ügyeskedéssel, igyekezett becsempészni valamit a magyar kisebbség valódi gondjaiból; jó esetben tehát maga a riport ürügyként szolgált a kimondhatatlan sejtetésére (rosszabbik esetben – tudjuk). Így válhatott ez a beszédmód a jelentés nélküli betűhalmaz műfajává. A Felemás szerzője sohasem művelte az álriportnak ezt a formáját. Láthatóan nem törekszik a problémafeltáró publicista, az advocatus diaboli szerepébe, de nem is válik bármiféle hatalmasság szándékainak sajtóvazallusává: tényrögzítő riporter. Mindig pontosan, világos egyértelműséggel és sallangmentes magyar nyelven kérdez, következésképp hasonlóan szép egyszerűséggel megfogalmazott válaszokat olvashatunk. (Szomorú, hogy ezt emlegetni szükséges. Az interjúk egy „vidéki”, „kisebbségi” napilap, a Népújság minden heti kulturális mellékletében jöttek világra; összehasonlításként tessék beleolvasni az anyaország napilapjainak hasonló rovataiba, avagy belehallgatni a tévé, rádió beszélgetéseibe: „–Mennyire érzi úgy, hogy úgy gondolja, hogy?” „– Egyébként egyenlőre én.”) Azért lesz egyetemes és magyar ez a kötet, mert minden megszólaló valamilyen szálon Marosvásárhelyhez kötődik, a székely főváros pedig európai és magyar; húsz-huszonöt év alatt olyanná lett, mint a világon minden normális regionális központ: van populáris és magas kultúrája, több újságja és vitatkozó publicistái, marakodó politikusai, vannak főiskolái, egyetemei, híres professzorai, írói, képzőművészei, egyre rangosabb színházai és egymást irigykedve dicsérő színészei. Ez a kép kerekedik ki bennem a beszélgetések olvastán.

            Jóllehet a szerkesztő-riporter munkássága legfontosabb területének a helyi képzőművészeti értékek feltárását tartja, ezúttal a színpadi előadók mintha többen volnának. És aki valaha akár csak közelébe került a kulisszáknak, tudja: a színész a mások szavaiban van otthon, a reflektorfényből kikerülve, egyre nehezebben nyilatkozik meg a látható valóságról. A kérdező azért olykor hozzáér egy-egy sajgó ponthoz („Tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő színészt sem tüntettek ki Kossuth-díjjal”), a történet szereplője pedig keservesen törekszik, hogy lemondjon a szokásos nyelvi panelekről: „Nehezet kérdezett. Ez tényleg fáj! Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról.” Ilyenkor mégiscsak sajnálja az olvasó, hogy nincs elegendő téridő az egyéni és nemzetiségi dilemmák elmélyültebb kibontására. Ám utóbb a Bálint Márta és az ugyancsak Magyarországon sikeresebb Bács Ferenc szavai mellé illeszthetjük például a nemzetközi elismerés felé tartó, fiatal, vállalkozó kedvű Sebestyén Aba elszántságát: „Megszerettem ezt a várost. Soha nem is akartam Erdélyből elmenni. Elindítottam egy olyan szakmai életet, amit egyáltalán nem szeretnék itthagyni.” Az idősebb nemzedék képviselői közül azok megmaradt hitét, akik már az intézményes marosvásárhelyi színházi élet hatvanas évekbeli újrateremtésekor jelen voltak: a színész-pedagógus Kovács Leventéét, az író-rendező Kincses Elemérét, a nagy szerepekre emlékező Farkas Ibolyáét, a klasszikus színház túléléséért küszködő Gáspárik Attila színész-igazgatóét. És színpadhoz meg Erdélyhez kötődik a néptánc-koreográfia kortalan nagymestere, Novák Ferenc Tata is, a zeneszerző Csíky Boldizsár viszont mindig is Vásárhelyről tört a fővárosok koncerttermei, a sokkal fiatalabb, roppant tehetséges drámaíró, Székely Csaba pedig a világ színpadjai felé.

            Egymás után olvasva a beszélgetéseket, egy idő után kiviláglik (és ez tekinthető a riporter írói erényének), hogy legtöbb „szereplőjével” meghitten, azonos hullámhosszon társalog; egyesekkel mondhatni, személytelen, hivatalos hangnemben; olykor azonban nehézkessé válik a stílus, szinte érzem a ki nem mondott szavak kínos feszültségét. Kevéssé hitelesen hangzik, ahogyan egyik legtehetségesebb kortárs költőnk főszerkesztőként nyilatkozik meg (tapasztalatom szerint belterjes, de főként megbízhatatlan módon szerkesztik a lapot): „Ez nem a reklám, hanem a dicsekvés helye.” Másik végletként hat a teljesen amerikaivá lett erdélyi képzőművész; ahhoz a világhoz idomult, ahol a művészi sikert az én folytonos pumpálásával kell felszínen tartani: „Én nem szeretek csak úgy dolgozgatni, egy kis festmény, egy kis vázlat… Ilyesmi nem érdekel.” Az írások mind egy-egy személyiséggel kapcsolatos kiemelkedő esemény, hivatalos elismerés alkalmából készültek, így kerülhetett a kötetbe olyan pszeudointerjú is, amelyben a kérdezett – életkoránál és hosszú évtizedeken keresztül betöltött, igen magas funkcióinál fogva jelentős társadalomtörténeti tapasztalatok birtokában – egyetlen használható információt nem közöl, majdani kutatók munkáját segítendő.

            Ilyenkor nem irigylésre méltó a riporter. Csakhogy a marosvásárhelyi kultúra felelősének ez a kötete nem véletlenül ’fele/más’: mint afféle, egész eddigi munkássága fölött tisztelgő esztétikai tárgy, tevékenységének más területeiről is szövegeket von be, a kulturális újságírás nélkülözhetetlen terméseként. A Népújság oldalain megjelent rövidebb cikkei, miniatűr esszéi, recenziói gyülekeznek önálló fejezetbe; ráadásként pedig a lap vásárlóinak kedvencei, a mifelénk bő száz évvel ezelőtt világra jött kis színesek, klasszikus tárcák, melyekben a lokálpatrióta olvasó reggelijéhez étvágygerjesztőnek megkaphatta a helyi hatalom visszaéléseit kipécéző fricskákat.

            Minannyiunknak, minden írástudónak az a szerény, titkos vágyálma: úgy száz év múlva is (valamely tudós művelődéstörténész dolgozatában) legalább egy lábjegyzet erejéig éljünk tovább. Nagy Miklós Kund riportjai kétségtelenül forrásanyagként szolgálhatnak majdani kisebbségtörténeti kutatásokhoz, ehhez azonban a fiatal kiadónak is tanulnia kell még. Nem érdemes megspórolni egy kötetzáró melléklet aprómunkáját, mely visszakereshetővé teszi az írások első megjelenési helyét.

************************************************************************************

LÉLEKKIKÖTŐK

Tárlat és könyvbemutató a Kövesdombon

A HÍR

Április 29-én, hétfőn 18 órakor nyílt meg Kedei Zoltán festőművész kisgrafika tárlata a marosvásárhely-kövesdombi unitárius egyházközség templomának Bözödi-termében.

Ugyanott mutatták be Székely-Benczédi Endre  két új könyvét. A Szívmeleg ujjak arcomon gyermekeknek és gyermekekről szól; a Begyűjteném szavaidat „címzettjei” a felnőttek.

A versekből ízelítőt nyújtott Kilyén Ilka színművész.

Tanítványaival közreműködött Székely Levente hegedűművész, zenélő társai: Fülöp Orsolya, Gyárfás Renáta, Negrea Anna és Ludescher László.

Az esemény házigazdája Kecskés Csaba lelkész-esperes, műsorvezető Doszlop Lídia volt.

A találkozó dedikálással zárult.

***

A BESZÁMOLÓ

Lélekkikötők

Tárlat és könyvbemutató a Kövesdombon

Vers és rajz összefonódásának zsúfolásig telt helyszínévé vált Marosvásárhelyen április 29-én délután a kövesdombi unitárius egyházközség Bözödi terme. Kedei Zoltán festőművész kisgrafikatárlatának megnyitásával egyidejűleg mutatták be Székely-Benczédi Endre két verskötetét. Az esemény házigazdája, Kecskés Csaba lelkész-esperes köszöntötte a két kerek évfordulós alkotót, a találkozó résztvevőit és az előadókat.

Kilyén Ilka, Székely-Benczédi Endre, Doszlop Lídia, Kecskés Lajos, Kedei Zoltán valamint Kecskés Csaba

Líra és képzőművészet egybefonódása

Az ünnepség nyitómozzanataként Kecskés Lajos nyugalmazott lelkipásztor Hadnagy József Köszöntés így hetven táján című, Székely-Benczédi Endre 70. születésnapjára írt versét olvasta fel.

Kedei Zoltán számára ez a számadás éve, a művész idén ünnepli 90. életévét, gazdag alkotói munkássága több mint hat és fél évtizednyi – mondta felvezetőjében Doszlop Lídia műsorvezető. A tárlat anyaga 24 kisebb méretű vegyes technikájú alkotás. Munkásságát végigkísérik a pasztell- és grafikai alkotások, melyek többsége vázlatból alakult önálló munkává. Rajzai, grafikái, pasztelljei is az olajfestmények mondanivalójához igazodnak, ezek a rajzok alapjai a vászonra vitt és olajba álmodott kompozícióknak. Az alkotó vallomása szerint nem készít metszeteket, sokszorosított grafikát, rajzai egyediek, és a színes vázlatok, pasztellek is inkább grafikák. Hozzászólásában a képzőművész kétértelmű humorral fűszerezve jegyezte meg, hogy őt „nagyképű” festőművésznek tartják, mivel ritkán állít ki kisméretű alkotásokat, ezúttal azonban a helyszín és a könyvbemutató keretében ez kézenfekvőnek tűnt. „Évek óta mondom, hogy nem állítok ki többé, ennek ellenére újra és újra megteszem… nem lehet ellenállni. A művészetben a nyugvópontot keresem, szavak hiányában a festészethez menekülök” – mondta. Kedei Zoltán említést tett a várban lévő Vár-lak műtermében tartott több mint harminc könyvbemutatóról, a helyszínváltoztatás előzményeiről, amelyet Bölöni Domokos író, újságíró kezdeményezett, aki az általa alapított Súrlott Grádics irodalmi kör révén a Maros és Nyárád menti tollforgatókat egyaránt ösztönzi. A jelenlegi tárlat lélekkikötőként is jellemezhető, ahol a szemlélődő megpihenhet, miután a művész átvezet a drámától a pasztell megnyugtató líraiságáig, a szenvedéstől az örömig, a hatást pedig Székely-Benczédi Endre versei fokozzák – fogalmazott a művészettörténész.

Testvérek egyazon kultúrában

A tárlat bemutatását követte az egykori matematikatanár, a hetvenéves Székely-Benczédi Endre két verseskötetének ajánlása. A Szívmeleg ujjak arcomon című kötet gyermekeknek és gyermekekről szól, a Begyűjteném szavaidat című pedig felnőtteknek. A Szívmeleg ujjak arcomon című új kötet célközönsége a gyerekek, nem véletlen, hogy a szerző unokáinak készült, a kötetillusztrációk is az unokák által készített rajzok. Amint a méltató fogalmazott, almamosolyú gyermekversek, nem csak gyerekeknek, amelyekben a gyerekkor legkülönbözőbb helyszínei, legmeghatározóbb tárgyai, mozzanatai törnek felszínre. 1990 előtt más volt a súlya meg a gyakorisága is a leírt és kinyomtatott magyar szónak, mint utána. Székely-Benczédi Endre is megteremtette magának az irodalom közös földjén az ő saját világát. Túljutva az élet delén, immár nem a lázadás, a világgal való perlekedés határozza meg verseinek alaphangulatát. A szerző ars poeticája megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. „Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes…” – hangzott el. A költő elérzékenyülten mondott köszönetet az egybegyűlteknek, köszöntötte a Súrlott Grádics tagjait, mint hangsúlyozta, a hasonló összejövetelek baráti találkozók, mert „testvérek vagyunk egyazon kultúrá-ban” – mondta, majd a közönség soraiból Márton Károly is felolvasta a költő tiszteletére írt Ha én kicsi volnék című humoros versét.

A könyvbemutató sikeréhez, a jó hangulathoz ezúttal is elengedhetetlen volt Kilyén Ilka színművésznő jelenléte, aki a versek ihletett tolmácsolása révén nyújtott ízelítőt, a lelkes közönség pedig vastapssal jutalmazta közvetlen előadásmódját. Közreműködött Székely Levente hegedűművész és tanítványai: Fülöp Orsolya, Gyárfás Renáta, Negrea Anna és Ludescher László. A marosvásárhelyi Juventus Kiadónál megjelent köteteket Bölöni Domokos szerkesztette, a kiadvány technikai szerkesztője Donáth-Nagy György.

Szer Pálosy Piroska

Fotó: Nagy Tibor

Népújság, 2019. május 2.

https://www.e-nepujsag.ro/articles/lelekkikoetok

***

A TALÁLKOZÓ JEGYZŐKÖNYVE

  1. Kecskés Lajos ny. lp. felolvassa Hadnagy József versét.

Hadnagy József

Köszöntés így hetven táján

                          Székely Benczédi Endre 70-ik születésnapjára

Egyszer jártam nálad
már nagyon régen,
ott áll a házad
a faluvégen,
keletre tőle kis domb áll,
aligha nagyobb a Holdnál,
de annál tán
ragyogóbb ablakodban,
világít sötét hajnalokban
a téli, későn kelő Nap helyett,
mikor ülsz, ülsz a kanapén,
s addig nézed az üveget,
s az addig néz téged tovább,
amíg a Nap elrestelli magát,
fölkel és átveszi a domb helyét
a homlokodban,
jöhet a papír vagy füzet,
és gyufának a toll,
ceruza, meggyújtani a tüzet
a Nyárád menti kis konyhában…

Ez jut eszembe mostanában,
pontosabban, így hetven táján,
amikor az élet dombja
virrasztó hajnalokon
jobban világít, mint az ég holdja,
messze látni róla
hátrafelé, de előre jó, ha
látjuk a következő napot,
amint az sután
csak nézi, nézi a holnaputánt,
és a holnapután az azutánt,
míg valamelyik nap elrestelli magát
s nagy tükre előtt odafönt
patyolatfehér inget ölt…

  1. Székely Levente hegedűművész és tanítványai játszanak.

  1. A házigazda Kecskés Csaba lelkész-esperes köszönti a találkozó résztvevőit és szereplőit, Kedei Zoltán festőművészt, Székely-Benczédi Endre költőt és családját, Kilyén Ilka színművészt.

Megköszöni Székely Levente hegedűművész és tanítványai fellépését.

  1. Tárlatnyitó

Doszlop Lídia Kedei Zoltán kisgrafikáiról beszél.

Kedei Zoltán: Kislány portré (olaj, vászon, 55×40 cm, 2015)

Kedei Zoltán festőművész alkotásainak már több ízben adott otthont a Bözödi György terem. Olajfestményei, kollázssorozata  töltötte meg e terem falait, a műélvező közönség gyönyörködtetésére. Az idei év Kedei Zoltán számára egyfajta számadás éve. És nem is akármilyen számadásé, a művész idén ünnepli 90. életévét. Sok – kevés a kilencven év? Ha arra gondolunk, hogy mindebből, alkotói munkássága több mint hat és fél évtizednyi, azt mondjuk szép, gazdag. De hogy hosszú, azt semmiképp nem mondhatnánk mert a művész is így érzi, örökös alkotói lázban újabb és újabb tervek, megfestendő vásznak lebegnek léte horizontján.

A mostani ünnepi alkalom rendhagyó, hiszen  Kedei Zoltán műterméből, a  Vár-lakból, a művészet- és irodalomkedvelő lelkes közösség ezúttal itt talált otthonra a Bözödi György teremben. Bizonyára a  közönség soraiból sokan tudják, hogy rendszeresen tartattak kötetbemutatók a várbeli műteremben, a mai ünnepi találkozó is ezek méltó folytatása, ahol a líra és a művészet egymást kiegészítve nyújt nekünk felemelő és felejthetetlen pillanatokat.

A mai tárlat anyaga 24 kisebb méretű vegyes technikájú alkotás, pasztell-, grafika, olaj, valamint tus- gouache, és tus-színes ceruzarajzok. Létrehozásuk időpontjai is különböznek, a ’80-as évektől kezdődően napjainkig,  egyfajta merítés a megszámlálhatatlan ilyen jellegű alkotásai közül. Kedei egész munkásságát végigkísérik a pasztell- és grafikai alkotások, melyek olykor vázlatként kezdték el „életüket”, hogy később átalalkulva önálló alkotásként tündökölhessenek. Rajzai, grafikái, pasztelljei is az olajfestmények mondanivalójához igazodnak, hiszen ezek a rajzok alapjai a vászonra vitt és olajba álmodott kompozícióknak. Így vall a rajzokról: „Én különösebben nem grafikázom,  nem készítek metszeteket, sokszorosított grafikát. Egyedi rajzaim vannak, és a színes vázlatok, pasztellek is inkább grafikák.”  Számtalan pasztell- és grafikai alkotás jelent meg az évtizedek folyamán sajtó- illetve kötetillusztrációként.  A pasztellrajzok egy jelentős része alkotótáborokban való részvételkor készült, gyorsan lehetett velük dolgozni, nem kellett hosszabb ideig érlelni a témát. Ezek csaknem kizárólagosan figurális és portréábrázolások voltak. A pasztellt alkalmazta a művész sok esetben az aktoknál is. A kiállított művek tematikáját tekintve betekintést nyerhetünk Kedei Zoltán alkotói pályájának szakaszaiba. Ösztönösen válogatta ki a művész a munkáit, lelkének rezdüléseit, munkásságának állomásait tükrözendő. Felfedezzük a fokozott drámaiság, a balladisztikus világ – korszakokra jellemző szín-, forma- és motívum-készletet, de találunk színesedő,  fokozott líraisággal telített rajzokat is, melyek a „pihenő a drámák között” – alkotói korszakának jellemzői. Ezek a rajzok emberábrázolások, jellemrajzok, hiszen egy-egy figurában nem csak azt az egy személyt látjuk, akit megjelenít a rajzlapon, hanem egész generáció, embercsoport elevenedik meg lelki szemeink előtt, és köszön vissza ismerősként. Visszaköszönnek az alkotásokon a művész sorstémákkal megpakolt motívumtárházának fő elemei: kendős, sokat tudó asszonyok, bogáncsot tördelő simogató kezek, kopjafák, megdőlt fák mélységritmusa, megrokkant emberek felvert tűzhelyei. Több alkotáson is dominál a kék szín, mely Kedei egyik alapszíne a vörös mellett. Tudatosan illeszti a felületre a kéket, a szülőfalu, a ravai ég kobaltkékje „kísérti” pozitív értelemben, de az indigókék és poroszkék árnyalatok egész skáláját alkalmazza gyakorisággal. A sorskérdések drámai képei mellett saját lelkünk is megpihen a poézis erejével megrajzolt, lírai képek előtt: varrogató nő, unokára vigyázó nagymama, lantot pengető kellemesen kecses női figura, pihenő múzsa, család, női portrékompozíciók, egy tájjellegű aprócska, de annál hatásosabb kép, sőt egy önarckép sem maradhatott ki a válogatásból.

A mai tárlat lélekkikötő, ahol megpihenhetünk, miután átvezetett, elvezetett a művész bennünket a drámától a pasztell megnyugtató líraiságáig, a szenvedéstől az örömig, mely hatást a poézis ereje által, Székely Benczédi Endre versei csak fokoznak, egymásba kapaszkodva erősítenek.

Kedei számára a festés létkérdés. Már gyerekkorában melléje szegődött, nem tudott, de nem is akart szabadulni tőle, hajotta, gyötörte, kísértette, és megteremtette lelkében a megbékélés, a béke érzetét és életében a harmóniát.

„Nyugvópontot keresek a művészetben. Művészettel csillapítom lázam, segítségével falat bontok, ha didergő tél van. Szavak hiányában a festészethez menekülök.” Ez a fajta keresés jellemzi az egész alkotói folyamatot a művésznél. Munkaritmusa az évtizedek során változatlan: rapszodikus alkat, mozgatórugója az új tervek megvalósításának misztikus ereje.

Tovább nem szeretném fejtegetni ez alkalommal Kedei Zoltán munkásságát, hiszen órák hosszat lehetne beszélni közel hét évtized alkotásairól, inkább felkérem a művészt, mondjon pár mondatot a képekről, terveiről….

  1. Kötetbemutató

Doszlop Lídia ismertetője: Székely-Benczédi Endrével és a hetvenéves költőnek nem is egy, hanem két verseskönyvével találkozhatunk ma.

Szívmeleg ujjak arcomon a címe Székely-Benczédi Endre új kötetének,  elsődleges célközönsége pedig a gyerekek. A kötettel való legelső találkozásomkor pár percig elidőzöm a címnél. Szívmeleg ujjak – milyen szerencsések ezek az ujjak, a szerző közvetlen környezetében élő gyerekek, unokák elsősorban. Ez a kötet nekik készült, az ő hozzájárulásukkal, hiszen a kötetillusztrációk az unokák rajzai. Bevallom, a cím elvarázsolt. Hiszen nincs a világon bennsőségesebb érintés, mint arcodon érezni gyereked ujjait, mely ujjbegyekben benne van kicsiny szívük.

Almamosolyú gyermekversek ezek, nem csak gyerekeknek. Olvasás közben hirtelen pirospozsgás, pufók, kerek arcú, vidám gyerekeket láttam magam előtt, ahogy felolvasást „követelnek” a nagyapától, saját verseskötetéből. A gyerekkor legkülönbözőbb helyszínei, legmeghatározóbb tárgyai, mozzanatai kerülnek a verseskötet lapjaira.

Érdemes elolvasni, felolvasni olvasni még nem tudó, vagy akár tudó gyerekeinknek, hiszen így együtt élhetjük át a gyerekkor néhány szépséges, kedves mozzanatát,  járhatjuk be élethelyzeteit. Kiváló újév indító olvasmány, üdítőleg hat a minket körülvevő gond- és feladattengerben. Engem elbűvölt.

De hadd idézzek bővebben egy méltatásból, melynek szerzője a Székelyudvarhelyen élő költő, prózaíró és művelődésszervező P. Buzogány Árpád.

„A Nyárádszentmártonban élő Székely-Benczédi Endre szinte gyors egymásutánban lepte meg a verskedvelőket két kötettel, a gyermekversek gyűjteményét, már idei évjelzéssel, követte a Begyűjteném szavaidat című. A marosvásárhelyi Juventus Kiadónál megjelent könyvet Bölöni Domokos szerkesztette, akárcsak az előbb említettet, ily módon is ösztönözve és segítve az ő személye meg az irodalmi kör holdudvarába tartozó Maros és Nyárád menti tollforgatókat a tollfoghatóságra, a kötetekkel való jelentkezésre. A kiadvány technikai szerkesztője Donáth-Nagy György, a borítólapon Kusztos Endre rajzát használta fel.

A hatvanas évek végétől már közlő, akkor főiskolás szerző nem sokáig élvezhette a sajtó biztosította népszerűséget, egy elszólása miatt az állambiztonság élénken érdeklődni kezdett iránta. A rendőrségen le kellett adnia verseit is. Egy interjúban így emlékszik erre: „éreztem, hogy tovább figyelnek, nem elégedtek meg azzal, hogy elvitték a kéziratokat” (a Pillangó a homlokomon című évfordulós interjú szerzője Székely Ferenc). A nyolcvanas évek közepéig pókháló lepte be tollát, aztán az Igaz Szó folyamatosan közölte verseit. Az ezredfordulót követően a Bölöni Domokos alapította Súrlott Grádics irodalmi kör tartotta frissen a tintát a tollban. 2007-ben Kökényvár a senki földjén címmel saját költségén jelent meg első saját kötete.

Igen messziről kezdtük a friss kötet útját, mentségünkre szolgálhat, hogy már a rómaiak is tekintettel voltak arra: a könyveknek is megvan a maguk története. Nem csupán a szerzőknek. Mint tudjuk, 1990 előtt más volt a súlya meg a gyakorisága is a leírt és kinyomtatott magyar szónak, mint utána. Székely-Benczédi Endre is megteremtette magának az irodalom közös földjén az ő saját világát. Túljutva az élet delén, elsősorban nem a lázadás, a világgal való perlekedés határozza meg sorainak alaphangulatát.

Az első vers sosem véletlenül kerül egy kötetben a többi élére. A Gyergyószárhegyen élt és tragikus körülmények között eltávozott Rafi Lajos (akit költőből cigány költővé próbáltak emelni-lenyomni) sorait mottóként kiemelő, A sokadik te lehetnél címűből idézzük az egyik lehetséges (tán legnagyobb) tévedést: „összetévesztetted magad/ valakivel, aki te akartál lenni:/ az is meghalt.” A pergő időben néha jó lenne megállítani valamit, legalább az emléket.

Népi ihletést több versben is fölfedezhetünk, álomszerű, szürrealisztikus képekkel is gyakran szembesülünk, kedveli a nem teljesen szabálykövető megoldásokat: a sorok szótagszáma váltakozó, a szerző sok esetben nem is szakaszokra, hanem kisebb egységekre tagolja a szöveget, se hangsúlyos, se időmértékes ritmusba nem kényszeríti  belső dinamikájú sorokat-mondatokat, a rím sok esetben távolról cseng vissza. A lírát néha visszarázza a mindennapokba: „kérlek, feledkezz meg magadról./ Húzzunk magunkra, amit még lehet/ az álmainkból”. A rég megélt szerelmet a biztonsággal asszociálja: „Én téged ölellek. Minket a sötét,/ a csend s a falak.”

Más helyen éppen a hiány ural mindent. Pár sorban ragad meg az ember számára fontos helyzeteket. Szinte végtelen egyszerűségű, rímmel-mértékkel nem ékesített sorokban pár mondattal születik a vers, az utánozhatatlan gondolatsor. Utódoknak hagyható fontos üzenetet is pár szóban képes vázolni, világméretűvé tágítva az emberi dimenziót: „Tudod, hogy alattad/ őseid pora./ Fölötted istened/ lakik” – a Fiamnak című verset idéztem, ezek a kötet utolsó sorai.

A leírt sorok hamar ismerőssé válnak bennünk, hiszen az erdélyi olvasó számára nem teljesen ismeretlenek Székely-Benczédi Endre élményei, jelképei. Az ego háttérben tartása valószínűleg életkorbeli sajátosságok közé tartozik, ám éppen ettől érezheti az olvasó, hogy a kötet versei nem csupán egyetlen személyt (magát a szerzőt) érdekelnek… A múló ború, a rezignáltság, az izzadságszagtól mentes könnyedség adja a kötetnyi vers egyedi báját, a világot (és jelenségeit, történéseit) megismerni és értelmezni vágyással együtt.

Eddig az idézet P. Buzogány Árpád írásából.  Ide kívánkozik még néhány jellemző mondat a szerző alkotói mórszeréről, művészi hitvallásáról. Pár sor az életemről című önvallomásában ez olvasható:

„Egykori házunk küszöbén, a Kis-Küküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke.

Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez.

Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él.

Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET.

  1. Márton Károly felolvassa versét:

Ha én kicsi volnék

     Székely-Benczédi Endrének

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Verset írnál arról:
Száguldok paripán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Mosolyogva néznél
Házunk tört ablakán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Ujjamra koppintasz,
Ha nyúlnék csikk után?

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Sokkot kapnál-e a
Sok kérdésem okán?

  1. Kilyén Ilka színművész olvas a kötet verseiből.

 Záró rész: Kecskés Csaba lelkész-esperes házigazdaként köszönetet mond a fellépőknek, bejelenti, hogy a tárlat a hétköznapok mellett a következő vasárnapon ismét „megnyílik” a déli istentisztelet után.

 Székely-Benczédi Endre dedikál…

*************************************************************************************

A 75 éves Farkas Árpád köszöntése

Portréja az 1988-as Szép versek kötetben (Kántor László felvétele)

Csak biztass

Te csak biztass, akárcsak eddig tetted, e kerek 75. előtt is, mint ama mágusok, kiket babonásan becsültek, biztass a történelem mélyeiből feltörő szóval, mert itt, a történelem tetején az eget most is tartanunk kell, annyi a hazugság, hogy ránk akar roggyanni, s a kormány ma is szabad ösvényeket tapos ostobaságnak, asszimilációnak…

 Biztass hát, mondd, hogy Erdély kell neked, hogy akkor is otthont keressünk itthon, amikor az olcsó irredentizmus és fantáziátlan sovinizmus továbbra is szítja parazsát, mert Erdély kell nekünk is, itt legyen a sírunk – de inkább a házunk.

 És mesélj is, hogy majd magunk is meséljünk, tömör mondatokkal, melyek szabad lélegzetet követelnek, aztán csak hallgass, s mi is csendben leszünk, mert úgy fogan a gondolat, s hogy meghalljuk: az üvöltésen túl már érik a csend, s bár sokan most is parázs dühvel ontják rágalmaikat az erdélyi, székelyföldi magyarságra, egyszer csak eljön (visszatér?) az idő, amikor élünk békésen egymás mellett, több náció fiai, kikkel még lehet, tréfásan köszöntjük egymást, esetleg verset írunk zivatarról és szép vasárnapról – bár az is lehet, mégiscsak jobb, ha a verset hagyjuk a költőkre, még mindig jobb, ha ők, mint ha mindannyian.

 De addig is, te csak biztass, 75. után is.

Farcádi Botond

Háromszék, 2019. április 3.

***

Bogdán László: A régi kocsmák

               Farkas Árpádnak, a hetvenötödikre

Sugás

…És mi csak ültünk a Sugásban. A problémák összekuszálódtak,
a pártban öntisztulási folyamatok, nagy átrendeződések
követték egymást, hogy azután példásan még rosszabb legyen minden.
Különös fényben ragyogott a Nagy Protokoll…
…És mi csak ültünk a Sugásban: megtörtént az ideológia,
zajlottak a dolgok, begyűrűztek a történetek, az elvtársak
őrült táncban követték egymást a vezető posztokon,
útra keltek a vándorcigányok és a veres hangyák, megalvadt
a tej, elrepültek a sült galambok, fortyogott a puliszka.
Gyűltek a tanulságok, az él-táncosok Moszkvára vetették
vigyázó szemük, de Párizsra kacsingattak…
Gyerekeink felnőttek, dolgaink romoltak, öregedtünk,
egyre kilátástalanabbak lettek a viccek is. Eltűnt a jövő.
Elszálló szeretőink Friscóból, Stockholmból üzentek: „gyere!…”

Kripta

…És mi csak ültünk a Kriptában. Vodka. Sör.
/ha éppen nem volt olajos, jól is esett…/
Egyre többen álltak fel az asztaltól és indultak el
Napnyugatra vagy a Boldog Vadászmezőkre,
„mely vadászmezők – mondotta volt egy szerb származású,
de németül beszélő, marxizáló indián / a la Defa Berlin / –
ránk várnának, ha lennének, de sajnos nincsenek,
ezért itt a földön kell irtani az imperialistákat!…”
…És mi csak ültünk a Sugásban. Nyár lett és tavasz és tél
és megint lassú, méla-kóros székely-sárga őszök jöttek,
megkezdődött a falurombolás és mi a megmagyarázhatatlan
események résein át, félszemmel az emberarcú buldózereket figyelve
egymás elszánt arcába meredhettünk, miközben feltámadt
és úszult a xenofób nacionalista propaganda és nem volt holnap!

De azután mégis eljött és ilyen lett!

***

Farkas Árpád

S nem rogyik alá az ég!

Nem értem bár, de mégsem csodálkozom, hogy  a hivatalos román politika és alázatos szolgálatába szegődött televízió oly ádáz következetességgel, parázs dühvel ontja rágalmait az erdélyi, legutóbb székelyföldi magyarságra, miszerint e hitvány népcsoport (1.) elmagyarosította volna számfölényben lévő tömegeit; (2.) lerombolta ortodox templomait; s következetes lévén asszimilációs nekiveselkedésében (3.) ma sem hagyja anyanyelvén tanulni a románság gyermekeit.

Ez a magván kelt, olcsó irredentizmus és fantáziátlan sovinizmus mindig ugyanazt a parazsat szította, nincs amiért csodálkozni, ha tudós történész szemrebbenés nélkül hazudik a Székelyföldre elnemzetlenített jobbágytömegeket, mely falvakban szabadrendiség uralkodott mindég jobbágyság helyett, a másik sírfeliratokat elemez, ugyancsak tudós ábrázattal mondván: az Oláh János Ioan Romanul volt hajdanán, nem vévén észre, hogy a – kicsire nem adunk – névadástörténet-hamisítás közben sírgyalázásba is keveredik; nincs mit csodálkozni, mondom, ha valaki ott a hegyen túl faragott egyszer magának egy jó nagy hazugságot, annak neki is támaszkodik s addig dédelgeti, míg emlékmű nem válik belőle.

Való, hogy nem kellene minden szurka-piszkára felszisszennünk, de mikor saját panaszainkkal sírják szembe a szemünket, s ily rozsdás késekkel döfködik oldalunkat, nem oly vastag a bőrünk, hogy ne lássuk döbbenten, az orcátlanság oda fajult: most már a közvetlen környezetünkben, mellettünk élők is hazudják: gyermekeik nem járhatnak iskolába, őket pedig elnemzetlenítjük.

S a kormányt képviselő prefektus rendeletben adja áldását e hatalmas ostobaságra. Mely dehogyis ostobaság! – újabb szabad ösvények taposása a 70 esztendős, ellenünk uszuló asszi­milációnak.

Ha a romániai magyarságot feltartott kézzel látjuk, nem azt jelenti, megadta volna magát. Az eget tartjuk, hogy annyi hazugságtól ránk ne roggyanna.

***

Farkas Árpád

Kell-e nekem Erdély?

Még ráunhattam volna e kérdőjelre is, de csak nem hagynak vele békén. Legutóbb az Európa Parlament két jeles képviselője keresett fel a dilemmával, miszerint széles e földkerekségen nem találkoztak ilyen történelmi tudathasadásos állapottal, miszerint s jelesül két, látszólagosan szemben álló fél harsog; egyfelől: a román sajtó egy része, legfőbb hírközlő eszközével, a televízióval az élen a legtermészetesebb hangnemben értekezik arról, hogy a magyarok el akarják csatolni Romániától Erdélyt, sodorván magukkal az utca népét is, mely képéből kikelvén üvölti: „Meghalunk, harcolunk (igen, ebben a nevetséges sorrendben), Erdélyt nem adjuk”, másfelől a legutóbbi magyar kormányok, valamint a romániai magyar kisebbség legilletékesebb szervei hangsúlyozzák körömrágásig: isten őrizzen attól, hogy magukénak vindikálnák ezt a nemzetközi békeszerződések-meghatározta sorsú országrészt.

Nem értik, persze hogy nem értik a más demokráciákhoz szokott parlamentek, így hát elmesélem, hogy az a magyar kormány is sértegeti e tájrész többségi lakosságát: ellenőrizetlen lapjaiban olyasmit állítanak, hogy a fenének van szüksége hatmillió olyan fölbujtható románra, melynek egy része nem azért lázad, mert patikáiban a legelemibb gyógyszerekhez sem jutni, hanem mert valamely gyógyszertárra más nyelven is kiírják annak nevét, valamint olyannyira manipulálható volt kommunistái által, hogy még azért is botot ragad, ha leendő orvosai anyanyelvükön óhajtják tanulni a medicinát. Másfelől: szítja parazsát még egy népbujtogató szervezet, melynek elnöke, saját hülyeségére rádöbbenve, épp lemondott ugyan, de maradt egy másik, nevezett Coja alelnök úr, ki a Kossuth rádiónak adott interjújában imigyen riogat: Való igaz, hogy a mai magyar kormány nem kéri Erdélyt, de jöhet majd egy másik, mely majd igényt tart rá! Ő legalábbis – hangsúlyozza a riporternek –, ezt tenné helyében. (Egyszóval: pánromán gerjedelmében még egy szomszédos állam kormánya fejével is gondolkodna.)

Hát bolonduljanak meg nélkülem ezek az urak. Én a magam részéről ugyanis igényt tartok Erdélyre. Itt születtem, minden ősöm csontja itt porlad, sem Bukarestbe, sem Budapestre nem futamodtam fehérebb kenyérért. Most készülök otthont vásárolni a beszédes nevű Testvériség utcában, élve akivel még lehet, légyen bármilyen náció fia, testvériségben. Sírom is itt legyen, mert kell nekem, s meg is illet ez a föld. Punktum.

***

Farkas Árpád

 

Csak biztassatok

 

Időnként az a derengő érzésem, hogy mégiscsak élnek emberek a földön, akik nem írnak verseket. Ez azért különösen említésre méltó, mert köztudott, hogy mindenki ír, írt, írni fog – pontos információink vannak hadvezérekről, kik sátraik félhomályában, csata előtti estéken strófákat róttak titkon, és a fél-analfabéta uralkodóról, ki félholtra korbácsoltatta kamarását, amiért dugdosott költeményeiről állítani merte, hogy azok bizony gyöngék. Verset tehát mindenki ír, aki volt már szerelmes és naplemente-tájt kemény marokra fogta díványpárnája csücskét, arcát beletörölte, s legalább három – mágikusnak tűnő – szót suttogott.

A költők nagyon jól tudják, hogy mesterségük ilyeténképpen régóta kipróbáltatott – s meglehetősen tartózkodóak. Nagy János bemutatkozáskor gyakran hozzászorítja a kézfogáshoz azt is, hogy ő bizony műbútorasztalos. Kis Jóska nemigen passzítja a parola mellé címét, miszerint ő – költő.

Amolyan kisjóska vagyok én is. Közvetlen környezetemben egyre inkább sejteni vélik, hogy milyen lovat abrakoltatok, még abrak is kerül, de isten engem ne segéljen, ha nem szólnak meg néha a nyargalászásért. Persze, becsülésem – az is megvan. Kapu alá ver be az eső, s utánam veri távoli tanárismerősömet, aki magáról vizet lepallóban így köszön: „Valami verset kéne írni, hogy álljon el ez a zivatar!” A nehezen társalgásba keveredő, konvenciókkal birkózó és alulmaradó ember hegeli bölcsességével adom vissza a szót: „Hát, bizony.” Félreértés ne essék, ismerem már ezt a hanghordozást, falumbéliek is könyököltek át véle a kerítésen: „szép vasárnapunk van, ezt verselje meg, tanár úr!”; autóbuszmegállónál mellém toppanó barát szólott: „nem jön ugye, na, erről írj verset!”; erdőlő munkás kacagott rám a térdig hóban: „na, most csináljon költeményt!” Számtalan féltréfás megrendeléssel tarsolyomban tudom, hogy mindez amolyan tollforgató embernek járó jónapotot köszönés, mellyel a címző közölni kívánja azt is, hogy tudomása van a címzett irodalmi mesterkedéseiről.

És ugyanakkor azt is tudom, hogy a magamfajta vékony igéjű prófétáknak eme szemérmes becsülése igen megtisztelő, s hogy a tréfa fele onnan kél, ahol még babonásan becsülték a mágust, ki valóban elállította egy tercinával a zivatart, s a vasárnapoknak is csodás lengetegséget adott – tehát: a történelem mélyeiből.

Lévén, hogy az élő mindig a történelem tetején: kapualjaiban, autóbusz-megállóinál és kertjei alatt él, egyik lábamról a másikra állva kérem vidám barátaimat és ismerőseimet, csak biztassanak, rendeljenek, majd írok valamit. Ugyancsak féltréfásan és szerénytelenségem tudatában teszem hozzá: még mindig jobb, ha én, mint ha mindannyian.

(Részletek Farkas Árpád megjelenés előtt álló próza és publicisztikakötetéből)

https://www.3szek.ro/load/cikk/121943/farkas-arpad-75-eves

***

 

Átvágva tűzön és havon

75 évet töltött szerdán Farkas Árpád Kossuth-díjas költő,  szerkesztő. Születésnapi köszöntőként közöljük az alábbi beszélgetést, amelyet Székely Ferenc készített.

 

– Tamási Áron szülőföldjéről származol, milyen emlékeid vannak a vidékről?

– Kis világban születtem, székelyföldi, tiszta magyar környezetű és még vallásilag is egynemű unitárius faluban, Siménfalván, de gyermekkorom élményszálai tulajdonképpen a kilométerre fekvő Székelyszentmiklóshoz kötődnek. Viszonyulásom a földtől számított második nemzedékbeli emberé. Földműves nagyapám, aki falubírócska is volt – azért bírócska, mert nagyon kicsi volt a falu, alig negyvenöt házszám –, ugyanúgy nevelte gyermekeit, mint minden igyekvő gazdaember: ha lánya volt, kistafírungozta, ha fia, taníttatta. A fiúgyermeknek ez volt abban a világban a stafírungja. Ma már a 40 házszámot számláló Székelyszentmiklósról százvalahány – nem számoltam össze – körüli azoknak a száma, akik értelmiségiként élnek szerte a világban. Kisgyermekkorom minden nyarát-telét ott töltöttem, aztán édesapám révén bekerültem a nagyobb faluba, Székelykeresztúrra, majd Székelyudvarhelyre, amelyik város ma is Székelyföld szívének mondatik, és meghatározóan magyar kisváros. Ott jártam iskoláimat, de minden vakációmat a faluban töltöttem, nagyapám eléggé bozontos szemöldöke alatt.

Apám értelmiségivé válván kapcsolatba került a kor áramlataival, ’49-ben a falu egyetlen tanítójaként szervezték be a pártba, aztán ’53-ban kirúgták. Emlékszem, megvan a kivágás abból az országos napilapból, amelyben a megjelent cikknek az volt a címe, hogy Farkas a bárányok között. Kizárták, mert önéletrajzából kifelejtette – különben a Tudomány és Kultúra Társaságot vezette Székelyudvarhelyen –, hogy apjából kulákot csináltak. A téeszesítés ’49-ben kezdődött, ’61-ben fejeződött be, márciusban. Márciusban székelyszentmiklósi nagyapám beadta a derekát, áprilisban meghalt. Én végigasszisztáltam gyermekkorban – amelyet abszolút felhőtlennek éreztem akkor –, hogy amiben élünk, az a világ rendje, gyermek és kamasz voltam, politika- és ideológiamentes. Sajnálatos módon elkerült az, hogy bekerüljek az pionírmozgalomba, azért sajnálatosan, mert barátkozó gyerkőc voltam, csak integethettem a társaimat tengerpartra vivő vonatok után, nem avattak fel pionírnak, mert két kulák nagyapával nem volt lehetséges. Automatikusan ment a felvétel a pionírmozgalomból a KISZ-be, így ebből is kimaradtam, tehát boldogult úrfikoromban semmiféle szervezeti, közösségi életet nem élhettem. Amit természetesen utólag nem sajnálok, mert azt hiszem, mai napig ebből az életre szóló sértésből élek. Ami persze csak később fogalmazódott meg bennem.

– Mikor kezdtél verset írni?

– Körülbelül 18-19 éves voltam, mikor tollhoz nyúltam, olyan értelemben, hogy értelmezzem is azt, amit írok, ne csak elragadtatottságomban fogalmazzak versikéket, mint a kamaszok általában. Ez időben kellett végignéznem, miként lakoltatják ki házukból a siménfalvi nagyszüleimet; és jó néhány évig egyik rokonuknál kellett meghúzódniuk a nyári konyhában, ott fogadtak engem, az unokát. És nem hallottam magam körül sápítozást, csak időnként nagyanyám rázta a kukoricacsövet, miközben fejtette, hogy azt a kurva Sztálin apátokat! De azt sem értettem én pontosan. Sőt Sztálin halálakor, kilencévesen én is sírtam a többiekkel együtt. Azután sokáig nem tudtam, ki él, ki hal meg, be kellett nőnie a versfejem-lágyának ahhoz, hogy megértsem, mennyivel értékesebb egy százötven éve, száz, kétszáz éve halott költő, hogy csak a költészetről beszéljek. De minden sokkal értékesebb a mindenkori világban, mint a napi politikai értékekhez kötött gyász- és örömindulat.

– Hova került a család, amikor el kellett hagynotok a szülőfalut?

– Székelyszentmiklós után a közeli Székelykeresztúron töltöttem két évet gyermekkoromból öt- és hatéves koromban, a dackorszak kezdetét, mikor is egy téli iskolai ünnepségen felrovatott, hogy azt a verset, amit Petőfi Sándor a legenda szerint a Petőfi utca 5. szám alatti lakásunktól háromszáz méterre, a Gyárfás-kúriában írt – az Egy gondolat bánt engemet –, nem voltam hajlandó előadni. Természetesen, mint minden kisgyermek, nagyon jó szavaló voltam, és nagyon lámpalázas, a címen kívül az égegyvilágon semmi eszembe nem jutott. És álltam ott, mint partra vetett hal. Hiába kérleltek az első sorban ülő szüleim, a kulisszák mögül tanítóim, hajoljak meg szépen és távozzam, ha nem tudom, álltam makacsul, úgy döntöttem, mindaddig, amíg eszembe nem jut az első sor, nem hagyom el a terepet. Nos, hát elég kínos helyzet született akkor, de annál szebb volt Székelykeresztúrnak gyermekvilághoz méretezett atmoszférája, a Jézus-kiáltó szőlőhegy, a kisiparával és csekélyke kultúrtörténeti hagyományaival lélegző kicsi-kicsi városka.

– Ha azt mondom: Székelyudvarhely, mi lebben föl lelki szemeid előtt?

– Székelyudvarhely gyermekkorom városa; csodálatos volt. Utólag iskolám is az, pedig gyengécske tanuló voltam, főleg a reál tantárgyakból. Ez a város meg akart maradni, és föl akarta nyújtani ujját a világba: a 20. századba. Segítette ebben, hogy ami hátránya volt, váratlanul előnyére szolgált. Hiszen csak szárnyvasútja volt. Végállomás. De nehezebben jött be, nehezebben rontott rá például az úgynevezett szocializmus is. Őrizhette morálját, azt a világot, amiből, ha nem is volt személyesen jelen, akkor is sugárzott Tamási Áron szellemisége. Látásmódom azért is válhatott drámaivá, mert tanúja lehettem, hogy ebben a csodálatos városban, Székelyföld egyik iskolaközpontjában téglagyári munkássá sorolhatták a város tanárát, egyben kultúraktivistáját – történetesen apámat. A kisváros színe-szaga ma is érzékeimben. A tudomány- és kultúraterjesztő társaság kis régi épülete helyén ma a Küküllő Szálló áll. Apám első udvarhelyi munkahelyére sokszor vittem a tízórait, ma is tejeskávé-illatú a környék számomra.

– Előbb nem a kolozsvári bölcsészkarra felvételiztél, hanem a marosvásárhelyi színészképző főiskolára?

– Érettségi után megérkezett Marosvásárhelyről Luigi bácsi, Kőmíves Nagy Lajos, aki felvételizőket keresett – tehetségkutató körútra indult – a Színművészeti Akadémia számára, és kettőnket, András Csaba tördelőszerkesztőmet és engem biztos bejutónak ítélt egy-két vers elmondása után. Boldogan és gyanútlanul elutaztam életemben először egy Udvarhelynél nagyobb városba, Marosvásárhelyre. Marosvásárhely valami csodálatos világ volt, és csak hálás lehetek utólag annak a bizottságnak, amely nem vett fel színinövendéknek. Eredményhirdetés után még az éjféli vonattal elmehettem Kolozsvárra felvételizni a bölcsészkarra, filológiára, amire különben végig készültem.

– Milyen csapat verbuválódott össze Kolozsváron?

– Kolozsvárra gyűlt össze Székelyföld minden valamirevaló gyermeke abban az esztendőben is, amikor én felvételiztem. Kiderült, hogy poggyászunk van. Verseket hozott Király László, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Csiki László. Csoportosultunk; második Forrás-nemzedéknek neveznek minket azóta is, ha az irodalomtörténészeknek épp fogódzókra van szükségük. Mi nem irodalomtörténetet műveltünk, hanem diáktanyává avattunk egy írószövetségi székházat. Az előttünk járók ezt a lehetőséget megteremtették nekünk. A péntek estékre összegyűlt Kolozsvár magyar diákságának szellemi továbbműködés iránt érdeklődő része. Azt hiszem, ma is jelentősége van, ha százötvenen-kétszázan begyömöszölődnek egy terembe, hogy meghallgassák valaki rossz versét és az afölötti vitát.

– Hamar elteltek az egyetemi évek, s következett a kihelyezés…

– A bukaresti katedraválasztás során döbbenten tapasztalhattuk, hogy ötévi diákoskodásunk alatt eltűntek az országból a magyartanári katedrák. Hiába vonultak nyugdíjba annyian, városon például egyetlen katedra sem vétetett lajstromba. Lelkesen választottam hát Kisbacont Benedek Elek iránti elszánt romantikával, de csakhamar kiderült, hogy az iskola felső tagozata régóta megszűnt. Élettársra lévendőm, Simó Erzsébet is hasonlóval szembesült Kisborosnyón. Végül Sylvester Lajos kézdi rajoni főtanfelügyelő segítségével sikerült pályát kezdenünk Kovásznán, illetve Vajnafalván. E „poros kisvároskát” már akkor igyekezett meghatározni Fábián Ernő, Gazda József és néhány lelkes orvos, lelkész és tanárember szellemisége.

– S mit akartatok a másik székely kisvároskában, Sepsiszentgyörgyön?

– Szentgyörgy is poros volt, úgy bizony. Itt hetilapot alapítottuk. Jó nevű gimnáziumán, múzeumán, színházán és kórházán, valamint az időben azóta tovaszállt kenyéradó két kis gyárán kívül alig volt egyebe. Király Károly megyevezetésével volt négy esztendőre nyúló pillanatnyi szerencséje, aki, kihasználva a közigazgatás átalakításával járó országos felfordulást, felfrissítette kissé az összeállott levegőt, mielőtt e mozgolódásban felröppentett jómadarak más-más ágakra visszaszálltak volna. Dali Sándor révén ő toborzott rég nem látott sajtót is ide a fiatal értelmiségiek, mérnökök, tanárok több tucatja mellett, ugyancsak fiatal, már könyves írókkal, kiknek pörös szájában ugyan járt már, de még nem vérezte fel zabla. Sokan talán egyetlen vörös iszonyatnak vélik azt a fél századot, pedig sepsiszentgyörgyi torzonborzságából is kipiroslik négy emlékezetes esztendő, amelynek során olykor felülkerekedett az emberi tényező. Magunkat becsüljük, ha nem hagyjuk feledésbe merülni azt a személyiséget, aki közülünk küzdötte föl magát pártapparatcsikból közössége gondját vigyázó nemzeti ellenálló férfiúvá. A kérdésre, hogy mit akartunk fiatalon e poros városban, némileg hasonló a válaszom: fújni róla azt a port, mert bizonyára kincsek rejlenek a mélyben, s persze suttyomban, legalább „magánhasználatra” megváltani a világot. Ezt tenném ma is, ha kellő tüdőm maradt volna hozzá, mert látom, fel-felparázslik az idegen, vad szelek ráhordta porréteg alatt.

– 1973-ban többedmagaddal látogattál ki Amerikába…

– A kitelepedett, ott könyvforgalmazással foglalkozó Püski Sándor hívott meg többek között Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Domokos Gézával együtt amerikai körútra. Akkor indította be az üzletét; felesége jobb házakhoz járt takarítani azért, hogy ha a repülőjegyünkhöz nem is tud hozzájárulni, de New York-i étkeztetésünket legalább fedezze. Azelőtt egy évvel Jancsó Adrienne-t, Csoóri Sándort és Kósa Ferencet hívták meg. Alkalmunk volt 17 városban, legalább 500-600 emberrel személyesen megismerkedni, az amerikai emigráció különböző köreivel, bornírtságával és szépségével, ismerkedni azáltal, hogy kiváló szellemiségű személyiségekkel kerültünk kapcsolatba.

Közben megtudtam, hogy idehaza félállásba szottyantottak. Ami azért Romániában is kellemetlen volt, mert itt szabadúszásból még annyira sem lehetett fenntartani magad, mint Magyarországon. Semmi máshoz nem értettem, csak az íráshoz, elhagytam a tanári pályát. Tehát 1985-ben kicsöppentem a pikszisből, ahogy később indokolták azért, mert a folyóiratnál, ahol dolgoztam, nem tettem le a garast. Nem írtam meg a kért – tőlem ugyan csak egyszer-egyszer merészeltek kérni – alkalmi verseket az elnök születésnapjára, az évfordulókra. Nem tettem le a garast, ugyanis nem volt elég garasom ahhoz, hogy letegyem. Magyarán ez annyit jelentett, hogy annak a két-három irodalmi lapnak vagy központi lapnak a főszerkesztője, akinek a Román Kommunista Pártot kellett szolgálnia, elvárta volna, hogy ne maradjon egyedül, és az írótársadalom is vonuljon föl mögötte. Akadt néhány ember, aki ezt megcselekedte, a többi nem, és teremhetett nagyon színvonalas irodalom, 1970-től és tovább.

– Milyen gyakran írsz verset?

– Sohasem tartottam a költészetet olyan csinos és hűséges széplánynak, akinek mindig a kedvében kell járni, s minden szeszélyét kiszolgálni. Eszköznek tartottam arra, hogy egy bizonyos korszakban a közérzetemről tanúbizonyságot tegyek. Csupán ennyit akartam, s nem megváltani a világot. Elég fiatalon rájön az ember arra, hogy a költészet erre alkalmatlan. De azt nem merem könnyű szívvel kijelenteni, hogy többet verset nem írok – mert még most is írogatok –, csak éppen nem látom a helyét a nap alatt. Valóban akkor írtam verset, amikor éreztem a tétjét. Az írás olyan, mint a biciklizés, ha egyszer belejöttél, nem tudod abbahagyni. Írok, csöpögtetek tintát a mai napig is, nem jelentetek meg rendszeresen a sajtóban verseket, de ülök egy kis erdélyi völgyben, mely szülőfalumhoz hasonlít, írogatom az őszikéimet, csuklóból, reflexből, de teljes odaadással.

– Istenfélő embernek tartod magad?

A siménfalvi nagyapa egyetlen megmaradt tehenével

– Hívő embernek tartom magam – ha nem is templomba járónak –, aki személyesen óhajtja tartani a kapcsolatot az Úrral, olyannak, aki a transzcendenciát személyesen próbálja megélni, lehetőleg közvetítők nélkül. Számomra az Ige egyszerűen annyit jelentett, minél tisztességesebben, intenzívebben élni meg teremtett világodat, jelen esetben Erdélyhez, a Székelyföldhöz való kötődés nagy-nagy szomorúságát s erejét. És vállalni ezt! A létnek ez értelmet adott, de kenyeret keveset. A létnek túlélés-muníciót adó pénzről is lehetne beszélni, Igéről egyre kevésbé, annak ellenére, hogy templomaink benépesedtek, de az Igét nemcsak templomban hirdetik, megéli csaknem minden, életminőséget gazdagítani vágyó ember önmagában, templomon és iskolán kívül is, és mindezek fölött ott rejlik az örök megfogalmazhatatlan.

– Gondoltál-e valaha arra, hogy jó volna nyugatabbra menni?

– Még kilencven elején minden tisztázandót megfogalmaztam, elsősorban önmagam számára. Azt is, hogy oly összetettek és sokfélék az emberi életutak; a sokat gúnyolt, úgynevezett „sepsiszentgyörgyi helytállásról” sem beszélnék, és nem dobálnék tücsköt-bogarat az elmentek után, mert mindegyiküknek megvolt a maga valós vagy házilag fabrikált motivációja. Az egyik azért ment el, mert besúgónak akarták beszervezni, inkább a kifelé utat választotta, minthogy vállalja, a másik nem bírta az anyagi terheket annyira, s többnyire egy jobb élet reményében. Én azért mondtam, hogy hűtlenül nem hagytak el, mert azok közül a barátaim közül, akik a kozmopolitizmust választották már fiatalkorukban iránytűként, egyre több a transzszilván érzelmekkel vagy érzelmeskedéssel hazaszóló, a nosztalgiázó. Én ezt meg nem vetem, de azt biztosan merem állítani, hogy értelmiségünk megcsappanását nagyon megéreztük és érezzük nemcsak a művészetekben, de a medicinában is, minden területén létünknek, ahol csorbát villant a minőség. És ez még sajnos fokozódni fog az eljövendőkben. Nem tudom. Van két lányom, és én soha nem biztattam őket az itthon maradásra, ők maguk fogalmaztak úgy, Kolozsvárról csak Nyugatra vagy Keletre léphetnének tovább, s bátorságból vagy gyávaságból, esetleg merő kalandvágyból a hazafelé utat választották. Kinga lányom például barátait le akarta beszélni arról, hogy kitelepedjenek Magyarországra. Nem sikerült. Ha sikerülne végre kinyitni magunkat a nagyvilág felé a legfiatalabb nemzedékek számára, és nem lennének ezek a zord gazdasági és életszínvonal-beli disszonanciák, ezek az óriási különbségek ország és ország között, s önrendelkező életformát sikerülne teremtenünk, ötven év múlva talán nem is lenne ez kérdés.

– Interjút készítettem a 70 éves Ana Blandianával, s téged említett a Valaki engem álmodik című verseskötetének fordítójaként. Kiket fordítottál még?

– Európa felé mutató értékeket kerestem, valamint, amiként minden, defenzív helyzetben élő magyar költő: megélhetési lehetőséget a fordításba menekülve. Ana Blandianát fordítottam, akit magyar könyvével egy időben tiltottak be, mert kifésült egy hajtincset a szeméből. Marin Sorescut fordítottam, mert világrangra kapott, s gondoltam, ha már Brazíliában róla elnevezett iskolát teremtettek fiatal tollforgatók, megmutathatom az én tollamon is, erdélyi testvéreimnek. Kitakartam magyarul a „pólyából” egy passzív ellenálló (milyen lett volna?) fiatal román költőt, Adrian Popescut. Románra engem nem azért fordítottak, mert érdeklődtek és szerettek; Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója rendelte meg a könyvet és adta ki. Román írótársainkkal a személyes barátság marad a továbbmutató érték, nem az a kollektív hablaty, amivel hitvány, demagóg képviselőink az írószövetségben lejáratni akartak.

– Mi a véleményed a szép magyar beszédről, anyanyelvünk ápolásáról és ünnepéről?

– A nyelvet úgy tartom a legtermészetesebb életelememnek, mint a levegőt, amit beszívok, és melyet kienged a tüdő magából, figyelembe véve, hogy állandó veszély is fenyegeti. Kétfajta is: az, ami a konzervatív nyelvőrzők részéről tapasztalható, és az, ami elmossa, szétmossa kötőanyagait. Be kell vallanom, hogy nem áll közel hozzám a főleg prózában, de versben is megszaporodott, laza, germanizmusokkal szándékoltan terhelt, a kötöttség látszatát és görcsmentességét imitáló magyar beszéd, amely ma eluralkodóban van minden rendű-rangú médiában, s amelyet én panyókára vetett anyanyelvnek, inkább vicogva kísért, mint a fogalmazás mélységeiig lenyúló koncentrálásnak nevezhetnék. Sétálgató, lófrálgató beszédnek érzékelem ezt, arra is célozva, hogy talán Pest-Buda egyesítésekor, annak idején, a XIX. században Arany János margitszigeti tölgyei alatt nem türemkedett annyi idegen elem az irodalmi nyelvbe – erre Arany János elsősorban a fedezet –, mint manapság. Nem vagyok finnyás, nem vagyok kényes, én mindenféle versbeszédet szeretek, ami mögött pokolra kellett annak mennie, aki dudás akart lenni. A versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam, még ha ritkán is éltem vele, olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogatómentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző és mélyből feltörő, koncentrált beszéd képes. Amikor az anyanyelv ünnepére gondolok, akkor két olyan személyiség is eszembe jut, mint Sütő András vagy éppen Tamási Áron, akiről kevesen tudják, hogy nem posztóharisnyában, nyűtt bakancsban rótta a világot. Soha nem ült fehér papír elé, amíg meg nem borotválkozott, s fehér inget nem öltött, megtisztelve ezzel az írott szót. (Egyébként, ha valamiben sikerült őt utánoznom és követnem, ez az egyetlenegy külsőség az.) Hogy a magyar nyelvnek milyen erényei vannak, azt igazán csak a műfordítók érzékelhetik. Például az újlatin nyelvekből fordító vagy átültető, honosító élménye lehet, hogy mennyivel kevesebb szóval lehet magyarul visszaadni a bőségesebb és szaporábban áramló versbeszédet. Mondom, én nem bíznám magunkat csak a meglévő nyelvre, a pincében, padláson is vannak kincsek, a mező tele, az utca tele, ugyanakkor az utcán szemünk láttára romlik és vásik, hígul a nyelv, ezért én úgy érzem, hogy a tudós, kutató emberek mellett költőink feladata igazán a nyelv őrzése és korszinten tartása.

Hargita Népe  2019. ápr. 5.

***********************************************************************************

Elhunyt Nagy László Mihály

Nagy László Mihály (1957 – 2019)

Nagy Miklós Kund

MÁR NAGY LACI IS

Elhunyt a Múzsa egyik régi munkatársa, az író, újságíró-kolléga, Nagy László Mihály. Hosszabb ideje betegeskedett, de izgatta az alkotás, és kíváncsi volt a világra, mindegyre felkeresett egy-két újabb írással, amelyeket meg akart ismertetni mellékletünk olvasóival. Ki gondolta, hogy csak 62 év adatik meg számára? Életpályáját változatosság jellemezte, újrakezdések jelezték, hogy a nyugtalan, útkereső emberek közé tartozik. Dolgozott tévéoperatőrként, újságíróskodott a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél, a Háromszék napilap alapító tagjaként is hallatott magáról. A sportszerkesztésbe is belekóstolt Csíkszeredában, majd Marosvásárhelyen alapított és vezetett kiadót, aztán átváltott a felnőttoktatásra is. Riportjai, novellái, recenziói, publicisztikái az Ifjúmunkásban, az Utunkban, az Igaz Szóban, az Új Életben, A Hétben jelentek meg. Antológiákba is válogattak belőlük. Saját kötetei, A csendestárs, a Létforgácsok, a Tréner könyv az elmúlt évtizedben láttak napvilágot. Az utóbbi esztendőkben a fikció és a valóság, a realizmus és az abszurd határán mozgó, élet- és tárcaszerű rövidprózákkal jelentkezett. A világhálón szélesebb közönséget is biztosító irodalmi lapok, a Súrlott Grádics és a káfé főnix, illetve a köréjük csoportosuló tollforgató barátok biztatása is táplálta alkotókedvét. Búcsúzunk tőle, és egyben egy adósságot is szeretnénk törleszteni. Egyik utolsó írása, a Felhőkarcoló-hiba, amelyre már mentora, Bölöni Domokos is helyeslően rábólintott, hosszabb ideje megszerkesztve várt a megjelenésre. Kétszer is betördelve talált helyet magának a Múzsa tükrében, de mindkétszer kimaradhatatlan napi aktualitás szorította ki onnan. A halál gondoskodott róla, hogy ilyesmi most ne történhessen meg. Immár Nagy László Mihály is ott van valahol a felhők fölött. Legyen békés a pihenése.

*

Felhőkarcoló-hiba

Öcsi az 5-ös sugárút melletti sétányon poroszkált, nem sietett, körülötte az autók egymás hátsójába martak, dudáltak, burrogtak, őt nem érdekelte. Ilyen Amerika, ahol mindenki amerikai módon él, gondolkodik, és angolul beszél.  Öcsi lépkedett, hümmögött és magyarul gondolkodott. Napközben neki is amerikaiul kellett gondolkodnia és angolul beszélnie. De most magyarul gondolkodik és beszél magában, néha hangosan is, káromkodik vaj’ egyet, pedig csak félig magyar, az apja román volt. Az 5-ös sugárútról betért a 137-es utcába, és folytatta a sétálást, amikor valaki elindult feléje, majd hangosan kiáltozni kezdett: „Nichita Öcsi, nem hiszem el!”. Bochis Dan volt, a gyerekkori játszótársa, aki a marosvásárhelyi reptéren lett forgalomirányító, és amikor a legjobban ment, akkor emigrált.  Neki könnyű volt, a légi szakmában mindenki ismerte. 15 éve kint van. Öcsi meg lassan 10 éve.  Gyaloglás közben felidézték: négyen voltak örök barátok – Dan, a román, Miki, a magyar, Öcsi, a román–magyar és Hans, a szász-német. Mind magyarul beszéltek, igaz, volt úgy, hogy valamelyikük a másik anyanyelvén beszélt, de a másik minduntalan magyarul válaszolt. Ment is az élet, mint a karikacsapás, jóban-rosszban együtt voltak: az első ciginél, az első sörnél, az első csajozási problémáknál, csak az egyetemnél váltak szét az útjaik. De a tanulmányok elvégzése után mindenki visszatért a szülővárosba. Újra összehozták a régi társaságot, ez alkalommal magasabb szinten.

Ezekről beszélgettek, miközben Dan elmondta: most ő előadásokat tart a belföldi és a külföldi repülési légi alagutakról, Öcsi meg közölte, hogy vezető informatikus lett egy cégnél. Aztán Dan búcsúzkodásra nyújtotta kezét a 37-es toronyépület előtt: na, szia, én itt lakom 15 éve. Erre Öcsi: ne hülyéskedj, én meg majdnem tíz éve, a 44. emeleten, a 445-ös lakrészben. Dan: én pedig a 80. emeleten, a 801. apartmanban. Az egyik jobb, a másik a bal szárnyban. Öcsi: Akkor te az 1-10-es felvonókat használod, én pedig a 20-30-as lifteket, ez is egy ok a nem találkozásra, de mondd, te a tizediki sportterembe sose jársz focizni? Nem, a 80.-on kézilabdázom. Dan: az ortodox közösségbe sose jársz? Nem, Dan, én a magyar közösségbe járok. Hát ennyi. Tíz éve egy felhőkarcolóban lakunk, és nem találkoztunk. A modern felhőkarcolóknak is vannak hibái.

MÚZSA, Népújság

https://www.e-nepujsag.ro/articles/mar-nagy-laci-is

***

Utolsó közlés

KÁFÉ FŐNIX

  1. március 1.

Nagy László Mihály: A szökevény*

Mária nemrég költözött a harmadik emeletre, ahol egy barátnője lakott, aki kiment Olaszországba, egyelőre dolgozni, aztán ki tudja… Odaadta a lakását a barátnőjének, aki be is költözött.

Csendes, zárkózott szomszéd volt. Csak a szomszédjával, Jolánkával tartotta a kapcsolatot, de terveiről neki se mondott semmit, csak az esti, tömbház előtti pletykálkodások során hajtogatta: majd rendet teremt ő itt.

A nagy „tisztogatási” kampány be is indult.

Kristóf minderről mit sem tudott; kopogtattak, ajtót nyitott és akkor beszélt először Máriával; köszönt neki, mint jó szomszéd és megkérdezte, miben segíthet. A három emelettel alatta lakó szomszédasszony megkérdezte: dohányzik-e és ha igen, mit szív? Ő készségesen hozta a cigijét, és mondta, hogy Camelt.

Mária ki is emelt egy bagót, de a tüzet nem fogadta el. Távozott.

Kristóf csendben becsukta az ajtót. Máriaminden felette lakó szomszédnál megismételte ezt a gesztust. Két napja ment rá, majd a pletykafészekben elmesélte küldetése eredményét: a felette lakók közül a negyediken nem dohányoznak, az ötödiken igen, a hatodikon, hetediken, nyolcadikon nem, a kilencediken és a tizediken igen. Mindenkitől kapott egy-egy cigarettát, s mint tárgyi bizonyítékot, jó helyre rejtette, aztán összehasonlította a tömbház előtti csikkekkel. A harminckilenc csíkból hat talált, és most már tudja, ki hajigálja ki a csikkeket. A pletykatársak mindegyre magyarázták neki, hogy vigyázat, nem csak a lakók bagóznak, az idejövök is szívnak egy-két füstöt, mielőtt belépnek a tömbházba és nem mindenki dobja a csikket szemétkosárba.

Mária: mindent a maga idejében!

A második akció főszereplője Kristóf volt. Ezúttal Mária már erélyesen kopogott, majd ajtónyitás után szigorúan rászólt a szomszédjára: maga eltitkolta, hogy a felesége és a fia is dohányzik, de most már tudom miért, hogy ne tudjam meg, milyen cigit szívnak. Kristóf szóhoz sem jutott, de Mária tovább perelt: maguk hárman annyi szivaroznak, hogy a teraszom úgy megtelik hamuval, naponként fel kell mosnom, de most ennek vége!

Kristóf pedáns, természetszerető ember, nem erőltette. Mária megsértődött, hazament és bezárkózott. Senkinek s enyitott ajtót.

Ekkor jött három emberke, kikérdezték a szomszédokat az akciós hölgyről, azok mondták, hogy csak Jolánkának nyit ajtót. Elmentek Jolikához, a csapat vezetője elmagyarázta: Mária a pszichoterápiai intézetből megszökött krónikus beteg, többek között tisztaság mániás. Szökevénynek is nevezik, egy hónapja keresik, és az egyik rokon adta meg ezt a címet, segítsen, mert be kell vinniük, rohamkocsival vannak. Jolika csak annyit tegyen, hogy bekopog… A többit ők intézik.

Jolika kopogott, Máriára zubbony került, üvöltésére kigyűlt a lépcsőház, a kocsi szirénázva el.

Kristóf kilépett az erkélyre, elszívta Cameljét, felnézett az égre, bocsánatot kért a Fennalvótól és kifricskázta a csikket.

*Szerzőnek a Káféhoz beküldött utolsó írása. Közlését már nem érhette meg.

***

Egy régebbi ismertető

Nagy Laci könny(v)cseppjei

Nagy László Mihály (Kézdivásárhely, 1957. július 30.) Marosvásárhelyen érettségizett a Bolyaiban, aztán operatőri tanfolyamot végzett Bukarestben, a magyar adásnál dolgozott, 1984-ben újságírói képesítést szerzett a román fővárosban, majd tizenkét évi újságírás következett. Sepsiszentgyörgyre került a Megyei Tükör című laphoz, ott a rendszerváltásig az ifjúsági rovatot vezette. Alapító tagja a Háromszék napilapnak, aztán 1955-ben visszatér Marosvásárhelyre, és jópár lapnak munkatársa, szerkesztője, igazgatója (Új Sport, Ötödik Kerék, Tabu Magazin, Erdélyi Napló, Erdélyi Hirdető, Erdélyi Futár). Kis kitérő: 2002-ben a vízgazdálkodási vállalat kutatási osztályát vezeti, majd 2003-ban létrehozza a Magna Oktatási Központot, amely a felnőtt oktatásban indít technikumokat a turizmus, kereskedelem, trénerképzés terén, egy évvel később pedig résztvesz a Pannonforrás Kárpát-medencei Felnőttképzési Hálózat létrehozásában. Írásai a Ifjúmunkás irodalmi mellékletében, a Népújság Múzsájában jelentek meg. Ott találjuk 1986-os Ajtók antológia szerzői között is.

Kései jelentkezése nem ritkaság az erdélyi tollforgatók viszonylatában. Derűs jövőbenézéssel még 45 évet ád magának, és úgy gondolja, számvetés ez a kötet, melynek egyes darabjai “könyvcseppek egy olyan könyvből, amelyet minden ember megír az élete során, de nem mindenki teszi azt közszemlére. Egyrészt azért, mert szégyelli, nem akarja másoknak megmutatni, annyira személyesnek tartrja, hogy inkább magával viszi, amikor tényleg elalszik. Pedig mindegyik KÖNYV gyönyörű a maga kis KÖNNYCSEPPJEIVEL. Sose tudni, hogy egy-egy könyvcsepp kiben mit ébreszt, vagy mit ringat végképp álomba. E kötetben felsorakoztatott könyvcseppek egy-egy hangulatot próbálnak előcsalni a közeli vagy távolabbi múltból.”

Az előszóíró Nagy-Bodó Tibor megjegyzi: a közelmúltról nemcsak beszélni kell; írni is kell róla, hiszen a most felcseperedő nemzedékek nem tudják, nem is tudhatják, mi volt a kommunizmus, a szó első tagja miatt sokan inkább a kommunikációhoz kapcsolják, mint a tömeggyilkos rendszerhez, amelyet kiépített, és a tömegnyomorhoz, amelyet “eredményezett”. (Nagy László Mihály: A csendestárs. Könyvcseppek a Könyvből. Novellák. Juventus Kiadó, 2008., Marosvásárhely) * Bölöni Domokos

*

Nagy László Mihály egyéb írásai

Szevasz, tavasz!

Nem tudom, máshol miként van, de a mi tömbházunknak van egy nem hivatalos KT-je. Nem kötött korhatárhoz, beosztáshoz, családi helyzethez. Egyedüli kötelező kitétele van: a pletyka, ugyanis a KT a Kukkolók Társasága, ami értelmét veszíti, ha nincs benne a pletyka. Az egész napi kukkolásta a tömbház előtti pletyka koronázza, s akkor sikeres nap volt, jöhet a vacsora és a meleg ágy, mert mindenki tudja: Berci a földszintről hatszor volt a kocsmában, Moldován a hetedikről legalább ötször, mert ő cseles, az üzlet felé megy, ötször jön vissza, s mind jobban vigyorogva, majd dőlincsélve, Éva pedig mindennap háromszor-négyszer megy a gyógyszertárba, drog erősségű gyógyszereket csak stikában lehet kiadni, s nem nagy adagban. Balázs pedig nem azért megy a Tejboltba, mert decinként veszi a tejet, mást vesz decinként, de Mancikáért arról is lemondana, ám Mancika rá se pislant, erre a tejbolt budiját használja, amikor rájön, gyakrabban, mint Balázsra pislantani, aki hányszor megy be 5 deka túróért, sajtért. Meg ott van Feri a tizedikről, aki hajnali hatkor ott posztol kenyérboltnál, hogy még frissebben vegye a tegnapi kenyeret. Ezeket minden nap le kell kukkolni, s ezek csak a megszokottak, de hátha beugrik egy-két újdonság is. Erre várni kell és kukkolni, mindennap, akkor lehetsz a pletyó királynő.

S akkor jön a Természet, hozza a Tavaszt, kizöldülnek a fák, lombot hajtanak, elzárják a kilátást, semmit sem látni.

Nagy problémák ezek, főként egy KT működésében.

Ezért kell tenni valamit, a fákat kivágatni nem lehet; személyt kísérő-beazonosító készüléket venni marha-drága.

A KT tagjai erről dumáltak a padon, amikor Tercsinek ugrott be az ötlet

– Figyeljetek ide, itt a megoldás: többen kukkolunk, hogy ne hibázzunk; megnézzük, ki milyen cipőben jár, s akkor tudjuk, hányszor mentek, mert a jegenyefák ha felnőnek az égig, a t0rzsukon úgysem lesz levél, s csak maxi félmétert szakítanak ki a kukucskálási területünkből, azt is csak maxi öt méterenként.

– Tercsi te, milyen okos vagy, javasolom, legyél a KT-elnökünk.

Egyöntetűen megszavazták.

Tercsi előtt nagy karrier áll.

Lehet az országos Kukkolás Bizottság tagja, a Széku főmunkatársa, a minisztérium tanácsosa, ki tudja, még Ajrópa-képviselő is. Ezért érdemes a KT tagjának lenni. Légy szaki a szakmádban; akkor is ha, jön a tavasz, s akkor nyugodtan mondhatod, hogy Szevasz, tavasz!

*

Éjszakai vándor

Csóváltad fejed, amikor  Budapesten élő öcséd mondta, hogy rohamosan vénül, hajnali négykor ébred, s nem tud visszaaludni.

A szobájában kutyagol, aztán elindul sétálni.

Leteker öt-hat kilométert, s vissza az ágyba. Tíztől vannak órái, lehetett még durmolni. Akkor még el is mosolyodtál, de jött a gikszer, te sem tudtál öttől aludni. A család mélyen húzta a csendest, nem gyújtottál villanyt, forgolódtál ágyadban, a paplan csúszott le, a lepedő mosogatórongy lett, s ráadásul izzadságszagú. Csendben felöltöztél, Kutyuli rád nézett, intetted, pofa be, morgás nincs, majd ő is sorra kerül, most te vagy a főszereplő. Leosontál. Ki a szabadba. Kurva hideg volt. A járda korcsolyapálya, az út szintén. Szerencsére nem volt forgalom. A szemben levő tízemeletes tömbház hat lakásában égett a villany. Ott vagy mennek, vagy jöttek valahonnan, avagy olyan bajban szenvednek, mint te.  De a negyed csendes, alszik, még semmi nincs nyítva. Alig járnak emberek, még a kóbor kutyák is durmolnak.  Eddig kilenc embert és két kutyát számoltál.  Döntöttél, bemész a főtérig, lássuk, ott milyen  az éccaka, van-e élet? Városod főtere is csendes volt, egy-két kocsit leszámítva, azok is húztak hazafelé. A Polgármesteri Hivatalnál két rendőr állított meg, igazoltattak, személyid nem volt, csak az újságírói igazolványod és buszbérleted. Megtette. Megkérdezték, segíthetnek-e valamiben, mondtad: nem tudsz aludni. Ők tudnának, mondták, de még van három óra a szolgálatból, s utána jöhet a lefekvés. Visszamentél negyededbe, ugyanaz az éjszakai magány kísért végig, de a tömbházadtól 100 méterre rádkacsintott a bankautomata, előbányásztad a kártyád. A gép működött, még azt is megkérdezte, nyugtát kérsz-e. Nem akartad megbántani, kértél. A banktól pár lépésre égett a villany. Jack Bet Non Stop. Sose voltál szerencsejátékos. Most se mentél be. A blokkod alatti kenyeresnél is égett a villany, odamentél, a friss kenyeret rakták le, megkérdezted kaphatsz-e egy kenyeret, azt mondták, egy óra múlva nyitnak, de ha pontos pénzed van, adnak. Kikaparásztad a pontos összeget, kaptál egy kenyeret.  Olyan forró volt, hogy egyik kezedből kellett áttenned a másikba, de cirkuszi mutatványod nem látta senki, bár egyre több lakásban gyúlt ki a világítás. Ébredeztek az emberek. Itt az ideje, hogy lefeküdj, 11-től van csak elintéznivalód, még lehet szundízni egyet.

Ez a magányos séta megérte. A guta tömbházad kapujánál csapott nyakon, a kapukulcs a másik kabátodban maradt. Felnéztél felhőkarcolgatódra. Öt lakásban égett a villany, csengess fel?

Kis matekkel ki tudod számolni, hányas lakás, de mit mondasz: reklám, számla?  A jó francba küldenek. De hátha valamelyikük melóba megy, vagy akárhova. Leültél a padra, francosan hideg volt, gondoltad, beteszed a feneked alá a friss, meleg kenyeret, de lelked nem engedte, ültél vacogva, s arra gondoltál, megvárod, amíg a kocsmák kinyitnak, s addig ülsz ott, amíg a sulisok elindulnak, lakáskulcsod van, és azt is megfogadtad, hogy a kapukulcsot is ráteszed a kulcstartó karikára. Ekkor egy taxi állt meg a lépcső mellett, egy szomszédasszony szállt ki belőle, nagy csomagokkal. Úgy repültél, mint a szirti sas. Köszönöm  szomszéd, hogy segít, Csíkszeredából jövök, a fiamtól. Úgy felpakolt, csoda hogy eddig elbírtam cípelni, na, álljon meg, kinyitom, látom, vett kenyeret, biztos’ friss.

Igen, még meleg.

Csak tud valamit az öcséd.

Lehet, tényleg vénültök, de egy ilyen éjszakai séta fiatalít és elálmosít.

Ágyba dobtad  magad: Jóccakát vagy Jóreggelt, városom!

Bárhol is vagy, én veled voltam pirkadatkor.

*

Bonn nem bombon

A Nagy Ötlet reményt, nagy sikert, örömet hoz, de ha rossz az ötlet, akkor jön a bánat, a kiábrándulás, a csalódottság, sírás, sírógörcs, idegösszeomlás, pszichológus, pszichoterápia – a nőknél –, férfiaknál a dühöngés, káromkodás, féldeci, kocsmázás.

A Magyari család mindkettőt végigjárta. Magyari Béla nyugdíjas volt, Magyari Klára asszisztens, lányuk, Magyari Karola: érettségizett, készült az egyetemre, és szerelmes volt Róbertbe, egy németországi egyetemistába. A srác mérnökin volt, Bonnban.

Szerelmük digitális volt, amíg a fiú meg nem jelent Magyariéknál.

A szülők befogadták.

A virtuális szerelem valós lett, sőt tervek is kezdtek kialakulni. Róbert kérdezte Karolától, hogy mi lenne, ha az egyetemet Németországban végezné, és tandíját is kitudná fizetni, a szülei nem kéne adjanak egy fittyinget sem, mert ahol ő dolgozik, sok erdélyi melózik, románok, magyarok. A tulaj egy román, aki miccset és sülteket árul egy kerthelyiség teraszán, és nagyon jól fizet. 1000 eurót havonként, abból ő küldhet még haza is. Karolának felcsillant a szeme, ez az ő bulija, de tanácsolta Róbertnek: be a szüleit is.

Magyariék nem beszéltek idegen nyelveket. Karola jó tolmács volt, Béla decizett, nagy csendben, de amikor Karola megölelte az anyukáját, boldogan, túlságosan boldogan, és elindult apu felé, az valami rosszat sejtetett. Nem alaptalanul. Amikor a lánya azzal kezdte: megkérhetünk nagyon szépen valamire?, a többes meg is ijesztette. A helyzet az, mondta Karola, hogy itt van az élete nagy lehetősége, nem hagyhatja ki, Németországban végzi a közgázt, az egyetemet. Anyu bevállalta. Klárika is kezdeményezett: na Béluskám…. –

ez nem kezdődött valami reménykeltően –, de Béla, akit a neje rég nem szólított Béluskámnak, csak hallgatott. A helyzet a következő: Karola majd Bonnban végzi az egyetemet, ott ahol Róbert tanul. Ez csak a kezdet. Róbertnek van egy háza, az unokatestvéréé. Nem kell majd fizetnie, csak amit fogyaszt. Kétszobás külvárosi ház. Ki lakik majd vele, azt ő maga döntheti el, és van egy Ford Fiestája, azzal jár be a városba, ezzel a kocsival dolgozik egy Mitikánál, aki román vendéglátós vállalkozó. Rengeteg törzsvendége van, a Friccek szeretik a miccset, kell a munkaerő, románok, magyarok, németek. A munkabér az itteni ötszöröse. Megéri, mondja Klára, és mivel én sütni-főzni mindig szerettem, Béluskám, engedd meg, hogy kimenjek én is a fiatalokkal. Te egyedül is tudod rendezni magad, főzni, takarítani tudsz, te csak vigyázol majd magadra és a házra, mi kifizetünk minden fogyasztást. Majd lakbért fizetsz egy személyre, és neked is küldünk pénzt.

Minden szempár reményteljesen rászegült Béluskára, aki úgy tűnt, mélyen gondolkodóba esett, aztán bólintott egyet, valamit mondani is akart, de nem tudott, mert mindhárman a nyakába omlottak.

Aztán jött a búcsúzkodás, ölelkezés, kézrázás, puszi, integetés. Béla nagyon szomorú volt, amíg a kocsi el nem tűnt a kanyarban, akkor vonított egyet, két kezét az égre emelve valakinek valamit nagyon megköszönt, majd perdült egyet és irány a Bús tehén kocsmába. Ott a bárnál elvett egy poharat és egy kanalat, összekoccintotta, majd a társasághoz fordult. Figyeljetek ide: ráduplázok – mindenki kap még egyet, abból, amit ivott. És hogy ne kérdezzétek külön-külön, mi ütött belém, elmondom, hogy a lányom és az asszony elmentek a németekhez, az egyik egyetemre és közben dolgozni, a másik felügyelni és dolgozni, így én özvegy lettem, de víg özvegy. Na, vigadjunk, egészségetekre!

Vigadtak is, elég sokáig.  Ez volt Béla első magányos-farkas-napja, és a következők etalonja.

Bonnban is dübörgött az élet. Róbert lakásának az egyik szobája a Magyariéké volt, a nagyobb. A srácnak megvolt a saját vacka. A fürdő, konyha: közös. A munkaprogram volt egy kicsit szokatlan: délután négytől, tizenkettőig, mert a németek kilenctől ötig dolgoznak, és akkor mennek ki a kerthelyiségbe. A szabadnapok nem a hétvégére, hanem a hét elejére esnek. Így a lányok hétfőn és kedden turkáltak, szupermarketekben jártak, sétáltak, pletykáltak. A melóban Klárika gyúrogatta, tépte a miccseket, Karola segített, de fel is szolgált, mosogatott. Délelőtt járt be az egyetemre. Jól ment minden. Került egy jó barátnő, Renáta, talált a szó, elment hozzá, tetszett a családja, a családi lak.

Aztán Klárika hazakérezett Bélához, a lányától, és a főnökétől. A lánya azt mondta, mehet, a főnök, hogy nem hétvégre, hanem a hét elejére, plusz egy nap. Csütörtökön ismét melóban kell lennie.

Béla nagyon örvendett neki, főleg a három karton ciginek, két konyaknak, négy bornak, és a cuccoknak is. Mondta, meséljen, erre az asszony azt mondta: menjenek el kocsmázni, és majd ott. Béla álla leesett, de a legjobb kocsmakertbe vitte az asszonyt, aki rendelt magának egy Cinzanót, Bélának egy egész konyakot és öt-öt miccset, majd sört. Aztán az ámuldozó férjére nézve kijelentette: annyit szolgáltam ki mindenkit, itt az ideje, hogy engem is kiszolgáljon valaki. Elmesélt evés közben mindent, majd ezután még három napon át mesélt. Azt is, hogy egy fogyasztó, egy öregotthon igazgatónője, amikor megtudta, hogy Klárika asszisztensnő egy aggmenházban, elhívta és megmutatta ő menhelyét, és miután Klárika egy kör erejéig gyakorolta mesterségét, kétszer annyi pénzért, mint amennyit Mitikánál keres, elhívta magához. Két hét gondolkodási időben egyeztek ki. A meséknek vége. Aztán jött az idő, csomagolt és visszarepült. Bonnban a lánya szavai meglepték: Anyu, te ha akarsz, maradj Mitikánál vagy az öregotthonban, megéri, én azt mondom maradj…De én hazamegyek. Holnap. Pedig a dolgok jól mentek, ám volt rossz fordulat, ami mindent megváltoztatott. Az történt, hogy az egyetemen átállt a levezésire, és épp ezt ünnepelték, Renáta eljött hozzájuk. Ittak, majd lefeküdtek, a két lány a nagyszobába, Róbert a vackába. Karola elment éjszaka a mosdóra, amikor nyögéseket, ágyrecsegést hallott. Visszament a szobájába, Renátához, aki akkor már nem volt sehol. Ekkor bement Robert szobájába,és hát megtörtént a megtörténhetetlen. Na, a barátnőt, mint a macskát kirakta, majd bezárkózott. Eldöntötte, hagy csapot-papot-Németországot, de az anyu maradjon, az öregotthonban van kaja-szállás, pénz.

Ebben megegyeztek. Karola a repülőben elgondolta, apunak most ezt így nem mondja el.

Erőltetett vidámsággal ölelte át apját, aki kocsival jött érte a repülőtérre. Mindenről mesélt, csak a lényegről nem. Vacsora után lefeküdt mindenki a saját szobájába. Béla arra ébredt az éjszaka közepén, hogy a konyhában ég a villany, és valaki sír. Kiment, a lányát látta, hogy konyakot iszik, cigizik és sír. Megsimogatta, Karola zokogva mesélte el, mi történt. Béla töltött magának is, rágyújtott, és azt mondta: kicsikém, figyelj rám! Jó, hogy most történt, mert ha hozzámész, szülsz két gyereket, ahogy terveztétek, és akkor történik, azt nem éled túl. Az egyetemet lelevelezed, amikor fel kell menned, majd alszol anyudnál. Itthon pedig szerzünk majd egy jó munkahelyet. Ilyen Róbertek tonnával vannak. Csinos, értelmes lány vagy, és még egyetemista is. Fog ez menni, már tudod, Bonn nem bombon.

Magyar Béla vígözvegysége ezzennel véget ért.

*

Ismeretlen portré

A „kicsi prof”, ahogy barátai nevezik, egyáltalán nem alacsony, nem kellene nagyot nyujtűkodnia, hogy a focikapu felső lécét elérje. Az IQ-je jóval magasabb, a víz forráspontjánál, az EQ-ról ne is beszéljünk. Az prof záróakrod, munkájának koronája, amit már 40 éves korától visel, hivatalosan még a doktort is beszúrva. A doktorozást cask azért fogadta el, mert ennyivel tartozik őseinek. Szülei – akik ébresztő nélkül alszanak, – annak idején orvost akartak faragni belőle, de nem sikerült, eért a tudomány doktora lett. Meg volt elégedve, majdnem mindennel, s mindenkivel. Tudta, a barátság annál mélyebb minél többet mosolygunk egymásra. Ő néha még a villanyoszlopokra is rámosolygott.

Sokszor fogta el a röhögés. De ez is mosoly volt, a helyzethez idomítva. A meló után magára maradt, ilyenkor nem tükörbe nézett hanem léte mikrószkopjába bambult, magába zárkozott, s a kulcsot lenzelte. Egyedül élt, bogozta, hímezte a huszonnégy óra perceit, másodperceit, s rájött, hogy csak az éjszaka nehéz. Alkonyatkor az autók a műút pofájába böfögik a nap utolsó füstadagjait. A lakosok az est magányába burkolóznak.Minden ostorlámpa mélán bambul a frissen kialakított holduvarába. A csend kezdi megnyerni több órás csatáját a zajjal, zsibongással. A kipurcant hobó baldachinos ágyat, meghazudtoló kényelmet lel, a gyerekjátszótér nemrég megfestett padja alatt. A tömbházak több száz szentjánosbogár szeme a  sötétbe bambul. A csend, a gomolyagba felgyűrt zajjal gondolkodásra késztet. Ilyenkor kinn állni az erkélyen, a botorkáló szellők birodalmában, felér a félhomályos pajzánkodással. A szürkehályogos ablakok mögött több százan fáradtan pihegnek. Álommezőkön csatáznak, settenkednek vagy éppen a diadal babérjait, csámcsogják befele. Éjfél előtt egy órával ötven ablak pislákol, éjfél után egy órával huszonöt, két órával tíz, azután elvétve, egy-kettő. Sarkítva olyan mindez, mint egy hatalmas kert, sírkert. Ahol mindenki álmát alussza. A sírhoz képest annyi   előnnyel, hogy a főszereplők reggel felkelnek és újfent, belekezdenek önmaguk napi kinyírásába, hogy este ugyanebben a fertályban megint beleroskadjanak az álmok világába. Tehát mindenki alszik, az Idő, az élő, a halott.Ilyenkor – talán – közös kincsük is van. Az álom. Ez egyeseknek örök, másoknak porciózott. De, per pillanat közös. Ebben a percben és ezen a helyen. Alátámasztani, cáfolni még senki nem tudta. Így e lehetőséget kizárni nem lehet. Esetleg egy esetben, egyféleképpen.

*

A hétköznapi magány villanása

A hétköznapok pörgésének sztereotípiája van. Szinte control copy paste rendszerben ismétli önmagát. Idő teltével ez magányt szül.

Remeteként ismételed a túlélés mozzanatait: ébresztő  csergőóráról, okotelefonről, önmagát beinditó rádióból.A hálószobai falszomszéd krákogása, hörrögése, majd az első slukk nyújtotta jól eső sóhajtás, aztán csend egy-két percig amíg fel nem ordít a felső szomszéd:

“Ebben a kiasszott házban már egy pár tiszta zokni sincs?”

Az alsó szomszédasszony szavai ehhez képest Chopin Csendes  szonátái: “ Kicsikém, ma, megint este jössz haza?

A férj hangja nem védekező, ütőhangszeresek:

“Igen, hogy akkor megpuszilj, de nem azért, hogy érezd, szeretlek, hanem érezd, hogy ittam-e? Igen, későn jövök haza és sörözni fogok, majd bűzlök, amikor megpuszilsz, ha megpuszilsz.”

S ezzel teljes az ébresztő.

Jön a zuhany, a reggeli és a várva-várt kávé.

S máris sínen van a hétköznap.

Jöhet a pörgés.

Írány a meló. Kocsi, busz, metró, gyaloglás.

Zseb avagy megszokás függvénye.

A melódia: ilyen vagy olyan, a magány egy változata, iróasztaltól, esztergapadtól, tervező panelltől függetlenül. Jövőkép, aim target mindenütt ugyanaz: teljen le a 8 óra. Na, jó, de  vannak olyan ferde hajlamúak akiknél még bejön: “ na csak ezt fejezzem be”, “basszus hangú úristen, már ennyi az idő ”.

S akkor konyec filma. Lejárt ez a lemez. A következő is a hézköznapi MAGÁNY folderből van: “ HOLNAPRA cigi, tej, fél kenyér” avagy: MA:

“ ki kell fizetni a villanyt, a gázt, a telefont, a közköltséget “ na, s a féldecimet, amit közben bekapok.

Na, nem minden egyes buli után, mert akkor a közköltségre vagy pénz nincs vagy te nem vagy. Modernül:  be áll a fizetőképtelenség.

Egy ilyen hétköznap pörgésének a villany és gáz állomásainál tartasz, egy közszállítási járgányra várva a főtéren. A megállóban kis koldusleányzó kunyerált egy lejt vagy ötven banit. Gyanús tisztaságú szoknyácskája alól kilógott a két kislába, pardon, másfél lába, hisz az egyik térden alul hiányzott.

Elszomorított.

Nem lehet Hamupipőke.

A topánkát nem lehet a lábára felpróbálni.

Elhessegeted a gondolatot, hisz morbid, ilyet még gondolni sem lehet, egy ilyen kicsi leánykáról.

De ebben a pillanatban egy erős mobilcsengés zavarja a gondolataid.

A koldusleányka belenyúl a kicsi bugyijába s kivesz  egy Iphont. Még látod, hogy a feloldójel egy euros, s már hallod a hétköznapban kunyeráló, most megszígorodott hangot: „ Nem megmondtam, hogy ne zavarj, amikor dolgozom. Nyőgd már miért zavarsz munka közben? Mi, ne ne marhulj, és hol vannak, a Kossuth sarkán, most térnek be. Kösz, jövök eggyel.”

Erre a kis hamupipőke felugrik, hirtelen kinő a hiányző fél lába. Bédugja a csipkés kis  bugyijába az Iphonet, s eltűnik, mielött a járőröző rendőrök elérik a busz megállót.

Hiába na, a hétköznapi magánynak is vannal villanásai.

*

A hazugságbirodalom bukása

Pálffy Sándor vegyész volt. Egy kutató csoport vezetője.

Tisztelték. Ő is tisztelt mindenkit.

Egy valakivel nem jött ki. Pálffy Sándorral.

Többet veszekedett önmagával egy nap, mint a munkatársaival egy hónapon keresztül. Kimondottan nem volt baja önmagával.

A mostani önmagával. A múltbeli Sándorra haragudott.

Kíméletlenül és kitartóan.

Az egész a régmúltba nyúlt vissza. Friss végzősként került a kutató munkába. Alig szokta meg a jó munkahelyét, amikor figyelmetlenségből elkövetett manőver miatt felrobbantotta a részleget. Kivizsgálás indult, ellene. Ekkor született meg az a hazugság, ami egész életét végig kísérte. Egy ismerőse tanácsára azt állította, hogy a robbanásban úgy megsérült, hogy semmire sem emkékszik, s nem hal jól, a bal fülére. Orvosi vizsgálat indult, ahol azt állapították meg, hogy az ellenkezőjét nem tudják állítani, de nagy baj nincs, meg fog gyógyulni, de nem büntethető. Amíg nem épül fel teljesen. Sándor a “gyógyulást” elhúzta, nagyon sokáig nem emlékezett semmire, s egyre rosszabbul hallott a bal fülére. Az ügy a feledésbe merült. Most már ő a csoportvezető. S a múltat elfeldték, kit érdekelt. Sándort biztos nem, mert ő nem emlékezett semmire. Ezzel nem is volt baj. Csak a hazugság lassan teljesen beépült az életébe, olyannyira, hogy ő is elhitte, s ha az eljén még változtatott is a történeteken, azt elnézték neki, szegény még most sem emlékszik mindenre. Odáig jutott, hogy a hazugságát leírta, hogy ne feledje el, sőt tanácsként sok barátját figyelmeztette, ha hazudnak valamit, azt írják le, később hasznát veszik. Tehát ezzel nem is volt baj. Az igazi baj akkor kezdődött amikor elkezdett sorozatban hazudni, hazugság-függő lett. Kész regényt kellett leírnia, de egyre bővítettebb formában. Mit hazudott, kinek, mikor, minek, mi érdekében. Amikor megjelent a számítógépes világ külön főkönyvtárat nyított HAZUGSÁG, felcím alatt. Ez a folder lett a hazugságainak a birodalma, amely egyre inkább terjeszkedett, az oszmán birodalom tanulhatott volna tőle. Ha bizonyos kulcshelyzetek adódtak, akkor elnapolta a tárgyalást. Haza ruhant dokumentálni az esetet, összevetni a helyzetet a lejegyzett hazugsággal. De mivel a szokás rabja volt, a birodalom csak nőtt, növekedett. Rájött, hogy az ember az idő teltével elhiszi a hazugságait, sőt adott ponton túl a hazugságok emlékei uralni kezdik a valóságos történéseket. Igy a Bábeli zűrzavar úgy uralta az elméjét, hogy migrénes rohamai lettek. S nem mehetett orvoshoz, mit mondjon neki, hogy “ annyit hazudok, hogy döglöm bele.” Milyen győgyszert ír fel az orvos neki? S ha pszihológushoz megy az biztos keresztet vet és Sátánnak nézi. Maradt a költő szava:

“Alkohol nincs ami ledöntsön, valami szörnyűt tervez itt az ösztön”.

Ez a recept  bevált, Zelk Zoltán tudott valamit a hazugság terápiából. Alig várta, hogy lejárjon a munkaideje, hogy bevegye a “gyógyszerét”. Láthatatlan betükkel a “gyógyszer” használati utasításában tisztán írta, hogy a “gyógyszert” nem szabad bevenni, a munkaidő alatt.

Ezt be is tartotta. Az egy pohár adaghoz is ragaszkodott, annyi különbséggel, hogy a pohár egy decistől a boros kancsóig nyúlt. Elolvasta a mellékhatásokat is, de nem volt beszari. Válalta a mellékhatásokat, nem félt tőlük. Talán ez a túlzott bátorság okozta a Rettenetest. Rettenetes volt a robbanás, az egész labor törmelékkel telt meg. Haláleset nem volt, de kilencen megsebesültek. Hárman közülük nagyon súlyosan. Köztük volt Pálffy Sándor is, a reanimálóba vitték őket. Sándor, aki elvesztette eszméletét, kómába esett. Fél év után nyerte vissza az eszméletét, de az emlékezőképességét azt mondta az orvos nagyon nehezen és hiányosan kapja vissza és hosszú időre van szükség, amíg mindenre emlékezni fog, és még akkor is lesznek olyan dolgok amik soha nem jutnak majd eszébe, mint például az ígéretek, a korai, nem olyan lényeges emlékek, a hazugságok, maga a robbanás oka, történési módja. De mindezek nélkül is lehet élni. Jól lehet élni.

– Nagyon is jól  – gondolkodott Sanyi sokszor hangosan,  legtöbbször az otthona lugasában –, kit érdekelnek a régi ígéretek, a korai emlékek, a robbanás, a hazugság. Senkit, engem biztos nem, s a hazugságok pedig feledésbe is merülhetnek, hisz én eddig soha nem hazudtam, ezután sem fogok hazudni.

Sándor csak azt nem tudta, hogy ez volt új élete legnagyobb hazugsága és azt sem tudta, hogy idő teltével ezt a hazugságát is igaznak hiszi. S azt sem, hogy ez a hazugság birodalom bukásának a legbiztosabb és az ő esetében az egyetlen útja.

*

Könyvészet

A szerzőről

Nagy László Mihály (álnevei: Kézdi Mihály, Nalám), Kézdivásárhely, 1957. július 30. – 2019. február 26.: magyar író, újságíró.Középiskolai tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban végezte, 1976-ban érettségizett. Vegyipari technikus, tévéoperatőr, a Romániai Központi Rádió Televízió munkatársa, majd 1985-ben újságírói oklevelet szerez a Bukaresti Újságíró Fakultáson, ettől az évtől a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt, a rendszerváltás után alapító tagja a Háromszék megyei hírlapnak. 1999-ben a csíkszeredai Novos Kiadóhoz kerül az Új sportszerkesztőjeként, majd az Ötödik kerék igazgatója és főszerkesztője. 2001-ben Marosvásárhelyre költözik, ahol az Erdélyi futár kiadója és főszerkesztője. 2002-ben ott hagyja az újságírást, angol tanárként több középiskolában tanít, majd az Aquaserv Vízművek kutatási osztályát vezeti. 2003-ban létrehozza a Magna Oktatási Központot, amelynek igazgatójaként a PannonForrás Kárpát medencés Felnőttoktatási Hálózat szenátora lesz, majd alapító tagja az ugyanazt a nevet viselő Tudás Klasszternek.Első írásai az Ifjúmunkásban jelentek meg; rendszeresen közölt riportokat, novellákat, kritikai írásokat, műfordításokat és publicisztikát az Utunkban, Igaz Szóban, Új Életben, A Hétben, heti- és napilapokban. Szerepelt az Ajtók c. antológiában (1978) és Gyöngyök gyöngye c. gyűjteményben (Marosvásárhely, 1995).

A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagja.

Kötetei: A csendestárs (novellák, Marosvásárhely, 2008); Létforgácsok (regény, Marosvásárhely, 2009); Tréner könyv (Módszertan, Marosvásárhely, 2010);

Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2003; Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés; Románia Magyar Ki kicsoda Főszerk. Stanik István;  Bölöni Domokos: Nagy Laci könnyvcseppjei; Fekete Pál: Békés a csendestárs, Békéscsabán

*

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (RMIL):

Nagy László Mihály (Kézdivásárhely, 1957. júl. 30.) újságíró, elbeszélő. Középiskoláit a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban (1975) végezte, főiskolai diplomát a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói szakán szerzett (1985). 1985-től a Megyei Tükör szerkesztőségének belső munkatársa; az 1989 decemberében indult Háromszék szerkesztő kollektívájának tagja. 1992-ben a csíkszeredai székhelyű Novos Kiadóhoz kerül s az általa kiadott Ifi Fórum szerkesztőségében dolgozik, közben az Új Sport sepsiszentgyörgyi szerkesztője. Ugyanakkor tagja az Ötödik Kerék c., sepsiszentgyörgyi szatirikus lap szerkesztőbizottságának is. 1995-től Marosvásárhelyen középiskolai tanár; a Tabu Magazin (1994-96) szerkesztője, az Építészeti Iskolaközpont Ergo Comun c. iskolai lapjának főszerkesztője (1997).

Első írásai a Bolyai Farkas Líceum diáklapjában, a Tentamenben jelentek meg 1972-ben; ennek 1973-ban diákfőszerkesztője is. Novelláját közölte a fiatal prózaírók Ajtók c. antológiája (1986), a Gyöngyök gyöngye c. gyűjtemény (Mv. 1995); cikkeit az Ifjúmunkás, A Hét, Művelődés, Új Élet, Falvak Dolgozó Népe, a nagyváradi *Fáklya Múzsa c. melléklete, ill. 1989 után az általa jegyzett lapok mellett a Népújság, az Erdélyi Futár, a Magyar Hírlap és a Veszprémi Napló is.

Álnevei: Kézdi Mihály, Nalám.

(D. Gy.

Gyászjelentés és részvétnyilvánítás

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett férj, apa, testvér, sógor, rokon, jó barát,
NAGY LÁSZLÓ MIHÁLY életének 62. évében február 26-án elhunyt.
Búcsúzunk tőle február 28-án 19 órakor a Vili Temetkezési Vállalkozás  ravatalozótermében. Temetése március 1-jén, pénteken 14 órakor lesz a magyardellői református temetőben. „Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még…” (Juhász Gyula)
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes! A gyászoló család. (3/1515-I)

Mély együttérzésünket fejezzük ki Nagy Éva osztályfőnöknek szeretett FÉRJE elvesztése miatt. A II. Rákóczi Ferenc Katolikus Líceum VIII. osztálya és a szülői közösség. (12/1527-I)

Őszinte részvétünket és mély együttérzésünket fejezzük ki kolléganőnknek, Nagy Évának és családjának szeretett FÉRJE elvesztése miatt érzett fájdalmában. A II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum munkaközössége. (13/1499-I)

 ************************************************************************************

Székely-Benczédi Endre hetvenéves

Barátsággal, szeretettel köszöntjük a költőt!

Márton Károly

Ha én kicsi volnék

     Székely-Benczédi Endrének

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Verset írnál arról:
Száguldok paripán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Mosolyogva néznél
Házunk tört ablakán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Ujjamra koppintasz,
Ha nyúlnék csikk után?

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Sokkot kapnál-e a
Sok kérdésem okán?

***

Hadnagy József

Így hetven táján

                          Székely Benczédi Endre 70-ik születésnapjára

Egyszer jártam nálad
már nagyon régen,
ott áll a házad
a faluvégen,
keletre tőle kis domb áll,
aligha nagyobb a Holdnál,
de annál tán
ragyogóbb ablakodban,
világít sötét hajnalokban
a téli, későn kelő Nap helyett,
mikor ülsz, ülsz a kanapén,
s addig nézed az üveget,
s az addig néz téged tovább,
amíg a Nap elrestelli magát,
fölkel és átveszi a domb helyét
a homlokodban,
jöhet a papír vagy füzet,
és gyufának a toll,
ceruza, meggyújtani a tüzet
a Nyárád menti kis konyhában –
ez jut eszembe mostanában,
pontosabban, így hetven táján,
amikor az élet dombja
virrasztó hajnalokon
jobban világít, mint az ég holdja,
messze látni róla
hátrafelé, de előre jó ha
látjuk a következő napot, amint az sután
csak nézi, nézi a holnaputánt,
és a holnapután az azutánt,
míg valamelyik nap elrestelli magát
s nagy tükre előtt odafönt
patyolatfehér inget ölt…

Belelapoztunk…

 

Székely-Benczédi Endre új verseskönyvébe: Begyűjteném szavaidat

Még meleg, s hozzánk még csak virtuálisan jutott el – olvasni, élvezni, idézni tudjuk, de tapintani nem, az még várat magára, de A marosvásárhelyi Juventus kiadótól kapott mutatvány alapján szerkesztő már bátran rámutathat néhány neki tetsző darabra, hátha e figyelem majd olvasót is terem menet közben… (CsG)

DRÁMA

A Csend szétszaggatta a sikolyokat
millió szálra. Összefonta és ostort
készített belőlük. Újabb sikolyok születtek,
de szétszaggatta azokat is. Összebogozta,
és hálót vetett a forrásokra. A sikolyok
kiszabadultak, és már nem lehetett
szétszaggatni Őket.
A sikolyok fátyollá szövődtek önként,
és elborították a Csendet. Azt hitte,
szikla lett. Csak a források érzékelték,
mennyire remeg.

 

ALKALMI ABSZURD

Meghívhatnálak egy sörösdobozba
sörnek. Aztán a barátaimat egy
sörre. Néhányan szabadkoznának,
hogy leszédítenéd őket a helyes
útról, miképpen engem.
Vezetés közben. Azt hiszem, igazat
adnék nekik, és kicserélnélek
egy értéktelen hasonmással az
érdekükben. Csak reggel okozna
gondot a kiürült sörösdoboz

 

BALHÉ

A pezsgőspohárról kiderült, hogy nem
áll meg a talpán. Én sem. A pincér sem.
A takarítónő sem. A pincér főnöke
különösen. Feje hosszasan imbolyog a
plafonon, mert a lába nem éri a földet.
Vagy a padlót. Vagy a szőnyeget. Minden
tele van üvegcserepekkel. A táncosnő
homlokáig emeli a lábát, hogy átengedje
maga alatt a kidobóembert. Az nem bír
a főnökével. Sem a pincérrel. Sem a
takarítónővel. Sem velem. Sem a pezs-
gőspohárral. Önmagával is alig. Meg kell
várjuk, hogy magához térjen az Anyabolygó

 

A MEDER

Nem értek semmit
a kő és a víz örök
vitájából. A mélyben
zajlik. Csak a habokból
látszik a lenti harci
mámor.

Különbek lehetünk-e
mi ketten? Ha nem,
akkor lehetek-e én
a víz, és a szikla te?

Vagy szerepünk fordított?

Fölöttünk a felszín
látszólagos. Nyugalmat
színlel, ha nem sújtja
fekete vihar, vagy jégszemes
zápor.

Lassan az sem számít,
hogy merrefelé tartunk.
Adott a meder, amit
életünknek vájtunk…

Káfé Főnix

 

***

„Pillangó a homlokomon…”

Születésnapi beszélgetés a 70 éves  Székely-Benczédi Endre költővel

– Mikor és hol jelent meg első versed?

– 1968-ban a marosvásárhelyi Vörös Zászló című megyei lap Figyelő mellékletében. Akkor, ha jól tudom, Szőcs Kálmán szerkesztette az irodalmi rovatot. Meglepő volt, mert én sohasem adtam le a verset, azt hiszem, Kicsi Antal tanár úrtól  került  a laphoz. Abban az évben voltam elsőéves a  marosvásárhelyi tanárképző  főiskolán, matematika szakon. A vers címe Őszvivő vizek.

– Máshol  közöltek-e a verseidből?

– Az Ifjúmunkásban Lázár László. Az Utunkhoz csak egyszer küldtem, mert  féltem, ha nem hozzák le, kapok egy nagy letolást a Levélváltás rovatban. K. Jakab Antal értékelte a verseket; rettentő  borotvaéles  humorral   válaszolt a kezdőknek…

–  De nemsokára  lemondtál   a versírásról. Miért?

– Induljunk egy kicsit távolabbról. 1971-ben végeztem el a főiskolát, s kihelyeztek matematika tanárnak Csíkfalvára. Feleségem, Éva akkor már egy éve a közeli Jobbágytelkén tanított. Aztán jött a hat hónapi katonaság  Bákóban, s mikor hazakerültem, felruháztak mindenféle plusz feladattal. Én voltam Csíkfalva község helyettes KISZ-titkára és a „rongyos gárda”, értsd: a hazafias önkéntes gárda parancsnoka. (Azért rongyos, mert nem volt egyenruhánk, de nekem, mint parancsnoknak, volt.) Egy alkalommal Jobbágyfalván készültünk KISZ-gyűlésre, kijött a megyei szervezet  propagandistája, s amíg várakoztunk, elsütöttünk egy-két viccet. Többek közt azt is, hogy mi volt a kommunizmus előtt? Azt kellett volna mondanunk, hogy szocializmus, de ehelyett én azt mondtam, hogy volt kenyér, olaj, cukor  stb. Másnap reggel behívatták az egyik KISZ-tagot, aki jelen volt, a nyárádszeredai rendőrségre. Ott várta a szekus,  és  be kellett számolnia a gyűlés menetéről. Ahogy érkezett haza, biciklivel, egyenesen hozzám jött, s jelezte: készüljek fel, mert biztosan hívatnak. Elmesélte, miről faggatták. Nemsokára én is megkaptam az értesítést, hogy másnap jelentkezzem Nyárádszeredában, az őrsön, a  katonakönyvemmel. Előttük a dossziém; láttam, hogy kezd vastagodni… Mindenről kérdeztek, s én feleltem. Elengedtek, de nemsokára hívattak a jobbágyfalvi őrsre, ahol le kellett írjam, hogy átadom  verseimet és kézirataimat a helyi milícia rendőrbiztosának. Fiatal fiú volt, azonnal jött velem, nem hagyott magamra, ott állt, amíg kivettem a fiókomból a verseket, mindet kézzel írtam; ha le voltak tisztázva, ha nem. Szerencsémre, a nagy rendetlenségben sok versem másutt hevert szanaszét, s azok megmaradtak. A rendőr betette a táskájába a lapokat, meg se számoltuk, hány van, s elvitte.

– Ekkor döntöttél úgy, hogy nem írsz több verset?

– Igen. De éreztem, hogy tovább figyelnek, nem elégedtek meg azzal, hogy elvitték a kéziratokat. Sőt, egy alkalommal újból behívattak a rendőrségre, s kérték, legyek figyelmes, ki mit beszél, s tegyek jelentést nekik időnként  Szovátán…

– Mit válaszoltál?

– Azt mondtam, hogy ezt nem tehetem, nem foglalkozom ilyesmivel, mert én tanár vagyok, az méltatlan hozzám. Látták, hogy nem akarok  besúgó lenni, s akkor kerek-perec  kijelentettek két dolgot: ne kérjek soha útlevelet, mert nem kapok; és írógépvásárlási  engedélyt  sem, mert azt sem kapok. Tudod, régebb, akinek volt írógépe, be kellett jelentenie, szövegpróbát kellett leadni a helyi rendőrségre.

– Az elkobzott  kéziratokat  később visszaadták?

– Nem, de nem is kértem.

– Mikor kezdtél  újból verset írni?

– Tizenkét év után, 1985 elején. És pont abban az évben, tavasz felé, kijött  Hajdu Győző  Székely Jánossal  Csíkfalvára, az iskolába (akkor a feleségem volt az iskolaigazgató), hogy szorgalmazzák az előfizetést az Igaz Szóra.  A feleségem itthon volt, hát kijöttek a házhoz, s akkor ismerkedtem meg Székely Jánossal és Hajduval. Elvittek néhány verset, amelyekből később, 1986-tól folyamatosan közöltek. Még a forradalmi számban, ’89 végén  is volt egy.

– …És ekkor következett még egy 12 éves szünet, mert újból nem találkozunk a  neveddel  2004-ig.

– Valóban, 2004-ben kezdtem újból írni, s ha jól emlékszem, akkoriban alakult a Súrlott Grádics irodalmi kör, amelynek Bölöni Domokos volt az ötletgazdája, kivitelezője. Már az első ülésre, amelyet az RMDSZ marosvásárhelyi városi szervezetének Dózsa úti székházában tartottak 2005. január 24-én: meghívott. Ott volt Nagy  Pál, Nagy Miklós Kund, számos jeles személy, és jött a városból a hallgatóság.  Akkor a Népújság Múzsa és Stipendium mellékleteiben jelentek meg a   verseim.

– Első  versesköteted 2007-ben jelent meg, Kökényvár a senki földjén címmel. Hogyan fogadták az olvasók?

– A Mentornál pályáztam, kiadták két lektornak. De azok nem javasolták kiadásra. Így kerültem Bölöni Domokoshoz, aki vállalta, hogy megszerkeszti és gondozza a szöveget. Végül a Szucher Ervin vezette Juventusnál adtam ki, saját költségemen. Sokfelé voltunk találkozón, kedvezően fogadták.

– Szerinted milyen a jó vers?

– A versnek kell hogy legyen saját ritmusa. Ha ezt „elkapja” az olvasó a szerző szándéka szerint, és megérzi a leírt sorok közötti „másik” gondolatot is, akkor, szerintem, a vers elérte a célját. Csak úgy írok verset, ahogy nekem tetszik.

– Egy helyütt azt írtad, hogy nem tudsz úszni, amit  kétlek, hisz a küküllőmentiek,  a nyárádmentiek  általában tudnak úszni…

– Ez képletes!  Eleinte Kicsi Antal és Oláh Tibor volt a mentorom. Ez megszűnt, s azután Székely János volt a biztatóm, hozzá jártam be a szerkesztőségbe, sokat beszélgettünk. Egyszer, amikor bent voltam Székely Jánosnál, hivatott Hajdu Győző a főszerkesztői irodába. Azt mondta: ne siránkozzak  annyit…

– Vajon mire gondolt H. Gy.?

– Nyilván a verseimre, mert én kényes dolgokról nem szoktam beszélni a szerkesztőségben. Tudtam, hogy mindent lehallgatnak. Ahogy utólag hallottam, a szekuritátéra elvitt verseimet is ő nézte át, hogy van-e bennük haza- meg  nemzetellenes utalás vagy áthallás. Ezt a helyi tanácsnál említette valaki, de már nem emlékszem, hogy  ki.

– Visszatérve a kérdéshez, mit akartál mondani azzal, hogy nem tudsz úszni?

– Azt, hogy én nagyon irigyeltem a Forrás-sorozatban megjelent szerzőket. Lehet hogy azt jelenti ez tudat alatt: nem tudok érvényesülni…Nagyon szerettem Farkas Árpádot és még jó néhány költőt. Az ő verseire építettem egy összeállítást Csíkfalván,  amit  aztán számon is kért a körzeti szekustiszt. De csodálatos volt, amikor szavalták: „Orra bukva az avaron”… Egyik  jobbágytelki fiú  szavalta nagy átéléssel,  sikerrel.

– Ha olyan sok versed volt, kötetre való, nem próbálkoztál a Kriterionnál?

– De igen! 1989-ben összeállítottam egy kötetre valót, amit Bandi bátyámmal (Kusztos Endre grafikusművésszel, sz. m.) elvittem Kolozsvárra, a Kriterionhoz, működött ott egy fiókszerkesztőség. Ez volt az első próbálkozásom. Nem tudom, ki vette át… 1990-ben kaptam egy kedves levelet és a leadott kéziratot, hogy ne haragudjak, nagyon sok a tartozásuk, temérdek a kiadni való, nem tudják vállalni a kötetet.

– Tavaly jelent meg  gyermekversköteted, Szívmeleg ujjak arcomon.  Mi késztetett arra, hogy  gyermekverseket  írj?

– Amikor ezek a versek születtek, az unokáim kicsik voltak. Hallottam szüleiktől a csínytevéseikről, s ez volt a kiindulópont. Amikor gyermekverset ír az ember, persze a saját gyermekkora is  benne van.

– Mesélj magadról!

– 1949. február 2-án születtem Hármasfaluban, Csokfalván. Abban a házban születtem, amely a Kusztos Bandi bácsié volt (ő Makfalván volt anyakönyvezve). Közeli rokonok voltunk: Bandi bátyám édesanyja az én nagymamámnak volt a nővére. De születésem után egy esztendővel elköltöztünk Gyulakutára, majd később Makfalvára. Onnan gyakran gyalogoltam le Csokfalvára, Vilma nénémhez,  Kusztos Bandi bátyám édesanyjához…Szerettem a padláson bóklászni…

– Mi érdekelt  a padlások  világában?

– Minden. A csavaroktól a gramofonig, minden. Nekem ezek kincsek voltak. Bandi bátyám gyakran járt fel hozzánk Makfalvára,  s lehettem olyan 8–10 éves, amikor lefestett. A  festményt nem fejezte be, ezt most is őrzöm, itt van a lakásunkban.  Úgy  gondolom, hogy ő akkor egyetemista lehetett. Szüleim mindketten a lengyárban dolgoztak, de innen  is el kellett költözzünk.

– Hová?

– Nyárádkarácsonyra, ahol üresedés volt a helyi boltban, s mindkettőjüknek állást ígértek. Ez 1962-ben volt, aztán szüleim később ott is hunytak el. 1963-ban  beírattak a szovátai középiskolába, bentlakó voltam.

  Hogyan emlékszel középiskolás éveidre?

– Kedvenc tanáraim: Fekete Árpád, Hadnagy Ferenc és Werner  Hugó.

Mikor kezdtél verset írni?

– Középiskolában, szilencium idején.

Megmutattad első próbálkozásaidat Werner Hugó  tanár úrnak, a kitűnő  magyartanárnak?

– Igen, kedvelte, biztatott.

Kissé furcsa: kiderül a tehetséged, verseket írsz, értékel a magyartanárod –,  s te mégis a matematika  szakot választod…  Miért?

– Azért írtam verset, mert untam a szilenciumot, s közben szerelmes voltam…A matek volt az egyetlen  tantárgy, amit nem kellett tanulnom, mert értettem. Eleinte Udvarhelyre készültem a tanítóképző főiskolára, viszont abban az évben nem volt oda felvételi. Tudtam, hogy Kolozsváron nem bírom meg az ötéves magyartanárit, de azzal is tisztában voltam, hogy  van harminc hely a vásárhelyi tanárképző főiskolán,  matematika szakon, magyar tagozaton.

Első  próbálkozásra  bejutottál?

– Nem. Fél évig helyettes tanárként tanítottam matematikát Káposztásszentmiklóson. A következő évben, 1968-ban  bejutottam, és ’71-ben végeztem.

Említetted, hogy azokban az években indult az Aranka György irodalmi kör. Hogyan emlékszel a kör  tevékenységére?

– Ott olvasott  fel  Mózes Attila, Györffi  Kálmán és  még  sokan mások.  Volt úgy, hogy az én szövegemet  valamelyik színésznövendék olvasta fel, mert rettentő  rossz volt a dikcióm. Meghívást kaptunk Kolozsvárra, a Gaál Gábor irodalmi körre, s Mózes Attilát meg engem jelöltek felolvasni. Kicsi Antal tanár úrral utaztunk vonattal, összesen vagy négyen. Velünk volt egy Bartha nevű  újságíró is. A vonat   folyosóján beszélgettem Mózes Attilával, amikor odajött két rendőr, s kérte a személyit. Odaadtuk, de nem akarták visszaadni, azt mondták, nyiratkozzunk meg, és majd akkor visszakapjuk a személyit, Kolozsváron. Mikor elmondtuk a fülkében, mi történt, Bartha megkereste a két rendőrt, igazolta magát, hogy ő újságíró, s addig nem nyugodott, amíg vissza nem adták a személyi iratokat.

Hogy fogadtak  Kolozsváron?

– Jó volt a találkozó,  ők is felolvastak, mi  is, aztán elmentünk egy közeli pincébe, ahol jól éreztük magunkat. Azon éjjel vissza is utaztunk.

Mire emlékszel még?

– Az Aranka György körnek volt egy pályázata, azon is részt vettem. Verskategóriában nem adtak ki első díjat, de Nászta Katalin színésznövendékkel második díjat  kaptunk, megosztva.  A prózában Mózes Attilát és Györffi Kálmánt díjazták.

Mikor ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Éva szintén a Pedagógiai Főiskolára járt, de egy évvel korábban jutott be a román–magyar szakra. Ő Gagyból származik, lakott Máréfalván is. Székelyudvarhelyen tanult az akkori Dr. Petru Groza líceumban, ami most  a Tamási Áron nevét  viseli. Évfolyamelsőként végzett a főiskolán. Maros megyében két hely volt magyar tannyelvű iskolában: Feketén, Bánd mellett, azt választotta Barabás László az ötéves  egyetemmel, és  Jobbágytelkén. Oda került Éva.

Mesélj még a családról.

– Három fiúgyermekünk van; Lászó itthon lakik, az ő lánya Kinga, aki 15 éves és társszerzőm. Nagyon  szépen rajzol, ő készítette a rajzokat a Szívmeleg  ujjak arcomon c. gyermekverskötethez. A marosvásárhelyi művészetiben tanul képzőművészetet.  Öccse Hunor, negyedik osztályos, nagyon kedves gyermek! Középső  gyerekünk,  Attila,  a vásárhelyi faipari  középiskolában tanult. Aztán elvégezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemet. Neves bútortervező és bútorgyártó is, Kolozsváron laknak. Két aranyos gyerekük van: Botond és Gellért,  mindketten a kiváló János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulói. Kisebbik  fiunk informatikát végzett a Petru Maior egyetemen,  aztán elvégzett még egy matek-info szakot, az egyetemen rendszergazda lett, majd Magyarországra ment, Budapestre, az indiai tulajdonú TATA Consulting céghez, aztán átment a Telekomhoz.

Kedves  Endre, lassan elérkeztünk beszélgetésünk végéhez. Mivel foglalkozol jelenleg?

– Időnként írogatok, de a látásom javíthatatlanul megromlott. Szerkesztés alatt van válogatott verseimet tartalmazó új könyvem anyaga. Szeretném, ha még ezen a tavaszon megjelenne. Címe: Begyűjteném szavaidat…

Gondoltál-e arra, hogy megírod az emlékeidet?

– Nem, nem szeretnék memoárkötetet…  Mindig,  mikor átadom Bölöni Domokosnak  a szerkesztésre váró  anyagot, úgy érzem, hogy megkönnyebbülök.  Átadom neki a terhet.

Gyermekkönyved nyitóversében olvassuk: „Szívmeleg  ujjak  kutatnak  arcomon sáncokat./ Szétsimít néhányat a szem/  alatt, s én  pillangót/  szeretnék  varázsolni a homlokomra”…Kedves Endre, sikerült! Ajándékozzanak neked a múzsák dús kedélyt, csillapíthatatlan alkotóerőt és ihletett órákat az újabb versekhez, kötetekhez.

2019. január

Székely Ferenc

***

Székely Benczédi Endre

Takarodó

Valaki szivárványt kaszál.

Színeket. Illatot.

Alkonyatba göngyöli a rendet.

Ráhúzza sátornak a dombot.

Csillagfénynél rázza föléje

a csendet. Egyetlen szót se

szól.

Én holnapra ígértem neked

mindent.

                          Magunkra

rántottam a takarót, mikor

már senki semmit sem

láthatott.

************************************************************************************

A magyar kultúra napja

 

 

Király László

Anyanyelv

Ó, mit mondjak rólad,
mit szólhatnék én rólad,
miként nevessek,
miként sóhajtsak rólad,
csodaváró hangszer,
melyen mélyen kipengethető,
sötéten billentyűzhető,
gyönyörűn szállni küldhető
a Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon
izzó parazsakba meredő mítosza,
melyen fölsikongható,
tépett lobogóként világ fölé bontható
az Elindultam szép hazámból
vérnél vörösebb,
véremnél éltetőbb sikolya.
Mit mondhatnék én rólad,
mit kiálthatnék én rólad,
bújtató barlangom,
én legvégső vackom,
szajhám, utcasarkon
váró gyilkosom!
Szálló testem alatt hullámzó csodatáj,
legtisztább álmom, szerelem,
nyeregbe kényszerítő kengyelem,
sorvasztó kínom a végtelenség
megmászhatatlan falain –
halottaim…
Egyetlen óvóm,
egyetlen nem-árulóm,
egyetlen kétélű fegyverem.
Halotti menetek fölé
lepelként kúszó siratóim.
Fogyó életem –
énekem.

Háromszék, 2019. január 19., szombat

https://www.3szek.ro/load/cikk/119909/kiraly-laszlo:-anyanyelv-a-magyar-kultura-napja

***

Száraz Miklós György

Székelyek

 

Száraz Miklós György (1958) Budapesten élő író nem székely. Viszont azt érdemes tudni róla, hogy „…gyermekként apja – Száraz György (1930–1987) Kossuth-díjas magyar író, esszé- és drámaíró – elvitte Erdélybe, s azóta – szimbolikusan mondva – vissza se jött. Jobban ismer minden udvarházat, harangtornyot, balladát, vallást és székely kaput, mint sok helyben lakó” – írja róla Kabdebó Lóránt.

Van azonban egy másik családi vonatkozás is az ő esetében, amelyet maga az író is emlegetni szokott: „Apai nagyapám, ha valami szokatlant tapasztalt, mosolyogva azt mondta: – Csavaros, mint a székely esze. Szava járása volt ez is: – Három zsidó egy örmény, három örmény egy székely.” És tény, hogy a nagyapa, idősebb Száraz György az 1918/1919-es tanévben a nagyváradi hadapródiskola végzős növendéke lett volna, ha nem harcol a Székely Hadosztályban. Kezdetben, 1918 karácsonyán és az ünnepet követő napokban, Erdély visszafoglalásának gondolata foglalkoztatta 17–18 éves osztály- és bajtársaival együtt, akikkel a Csucsa–Belényes–Vaskoh vonalában húzódó frontszakaszon felvették a harcot. De 1919 húsvétján már az alig létező Magyarország közepén találja magát alakulatával együtt, amikor senki sem reménykedett már a feltámadásban… A családnak egyébként anyai ágon felvidéki gyökerei is vannak… Ilyen indíttatással, atyai és nagyszülői megerősítéssel az Erdélyhez, illetve a Székelyföldhöz való írói és emberi kötődése, mély empátiája természetes.

A Székelyek című kötet történelmi tablót kíván létrehozni a székelység múltjáról. Szépírói igénnyel megírt esszék sorozata, amely végigpásztázza e népcsoport több ezer éves történelmét.

Száraz Miklós György alapszakmáját tekintve történész-levéltáros, tehát felülírja magamagát, kézben tartja a szabadon lélegző írót, hogy elragadtatás következtében ne szárnyaljon túl heves költői lendülettel az álmodott világok iránt. Igyekszik a földön és a tények környékén járni. Nem ütköztet véleményeket. Megelégszik, s meggyőz minket is, hogy az a leghelyesebb, ha Egyed Ákos történészprofesszorral – a jeles székelység-kutatóval – megengedően vallja, hogy „a székelység csatlakozott nép ugyan, de közeli rokon (a magyarokkal), akik már a 895-ös honfoglalás előtt betelepedtek a Kárpát-medencébe, és az elmúlt ezer-ezerkétszáz évet a magyarság részeként élték meg.” Nyilvánvaló, hogy nem hagyja figyelmen kívül azokat a népeket sem, amelyek a székelyek előtt élhettek itt, illetve érinti a legújabb régészeti kutatások, az archeogenetika eredményeit is, de soha nem mélyül el túlságosan a tudományos részletekben, hiszen akkor közönséges tanulmánnyá „züllesztené” írásait. Könnyed marad mindvégig a nyelvezete, ahogy halad a jelen felé az időnkben, csak felvillantja, hogy hogyan érdemes, hogyan kell tájékozódnunk ahhoz, hogy reális képet alkossunk magunkról és múltbéli arcunkról. Nyilvánvaló, hogy mindez nem passzol azzal a kontinuitáselmélettel, amelyet oly nagy előszeretettel cifráznak „dákopatáink” román akadémiai berkekben is a mai napig. Földrajzilag, topográfiailag is körbejárja a Székelyföld határait, „kitekint” kunokra, oláhokra, szászokra, bevonul Szent László király kíséretével, aztán minden korra, értékre vet egy-egy simogató pillantást – templomvárak, falutörvények, székely erdők, székely rovás, székely kapu, papok és vallások –, s az önálló fejedelemség korának leáldozta után, a kétfejű sas karmai közt töltött időt is megidézi. A székely évgyűrűket követi aztán tovább, végig a romantikus tizenkilencedik meg a hosszú huszadik századon át, egész napjainkig. Nem állapít meg evidenciákat, nem értékel, nem ítélkezik. Tájékozottsága és higgadtsága abban segít, arra biztat, hogy igényesebben tanulmányozzuk múltunk-félmúltunk jelenségeit, hogy azokból okulva éljünk és alakítsuk a jövőnket. Székelytudat-erősítő könyv ez, amelyet minden korosztály csak haszonnal forgathat.

SIMÓ MÁRTON

Száraz Miklós György: Székelyek – Történelemről és hagyományról. Scolar Kiadó, Budapest, 2018, 264 oldal

Háromszék, 2019. január 19., szombat

https://www.3szek.ro/load/cikk/119910/szaraz-miklos-gyorgy:-szekelyek-a-magyar-kultura-napja

************************************************************************************

Kiss Székely Zoltán

Kiss Székely Zoltán, fotó Donáth Nagy György

A nincstelen hagyatéka

Reád hagyom a kistemplom eloldozódott harangszavát,
ahogy elül a Csereerdő alján vasárnapi nyári délutánon.

Reád hagyom a Somostető útját s a Németkalap felé menet
a fogas ebírek mezejének fokhagymaszagát. Reád hagyom.

Reád hagyom az öt luc árnyát dédnagyapám sírja körül
s a cinterem hűvös homályát a református sírkertből.

Reád hagyom öreg gombász barátom temetését és a Hargitán
az első zsendice-evés meghitt varázsát Üdő Márton szobra alól.

Reád hagyom a Szent György utcai ház összeesküvői félhomályát
Zsiga házában a Maradék be nem zúzott példánya körül.

Reád hagyom az első gyöngyvirág hófehérét és a Bulevárdon
lakmározó csonttollúak decemberi csattogását. Reád hagyom.

Reád hagyom maradék lovak ugrásának ívét, ahogy a nyugvó
napba rohantak a régi lóversenypályán a Máriássy-erdő alatt.

Reád hagyom a napnyugtákat, ahogy a felhők vértje alól a
dombhát mögül visszacsillantak a Barátok temploma toronygombján.

Reád hagyom az internátus lánymosdóinak tárt ablakait, amikor
csodás mellecskék sejdűltek a sűrű zuhanygőzben. Reád hagyom.

Reád hagyom a szeptemberi forgószél keverte port iskola-
kezdés előtt a kollégium udvarán az utolsó nyári rekkenőben.

Reád hagyom az eperfa árnyát házunk udvaráról
s a kimoshatatlan epernyomokat egyetlen ünneplő fehér ingemen.

Reád hagyom a hólyagos júliusi esőt s az akácfa lombjába
búvó vadgalamb turbékolását az Ebhátról. Reád hagyom.

Egy feltétellel. Teremtett új, más világodba a megtért
zarándok vándort ne vendégként fogadd.

Ilyenkor nagyon fáradtnak és gyengének és lustának érzem magam.
Gyengeségemet is reád hagyom.

Káfé Főnix

https://ujkafe.website/?p=81095#more-81095

*************************************************************************************

Kettős tárlat Homoródszentmártonban

KETTŐS TÁRLAT HOMORÓDSZENTMÁRTONBAN

Lelki tartalékaink gyarapodása*

Kádár Dombi Péter és Kalló László is úgy érzi: mindenkoron üzen értük Homoródszentmárton. Míg Kádár Dombi Péter alanyi jogon van otthon, hiszen a falu szülötte, Kalló László, bár Udvarhelyen született, vallja, hogy Homoródszentmárton a szíve csücske, hiszen 1992-től napjainkig a táborban alkotó képzőművészek közé tartozik, Kádár Dombi Péterrel együtt. Ők mindketten szorosan kapcsolódnak e tájhoz, és ma is hazajöttek.

Valahányszor kapcsolatba kerülünk a művészettel, műalkotásokkal:mintegy útra kelünk egy más dimenzióba. A találkozás kimozdít bennünket a mindennapok egyhangúságából, megszínesíti hétköznapjainkat, felszabadít. De valójában mi is a művészet? A műalkotás nem kíván a valóság hű mása lenni, hanem hangulatot, életérzést közvetít, külső eszközöket használ belső állapotok megjelenítésére, a színek és formák szimfóniája segítségével. A műalkotást a tudás öntudata és az ihlet önkívülete hozza létre.

Kádár-Dombi Péter munkái

A művészi kifejezésmód ösztönössége, természetessége teszi lehetővé, hogy a mű könnyedén behatoljon a néző tudatába, mindez a láttatás művészete. A műalkotások csak akkor érik el valódi rendeltetésüket, ha hatást tudnak gyakorolni a szemlélőre, érzelmeket tudnak kiváltani belőle. A műalkotásoknak kommunikálniuk kell a műélvezővel, a kiállítóterembe lépve azt a hatást kell kelteniük, hogy a maradandó szépég szentélyébe léptünk be.

A mai nap, az, hogy itt vagyunk műalkotásokkal körülvéve:ünnep, a tiszta gondolatok, érzések, a szépség ünnepe. Az ünnepi hangulatot fokozza, hogy az év utolsó hónapja telítve ünnepváró érzésekkel, ünnepi hangulattal; ilyenkor még fogékonyabb a lelkünk a páratlan szépségek befogadására.

Homoródszentmárton nagy gazdagsággal bír. És itt a műalkotásokra gondolok, hiszen több mint 40 éves hagyománya, folytonossága van a homoródszentmártoni képzőművészeti alkotótábornak. A homoródszentmártoniak és a környező települések lakói nagy kiváltságnak örvendenek, hiszen évről évre közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a képzőművészekkel, látják őket alkotás közben, beszédbe elegyednek velük, ismeretséget kötnek, barátságok születnek. Itt, Homoródszentmártonban nem kell különösebb ismertetőt tartani a különböző festészeti technikákról sem, hiszen a település közössége örömmel vesz részt az alkotótáborok zárókiállításán, ahol akvarell, pasztell, olaj-festményekkel, valamint agyag, fa, fém kisplasztikákkal, textilmunkákkal találkozik. Nem sok község tudhat olyan jelentős képzőművészeti értéket magáénak vallani, mint Homoródszentmárton. Meggyőződésem, hogy megbecsüléssel és kellő felelőséggel kezelik ezeket az értékeket.

A képzőművészeti táborok gondolatánál időznék még el egy pár mondat erejéig. Hiszen mindez összefügg azzal, hogy két jeles képzőművészt ünnepelhetünk körünkben. Mégpedig a tábor legelejére, 1979-be kalauzolom el Önöket, kedves térlatlátogatók.Milyen céllal is alakult, milyen késztetéssel érkeztek ide és, mit tartottak szemelőtt a képzőművészek? Egy korabeli újságcikkből idézek néhány sort, Kedei Zoltán festőművész írásából: „A Nagy-Homoród mente Képzőművészeti Hetének meghívottjaként öröm volt újból találkozni a vidékkel, öröm volt ecsettel a kézben arra vállalkozni, hogy a képzőművészet eszközeivel teremtsük újjá és tegyük maradandóvá a recsenyédi, szentmártoni, gyepesi, kénosi látomásokat. […] Küldött a falu, s most üzen értünk. […] Erre a hívásra nagyon oda kell figyeljünk, újúló hittel, az erősek hitével, kitartásával. Az idő végtelenségében elmosódnak a gyarló emberi cselekedetek, szétmállik minden a feledés vizében, mit önmaguk fölé emelkedni képtelen kicsinyes érdekek hoznak létre. De megmarad az igazi művészet, mely az el-elakadó szót is kimondja, mely a nehézségektől meg nem torpanók töretlen hitét sugallja. Megmarad és hirdeti századokon keresztül a táj szépségét – és az önmagukat küzdve alakító emberek szépbe szőtt hitét. Igaz művészetet mondtam, mely ilyen belső igényből fakad, s melyre, mint tapasztaltuk, a Homoród mentiek igényt tartanak. A falu küldött, és üzent értünk a falu. Hogy az a művészet, amelyet képviselünk, hivatását maradéktalanul betölthesse. Érdemes tovább dolgoznunk ebben a hitben.” (Falvak Dolgozó Népe, 1979. szeptember 29. Kedei Zoltán: Üzent értünk Nagy-Homoród mente)


Kalló László alkotásain igen markánsan jelenik meg a kisrégió – a táj, az ember és az épített örökség

Elsőként a Kádár Dombi Péter alkotásaival ismerkedjünk. Térbeli kisplasztikáival számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a főbb helyszínek: Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely, Korond, Csíkszereda, Barót, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Budapest, Ajka, Kiskunfélegyháza, Karcag, Amiens (Franciaország), Unna (Németország); továbbá rendszeres résztvevője a nyári alkotótáboroknak (Homoródszentmárton, Makfalva, Zeteváralja).

Kádár-Dombi Péter

Korondon tanáremberként dolgozott, és a fazekasfalu agyag-világa csírát bontott lelkében: csendesen gyűjtötte magába a vizuális élményeket, tanulva az agyagformázás formai és technikai mesterfogásait. Székelykeresztúrra kerülve tudta, hogy az elrakározott ismeretek, a vágy immár kiteljesedést követel, agyagba kell öntenie lelkének titkolt szépségeit. Hallgassuk meg, hogyan vall erről: „Az agyagot véletlenül vettem kezembe, és amikor rájöttem, hogy érdekes és értékes formákat is ki lehet hozni belőle, István Lajostól, Korond neves keramikusától kértem segítséget. Bandi Dezső tanár úrtól hasznos tanácsokat, útmutatást és bátorítást kaptam.Ezután autodidakta módon a szakirodalom és a különböző művészi alkotások állandó tanulmányozásával bővítettem ismereteimet. Elkezdtem agyagba mintázni azt a sajátos világot, amelyet személyesen tapasztaltam meg: a székely paraszti életet, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat. Főleg az átélt élményeimet, amelyek mélyen bennem élnek, próbálom alkotássá alakítani”

Kádár Dombi Péter agyagszobrai „mesélnek”. Dialógust kezdeményeznek.Továbbgondoljuk a megjelenített karaktereket.Elképzeljük, mi történne, ha megelevenednének.Sőt, annak sem tudunk ellenállni, hogy ne szőjjűk tovább a történetet. És itt a lényegre érzett rá Kádár Dombi Péter, a művészet lényegére. Elvisz bennünket magával egy sajátos világba, a saját maga alkotta mosolygós-humoros-keserédes, olykor groteszk világba. Kádár Dombi Péter mer látni és láttatni, az emberi természetet, a globális világ szereplőit “hívja elő”,a maguk gyarlóságaival, magasztosságaival, hibáival és szerethetőségével formázza agyagba, mintegy azt mondva: “ilyenek vagyunk mind.”  Emberszeretete, vidámsága az, amit átruház az alkotásaira.Érdekes módon az emberi arcokat többnyire mosolygósra formázza. A véletlen műve?Nem hinném.Mindez saját szelíd, mosolygós lelki alkatából fakad. Továbbgondolva allegorikus alapja is van mindennek: a székely humor, a borúból is derűt kovácsolni elv az alapja a vidám, mosolygós arckifejezésnek. Pletykálkodó asszonyok arcán ragyog a nevetés, éppen szomszédasszonyuk lányát beszélik ki, kötényes férfi, aki csupán néhány percre megáll szemlélődni munka közben, nála is “kéznél!” a szelíd tekintet, még a nehéz terhet cipelő férfi arcát sem a szenvedés uralja: mind-mind vidámak. A disznót fogó atyafiaknak valószínűleg valami jó történet juthatott eszükbe, hiszen igencsak vidám az arckifejezésük, és emellett persze a disznótoros vacsora kecsegtető kilátása is eleve jókedvet gerjeszt. De vidám figyelemmel, élvezettel hallgatják a vasárnap délutáni felolvasást a falubeliek, egy nő és egy férfi a hármas kisplasztikán, az egymással párbeszédet folytató mellszobrok pedig ugyancsak vidáman folytatnak eszmecserét az élet nagy dolgairól. A könyvéből felpillantó férfit is boldogítja a látvány, olyan, mintha az odébb játszadozó unokáira pillantana, vagy az olvasmány kellemes és nosztalgikus emléket ébresztene benne. A kenyérdagasztás sem kényszermunka a nőnek, mosolyogva végzi. A templomból hazafelé tartó asszonyok kezükben énekeskönyvvel,arcukon elégedett, megbékélt mosollyal pár szót váltanak egymással elválás előtt. De van itt botjára támaszkodó bajszos székely atyafi, aki gondolataiba, netán gondjaiba merül, őt meg sem merjük szólítani, hogy ne zavarjuk önreflexiójában; női és férfiarcok agyagba formázva: egytől-egyig kedvelhető figurák. Kádár Domi Péter kisplasztikái leginkább Benczédi Sándor szobrász, keramikus alkotásaival rokoníthatóak.Míg a Benczédi-szobrok már-már ironikusak, szatirikusak, a Kádár Dombi Péteréi esendőségükben is életvidám, életrevaló karakter-formák. Bátran nevezetjük portré-karikatúra szobrásznak.De látunk a kiállított alkotások között Dávid Ferencről készült kisplasztikát, ugyanakkor az is bizonyossá válik számunkra, hogy Kádár Domi Péter ugyanolyan tehetségesen formázza a követ, a fát, és ezek a munkák egyértelműen a stílusváltás jegyében születtek, ezeken a modern vonalvezetés mentén halad a véső éle, és születnek az új, hatásos műalkotások.

Kalló László jelen kiállítási anyagával a befogadó, szeretett település, Homoródszentmárton előtt kiván tisztelegni.Az itt látható alkotások mindegyike itt készült, a szentmártoni táj- és építészeti örökség elevenedik meg rajtuk. Akvarell alkotások, kifinomult ecsetvonásokkal, kiválóan illenek a fennmaradt archaikus falu-elemekhez.

Kalló László

Munkásságát tekintve Kalló László 1986-tól többször jeletkezik egyéni tárlattal Székelyudvarhelyen, Gyergyószetmiklóson, Kolozsváron, Székelykeresztúron, sőt a határon túl is: Budapesten, Debrecenben, Egerben, Kaposváron, Kiskőrösön, Mohácson, Pilisvörösváron, Székesfehérváron, valamint az olaszországi MailArt kiállításokon. A homoródszentmártoni alkotótábor mellett számos hazai és külföldi művésztelep vendége, elismert képzőművészek társaságában alkot.A helyszínek: Abásfalva, Csíkrákos, Csíkszentdomokos, Gyimesfelsőlok, Karcfalva, Libán, Lövéte, Makfalva, Mezőmadaras, Nagypetri, Recsenyéd, Zeteváralja, Zsobok, a magyarországi Barcs, Napkor, Orgovány, Söjtör, Solt, Vonyarcvashegy, és a horvátországi Jelsa.

Többféle technika és anyaghasználat jellemzi alkotásait: olaj, tempera, akril, pasztell, rézkarc, linómetszet, alkalmazott grafika, kisplasztika, de mindközül a legkedveltebb és leggyakrabban használt az akvarell. Így vall erről: “Sokszor teszik fel nekem a kérdést, miért pont vízfestékkel festek?…Nagyon hozzám nőtt, annyi izgalmat, kihívást jelent számomra ez az anyag és technika.”

Számára egyértelmű, hogy az akvarell adta már-már légies ecsetvonások, a paszell-színpompa nyújtotta végtelen lehetőségek állnak lelkületéhez a legközelebb. Örökös maximalista:mindig a jobb elérésére törekszik, a tökéletességet célozza meg. Kedvenc évszaka az ősz, amihez az akvarell végtelen pasztell-variációival, a varázslatos színkavalkád papírra vetítésével tökéletes társnak bizonyul.

A székely faluközösségeken belüli hagyományos építészeti örökség múlandóságát látva, azt, hogy mára már egy településen alig egy-két ház őrzi a jellegetes építészeti stílusjegyeket, lassan eltűnnek a hagyományos utcaképek, kapualjak, kerítések: az utolsó utáni órában próbálja a saját művészi eszközeivel megmenteni az végleges pusztulástól. Képei derűsek, napfényesek, hangulatot teremt.A táj kompozícióján nem változtat, de tudatosan szerkeszti alkotásait. Kerüli az absztrahálást, a tájat, a faluképet a sajátos szépségével, bájával mutatja fel, de csak azután, hogy lelkének finom rezdüléseit is belevitte az ecsetvonásokkal. Fest, fest szüntelen. Sarkallja a szülőföld, a szűkebb patria: Erdély iránti féltő szeretette. Értéket ment és értéket teremt, alkotásaival kapaszkodót nyújt az értékőrzéshez, érzékelteti a különbséget az élvhajhász,  én- és érdekközpontú világ és a hagyományőrző archaikus, letűnőfélben lévő világ között.Alkotásaival szolgálatot teljesít. Nem csupán gyönyörködtet, hanem egyben figyelmeztet is: óvjuk évszázados értékeinket, ne romboljunk le mindent. Istenadta tehetséggel bánik a színekkel, vonalakkal, a kompozícióval.Egymásba simuló, összekapaszkodó színek szárnyán suhanunk végig a homoródszenmártoni utcákon, mögöttünk árnyék, előttünk megelevenednek a jellegzetes homlokzatok, kinyílnak a zsalugáterek, ismerősen bólogat a magas beépített kapualj, integet a palánk, a dúcos nyíló. Mi ez, ha nem az akvarell szívközeli varázsa?

A kiállítást méltató művészettörténész az alkotók társaságában

Kádár Dombi Péter és Kalló László összefogása közös tárlatuk érdekében kiváló, helytálló törekvés. Ketten már több alkalommal állítottak ki, bemutatkoztak 2011-ben Budapesten, 2012-ben Székesfehérváron, 2014-ben Pilisvörösvárott. Hiszen míg Kádár Dombi Péter térben, életképekben formázza meg a hagyományőrző falu embereit, mesterségeik gyakorlásában örökítve meg őket, addig Kalló László ugyanezt teszi a hagyományos faluképpel, természeti tájjal:  lenyomatot készít a rajz, az ecset segítségével. Így egészítik ki egymást szobrász és festőművész. Nem öncélúan, saját kedvtelésükre hozzák létre alkotásaikat, hanem a nemzetük és szülöföldjük iránti olthatatlan szeretetből és persze a műélvezők gyönyörködtetésére. Így a megnyitó elején elhangzott gondolatok, az első homoródszentmártoni táborral kapcsolatban, mely szerint az igaz művészet megmarad és az elakadó szót is kimondja, és hirdeti századokon keresztül a táj szépségét, az emberek szépbe szőtt hitét, a mai napig is igazságértékkel bírnak, hiszen a mai kiállítás is ezt igazolja: a kiállító művészek alkotásai, de ugyanakkor a homoródmentiek igénye is változatlan az igazi művészet iránt.

Fogadjuk nagy szeretettel a műveket, adjuk át magunkat a látó szemlélődés gyönyörének, gondoljuk tovább a kisplasztika-történeteket, álmodjuk tovább a falu színes álmát, töltsük meg lelkünket az itt látható szépségekkel, hogy minden időben legyenekerős lelki tartalékaink.

Hátszegi Csaba felvételei

Doszlop Lídia Naómi

*Elhangzott a tárlat megnyitóján, 2018. december 9-én, Homoródszentmártonban

Forrás: http://www.eloszekelyfold.com

**************************************************************************************

Új könyv

Székely Benczédi  Endre új könyve 2018-as évjelzettel jelent meg a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál

Szerkesztette: BÖLÖNI DOMOKOS. A rajzokat a szerző unokái készítették. A fedőlapot DONÁTH-NAGY GYÖRGY készítette.

 

***

Szívmeleg ujjak arcomon

Ölemben unokám.
Apró kis virágszirmokkal
ölel. Nyakamba mézcseppet
lehel. Semmit sem kér,
most adni ő akar.
Szívmeleg ujjak kutatnak
arcomon sáncokat.
Szétsimít néhányat a szem
alatt, s én pillangót
szeretnék varázsolni
a homlokomra, hogy
ő lehessen ma a boldogabb.

Gyurma Gyurka

Ha pálcikád egyszer még
beleszúrna, talán életre
kelne Gyurma Gyurka,
Ne sajnáld most, mert
hasztalan. Keze sincs,
lába sincs, és szemtelen
arca van. Tudod, ez a
fickó csak általad létezik,
s kezed ahogy mozog,
ő mindig változik.
Lehetne jó is, rajtad áll:
gyurmából lett Gyurka
a Nagy Király!

Távirányító

Kicsikém, ha a fél világot
most magadra rántod,
mi lesz majd akkor, ha az
egészet látod. Vagy a szemed
szűkül, vagy a világ lesz
színtelen.
Nézd inkább itt ezt a picike
Mici Mackót. Kezedben ő is
engedelmes. Rád kacag,
ha az ülepét nyomogatod.
Elalszik bármikor veled,
s ha este a párna alá rejted,
reggel ugyanott megleled.

Ürgemese

Egy fekete földkupacon ülve,
figyelt a fűre egy büszke ürge.
Otthon a sok gyereke várta,
egérkét szerettek volna
vacsorára. Megunták már
a száraz gabonát, s vadászni
küldték apukát.
Ünneplője volt a büszke ürgén,
fehér nyakkendő, sárgás-barna mellény.
Miközben lent a fű se rezzent,
fölötte hatalmas sas keringett.
Felhőként terült szét gyönyörű
szárnya, s ürgénk lett szívének
egyetlen vágya.
Egérke nem jött, s az ürge elmélázott,
vacsorára vajon mit vihet a házhoz?
Ezalatt a sas is támadásba lendült,
zuhanni kezdett, s még bele sem
szédült. Célkeresztben ült a
büszke ürge, de a végső pillanatban
fűbe menekült.
Így tanulta meg a fürge ürge, miért
kell néha fölnézni az égre.

 Levélféle

              (Egy kislánynak)

Arra kért Zsuzsika nevű babád,
ha tehetem, beszéljek veled: a haját,
ameddig nem muszáj, ne cibáld.
Szeretne szép lenni holnap is,
nem tudna cserélni naponta
frizurát. Egyébként szívesen
játszana babát-mamát, ha
ráadod a legszebbik ruhát.
A fésülést is kedveli, és szereti
a fogmosást. Akkor tud aludni
boldogan, ha egy mesét is mondasz,
s jól érzi magát a karjaidban.

    Botondnak

          (Születésnapjára)

Örülhet nagyon
kis Botond,
hogy valamikor
réges-régen
apuka meg anyuka
összetalálkozott.

Anyuka szép,
apuka jó,
és mindkettő
pontosan
neki való.

Vándorolhat
ölből ölbe,
de egyszerre
lehetetlen
beleülni
mindkettőbe.

Ez a nagy gond,
kicsi Botond.
Napok jönnek,
napok mennek,
kicsit nősz még,
s egy szép napon
majd mind-
kettőt átöleled.

************************************************************************************

Nagy Miklós Kund hetvenöt éves

 

„A múzsák karnagya”

(Részletek a szerző Felemás című, a Lector Kiadónál megjelent, 2018-as könyvének előszavából)

Sokan lélekőrlő taposómalomnak vélik az újságírást. Izgalmas kalandnak is tekinthető. Én ezt vallom, többek között ezért nem tudtam abbahagyni jóval túl a nyugdíjkorhatáron sem, noha akár elegem lehetett volna belőle, hiszen lélektelen időkben is megtapasztalhattam emberpróbáló nehézségeit. De a megújulásnak is cselekvő részese lehettem, s úgy érzem, továbbra is van még mondanivalóm. Sokáig voltam rádiós, a rádiózás minden válfaját kipróbálhattam, belekóstolhattam a tévézésbe, videózásba is, magához vonzott a sajtó. Az írás, a lap- és könyvszerkesztés több mint három évtizede mindennapjaim meghatározója. A sajótelmélet és –kutatás is foglalkoztatott, egyetemi szintű oktatásába is bekapcsolódhattam.

A megosztottság azonban itt nem ér véget, taglalhatom más szempontok szerint is. Mindaz, ami nálam elsődleges, kultúraközpontú. De a közélet rezdülései is izgatnak. Ezt újságcikkeim mellett közszerepléseim összessége, többrétű kurátorságom, könyveim széles spektruma is tükrözi. Valaki egyszer tréfásan a múzsák karnagyának nevezett. Igen, arra törekedtem, hogy Kalliopé, Thália, Euterpé, Melpomené, Kleió és a többi ihletadó múzsa mindig elérhető közelségben, körülöttem legyen. Lehet hogy részrehajlónak látszom, kedvencként a képzőművészetnek kissé nagyobb figyelmet szentelek, de az irodalom, a színház, a zene, a fotóművészet, a tánc, a szellem, a kreativitás és tehetség megannyi más megnyilatkozása is folyamatosan ott van érdeklődési köröm fókuszában. (…)

Nem titkolom, legkedvesebb zsurnalisztikai műfajom az interjú. Az elmélyült, önvallomásos, őszinte beszélgetés, amelynek során a kérdező, a dialógus irányítója arra tudja késztetni alanyát, hogy „az igazat mondja, ne csak a valódit”. Kellő hitele, emberismerete, bizalomkeltő, megnyerő egyénisége és alapos tájékozottsága segítheti célja elérésében. (…)

Kiemelkedő helyi és külföldi személyiség egyaránt van az alanyok között. Mégis egyértelmű, hogy ízig-vérig marosvásárhelyi könyvet tart a kezében, kedves olvasó! Az egykori székely főváros múltja, jelene van benne, olykor a lehetséges jövőre is vethetünk röpke pillantást, a megszólaló egyéniségek mondandója, üzenete, önelemző töprengései azonban messze túlmutatnak a város határain, az egyetemes magyarságra, mindannyiunk sorsára vonatkoztatva is megszívlelendőek. A szépirodalom, az alkotó-, előadó- és vizuális művészetek, a tudományok közismert és tekintélyes díjakkal kitüntetett képviselői ők mindahányan. Marosvásárhelyen élő, innen elszármazott, az anyaországba vagy még távolabbra áttelepült, ott is elismerést szerzett személyiségek, illatva a Bolyaiak városát kedvelő, az ittenieket látogatásaikkal, szerepléseikkel megtisztelő kitűnőségek. Az övéké is ez a könyv. Ezért is ötlött fel bennem címként a FELEmás.

Ebbe olyan utalást is beleérezhettünk, hogy a kötet első fele a beszélgetéseké, a másik felébe pedig a publicisztika más alfajaiba sorolható írásokból válogattunk: a kultúra, az irodalom, a művészetek figyelemre méltó, időszerű jelenségeihez, jelentős eseményeihez, évfordulókhoz kapcsolódó, elemző, értelmező, értékelő cikkek, kommentárok, laudációk, búcsúszövegek, útirajzok, recenziók és jegyzetek sorakoznak. Az utóbbiakból legnagyobb a merítés. Bizonyára azért, mert arra késztették írójukat, hogy ne csak kulturális területen, hanem az élet valamennyi vonatkozásában tartson lépést az újdonságokkal, lehetőleg mindennel legyen napirenden, ami országban-világban történik.

 

A szívem már régóta vásárhelyi

Pacsika Emília

https://szekelyhon.ro/aktualis/marosszek/nagy-miklos-kund-a-szivem-mar-regota-vasarhelyi)

Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.

Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai egyetemen. Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.

– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események? – Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári  lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.

– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?

– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.

– Gondolom, valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.

– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.

– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?

– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül. – Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?

– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.

– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?

– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós Károlytól Szabó T. Attiláig, Fülöp Antal Andortól Balázs Péterig, Szilágyi Domokostól Lászlóffy Aladárig, Harag Györgytől Székely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.

– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?

– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.

– Akkor született a Népújság?

– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.

– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?

– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.

– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?

– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.

 

Nyitottság és megértés

Kaáli Nagy Botond beszámolója a könyvbemutatóról

Részlet

https://www.e-nepujsag.ro/storage/pdf/2018/11/november14szerda2018.pdf

http://lectorkiado.ro/ro/nagy-miklos-kund-felemas/

A könyvet Markó Béla méltatta: – Az utóbbi időben szokásunk panaszkodni, hogy kevesen vagyunk egy-egy könyvbemutatón. Ma este rá kell jönnöm, hogy nem a közönséggel van baj, hanem a szerzőkkel. Ide azért jöttek el ennyien, mert Nagy Miklós Kund megbecsült, tisztelt és fontos személyisége Vásárhelynek, és ezt a jelenlévők is tudják. Az utóbbi időben egyre kevésbé tudom szétválasztani a művet és az életrajzot, és egyre rokonszenvesebb az a megközelítés, amely nem feltételez ilyen törésvonalat a mű és alkotója között. Erdélyben pazarlás lenne ez a szétválasztás: az alkotó ember itt egyúttal mindenes is volt, ezért könnyű volt egészen jelentős alkotókkal illusztrálni, hogy az élet, a tettek és a művek szervesen összetartoznak. Itt van előttünk egy szép és vaskos kötet, egy jelentős gyűjtemény, amely 10 év interjúit, beszélgetéseit, tárcáit, jegyzeteit, publicisztikáit, kisesszéit tartalmazza. Egy ilyen könyv megszülethet úgy is, hogy a szerző rendszeresen rögzíti a reflexióit, de e mögött a könyv mögött sokkal több van: az alkotó állandó vásárhelyi jelenléte mutatható föl. Előadások, események, különböző fontos megmutatkozások kapcsán születtek a beszélgetések, még az útleírások is a szerzőnek a világban való állandó jelenlétét feltételezik. Én ezt a fontos és súlyos jelenlétet szeretném méltányolni. Beszélgetéseiben, jegyzeteiben, kritikáiban nem szorítkozik Marosvásárhelyre, de tagadhatatlanul Vásárhely-centrikus értelmiségi, aki szereti a várost, és aggódik is annak jelenéért, jövőéért. Állandó kapcsolatban áll az alkotókkal, művészekkel, képzőművészekkel, írókkal. Ez a könyv és mindaz, amit NMK ír és tesz, éppen az empátiája által rendkívül fontos. A kötet több mint fele beszélgetésekből áll, a szerző rendkívül jelentős alkotókkal társalog. Ami jellegzetesen NMK-i alkotói magatartás, az a megértés, a nyitottság arra, akit kérdezünk, akinek az éle-tére, a véleményére kíváncsiak vagyunk. Ez a könyv annak is bizonyítéka, hogy ebből a kíváncsiságból születhetnek érvényes, jelentős és hiteles szövegek. A szerző portréját ezekből a kérdésekből is meg lehetne rajzolni, mert belőlük körvonalazható, hogy milyen az ő világa. Emellett pedig itt vannak a kritikák és a szépirodalmi jellegű, magas hőfokú írói jegyzetek. Ilyenkor érezzük: milyen kár, hogy nem ír több szépírói szöveget, hiszen azok kapcsán derül ki, hogy a kérdező mögött egy nagyon eredeti képalkotó fantáziájú író rejtőzik. Méltányolnunk kell, hogy évtizedek óta van Vásárhelyen egy olyan, művészetekre érzékeny és azokra odafigyelő ember, aki monográfiák tízeit írta meg, és a kritika-, illetve művészettörténet-ínséges időkben mindig oda lehet rá figyelni. Ezzel pedig (kevésbé) szürke eminenciásává vált a helyi művészeti életnek – mondta a méltató, majd a könyvismertető beszélgetésbe váltott a kérdező Markó Béla és a válaszoló szerző között.

– Marosvásárhelyiként írsz, ide fordulsz vissza, a könyvben pezsgés, nyüzsgés van.

– Lehet, hogy volt egykor több pezsgés is a városban, de ha csak arra gondolok, hogy egy könyvbemutatóra ennyien összegyűlnek, és a Bernády Házban évente tízezer ember fordul meg, akkor azt kell mondanom, hogy ennyi rendezvény Vásárhelyen, mint az utóbbi években, soha nem volt. Sok eseményt szerveznek, de nem egyenletes színvonalon. Annyi minden van ma a világban, ami magához vonhatja az érdeklődőket, hogy én nem keseregnék. Az viszont nagy baj, hogy szinte minden kiállítást nekem kell megnyitnom, mert a fiatalok nem vállalják. Ami pedig a kevés szépírói szövegemet illeti, úgy érzem, hogy a szerkesztésben, újságírásban vagyok a legerősebb, és nem szeretnék olyan szépíró ember lenni, aki nem tudja azt a szintet hozni, amit szeretne. Ezért a publicisztika területén próbálom a legjobbat teljesíteni. A sok ismerősöm között valami fontosnak így mindig a részese lehetek, és ha e fontos eseményekhez hozzá tudok járulni, az még jobb. Emellett még írni és mindennel napirendben lenni nem könnyű. A könyv címével kapcsolatosan vállaltam a szó pejoratív értelmének is a kockázatát, mert jelezni akartam: a vásárhelyi emberek olyan jelentőséggel bírnak, hogy számomra ők is a kötet szerzői lettek. A könyvek felét az interjúalanyaim írták. Igyekszem nyitott lenni mindenkire, és nem biztos, hogy mindenkivel egyetértek, de az a szerkesztői alapállásom, hogy figyelnünk kell egymásra, és ha a másik fél mondanivalója elér egy bizonyos szintet, akkor esélyt kell adni arra, hogy nyilvánosságot kapjon. A művészeti írásaim mellett a politika, a közélet is érdekel, és ma már úgy gondolom, hogy nem a szülővárosom, Nagyenyed, hanem Marosvásárhely a világ közepe.

– Híjával vagyunk annak az értelmiségi magatartásnak, hogy bele kell szólnunk a körülöttünk lévő világba. Az alkotás is egy ilyen beleszólási mód, ennél pedig direktebb az, amikor véleményt mondunk a körülöttünk megszülető művekről, avagy közéleti, politikai jelenségekről. Lehet-e véleménymondással befolyásolni a hétköznapi folyamatokat?

– Nem tudok egyértelműen pozitív választ adni, mert a veszteségeink nagyok. A fiatalokat olyan vonzerővel szippantja be a Nyugat, hogy azzal nem tudunk lépést tartani. Nem is az a baj, hogy elmennek, hanem hogy nem térnek vissza, hogy a továbbiakban sem tudjuk itt tartani őket. Ha megérné, hogy valaki itt legyen például művészetelemző, akkor biztosan itt maradna. Úgy vélem, hogy nem fogalmazok durván, ha azt mondom, hogy a műbírálat nálunk csődös helyzetben van. A publicisztika helyzete is nehéz, a világháló mindenfélével bombáz minket, és az emberek hisznek abban, ami le van írva. Ha a tárca vagy jegyzet, amit írtam, tíz év elteltével is érvényes, az nem az én érdemem, hanem ezé a társadalomé, amely tíz év alatt is csak a rossz irányba fejlődött.

 

*****************************************************************************************************

Ercsey Mária

Vándorúton

(Részlet)

Ha a mindenkori kivezető útra szeretnél találni, a valóságos gyökereid kell keresned. Bizonyára érzed, hogy lennie kell egy közös forrásnak, amit mindenki megtalál magában. Ott belül. Nem lehet szárnyalni a gyökerek tudása nélkül, mert csupán ezek ismerete és elfogadása tehet bennünket igazán szabaddá. „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak” – vallotta Kölcsey. Ehhez még hozzátenném egy székelyföldi millenniumi emlékmű feliratát, amely talán segít a keresésben: „Hont mutatott a magyarnak a székely, s harcola hűn sok ezernyi veszéllyel tíz század előtt is az ősi hoánért. Most ezer év diadalma jeléül hun eredetünk erényein épült kőoszlopa hirdeti, hogy ma is él! 896–1896”

– A további tépelődés nekem Vörösmarty nevét hozza felszínre: „Maradj az élvvel kínáló közelben!”

– Miért csodálkozol? Ha már megtaláltad az utad, tudnod kell, hogy feladatok sokasága vár rád.

– Igen, ez az, amire számítottam. A múlt örökségeire támaszkodva tovább építeni a jelent.

– De nem egyedül. Az utazás nem egyedül zajlik. Útitársakkal indultál te is.

– Valóban. Emlékszem a legszebb álmomra: amikor először pillantottam meg Aliránt a Turul-nemzetség körében, amikor először villant egymásra a tekintetünk. Attól kezdve magaménak érzem, velem van, beszélek hozzá, mikor nincs is mellettem. Habár nem látlak, tudom, hogy itt vagy! Gondolatban néha melléd bújok halkan, hogy érezzem a bőröd bársony illatát. Simogatom arcod, míg el nem alszol, majd átlépek álmodba, s ott szeretlek tovább. Most észlelem a fizikai jelenléted, itt vagy mellettem, te, Alirán, a leghűségesebb társam egy életre. Veled lett illata a virágnak, íze az ételnek, dallama a kottasornak. Szebbé vált a világ, amióta magam mellett tudlak. Most már tudom, te voltál nekem a béke a lelkem meg nem szűnő háborújában, te kedves, észrevétlen, megbecsületlen társa utamnak, akinek a vállán évszázadokon át emelkedtem.

– Színes virágos mező minden szavad. Bennem visszhangra talál. Én is így érzem. Vándorlásaidban mindig követtelek. Ha elfáradtál, vigyáztalak, üdítő forrásod voltam. Ha erőd fogyott, tápláltalak, kétségeidben bátorítottalak. Nyugalmas háttérként szolgáltalak észrevétlen évszázadokon át. Úgy érzem, betöltöttem valamennyi hivatásom: fenntartottam a családot, a fajomat, továbbvittem az életet. Én vagyok a biztos fedezet, hogy bejárd az utad, hogy eljuthass önmagadhoz, s megtalálj engem.

– Honnan ez a kifogyhatatlan erő, energia benned ehhez a megfeszített, önfeláldozó munkához?

– A szeretet tengeréből, amely legyőz minden akadályt. És hogy önfeláldozás? Nem, mert ezért születtem. Hivatásom az élet továbbvitele, a szépség és harmónia megteremtése a földön. A mosoly az arcokon. Ne csak fegyverek ropogjanak, hanem nyíljanak virágok is az emberi életben.

(Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2018)

*************************************************************************************

Ferencz Imre hetvenéves

 

Bóbiska

           Kászoni kortársaimnak

Ott az a hegy északkeletre
rendszerint komor és fekete

nyáron záporral fenyegető
onnan tör ránk az erős idő

ma már róla van elnevezve
a községközpont vendéglője

s mert megszülettünk hetven éve
íme az asztal megterítve

íme húzzák a talpalávalót
táncolhatnak a föld alá valók

megharmadoltak már az évek
öregek vagyunk holnap vének

bóbiskolunk a Bóbiskában
mögöttünk immár hetven nyár van

északkeleten fenyegető
fellegek gyűlnek jönnek elő

Bóbiska felől jön a vihar –
jusson eszedbe öreg szivar

***

Tervek és remények

Hargita Népe  2018. szeptemnber. 28. /  Hargita Népe | 2018. október 5.

 

Ma tölti hetvenedik életévét Ferencz Imre. A nemrégiben „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat egyaránt gazdagító költői életműve, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként” Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett költővel, nyugalmazott szerkesztővel – lapunk hajdani munkatársával – Székely Ferenc beszélgetett.

 – Mindenekelőtt beszéljen a gyermekkori évekről!

– Kászon község Impér falujában születtem 1948. szeptember 28-án. Nagyanyám a tornác végén lévő padon ült, és mindenkinek újságolta: fiúgyermekünk született. Ha belegondolok, ezelőtt három évvel is még gyermek voltam, mert éltek a szüleim… Édesanyám 2015-ben halt meg 89 évesen, édesapám pedig 2017-ben. Ő 98 éves volt. A nagyszüleim egyébként nemigen élték meg az én koromat, a hetvenet…Apám a Don-kanyarban harcolt, anyám a negyvenes években Budapesten szolgált, cseléd volt. Fényképek tanúskodtak erről az időről. Miután hazakerültek, 1945-ben összeházasodtak. A háború után jött az új világ, a kommunista propaganda, az osztályharc, a beszolgáltatás, a szegénység. Nem volt sok föld, így a szüleim nem kerültek kuláklistára, de nem volt könnyű az élet, jött az adószedő, foglaltak, vitték az ágyról a terítőt, amit megfoghattak. Születésem évében lőtte le Máthé György (Jeges) Okos Dénest, a sztálinista párttitkár-néptanácselnököt, akinek a temetését a falubeliek többnyire távolról nézték. Később, 1955-ben hétévesen ott voltam Kalányos temetésén, akit Jeges lőtt le Kászonújfaluban, egy tyúkpajtából, amikor ez az üldözöttet felfedezte. Hősnek kijáró díszlövések dördültek el a sírnál, még most is látom és hallom…Sok-sok történetet hallottam gyermekkoromban a Boldizsár és Okos családok közötti viszályról, bosszúállásról, gyilkosságokról. A férfiak világháborús élményeiket mesélték a fonóban, a kapuk előtti padokon… A lakodalmakban többnyire katonadalok, énekek hangzottak el. Rádió nem volt, újság sem járt. Engem is, mint a többi gyermeket, korán befogtak az erdei és mezei munkába. Hanem az egyéni gazdálkodásnak hamar vége szakadt, jött a kollektivizálás, és a hetedik osztály után ki líceumba, ki szakiskolába ment…Én a pár évvel korábban létesült csíkszentmártoni líceumba felvételiztem. Józsi sógor bá így szólt apámnak: „Neked ez többé nem kaszál!” Apám felhercsent: „Dehogynem!” Így beszéltek, így vitatkoztak, holott már aláírták a belépési nyilatkozatot. Hanem a hagyományos paraszti világ meghatározó maradt a számomra, a föld, a falu azóta is szívügyem, mint költő Bözödi György utódjának érzem magamat…

– Érdekelte tehát a falu, a föld, a megmaradás…

– A rendszerváltás után aggasztott és ma is aggaszt, hogy a kollektív felbomlása után egy elavult birtokszerkezettel nem tudtak mit kezdeni… Jött a nosztalgia-gazdálkodás, ezt követte a kiábrándulás. Ekkor jött a területalapú támogatás, és ezután a föld már többnyire huncutságot termett… Vannak, akik azóta is halásznak a zavarosban. Múlt és jövő keveredik, minden kétes, számtalan visszaélés történt, szemét erjed a szőnyeg alatt. Egy-egy településen elrettentő szociális állapotok uralkodnak. Azt írtam egyik versemben: „Nem birtokba tenni, / hanem földbe / aki a rendszerváltást megérte”… A dolgokat nem tették sínre, talpfákon botladozunk. A síneket elsinkófálták! Vagy maradtak a sínek, de elhordták alóluk a talpfákat… A fiatalság elhúz nyugatra. Most mintha önként mennének málenkíj robotra az emberek a megélhetésért, s még jó, ha keresetüket hazahozzák, hogy fenntartsák a családot.

– Mikor lépte át a falu határát, s meddig jutott?

– Már iskolás gyermek voltam, amikor Kászonból kimozdulhattam. Kézdivásárhely volt az első város, amit megcsodáltam, amit később „megörökítettem” egy versben. A másik irányban lévő Csíkszentmárton is városkának tűnt, hisz valamikor járásszékhely volt, és ott már aszfalt volt, amikor először ott jártam egy hetivásár alkalmával. A családi levelesládában a régi iratokon a csíkszentmártoni járásbíróság és jegyzőség pecsétjei voltak láthatók. Szóval nagy élmény volt a közeli világ megismerése is. Viszont felnőttként később a nagyvilágba is kijutottam, részt vettem hajókiránduláson a Fekete-tengeren, jártam Moszkvában, Kijevben, Leningrádban… A rendszerváltás után jártam Olaszországban, Ausztriában, Spanyolországban, és persze Magyarországon…Sokszor elmentem a Nyerges-tetői negyvennyolcas emlékmű mellett, és elolvastam a kőbe vésett feliratot. A temetőt az ágkeresztekkel később fedeztem fel. Bizonyára valakik figyelték akkoriban, hogy ki köti össze az ágakat piros-fehér-zöld szalaggal. A hely akkor tabu volt, nem lehetett megemlékezések színhelye. Az ágkeresztes temetőt ma már kopjafás temető váltotta fel. A rendszerváltás után mint újságíró éveken át tudósítottam az itt megtartott ünnepségekről. Nos, Nyerges-tetőről én is írtam verset, amely már Forrás-kötetemben is szerepelt, és az Ágoston Vilmos által szerkesztett Kimaradt szó antológiában is. Ez a vers a válogatott verseim között is ott lesz…

– Hogyan kezdődött a versírás?

– Verspróbálkozásaimra, középiskolás koromban, Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú… Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan körbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára…

– Hol járt középiskolába?

– 1962-ben végeztem a hetediket szülőfalumban, és azon ősszel szekérrel vittek át a Nyergesen Csíkszentmártonba. Voltunk néhányan, tele volt a szekérderék ágyneművel. Tusnádfürdőtől Csíkszentkirályig többnyire falusi társaság gyűlt össze. Akkor a fiúk bentlakása egy nagy terem volt, a valamikori járásbíróság börtöne. A földszinten volt egy mosdó, a vizet az udvaron lévő kútból mertük. Szóval kezdetleges körülmények között zajlott az élet, és megvolt a hierarchia a nagyobb és a kisebb diákok között. Elég gazdag volt a község könyvtára, a kötelező házi olvasmányok mellett hozzá lehetett jutni a világirodalom nagyjaihoz is. Akkor és ott olvastam Nerudát és Aragont, böngésztem az Igaz Szót, a Korunkat, és olvasgattam K. Jakab Antal szellemes válaszait az Utunkban. Ekkor már bennem is mocorgott valami írhatnékság…

– Mi következett érettségi után?

– Érettségi után következett a pályaválasztás. Jelentkeztem a marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyben úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni… Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja felett nem nekem szólt a csengő.

– Mihez kezdett ezután?

– A sikertelen felvételi után ősszel a hargitafürdői kaolinbányához alkalmaztak. A nővérem a helyi iskolában tanított, és közbenjárt ez ügyben… Ott laktam a hajdani kaszárnyában, amelyet munkásszállássá alakítottak, de családok is voltak benne. Akkor a feleségem családja is abban az épületben lakott. Ma az épület szálloda, az Ózon nevet viseli. Kezdetben ún. pontatornak osztottak be, később a laboratórium fizikai részlegén dolgoztam. Három hónap múlva pénztáros lettem, de rövidesen jött a katonai behívó, és júniusban elvittek Slatinára.

– Milyen volt a katonai élet, s mi következett utána?

– Nagyjából olyan, mint a másoké. Kissé megnyúlt a prágai tavasz miatt; később szereltünk le. Szeptembertől december végéig embertelen körülmények között tartottak zsúfoltságban és nyomorban. Mikor eljött a leszerelés napja, az újtusnádi vasútállomáson szálltam le a vonatról, kemény télben, nyári gúnyában. Szaporán szedtem a lábam a szülőfalum irányába, keresztül a Nyergesen. De hamar meguntam az otthoni életet, s elindultam munkahelyet keresni. Ekkor Csíkszereda már megyeszékhely volt. Egyik ismerősömtől hallottam, hogy embert keresnek a városi pénzügyi hivatalba, mert egy nő szülési szabadságra ment. Albérletet kerestem, harmadmagammal laktunk egy szobában, majd felvételiztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola látogatás nélküli szakára. Sikerült a felvételim, és ősszel már vissza is tértem Hargitafürdőre – de már a tanügybe… Itt alapítottam családot 1970-ben.

– Ekkor már közeledtek a „hargitás” évek…?

– 1972 őszétől lettem újságíró a Hargitánál. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltöztünk Csíksomlyóra, Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Azon a tavaszon Somlyóról beköltöztünk a városba; egyik kollégám nagyobb lakást kapott, s mi mehettünk a helyébe. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy gázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen, a főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy év volt. Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Ez jó alkalom volt arra, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban valamiért feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is, mint Miklós László, Ferenczes István. Őket is menesztették. Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de ott volt már valaki a poszton, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlészeti és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban volt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és esszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászon, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Az állomásra tehertaxival vittem ki, és én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás…

– Mi következett ezután?

– Ősszel elmentem a tanügybe, Csíkszentmártonba, a magyartanárt helyettesítettem, akit behívtak katonának. Volt tanáraimmal lettem kolléga. Később Csíkszentkirályon tanítottam. Hanem 1976 őszén ismét napilap lett a Hargita és Albert Antal főszerkesztő visszahívott.

– Másodszor a Hargitánál?

– Igen. Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett a státus, én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték volt belétörölni a lábukat. Verseket írtam és kiadásra készítettem első könyvem, amit Csiki László szerkesztett. Közben elvégeztem a pedagógiai főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások, munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, hanem főiskolai diplomát tettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Mondtam nekik, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely…Akkor az állami egyetemre, amit félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan végeztem. Ez a 80-as évek elején volt.

– Szerette Bukarestet?

– Bukarest belefért az életembe, jó hatással volt a vidékiségemre. Amikor az államin vizsgáztam, Lazicsnál laktam. Ezt később versben is megörökítettem.

– Kivel találkozott még Bukarestben, amire ma is emlékszik?

– Megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem meg, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga-dolgozatot. Miután mind a két egyetemet elvégeztem, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem utáni valamire, úgynevezett postuniversitarra. Ismét vizsgázni kellett, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen az egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 decembere végén elküldtek a Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset az akkor szerzett élményeimről…

– Jött tehát a ’89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása?

– A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokainak… Megírtam, szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Publicisztikát írtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról stb… Amit fontosnak tartottam, napi-heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek. Ezek dokumentálják a korszakot – de engem is…

– Volt kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben?

– Igen, megint kezdtem verseket is írni, amiket elküldtem Bogdán Lacinak, az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben megjelent második verseskönyvem, a Gyalogszekér… Bogdán írt hozzá ajánlást; a könyv egyébként az akkor indult csíkszeredai Státus Kiadó első kötete volt. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, a kedvező recenziók biztatást jelentettek, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam… Ez azt jelentette, hogy vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és azt, ami kikívánkozott belőlem… György Attila az Erdélyi Naplóban recenzálta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember.”

– Mi történik, ha az újságíró mellett lemarad a költő?

– Ha az újságíró mögött nagyon lemarad a költő, ezt a távolságot nehéz behozni. Elhűlnek, eltávolodnak egymástól. Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvanévesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt több verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a gyermekversköteteket is. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról… Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint már kimentem a „garanciából”. Az ember, ha nem maradt egyéb hátra, az öregségről és az elmúlásról énekel… Persze az is eszébe jut a költőnek, hogy termékenysége akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban pár házikó, kuckó – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb felesleges ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között, a szegényeknek. Szabédi – ő is előfordul néha a kidobott könyvek szerzői közt – írta: másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot. Ez most fokozottan igaz… Csupa turkáló itt minden, két bank és két gyógyszertár között néhány lejért felöltözhetsz úriembernek… Percemberek jönnek-mennek a téren, választópolgárok. Valami nincs rendjén, mondja bennem az idejétmúlt, ósdi paraszti bölcselkedés. Valami nincs a rendjén, mondom én, amikor látom, kik mennek fel a mennybe, s látom, hogy kerti törpék hiszik magukat óriásoknak… Hazalátogat a rabló, film készült róla, sztár lett, próféta… A szülőföld keblére öleli, csodálja, felborult az értékrend…

– Önt foglalkoztatja az idő múlása?

– Mindig foglalkoztatott. Ideje az ifjúságnak, ideje az öregségnek, és ideje az elmúlásnak is. Hetvenedik életévem kapcsán több verset írtam – valahogy fennakadtam a hetvenen. De verssel „köszöntöttem fel” magam 40., 50., 62. és 66. életévemben is. Most úgy látszik, hogy a hetven év hozza számomra az ún. időzített sikert, ami azzal tetőződik, hogy kiadják válogatott verseimet a Székely Könyvtárban. Ez számomra a legtöbb, amit elérhetek: beválasztanak a száztagú székely zenekarba…

– Milyen elismerésben részesült?

– Szakmai elismerést kaptam publicisztikai tevékenységemért, nívódíjat a MÚRE-től, és életműdíjat, aztán Székelyföld- és Gál Sándor-díjat. Most szeptember 18-án átvehettem a magyar állam kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet. Számomra az is kitüntetés, ha recenziót közöl könyveimről egy irodalmi lap. Ha egyáltalán észrevesznek! De ha nincs személyes kapcsolatod, ne számíts rá! Előfordul, hogy még elutasító válaszra sem méltat a szerkesztő, ha verset merészeltél küldeni neki.

– Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabadidejében?

– Az írás mellett mindig is érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, reprodukciókat mutatott fel. Ez nagy hatással volt rám, és elkezdtem faragni. Eljutottam oda, hogy elküldött rajzaim alapján átigazoltak volna a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba, de a távolság miatt erre végül is nem került sor. Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel állnak egymáshoz – példák igazolják. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor. Számomra azok a versek nyújtanak maradandó élményt, amelyek szoborként rajzolódnak ki előttem. A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Gallery-ben. Úgy emlékszem, ez volt ott az utolsó kiállítás, mert később más rendeltetést kapott a helyiség. Az idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást összehozni. Egyébként Michelangelo írta versben: „Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márványkocka / önnön feleslegébe”… Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét. Engem gyakran ihletett versírásra a képzőművészet. Már a Forrás-könyvemben megidézem Henry Moort, a Gyalogszekérben Giacomettit. Verset írtam Nagy István, Márton Ferenc, Nagy Imre festők emlékére. A kortársak közül Gaál Andráshoz, Márton Árpádhoz, Antal Imréhez, Nagy Ödönhöz intéztem verset… Újságíróként gyakran beszéltem művészekkel vagy kiállításokat nyitottam meg.

– Mi a költői hitvallása?

– Azt írta József Attila: Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga? Azt írta később Orbán Ottó: Költő vagyok, mi érdekelhetne engem más, ha nem a költészet maga? Egymásnak ellentmondó költői hitvallások és definíciók vannak, és ezek jól megférnek egymás mellett, mint ahogy száz meg ezer vers is megfér, csak legyen mindegyik hiteles… Király László szerint: a vér nem válik vízzé, csak verssé… Egy holland költő szerint a vers a megalvadt idő. Weöres Sándor azt írta: Vers csorog a papíromra, / mintha orrom vére folyna… Jó verseket szeretnék írni, anélkül, hogy gazdagítanám a hitvallásokat, a versről, költészetről szóló definíciókat. Nemrég olvastam Kunderától: „A líra birodalma olyan világ, ahol bármilyen állítás igazzá válik. A költő tegnap ezt mondta: hiábavaló az élet, mint a sírás, ma viszont ekképpen szól: az élet vidám, mint a nevetés, és mindkét alkalommal igaza volt…” Minden költőnek van valamilyen véleménye a költészetről, és ezek érdekesek, sokszor meglepőek, viszont érdekesebb az, amit a versek mondanak a költőről. A versek kifejezik a költő hitvallását is…

– Hogyan összegezné az eddigi életútját, újságírói-költői pályafutását?

– Röviden, versben így: ,,Araszoltam én fától fáig, / Kászonimpértől Szeredáig, / s egy-két könyvem ha napfényt látott, / nem hatotta meg Kántor–Lángot…” Bővebben, prózában így: Kanyargós volt az út, és voltak megtorpanások is. Másodszor voltam újságíró, amikor 1979-ben megjelent az első verseskönyvecském a Forrás sorozatban, viszont a nyomasztó nyolcvanas években nem írtam, a második verseskönyvem, a Gyalogszekér, tizenöt év múlva, 1995-ben látott napvilágot. A rendszerváltás után, ha nem is táltosodtam meg, de termékeny lettem, sorjáztak a publicisztikai és vereseskönyveim… 1997-ben jelent meg a Történetek a fogságból (hatvan vallomás, oral history), 1998-ban a Vadvessző (jegyzetek), 2002-ben a Járomtánc (versek), 2003-ban a Gyufa a zsebben (jegyzetek) és az Utánrendelés elődöktől (publicisztika), 2004-ben Tenyerem, hazám (versek), 2005-ben a Történelmi lóárverés (humoros írások), 2006-ban a Madár a fényben (publicisztika), 2008-ban a Búcsúrepülés (jegyzetek, riportok)… 2012-ben három könyv: Madárkirakat (gyermekversek), Pakli (versek), Derék tél (gyermekversek), aztán 2015-ben a Táncoló kövek, 2016-ban a Játékidő, és 2017-ben a Félbemaradt tüzek (versek)… Az idén, ezekben a napokban jött ki a nyomdából az Özönvíztől vízözönig (gyermekversek ), és most várom a válogatott verseim megjelenését a Székely Könyvtár sorozatban… S ami még fontos, hogy van két sikeres lányunk, akik itthon, a szülőföldjükön igyekeznek helytállni.

Hogy mit tervezek hetven után? A lírai költő nem tervez, csak remél… Reméli, hogy az ihlet, a múzsa nem hagyja cserben még egy darabig…

***

Emlékek kútja

MIKLÓS

Csak Miklós Laci ne jutna eszembe
a művelődési rovat vezetője volt a verseskönyve
NÉHÁNY PERCIG A REGGEL címmel jelent meg
mielőtt a gyűlés megkezdődött volna
vigasztalta azokat akiket esélyesnek vélt
a leépítésnél akik tagjai lesznek majd a KÚT-nak
vagyis a Kirúgott Újságírók Társaságának
nem kell beszarni berezelni mondotta fölényesen
és amikor felolvasták a listát és a listán
ő volt az első kétségbeesett elakadt a lélegzete dadogott
pára lepte el a szemüvegét

miért került vajon feketelistára ki súgta be
hol és mikor szólt rosszat ki rágalmazta meg
hisz hithű kommunista volt munkásszármazású
piros betűs ünnepeken verssel köszöntötte a pártot
színes-érzelmes publicisztikával tisztelgett
a főszerkesztő csak annyit tudott tenni az érdekében
hogy elintézte kerüljön Bukarestbe a Munkásélethez
ott aztán az eddigieknél is fokozottabban éltette a pártot
ünnepi verseket ujjongó cikkeket írt az első oldalra
már nem csak nyalt hanem csettintett is

a nyolcvanas évek elején felkerestem bukaresti lakásán
volt egy kiskutyája ott reszketett dideregve a díványon
öreg volt már ez az én egyetlen barátom mondotta
és bepárásodott a szemüvege

később sikerült hazaköltöznie tudósítónak
Kolozsvárra de rövidesen beteg lett és meghalt
egész pályafutása alatt igyekezett bebizonyítani azt
hogy ő hű katonája a pártnak hogy ő pillanatig sem
hogy ő néhány percig sem sehol és soha

csak Miklós Laci ne jutna eszembe
de eszembe jut

https://www.3szek.ro/load/cikk/117172/%3Cspan_class=felcim%3Ereszlet%3C/span%3Eferencz_imre:_emlekek_kutja

***

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Ferencz Imre költővel

                      

A versszobrász

Ferencz Imre, fotó: Ádám Gyula

– Hogyan kezdődött a versírás?

– Verspróbálkozásaimra középiskolás koromban Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú… Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert középiskolai tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan közegbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára.

– Mi következett érettségi után?

– A marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára jelentkeztem. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyes úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni… Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja fölött nem nekem szólt a csengő.

– Mikor lett újságíró?

– 1972-ben. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltöztünk Csíksomlyóra, a Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy aragázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen a pedagógiai főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy évet kért. Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Jó alkalom volt, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is (Miklós László, Ferenczes István). Őket is menesztették. Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de a poszt már foglalt volt, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlő- és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban akadt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és eszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászként, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás.

– Később mégis visszatért a laphoz…

– Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett ez a státus: én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték beletörölni lábukat. Verseket írtam, első könyvemet Csiki László szerkesztette. Közben elvégeztem a Pedagógiai Főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, főiskolai diplomát tehettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Szóltam, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely… Akkor az állami egyetemre, amelyet félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan elvégeztem a 80-as évek elején, meglehetős jó eredménnyel.

– Kikkel ismerkedett meg Bukarestben, akikre ma is emlékszik?

– A pártegyetemen megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga-dolgozatot. Két egyetem után, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem utáni képzésre. Ismét kellett vizsgázni, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 december végén elküldtek a Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset akkor szerzett élményeimről, nemrég meg is jelentek az Emlékek kútja című ciklusban.

– Jött tehát a ’89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása?

– A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokai­nak… Megírtam: szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Amit fontosnak találtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról, kezdeti káoszról stb., heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek, dokumentálják a korszakot – de engem is…

– Volt kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben?

– Igen, ismét kezdtem verset írni, amit elküldtem Bogdán Lacinak az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben második verseskönyvemhez, a Gyalogszekérhez ő írt ajánlást. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam, vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és ami kikívánkozott belőlem… György Attila az Erdélyi Naplóban méltatta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember…”

– Mi történik, ha az újságíró mellett „lemarad” a költő?

– Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra is volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki, például Ady. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvan­évesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt hat verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a két gyermekverskötetet is. Nem beszélve arról, hogy jelenleg két könyvem vár kiadásra. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról… Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint már kimentem „garanciából”. Persze, e termékenység akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban egy házikó, egy vitrin – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb feleslegessé vált ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között a szegények számára. Szabédi írta: ő is előfordult néha a kidobott könyvek szerzői közt – másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot.

– Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabad idejében?

– A publicisztika és a költészet mellett érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, nagy hatással voltak rám, és elkezdtem faragni. Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel áll egymáshoz. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor. A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Galleryben. Idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást össze­hozni, anélkül, hogy zavart keltenék a képzőművészeti életben. Egyébként Michelangelo írta versben: Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márvány kocka / önnön feleslegébe…Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét.

Székely Ferenc

HÁROMSZÉK, 2018. október 6., szombat, Életutak

https://www.3szek.ro/load/cikk/117171/a_versszobrasz_szuletesnapi_beszelgetes_a_70_eves_ferencz_imre_koltovel

*************************************************************************************

Tűz és víz

Kedei Zoltán tárlatáról

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket, akik jelenlétükkel  megtiszteltek a mai napon, itt, a Bernády Ház kiállítótermében, Kedei Zoltán festőművész tárlatának megnyitója alkalmából.

Sokan vagyunk úgy, hogy különös izgalommal, ünnepi várakozással tekintünk valamilyen fontos esemény, esetünkben egy képzőművészti kiállítás elé. Nem a külsőségekre gondolok, hanem arra, hogy ilyenkor a lelkünk is ünneplőbe öltözik. Izgatottan készülünk az alkotás misztikumának befogadására, feldolgozására, megértésére, netán átadására az érdeklődőknek. Szívesen lapozzuk fel a kiállító művész munkásságára vonatkozó irodalmat, hogy közelebb kerülhessünk alkotói világához. Próbáljuk felidézni jelentősebb  munkáit,  jellegzetes stílusjegyeit. Így, a kiállítás helyszínére érkezve már szinte ismerősként tekinthetjük meg a kiállított alkotásokat.

 

A tárlatokon kiléphetünk a hétköznapok taposómalmának egyhangúságából. A lelki ráhangolódással egyszersmind részévé is válunk a művészi folyamatnak, hiszen befogadó közeg nélkül az alkotó és alkotása is magányra van kárhoztatva.

Ez a nap ünnep lehet számunkra, akik tiszteletünket tesszük a tárlatnyitón. A művészet ünnepe, melyen kifinomul érzékekkel készen állunk a szépség, a magasztosság, az alkotó lélek vászonra kivetített rezdüléseinek befogadására. Hiszen a művész legbensőbb érzéseit, indulatait, boldogságát, szenvedését tárja ország-világ elé, a látvány közvetítő Megszoktuk már Kedei Zoltántól, hogy nem fest csupán úri kedvtelésből,  l’art pour l’art alapon.

Doszlop Lídia Naómi, a kilencvenéves Kecskés Lajos ny. unit. lp., aki Tompa Lászlót és Áprilyt szavalt és Kedei Zoltán

 

Önvallomásaiban, művészi hitvallásaiban gyakorta jelenti ki: nem másolja a természetet, hiszen azt a teremtő tökéletesre alkotta. Újat teremteni a feladat. Van Gogh gondolataival tökéletesen tud azonosulni: „Számomra valami más a fontos, mint holmi zöld tájképek meg virágok.” A természeti jelenségeket, tárgyakat, motívumokat a festményein szimbólumokká lényegíti, és ezek a szimbólumok a mű fő értékeivé vállnak. Nála a természeti táj részletei is intenzív érzelmi töltetet hordoznak magukban, érzékeltetve a bensőjében feszülő dráma dimenzióit.  A festőművész hét évtizednyi munkásságának mindenik szakaszát kiemelten jellemzi ez a drámaiság.

Kedei Zoltán munkáiban sűrűn találkozunk önéletrajzi emlékek felidézésével. A festői Ravában eltöltött évek gyerekszemmel gondtalanoknak és felhőtlennek tűntek, hiszen a szülők féltő szeretettel óvták gyermekeiket az élet társadalmi- és politikai visszáságaitól. Tették mindezt, ameddig lehetett, de elérkezett az a sorsfordító pillanat, amikor az államhatalom önkényével személyesen is szembesült a zsenge ifjúkor éveiben járó Kedei: kilakoltatás, a szülői ház és a hozzátartozó birtok elvesztése, a hároméves munkaszolgálat, az állandó megfigyelés, a „szemmel tartás” elve alapján, hiszen az államszocializmus osztályellenségének táborából való volt. Műtermi beszélgetéseink során, amikor a festmények drámai realizmusát próbáltam tetten.

A kiállítás anyaga is drámai történés-sorozat hozadéka. A kiállítás egy nagyméretű triptichont, valamint 14 nagyméretű vásznat foglal magában. A vásznak természetesen egymástól független életet is élhetnek, de valódi értékük így, együttesen kiállítva mutatkozik meg. Olyan ez, mint egy irodalmi mű, mint egy regény: mégpedig egy drámai hangvételű regény. Követendő gondolat, hogy az időszakos egyéni kiállítás anyaga tematikus és egységes képzőművészeti alkotásokat tömörítsen, így a lehető legérthetőbb módon mutatkozik meg a művész a nagyközönség előtt. Természetesen ez a szemlélet nem vonatkozik a retrospektív egyéni kiállításokra.

Fedjük fel a festmények születésének titkát. Vizsgáljuk meg az indítékokat, a befolyásoló környezeti tényezőket, hiszen a művész lelkületéről már néhány szót ejtettünk. Ezekre a kérdésekre Kedei Zoltán, a kiállítást kísérő és ismertető művészeti kis albumban  választ is ad. Így tudjuk meg, hogy tulajdonképpen négy meghatározó eseménysorozat az, ami kiváltja a vásznak létrejöttét.

Kedeinél az alkotás folyamata a meglátás, megtapasztalás pillanatában elkezdődik, azonban az élmény nem kívánkozik azonnal vászonra. Belső laboratóriumában hosszú ideig érleli, formálja, szunnyadni hagyja, hogy onnan, amikor kellő késztetést érez, hatalmas lendülettel vászonra vetítse. Jelen esetben sem volt ez másként. Az első két esemény Ravához köthető: a megáradt Kopasz-patak félelmetes látványa, és az egyik falubeli gazda, Mózes bácsi lángokban álló csűre. A harmadik drámai élmény a munkaszolgálati évek idejéből való: a katonai szálláshely udvarán lévő mosoda egy éjszaka kigyulladt, és két ott dolgozó nő meghalt. A negyedik megrázó vizuális élményt az 1970-es marosvásárhelyi árvíz nyújtja: a család egymásba kapaszkodva figyeli a Kárpátok-sétánya lakótelepi lakásukból, amint a Maros kilép medréből, a hömpölygő víz mindent elseper, ami útjába kerül, sőt késő délután a tűz pusztító erejével is társul, a közszolgálati járművekben található üzemanyag felrobban és viszi, viszi a víz a lángoló kocsikat.

Székely Levente előadóművész és tanítványai

Színhasználatában a művész a mindenkori drámai színvilágát használja: a vörösek és kékek színskáláját. A téma a tűz és a víz pusztító ereje. 2016 nyarán kezdett hozzá a Triptichon megfestéséhez. Balról jobbra haladva a Tűz pusztítása, a tömegek rémülete, valamint jobboldalt a víz mindent beborító hatalmaskodása vetül vászonra. Fölfelé ívelő, csúcsosodó alkotás, mert felülről jön a megmentés, az égi palást amely „megálljt” parancsol az elemi erőknek, véget vet a pusztításnak. Színek és formák absztrakt játékának vagyunk tanúi, a vérvörös, narancs, sötétvörös tüzessége és a kék árnyalatok hidegsége közötti átmenetet a tömegek visszafogottabb, árnyaltabb színpalettája oldja fel. A felső részben, pedig a sárgák világoskékek és a fehérek uralma az, ami megnyugtatja a szemet, az alsó szféra színtobzódásai, tragédiái után. Ecsetkezeléssel, vonalvezetéssel, a forma és szín együttesével egységes egésszé lényegül a kompozíció. Nyomát sem érezzük a külön vásznakra tagoltságnak. Összegző alkotás. A triptichon befejezése után a festőművész úgy érezte részeire kell bontania az alkotást, és újabb 14 vásznat szerzett be, nagy lendülettel festett tovább. De a rész-vásznak, ahelyett, hogy analitikus darabjai lennének a főműnek, szintetikusan egységes alkotást képeznek; bár kapcsolódnak hozzá: önállóak.  2018 júliusában kijelentette: „A dráma véget ért. Befejezettnek tekintem a sorozatot.”

A vásznak címei végigvezetnek a rémület, a reménytelenség, a pusztulás képi megjelenítésein, segítenek megérteni, láttatnak: Viszi a víz, Esik szakadatlan, Sorskereszt, Nincs menekvés, Árvízrémület, Menthetetlenül, Máglya, Elemek harca, A tűz fogságában, Égi jelre várva, Sodrásban, A víz foglyai, Van remény. Összesen tizenhárom. Meghökkenve, szörnyülködve próbáljuk tovább gondolni a történetet, egy-egy festmény előtt állva. A tomboló, hömpölygő víz, a pusztító tűz vöröses, narancsszínű lángja, a megrémült, egymásba kapaszkodó tömeg, a megdőlt kereszt, tragikus sorsú emberi alakok, elszenesedett fatörzs, szűnni nem akaró eső, kidőlt kopjafák – a dráma kifejezőeszközei.

Tapintható a szenvedés, a rémület a vásznakon, akaratlanul is felkiáltunk: „Meddig még? Elég!” Minden elpusztul menthetetlenül, felemészti a tűz, eltünteti a víz. Embert, állatot, tárgyakat. Kedei fokozza a feszültséget, vászonról vászonra, mígnem elérkezettnek látja az időt a feloldásra. És ekkor megpillantjuk a tizennegyedik vásznat: a sorozat utolsó darabja egy fehér árnyalatokban ragyogó festmény. Új élet kezdődik, kialszik a tűz, visszatérnek medrükbe a folyók, Isten határtalan ereje által. Soli Deo gloria!

Kedei Zoltán folyamatosan alkot. Akik várbeli műtermében jártak, láthatták, hiszen nyílt titok, a művész újabb sorozaton dolgozik, amely ezúttal egy lírai, boldogság-színekbe megálmodott alkotás-sorozat lesz. A vásznak száma csökken, számszerint tizenkettő, de méretük növekszik.

Egészséget kívánunk a művésznek, hófehér vásznakat betöltő Múzsa-ihletet, életére Isten áldását kérjük, szerettei körében.

Doszlop Lídia Naómi

Elhangzott a tárlatnyitón, 2018. október 4-én.

Fotók: Donáth Nagy György

*******************************************************************************************

Kuti Csongor

Nincsenek szavak

            Kányádi Sándor emlékére

ideje már csak legbelül
vannak vidékek menekül
szavak kő-gleccsere elől
a megmaradt csend s ledől
pihenni szívem partjain
rút tájék őrzi harcaim
minden sebét s mit bevéstek
gyönge erek hordta évek
nem menedék ez temető
emlékezik a teremtő
képzelet mint téli patak
jég alatt illanó nyarak
színek hangok és illatok
önvédelemből befagyok
ideje már csak legbelül
óvom a csendet egyedül
odakint új rend alakul
ki él vigyázkodva lapul
és többé nem talál haza
kővé változik a szava

2018

*********************************************************************************

Búcsú Kányádi  Sándortól

(1929-2018)

 Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

Kányádi Sándor

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

***

Markó Béla

A költő bátorsága

(Kányádi Sándor halálára)

Volt egyszer egy költő, aki hitt a vers mondhatóságában, hitt a nyelv egyedülvalóságában, hitt a pontos fogalmazásban. Csupa korszerűtlen dologban hitt ez a költő. De ismerjük be, Kányádi Sándortól, a korszerűtlen, vagyis kortalan poétától talán éppen azt irigyeltük, hogy hitt abban a költőszerepben, amiben mi magunk már nem mertünk hinni. Propagálta is fáradhatatlanul a maga hitét, elsősorban a gyermekek között, iskoláról iskolára, akkora kisugárzással, hogy ahányszor hallgathattam, én is bizakodni kezdtem. Sokkal inkább, mint amikor a hivatásos meggyőzőemberek, papok vagy politikusok beszélnek hozzám.

Kortalan ez a poézis, mert benne ismét egybecsukódik mindaz, amit a huszadik század esztétikája – annyi történelmi tragédia hatására – igyekezett elválasztani: költőt a költészettől, valóságot a verstől. Lelkünk rajta, figyelmeztetett volna Kányádi Sándor, de Erdélyben most más a feladat – jaj, miket mondok már megint –: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint.” Nagy költészet sokféleképpen születhet persze. Például az elődökkel való teljes szakításból, de akár az óvatos kritikából is. Kányádi Sándor egy harmadik utat választott, jellegzetesen erdélyi élet- és alkotásmintát: a legjobbak integrálása és folytatása. Szintézisnek is mondhatnánk, csak ne képzeljük a szintézist valamiféle dús szövegnek, netán mozaiknak. Költészete egyszerre színes és szikár: a képgazdag Tamási éppúgy benne van, mint a pengeéles Kós Károly. És az újdonság? Igen, ezen múlott végül is minden. Hogy nagy korszakváltó könyve 1970-ben – lírai korszakról van szó, de ez a hatvannyolcas társadalmi-politikai reményekkel is egybeesik –, a Fától fáig nemcsak a két világháború közti Dsida vagy Áprily, hanem a Kányádinál is fiatalabb Szilágyi Domokosék törekvéseiből is felhasználja mindazt, ami később maradandónak bizonyul. Térben, időben, irányzatokban is érzékeny összegezés az egyébként nagyon fegyelmezett, nagyon takarékos Kányádi-költészet. Aki azt állítja, hogy a versben nem a precíz fogalmazás számít – akárcsak egy műszaki leírásban –, nem biztos, hogy érti a líra miben- és mirevalóságát. Ám segítségül hívhatunk egy látszólag szubjektív mércét, amely nálam bevált: kinek a sorai lettek részévé a múltról, jelenről és jövőről való tudásunknak. Talán Aranyt idézzük legtöbbször. Aztán József Attilát. De Kányádi Sándort is. Rövid versét az imént emlegetett Tamási Áronról vagy Kós Károlyról. Meg aztán – Istenem, megint milyen elcsépelt téma, valamirevaló költő finnyásan félretolja – lehet-e vajon többet mondani a szülőföldről annál, hogy: „a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.”

Mi tagadás, nem is tudnék, de nem is akarok az emberre és a költőre külön-külön emlékezni. Az emberre, aki Kolozsváron egy viszonylag „ideológiamentes” gyereklapnál lelt menedéket valamikor 1960-ban. Rosszul mondom: nem menedék volt ez neki, hanem olyan eszköz, amellyel igencsak bizonyította, hogy gyermekekhez szólni felemelő felelősség. Azt hiszem, sokan kezdtünk gyerekverset írni az ő hatására. Én is. Meg aztán a hetvenes-nyolcvanas években, ha Kolozsváron jártam, abban a szerkesztőségben éreztem otthon magam, ahol Kányádi Sándorhoz, Fodor Sándorhoz, Bálint Tiborhoz igazodhatott mindenki, akinek volt bátorsága a gyerekeknek írni. Apropó bátorság: igen, az irodalomhoz elsősorban tehetség szükségeltetik, de ez minden bizonnyal nem elég, kell melléje a küzdelem is emberi integritásunkért. A vesztesek is írhatnak jó verset. De Kányádi Sándor nemcsak megszenvedte, hanem meg is nyerte ezt a félelmetes küzdelmet: „a ház előtt egész éjszaka / ott állt egy terepjáró / égő féklámpákkal állt / mintha csak éppen akkor / érkezett volna mintha / éppen indulni akart volna”.

Szerettem tanulni tőle. Szerettem hallgatni egyszer, kétszer, sokszor a történeteit, mintha én is visszaszédültem volna egy ismerős tájba és gondolkodásba. Cipeltem neki Bukarestből Budapestre egy bőröndnyi szörnyűséget, a Volt Szekuritáte Levéltárát Felügyelő Bizottságtól a megfigyelési dossziék másolatát, de mindketten tudtuk: ami a múltban igazán fontos volt, az már ott van a versekben. Hiába láttam magam is éveken át a népviseletes széki cselédlányok táncát a kolozsvári Telefonpalota mellett, amikor a bentlakásból a bölcsészkarra igyekeztem, mégis az ő szavaival emlékszem már örökké rájuk. Szabadnapjuk volt, táncoltak némán, összefogózva. Zenélniük, énekelniük nem szabadott.

Az irodalom mint feladat kétségkívül erdélyi sajátosság, legalább száz esztendeje próbáljuk lerázni magunkról, és közben remekművek – is – születnek belőle. Kányádi számára úgy volt feladat a vers, hogy ettől csak a szavak súlya nőtt, megszabadulva minden tetszetős piruettől, fölösleges dísztől, vagyis a ballaszttól. Ilyen önként vállalt feladatként, de élvezettel fordította az erdélyi jiddis népköltészetet vagy olyan jelentős román költőket is, mint A. E. Baconsky és Ioan Alexandru, lépésről lépésre kóstolgatva, és amit jónak talált, azt már mondta is nekünk könyv nélkül.

Fehéregyházán minden júliusban Petőfire emlékezünk. Színes, kissé falusias, búcsújáráshoz hasonlító esemény ez, szónoklatokkal, énekszóval: „Kis lak áll a nagy Duna mentében” stb. A kilencvenes évek elején egy alkalommal ott volt Kányádi Sándor is, és miután több, a helyzethez illően demagóg politikai beszéd is elhangzott, ő következett szólásra a Múzeumkert fái alatt, a turulmadaras emlékmű előtt elhelyezett mikrofonnál. Kányádi, a Petőfi-utód. És akkor előadott egy ragyogó elemzést arról az egyetlen verssorról – szerinte a legszebb Petőfi-sor, és azóta, attól tartok, szerintem is –, hogy: „Haldokló hattyúm, szép emlékezet”. Nem a szabadságharcos Petőfiről. Hanem a költőről. Hogy miért szép ez az egyetlen sor. A tűző napon, átizzadt fehér blúzban vagy ingben feszengő falusi embereknek beszélt az egyik Sándor a másik Sándorról, és az addigi szónoklatok közben izgő-mozgó, türelmetlen tömeg egyszerre csak néma csendben, moccanatlanul hallgatta végig. Annak az egy sornak az értelmezését. Nem a Habsburgokról, nem a kozákokról, hanem a haldokló hattyúról… Lehet, hogy mégis ő volt köztünk a legirodalmárabb irodalmár?

Azt sem tudom, értettük-e őt igazán. Mert mulasztani biztosan mulasztottunk vele szemben, például azzal, hogy nem tudtuk megvédeni a hivatalos Kolozsvár packázásaitól. Azt is egyre inkább érzem mostanában, oda kellett volna figyelni az 1992-ben – idejében – megírt Kuplé a vörös villamosról keserű diagnózisára, hogy bár „holtvágányra döcögött végül / a kopott vörös villamos”, de „…tülekedünk egymásnak esve / ha jön a volt-már villamos / sárgára avagy zöldre festve”.

Költő volt. Erdélyi költő. Minden bizonnyal a legjelentősebbek közül való itt is, máshol is, ahol olvasnak magyarul.

Élet és Irodalm * PUBLICISZTIKA – LXII. évfolyam, 26. szám, 2018. június 29.

 

***

Szabadok közé száll – Elhunyt Kányádi Sándor

Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

Kilencvenedik életévében elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a XX–XXI. századi erdélyi magyar irodalom nagy alakja.

A hetvenes években a budapesti bölcsészkaron már az egységes magyar irodalom részeként tartottuk számon a határon túl élő szerzőket, de még részesültünk a rácsodálkozásból, amellyel az előttünk járók fölfedezték maguknak Szilágyi Istvánt, Székely Jánost, Deák Tamást, Sütő Andrást, Páskándi Gézát és Kányádi Sándort.

Ó, milyen csodálatos volt – hallottuk –, amikor kiderült, mennyire egységes a magyar nyelv és gondolkodás, mégis milyen gyönyörű ízek vegyülnek bele az erdélyiek tollán!

De a legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem valamilyen régies-elavult irodalmi képzetet hoznak ezek a szerzők, hanem éppenséggel ők voltak a kassáki avantgárd folytatói, teljesen szinkronban a nyugati – leginkább a francia – trendekkel, ahogy az általuk jól ismert kortárs román irodalom is ezen az úton járt.

Felszabadító érzés volt, hogy a magyar irodalom megújításában az itteniek előtt jár ez a nemzedék. Hogy micsoda alkotásokat vetnek papírra Budapesttől ennyire távol és ennyire függetlenül!

Az 1929-ben született Kányádi az ötvenes évektől jelentette meg verseit, és íróként, szerkesztőként is egész életében az erdélyi irodalom fő sodrába tartozott. Őrizte a verselés hagyományos módját, de megújította a formát is, miközben az állandóan változó világ modern életérzését tudta pontosan megszólaltatni.

A később Párizsban világhírűvé lett, homoródszentmártoni szobrásznak, Román Viktornak ajánlott 1967-es verséből való ez a megrendítő kép:

„Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet”

(Függőleges lovak)

Magyarországon ma, ha tudják is, hogy nagy költőről van szó, elsősorban gyerekverseiről ismerik őt, főleg, hogy a Kaláka előszeretettel zenésítette meg őket. Fogadnék rá, hogy a két–tíz éves gyerekek és szüleik mind kapásból eléneklik:

„Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.”
(Betemetett a nagy hó)

Nem baj, nem hiszem, hogy Kányádit zavarta volna, inkább örült neki, hogy éppen ebből értik meg a gyerekek, mi is a vers. Csak az fontos, hogy mondva-dalolva ráérezzenek, sokkal több, mint az egyforma hosszú sorok végének erőltetett összecsengetése.

Mint annyi magyar költő, ő is ihletett műfordító volt. Nagy román költők verseit ültette át magyarra, de újrafordította Goethét, Rilkét is, ha valamiért nem tetszett neki a már magyarul is klasszikus változat. Amikor eljutott Párizsba, alaposan megnézte-megfigyelte a helyszínt, ezért aztán nála az Apollinaire-versben nem fut, hanem „Mossa a Mirebeau-hidat a Szajna, Elmossa bús szerelmünk s fölkavarja”.

Magától értetődően újrafordította az Erdélyt elhagyó Janus Pannonius nagy versét, a Búcsú Váradtól-t is, de talán a legfontosabb, hogy az erdélyi szász népköltészetet az ő fordításában lehet magyarul olvasni. Az előszóban tanárát idézi: „Századok óta élünk együtt, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben éljünk ezen a Földön”.

Halálára álljon itt az a szász népdal, amelyet leginkább ajánlott az olvasók figyelmébe:

„hogy jött a halál s vert a földre
mindenegy csontomat összetörte
hogy jött s kapott föl a halál

vittetek apám házából engemet
hová kapartatok – nyirkos gödör alján
fekszik a test fehéren sárgán

ahogy a harangok a harangszót
felejteném hamar minden örömöm

bort ide angyalok az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni”

Kelen Károly

Népszava|2018. jún 20.

http://nepszava.hu/cikk/1162645-szabadok-koze-szall—elhunyt-kanyadi-sandor

***

Elhunyt Kányádi Sándor

Hargita Népe

Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor. A Kossuth-díjas költő, író, műfordítót tegnap hajnalban érte a halál Budapesten.

Kányádi 1929. május 10-én született Nagygalambfalván. A középiskolát Székely­ud­var­helyen végezte, majd beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szer­zett magyar szakos tanári diplomát 1954-ben. Művészetéért több rangos elismerést, többek között 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség díjat kapott. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2002 óta volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották.

Kányádi Sándort várhatóan szülőfalujában, Nagy­ga­lamb­fal­ván helyezik örök nyugalomra. A temetés időpontjáról a család később ad tájékoztatást.

***

Kozma Mária

„Ne kéne nyelvünk féltünkben lenyelnünk…”

Milyen világ az, ahol tilos verset olvasni, verset írni, kivéve persze, ha a vers a hatalom szája íze szerint cukrozza az életünket. Milyen világ az, ahol „nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe / beleszomorodtam…” – írta 1985-ben A bujdosni se tudó szegénylegény éneke című versében. Jó volna most dicsekedni a vers szamizdat kiadásával, ami hat-hét indigó segítségével, kézzel írva, úgynevezett selyempapíron jelent meg, valaki, akiről azóta sem tudom, hogy ki ő, sietve bejött a könyvtárba, ahol dolgoztam, letette az asztalra és szó nélkül elment. A selyempapírból sajnos nem lett tárgyi emlék. Pesti folyóiratban közölték a verset, onnan másolták, terjesztették itthoni névtelenek. A verset ismertem már a Tőzsér-posta jóvoltából becsempészett folyóiratból. Egyszerű volt memorizálni azt a néhány sort, és gondolom, nem voltam ezzel egyedül. Könnyű volt megjegyezni, hiszen a költő pontosan azt mondta, amit mi, a nép gondoltunk, csak nem mertük hangosan kimondani, leírni még kevésbé. Helyettünk beszélt, ezért válhatott példaképpé. Ő volt a közérthető, ugyanakkor az eszményített költő, az olvasók rajongtak érte.

Kányádi sokat mesélt anekdotázgatva arról, hogyan figyelik minden lépését a szervek és besúgóik. Persze nem ő volt az egyetlen megfigyelt célszemély, de erről nemigen beszélt senki, ő pedig a kihívó „tudom”-mal talán éppen önmagát védte: tudom, s ha mindenki tudja, mit tehetnek ellenem!? 1978-ban jelent meg tizenötezer példányban a Szürkület című kötete. A Falusi Könyvhónap író-olvasó találkozóinak fáradhatatlan szereplője volt, naponta két faluban is megteltek érte közönséggel a dísztermek. Akkor még nemcsak művelődési, hanem nemzetiségi, mondhatni rejtett politikai cselekvésnek is számítottak az író és olvasó összetartozását jelentő találkozások, a szolidáris kézfogások. Ma már csupán csak irodalomtörténeti adat, hogy a kötetben megjelenő Halottak napja Bécsben című poéma a cenzúra miatt megcsonkítva jelent meg. Kányádi minden egyes dedikálásra elébe tett könyvbe beírta a hiányzó sorokat, a könyörgést Istenhez Mátyás király közbenjárását kérve: „Fölséges uram kend / hogyha férkőzése / volna közelébe / kérje meg odafent // hogy vetne már véget / a nagy protokollnak / dolgaink romolnak / s bizony hogy avégett // s lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre.” A verspótlás híre hamar szárnyra kelt, megelőzte a késő éjjel Gyergyóból Csíkszeredába – ahol a szállása volt – érkező költőt. Taploca határában a milícia megállította az autót, kinyittatta a csomagtartót. Egy buzgó elvtárs minden kötetet egyenként végiglapozott, mind olyan tiszta volt, ahogyan a nyomdából kikerült.

A történet később legendásodott. Néhány év múlva én már úgy hallottam, hogy azzal az ürüggyel állították meg az autót, hogy fegyvert keresnek, mire Kányádi azt mondta, hogy „a fegyver a fejemben van”. Kérdeztem Tőzsér Józsefet, aki szemtanúja volt az esetnek, hogy igaz-e. Azt válaszolta: „Én nem hallottam ilyesmit, de olykor a fontos dolgokat nem is halljuk meg.”

***

Búcsú Kányádi Sándortól

Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

A nagygalambfalvi Kányádi Sándor a magyar költészet egyik legnagyobb alakja volt, akire mi, Hargita megyeiek méltán vagyunk büszkék. Az ő versein nőttünk fel, és népszerűsége töretlen, ma is a gyerekek és a felnőttek kedvence. Írásaiban megelevenedik a székelyek történelme, visszaköszönnek szülőföldünk ismert és kevésbé ismert helyszínei. Úgy tudott anyanyelvünkkel játszani, hogy gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt üzent.

2001-ben elsőként ő vehette át a megyei önkormányzat legran­gosabb kitüntetését, a Hargita Megyéért Díjat, kiemelkedő alkotói munkájáért, amellyel hozzájárult a megye jó hírének öregbítéséhez. A Kossuth-díjas költő és a nemzet művésze életművét számos elismerés illette itthon és külföldön egyaránt.

Megrendülten értesültünk haláláról. Ezáltal az erdélyi magyar – s ezen belül székely – közösségünket súlyos veszteség érte, szegényebb lett a magyar közélet is.

Élete, hivatástudata, magatartása, kitartása példaértékű volt, s az is marad mindannyiunk számára.

A veszteség felbecsülhetetlen, szellemi örökségét ápolni fogjuk. Nyugodjon békében!

Részvétünket és együttérzésünket fejezzük ki a gyászoló családnak.

Hargita Megye Tanácsának munkaközössége

Hargita Népe, 2018. június 21

***

Búcsú Kányádi Sándortól

Kányádi felségvizei

Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

Kányádi Sándor organikusan alakuló költészetének legfontosabb üzenete a szülőföld szeretetének a parancsa.

A szülőföldé, amely nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége. A költő pedig nem tett mást – ahogy mondani szokta –, mint leírta, amit látott. Csakhogy amit meglátott, és ahogyan leírta, abból a 20. század második felének legjelentősebb erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló értéke született. Versei különösen revelációszerűen hatottak a hetvenes-nyolcvanas években. Ekkortájt tudatosult, hogy Trianonnal beteljesedhet a herderi jóslat a határon túli magyarságot illetően, hogy ténylegesen is eltűnhetnek milliós közösségek, például a romániai magyarság is.

Költészetének azonban a nemzetiségi lét bár meghatározója, de nem kizárólagos értelmezője. A költő a „provincia” nyelvét emelte meta-világirodalmi nyelvvé, s ezen az egyszerre „provinciális” és egyszerre meta-világirodalmi nyelven képessé vált egyetemesen is költészetté formálni a huszadik századi ember legfontosabb kérdéseit, az ember egzisztenciális és ontológiai hazatalálásának elemi vágyát – amelynek része, számára legfontosabb része az erdélyi magyarság léte és sorsa. Költői világának közéletisége, életközelsége mellett (ellenére) még a diktatúra legtragikusabb évtizedeiből küldött „palackposta”-versek is elsősorban nyelvi, formai gazdagságukkal, mívességükkel, merész kísérletezésükkel, virtuozitásukkal hívták föl magukra a figyelmet. A „népi”, az „elkötelezett”, a „nemzeti sorsirodalom költője” hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor költészete mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig.

Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvében, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, amelyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt, idegen vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról írt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt. Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté.

Pécsi Györgyi

(Monográfia-részlet)

***

Fekete Vince

Kányádi Sándor él

Van-e vajon, s ha igen, mi lehet az üzenete az sms-nek, amelyet pár perce a Horea úton, nagyjából akkor, amikor épp a háza előtt lehettem, akkor kaptam Budapestről.

Megállok a Szamos melletti kávézóban, kérek egy kávét, elszívok mellé – nem szoktam! – egy cigarettát, és erre gondolok: Hogy van ebben valami „túli”, „inneni”. Talán. Hogy pont ott és pont akkor. Három szó, súlyos kijelentő mondat. Meghalt Kányádi Sándor… Ő, aki évekkel ezelőtt egyberostálta, lezárta életművét. Élő klasszikus volt, nagy költő. Ezt tudta ő is. És – el tudom képzelni – ahogy aztán – hamiskásan – követte, hogy mi történik a „mű” körül: figyelte a halhatatlanságát. Nem kell ötvenszer lekaszálni a sírjáról, azt gondolom, ahogy szerette emlegetni, szintén hamiskásan, azt a bizonyos füvet, hogy kiderüljön: nagy költő volt-e. Meghalt Kányádi Sándor? Kérdezem a kávé mellett megszusszanva. Nem. Kányádi Sándor él.

***

György Attila

Hát Isten áldjon, Urambátyám!

Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

Nem tudom, milyen Istenben hittél – bizonyosan hittél –, Isten Veled.

Mindig azt gondoltuk, némi irigységgel, mindannyiunkat túlélsz. Minket, csikókat, amikor néha meglátogattál a Székelyföld szerkesztőségében, nagygalambőszen, és elmesélted huszadjára is ugyanazt a történetet.

Huszadikszor is élveztük.

Emlékszem, valamikor nagyon kölyökkoromban olvastam először, hogy aki a vesszőt a térde alá tűri, annak majd az arcába vág. Az ellenállás jelképe volt, egy életre megmaradt.

Az igazság az, életedben jelkép voltál, Bátyám. A nagygalambfalvi iskola csak arra várt, végre Rólad keresztelhessék el. Nevettünk ezen akkor. Ma már nem.

Végül is szikár, székely emberekként nem sírunk. Kiöntünk egy korty pálinkát az emlékedre. Emlékszem, egyszer azt mondtad, Bátyám, a gyümölcsös végén, jeltelen sírban akarsz nyugodni.

Zarándokhely lesz, minden szerénységed dacára, bocsásd meg nekünk. Ez már nem a Te döntésed.

Bátyámuram, aki néha enyhe megbocsátással és kételkedéssel, de szeretettel fogadtál: nézd el nekem ezeket a sorokat onnan, ahol vagy. Hiszen Tőled tanultuk: a szeretet, a hit, a hűség, az anyanyelv a legfontosabb.

Nem voltál, Urambátyám, bocsásd meg, ministránsgyerek. De Ember voltál. És ez mintát, példát mutat emberpróbáló korokban.

Látom magam előtt szelíd mosolyod, hallom szarkasztikus megjegyzéseid. És most látom a gyászt, ami nem is gyász: hát Kányádi meghalt?

Dehogyis. Csak előre ment… Utat mutat.

 

***

Szokolay Zoltán

Senkiföldjén

        Kányádi Sándornak

mert nincsenek vidékek már ahol
a földobott kő híven visszahullna
nem létezik az a tájék sehol
ahol e mondat nem záródik kulcsra
megalvadó piros szökőkutak
borospohárrá eltorzult karácsony
s karambol van de nincsenek utak
az arcon rács de nincsen rés a rácson
van még embernek égi páholya
vannak hajfürtök büszkén ondoláltak
jut még a szájra csóknyi áfonya
de hét naponként nincsen már vasárnap
vannak vidékek tudjuk nincsenek
aláaknázott senkiföldjén járunk
lődöznek ránk a gyarló istenek
verejtékárban úszik hajlott hátunk

***

Csíki András

Sínek feküsznek szívemen

„már annyi minden költészet e földön…” – Kányádi Sándor

S a költőkre nem figyel senki sem,
futom a reggeli járatot.
Sínek feküsznek szívemen:
nyikorgok, csikorgok, vágtatok.
Futom a reggeli járatot.
A múzsák tisztes … jegyszedőnők:
törődve állnak a vers alatt,
fejfákon színes fejkötők,
szívük mázsásra dagadt.
Állnak törődve a vers alatt.
Alkalmazottak valamennyien,
a gyatra alázat bért fizet.
Magunkba növünk csendesen,
az önvád  kéjesen liheg,
az alázat gyatra bért fizet.
De hát a múzsák és mi mind a költők!
(Megbámul egy fáradt asszonánc.)
Kötőfékek, balfékek, lókötők…
Homlokomon bogba gyűl a ránc –
fáradtan bámul egy asszonánc.

***

Zubreczky Antal

Kányádi Sándornak

Kapcsolódó kép

Vannak vidékek ahol ennyi maradt

Néhány szem por mely cipőnkhöz tapadt

Fenyő-csonkok mint betiltott ékezetek míg a moha
Rájuk fekszik és kimondja itt sem voltak soha soha
Mit a költők raktak tornyot az még áll egészben
Azt kell majd megőrizni valamiféleképpen
Látjátok vannak vannak még vidékek
Míg cipőnk is el nem kobozzák pribékek.

HÁROMSZÉK, 2018. június 23., szombat, Irodalom

http://www.3szek.ro/load/kategoria/kultura

***

Laczkó-Vass Róbert

Szavakon az emlékezet*

Gyermekversein cseperedtünk fel, hiszen egyike volt a Napsugár legendás szerzőinek és szerkesztőinek, aki nemzedékeken át tanította az erdélyi magyarságot “madárnyelven” beszélni. Örök aforizmáját, miszerint “a vers az, amit mondani kell”, sosem tulajdonította el. Az érdem azé a kisdiáké volt, aki az anekdota szerint a maga természetes ösztönösségével fejtette meg a lényeget, amire a költő bácsinak nem volt bátorsága. Mondtuk a verseit ha kellett, ha nem, mert ha egyszer beléjük szeretett az ember, többé nem lehetett azokból kiszeretni.

Jöttek aztán a tét nélküli nagy odamondogatások, és a versmondó seregszemlék slágergyanús szerzőire “fölvarrták a tiszti rangot.” Mire labdába mertem rúgni, Fától fáig csuklóztatták a Fekete-pirosat, Kányádi Sándor pedig egy időre kiment divatból. A bögyösebb és rutinosabb versmondó lányok mélymagyar műgonddal igyekeztek megváltani a világot, és entellektüel halálversekkel emelték a nívót. Kányádi szolid költeményeivel próbálkozni anakronizmus lett, mintha népviseletben ment volna valaki a Siculus-diszkóba. Bedőltem én is a divatnak, de bosszúból rongyosra hallgattam a Vannak vidékek című bakelitet, amelyen a költő maga kántálta mikrofonba verseit. Ma sem tudok elvonatkoztatni a dallamától, ha mondanom kell a ciklus valamelyik tételét. Eljutottam oda, hogy már nem is akarok: “édessé ízesültek” a hangsúlyai.

Hogyan is vezekelhettem volna, ha nem a nyilvánosság előtt? Az egykori Udvarhelyi Televízió két munkatársával, Kovács Ágnes szerkesztővel és Ungureanu Eduárd operatőrrel belevágtunk a Vannak vidékek megfilmesítésébe. VHS-kazettára dolgoztunk, Székelyudvarhelytől Segesvárig tartott a forgatás, de hogy-hogy nem: Nagygalambfalván ki sem szálltunk az autóból. Emlékszem, hogy tudtunk örülni egy kinagyított esőcsöppnek, amit az Örmény sírkövekhez szántunk, és mennyire szívszorító volt a salétromos-foltos Segesvár hegyi templomának elhanyagolt látványa! Szétdúlt kriptájában a hajdani polgárok szó szerint kikönyököltek a fölfeszített koporsókból! Sokáig beszélni sem mertünk arról, amit ott láttunk, de bokáig lehetett gázolni az emberi maradványokban! Félelmetes képsorok készültek akkor. Fogalmam sincs, melyik archívumban kellene a keresni a versfilmet, az élmény azonban életre szólt.

Aztán sokáig elhallgattak bennem a Kányádi-versek. Csíky Bandi bátyám olykor előhozakodott “vadgalambfalvi” barátjával egy-egy történet erejéig, és nem esett jól senkinek, hogy a 20. század lelkiösmerete Budapestre költözött. Előadóestjeimben köszönt végül vissza. Zenés történelemóránkat elképzelni sem tudtam volna a sámán körmökre szerzett História, az Illyés Gyulának ajánlott Krónikás ének vagy a Vidéki békevers nélkül. Örülni leginkább A bújdosni sem tudó szegénylegény énekének tudtam, amit Szép András barátommal kuruc rigmusokba szedtünk: “nem kellünk mi testvér/ sem itten sem ottan/ a nemkellésekbe/ beleszomorodtam”. Ahogy beleszomordtak az egyszervolt kis zsidók is, akik az ő szája íze szerint szólaltak meg újra, “játszva magyarul”. Mert “aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet”, vallotta szállóigévé szublimálódott körömversében, és aszerint cselekedett. Mi pedig vállaltuk és vittük a jiddis dalokat Gyergyószentmiklóstól Beregszászig, Máramarosszigettől Budapestig.

Nem akartam nekrológ-ízű mondatokat gyártani, mégis az lett belőle, “mert a legárvább/ akinek még halottai sincsenek”. Ez egy ilyen esztendő volt: elköszöntek tőlünk a múlt század krónikásai. Kerek évszázada nagy földindulás támadt errefelé. Valami most is változóban, ahová nem tartanak velünk a mózesek…

Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

Cadentia

         Kányádi Sándornak – odaátra

vannak vidékek széteső
bomlásnak indult mondatok
ahonnan kicsorbulnak az
időhatározó ragok
függőleges lovak nyomán
megbokrosodnak az igék
mostantól a mennybolt is egy
patáktól szaggatott vidék
imbolyognak a képsorok
mint jelzős szószerkezetek
történetünk bár filmszerű
összefüggéstelen pereg
ütemhangsúlyra tátogunk
de vásott minden zöngehang
olyanná lettünk mint egy-egy
rómában megrepedt harang
az vigasztal hogy legalább
hallgatni még maradt helyünk
isten sírjára szótlanul
mindnyájan melléd ülhetünk

* Alázuhanó diólevélre

SZABADSÁG, 2018. június 25.

http://szabadsag.ro/-/szavakon-az-emlekezet-

***

Kányádi Sándort, kívánságának megfelelően, szülőfalujában, a Hargita megyei Nagygalambfalván helyezték örök nyugalomra 2018. július 7-én.

Tisztelői, barátai virrasztáson és búcsúztatáson vehettek végső búcsút a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költőtől, írótól, műfordítótól, Budavár, Székelyudvarhely és Nagygalambfalva díszpolgárától, a Magyar Írószövetség Örökös Tagjától.

A virrasztást július 6-án, pénteken éjjel tartották a nagygalambfalvi református templomban. A búcsúztatásra július 7-én, szombaton, helyi idő szerint 15 órakor került sor a református templomban. Az ökumenikus egyházi szertartást a helyi református lelkész, Kányádi György Attila és Böjte Csaba ferences rendi szerzetes tartotta, a költő ravatalánál Dávid Gyula irodalomtörténész mondott emlékező beszédet. A szertartás után a család kertjében, szülei sírja mellett helyezték végső nyugalomra Kányádi Sándort.

***

Képek a temetésről

Kányádi Sándor, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költő, író, műfordító hamvait viszik lovas kocsival az emlékére tartott virrasztásra szülőfaluja, a Hargita megyei Nagygalambfalva református templomába 2018. július 6-án este. MTI Fotó: Veres Nándor

MTI Fotó/Czeglédi Zsolt

ÉLŐ Székelyföld Munkacsoport, Farkas Antal felvételei

Áder János köztársasági elnök Kányádi Sándor búcsúztatásán, a Hargita megyei Nagygalambfalva református templomában 2018. július 7-én. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt

MTI Fotó: Czeglédi Zsolt

MTI Fotó/Czeglédi Zsolt

KÁNYÁDI Sándor

MTI Fotó/Czeglédi Zsolt

*****************************************************************************************************************

„Békétlensége idegeiben lobog”

Czegő Zoltán nyolcvanéves

 

 

 

 

Sárvers

Szegény feje itt-ott,
tél-túl hányatta magát.
Szelíden, szótlan iddogált.
Gatyát, ingét maga mosta,
gondolt pénzekre, ovosra.
És arra, hogy lesz nincs-tovább.

– Az ember sosincs egyedül.
Cigány is másnak hegedül,
oszt’ ha erősen megehül,
valamicske örökké kerül…

Itt akinek asztala sincsen,
már a saját sóhajával él,
hogy majd csak segít az Isten.
Kikerül a mindenes szemfedél.
Vigasz, hogy mind elhal, aki él,
mind! Ez a rideg rend itt a minden.

Tudja, hogy ez maga  a rettenet.
S hogy az ember holtáig temet.
Mindenképp magára marad.
És azt: Ki mint vet, úgy arat –
Aztán  magára húzza a sarat.

 

***

 

Betakarodás

Volt néhány aranyos vetésem
Már nem is félek
hogy az aratást ismét lekésem
Annyi mindent láttam vagy nem
idelenn
Távozzék tőlem a félelem

Ne szólíts magadhoz
Engedj kerengenem
enyéim között
akár madártoll
mely ártatlan szellőbe költözött

A lombos hegyoldalban
eggyel kevesebb sír van
Valamit csak nyomhat a latban
hogy nem én vagyok lenn
hanem a föld van alattam

Sok hitványságot tagadtam
Nyíltan
Kinyírtak s kibírtam

Alig van vagy nincs
amit vad örömmel megélnem
Vagyok mint voltam és leszek
csillagpor zsúpfedélen

Nem a 80 a fontos hanem
a hajnal még legyen velem
mint utolsó segedelem.

 

***

Nagy Imre rajza Czegő Zoltánról

 

***

Levelező viszonyban a néppel

 

Csinta Samu 2013-as interjúja a 75 éves költővel

Erdélyi Napló

 

Elmenekült Ceausescu Romániájából, az anyaországból pedig kiszorította a szocialista kormányzat. A 75. születésnapját ünneplő, Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő-közíró szerint a nemzet érdekében az ördöggel is szövetkezni kell, de nem lepaktálni vele.

 

– Ön szerint hányan tudják, hogy ki írta a Székely Mikó Kollégium himnuszának szövegét?

– Nemrég, a Mikó kultúrcsoportja megalapításának 30. évfordulóján szembesültem vele, hogy sokkal kevesebben, mint gondoltam volna. Az egyik városi tanácsos hölgy hitetlenkedve meg is kérdezte, hogy tényleg? Tényleg – mondtam. És a rektor urat is? Azt a verset is – mondtam. Valahogy így állunk ezzel.

– Ezzel együtt messze a legnépszerűbb a himnusszá nemesedett vers, hiszen immár negyvenöt éve diákok százai éneklik különböző alkalmakkor. Eleve himnusznak készült, vagy később érte utol a sorsa?

– Albert Ernő, a Mikó akkori igazgatója felkérésére írtam 1969 tavaszán – himnusznak. Életemben sok nehéz lírai munkát vállaltam, de ez különösen nehéz volt, mivel Dancs Árpád zenetanár már kész dallamához kellett verset írni. Ezt azonban én is csak azt követően tudtam meg, miután már „megszültem” az első változatot, amely egyáltalán nem talált a zenéhez. Emlékszem, reggel kilenc óra körül volt, amikor kijelentettem, hogy én ezt így nem tudom megcsinálni. A Dancs Árpi édesanyja akkor behozott valami süteményt és barackpálinkát, déli egy órakor pedig készen álltam az új változattal, amelyben legfeljebb sormozaikok voltak az eredeti versből. Sokkal könnyebb lett volna egy frappáns elégiát írni, amelyet majd megzenésítenek, de ezzel így jártam. Az igazgatók meghallgatták, megkönnyezték, elfogadták, én meg boldogan vittem a szöveget és a partitúrát Dali Sándornak, a Megyei Tükör főszerkesztőjének, aki előbb lekáderezett, hogy Romániában egyetlen himnusz létezik, de aztán leközölte egy szombati lapszámban. Igaz, nem himnuszként, hanem Igazat vallani címmel, hivatalosan azóta is ez a vers címe.

– Siker ide vagy oda, furcsa viszonyban lehet ezzel az alkotásával, ha egyetlen kötetében sem jelent meg. Miért?

– Mivel prozódiailag kellett alkalmazkodnom a zenéhez, nem tartottam teljesen önállónak. Talán ezért. Ma már én is úgy gondolom, hogy ez butaság, meg is ígérem az Erdélyi Napló révén a teljes utókornak, hogy a készülő verseskötetemben már benne lesz.

– Kár lenne azonban leragadnunk ennél az egyetlen versnél. Mi volt előtte?

– Először is megszülettem. A mi családunk gyermekei akkoriban Bukarestbe jártak születni, a máréfalvi származású anyám ott volt székely szolgáló, a gidófalvi apám pedig asztalos. Attól még a Székely Mikó Kollégiumban érettségiztem, és Kolozsváron végeztem az egyetemet, Parajd után Sepsibükszádra kerültem tanítani, ott csapott belém a villám, hogy verset kell írnom, mert egyébként csak hányódom. Akkoriban alakult egy új csapat, amelyből később a második Forrás-nemzedék lett: Molnos Lajos, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kenéz Ferenc, Bögözi Kádár János, jómagam és mások. Én nem utánoztam őket, viszont ők szabadítottak fel engem, hogy a költészet nem olyan szentély, ahová ne lenne szabad belépni bárkinek. Nagyon hamar rájöttem azonban arra is, hogy épp ellenkezőleg, nyilvánosház lett, ahová bárki bemehet és duhajkodhat, ha ledobja a válláról a küldetéstudatot. Elsősorban a modernekre, posztmodernekre gondolok, a maiakra, azokra a művekre, amelyekben az a fontos, hogy legyen benne minél több trágárság, de minél kevesebb néphez, nemzethez való kötődés, mert az már gyanús.

– Az első, nyomtatásban megjelent verse azért talán mégsem „kuplerájhangulatban” született…

– Természetesen nem. Egy döbbenet váltotta ki, amely 1966 januárjában ért: ugyanazon a napon lett öngyilkos egy NATO-főtiszt és egy erdővidéki tanár. Egy rettenetesen unalmas tantestületi ülésen írtam meg ezt a témát, a verset elküldtem Székely Jánosnak, az Igaz Szó című irodalmi lap főszerkesztőjének. Postafordultával érkezett is a pozitív válasz, de írjak még magamról, jelezte Székely, mert – mint később maga is bevallotta – nem ismertek Czegő nevű költőt. Arra kért, írjak valamit, ami a szocialista rendszerünkhöz kapcsolódik. Akkor írtam egy hosszabb verset, ami arról szólt, hogy mi is történt 1938-ban – azon kívül, hogy én megszülettem. Abban az évben már dübörgött a Hitler-féle fasizmus, az osztrák Schuschnigg akkor mondott le, szóval  írtam egy verset, amelyben ezek a történések szerepeltek, és amelyben megjelent a párt szócska is. Na, az a vers sem jelent meg egyetlen kötetemben sem, de anélkül az a bizonyos első sem jelenhetett volna meg ’66 márciusában, amitől aztán egy életre megkaptam a líramérgezést.

 

– És azóta is meglehetősen termékeny tollú költő, közíró. Soha nem érezte, hogy kiégett, nincs már semmi mondanivalója?

– Soha nem hagyom abba a versírást. Nem tudom, milyen az, kiégni, talán alkati kérdés. Mindig küldetésnek tartottam az írást, állandó levelező viszonyban vagyok a népemmel. Az Előrénél dolgoztam, amikor ’68 januárjában hívott Dali a Sepsiszentgyörgyön alakuló Megyei Tükörhöz, hiába is marasztaltak Bukarestben, mert a hívásra megjelent előttem valami gyönyörű ősköd, a városom, a Mikó. Mentem, hogy a többiekkel megváltsuk a világot. Néhány éven át sikerült is, Aradtól Bukarestig mindenki kereste a lapot, Kolozsváron sorban álltak érte az egyetemisták. Ennek a lapnak voltam elhíresült riportere, s egy meglehetősen ritka műfaj, az irodalmi jegyzet művelője Farkas Árpáddal együtt.

– Tizenöt éven át tartott a tündérmese, 1983-ban eltanácsolták a laptól. Mit követett el?

– Egy reggel a megyei pártbizottság propagandatitkárának telefonhívása ugrasztott ki az ágyból, bent pedig tudtomra adták, hogy egy friss rendelkezés értelmében a nyugaton élő hozzátartozókkal rendelkezők nem dolgozhatnak tovább a szerkesztőségben. Megpróbálkoztam elütni a dolgot azzal, hogy Bandi testvérem Izraelben él, az pedig dél-kelet, nem pedig nyugat, de nem volt sikerem. Változatlan, hozzáteszem, akkoriban nem lebecsülhető fizetéssel a megyei művelődési és szocialista nevelési bizottságához helyeztek át főinspektornak. Ne szépítsük a dolgot: a szocializmus egyik legrohadtabb osztálya volt.

– Ebből a „jólétből” menekült Magyarországra?

– Öt évet húztam le ott, nem bírtam tovább. Sok elutasító kérelem után ’88-ban személyes kihallgatást kértem a Szekuritáté vezetőjétől, aminek eredményeként útlevélhez jutottam. Megbeszéltem a családtagjaimmal, hogy én nem jövök többé vissza. Nagy hiba volt, de ki gondolta volna, hogy a diktatúra másfél év múlva megdől. Hatalmas váltás volt Budapestre csöppenni, némi hányódás után első érdemi munkámat a Nemzeti Színház későbbi igazgatójától, Ablonczy Lászlótól kaptam a Film-Színház-Muzsika című lapnál. Azzal az elszántsággal mentem, hogy nem védekezem, nem támadok, megpróbálok berázódni abba a közegbe. Nyolc lapnál dolgoztam, kulimunkát sehol nem végeztem, az Esti Hírlapnál pedig meghonosítottam a Megyei Tükörnél bevezetett jegyzetformát.

– Mi kergette haza önt huszonkét év anyaországi lét után?

– 1996-ban persona non grata lettem, mivel Csurka István lapjánál, a Magyar Fórumnál dolgoztam. Attól kezdve sehol nem fogadták a kézirataimat. Másokra is vonatkozott a közlési tiltás, a numerus nullus elve, de rám fokozottan. Elszívták a levegőt előlem. Levélben megkerestem a háromszéki tanácselnököt, Tamás Sándort és Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, utóbbi másodjára válaszolt is. A segítségüket kértem, hogy lakáshoz jussak Szentgyörgyön. Kaptam egy garzont, abba a 32 négyzetméterbe jöttem haza, és azóta sem bánom. Mint ahogy huszonkét éven át bántam, hogy annak idején elmentem.

– Mivel szembesült itthon huszonkét év távollét után?

– Válaszként legyen elég annyi: húszméterenként rámköszönnek, és megkérdik, hogy emlékszem-e még erre vagy arra. Én meg természetesen nem emlékszem mindenre, és ezért elnézést is szoktam kérni.

 

– EMNP-színekben önkormányzati képviselő lett. Politizálás ez vagy közéleti szerepvállalás?

– Azzal az elhatározással jöttem haza, hogy semmibe nem avatkozom, írok, ahogy lehet, különösebb hangoskodás nélkül. 2012 januárjában megkeresett egy újságíró barátom, ő hozta az akkor már működő néppárt alapszabályzatát és Tőkés László szándéknyilatkozatát. A belépést akkor még visszautasítottam, de miután elolvastam, megnyerőnek tartottam az alapszabályt, a szándékot. És nem tagadom, azt is, hogy kimondták: ha Czegő úr belép, mások is követik. Úgy tartom, hogy egy megalázott kisebbség érdekében az ördöggel is szövetkezni kell – de nem lapaktálni vele. Azt tartom, hogy Erdélyben, de Magyarországon is már az is politika, ha magyar gyermek születik, a város érdekében tenni azonban nem politizálás. Én, akinek írásai nyolcvan százaléka a nemzet és a nemzeti kisebbségünk érdekében született, ezt a kérdést nem tudom másként kezelni. És jól érzem magam azzal együtt, hogy sem József Attila-, sem Márai-, sem Kossuth-díjat nem kaptam, nem vagyok a Művészeti Akadémia tagja, nem részesülök a román művelődési minisztérium 50 százalékos nyugdíjemelésében, mint annyian mások, akik – ott is, itt is – soha nem éltek azzal a szókapcsolattal: magyar nemzetem, magyar népem.

***

Czegő Zoltán

 

Sokgyermekes székely vándormunkás családba született 1938. június 18-án. 1955-ben érettségizett Sepsiszentgyörgyön, a Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője. 1988-ban települt át Magyarországra, kezdetben üzemi újságíró, 1991-től a Magyar Fórum főmunkatársa, 1992. januártól az Új Magyarország belső munkatársa. Három éve, 2010-ben települt haza Sepsiszentgyörgyre. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970) publicisztikai hangvételű. A versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. További köteteiből: Titkos délután (versek, l973), Ember a Kénos tetőn (lírai jegyzetek, 1981), Ezen a parton  (versek, 1978), Nyár, köd alatt (versek, 1983), Lelkek világhuzatban (versek, 1995), Muskátlis Európában (lírai publicisztika, 2000), Unokás zsoltárok (30 kis esszé, 2002), Hetednap után (versek, 2001), Időrianás (regény, 2007), Katonabogár (regény, 2011), Éjféltől virágig (antinapló, 2012), Kegyelmi idő (versek, 2012), Néma lovak (történelmi regény, 2013).  (https://erdelyinaplo.ro/interju/levelezo-viszonyban-a-neppel/print)

 

***

2018 * A nyolcvanéves költőt köszöntik

 

Kaiser László költő, kiadó

Kiadója, fiatalabb barátja, kortársa vagyok Czegő Zoltánnak a közeli és távoli Budapesten. Találkozásokban, beszélgetésekben, munkákban, poharazgatásokban ismertük meg alaposan egymást. Láttam őt boldognak és láttam őt szenvedni.

Figyeltem szeretettel örömeit és aggódva csalódásait Magyarországon. Szinte irigykedve, de mindenképp féltve néztem meg nem alkuvásait – tettben és szóban és írásban. Komoly döntését, hogy nem épp fiatalon visszatér Erdélyországba, újra- kezdeni és betetőzni is az eddigieket: csodáltam! Különösen később, mert igazolást nyert, hogy milyen jó döntés volt. Szinte megfiatalodott, az addig is nagy ívű munkás élet szinte hihetetlenül terebélyesedett. „A nemzethez való tartozás legfőbb ismérve a munka” – vallotta Németh László. Czegő Zoltán ezért is meg tartásáért is nagyon a nemzethez tartozik. Egy vele. S mindez megannyi műben, hatalmas életműben. Versek, publicisztika és különösen az utóbbi időkben próza és próza. És micsoda nyelvezet a Czegőé. És mekkora alkotások. S bár nagyon sokan, olvasók és irodalmárok érzik, tudják alkotói nagyságát, az igazi elismerés, a megérdemelt siker rejtélyes okokból még várat magára. El fog jönni, jönnie kell. Isten éltesse Erdély és a magyarság nagy költőjét, íróját!

http://www.3szek.ro/load/cikk/114000/czego_zoltanrol

 

***

Mit ér az ember, ha Czegő Zoltán?

HÁROMSZÉK, 2018. június 16., szombat

 

80 év semmi az örökkévalósághoz képest, és ő oda törekszik

Czegő Zoli, nekem az vagy a három közül
ki lehajoltál hozzám
mikor még majdnem egyformára nőttünk
ha te nem lettél volna magasabb már akkor
egy asztalnál ketten írtunk meg egy verset
te is köszöntötted házasságunkat kedvesemmel
egyszercsak bependerültél szó szerint a házba
s ott szónokoltál költői lelkű társra találva
addig ismeretlen férfirokonunkban
nem felejtem azt a köszöntőt soha
aztán eltűntél, vagy én bújtam más redőbe
mire újra láttalak
verseidet már regényekbe szőtted
olyant, amilyent te írtál a szerelemről
nem írt senki Két tenyérben
a Néma lovak hozták s ajánlották, igen,
azt is gondoltam, ilyet le sem szabadna írni
hiszen ki élheti, ki bírna ilyen tisztának lenni-maradni?
Hát áldjon meg az Isten, kedves Czegő Zoltán,
születésnapodon kívül is, de ma igazán-igazán!
ne némuljon el soha az a Szószék a Hargitán –

*

Czegő Zoltánról nemrég írtam egy nagyon rövidet az Art’húr GONDOLA rovatában, bemutatva a magyarországi olvasók eme szűk rétegének, de iránta érzett tiszteletemet saját művei szerezték neki. Fenti versemben is említem, elérhető, megszólítható költő volt, akinek nem esett volna le a karikagyűrű az ujjáról, ha nőnek születik, mert szóba állt a még csak költőnek csimpaszkodó emberrel. Versei akkor még nem fogtak meg, ezért is volt merszem játékból társkölteni vele, de az idegenbeszakadtság szülte regényei annál inkább. Olvasom a Medrében él című nagyregényét, miután a Katonabogarával, a Néma lovaival, a Két tenyérben ölelésével már elragadtatott, és felfedezem, hogy buzog, ömlik, árad belőle a sok visszafojtott visszhangtalanság miatt gát mögé rekedt vágy, szeretet, tisztaság, öröm, életigenlés, ami stílusában túlburjánzóvá is teszi ezt az első regényét. Az ember csak belemerül, és alig tudja fenntartani fejét az áradatban, de érzi, hogy a legtisztább, legbiztonságosabb folyóban úszik. És a költő átmegy regényíróba. És a költészet elfoglalja a prózát. És a szerelem átüt és áthat mindenen. És megteremti azt a világot, amiben, ahogyan élni lenne érdemes.

Nászta Katalin

http://www.3szek.ro/load/cikk/113998/mit_er_az_ember_ha_czego_zoltan

***

Tartson meg téged nekünk az Úr! – Czegő Zoltán 80

Vannak emberek, akik szikáron állják a történelem viharait, akár a sziklatörmelékkel megszórt székely földbe kapaszkodó fenyők, és nem hajolnak meg a nagy időben. Vannak emberek, akikre az igazság kimondásának súlyát mérte rá az Isten, és panaszkodás helyett büszkén vállalják ennek cipelését. Vannak emberek, akik népükért emelnek szót egy életen át, és ettől nem lehet őket eltántorítani, ugyanis fittyet hánynak az érte járó fenyegetésekre. Vannak emberek… és Czegő Zoltán mindig közéjük tartozott, illetve tartozik.

Illik-e, szabad-e, kell-e a magyar költőnek, írónak politizálni – szegeztem neki a bennem régóta motoszkáló kérdést 2013 nyarán. Egy pillanatig sem gondolkozott a válaszon, csak éppen mélyen a szemembe nézett, mielőtt kimondta volna. A magyar irodalom és különösen az erdélyi nem lehet politikamentes, mert akkor semmit sem ér. Hiszen itt még az is politizálás, ha a világra jön egy magyar csecsemő – szólt parázsló vissza­fogottsággal.

Köszönöm az útbaigazítást, Czegő Zoli! A 80. születésnapod küszöbén pedig a magam és az általam képviselt Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének nevében azt kívánom, hogy tartson meg téged nekünk az Úr erőben, egészségben, alkotókedvben még sokáig!

Bedő Zoltán

http://www.3szek.ro/load/cikk/113996/tartson_meg_teged_nekunk_az_ur_%E2%80%93_czego_zoltan_80

***

 

Visszakapott emlékképek – Czegő Zoltánnak, szeretettel

Aki szálfaegyenesen éri meg a nyolcvanat, kihúzott derékkal, felvértezve szavakkal, örök mondanivalóval, az írás kiapadhatatlan bőségével, az megélheti a teljességet. Olyan magától értetődő természetességgel, keresetlen tisztasággal formálódnak verssé ma is a gondolatai, mint ahogy fényekkel és hangokkal benépesül a reggel, ahogy a napszakok váltják egymást, vagy ahogy a vándor előtt kinyílik a táj, formákat mutat, hármas utakat, a létezés alternatívái közül az egyetlen választhatót.

Czegő Zoltánnak volt bátorsága megkeresni a lehető legjobb hazát, az egyetlen élhetőt, mert útkeresőnek lenni sosem szégyen, ha az ember megtalálja végül a helyét a világban. Volt mersze elmenni, visszajönni, elvegyülni, kiválni, megmérettetni, de könnyűnek soha sem találtatott, mindig szólt, soha nem hallgatott, soha nem hallgatta el az igaz­ságot.

Egy csapongó, reménykedő, mindent feladó és aztán mindent ismét akaró magamfajta újrakezdőhöz mindig voltak biztató szavai, finoman terelgető tanácsai, amiből erőt meríthettem a folytatáshoz és felmérhettem az esélyeimet. A biztatás nála soha nem volt dicséret, mézesmadzag vagy könnyű mérce. A biztatás tőle mindig feladat volt, a magas léc, amit ha megugrani nem lehetett, de neki kellett rugaszkodni újra meg újra.

Köszönöm a nyolcvanesztendős Czegő Zoltánnak, hogy emlékeiben őriz rólam egy képet. A Rétyi-tavon egy csónakban vitatkozó fiatal párocska, egy könnye­ivel küszködő leányarc, akkori önmagam tóba merült képe az ő emlékezetéből bújt elő. A múltamnak ezt az elfeledett kis darabját tőle kaptam vissza…

Czegő Zoltán, Isten éltesse nagyon sokáig!

Kapui Ágota

http://www.3szek.ro/load/cikk/113997/visszakapott_emlekkepek_%E2%80%93_czego_zoltannak_szeretettel

***

Izsák József

(1921–2004)

 

Előszó

Czegő Zoltán Pogány liturgia című kötetéhez (Bukarest, 1970)

A költő, akit az olvasó szeretetébe ajánlok, túl van első ifjúságán, ama bizonyos hőskoron, amikor a „világmegváltás” indulata a negyvenkét fok körül ingadozik. Czegő Zoltán első verskötetét mégis úgy kell fogadnunk, mint a húszévesek énekét; lehet, míg első kötete megjelenésére várt, a második kötet érettebb, kiforrottabb verseinek készenlétében eltávolodott egykori önmagától. Eltávolodhatott, de nem idegenülhetett el, mert az indulat, a világ arculatán szépíteni vágyó szenvedély, amely költői szóra bírta, nem illanó hangulat.

Békétlensége idegeiben lobog. Ezt a nemzedéki érzületet ősei szegénységéből, családja vándorlásaiból, korai árvaságából hozta magával, valahonnan a Madarasi Hargita vidékéről. Czegő Zoltán ezt az örökséget vállalta magára, amint leszámol mindenfajta illúzióval, s nemes tartású haraggal száll szembe a haladás, az emberiesség, a szocialista eszmények nyílt és rejtőző ellenfeleivel. „Égni füst nélkül nem lehet” – e gondolatában megtalálni a magyarázatát ennek a heveny türelmetlenségnek, amely egyszeriben szeretné eszményeihez igazítani a világot, valahogy olyan mozdulattal, mint a lejárt órát a munkába szólító szirénához.

A „Dörgéseimmel rettentem a tikkadt világot”-szerű merész kinyilatkoztatásaiban nemcsak az ifjonti hevület a megkapó, hanem maga a bizalom és hit. A tűz, a lobogás gyakran visszatérő motívumai ugyancsak erről árulkodnak. Az „antis” fiatalok, a kiábrándultak, ernyedtek tétovaságával szemben a mi „dühöngőink” mégiscsak hisznek, akarnak, harcolnak, építenek.

Czegő Zoltán jövőt vívó, a tizenhatodik századi protestáns költők feddő-verseivel vetekedő korholásaiban, pogánykodásaiban ezt kell elsősorban értékelnünk.

Az eretnek ének a mindenkori lázadó indulatok műfaja, az örök forradalmiság magatartása, a régi kacatok, hittanok, száztízparancsolatok megtagadása.

A kötet címadó verse, a Pogány liturgia, lényegében olyan lírai önéletrajz, amelyben a háború utáni nemzedék számon kér és számot vet önmagával és a világgal. A megtalált és elvetélt igazságok gyötrelmein keresztül a maradandó eszményekért való viaskodás fájdalma csendül ki a versből. Ahogy a változó idők hullámverései közepette a dacos gyermekből férfi válik, akként hömpölyög szabálytalanul áradó sorokban és felesel egymásnak a véget nem érő panasz, vád és szemrehányás az „Akácosért”, a megtalált igazság gyönyörűségéért, majd a dolgok különös dialektikája folytán az „Akácos” ellen. Czegő Zoltán, akárcsak egész nemzedéke, nagy belső megrendülések tisztítótüzén át találta meg önmagát és helyét, létezésének értelmét. A Pogány liturgia derűs akkorddal zárul, ez mintegy feloldozó vallomás az újból megtalált eszmények mellett. Pontokba, programba aligha foglalható ez a tisztuló láthatáron, az őszinteségen, a humanitás elvein alapuló írói magatartás. Lényege: a meg nem alkuvás, a feddhetetlenség, a termékeny türelmetlenség, a jó ügy szolgálatában való elkötelezettség, a keménység, szívósság mindennel szemben, ami megalázza, visszarántja az embert. A tiszta életöröm megannyi színe intimebb hangulatú verseiben épp keserű, sűrű füstű háborgásai közelében válik vonzóvá. A kopárságig visszafogott, kínos pontosságra szorítkozó, dallamtalan versei ellenében árnyaltan színezik Czegő költői arculatát meghitt hangulatú szerelmi versei, lírai meditációi. A József Attila-i teljesség-igény, amelyben Czegő Zoltán önmagát és a világgal való találkozásait keresi, szembetűnően módosult. Ha valaha ábránd és parancs volt

a megbolydult világban a harmónia megteremtése, a mai fiatalok számára a megtorpanás, a megállás, a lelassulás veszélye. Az alkotó nyugtalanság a bele nem nyugvás, a folytonos megújulás „diszharmóniájában” látják egy illúziótlan, józan, önmaga értékeit kiteljesítő világ megteremtésének lehetőségét. A Pogány liturgia ezt az életérzést váltja át költői képes beszédre,

amelyben az értelmi hangsúlyok a közösséggel való összeforrottságra, az emberért és a jövőért való felelősségvállalásra esnek.

Tiszta beszéd, költői beszéd Czegő Zoltán verskötete. Eszményképei – József Attila, Radnóti Miklós – példáján tudatosan, konokul ragaszkodik kifejezési eszközeiben, formáiban is a dísztelenséghez, a lényeget megragadó pontossághoz. Kopogó ritmusai, szavai értelméhez hasonlóan valósággal dörömbölnek korunk lelkiismeretén.

Tud lágyabb éneket is, de az andalgás, az értelmet, az öntudatot elzsongító álmodozás nem kenyere. Oldott, idegesen pattogó verssoraiból, a távolt és közelt, a végtelent és végest, az egyetemest és sajátost egyszerre felfogó képeiből nagyfokú érzékenység, korunkba, embersorsunkba beleérző felelősség sugárzik: az ember iránti határtalan szeretet, a szenvedő, káromló,

szorongó lelkiismeret.

Ezért szeretem Czegő Zoltán verseit, ezért hiszek tehetségében, szavainak hitelében, igazában.

http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf812.pdf

A születésnapi tisztelgő összeállítást készítette: Bölöni Domokos

Műszaki szerkesztés: Donáth Nagy György

Súrlott Grádics

https://surlottgradics.wordpress.com/

 

*************************************************************************************

Czegő Zoltán

A kirendeltetés

A történelmünk során minden falunak jutott Biblia-krónikása, regöse, jokulátora, mesemondója és mesekomponálója. Így adá az égiek igazságérzete.   Rettenetes sok munka volt mindig a Kis-Küküllő mentén szántástól, rablók áradásától félrevert harangokig.

Azokkal beszélt az erdélyi magyar. Átok semmi!

Ha az Úr így akarta, legyen meg. De vár naponta a föld gyapja, az erdő, a kis falu, mint egy bölcső.

Sose tartották számon, ebben a kincsben melyik falu hányadik helyen. Hiszen ha mindenkinek jutott kántor, hunyt szemű, vakon a múltba látó sámán, akkor Erdélyben egy követ fújnak.

Nagykend kiérdemelte a maga krónikását, egymásra is találtak a dolgok rendje szerint.

Az igazság házalója lehet próféta, sámán.

Egy éneket fúj a nép és krónikása ég és föld között

Fülöp Kálmán

​***

Hadnagy József

Laudáció

                   Fülöp Kálmán 70. születésnapjára

A mi világunkban
sok minden vakíthat…
elég ha azt mondom:
látlak, egyedi vagy…
nem tudom… tán patak
a kertek aljában,
mely tengert visszhangzik
szívós morajával,
hullt levelet forgat,
sárgát, barnát, kéket…
ősszel versenyező
öltözködő lélek…
tán hegy nevelte domb
a faluhatárban,
sehová nem vágyó
szív léted markában,
sziklaszilárd remény
angyalok karjában…
izzó nyelv az esték
lámpa-harangjában,
bíbor hajnalokon
alkonya az éjnek…
csönd-mennyországa
szívzörejes vérnek…
nem tudom… terólad
ki beszélhetne szebben? –
csak te magad, mikor
szemedre tinta cseppen…

**************************************************************************************************

Köszöntjük a hetvenéves Fülöp Kálmánt

IDE SZÜLETTEM

Minden ezüstben
csillog, s már
elvágyódni sincs
kedvem innen:
a kert, a fák
szemembe nőtt
igazi otthonok…
Mert én ide születtem,
itt suttognak szépet
az esték –
engem ölelnek
fák, füvek, virágok…
Bár dombunk karéjáról
eltűntek a kilátók,
magasan élek idelenn.
Életünk titkon
táguló világát
féltve simogatom
reszkető szívemen.

TÜKÖRARC

Belefeledkeztem
az olvasás
gyönyörébe –
a homlokomról
lepergő ezüst
verejtékcseppek
mint kopott
gyöngyfűzérek
szétszóródtak
az öreg asztal
repedezett lapján.

Valamit kerestem,
emlékeimből
szerettem volna
visszahozni, hogy
a betűk árnyalt
valóságában
összerakhassam
jövőnk tükörarcát.

NÉVJEGYKÁRTYA

Hogyan törj ki
önmarcangolásod
gyűrűjéből?
Homlokod ráncait
morzsolja már
az arcodra száradó
nappalok rendje –
csendes beszélgetések
mosolyba kapaszkodó
csillogása szemedben…
A valóság-vonatok
füttyei jelzik, hogy
fogynak, nagyon fogynak
a vakolatukat hullató
lélek-állomások,
és nem tudod,
melyik lesz az utolsó…
Addig is, maradj
mindenkori önmagad,
mert ez lesz névjegyed
a feltámadás pecsétjén.

MI MARAD?

Szívritmuszavarom,
amely ha felgyorsul
a rám szakadó
szeszélyes délutánban –
tenyerem ráncaiban
lapuló porszemek
igaza, fájdalom
napjaim száradó csokrán…
Mi marad utánam,
ha a fekélyes idő
nyilalló vállamra
roskad,
és romokban heverő
öreg perceimben
már magamat is
megutálom?

HOL LESZ…

Kopogtat az este a kertben –
vállunkra hajlik a lenyugvó,
fáradt nap tüze,
hazahívnak a harangok,
meg sem kérdezik,
hol voltunk, mit csináltunk,
hol lesz porunk helye –
csak átölelnek
az érdes dallamok,
kihullunk az időből,
mint kőbe zárt titkaink
sajgó szívzöreje.

TÉTOVA KÉRDÉS

Ha majd szempillámra
örök álom cseppen,
verseimnél nektek
ki beszélne szebben?

KÉZ A KÉZBEN

Amikor elalalszanak a lámpák,
és szempilláinkra rávetül a domb,
nem ott leszünk, ahol fészkel a Sátán,
s magát dicséri félnótás bolond…
Kapart bennünk az élet furcsa vágya
belopva célját roncsolt idegeinkbe,
nem hagytuk magunk taposni sárba,
tűzhajnal pírját rejtettük szívünkbe.
Égi csatornán érkezik a hang:
„Veletek a világ végezetéig”…
Egymásra mosolygunk, és boldogan,
kéz a kézben megyünk nevetve az égig…

Fülöp Kálmánról

Erdélyi magyar költő, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében tűnt fel, és hamarosan verseskötete is megjelent. Bölöni Domokos író, szerkesztő látta meg a verselgető emberben a költőt, egyengette útját. Fülöp Kálmán 1948. május 30-án született Marosvásárhelyen. A Kis-Küküllkő menti Nagykenden nevelkedett, elemi iskoláit is ott végezte. Erdőszentgyörgyön járt középiskolába, érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait. Egy baleset miatt szépen indult pályája sajnálatosan félbeszakadt. Nagykenden él.

Költészetének alakulásában meghatározó a teológián töltött időszak. Itt ismerkedik meg Karl Barth dogmatikájával, valamint Hegel, Kant és Schleiermacher filozófiájával. Első verse 1997 húsvétján jelent meg, Elégia a Megváltóhoz címmel. 2000-ben jelenik meg első verseskötete.

Emberi-költői hitvallásának példája:

„Hallgasd a bensőd, / és határozz, / hogy mit cselekszel, / mit teszel… // A lélek útja / oda vezet, / ahová hittel / érkezel, // nincs más vezér, / csak ami benned / szorong, és / apró, néma  / jelre vár –, / ha kéred, // Tőle megkapod –, szívedben rég / sarjad az eszme: – kalász kelyhében / ring a nyár.”

Hetvenedik születésnapjára látott napvilágot újabb kötete, az őt mindenkor segítő helyi önkormányzat anyagi támogatásával.

Fülöp Kálmán kötetei

Egyedül a parton 2000, Elégia  a Megváltóhoz 2010), Verőfény. Válogatott versek 2013), Harmat a fény porában 2015), Kőbe vésett pillanat 2016), Angyalok keresnek, 2017, Kéz a kézben, 2018.

Könyveit Bölöni Domokos gondozta.  Műszaki szerkesztőjük Donáth Nagy György, a kötetborítók Kedei Zoltán marosvásárhelyi festőművész alkotásainak a felhasználásával készültek.

***************************************************************************************************

Kronosz kövei Segesváron

A segesvári Gaudeamus Ház május 7-i vendégei Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József voltak. Az esemény szívélyes házigazdája, Jakabházi Béla magyartanár ismertette a két költő munkásságát. Rendhagyó verseskötettel ismerkedhetett a segesvári közönség: a Kronosz kövei 2017 végén jelent meg a marosvásárhelyi Kreatív Kiadó gondozásában  A jóbarát költőpáros legutóbbi kötetének történetét Albert-Lőrincz Márton ismertette: „Szokatlan verskötetet olvashat, aki szeret verset olvasni, egy kétszerzős verskötetet, amelynek gerince jórészt egyetlen hónap alatt született meg, egy intenzív levelezés során. Egymásnak válaszoló versek, levélversek. A többi, itt közreadott vers is ebben a hangulatban keletkezett, a következő hónapokban. Hogyan is történt? Szeptember elején írtam Jóskának egy verset, amire ő verssel válaszolt, ami engem újabb versre ihletett, és ez így ment jó harminc napon keresztül, az elektromos postának köszönhetően. Ez a Szeptemberi versek alcím magyarázata. Október,  november még hullatta versleveleit, tehát megszülethetett a kötet ötlete. Aztán, a télből kifele haladva, azon kaptuk magunkat, hogy elkezdődött valami más: ezúttal egyazon témára írtunk verseket. Cseke Gábor közölte ezeket az „ikerverseket” (így nevezte Bölöni Domokos) a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lapban. Ezek a duplexek alkotják kötetünk második egységét, a Két vers egy témára alcím alatti verscsokrot. Ezek is levélversek, két jó barát lírai játéka…A kő – a kötet alapmotívuma – üzenni tud, szavakká tud alakulni, és ezt érti az alkotó is, a fogyasztó-befogadó is. A versek egymásba kapaszkodása, olykor egymásra épülése a vers eszközévé minősül, olykor akár az értelmezés komplementer szerepét is betölti. Így válik egésszé e nem szokványos kötet, mint egy lírai levelezés foglalata. Ha ennél több lett, az Kronosz irányunkban mutatott nagylelkűségének köszönhető.”

Jakabházi Béla, Hadnagy József, Doszlop Lídia, Albert-Lőrincz Márton

Az ilyen szintű  társuláshoz elengedhetetlen a két ember egymáshoz való lelki kötődése. A költők egymást megerősítve és kiegészítve elevenítik fel a közönség előtt a találkozás pillanatát, ez 2015. április 11-én történt Marosszentgyörgyön, a költészet napja alkalmából szervezet ünnepségen.

Egymás munkáit valamilyen szinten ismerték az internetes irodalmi portálokról  és az írott sajtból. Kiadós beszélgetés vette kezdetét, érezték, hogy rokon lelkek, és ez a beszélgetés a mai napig tart, hol élőszóban, hol az internet segítségével.

Csak igaz barátságból születhetnek egymára épülő, hiteles alkotások. A segesvári találkozó másik vonzereje abban rejlett, hogy a szerzők versben válaszolhattak a moderátot kérdéseire.   ,,Írtak-e  már füstbe ment verset?” Albert-Lőrincz Márton: ,,Torzó, ahányszor megkísért, /fölkorbácsol a kis csibész, /a vers, a nyelv karátos gyöngye, /erővel ver és mégis gyönge. //Te csak annyit törsz a nyelvből, /amennyit elbírsz, és ebből /osztogatsz, mert adni kéne, /amíg az Egész nem tör kerékbe. Hadnagy József: „Verseim nagy része füstbe megy, /és nem marad utánuk semmi, /kissé csípi a füst szememet, /de igyekszem nem szívre venni…//Nem én vetek, én csak tanulok; /az élet veti el a tüzet –/ott a mélyben; közben vajúdok, /míg megremeg vas, kő, fa, füvek.

„Költőként miként élik meg emberségüket, európaiságukat, erdélyiségüket?

„Irgalmatlanul fogy a magyar, /idegenben magyar sírkövek, /magyarok idegen föld alatt /fújják mint parazsat, a követ: /Tűzláng emésszen, ne a bánat,/ nemzethalálra nincs bocsánat.”  (Hadnagy József)

Hadnagy József

„..Olyan a kertem a havasok ölében, /akár egy nagyváros légi kikötője, /ahova napestig oly sokan érkeznek,../Ránk fér (bizony mondom) ölelésnyi meleg /ebben a szépségét elrejtő világban,  /ebben a rejtekezésre bírt világban.” (Albert-Lőrincz Márton)

Költői hitvallás nélkül nem is igazán érthetjük meg a költőt, hiszen olyan gondolatokat fogalmaz meg, oly formában, mintha egész munkásságát egyetlen elixír-cseppben kellene odaadnia olvasóinak. Így mi sem hagyhattuk úgy elmenni a poétákat, hogy ne tudjuk meg, hogyan vélekednek a költészetről. A válaszok: „…Nem tüntem ki. Lírai szövegeket írtam és írok….Én hiszékeny anyagból vétettem. Verset írtam, amikor reméltem, előre viszi a világot a vers. Petőfin, Vörösmartyn, József Attilán nevelkedtem és nem hittem Hervaynak, akit szerettem, hogy semmim sincs, ami eleve adott, így aztán tapasztalnom kellett, hogy gondolataim, amint nekik is, védtelenül pattannak vissza a kor kiégett bádogfaláról…” (Albert-Lőrincz Márton)

Albert-Lőrincz Márton

„A költők sokat aggodalmaskodnak, hogy vajon megmaradnak-e, vagy ’füstbe mennek’. Ami engem illet, addig-addig nézegettem a magyar irodalmi tájat, amíg kialakult bennem egy –  hitem szerint – mindenki számára elfogadható térkép. Ezen a térképen minden van, ami szemnek kellemes: hegyek, dombok, alföldek, folyók, patakok, erek, források, kövek, sziklák, tengerek, városok, falvak, fák, erdők, bokrok, füvek, nagy folyók, kis folyók, nagy hegyek, szelíd dombok, kopár sziklák, amelyekre talán majd, egyszer magot hord a szél, lombhullató erdők, amelyek időnként zöld, majd színes lángba borulnak, örökzöld fenyvesek, kövek, törmelékek a patakban, a patakok partján, a sziklák lábainál…Sokan József Attilát tartják a legnagyobb magyar költőnek, én nem tágítok: nekem Petőfi a legnagyobb, Petőfi nélkül József Attila, mint költő, talán meg sem születik, és ha valaki ezért elfogult dühében meg akarna verni, elfutnék. Ilyesmiért nem érdemes verekedni. Vitatkozni igen, kocsmazárásig, és azon is túl…” (Hadnagy József).

Az est egy-egy „ajándék” verssel zárult, ezekből is idézünk. Albert-Lőrincz Márton:  „Kicsit ilyen, kicsit olyan, /kicsit szárnyal, kicsit horkan, /kicsit kényes, kicsit fényes,/…/kicsit büszke, kicsit léha,/…/kicsit kemény, kicsit céda,/…/kicsit míves, kicsit szabad, /kicsit fájó, kicsit szakadt /versekkel rakott asztalom, /bennem félelem s hatalom.”

Hadnagy József: „Én nem tudom fényezni magam / se kicsit, se nagyon, /fogalmam sincs, mi is a versem, /homok-e, vagy kanyon, /ha vihar tombol, betakar-e, /egy kicsit, vagy nagyon,/…/elringat-e, mint függő kertek /hazavágyó szívet, /s a bíborvörös erősít-e / lábat: menni tovább, / lesz-e égi vére az érnek, /gyorsabb, szaporább – / nem tudom se kicsit, se nagyon, /elég ha tudja az olvasó(m)”…

Doszlop Lídia

Fotók: Tordai Zoltán

 

*******************************************************************************************

Mindig van új esély

Sebestyén Péter neve köztudottan egyházi szolgálatot fémjelez, római katolikus plébános. Hivatástudata abban a késztetésben is megnyilvánul, és ehhez talentumot is kapott a Teremtőtől,  hogy szeretett népének szolgálatában közíróként is megszólaljon. Frissen megjelent kis könyvét a szélesebb közönség is megismerheti, kezdetnek szűkebb körben mutatta be Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében.  A Vigaszágon Jézushoz a csíkszeredai Tipographic nyomda gondozásában látott nyomdafestéket, a borítóterv és a szerkesztés Balog László munkája. Arról, hogy itt, a Vár-lakban nyújtja át a közönségnek első ízben kötetét, így vall még a találkozó megkezdése előtti kötetlen beszélgetésben Sebestyén Péter: ,,Ez egy idetartozást jelent. Itthon érzem itt magam.”

Sebestyén Péter

Rendkívül barátságos kötet, amolyan „se nem kicsi se nem nagy, éppen hozzám való vagy” – típusú. A négyszáz oldalas zsebkönyv könnyen elfér a női táskában, férfi zakózsebben, hátizsákban, egyszóval velünk jöhet bárhová. És tartalma miatt is megérdemli, hogy magunkkal vigyük, hogy mihelyt pár perc szabadidőnk adódik, felüssük és okuljunk belőle. Ötven írást tartalmaz, két fejezetre osztva: Esszék, tárcák, publicisztikák, valamint: Könyvek, filmek, élmények címek alatt. Bölöni Domokos író így írt a kötetről: „Beszédes című gondolatfutamok kerülnek ki a világ és a környezet dolgait, eseményeit éles szemmel figyelő s értelmező közösségi ember tolla alól: Szem-fény-vesztés, Ne félj, nem harap!, A természet visszavág?, Ne szólj, szám, Szelfibot, Mémek, zombik és trollok, Úriember nem piskóta, Az igazság nem érvényes?, Szívódj fel, s nincs harag!, Kapucni, csador, napszemüveg, Kannabis és szex –, és a sort folytathatnók, de már ennyiből is kiderül, hogy határozott, markáns vélemény nyilvánul meg a blogszerű szövegekben (amelyek egyébként a közösségi oldalakon is elérhetők); a közélet és a politika, a kultúra, sőt a divat és minden más, az embereket foglalkoztató kérdés érdekli, és nem rejti véka alá a véleményét – a rádióban és az egyházi, világi, nemzeti eseményeinken is szavát hallató – ’erős beszédű’ lelkipásztor. Mert manapság, amikor oly könnyen manipulálható a sokaság, fontos, hogy szavahihető, szilárd erkölcsi alapon álló közéleti személy(iség)ek szálljanak szembe az istentelenkedők egyre gonoszabbá váló táborával; kellenek az igaz szellemi vezetők, a szívbéli szószólók, akik leleplezik és nyilvánosan is elutasítják a világot fenyegető globális hazugság-özönt.”  (Népújság, 2018. május 4.)

Bölöni Domokos, Sebestyén Péter, Doszlop Lídia, Kedei Zoltán

Sebestyén  Pétert, azaz  Péterpátert (ezt a nevet Lászlóffy Aladár adta neki) kíváncsian hallgatjuk a címadásról, a kötetről. Szép, rendhagyó: Vigaszágon Jézushoz. „Több címváltozat is létezett, melyek közül legkedvesebb számomra is ez volt. Az üdvösség esélyét jelenti, azaz vigaszágon mindenki Jézushoz juthat. Ez nem egy olcsó vigasz.” – mondja az író.  Mint meséli, a vigaszágon kifejezést a sportból kölcsönözte, a tavalyi, riói olimpia követése közben; gyakran volt olyan versenyző, aki vigaszágon mégis a küzdemebne maradhatott, ezáltal esélyt nyerve a győzelem elérésére. Milyen megnyugtató gondolat, hogy Isten, az Ő szeretett Fia által, nekünk mindannyiunknak újabb és újabb esélyt ad a hozzá való közeledésre, s bár esetenként, első körben, ,,egyeneságon” elbukunk, soha nem mond le rólunk, és vár türelmesen, hogy vigaszágon győzedelmeskedhessünk. (Ezért adtam én is a febti címet soraimnak.) De hogyan születnek az oly aktuális, naprakész és értékes életvezetési útmutatásokat  tartalmazó esszék? Sebestyén Péter készséggel, a tőle megszokott derűvel meséli: „Az utcán heverő, rádióban elhangzó híreket kibontom, és arra gondolok, mit tenne Jézus ebben az esetben. Jézus szemüvegén keresztül próbálom megérteni, tálalni, direkt módon vagy prófétai rámenőséggel, hogy érezze az olvasó: ez róla szól. Ötven éves lettem az idén, azért lett ötven esszé a kötetben.”

A kötet hátoldalán, a szélén körkörösen is megjelennek olyan – Péterpáter szavaival élve –,,polgárpukkasztó” szavak mint: radikális, globalista, haladó, ultra, idegenfóbiás, gender, semleges, toleráns stb., jelezve hogy e fogalmak megtalálhatóak a kötetben, szó van róluk, tehát beszélünk a problémáról. Hogy még bennsőségesebb legyen az egymásra találás a bemutatott kötet és az olvasó között, a legerősebb kapocs, azaz maga az író próbál ehhez hozzásegíteni bennünket, és záróakkordként felolvassa a Fejlődés című esszét kötetéből, melyből álljon itt pár sor ízelítőként: „Minden csoda három napig tart… A mennyiségi gyarapodás, a jólét, a nagyobb szabadság, a lazább mozgástér, a sok, könnyedén elérhető, birtokolható, esetleg a saját önző hasznunkra fordítható, de fölösleges tudáspótlék, cucc – azt hisszük: fejlődést jelent. Holott inkább csak állandó elégedetlenséget szül, türelmetlenséget, kapkodást eredményez, és a mesterségesen gerjesztett ígények kielégítésére hajt. Ezért nem vagyunk képesek lelassulni, elmélyülni, kitartani, élvezni az igazi szépet, a valódi értéket…(…) Isten kész. Ő a teljesség. Neki nem kell szüntelenül változnia vagy újabbnál újabb igényeknek megfelelnie. Neki nincs szüksége fejlődésre…Neki nem kell lépést tartania a korral. Nála nem avulnak el az értékek, az igazságok. Ő nem kell hogy frissítsen magán, sem tanításán. Az abszolút értékek szavatossága nem jár le koronként. Jézus evangéliumát szükségtelen újrafogalmazni. Az aktualizálást elvégzi bennünk a Lélek, ha nyitottak vagyunk rá…. Sokkal inkább a Jézusban megmutatkozó isteni igényekhez lenne ildomos felfejlődnünk. Azzal a haladással ’előbbre’ jutnánk.”

Értékes könyv, melyet csak ajánlani tudok minden fiatal és kevéssbé fiatal embertársamnak; hiszem azt, hogy olvasgatva szebbé és jobbá tudjuk tenni önmagunk életét, és ez kihat környezetünkre, és ettől valóban jobb és szebb lesz kicsit a világunk.  

Doszlop Lídia

Fotók: Donáth Nagy György

*************************************************************************************************************

Bertha Zoltán

 

Korondról a világ

                         Ambrus Lajos új könyvéhez

 

Erdély, Székelyföld, Sóvidék, Parajd, Korond: igaz magyar ember nem hallhatja e helyneveket, nem olvashat róluk hiteles népmondákat és szépséges legendákat igéző szívrezdülés, lélekindulás nélkül. De a Küküllő, a Nyárád, a Maros vize (a „hűség vizei” és tiszta forrásai) mentéről, a környező falvak és városok népéről, a csíki, háromszéki dombokról, lankákról, hegyekről, völgyekről, fenyvesekről, a Hargitáról, meg a Tordáig, Torockóig, Kolozsvárig és tovább nyújtózó vidékekről sem, s egyáltalán: szentséges Kárpát-hazánk semelyik zeg-zugáról! Csakis velőnkig megérintve, sejtjeinkig átitatódva gondolhatunk mindarra, ami bármely kistáj és szülőhaza szegletében népi, nemzeti, szellemi gyökereinket jelenti, s azokra, akik ezekbe kapaszkodva örök időkre érvényesen ápolják, éltetik, mentik közös emlékeink, hagyományaink (a „feleselő történelem”) minden darabkáját.

És újjáteremtve, újjáelevenítve azt mind! Mert a régmúltakból táplálkozó önismeret és szülőföld-szeretet nem leszűkíti ám a szemhatárt: éppenhogy felemeli, kitágítja, az égig magasítja önmagunk s a világ megbecsülését. Emberi mélységek és isteni távlatok ölelkeznek a föld szerelmében, az életrevalóság himnuszaiban, gyötrelmes hétköznapokban és megnemesítő ünnepjáráskor is. Az őrzők kilátótornyaiból minden idelátszik: amit megtartani muszáj, s amihez a földkerekségen meg a föld fölötti szférákban kapcsolódni kell: elengedhetetlen és elidegeníthetetlen létfeltétel az. Az ilyen embereket és ősi közösségeket azonban nem a kényszer kovácsolja össze: hanem a szabad sajátosságaiban egyetemes lelki kultúra. Az „anyaföldet a bátorság szerezte nekik, nemzetté meg a magyar szó tette” őket; „elperelhetetlen otthon számukra az édes anyanyelv, és szent kehely, miből az ‘életborát’ isszák” — vallja Ambrus Lajos is, a korondi nép és szellem hűséges, karakteres képviselője. Aki versek, mesék, novellák, karcolatok, gyermekirodalmi művek rengetegének szerzőjeként, számtalan közös kiadvány, antológia, honismereti  kézikönyv, olvasókönyv, gyűjteményes kötet összeállítójaként, a Hazanéző folyóirat alapító főszerkesztőjeként, könyvkiadóként, a Firtos Művelődési Egylet elnökeként (s nem mellesleg: elismert, közszeretetnek örvendő tanáremberként) ezernyi változatban írja, rója, jegyzi fel és hirdeti, örökíti meg övéi sorsát és életvilágát. Munkáinak sokaságából a hely szellemének, a „genius loci”-nak egész enciklopédiája bontakozik ki és boltozódik föl. Valódi jóügy-szolgálatos, szervező-vezető mindenese ő környezetének, akinek ezt az új kötetét is a kitűnő költő-festő barát, Páll Lajos varázslatos grafikái díszítik, s aki a teljes tradíciókincs, benne  a világhíres korondi nép- és kerámiaművészet, a fazekasság, s mindenfajta népi alkotóképesség számontartójaként már mostani munkája (Anyanyelvbokor című) előhangjában is büszkén mutat rá az örökérvényű üzenetet hordozó történelmi tényre is: hogy Korondon több mint másfél évszázaddal ezelőtt unitárius zsinati határozatban döntöttek a teljes körű anyanyelvű oktatás bevezetéséről. S hogy ennek emlékére nemrég Erős várunk nékünk az anyanyelv témájú monumentális képzőművészeti térkompozíciót állítottak fel a korondi középiskola elé. Amelynek ércplakettjei egy egész nemzeti irodalmi pantheont jelenítenek meg – köztük Kölcseyt, nemzeti imádságunk identitásalapozó költőjét.

„A haza minden előtt”  – Ambrus Lajos hitvallása is ez; hogy a „szívünkbe rejtett értékeink” a legfontosabbak, hogy szülőföldünk szeretete „jóban és rosszban, örömben és bánatban” is végigkíséri életünket  – Székely Ferenccel folytatott beszélgetésében (A megmentett hűség című kötetben) olvasható ez, s  azt is mondja: „únos-untalanul a mese- és mondavilágnál kötöttem ki, látván, hogy az miként alakította és alakítja mind az egyén, mind a falu életszemléletét és lelkivilágát.” Hiszen „áldott egy hely a szülőfalu, az emlékezet aranyszéke!” Köztük például Énlaka: amelynek eredetmondája, s a templom nennyezetét ékesítő székely betűkkel írt rovásemlék (az „ősi székely-magyar rovásírás: az igazság jelvénye”) igazolja, hogy mindez: „Örökségünk szent ereklyéje! – rendelkezett is Kriza János, a tudomány buzgó apostola, és a szép, magyar erdélyi hitelvet már hun-schitha írással – bár tartották pogánynak hosszú időn át a bölcsek – Énlakán bizony nehéz századok óta elolvashatja ma is, aki arra jár.”

Elhivatott vallomásos és krónikási felelősségérzettel, kötelességéthosszal és erkölcsi tanúságtétellel töltekezve szólal meg tehát a prózaíró minden sora ebben az új könyvében is. „A Székely-Sóvidéken, ahová nagy, hulló dióleveleken érkezik az ősz, hogy apró piros szívecskékkel fizethessenek  a Korond-patakára boruló égerek, télidőben fejükön fehér sisakkal köszöntik egymást a székely mondavilág csodás tündérvárai.” Kit ne bűvölnének el az ilyenféle élénken érzékletes, evokatív erejű tájfelidézések? Amelyekben teremtő Isten és teremtményi ember, múlt és jelen, lét és szellem együtt lélegzik – a „szerelmes földrajz” átlelkesítő misztériumát sugározva. Megragadó életképek, helyzetrajzok, atmoszférikus tájleírások, természetképek, markáns jellemábrázolások, arcvonások. Mesés elbeszélések, hitregék és népmondák, balladás történetek, filmszerű zsánerképek, historikus, vallási, irodalmi legendák, folklorisztikus adomák, példázatos anekdoták, önéletrajzi ihletésű emlékezések. Gazdagon és szemléletesen keveredik mindez itt és úgy tárul elénk e sokfajta műfaji, esztétikai jellegzetesség. Mennyi szín, hangulat, lélekvillódzás tömörül a cserépégetés, a korondi kerámiakészítés nehéz munkálatai köré, a tálak, korsók, edények agyagból való kiformálásának és forró tüzes kemencékben zajló megszilárdításának folyamataihoz kapcsolódva. A gyermek is lenyűgözve nézi, hogy övé legyen a „nézőedény”, de az eltörik, kap egy másikat, s a tanulságot hozzá: nemcsak kitartás kell, hanem bizodalom is! És bensőséges otthonosságérzet, sorsvállaló helytállás, messzefénylő morális öntanúsítás. Minden körülmények között, minden időben. Mosolygó egek alatt is, meg „ahonnan a locsogó vizek nyugatra, a fekete fellegek pedig keletre húznak!” Amikor világító hó ereszkedik az erdélyi tetőkre, „hol mindannyiunkért meg-meglebbenti balladák sötét titkain a titokzatos fekete fátyolt az értünk síró, őszbe tartó szél.” Ahol összefutnak a patakok, hogy a „kövek közt tovább bokázzanak a Kis-Küküllő felé”, vagy „futárlélekkel” nekizúdulnak, zápor után megnőve, s mint akik már az erejükkel nem bírnak, tajtékozón nekirontanak a világnak, de a mázsás kövek maradnak, „hogy a jövőben is alájuk bújhassanak a halak.” A fa pedig „gyökeivel keményen a part húsába markol”. S így a látvány: látomás is egyben. És tanítás: a megmaradás etikája és esztétikája. Élet és halál, evilág és transzcendencia, humanitás és divinitás végtelen dimenzióiban is az öröklét reménységével biztatva: „Onnan, égbe nyúló gyalogösvényen az isteni küldött, a fodorfehér bárány, vezethette Júlia szép leányt fel a szent szüzek közé, miközben hallgatta éltében, mint siratja el őt holtában az édesanyja.”

S amíg élünk? A székely virtust, önérzetet, vitézséget, méltóságot, rátartiságot tudjuk ám huncutul is: félig komolyan, félig tréfásan szemlélni. „Ha a régmúlt dicsfénye után kutatunk, nem önfitogtatásból tesszük, hanem azért, mert a múlt a jelen irányítótűje – mondta a tudós Orbán Balázs” – akit „a Teremtő nem áldott meg családdal, így törvényes örökösének az egész nemzetét fogadta” – és „vállán a félelmetes ördögkelepcével otthonról vágott neki a nagy férfiú az igazi, nagy útnak: hadd lássa meg a kerekvilág, a Székelyföld Árkádia szépségeivel, népe pedig a spártaiak erejével van felruházva.” Hitünk, magyarságunk hőseinek áldozatossága mindenkor feltétlen tiszteletet érdemel tehát. A hitújító, prófétaszavú egyházalapító, s ezért Déva várában raboskodó Dávid Ferencé (akinek a kőbe falazott Kőmíves Kelemenné lelke ezt súgja: arra kell törekedni, „hogy a Lélek-Isten dicsősége terjedjen, az egyház pedig  épüljön az újító változásban”), a nagy fejedelem Bethlen Gáboré, a száműzött Mikes Kelemené, a magyarok őshazáját kereső Kőrösi Csoma Sándoré, a polihisztor Brassai Sámuelé (aki Arany János szerint „a tudomány, elmésség s a logika fegyveres Góliátja”)  – s mind a többieké, Szent Erzsébettől Rákóczi Ferencig, akiknek áldott emlékezete ezen a környéken is napjainkig él. Még a Móricz Zsigmondé is (aki olyan regényremeket, Erdély-trilógiát alkotott – Kós Károly szerint –, amilyet a helybéliek közül se senki más), s akinek ugyan nem sikerült éppen Korondra eljutnia, de odavalósi szolgálólánya volt Leányfalun, tőle érdeklődött az ottani szokásokról, s még fiashagyma is az ő kertjéből került oda, s amikor pedig jóízűen a túróspuliszkát ette, „lelke talán Tündérkert fölött csapongott.” Egy másik halhatatlan íróklasszikusunk, a Németh László szerint „világirodalmi prózaköltő”, „székely Homérosz” Tamási Áron egy kedves anekdotában lép elénk: Gyulafehérvárra, Márton Áron püspökhöz menet látogatóba, böjti napon, odaérkezése előtt titokban birkapörkölttel megvacsorázott („rakott is olyan hasat, hogy még a feketén égő két szemét is nyomta”); s amikor ez félig-meddig szégyenszemre kiderült, a püspök felsóhajtott: el tudnám én rendezni ezt az ügyet, ha az Isten is székely volna, Áron! Székely, erdélyi furfang, eszesség, csalafintaság – mellette a keserű sorsviselés  fájdalma – járja át az egész tájat, a felsorakozó falvak és városok népét, Háromszéktől Csíkig, Gyergyóig, Udvarhelytől Marosszékig és tovább, tovább. Vidám derű és fanyar, keserédes humor, rendkívüli népi és történelmi intelligencia hangolja a kollektív őstudást, bölcsességet, jókedvet. És metafizikai magasságperspektíva a szenvedések átélésekor. A kortárs erdélyi irodalom, képzőművészet nagyjainak minden megnyilatkozására jellemzően – Sütő Andrástól, Kányádi Sándortól Magyari Lajosig és Király Lászlóig, és Zsögödi Nagy Imrétől Kusztos Endréig és Páll Lajosig. És micsoda lelkierő kellett az ötvenhatos megtorlások mártíriumához! A nagykendi lelkész lányának, Péterffy Irénkének például, aki úgy vallja, a belső szabadsága a tízéves rabságban is megmaradt; őt azért ítélték diáklányként hossszú börtönre, mert a magyar forradalom vérbe fojtásának szörnyű hírére gyászszalagot merészelt vásárolni a kincses városban a többi kolozsvári egyetemista társa számára is, hogy kitűzzék azt. De elhurcolták a Duna-deltai kényszermunka-táborokba Páskándi Gézát, Páll Lajost, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Csiha Kálmánt, Fülöp G. Dénest és még mennyiőjüket! Értük is szólnak Ambrus Lajos ötvenhat leverését megrázón sirató mementó-novellái.

Az egyszerre haza néző és távolba látó író elbeszélő művészete, lírai erejű nyelvezete a kortárs erdélyi prózairodalom nagy ajándéka. Tamásira, Nyirőre is emlékeztet, s a maiak közül talán a stílusteremtő Bölöni Domokos különleges előadásmódjával vethető össze leginkább. Mert Ambrus Lajos is rendkívül szuggesztíven képes a székely kedélyállapotok hullámzását, a csavaros észjárás fürge változásait, gondolat és érzelem vibráló játékait a sűrítve tömörítő nyelvi kifejezésekben és figurákban, a sugallatos szófordulatokban, mondathajlításokban, sejtetéses elhallgatásokban és megtöredező assszociációkban, metaforákban, képzet-összeszikráztató történetmondásokban lekottázni. E mondatok erőteljessége: kimunkált darabossága, kanyargóssága, energikussága mintha a székelykapuk fafaragásos mintázataihoz vagy más faragványok művészi jellegéhez lenne hasonlatos. Simó Márton szerint az ilyen szófűzés – a „virágzó szavak” mágiája  – a „hiteles forrás” értékeit közvetíti. Bobory Zoltán a tömörségükben jellegzetes stiláris szerkezeti megoldások bravúrjait emlegeti. Burján-Gál Emil ugyancsak az epikusi beszédmód megkapó dinamizmusát, a cseppben a tenger elve szerinti filmszerű tömörítést, a mozaikos részletek intenzitását hangsúlyozza. Bölöni Domokos az autentikus és különös, zamatos ízeket érzékeli, s a „balladásnak ható szűkszavúság” erényeit, a „narráció szaggatottságát” emeli ki. De a csattanós-adomás, tréfás történetek olykor nyersebb mókázása is megragadó: a korán özvegységre jutó asszony az ura éjszakai visszajárásairól sápítozik; s amikor a szomszéd meglesi, sőt egyszer s mindekorra leüti a sötétben folyton odalátogató „kísértetet”, kiderül, hogy az nem a másvilágról haza-hazakalandozó férj: hanem a falu legvagyonosabb gazdája volt.

És valóban: kedélyes pillanatképek villanak egy-egy gyerekkori élmény kivetítésekor is. Amikor a karácsonyi angyalok lábnyomait kint a hóban kutató kisfiú megkapja az áhított ajándékot, s ráeszmél, hogy az igazi angyal belül: a család isteni kegyelemből fakadó, összetartó szeretetében rejlik. Vagy amikor a a család összeül, hogy mi legyen a gyerekből, s a nagyapja nyomban rávágja: fazakas! – amely bölcsesség kiötléséhez viszont Korondon nem lett volna szükséges családi tanácskozást tartani; és csakugyan egyebet találnak ki végül: mint  kiskorában az írót, a gyermeket itt is asztalosinasnak küldik Gyergyóba. S mikor az aztán később, tanulmányai után, végképp az irodalommal jegyzi el magát, mint fiatal tanáríró pontosan felismerte: „aki a faluról akar írni, jól teszi, ha a csodamalmok ajtóin kopogtat.”

A Hazanézőre Kátó László, az Amerikában világhírűvé vált mikrobiológus orvosprofesszor „mint a székelyföldi, hungarológiai folyóirat olvasója bukkant (…) Ő székely-magyarként hajolt szerte a nagyvilágban a szenvedők fölé, jelen volt, ahol fájdalom dúlt, még a világra szóló sikerei sem kápráztatták el, idegenben ápolta édesanyanyelvét és népe kultúráját, hiszen abból vétetett, s ha tehette, áldásos ‘ráfigyelésivel’ sokakat ugyanerre ösztönzött. Különösen a kisebbségben élő, tanulni vágyó magyar diákokra  ‘gondolt’, s közülük többet is támogatott.” Így méltatja a nagyvilágban is kiemelkedő honfitársát Ambrus Lajos. Akinek ez az új könyve pedig azt bizonyítja, hogy a hazanézés színhelye egyben „világfigyelő tető”, s a tudatos nemzetmegtartó missziót otthon is lehet áldásosan végezni: jelesül efféle igazságra és magyarságra vezérlő kiskalauzokat írni.

********************************************************************************************************

Csokorba szedett versek

Manapság, lassan ,,napja” van szinte mindennek. Mint ahogy ideje is van mindennek: ,,ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek.” Április 11-én ideje és napja van a magyar költészetnek. De vajon csak ezen az egy napon elmélkedünk a költészetről? Kortárs költőink tevékenysége rácáfol erre. Ők folyamatosan  alkotnak, ,,verselnek” . A verssel csaknem naponta találkozunk valamilyen formában. Rádióadásból elkapott versfoszlány, egy verssor, mely megüti fülünket,  amint gyermekünk a házi feladatát gyakorolja, egy jó barátunk rögtönzött, rímekbe szedett társalgási stílusa, kedvesünk távollétekor hozzánk írt lírai sorai…, és ki tudja felsorolni, még hányféle élethelyzetben jön szembe velünk a vers. Mégis, az április 11-i ünnepnap sokunk számára pirosbetűs. Egy átlagos naphoz viszonyítva lelkünket és testünket is ünnepi ruhába öltöztetjük, keressük azt a helyet, ahová áhítattal léphetünk be, hallgatni, élni a verset, keressük, azt a méltó helyet és méltó társaságot, ahol szép élményre számítva tudunk ünnepelni. A Vár-lak irodalom- és műkedvelő társaság és barátai idén méltó hajlékot talált a Versnek a marosszentgyörgyi római katolikus egyház hittantermében. Számtalan esetben találkoztunk a helyszínnel, a marosszentgyörgyi magyar közösségnek gyakran nyújt lelki felüdülést gazdag és változatos kulturális programjaival. Az összekötő kapocs, Baricz Lajos lelkész-költő szívélyes meghívására érkeztek ezúttal is a vendégek, lelki barátok. Természetesen, lennie kell mindig valakinek, aki a ,,nyájat” egybefogja. A fáradhatatlan szervező, Bölöni Domokos író, a Vár-lak baráti társaság lelke, hetekkel az eseményt megelőzően lázas levelezést folytat pennás barátokkal. A felhívásra, meghívóra készséggel, és örömmel érkeznek a válaszok, ki személyesen, ki versei által ígéri, hogy jelen lesz az ünnepségen. Kilyén Ilka, aki immár családtagnak számít, Csíki Hajnal, Kárp György, Székely Szabó Zoltán színművészek, Bodoczi Erzsébet tanárnő örömmel vállalták, hogy művészi színvonalon szólaltatják meg a lírát. Bensőséges pillanatokat szerzett, külön öröm volt a költők személyes jelenléte.

Három fiatal tehetség: Simon Csenge, Simon Janka és Moldovan Szabolcs a zene hangjaival üdvözölte az egybegyűlteket. Moldovan Irén tanárnő köszöntő szavai előkészítik lelkünket, ráhangolódunk a líra befogadására: ,,A verset, a költészetet nem lehet tanulni. Nem lehet megtanulni. Sem tanítani. Érezni kell. Kihalászni a lélek bugyraiból, szavakba önteni, s a jóemberek asztalára tenni. Erre pedig csak egy valaki képes. A Költő. A nagybetűs. Annak hatalma  van.Vizet fakaszt a pusztaságban, életet lehel a pusztuló romokba, lehozza az égről a csillagokat, dalolásra készteti a lombos erdőt. Varázsló, aki a szavakból fénycsóvákat sző, táplálékot ad a léleknek. Ő az érzelmek Nosztradamusza, a sokak lelkiismerete, a  csendesek és magányosok szókimondója. Példát mutat. Szeret és szeretetre vágyik. A Poéta. A Költő. A vers Atyja. Adott a szép szó. Adott az Atya. És megfogan a Vers. Ha jön az ihlet.”

Pataki Ágnes olvassa József Attila A Dunánál című költeményét, majd Kárp György következik a Thomas Mann üdvözlésével. Majd szerre hangzanak el Székely Benczédi Endre, Nagy Attila, Hadnagy József, Bölöni Domokos, Elekes Ferenc, Fülöp Kálmán, Albert Lőrincz-Márton, Ráduly János sorai, Kilyén Ilka, Csíki Hajnal, Karp György, Székely Szabó Zoltán, és Bodoczi Erzsébet tolmácsolásában.

Elhangzanak Kedei Zoltán lírai gondolatai. A személyes jelenlét bensőségesebbé tette az olvasó-szerző viszonyt, amikor Komán János, Demeter Attila, Márton Károly, Nagy József  Levente olvasták verseiket. Végül Baricz Lajos lelkész-költő versei zárják az estébe nyúló délutánt.

Befejezésként hadd idézzük Nagy József  Levente Ha elelszik bennünk a világ című szép versét: „izzik a parázs, fogy a szó,/ álmosan csobban, ringató,/ takaróm megosztom veled,/ gyere, ülj ide – közelebb. // szemedben csillagfény ragyog,/ holdat öklelő szarvasok/ szerelme virraszt, ránk vigyáz,/ s elalszik bennünk a világ. //alszik a föld, alszik az ég,/ Isten is lehúnyja szemét,/ s tovább álmodja önmagát. //lelkünkön átszakad a gát./ gyere, bújj hozzám – közelebb, / életem osztom meg veled.”

Doszlop Lídia

Fotók: Kerekes Péter Pál

***********************************************************************************

Az álomkergető

 

Kolozsvári József életírásáról

Kolozsvári József technikus, műkedvelő, amatőr művész (szalma intarziában) a Maros megyei Magyarsároson született 1944. december 11-én. Lelki megrázkódtatást jelentett az egyetlen fiúgyermeknek (öt leánytestvér után) a családból való kiszakadás, tízévesen, a családi fészek melegéből, indulás a kora őszi napon Medgyesre, a hétosztályos általános iskolába. Búcsú mindattól, ami eddig az életet jelentette számára: a nyári rétek illatától, a domboldali hűs erdők lombos fáitól, a szélzúgatta temetőktől, a mezőn legelő állatoktól, a Fürge kutyájától, barátoktól és szüleitől. A medgyesi hétosztályos iskolát sok megaláztatás után harmadik díjasként végezte, és nagy örömmel készült Nagyenyedre, az áhított Bethlen Gábor kollégiumba, pár barátjával, hogy majd a kolozsvári egyetemen kössön ki. Az annyira vágyott Bethlen kollégium helyett olyan iskolába kellett átiratkoznia, ahol nem kellett fizetni. A csombordi szőlészeti-kertészeti szakiskola ridegsége, az internátus katonai fegyelme, a komisz konviktusi diákkoszt, a megaláztatás miatt a kamasz diák alárendelt helyzetben érezte magát jobb módú társaival szemben. Olvasmányaiba menekül, így zsenge élete valóságos érzelmeiért az irodalom színpompás világával kárpótolja magát. Tanulmányi eredményei mind jobbak, így utolsó évesként az élvonalba kerül, ami diáktársai elismerését s önbizalma növekedését jelenti, arra ösztönözve, hogy gyengébb anyagi körülményeiből következő hátrányos helyzetét szellemi vagyonának gyarapításával ellensúlyozza.

Éppen abban az időszakban egy élő költő is hordozta szívében az iskola mogorva falai között a versekké összeálló dallamokat. Csávossy György, az akkor már elismert költő és borszakértő – tanára volt.

A hároméves szakmai iskola elvégzése után egy évet gyakorlaton dolgozik a Bátosi Állami gazdaságban, majd visszakerül Csombordra, és az induló négyéves technikum román tagozatán végez. Kolozsvári József kertészként kerül Segesvárra, a Városgazdálkodási (I.G.O.S.) vállalat Utak és parkok  részlegéhez. Nevéhez fűződik egyebek mellett a Segesvár Medgyes felé eső részében létesített virágházak és kertek megépítése, az első virágüzlet megnyitása. Eredményeinek köszönhetően megkapja a technikusi állást, majd aztán hosszú évek múlva ebből a státusból vonul nyugdíjba. Közben elvégzi az estéli líceumot, érettségi diplomát szerez. Bár sok ideje nem marad az irodalommal foglalkozni, ő mégis írogat  – csak úgy magának. Kisebb cikkekkel próbálkozik, amelyekből meg is jelenik néhány az akkori Munkásélet és Vörös Zászló című újságokban.

A verselést sem hagyja abba. Szavainak művészi hitelét és eszmei valóságfedezetét a közösségi hovatartozás felismerése biztosítja. Kisgyermekként, nyiladozó értelmének a falu jelentette a világ közepét. Mélyen belátott már gyermeki szemmel a falu lakosságának hétköznapi és ünnepnapi életébe, agya elraktározza korán a családok, az emberi szakmák titkait.

Későn szánta rá magát versei megjelentetésére. Mivel Segesváron hosszú időn át volt a virágok mestere, 2009-ben megjelent könyvének címe igencsak beszédes: A rózsák felelőse (Impress Kiadó, Marosvásárhely). A kis kötet  kötet dolgos életének „pihenőiben” keletkezett lírai szövegeit tartalmazza.

Kolozsvári József 1971 óta szalmaintarziás képek készítésével is foglalkozik, szalmaképei Amerikától Kínáig megtalálhatók, több mint tizenöt kiállításon szerepelt velük.

Könyvét kiállítással egybekötött olvasótalálkozón mutatták be  2009 novemberében a segesvári szórványkollégium Gaudeamus Házában, majd Marosvásárhelyen is, az Unitárius Egyházközség kövesdombi temploma Bözödi György termében. A fekete alapon készült szalmaképek mintegy rárímelnek verseire. Aki olvassa őket, megnézi képeit, új érzésekkel gazdagodhat.

Életében van valami végzetszerű. Nincsenek véletlenek. Élete delelőjén találkozik első szerelmével. A dermedtnek tűnő szív olvadozni kezd. Megszületnek a szerelmes versek, de voltaképpen az élet minden területéről írt témák és mély gondolatok gyöngyszemeit próbálja felfűzni egyetlen szálra.

Ezt a szálat úgy hívják: szeretet. Verseiből kicseng az irodalom irtánti feltétlen tisztelet és szeretet.

Sokáig dédelgette magában életsorsa megírását, míg végre 2017 nyarán nekiveselkedett, és gépbe írta a történetet. Benne időrendi sorban foglalkozik a gyermek- és ifjúkorral, iskoláival, szakmai képzésével, katonai szolgálatának emlékeivel, helykeresésével a szűkebb pátriában: Magyarsároson, Szőkefalván, Medgyesen, Csombordon, majd végül Segesváron –, eközben pedig küzdelmek és sikerek, diák- és legénycsínyek, kamaszkori fellobbanások, a bakaság élményei, aztán a szakmai törekvések, többszöri nekiveselkedés, a felettesek packázása, munkahelyi intrikák, szűkön mért elismerés, a kisember gyakori alázása, lelki sérülései, mind fölött főképpen a szerelem, a családalapítás, a házasság, a gyermeknevelés, az otthonteremtés gondja-baja, abban a demokratikusnak csúfolt rendszerben, amely a rokonizmusra, nepotizmusra, protekcióra épülve csak a törtetőket, a felfele hízelgőket, lefelé rugdosókat, a feljelentőket, besúgókat, a opportunista tehetségteleneket, a kontraszelektált trógereket promoválta, és kíméletlenül elgázolt mindenfajta jóra való kezdeményezést, a sikereket pedig magának tulajdonítva szolgálta kegyúrként parancsoló diktátorát.

 

A sors nem volt hozzá kegyes, hiába próbált minduntalan kitörni a szürkeség kelepcéjéből; a betevő falatért, a megélhetésért, a közösségi elfogadottságért állandó bozótharcot folytató férfi számára egyre távolabbinak tűnik dédelgetett álma: hogy egyszer majd nekidurálja magát, és minden egyebet félretéve író lesz.

Nem lehetett az, csupán képzelgő, álomkergető, egyik tragédiából a másikba hulló ember, játékszere a sorsnak, amely senkit sem kímél. Előbb szeretett felesége betegsége és kálváriája, abszurd körülmények között bekövetkezett halála emészti fel minden erejét, energiáját, anyagi és lelki tartalékait, majd egyetlen szeretett fia, a holland földön családot alapító, szépreményű műszaki tehetség hirtelen halála, a legszebb férfikorban bekövetkezett megmagyarázhatatlan tragédia jelent olyan megpróbáltatást, amilyet a legerősebb természetű apák is nehezen viselnek el.

A gyász évei azonban megedzették, főleg az unokák jelentenek örömöt, derűt Kolozsvári Józsefnek. A gyász fájdalma nem múlt el, de enyhült…Élni kellett tovább. Hamar múló sikertelen kapcsolat után találta meg azt a személyt, akivel békében leélhetik hátralevő éveiket. Az a tanítónő, akinek egykor udvarolt is egy kicsit szülőfalujában, de az élet mindkettejüket másfelé sodorta, egy szép napon jelentkezett, és elkezdődött az új szerelem, az új családi kapcsolat –, és a feleség biztatására állt össze, előbb a verseskönyv, aztán az önéletírás, amelynek nem is adhatott volna találóbb címet, mint ami a borítóján áll: Egy álmot kergettem. (Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2018).

 

(Forrásanyag: Büki S. Mihály: A magyar művelődés segesvári szentélye. Népújság, Marosvásárhely, 2009., nov. 11.; Székely Katalin ny. tanítónő: Képek és szavak szerelmese – Előszó)

Bölöni Domokos

 

***

Kolozsvári József

 

A virágok bosszúja

A szél hozta a szomorú hírt, zokogni kezdtek a parkok. Meghalt a kertész!… Ő, aki annyi virágot adott az embereknek. Ő, aki annyi virágcsokrot, virágkoszorút készitett élőknek és hallottak emlékének. Ő, aki ellátta virággal a városi parkokat, virágüzleteket, szobákat, kerteket…Meghalt.

Az együgyű emberek, mivel senki sem értett rajta kívül a virágkoszorú készítéshez: koszorú nélkül, virágcsokor nélkül temették el.

A szél hozta a szenzációt; s a városban felsírtak a parkok, lassú komor képpel, elindultak a rózsák, a fák, füvek és a többi virágok, növények. Az emeletek ablakaiból könnyező cserepes virágok vetették magukat a gyászolók tömegébe. Hajlékony, vágott virágszálak tűntek el illatos szobákból, teraszok díszei ugrottak pityeregve a gyászmenet soraiba, virágoskertek síró lakói csatlakoztak a búbánatos menethez…és mentek halk zokogással… Körülállták a kertész hantját, ellepve az egész temetőkertet. Pirkadatig virágzsoltárokat zengedeztek, majd az első, villogó, törékeny napsugarakkal szíven szúrták maguk,… öngyilkosok lettek.

Reggel az együgyű és modern emberek megkövülten észlelték, hogy üres lett a város, elköltözött a pompázó, élő növényzet, nem maradt más,csak a durva szürke, élettelen tárgyak… És látták, amint a temetődomb felől sokszínű vértenger hömpölyög a város felé. Bálványokká meredtek csodálatukban, annyi idejük sem maradt, hogy fölocsúdjanak, mire a virágvérfolyam elárasztotta a várost… és odavesztek mind az utolsó emberig.

Segesvár, 1969.07.15.

Kolozsvári József versei

 

Őszi kép

(Első versem)

Aranyselymű foszló lombot
Cirógat a szellő
Ködbeborult hegyek hátán
Közeleg a felhő

Délilejtű lankás dombon,
Mint megannyi csillár,
Görbe hátú szőlővessző
Érett fürtöt himbál.

Pásztor legény kifordítja
Birkabőr subáját,
Bunkós végű somfabottal
Terelgeti nyáját.

Nagy darabban fekete föld
Traktorral megszántva,
Mellette egy kicsövezett
Kukoricatábla.

Ősz van, édes, illatozó
Termést hoz a munka.
Szorgos népnek terem mostan
Hazám minden bokra.

                     Magyarsáros, 1958. november 5.

 

 

Mert szeretlek

                 (C-nek)

A télnek minden hópelyhében,
mely szálldos a házad felett,
az éj nesztelen homályában,
mely eltakar árnyat, képet
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

A tavasz rügyező gallyán,
a gyöngyvirág csipkés szélén,
a zsendülő fű selymében,
pipázgató bércek élén,
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

A nyári rétek tarkaságán,
kristálygyöngyös harmatcseppben,
csermely halk csobogásában,
a napsugár melegében,
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

Az ősz megfakult színében,
szellősúgta illatokban,
gyümölcsízű reggelekben,
árvalányhaj szakállában,
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

Mert szeretlek, mert a hajad
mert a szemed, ajkad, csókod
színe, fénye, íze… s lényed
egészében meghódított.

                          Csombord, 1963. január 9.

 

A fürge

(Petőfi módra)

Jó kutya volt, s mert kutyának született,
Nem lehetett ember, de okos eszes állat,
a legjobb barátom volt ő…
Igen… és ezért megéneklem.
Még kisgyerek voltam, hétéves talán,
mikor megvettem őt, nagyon szerettem,
emlékszem jól, egy sapkát adtam érte.
Sajnáltam és sírtam, ha kitették az éjbe.
Bundája fehér volt, hófehér,
a farka vége szépen le volt vágva,
úgy szokta nagyapám, régi monda szerint,
mérgesebb lesz, ha rövidebb a farka.
Bár mondom, farka rövid volt,
mégse volt mérges, sőt szelíd,
jól ismerte, ami a mienk volt,
de megugatta a szomszédok tyúkjait.
Nyáron, munkaidőn mi voltunk a gazdák,
a Fürge meg Én. Én az eperfán,
Ő alatta nyaralt, és fogta a legyeket,
el-elgondolkodva vacak kutyasorsán
nagyokat ásított.

Egyszer csak eltűnt – eltűnt, nyomtalanul.
Mi vártunk, hátha visszajön,
de sajnos, az idő múlandó, s a napok telnek,
és hetek is teltek már azóta, és ő,
a fürge Fürge azóta sem került elő.

Már azt is hittük: végképp elbujdosott,
s már port is hordott nevére az idő,
mikor egy szép napon, egy halvány őszi reggel
csontra fogyott testel a dérütötte kertből jött elő.
Szemei beestek, bundája megkopott,
lábai reszkettek, s oldalbordáin zongorázott a szél
Jött felém, nagy komor szemében,
honolt a jaj és fáj,
de azért nyöszve-nyöszörintve mosolyogni próbált,
sírt és kacagott is, s úgy félig nyúzva-fúlva
körültáncolt, csókolt, és mintha mondta volna:
„Lám, előkerültem, egyetlen jó gazdám,
elraboltak, de én tűzön, vízen,
poklon visszatértem hozzád.”
Nagy fazék moslékkal, kenyérrel és tejjel,
leszopott combokkal, sok jóval traktáltam.
Átjött a szomszéd is, hogy vendégségbe lásson
a kutyám és engemet –
nem győztem eleget tölteni tányérjába.
Nagy híre ment aznap a fontos esetnek:
Megkerült a Fürge? Meg…És nem veszett meg?!…
Kérdezte mindenki, aki csak erre járt,
örvendett a család s az egész rokonság,
de korán volt nagyon, de nagyon is korán,
mert másnap…óh…más reggel,
még ágyban voltam, mikor így költ apám:
– Kelj, fiam! Ébredj már! A Fürgének vége.
Meghalt! Jöjj! Nézd, itt fekszik a tornác küszöbére
hajtott fejjel, itt múlt ki a pára.
A Fürge! Kiáltottam, s felszöktem az ágyból,
és úgy hálóingesen rohantam hozzája.
Ott feküdt üveges, fénytelen szemekkel,
fogai villogtak, ajka lefittyent,
szőre fehér lepelt szórt körötte széjjel.
Könnyező szemekkel megkövülten
néztem a hűséges jó kutyám,
akit elraboltak, elhurcoltak tőlem,
de hűsége bírta, hűsége vezette,
és étlen-szomjan, bár csak meghalni is,
de visszatért hozzám, hűséges jó kutyám.

Bátos,  1962. március 31.

Borotválkozik a táj

Villognak a márciusi napsugarak pengéi,
borotválkozik a Táj.
A vén Borbély, az Idő ködöt terít
a hóhabozta Dombok nyakára,
A házak csatorna-gallérjáról lesepri a jégcsapokat
és fönt a tetőkön munkához lát,
lassan, tempósan el-el mélázva
egy-egy hűvösebb reggelen,
januári mínusz 28 fokon.

Viszket föld, s a langyos pengék nyomában,
friss széllel vakaródzik…
S ha a mester úgy találja,
újra haboz és újra borotválja az arcát a Földnek.
És futva lemossa felleggel
vigyázva, gondosan, a sebhelyekre
tapaszt ragaszt, fehér hóvirágszirmokból.
A madárkar, hogy a Földet szórakoztassa,
eljátssza a tavasz első szimfóniáját.

  1. február 26.

Groteszk felirat

Idővel mérik majd az órát
és kővel írják táblába öntött krétára
halhatatlan, hazug Igazságát.
Igazak közt hazudott egy egész életen át,
míg igaznak vélte saját hazug szavát,
egyetlen igaznak hitt szeretője megcsalta,
s miután a hazugnak képzelt
igaz emberek
bevették hazug szavát,
azért halt szörnyet,
mert a Halált
nem tudta elbolondítani.

Az én kertem


Az én kertem a világ legszebb parkja
Úgy mintáztam erdőből, mezőből
a gruppok  mozaikját,
holdsugárral tűztem, harmat csillárait
Parkom színeiben a tarka rét üzen
Úgy festettem öntözöm szálain
gruppjaim  színeit
vadvirágszirmokból kevertem festéket.
Parkom illatától Ámor is berúg,
idehordja a kóborgó szél
az illatok illatát, s a bohó illatszerész
itt kever illatot az egész világnak.

                                    1967.02.10

Rózsák felelőse

Harmattal csöppenek az alvó parkok közé.

A szundító virágszirmoknak
én fúvok ébresztőt, öntözöm cseppjével,
megfürösztöm friss kedvvel a rózsák zöld levelét,
letörlöm a fűszálak könnyeit érdes, karcos széllel,
napsugár ruhára cserélem az éji park köpenyét.

Rondjaim nagy részén csak rózsák pompáznak.
Kedvesem, ha eljön sétálni parkomba,
szívében is piros rózsák nyílnak.
Én fúvok ébresztőt e piros rózsáknak
fekete szememmel, s fürösztöm szirmukat
epedő nézéssel és öltöztetem szívét
szerelem-ruhába –
mert én vagyok a rózsák felelőse.

                    Segesvár, 1967.02.12–13.

Vetés

…És fonták az ekék
a négyszögű határ gazdag talaját –
sirülve vágódtak hanyatt
zsíros hasú barázdák,
az ekék ujjai csillogtak
és csak fonták
a sávok hosszú ostorát.
Fél nap alatt, ostorból szőtt
fekete szőttessé vált a táj,
…és jöttek a magok,
poros szemmel hulltak
a feketén csillogó
bársony kebelére –
…hulltak, csiszolt tárcsák
énekkel biztatták
illatos cipóálmú
csíráik indulását.
…És csak fonták az ekék
a sávok hosszú ostorát…
Az országút széléről
kirándulok küldtek
meleg, serkentő pillantásokat,
magok párnáinak  –
kirándulók mosolyában
vállig érő kalászok közt
láttuk az aratókat.

                Segesvár, 1967.02.11.

Régi divat

Kopott alak az ember,
évszázadok óta felölti mindennap
ugyanazt a mosollyal gombolt udvariasságot,
ugyanazt a kevély pillantást.
Köti, mindennapi gyávasága nyakára
ugyanazt a komolyságot, ölti
butasága fátylául
ugyanazt… ugyanazt…
Borzasztó!
Hát még meddig teszi?!
Ha keveset él, haláláig hordja.

  1. július


Az utolsó
kannibál

Álmomban kannibál lettem,
az emberevést rokonokkal kezdtem,
lassan-lassan immár
minden népből emésztettem…

Mikor már mindenkit megettem,
magamban mindenkit egyenlővé tettem.
Fölveszem a mindenki nevet,
a Gyűlöletet kirókázom, nyakon csípem,
s lelépek a Föld hátáról,
a bolygók közt túladni rajta…
A Világegyetem vásárterén
nagy verővel ütöm majd a marhabőrt:
Figyelem, világegyetemiek,
én vagyok Mindenki a Földről,
van jó csikorgós gyűlöletem,
felcserélném
Örökös Emberi Szeretetre…
– s ha hullaszagú Gyűlöletem fölcseréltem,
hogy a Föld lakatlan ne maradjon,
a SZERETETTEL szépen csöndben
visszalépek, főnökké ütöm, s beállok hozzá:
Emberiségnek.

                              Segesvár, 1968 december 5.


Nem jövök messziről

Nem jövök messziről,
nem régen indultam,
utam se vezetett
csillogó aszfalton.

Előttem terelem
totyogó szavaim,
s amint átlépdeltem
a szomszéd falukon,
serdülő nyájam
egy kicsit izmosodott.

           Most kiértem egy percre
a sima úttestre,
ha kisé harmatos
a szavak lába széle,
vagy poros a szőrűk,

           vagy izzadt vékonyuk,
avagy fáradtságtól
reszketnek inaik,
fényes úton jártok,
ne csodálkozzatok.

Ne csodálkozzatok
a felhorzsolt térdű,
pernyeszagú szavaimon,
mert tótágast álló
mondanivalók
kapkodtak utánuk
a szétszórt falukon,
s mert ökölre mentek,
mikor az elkendőzött
igazságok
lángra lobbantották,
a megcsúfolt valót,
egy-egy kis faluban,
legyengült a testük.

Nem jövök messziről…
Az egyik faluból
nemrégen indultam,
de már elindultam,
gyönge lábú szavaim
felnőnek rendre,
bár úgy érzem
így is sorakoznak
az igazak rendjén,
de tartósabb lesz,
a hitelük, a súlyuk,
ha majd megérkezem.

                  Magyarsáros, 1969. augusztus 10.


Könyörgés

Mi atyánk, ki vagy…
Ha vagy,
Jöjj el, de azonnal!
Szenzációt hajhászó
szőrös nyelvű szenvedélyeink
mindennapi falatját
ha megadtad (mert megadtad),
azonnal megjavítsd,
de úgy javítsd,
ne csak ma,
de mindig ezután,
hogy a naftalin szagú,
bogos elméletek
bátor szavunk kivirágzásán
bedilizve rohanjanak
két mise közt
megkeresztelkedni
a „Haladás” szentelt vizében.
Ó, tedd meg, Atyánk,
s mi köblös örömünkben
kurjongató kedvű
hálánk jeléül
felzaklatott
hányaveti
szavainkkal lecélzott,
nyers igazakat hordunk
a mindennapi
közvélemény asztalára,
most és mindig ezután.

  1. február

Fehér álom

Várost, falut, utcát, teret
gyalog, kerékpárral, vonattal
bejár.
Kapu, ajtó, kilincsek garmadája,
szén, por, füst, gáz,
izzadság, korom,
fekete ördög…kéményseprő.
Drótkarika, kefe, lapát,
fekete kabát,
fekete nadrág,
fekete sapka…
…de fehér otthon,
fehér kenyér,
fehér bor,
fehér szivar,
fehér ágy
és fehér álom:
egy főnyereményről
házhoz járó kéményekről,
fehér koromról,
…fehér álom.

              Segesvár, 1968. szeptember


Aszfaltozók

Izmos forgó hengerekben kavarják
az utcák szilvaízét.
Fekete szurok a szilva húsa,
szürke kődarab a szilva magja,
fehér por a cukor…
és főzik, lassan hevítik,
forgó fekete hengerekben
az utcák fekete ízét.
Amikor elkészült
(mint anyám szokta, karéj kenyérre),
rákenik az utcák, járdák arcára,
hogy szigorú járókelők,
mint légyrajok,
duruzsolva belegázoljanak,
utcaéhes talpukkal,
habzsolják, egyék,
kerekek falják kilométereit,
állatok tapossanak bele…
…aszfaltozók, járókelők, autók,
állatok, nem is sejtik,
hogy lépre csaltan
titokban lassan
elenyészti őket az út.

                      Segesvár, 1968. szeptember 4.


Utcakövezés

Kipp- kipp, kopp- kopp
kipp- kopp, kipp- kopp
tanítgatják
kargyökerű kalapácsok
a hegyek fiait, lépteink szavára
míg ívben igazodnak
a kalapács ütései után,
s e morze-hangokkal
riadt szívvel adják tovább
a föld alatt a város üzeneteit.

                        Segesvár, 1968. szeptember


Himnusz

Itt élek, dolgozok
köztetek, cigányok,
cifra szókimondó
mindig falni vágyók,
kik megmarkoljátok
minden szerszám nyelét
testet öltött munka
nálatok a beszéd.
Engedjétek meg, hogy
szerény dalomban,
nektek dedikálva
köszöntselek halkan.
Mert himnusznak készült,
legyen csak halk erő,
mely örökké törjön
izmotokban elő.
De átok legyen versem,
az olyan számára,
aki semmit téve
a kocsmákat járja.
S szivarfüsttel írja
részegen henyélve
felsőbbrendűségét
a kocsmák egére.

                              Segesvár, 1969.07.12


Ujjak

Ti… kemény csontú,
izmos, duzzadt erű
kérges ujjak…
Ti… csak épp enyhén
akták alá író,
finom gyöngék..
Ti… művészi formák,
fennkölt érzések,
felemelő akkordok
közvetlen napszámosai…
Ti… kik életmentő jogán
biztatjátok
reszkető pulzusok
beteg dobolását…
Ti… űrben robogó gépek
fegyelmes, pontos
mozgását irányító
műszerek kezelői…
Ti ujjak!…
Ti… csak emberibb dolgok
közvetlen valóra váltói…
Ti… kik robotoltok az ész
megszabott mértékei szerint!
Gondoltatok-e arra,
hogy vannak még Ujjak,
megalázott, gyilkos fegyverek
ravaszán reszketőek?!
……………………
Ha az Ujjak értelmes,
józan ésszel bírnának,
sokszor ökölbe szorulva
visszasújtanának
a bolydult agyú fejekre.

                          Magyarsáros, 1969. január 3.

Kifosztott

Kifosztott kedvű
kismadárként ülök
saját magam ágán
még nem tudom pontosan
saját magam én vagyok-e?
vagy csak ág vagyok
vagy csak kismadár vagyok
vagy az egybenőtt mindkettő
vagy csak kifosztott kedv
madár nélkül, ág nélkül
magam nélkül?

                    Segesvár, 1968.augusztus 19.    

Amikor jó a kicsi alma

„ Mikor jó a kicsi alma?”
Kérdezte jó anyám.
„ Mikor nincs nagy!”
Felelte kórusban
egy rakás gyermekszáj.
… S mivel nekünk
nagy még nem volt,
ó, be jó volt! Ó, be jó volt!
Kertünk közepében álló
magról szökkent nyári alma
így táplált egy rokonságot
rekordterméseket adva.


Magyarsáros, 1969. augusztus 18.


Gyantaként

A kristály testű fenyőgyanta,
mely isteni illatról álmodik,
míg csapra verve a fenyők testét,
csorba repedések ajkán mézesül,
magába szívja a friss mindenséget,
részegül…

I.

Issza zengő csermelyek dalát,
kacérkodón a napsugárt is,
s ha vihar pofozza a fákat,
issza recsegő fájdalmunkat.

Issza a farkasok üvöltését,
messziről jött furulyaszót.
Ott legelő birka ajkán,
a jó ropogós fű-falatot.

Kirándulók orra alól
elillanó pipafüsttel
(mit szél hoz a gyárkéményből,
keverve issza oxigénnel).

Issza azt a mozdulatát
két szerelmes vadgalambnak,
amin hevült ifjú ajkak
tűzben égve fellobbannak.

Issza a favágók szavát,
a hegynek és völgynek csendjét,
ködöt szürcsöl fényes ajkkal,
mikor a nap újra fellép.

Felszív hangot, mozzanatot,
mindent, ami körötte áll,
színt, illatot, csillagokat,
langyos léptű szél sóhaját.

Gyanta-szurkos munkás kezek,
mik a fenyőrönköt rakják,
azért hordják repedt bőrük
pórusain, fenyveseknek aromáját.

Azért támad zord vihar,
vagy szívüdítő édes dallam
a hegedűs koncerteken,
mert a megszólaló gyanta
szálkás erek hű magzatja,
rengetegek tanulója,
s belőlük minden, benne is van.

II.

Regös fenyő hordott keblén,
térdig álltam friss zajgásban,
gyantaként ittam magamba
mindent, ami körül foglalt.

Ha a sors, e bizarr kofa,
áruival  arra tévedt,
s minden ládáját kitárta,
mindenből vettem egy keveset.

Álmodtam isteni dolgot,
idéztem az élet javát,
miközben magamba szívtam
társaim örömét, baját.

Így gyűjtöttem cseppről cseppre
emberarcú dolgok lényét,
s lám, mint minden más társamat,
az a kor is rendre elért,
amikor az Élet-prímás
belém meríti vonóját,
kis és nagy tettek porondján
dalol velem, vidám nótát…

Csak vidámat, hisz új vagyok,
a háborút nem ismerem,
nem bombáztam harctereket
és nem öltem embereket.

Csak vidámat, nem kell sírás,
dal kell, öröm, tartós béke…
úgy szeretném, ha a dalom
minden jóban segédkezne.

Úgy szeretném, hogy az a dal,
mi általam lényegül,
magában hordjon minden dolgot,
mi gyantaként bennem összegyűl,
és árassza serkentő hullámát
rátok, hol emberként létezem:
hazám, népem és nemzetem.

                      Segesvár, 1969. február 15.

A futball

Úgy rúgtak ki az életbe
izmok és nyilalló fájások,
mint hazaérő kapus
a futballabdát,
húzva az időt,
földhöz veregetve
a légszorító bőrt.

… Surrannok, mint leszorított labda,
úgy passzolnak át a napok egymásnak,
mint labdát az összekötő a középcsatárnak.

Elmém, egykor érintetlen váza
súrolja a tudományokat,
és mind jobban lekopik,
az idő után idomul,
mint a labda
a játékosok lábai után…

…Surranok, mint leszorított labda,
lábról lábra,
napról napra,
hétről hétre,
évről évre,
és néha-néha
nagy meccseken is hálóba találok.

                                                Segesvár, 1971

Falusi, téli est

Halk szavú testekben ballag az öntudat
a hólepte utcákon,
ha leszáll az este,
hogy csöndes, meleg körben
egymásra találjon
a szív, a szó, az ajak,
s aki azt kereste, az ember.

Fényszemű oszlopok, mosollyal bámulják
a didergő homályt,
a szemközti házak tárt ablak-karjukat,
gőzölődve rázzák
a süvítő szélben,
néhol egy-egy kacajt, beszédet is.
hallani a télben.

Borízű patakban folydogál a jókedv
a sarki büfében.

A tévéantenna
képes híradót fog
és szállít a klubba be,
hogy azt röpke áram,
életre biztassa, vibrálva.

Párákba burkolózott istállók ajtaját
nyitó gondozók után,
a filozofáló, kérődző állatsorra,
nyers, hideg áram vág,
kavarva a logó levegőt.

Megfagyott, hólepte nyomokban bukdácsol
a reszkető holdsugár,
míg elér a garázsig,
hogy égi szemlét tartson,
a földi gépek raján,
de mire benézne,
felhőfátyolt rándít arcára.

Kerítések oszlopai karcolnak az estbe
fekete szobrokat,
mögöttük, fölöttük,
villogó izzással,
szerelmes macska-gondolat
és szonett kél, rezgő
ajakról, hogy párját meglelje.

Alapos, lomhán szőtt, falusi téli est.

Kint fagy foga szorít,
míg bent a szerelem,
jó bor és tüzes csók
lendíti fáklyáit,
s a zászlótartó lélek
tűzhelyre talál a szívekben.

                        Segesvár, 1967. február 8.

A szeretet melege

Szalmával fűtött a késő őszi nap is,
már fázott a Föld, s az emberek
közelebb húzódtak egymáshoz,
mert mindig számít,
sokat számít, az emberek melege.

(Hihetetlen, hogy a Földünk egy-egy részén
egymást ölik most is az emberek.)

…és vittem én is… vittem
azt a tőled is kapott kevés meleget,
melyet óriási lángokká növeltem…

Vittem neked, Apám,
óva, hogy szívemben
meleg kézszorítással,
gyönge gyermeki csókkal
vagy kemény férfi-pillantással,
segítsek én is benned fellobbantani
a már-már alig pislákoló élet tüzét.

…és látod: sikerült!
Andrásy doktor s a többiek
körül-építették szíved,
saját szívük melegével.

Gyógyítgatták legyöngült tested,
apolták fáradhatatlanul,
ezen életmentő művészek.

Jobban lettél, látod,
és ezért is szükséges az,
hogy az emberek egymást melegítsék,
mert azt hiszem, ha megszűnne
e kevés belénk szorult melegség,
kihűlne a Föld is.

                         Segesvár, 1969. január 13.

Látogatás beteg apámnál

Amikor elhagytam, még erős volt.
Gyermeki szemmel úgy tűnt,
a természet erői rejlettek
bozontos szemöldökei alatt.

Vállain hegyeket hordott,
s rigófüttyel bélelt tarisznyájában
madárlátta kenyeret.
Ruhái és teste beitták az izzadságot,
a búza- és kukoricatáblák illatát.

Most itt állok betegágya előtt,
és sírunk mind a ketten.
Megfordult a szerep, most ő a gyermek,
úgy tekint reám, két zokogás között,
mint őszi fellegek közül a nap,
csakis esőt jósol már és nem vihart.

Elzúgtak az élet viharai feje fölött.
Mi lett belőle?… Csont és bőrtákolmány…
Száraz tekintet, kérges, bogos ujjak.
Fogja a kezemet és lázasan beszél:
szeretetről, becsületről, munkáról,
a kenyérről… a kenyérről…

Úgy érzem, aszott, kérges ujjai közül
nagy cipók nőnek, hatalmas kenyérhegyek,
láztól égő arca rengeteg frissen sült cipó
melegét árasztja felém.

S mint jó váltótárs az élet útján,
átveszem a stafétabotot.

  1. augusztus 9.

Anyám, a Föld

Anyám, a Föld –,
szíve a magma,
szeretete a vonzóerő,
vállai hegyek, hatalmas
folyókarokat indítóak,
melyek átölelik a világot.

Homloka csúcs, felhők cimborája,
szemei fénylő tengerszemek,
kékségük egy darab az égi kékből,
könnyei felszínre hozott gyöngyszemek,
ha sír, e hulló gyöngyök leégetik
az arcán lángoló piros rózsabokrot.

Anyám, a Föld…
Szíve: a magma…
Szívébe fojtott sok bú és öröm,
gyémántot termett a szebb napokban,
hamvát az élet tűzhányója
ráncokba tűzte homlokára,
tengerszeméből árad rá
ború vagy derengés.

Anyám a Föld,
s míg kint járom életkörüli pályámat,
utam egyre visszakanyarodik e Földhöz,
vonz a szeretete.
A szeretete a vonzóerő:
ha néha ifjú bohóságomban
eltévedek súlytalan, süket terek felé,
anyám a folyókat küldi utánam,
a folyókból nőtt fellegeket,
s ha ez sem segít,
önmüködően bekapcsolódik a szívem
– anyamagból formált gyémántkő –,
és visszafordul tekergő bolygóm.

Anyám, bár tudom, ezután már
örökre kilépek szférádból,
mert vonz a felnőtt sejtelmek titka,
de szívem, szívedből szerelt automata,
ne félj, utam mindegyre visszaigazítja.

                        Magyarsáros, 1967. december 29.

Elindulok

Most kinyitom magam,
te voltál a kulcs, megtaláltalak.
Kitárom kapuim: röppenjetek,
ti elzárt vágyak, elfojtott kedvek,
letiport ifjúságom, szálljatok!
Öleljen a fény.
Öleljétek a tárgytalan szabadságot.
Ti, kiket eddig fogva tartott
tárgyilagos életem.
Most kinyitom magam.
Te voltál a megfelelő kulcs, megtaláltalak.
Te voltál a kulcs,
mellyel kaput nyitottam bennem;
magamnak és neked.
Utat nyitottam feléd és felém,
és elindulok ezen az úton
a boldogság felé.

                               Segesvár, 1968. január 31.


Úgy jövök…

A régi keret megmaradt,
csak új színekkel gazdagodott a táj
és veled.
Ott lebegsz a régi kép fölött,
mint védőangyal,
mit képzeletem festett hófehér festékkel,
széttárt karjaid szerelmet szórnak
a halk szavú emberek szívébe,
belém is,
mert én is  csöndesen szeretlek,
mivel sokszor távol vagyok,
hiányod sokkal jobban mutatja
jelentősegedet,
mert bennem élsz, forró szerelmeddel.

Valahányszor hazatérek,
úgy jövök, mint csevegő hegyi patak:
pajkosan, örömmel átölelni téged,
füröszteni szerelmem habjaiban
szíved drágaköveit.

  1. augusztus 15.

Hamis mosolyok

Szemembe gyűjtöttem
szívet, szót, szépet,
mindent, ami bennem értékes
– bár koldulni szégyen –,
koldulni küldtem
legbüszkébb pillantásaim
szíved kapujára –
és Te csak hamis mosolyokat
hajítottál, hiúságom
féltett kalapjába.

                           Segesvár 1968. aug. 19.


Órákat veszek

Tárt karokkal rohantam a világnak,
hogy összejárjam minden virág kelyhét.
Őrülten száguldtam, vagy
csúszva-mászva mentem
virágról virágra… De mit ért?
Ha elvakultságomban valamit feledtem:
megkérdezni a virágvándor népet,
kincsét mibe gyűjti, a mérnökpontos lépet
hogyan és miből készíti tartósra?
… így elúszott majdnem
minden összegyűjtött mézem.
… most órákat veszek,
virágvándor népek
legjobb művészeitől,
hogy megmaradt mézem,
s amit még összegyűjtök,
édesíthesse
az utánam jövők keservét is.

                   Segesvár, 1968. július 25.

Kikövezted

Kikövezted könyörgő nézéseddel
életem legszebb útjait.
Ha a vágyak messzi tájairól
örömszekerek közelednek,
kerékcsikorgásukban ott hoznak
Téged is.

                             Segesvár, 1995. január


Emlékezés

Feltérképezték szomorú pillantásaid
szívem vidékeit.
A bánat pusztáin
hideg szelek vágtatnak felém.
Örömökre virradt reggelimre
a szomorúság harmatja permetez.
Emléked savas esőt szór
virágba borult fáimra.
Távoli jelenléted még annyira kísértett,
hogy a legszebben indult mosolyok is
szárnyszegetten félresikerülnek,
így rendre kipusztul
szívem tájairól
az öröm és vigasság.

  1. január 5.

Nyár vége

(A részére)

Már érni kezd a gyümölcs,
s a falevelek is sárgulni készülnek.
Fájó emlékekkel még eljátszik a szívünk,
de már deres hajunk az ősznek köszönget.
Már rövidebb a nappal,
s a hosszú éjszakák bomlasztó sóhaja,
mely úgy ragad ránk, mint dermesztő  kísértet,
legszebb emlékünk is cafatokra marja.
Mert egyedül maradni,
s hurcolni az őszben emlékeink zsákját,
nevetve sírni és sírva kacagni,
becsapni önmagunk és mást is
… csodállak…
Mert oly kevesen bírják!

                                 Segesvár, 1990. január 18


Tekinteteddel beszélgetek olykor

Nehéz az élettel újra egyezkedni,
mikor vérző szíved sebektől dagad.
Sajgó emlékeink szaggatják a keblünk
Fájó emlékektől roskadnak a falak.
Mert itt vagy még közöttünk,
eljössz nap-nap után.
Bámuló szemeid itt lebegnek közel,
Kérve-követelve, az utolsó szó jogán.
Tekinteteddel beszélgetek olykor,
elképzelem, mit is mondhattál volna még:
Vigyázzak magamra? Vigyázzak fiunkra?
Vágy-sikoly volt benne, könyörgés az életért.
Béna ajkad már mozdulatlan kő lett,
de szemed még beszélt és keservesen nézett.
Lehet, hogy azt mondtad:
„Nézd édes fiacskám,
Együtt éltük szépen ifjú éveinket,
sőt túl szépen ahhoz, hogy igaz lehessen.
Mert ami szép, az fáj is,
szépen és fájón szerettelek.”
Vagy bocsánatot kértél, hogy betegségedben tehetetlen voltál?
Vagy dorgáltál, hogy néha távol voltam tőled,
–  sose tudom meg már…
Tekinteteddel beszélgetek olykor,
nézek a semmibe, s a szemeid látom.
Elképzelem, mit is mondhattál volna még,
miközben, a csendben becsapom magányom.
Elkísér nézésed életem végéig,
s mert hív az élet, ezerszínű tarkán,
mikor már nem bírom, s újra kezdek mindent,
magamban hordom majd, mint égő talizmánt.

                                      Segesvár, 1990. június 30.


Sirató

Ajkadnak virága
régen elhervadt már.
Szemednek parázsa
régen  kialudt már.
Szívednek melege
nem fűti e házat,
sose térsz már vissza,
hiába  is várlak.
Egyre hidegebb lesz,
vajon mit csináljak?

                      Segesvár, 1995. július 2.

Tél van

Tél van a szívemben,
vastag jég alatt fickándoznak,
a Boldogság, az Öröm halai.
Fönt a jóhiszemű halászok
már vágják a léket,
míg alant a távolból
a halál haragos cápái
már lassan közelednek,
felborzolva a Bánat
sötétszínű iszapját,
mely lassan felzavarja
tiszta vizeimet.

                        Segesvár, 1990. december 5.

Kidőlt fa

Felszakadt gyökereim égre fohászkodnak,
áldásos nedűre, életre áhítoznak.
Míg a felhorzsolt szövetek s rostok
a tikkadt hőségben rendre elszáradnak.

Bár gyökereim felét még táplálják
a gyógyító föld éltető vizei,
a felszívott sók és ásványok
ereimben keringve
még táplálják az életet bennem,
csak félig élek én,
s az élő felem is
csak apró, sorvadt
gyümölcsöket terem.

Kidőlt fa vagyok én,
az  élet erdőjében.

Elszáradt felem
a gondok savas esője marja,
s a múlandóság napja,
perzseli szüntelen.

Hiába igyekeznek
földben maradt gyökereim
újra keringésbe lendíteni
édes nedvekkel
lelassult vérköreimet,
érzem már, hogy
mozgó fűrésszel
a nagy favágó,
a Halál közeleg.

                        Segesvár, 2005. június 25.

Prés alatt

Mint megrokkant öreg prés alatt
édes szőlők zamatos nedűje,
úgy folydogált bennem
ifjú szerelmeim édes remegése.
Mily szörnyű az élet,
s ahogy múlnak az évek,
a goromba vincellér, az idő
szorít, szorít a présen,
és szerelmem édes remegése,
éltető nedűje,
már alig csurran, cseppen.

                              Segesvár, 2007. május 11.


Unokáim

Sára

Aranyos képe ágyam felett.
Kék szeme a tiszta égi kék,
mely elborítja a holland partokat
nyári napon, ha felhőtlen az ég.
Szőke haja holland szélmalom:
perdülve omlik gyönge vállaira,
amint felidézve reá gondolok,
Amint vidáman szökdell játszadozva,
pisze orrával reám hasonlít,
a huncut mosoly szája szögletén,
s a gödröcske az álla közepén
én vagyok, benne magamat látom.
Nézem a képet, és képzeletben
megfogom gyöngéden kis kezét,
felemelem kacagva ölembe,
s örömmel megpuszilom szemét.

  1. március 10.

Finn

Jön felém szégyenlősen, lassan,
nem tudja, hova tegyen még,
Most látjuk egymást először.
Férfi modor, tartózkodó lét.
Lassan enged, alaposan szemlél,
Buzdíthatja nagyon apja, anyja.
Csak félénken, kérdően néz reám.
Vajon ez a bácsi épp a nagytatája?
Átölelem, megcsókolom hévvel,
morcos arca végre felenged.
Elkacagja magát végül boldogan,
amint mellébe fúrom ősz fejem.

  1. március 13.


Most, amikor rád találtam

Belém annyi bánat szorult,
hogy kimondani sem lehet,
minden apró-cseprő dolog,
csak bánatot teremtett.

Nekem nem volt szabad sírni,
nem lehettem beteg sem,
vígan kellett búslakodni,
hogy soha senki se sejtse,
beteg vagyok, fáj a szívem,

Sosem volt, aki megértse,
kinek is mondhattam volna,
nem figyelt rám senki sem.

Most, amikor rád találtam,
karácsony szent ünnepén
sírva rovom a sorokat,
könny fakad a toll hegyén.

Most már szabad, végre, végre
örömkönnyet ejteni,
régen hordott bánatomat
vállaidon kisírni.

Az, hogy a sors összehozott,
áldott kezek munkája.
Hason sorú szenvedésünk
kisírjuk majd a vállainkra
borulva.

                   Segesvár, 2007. december 20.

Ilyenkor este

             (C-nak)

Ilyenkor este,
amikor lefekszem
s a kóbor gondolatok
rendre hazatérnek,
oly jól esik nekem
felidézni képed,
képzeletben szende homályban
megfogni a kezed.
Megfogni a kezed
s forró szeretettel
megölelni téged.
Olykor elmúlt évek
kialvó parázsa,
mint újraéledt vulkán,
csap izzón lángokba.
Jól esik olykor
álmodozni rólad,
bár az idő ronda,
koptat és öregít,
de a szeretet,
az: időálló gránit.

A szeretet örökre megmarad,
ha nem rohasztja lényed
bosszú vagy harag,
és így öregen is
elborítja szíved,
és lángra lobbanthat még
egy forró szerelmet.

                     Segesvár 2007. december 8–9.

Hiányzik valaki

                  (C- nak)

Reggel, ha ébredek,
szétnézek a házban:
valami úgy bosszant…
….valaki hiánya.

„Hiányzik valaki”
régi nóta, tudom,
de öreg flótásként
mégis dúdolgatom.

…Hiányzik valaki
ebből a lakásból,
ki ünnepet varázsol,
minden hétköznapból.

Hiányzik a lélek,
mely örömet csiholva
messzi űzné búmat
szívem égboltjáról,
s aranykoszorúval
lényemet befonva
biztatna éltetőn
megmaradt utamban…

                         Segesvár, 2007. december 11.

Amikor elmentél

                      (C-nak)

Amikor elmentél, puszta lett a ház,
mosolyod nyoma a tükörben maradt.
Szende szavaid rátapadtak a képek aljára.
Arcod bevésődött szívem ablakába,
leheletnyi fényben képed fellobbantva.
Beszéded, mint csermely folydogál
még sokáig e lakban.
Szavad csengését úgy véstem magamba,
hogy édes dallam zendül, amikor lefekszem.
Csengők szava csendül reggel, ha felkelek.
Nappal csak térülök, fordulok szédülten.
Nem találom helyem, mindenütt kereslek.
Bosszant, hogy elmentél, olyan nagyon bánt,
de megbocsájtok neked, mert nem te vagy a hibás.

  1. december

Beosont egy napsugár

                            (C-nak)

Beosont egy napsugár
a reggeli fényből
csendesen, az omladozó
házam ablakán.
Omladozó házam, azaz
bús szívem,
belepett a por már
benne régen mindent.
Kacérkodón, most e fénysugár
bearanyoz  mindent, amit már
régen takar bánat és magány.
Letörlök bánatot, magányt,
megjavítom betört ablakát,
hadd virítson e ház úgy, mint régen,
csillogjon a szeretet a fényben,
s ragyogjon az öröm szobáiban.

… ablakába virágokat teszek,
hadd  lássa a nagyvilág: szeretek.
Szeretek egy napsugarat, aki vagy Te.
Kérlek, amíg élek, szívem aranyozd be!

                          Segesvár, 2007. december 19.

Ha majd megérkezel

                            (C-nak)

Ha majd megérkezel,
elviszlek a „legek” országába,
hol legszebb az este.
S a legszebb reggelekre
úgy ébredünk, hogy
viruló arcunkon
örömfény derül,
legnagyobb boldogságtól
dagad mellünk,
a leghűbben óhajtja
az együttlétünk,
legforróbb pillantásokkal
biztatjuk egymást,
és a legforróbb csókokkal
zárjuk le a szánk,
hol a legszebb virágok is
azért nyílnak,
hogy őket a legjobb asszony:
a Te lábaid elé szórjam,
a legnagyobb és legőrültebb
szerelmem jeléül.

                 Segesvár, 2007. december 19.

Ki hinné?

              (C-nak)

Ki hinné, hogy ennyi idő után
újra szeretek.
Ki hinné, hogy öreg fejjel
neki eredek
egy új viszonynak, mely mint
folyam, dagad,
amint hömpölyögve
a tenger felé tart,
és gördít magával
minden érzelmeket,
elsöpörve bennem
letűnt életemet.
Ki hinné, hogy ily áradás után
újra fű sarjad –,
a letisztult part felett
újra kisüt a nap.
Szerelem táplálja
e zsenge füveket
a szívem partjain –
és nem bírnám ki újra,
hogy egy áradatban elveszítselek.

                       Segesvár, 2007. december 9.

Karácsony estéjén

                   (C-nak)

Nézem a tévét, és
nyavalygok egyedül,
mint rendesen,
így karácsony estéjén.
Elmúltak az évek,
számadást készítek
letűnt életemről.
Lelkem és szívem
örömtáncban száll
a messzi tájakra,
hol piciny fény derül
a kék egek alján,
s valahol a tájban
megjelenik lényed.
Körötted röpködnek
pillangók képében,
keresik benned a
letűnt ifjúságunk…
Nyisd meg a kapuid,
hogy reánk találhassanak.

  1. december 27.

Anyám, ha látsz

Anyám, ha látsz fönt az égből,
Kérlek, bocsáss meg nekem,
mert sosem tudtam büszkélkedni
s ágálni, úgy, amint szeretted.
Bocsásd meg, anyám, balgaságom,
hisz nem fogadtam szót neked,
mennyi bánatot okoztam…
Későn, csak most értettem meg.
Meghurcolt az élet ezért,
hidd el, sokat szenvedtem,
mert nem fogadtam meg a szavad,
pokollá lett az életem.
De anyám, ha nézel, látnod kell,
hogy újjáéledt most a lelkem –,
a régi bánatok romjain
egy új életet építek.
És kérlek, anyám, örülj mostan,
nézz le rám, és mosolyogj
örömöktől dagadt szívvel
add reám égi áldásod.
Bár ítéljen el a világ,
én akkor is szeretek
még ekkor is, ha nagyon tiltják,
hisz nincs már, amit veszítsek.
Áldásodat kérem ezért,
s a Jó Isten áldását,
megbocsájtást, akiket sért,
hogy felkarol a boldogság..
Nekünk nem szabad ezután
csakis szépen létezni,
kifutottunk az időből,
s minden szó, mely sebet ejthet,
éltünk megrövidíti.

                   Segesvár, 2008. január

Ébresztő

Ébredj, öreg,
nézz ki az ablakon,
fehér hó borít
itt már mindent,
leszűrve a szürke
porok, bacillusok
betegesen mérgező szennyeit.

Ideje már
felrázni magad
az évtizedes hibernálásból.

Ébredj hát, jó öreg,
nézz körül:
a letisztult levegőn át
fénysugarak röpködik
körbe testedet,
lassan-lassan
felmelegítik szíved,
és fönt a csúcsokon
olvadni kezd
a szomorúság hava.

Ébredj hát, jó öreg,
lelkedben kisütött a nap,
és aranykürtök egy új,
boldogabb tavaszt
hirdetnek számodra.

Ne ijedj meg,
igaznak ígérkeznek,
nem hamisak, mint eddig
az előrejelzések.

Ne félj megragadni
az örömök kezét,
hisz eddig csak
bánatok gyötörtek,
s hamis, hazug szeszély.

Ne félj most megragadni
mind a két kezeddel,
és úgy dédelgetni,
mint a szemed fényét,
a szerelmesed
feléd nyújtott
kezét.

Ébredj, jó öreg,
bár még tél van,
de befagyott szívedben
már megindult az olvadás,
és egy virágba borult tavaszt
hirdet az új szerelmed,
egy új életet,
egy madárdallal bélelt
illatos örök ragyogást.

                      Segesvár, 2007. december 27.

Elönt a szerelem

A túlfűtött bús szívünkből,
mint a tej a kislábasból,
kifutott a szerelem,
vigyáznunk kell,
odakozmált érzelmekkel
együtt élni nem lehet.
Ha már kifut és elönti
testünk, lényünk, mindenünk:
erős hittel dédelgessük,
ne forduljon ellenünk.
Tartós oszloppá formálja
megtépázott testünket,
hogy zord életünk viharában
a próbákat álljuk meg.

               Segesvár, 2008. január 8.

Úgy várlak

             (C-nak)

Úgy várlak, mint éhes csecsemő
várja az édes tejecskét,
tapsol a szívem és repdes a lelkem,
örömtől remeg minden részecském.
Várlak, mint szikkadt határ
a csendes esőket nyár közepén.
…És jössz te,
kacagásod villámai áttörnek
beborult szívem egén,
és öntözik kiszikkadt érzéseim
szerelemre szomjas, száraz mezejét.
Beszéded, lényed életre biztatja
lelkemben a fulladt növényzetet –
virágba borul minden rózsabokrom.

                          Segesvár, 2008. január 24.

Bálint-nap

         (C-nak)

Szerelmesek napján
szívem hozom neked,
nem kérek cserébe
mást, csak a te szíved.
Hadd bámulják azt meg
a gyarló emberek:
mi mindenre képes
két szív, hogyha szeret.
S ha eltávolít olykor
az élet egymástól,
a két szív, ha szeret,
szerelme vonalán
addig telefonál,
míg egymásra talál.

              Segesvár, 2008. február 13.

Rólad álmodtam

                    (C-nak)

„Ifjú lettem újra
s Te gyönyörű hajadon”
– sétáltunk az utcán
egymás kezét fogva,
álmodoztunk bűvös
képeket forgatva,
magunkban beszéltünk
sok kis semmit mondva.
Csak az ajkad láttam,
arcod, s két szép szemed,
de a szavaidból
semmit sem fogtam meg.
Virágok százai
borultak elénkbe,
csillagok ezrei
ragyogtak az éjben…
zeneszó zöngicsélt
valahol a légben…
… Mi csak mentünk, s mondta
ki-ki a magáét,
amint fogtam kezed,
éreztem melegét –
mennyekbe röppentett
az édes melegség.
Angyalokkal játszva
halvány rózsaszirmot
tűzdeltem hajadba.
Aztán megébredtem…
Mint aki sokat nyert,
s közben megébredett,
mielőtt átvenné
azt a nagy összeget…
Így állok izzadtan,
bomlott ágyam mellett,
bámulom bárgyún
a bamba sötétséget.
…Rád gondolok, édes,
és feléd száll szívem,
hogy megtalálja szíved.

                          Segesvár, 2008. február 20.

Hívogató

         (C-nak)


Te  nem hallod
a harangvirág szavát?
Te nem látod
a gyöngyvirág könnyeit?
Harmatos reggelen,
mikor  a napsugár
elönti a kertet?
Téged hívogatnak!
Te utánad sírnak!
Mikor jössz már végre,
Mert megöl a bánat.

                Segesvár 2007. december 1.

Ha veled táncolok

                   (C-nak)

Ha veled táncolok, repdes a szívem,
röpköd a lelkem, és magamban érzem,
amint álomba merülve felemelkedem,
és szállok és szállok az örömök egén,
mennyországok felé, angyalok mezején,
és fogom a derekad, és csókolom nyakad,
magamhoz ölellek, magamhoz szorítlak…
Érzem, hogy viszonzod mindazt, amit érzek,
elbűvöl a tudat, s istennőnek nézlek.
Istennőm, ne hagyj el, sóhajtja az ajkam,
Istennőm, remegek, segíts, kérlek, rajtam.
Segíts, hogy örökre tartson ez állapot,
s amikor mást teszek, akkor is úgy legyen,
mint amikor veled boldogan táncolok.

                             Segesvár, 2008. március

Nézem a focit

Nézem a focit, de nem látok semmit.
Álmodozva elmém
messze-messze jár…
A mozgó képek helyett
szemem csak téged lát.
Téged lát, ifjan és szépen,
ragyogó arccal, szerelemmel telve
jössz felém… és fellángol a szívem!…

Mire átölellek, s ajkunk összeérne,
felordít a szpíker: Góóól!, és vége….

…És mint refrén, újra: „Nézem a focit…”

                              Segesvár, 2008. március 7.

Nők napja

        (C-nak)

Hiába vettem virágot,
nincs kinek adnom,
vigasztalni magam
hiába próbálom.
Eltelik e nap is,
mint annyi s annyi más,
nők napja – nők nélkül –,
vajon ki a hibás?
Hova tűntek a nők
zajos életemből?
Meghaltak, elmentek…
Itt hagytak…ki ment meg?
Csak egy teheti meg,
csak egy, ki még szeret,
bár a gonosz sors
még távol tartja tőlem.
Nézem a virágot,
s őrá emlékezem:
– Édes kicsi szívem,
csak te maradtál nekem,
aki vigasztalhat,
ha itt van mellettem.

                     Segesvár, 2008. március 7.

Nevető vetemény 

                      (C-nak)

Ástunk a kertben, ültetni készültünk.
Kifordult a földnek szunnyadó karja,
bogarak és hernyók, zsíros feketeség.
Arany termést ígér, mint minden tavasszal.
Ágyásokat húztunk ösvénnyel közötte.
Piros hagymát dugtunk egyenes sorokba.
Görnyedve, térdelve, ki ahogy tehette,
őszülő hajunkat a szellő lobogtatta.
Csevegtünk-beszéltünk, mindent összevissza,
nem vettük észre, hogy közben esni kezdett,
boldogan nevettünk, nem törődve azzal,
hogy izzadt homlokunkról verejtékgyöngy cseppent.
Nem számolva azzal: szemerkélt az eső,
mi csak ültettünk, és nevettünk kuncogva,
nevetésünk is a hagymák mellé dugtuk:
nevető vetemény bújjon ki majd nyárra.

                            Segesvár, 2008. április 8.

Verssel szentelő

Amikor ragasztom őket,
feketén fehér paripák.
Unokáim képét nézve
örömrímek kergetőznek,
minden porcikám remegve,
verssel szenteli meg őket.
Verssel várom kedvesem is.
tiszta szívből jövő verssel,
igaz hitű, sose hamis,
nagyon forró szeretettel.
Költőink verseit hordom
szívem alatt elegyedve.
Rendbe rakni nehéz nagyon.
Mindegyikük a kedvencem.
Minden nemzet költőivel
felkeresnek ím, a nagyok…
Gondolatban Petőfivel,
s Arany Jánossal társalgok.
Mire a forráshoz érek,
elverselek bút, örömet,
s mindenféle egyéb dolgot,
alá teszem kulacsomat
s nézem a gyöngyöző habot,
amint hull a kulacsomba,
rímbe folyva, verset mondva.

                    Segesvár, 2008. március 20.

Egy fenyőfa balladája

Délceg fenyő voltam
az erdő közepén,
vadgalamb-pár feszkelt
ágai sűrűjén.

Zöldellő páfrányok
ölelték derekam,
gyantaméz csillogott
megrepedt héjamon.

Cseréptartó lettem
házak tetején,
szú rágja a testem,
porladok rendre én.

Fittyet hánytam minden
vihar-támadásra,
farkasüvöltésre,
csípős fagy-marásra.

Hallgatom szomorún
esőcseppek táncát,
alattam emberek
füstölnek szalonnát.

Füstösen, kormosan
tartom még a tetőt,
de érzem: megfojtva,
amit halál előtt
érez egy fenyőfa.

            Segesvár, 2008., május 10.

Otthon jártam

A lejtős úton ereszkedem
piciny kis falumba,
úgy belátni innen mindent,
mintha tenyér volna.

Amint leérek a völgybe,
házak sora köszönt,
köztük öcsém csinos telke
s az új ház a régiek közt.

A régi ház, melyben születtem,
messze porrá lett már,
csinos új lak áll helyette,
szép kocsi az udvarán.

Kisleány szalad elémbe,
öcsém szép kisleánya:
„Jön bátyuska!”, s az örömtől
ragyog arcocskája.

Hova lettél, vén eperfa?
Hova lettél, vén diófa?
Hova lettél, vén ház?
Hova lettek barátaim?
Gyerekkori csínytársaim?
Hova lett a nagy láz?
Mely fűtötte ifjú szívem,
Szárnyra bírta képzeletem?!

Mind-mind emlék lett már.
„Bátyuska”, majd „Tata” lettem,
barátaim eltemettem,
akik élnek e faluban,
új emberek, újszülöttek,
rendre-rendre elfelejtnek.
Idegené lettem.

De a szívem ide húz még,
s mert a tájak nem felednek,
lombos erdők, lankás hegyek
messziről köszöntenek.
Mezítlábas lábnyomaim,
e föld megőrizte,
felújulva melegségük
erőt önt szívembe.

Újraélek minden csínyt
és minden gyermekévet,
ifjúságom legelejét,
csalódást, szerelmet.

Ez volna hát az a csoda,
mit otthonnak hívnak?
Hol a szívünk megnyugodva
élettápot szívhat?
Ez a hely, hol idegenként
néznek sokan immár?
Gyerekkori álmok helye,
miket elnyelt hínár?
Nem! Ez a hely rendre-rendre
távolodik tőlem,
elrobogó éveimmel
a  messzi feledésben…

Csak egy sírhant, ami még vonz:
szüleim sírhantja,
s testvéreim, rokonaim,
ritkuló „marasztja”…

Sok búcsúnak volt itt helye,
de mindig visszatértem –,
ezután is visszatérek
(bár egyre messzebb érek),
ha bírja még a térdem.

                    Segesvár, 2008. május 15.

Éji meccs az űrben

Lent a földön, a lelátón
foglaltak már mind a helyek,
eljöttek a mérkőzésre
erdők, mezők, vizek, hegyek.

Mert hatalmas mérkőzés lesz
még ma este fönt az űrben,
a Fiastyúk csapatával
játszik a Göncölök ellen.

Megjelent a Hajnalcsillag
és túlról egy másik bíró,
majd egyenként imitt-amott
egy-egy sztár a két csapatból.

Feljött a Hold, a síplovag,
aranyporos öltönyében,
milliónyi sugarával
belefújt a levegőbe.

És a pályagondozó Szél
bedobott egy nagy Felleget,
intett a Hold kurta fénnyel,
s elindította a meccset.

Lett ott aztán rugdosódás,
dulakodás, égi-bona,
sötéten szállt, csattant, pattant
a fekete felleg-labda.

Hullt a villám, dörgés, durgás!
Nem tetszett ez a nézőknek,
morgolódva huhogták le
a bírót az erdők, rétek.

Darabokra rugdosták
a csillagok a vén felleget,
hajnaltáji vonatfüttyel
fújta le a Hold a meccset,

s később a szél, reggel fele
a sok rongyos felhőfoszlányt,
összesepri tarsolyába,
s keresni megy új éjszakát.

Mire bíbor fénysugarak
jelzik a nap érkezését,
ködpaplanba burkolózva
alszik a hegy, a tó, a rét.

  1. augusztus 31.

Meghívom az emlékeim

Meghívom az emlékeim,
üljetek le mellém,
idézzünk fel sok szép dolgot
a sok rusnya mellé…

Mert a csúnya rossz emlékek
nap mint nap követnek,
de szépek mélyen lakják
meggyötört szívünket.

Miért is olyan szomorú,
ha megvénül az ember,
megkövesült hordozója
ezer gyötrelemnek.

Gyertek, gyertek, szép emlékek,
simítsatok ráncot
megtépázott homlokomon,
hol sok bánat táncolt!…

Gyertek, gyertek, szép emlékek,
üljetek le mellém –
gyerekkorom, ifjúságom,
igazgyöngy ereklyém!
Idézzük a játszóteret,
lombos zöld erdőket,
legelőket, focipályát,
első szerelmeket.

Az első csók édes ízét,
ölelések remegését,
az oly forró izgalmaknak
a verejték gyöngyét.

Idézzük a halk tangókat,
hangos énekeket,
mulatságok heves tüzét,
borízű estéket.

Toronymagas boldogságunk
messzire virítson,
törje át a süket időt
most is szebb napokon.

Szép emlékim aranytornyán
ragyogott egy csillag,
s most, amire megőszültem,
valósággá villant!

Ereszkedett lassan-lassan,
mint csodás mesékben,
szép emlékből valóság lett,
itt ragyog mellettem.

Örömöktől dagadt szível
töltöm éveimet,
sajnálom azt, kinek soha
szép emléke nincsen.

  1. augusztus 12.

***********************************************************************************

A mindenség fölkínálja magát

 

Levélversek, két jó barát lírai játékai

 

Közöttünk a rejtekező mindenség, az ember és Isten, az ember és a mítosz, a másik ember, a semmi és a minden, a káosz és a rend: a mindenség fölkínálja magát.”

 2018. február elsején mutatták be a marosvásárhelyi Vár-Lakban az Albert-Lőrincz Márton – Hadnagy József szerzőpáros Kronosz kövei. Szeptemberi versek című, közös verseskönyvét. Sürgős teendői miatt Hadnagy József nem tudott eljönni Debrecenből. A vendégeket a házigazda Kedei Zoltán festőművész köszönötte, Bölöni Domokos mondott bevezetőt, Doszlop Lídia pedig felolvasta Hadnagy József Csak egy szóra című előszavát.

Bölöni régi emlékét idézte: annakidején, amikor Zágoni Attilának a Forrás-sorozatban megjelent első kötete (Jégbe hűtött szerencse. Humoreszkek, szatírák, paródiák; Kriterion, Bukarest, 1978), Molnos Lajos az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban ilyen címmel írt méltatást: Ehetők ezek a fatányérosok? (Utunk, 1979/8.)…Azóta, ha új könyv kerül a kezembe, mesélte Bölöni, mindig ez a kérdés tolakszik elő: ehető-e a fölkínált szellemi eledel. Nos, erre reagálva írta meg Hadnagy József a kötet elejére szerkesztett versét, amelyet a szerző távollétében Márton Károly tolmácsolt:

 

Bölöni Domokos, Márton Károly

Fatányéros

                  Bölöni Domokosnak, a kézirat első olvasójának

Nincs rajta sonka, se tyúk, se kakas,
se céda vággyal terhes nőstény farkas,
se éhes oroszlán, se tarka párduc,
melynek díszét a homlokunkra vágyjuk,
(nem vagyunk mi Dante Alighieri,
csak két szakács, s pincér is egyben,
kik kevéssel beérik), de
van benne tükörtojás, sütve poklok
perzselő kövén, égetett peremű láthatárral,
van benne transzilvános, ropogós,
sárkányfoglisztből sütött medvetalpnyi
kenyérszeletre csöpögtetett, nyárson
forgatott friss rablószalonna,
ráérős lángon sült malacfintor,
citromfű, vad csombor, só, és hasonlók,
cirkalmas, cirádás cafrangok nélkül…
Minden csontmentes, a medvetalpkolbász
is, nehogy a vendég ízlésfogai fölhorgadjanak,
abba már sok hasonló pincérszakács belehalt…
Jó vagy nem jó? – ez itt a hammleti kérdés.
Ami pedig a tetszést illeti,
de őszintén, csakis,
az volna a díjnál, kitüntetésnél
jobban csengő baksis…
S hogy a fatányéros szép kerek legyen,
borpárlattal is szolgálunk. Üsse kő!

Doszlop Lídia felolvasta Cseke Gábor  Páros múzsafaggatás, avagy ketten a vízparton című méltatását, amely a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lapban jelent meg, majd nyomtatásban is, a Népújság Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében. (2017. január 27.)

Albert-Lőrincz Márton „utószava” (Még csak egy szóra) hangzott el a költő előadásában, végül pedig Kilyén Ilka színművésznő (Hadnagy J. „szinkronhangja”) és Albert-Lőrincz Márton „kettőse”, a költő terve szerint:

Kronosz, ezüstben (ALM, 12. oldal) – Kinek vasat szült (HJ helyett: Kilyén Ilka, 13. oldal)

Játszóterünk (ALM, 42.) – Órák (Kilyén Ilka: HJ, 44.)

Sziszifuszi munka  (Kilyén Ilka, HJ, 76) – Skarabeusz (ALM, 77)

Tizenkét szép asszony (Kilyén Ilka: HJ, 221)

Asszonyok (ALM, 109) – Idegen nő (Kilyén Ilka, HJ, 110)

Felségterület (ALM, 174) – Kronosz negyedik hegyi beszéde (Kilyén Ilka, HJ)

Végezetül Márton Károly „adott hangot” Albert-Lőrincz Márton Mementó című versének.

 

***

 

Hadnagy József (archív felvétel)

Szövegintarzia a könyvből 

 

Hadnagy József

Mindig két vers, és mindig egy témára

Édesapám tüzes vesszővel rajzolta bőrömre a törvényt: / Ne hazudj! Valóság és tükörképe között az igazmondás / az egyetlen egyenes út. A csúnya csúnya, a szép szép, a jó / jó, a rossz rossz. Minden más állítás hamis. Követhetőknek és /  követendőknek tűntek az önmagukat állító jelzők a / kisváros egysíkú világában, ahol nem volt háború, csak / nagyapám bajusza alatt dörögtek az ágyúk, és olykor az / lőre apró betűs hasábjain, mint a világbéke két / párhuzamos egyenesét megtörni aligha képes szúnyog- / zümmögés. Abban a sűrű kisvárosi csendben, amelyben, mint / a csodák, mindig minden máshol és másokkal történt, úgy tűnt, nincs / is fontosabb dolog az igazmondásnál. Mindenki mindenkit / ismert, nem volt labirintus, ahol tanyát verhetett volna a / részben igaz, részben hamis, részben szép, részben csúnya, részben jó, részben rossz Minótaurosz…

A berlini fal ledőlt. Megváltoztak az új fényviszonyokhoz / igazodó látás szögei, síkjai és egyenesei. / Kisváros, nagyváros – egyazon görbe/ tükrök között kígyózó/ labirintus részei, ugyanazon részben szép, részben csúnya,/ részben igaz, részben hamis Minótaurosznak kénytelenek/ áldozni az emberek… Vért ürít most a hitvány bestia, az / emlékezetből gyertyát gyártanak, meggyújtják – a labirintus / kígyózhat tovább, kedve szerint építheti az elhallgatás/ titkos kamráit, görbe tükreit, a világ végezetéig…

Nincs már meg a fal apám és közöttem. Téglánként hordta el az/ idő. Zsigereimben ég a törvény: Ne hazudj! Görbe tükrök/ között magára maradt az ember. Ami fontosnak tűnt az én/ kisvárosomban, ma a legfontosabb. Nincs az igazmondásnál / rövidebb s szebb Ariadné-fonal, mert ami igaz, iszapba/ dobva, leköpve sem veszíti el vonalait, savba mártva/ is őrzi elefántcsontfehér ragyogását a labirintus/ üvegkoporsójában, amelyet nem tud összetörni a szörny,/ inkább képmutatóan meghajol…

Ha ma édesapám meglátogatna, és megkérdezné: / − Hazudsz-e, fiam? – Azt válaszolnám:/ − A fényviszonyoktól függ, édesapám./ Ha kell, kicsit hozzátoldok, fényezek a valóságon,/ máskor elveszek belőle, hogy jobban lássam az igazságot./ Mérlegelek, amíg a valóság és igazság között ingadozó nyelv,/ mint pont az élet végén, megállapodik…

 Görbe tükör – Albert-Lőrincz Márton (Szándék) című verse nyomán

 

***

Albert-Lőrincz Márton dedikál

Albert-Lőrincz Márton

Még csak egy szóra

Szokatlan verskötetet olvashat, aki szeret verset olvasni, egy kétszerzős verskötetet, amelynek gerince jórészt egyetlen hónap alatt született meg, egy intenzív levelezés során. Egymásnak válaszoló versek, levélversek. A többi, itt közreadott vers is ebben a hangulatban keletkezett, a következő hónapokban.

Hogyan is történt? Szeptember elején írtam Jóskának egy verset, amire ő verssel válaszolt, ami engem újabb versre ihletett, és ez így ment jó harminc napon keresztül, az elektromos postának köszönhetően. Ez a Szeptemberi versek alcím magyarázata. Október, november még hullatta versleveleit, tehát megszülethetett a kötet ötlete.

Aztán, a télből kifele haladva, azon kaptuk magunkat, hogy elkezdődött valami más: ezúttal egyazon témára írtunk verseket. Cseke Gábor közölte ezeket az „ikerverseket” (így nevezte Bölöni Domokos) a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lapban. Ezek a duplexek alkotják kötetünk második egységét, a Két vers egy témára alcím alatti verscsokrot. Ezek is levélversek, két jó barát lírai játéka.

A kötet szerkesztése folyamán szükségesnek tartottuk bevenni a kötetbe olyan régebbi közölt vagy „fiókban” heverő verseket is, amelyek, véleményünk szerint, segítenek az anyanyelvről, az időről, a költészetről, a költemények elkövetőjéről, generációváltásról szóló lírai dialógusunk értelmezésében. A kötet célja önmagunk, szerepünk, felelősségünk megértése, olykor játékos formában, de mindig igazat szólva, abban a Szilágyi Domokostól kölcsönzött hitben, hogy ha igazat mondunk, a vers magától megszépül. Bármilyen párbeszédről is lett légyen szó, annak csak igazat szólva van értelme, félre- és egymás mellett való elbeszélések, hazugságok nem az igazság, hanem újabb, még nagyobb káosz megszületésénél bábáskodnak. Ünnepként éltük meg ezt a közös utazást, ki a fáradt hétköznapi időből egy olyan világba, ahol a megszokott fogalmak átalakulnak, hajigálható kövekké válnak, amelyek nem kevésbé súlyosak, mint a sziklák kövei, mint az utak kövei. A nyelv kövei, a szavak is ilyenek, olykor megsimogatnak, olykor megütnek. Két költőt szólított meg Kronosz, akinek alakja hol a múlandóságba vetett ember szimbólumaként, hol mitikus valóságában bukkan fel a kötetben, s adja a költők szájába a beszéd eszközét a szót, hogy azt verssé csiszolják. Két költő válaszolt Kronosznak esendő eszközeikkel, esendő érzéseikkel. Nincs boszorkánykonyha, mi értelme is lenne, hiszen itt van közöttünk a rejtekező mindenség, az ember és Isten, az ember és a mítosz, a másik ember, a semmi és a minden, a káosz és a rend: a mindenség fölkínálja magát. Az ember nem léphet ki a zajos világból úgy, hogy a zaj ne kísérje, és nem hallgathat, ha érez, ha lát. A kő – a kötet alapmotívuma – üzenni tud, szavakká tud alakulni, és ezt érti az alkotó is, a fogyasztó-befogadó is. A versek egymásba kapaszkodása, olykor egymásra épülése a vers eszközévé minősül, olykor akár az értelmezés komplementer szerepét is betölti. Így válik egésszé e nem szokványos kötet, mint egy lírai levelezés foglalata. Ha ennél több lett, az Kronosz irányunkban mutatott nagylelkűségének köszönhető.

 

***

Hivatkozás

„Szindbád érzelmes ember volt, s tragédiáját világos pillanatokban nagyon egyszerűen látt a. Mindössze arról volt szó, hogy úrnak és írónak született egy olyan világban, amelynek nem volt szüksége többé igazi urakra, sem igazi írókra − mert a kettő, Szindbád szerint, egy és ugyanaz. Volt egy idő, gondolta Szindbád, mikor minden író szíve mélyén Vörösmartyra szeretett volna hasonlítani, aki igazi úr volt, magyar és őrült, nemes és komor, ahogy kell és illik a világ szennyes akaratával szemben; úr, mindenképpen és költő, mindenáron, borosan és koldusszegényen is, szívében a haza minden fájdalmával, magánosan, szemközt a Balatonnal, ereiben a gonosz csók mérgével, üveges, boros

pillantással bámulva a magyar tájat, s megbicsakló nyelvvel, hűlő ajakkal a vén cigány esküigéit skandálva… Berzsenyi úr volt, dohogott a hajós, Arany is az volt és Petőfi is. Nem a rang és mód jelentett e a hajós számára az urat, hanem a nagylelkűség és az igaz indulat, mellyel valaki vállalja sorsát és szerepét a világban. De most inkább mulattatók voltak az írók, vagy fontoskodtak, vagy megrettentve hallgattak, mintha csakugyan olyan nagy veszély lenne a börtön és a packázó hivatal! Szindbád megvetette a politikát, s azt tartotta, hogy az író, kinek a legnemesebb érzésekre és a legfőbb igazságokra kell nevelnie nemzetét, mindig csak a végső dolgokról beszélhet: az őszről, vagy a becsületről, vagy az emberi végzetről, vagy a nőkről, akik, a maguk módján, néha fesletten, néha áhítatos tisztasággal, az élet értelmét őrzik karjaik között,

A hajós úrnak született, s olyan reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keserű volt már szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres az emberek között? Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen.

» Jelet kell hagynom − gondolta ilyen pillanatokban, csukott szemekkel

−, hogy volt egy másik Magyarország.« S élesen látta ezt a másik hazát, melyet szívével és tollával védett, mint egykor ősei karddal és buzogánnyal.”

Márai Sándor: Szindbád hazamegy

Bölöni Domokos, Márton Károly, Albert-Lőrincz Márton, Kilyén Ilka

 

***

Hadnagy József

Csak egy szóra

Amikor tanulunk beszélni, szóköveket kapunk a nyelvünkre, mérleg nélkül. Gyerekekként dobálóztunk a szavakkal, anélkül hogy tudtuk, éreztük volna, mekkora sebet ejtünk a másikon. Lebegett a szív és agy közötti térben a szó: még nem hatott rá az élet gravitációja. A felebarátját tisztelő felnőtt, érzékenysége skálájától függően, tudatában van a szó súlyának, érzi, mint a kő súlyát a tenyerében, és annak érdességét vagy simaságát, gömbölyűségét vagy egyenetlenségét, tisztaságát vagy mocskos voltát, hidegségét vagy melegségét, mérlegel. Ezt a képességet az idő alakítja ki benne. Kronosz, az időisten. Minden látható, hallható, tapintható, ízlelhető, szagolható létező csak benne létezik, általa fejlődik, gyarapodik, érzékszerveink határain belül nem tudunk időn kívüli világról. Hatalmas úr, akinek az arcát még senki nem látta, annyira nem, hogy sok gondolkodó kételkedik a létezésében, mégis itt van, a por és a csillagok között mindenütt jelen, beszél hozzánk, velünk, és minél halkabban, annál hallhatóbban, ha azzal a fülünkkel hallgatjuk, amelyik a kimondatlan szót is hallja. Rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e, amit mond. A csend az ő hangja lehet. Gyakran észre se vesszük, amíg nem történik velünk valami, ami kőkeményen észreveteti őt. Amikor fáj valamink, akkor érezzük csak igazán, mekkora nagy uralkodó ő.

És amikor örülünk valaminek, akkor ébredünk tudatára annak, hogy ő velünk örül, eltűnik szinte, hogy ne zavarja örömünket.

Lemondott az istenek fölötti uralomról, hogy istenek és emberek uralkodója legyen, isten és ember egymagában.

Ez a föld tele van olyan emberekkel, akik istennek érzik magukat.

S alattuk ott vannak a tömegemberek, akik hatalmat adnak nekik. A kultúra története sok kiválóságot ismer, prófétát,  írót, költőt, képzőművészt, akik, ösztönösen vagy tudatosan követve a kronoszi mintát, lemondtak a népszerűség ajánlotta trónról, kiváltak, és most arany utókorukat élik olyan, akár éginek is mondható szférákban, amelyekhez képest az egykori római vagy perzsa birodalom pöttöm tanya az Isten háta mögött.

A tömeg és a magukat kis vagy nagy isteneknek képzelők után egyetlen hely marad a kiválók számára: a második hely. Nem az első! (Turgenyev A küszöbön című regényének egyik epizódjában két diák beszélget egymással. Subin, a szobrász, azt mondja: „én magamnak akarok szeretni; első szám akarok lenni.” Berszenyev, a „filozófus” így válaszol: „Én pedig azt érzem, hogy életünk egész rendeltetése − másodiknak lenni.”) Minden felelős édesanya fölfegyverzi a fiát arra, hogy kiváljon. Gaia fémet szült Kronosznak, édesanyám vasat nekem. Nem másokat fölaprítani, hanem hogy legyőzzem a bennem lakozó szörnyet. Ha ismerte volna a görög mitológiát, elképzelhetőnek tartom, hogy egy szép reggel humorosan ezekkel a szavakkal ébreszt: Kelj fel, fiam, Kronosz, tégy rendet ebben a káoszban.

A görög istenek nem féltek semmitől, csak az aranyagancsú szarvas vérétől. Hitük szerint az kioltaná az ereikben keringő folyadékból nyert halhatatlanságukat. A mi Kronoszunk csak a közömbösségtől fél, amelynek két cifra agancsa van: egyikkel a múltat, másikkal a jövőt döfi föl, patáival pedig a jelent tapossa a porba.

A többit elmondják a versek.

***

Forrásjelölés:

Népújság, Múzsa, 2018. január 27., szombat

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/m%C3%BAzsa-%E2%80%93-1317

Cseke Gábor írása eredetileg a Káfé Főnix című, irodalmi és fotóművészeti lapban jelent meg.

http://kafe.hhrf.org/?p=70436

Albert-Lőrincz Márton – Hadnagy József: Kronosz kövei. Szeptemberi versek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2017. A kötet elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban és szabadon letölthető.

http://www.mek.oszk.hu/17700/17702/17702.pdf

Az összeállítást szerkesztette:

Bölöni Domokos

 

************************************************************************************

A taxínész különjárata

Székely Szabó Zoltán, Csíki Hajnalka, Kárp György

Székely Szabó Zoltán Különjárat című új könyvét mutatták be január 18-án, csütörtökön 17 órakor Kedei Zoltán Vár-lakbeli műtermében, a marosvásárhelyi Várban.

A Juventus Kiadónál megjelent kötet válogatást tartalmaz a humorista legújabb szatirikus írásaiból, ironikus jeleneteiből, anekdotáiból.

A találkozón rövid összeállítás hangzott el Csíki Hajnal és Kárp György színművészek előadásában, majd a szerző dedikált.

***

A kötet hátsó borítóján olvashatjuk:

Kárp György, Bölöni Domokos, Doszlop Lídia, Kedei Zoltán

Adat a fejfámra: 1949 –

Éltem: Ölyvesen, Székesen, Székelykálban, Jobbágytelkén, Szentgericén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Kézdiszentléleken, Kézdikőváron, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Giesshübelben, Bécsben, Tatán. Most ingázom Várad és Vásárhely között.

Voltam: színész, tanár, rádióbemondó, kubikos, segédmunkás, raktáros, kegytárgyfestő, házmester, díszletépítő, munkanélküli, szállodaportás, szerkesztő, a bécsi “Europa”-Club kultúrfelelőse, Bánffy-díjas színházszervező…

Nyugdíjas vagyok, ráérek a kormánnyal pánikolni: vészesen fogy a román Székelyföldön.

***

Időjárás-jelentés: “A székelyeknek befellegzett. Bukarestben viszont sok sikkasztás kiderült.”

***

Bánk bán-előadás Vásárhelyen. A férfiöltöztetőt Orbánnak hívták. Megfelelő időben az ügyelő a hívógomb helyett véletlenül a vezérgombot nyomta meg, így a nézőtéren is hallatszott:

– A békétlenek jelenete következik, kérem készülni Petur bánt és Orbánt!

Csíki Hajnalka, Kárp György

***

Doszlop Lídia beszámolója a könyvbemutatóról

A taxínész különjárata

Állítják, év eleje táján nagyon fontosak az első dolgok, mert talán irányt szabhatnak az esztendőre. A Vár-lakbeli „irodalmi egylet” tagjai és barátai nem bíztak semmit a véletlenre. Legyen a jókedv, a vidámság, a humor az év indító motívuma. Idei első találkozásuk vendége Székely Szabó Zoltán. Nem is kell őt különösképpen a marosvásárhelyi közönségnek bemutatni, sőt a bécsi közönségnek sem. A Maros megyei Rücsön született színész, humorista, író, szerkesztő, magyar nyelv- és irodalomtanár, mint írja, több erdélyi élettér után (Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdikővár, Kézdivásárhely) 1987-ben az osztrák fővárosban telepedett le. A bécsi élet szépségei és árnyoldalai 2014-ben „migránssá” avanzsálják, mégpedig „nyugati migránsként” Marosvásárhelyen talált otthonra. Csakhogy aki világpolgár, az nem tud egy helyben megülni, jelenleg Marosvárárhely és Nagyvárad közt „ingázik”. „Nyugdíjas vagyok, ráérek a kormánnyal pánikolni…” – mondja. Nahát, pont ez a jó, így a tréfamesternek még több ideje jut humorra, szatírára, írásra. Székely Szabó Zoltán azok közé az emberek közé tartozik, akik ontják magukból az adomákat, lételemük a humor, minden mondatukban ott bujkál a nevettetés titkos hatalma. Rímekbe rejtett gondolatok, a hétköznapok természetes kisérői, tágabb- és szűkebb környezetünk örömére. A Vár-laki találkozó apropója a vendégnek a 2017-es év végén a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál megjelent Különjárat című kötete, amely válogatást tartalmaz a humorista legújabb szatirikus írásaiból, ironikus jeleneteiből, anekdotáiból. Már a borítója mosolyt fakaszt, hiszen a szerző saját fotójának felhasználásával készült, sőt, a szerző maga látható rajta, amint mezőgazdasági munka végzése közben, egy traktor után kötött eke szarvát fogja. Na, nem azért mosolygunk mert dolgozik, hanem azért mert elértjük a kép iróniáját. Önvallomását a tollforgatásról és ezen belül a humorról  bizonyára sokan idézik még: „Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség … Két fontos éltető elemem: a humor és a bor. A humor életforma. Megszabja a viszonyodat a rendszerrel, a főnököddel, a nőkkel… A humor életnedv, a szellem és a lélek Béres Cseppje. Rendben tartja az agyat, a gyomrot, ápolja a szerelmet és a barátságot, segít együtt élni a feleséggel és a reumával…” A Különjárat menetrendje a következő: két részből áll: van itt közéleti szatíra, politikai humor, a kisebbségi sors mindennapjainak bemutatása,  élces humorral spékelve, a második részben pedig egy marosvárárhelyi, borozó baráti asztaltársaságának állít emléket, a valóságban is emlék, hiszen a minap bezárta kapuját a fogadó. Többnyire színész kollégákkal, valamint színházat kedvelő barátokkal jöttek össze ezen a helyen, anekdotákból, nagyotmondásokkal megtűzdelt történetekből nem volt hiány a késő éjszakába nyúló estéken, és mit tesz ilyenkor a vérbeli humorista? Hát szépen, csendben lejegyzi a történeteket, a végére odafirkantja a „mesélő” nevét, és már meg is van az ötlet; ennek a résznek az alcíme: Vigasztal e víg asztal.

A kötetbemutatón két művésztárs, Csíki Hajnal és Kárp György színművészek remek előadásában, rövid összeállítás hangzott el. A hangulat emelkedett, mindenki nevet, legvégén persze elégedetten nevet maga a szerző Székely Szabó Zoltán is, hiszen a terve sikerült: szem nem maradt szárazon! Az est kötetlen beszélgetéssel, humoros emlékek felidézésével, és dedikálással zárult. Javaslom, keressék meg a kötetet, a jókedvre hangolódás garantált. Befizetünk Tutuka különjáratára, várjuk a folytatást, hisz mint mondta nyugdíjas, van ideje, és tud is írni.

***

Kezükben tollal – Író, írogató színművészek antológiája

Székely Szabó Zoltán, Csíki Hajnalka, Kárp György, Bölöni Domokos

Siklós Endre

A kötetben 17 neves, ismert színész (Ambrus András, Békés Itala, Bíró József, Bodrogi Gyula, Császár Angela, Csernák Árpád, Dallos Szilvia, Dévai Nagy Kamilla, Huszti Péter, Koncz Gábor, Lázár Balázs, Papp János, Sinkovits-Vitay András, Sunyovszky Sylvia, Székely Szabó Zoltán, Szilágyi Tibor és Tóth-Máthé Miklós) most egy másik, közös oldalukról mutatkoznak be: mindnyájan írnak, verset vagy prózát, pályájukról vagy más élettapasztalatukról, optimista vagy borús hangulatukról. Egy közös bennük: a színészek ebben a kötetben a művészi énjük egy másik ágáról tesznek tanúbizonyságot, mindnyájan szerzőkké válnak, hogy tollal a kezükben, írói tehetségük tudatában, tégláról téglára, kemény munkával újra és újra felépítsék e gyönyörű világunk nap mint nap lerombolt paradicsomi kertjét!

„A könyv – Darnói Tibor szavaival élve – kivételes színészekről szól. Olyanokról, akik több talentummal érkeztek. Több, és nem akármilyen talentummal! Írói, költői vénával is megáldottak, ami által megadatik számukra, hogy ne csupán mások gondolatait tolmácsolják, hanem a sajátjukat is megoszthassák velünk, művészi köntösbe öltöztetve. Mert mondani akarnak, hogy mi is halljunk. Mert mutatni akarnak, hogy mi is lássunk. Mert meg akarnak érinteni, hogy mi is érezzünk. És azt is sugallhassák, amire nincsenek szavak, de a sorok közül mégis ’kiolvasható’. Lélektől Lélekig. Istenáldotta tehetségek. Szellemóriások. És boldogok. Hogy ezt honnan tudjuk? Az ősi magyar bölcseletből, mely gyönyörűen és ékesen szól:

Boldogok, kik bölcseletet, tudást adnak tovább,

meg szépet írnak, ríkatnak,

mert szellemük szárnyas juharmagja lelkek ezreiben csírázik.

A Kráter Kiadó gondozásában megjelent kötetet 2017.december 10én mutatták be Budaörsön.

A könyvben szereplő művészek közül közreműködött Császár Angela, Dévai Nagy Kamilla, Sinkovits-Vitay András, Szilágyi Tibor és Székely Szabó Zoltán

***

Fotók: Donáth Nagy György

***********************************************************************************

Bölöni Domokos

Míg élek, remélek

Világvégi rajzok. A drága Endre bácsi

Pethő László Árpád (Kolozsvár, 1944. július 6.) Világvégi rajzok* című kis verseskönyve 2017-ben jelent meg; kedvemre való, mert zsebben is elfér, grafikai ihletője a tragikus balesetben elhunyt Kusztos Endre (1925. szeptember 27., Makfalva – 2015. február 14., Marosvásárhely).

A drága Endre bácsi. Bátyánk a múlandóságban, műértő kalauzunk az örök élet

labirintusában, a bánattalanság rögtelen ösvényein.

Itt ez a vers neki ajánlva. Nem igazán értem, inkább csak sejdítem a rejtekező indulatot, a szerző érzelmeit; a költő lelkét mégis: hallom. Önnön sorsát vetíti, hova is…Ösmérem kálváriáját, maga is írt róla; megrázó életregényét azonban valaki szenvtelen szorgalmú krónikás foglalandja majd súlyos történetbe…

A költő sorsa: lángot lobantó kopjafa a temető kapujában.

És a festőművészé?

Fekete vér az ecset hegyén.

A drága Endre bácsi. Bátyánk a múlatlanságban, boldog serpánk az örökélet végtelenül suhanó lépcsőin.

Kedveltük egymást, ő volt a duflacsudás virizses varázsló, a titkos erdei kis- és nagymanó. A kismanó fehér, a nagymanó inkább fekete, de szürke is. Ha belefújt a kürtjébe, vigyorogva rezegtek a  mogyoróbokrok, és egymást okolva bokrozták kacskaringós farkukat a mennyre a falánk mókurik.

Halálomon túl is szeretem a szép és igaz életű öregeket. Művészi krédóját fejtegetve

meggyőződésem, hogy amikor már régen nem leszünk, Kusztos Endre arca, évezredek tűntén hívják bár elő mindenfelől, a síromból is: a jóság  és szelídség jegyében ragyogva küldi majd mosolygó jeleit a világ szerelmetes szívére.

***

Pethő László Árpád

 

Összefonódás

                 In memoriam Kusztos Endre

Ahogy a víz csobog
mintha isten kürtje
ébresztene – ébreszt ám
hogy lerajzolhasd a
láthatatlan remegést az
összetartozást – és végül
az ég csillogása mellett
az összefonódást a
lélegzetvételnyi ölelést
mely benne van az ég
és a föld közötti levegőég-
ben – a lét és nemlét
mítoszában örökkön örökké
s a halál utáni létben…

*Androméda Könyvműhely 2000.  A borítón lévő szénrajz és az illusztrációk Kusztos Endre munkái.

*************************************************************************************

Kettős könyvbemutató a Vár-lakban

Doszlop Lídia, Albert-Lőrincz Márton, Kilyén Ilka, Kedei Zoltán

Szavak pipacsokkal, sóhajokkal haikuban

Albert-Lőrincz Márton haikukötete szűkszavú lírát sejtet, ez természetesen a műfajból fakadhatna, ha előzetes ismereteire, vagy, rosszabb esetben, előítéleteire hagyatkozna az olvasó. Mindez, persze, addig tarthat csupán, amíg kézbe nem vesszük az új kiadványt és lapozni, olvasni nem kezdjük.

Bár a tizenhét szótagos haiku már terjedelménél fogva sem lehet alkalmas a bőven áradó líraiság betűkbe öntésére, a szerző részéről tudatos műfajválasztás esete forog fenn. Nézzük hát, mi szólhat az igen rövid terjedelem mellett? Elsősorban a tömörítés lehetősége, illetve pontosabban fogalmazva, követelménye. Lehetőség, ha élni akarunk vele, és talán csak akkor követelmény, ha megköt. A kötetre való haiku megléte azonban ez utóbbi ellen szól.

A könyv tartalmát a szerző (gyaníthatóan ő maga állította össze a kötetet) nem csoportosította tematikus fejezetekbe, vélhetően ennek az az oka, hogy nem csupán két-három nagy téma foglalkoztatja. Ez az első oldalak átolvasása után már kiderül, hiszen a címadásban a témamegjelölésre erősít rá. Ugyanis a már emlegetett tizenhét szótagon felül van az egyes alkotások címe, mondhatni ezen a kötött terjedelmen felüli a cím. A szerző módszere a címadásban nem egyetlen eljárás, amit végig és következetesen érvényesítene, például jelképek, elvont fogalmak sűrű használata. Ennélfogva jelképet, elvont és konkrét fogalmakat egyaránt találunk címként kiemelve. Alkotás, erkölcs, szabadság, nosztalgia, illúzió mint elvont fogalom mellett nem ritkábbak a teljesen konkrét, néha nagyon egyedi megnevezések: Vegyétek, Víz fakad, Lépteink, Kezeim között, Seregélyek stb. Címként emel ki egy-egy időpontot (December 5., December 10.), vagy számot (60.), akár nevet is (Diogenész, Szekeres Ferenchez, Ágnes, L. Cs-hez), akihez szól a vers. Földrajzi név (Stasbourgban, Bélapátfalva) és irodalmi műfaj (Razglednica) egyaránt akad a címek között. Meg olyan fogalmak, amelyek jelentéssűrítésre kiválóan alkalmasak: Igazgyöngy, Kutyavilág, Otthon, Harangszó, Csodaszarvas, Bilincs, Szerelem, Sikoly, Nincs alku stb. A sajátos szóösszetételek kiválóan alkalmasak a saját mondanivaló, a költői üzenet kiemelésére: Génvonal, Párhuzamos vonalak, Kővilág, Pannonszerelem, Tél-kötél, Úr-tánc.

A könyv alcíme (168 haiku + 2 csokor) nem szokványosan emeli ki a külön fejezetbe sorolt és fejezetcímmel is jelölt haiku koszorút. Mindkettő a naptári év telésére figyelmeztet, az első Hónapok (12 verssel), második az Évszakok címet viseli, négy évszak négy haikuba sűrítve.

Maga az ember nem csupán alkotóként jelenik meg, bukkan fel a sorokban. Amikor úgy fogalmaz a Leltár címűben, hogy egy időszakhoz „Hozzáadott egy ráncot / a Telhetetlen”, akkor mindannyiunk leltáráról van szó. De szó esik később az öregkorról is (Erkölcs). Meg általában az élet értelméről, erről ezt olvashatjuk: „A verseny örök / célvonalába befut / az ember s kifut” (Verseny).

Papíron oldalnyi terjedelmet elfoglaló gondolatsorokat sűrített egy-egy haikuba a szerző. A zene hatalma címűben így fogalmaz: „Nagy termek díszes / ajtóit nyitó vonal / a violinkulcs.” Legtöbb szöveg kijelentés, ám nem választható szét minden esetben a lírai Én és a földgolyón élő összes többi ember (lehetséges) mondandója, észrevétele. Ilyen esetekben a költő mintha kibújna a szerző köpenye alól és egy éppen a közelben járó vagy szemlélődő személy nevében szólalna meg. És nem hiányoznak a kérdések sem, hiszen nem olyan világot rajzolnak mondatai, amiben minden egyértelmű, és minden kérdésünkre választ kaphatunk.

Albert-Lőrincz Márton

Maga a műfaj is versbe kerül, például a Fagyöngy címűben: A fénytörésben / kinő tollam fagyöngye: / a halk haiku. Illetve a Szekeres Ferenchez címűben: Magyar észjárás, / nem japán. Feriku? / Magyar haiku.

A költészettel, az alkotással való viszonyát is versbe foglalta, az Utak címűben ezt olvassuk, vallomásként: Szavaim: színes / avaron megtaposott / erdei utak. Ebben a három sorban nincs kétség, annál több bizonyosság: ezekre és az ilyen szavakra szükség van, szükségünk van.

A szerző nem csupán a megfogalmazott gondolatokkal lehet hatással olvasóira. Albert-Lőrincz Márton a nyelvvel való élésben is alkotó módon lépik az olvasó elé, főleg jelentéssűrítő szóösszetételeiben. Ilyen példákkal bizonyítható ez a kitétel: lélekellentét, szellőló, égkardigán, sárfolyó, télkötél, harmat-haj, kultúrlövedék stb.

A megszokottnak tűnő képet, jelenséget is úgy fogalmazza versbe néha, hogy megdöbbenjünk mívességén, finomságán, törékenységén: „Jég vékony körmén / szétpattogzik a festék: / ruhát vált az ősz” (November). Máskor meg a lírai énen átszűrt élmény éppen a szokatlanságával ragad meg: „Rőt pipacsmező / közepén órarugó / a szürke földút” (Július). Az ember, sőt maga az alkotó sem mentes a negatív élményektől, ezt alkalomadtán képtelenségek vetíthetik előre: „Lármázik a csend. / Suttog a kék éjszaka. / Tűz ropog. Hol vagy?” (Csend). A líra és általában az alkotás nem hozhat megoldást, csupán dokumentálja, néha folyamatnyi, máskor meg éppen emberéletnyi idő múltán. Ilyen sűrítésre példa a (Retro) című: „Könny is lehettem / volna, sóhaj se lettem. / Pehelyként éltem.” Ezek a súlyos, vagy éppen könnyű sorok arra szolgálnak bizonyítékul, mennyivel szegényesebb lenne a líra, ha az alkotó nem a saját környezetében, nem az általa szemlélt világban látná saját magát.

A Törtarany mint kötet nem koronát helyez a világban jól-rosszul elboldoguló vagy éppen botladozó ember fejére, hanem inkább – még a címmel is – arra figyelmeztet: az élmény, még ha néha megszenvedett is, igazi érték, hiszen helyettünk senki nem élhet át egy-egy érzést, hangulatot, hogy az aztán a mienkké válhatna.

P. Buzogány Árpád

***

Lírai kollázs-parádé – családról és tollforgató barátokról

(Kedei Zoltán Grafolíra című kötetéhez)

Grafolíra. Létezik ilyen szó? Ha leírjuk, és elolvassuk a hangzása szép, beszédes is, létjogosultsága van, hát létezzen. A cél ugyebár, újszerűt létrehozni! Lássuk csak a kezdeteket. Mit is rejt a szó? A grafo szó lehetne a grafológia, grafika szavaink rövidítése, a líra jelentése pedig nyilvánvaló. De ne fokozzuk tovább a kíváncsiságot, leplezzük le!

2016. augusztus elejét írunk. Kedei Zoltán festőművész modern képalkotási eszközként felhasználva a számítógép nyújtotta lehetőségeket, saját kedvtelése nyomán lírai és képzőművészeti alkotásai (grafika, tusrajz, olajfestmény) ötvözetéből születik az újszerű grafikai alkotás. Bölöni Domokos író napokon belül a „hetvenkedők” sorába lép, augusztus 11-én tölti a 70. évét. A születésnapi köszöntőhöz baráti ajándék jár, kézenfekvő az ötlet: legyen egy Bölöni Domokos-vers, és a szalmakalapos tusportré az ajándék kiinduló motívuma. A mű készen áll, a köszöntés aktuális, az ünnepelt pedig azon nyomban nevén nevezi az ajándékot: „ez grafolíra”.

Kedei Zoltán dedikál

No lám, szárnyalhat a képzelet, lehet tervezni. Kedei Zoltán kijelenti: „sorozatot készítek, lírai gondolataimból építek bele ezekbe a munkáimba”. Igen ám, de az alkotás tűzében újabb és újabb képek jelennek meg. Új ötletek. „Elhatároztam, mondja a művész, pennás barátaimról készítek grafolírát”. Az alap adott, hiszen pár éve Kedei Zoltán tusrajzot készített több kortárs, erdélyi tollforgatóról. Ezek egy része a korondi művelődési otthon képtárcsarnokában látható. Előkerülnek a portrék, lázas levelezés folyik, a művész felkéri barátait, hogy lírai hangvételű rövid verseket, írásokat küldjenek elektronikus postán, a készülő „rajzokhoz”. Érkeznek a versek, írások, kezdődhet a munka. Akikről még nincs tusportré, azokét Kedei szép sorjában megrajzolja. Ez a grafolíra kiinduló eleme. Eddig minden egyszerűnek tűnhet. De az alkotás folyamata nem ilyen egyszerű. Festményrészletek reprodukcióit kell összerakni, apró részletek szintetizálása során a tusportré és a szöveg egységessé kovácsolódik. Képzőművészeti albumot tartunk kezünkben, újszerű alkotásokkal.

Kedei Zoltán nem fél az újítástól, biztos kézzel alkalmazza a számítógépes technikai eljárásokat. Szerencsémre, az internet segítségével az alkotói folyamatot végigkövethettem a kezdeti állapottól a nyomtatás pillanatáig. Láttam, hogyan találnak egymásra a líra és a festmények. Néha röpke fél nap alatt megszületett a kialakult vízió, a terv megfogamzása  után, és  volt olyan is, ami két-három napi alkotói munka eredménye. Természetesen engem is elkapott a szárnyalás heve, még több grafolírát akartam, egyre mondogattam Kedei Zoltánnak, legyen még pár darab belőle. Nagyjából egy év telt el az első alkotás megszületésétől az utolsó grafolíráig. Nyár végén a művész kijelentette: a mű egységes lett, betöltötte hivatását, könyvformába lehet önteni, mehet a nyomdába.  Természetesen nagy örömmel vállaltam a szerkesztést, hisz a fogantatástól kezdve ismertem a műveket. A könyv jobb oldalán kapnak helyet a grafolíra alkotások, bal oldalon oldalon a szövegek. Szerényen meghúzódva, nem hivalkodóan. A kötet a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg, 2017. november elején. Két részre tagoltuk, az első: Köt és számon kér a szeretet. A cím Kedei Zoltán lírai megnyilatkozásaiban gyakorta használt kijelentés. Kedei Zoltán életét hagyományosan az Isten, a Szülőföld és a Család határozza meg. Ezek festészetének is pillérei.  „Hosszú az út Ravától Marosvásárhelyig. A vár-laki műterem inspiráló hangulatában festem vásznaimat. A szülőföld iránti szeretetben hozom létre képeimet, amelyeken helyet kap a család. Röppályám vonalára helyezem el a sorsművészet pilléreit…   A nehéz küzdelemért kárpótol a versenyfutás öröme, és teszi gazdaggá életem.”

Az alkotás pillanatát örökítik meg az alábbi sorok: „A dolgos emberek sorába állok, és szívom édes mámorát a mának. Amikor lila palástban megérkezik a hajnal, öleléssel raktározom magamba a természet nyújtotta élményeket. És mint aki jól végezte dolgát, sziesztázom. Merre tovább? Grafolírákat készítek tollforgató barátaimról. Egyszer talán rám kerül a sor.” (Kedei Zoltán: Talán egyszer rám kerül a sor, 2017. február 20. Forrás: a szerző Vár-lak blogja)

Az első fejezet fő témái természetesen a család: szülők, feleség, gyermekek, unokák. Emléket állít mindannyiuknak. Fáklyaként világítanak, utat mutatnak: Szüleimre emlékezem, Kék elégia, Beállt a csönd, Festő születik, Köt és számon kér, Magyar álom. Emléket állít az 1967-es, első önálló festészeti tárlatának, Ötven év távlatából címmel. „Igazságforrásból merítek vederrel. Túlsó parton várnak szeretteim. Pakolva jövök.” (Szüleimre emlékezem) „Hív a kék, hív a végtelenség felé. Színeiben őrzöm anyám emlékét.” (Kék elégia) „…kandikálok szűk réseken fájó szívvel maradok az eltávozott után.” (Beállt a csönd)

A Festő születik, és a Köt és számon kér lírai sorai gyermekeihez íródtak: „Érvényre juttatom a családot, mint a művészet tiszta forrás vetületét. Jövőt kovácsol.”… „Vászonra viszem életem Tündérét, testet ölt bennem a szeretet”. (Festő születik, Köt és számon kér) „A szépség koszorúját fejetekre teszem, vele együtt munkámnak gyümölcsét örökül hagyom” –, az unokák dicsérete. (Magyar álom)

Az első tömb további négy grafolírája: vallomás, a remény, a szépségteremtés, az életigenlés szimfóniái.

Tizenegy grafolíra alkotja az első részt.

A második: Tétova dallamok – Lírai sorok az életről: a tollforgató barátokról készült grafolírákat tartalmazza. Albert-Lőrincz Márton nyitja a sort, költői képe: „barmok között nemesb társ nincsen,/ nagy súlya bárkád nem süllyeszti el/… / vidd magaddal az Ararátra”, a képzőművész barátot mozgalmas kompozícióra ösztönzi. A remény horgonyának fehérsége dominál, a bárka megfeneklett, a vizek visszavonulnak, az élet diadalmaskodik a víz pusztító ereje felett. (Barmok között)

Ambrus Lajos balladás világa kapcsolódik a élet diadalának gondolatsorához. Archaikus világ vetül ki a grafikai megjelenítésen, öregasszony, kecskerágóbokor, korondi váza „nyakán hamis gyöngy világít”, de a könnyek sem hiábavalóak, értékrendünk, értékítéletünk egészséges fokmérője, „mert csak az a szép itt, ami még fáj is.” És mennyi fájdalom van hányatott történelmünk lapjain. (Azt hiszem)

Templom és kereszt alapmotívumú a következő grafolíra: hálával tartozunk Istenünknek földi létünkért, és hálával tartozunk szüleinknek. Baricz Lajos gondolatait imánkba foglaljuk mi is: „Köszönöm anyám, hogy rám igent mondtál,/…/Köszönöm, apám, örök példaképem,/ te voltál nekem emberségben, hitben…” (Megadta az Isten)

Repülünk a képzelet szárnyán, az erdő sűrűjéből zongoraszonáta  hallatszik. „Önfeledten zongorázott/ a szerelmesen búcsúzkodó nyár”. De nem az Ady-féle fekete zongorán, a halál szimbólumán, hanem fehér versenyzongorán játszik! Mert az ősz nem az elmúlás, hanem a megújulás reménységének évszaka. (Beke Sándor: Zongoraszonáta)

Keserédes „szentmise” követi a zongorajátékot, méghozzá orgonán, Bölöni Domokos tollából: „Az életünk bús protestáns ima,/ az orgonák bősz dallamaira.// Szeretjük egymást, drága Istenem, /két szerencsétlen nincstelen.” (Szerelem Istennek…)

A boldog megadás, az ölelés  pillanatának rögzítése tárul elénk Csata Ernő  versében. „…karjaidban, megbabonázva/ egy bűvös világ rejtelme vonz, /hogy érzéki csalódásunk/ az őrült vágyban,/ újra és újra feloldódjon/ egy kromoszóma nászban.” (Ölelés)

Cseke Gábor a „nyelvtörő sandák” és „vadul rikoltozók” veszélyére figyelmeztet, akiknek „A karzatokról egy-egy vad rikoltás /nyersebb kiszólás bántja a fülük /s míg ízlelgetik mit mondott a postás /a gyanakvás mint szállongó ökörnyál / fönnakad rajtunk és semmi sem segít” (Fönnakad rajtunk)

Továbbgondolnánk a történetet… de Czirmay Szabó Sándor „megzavar” elmélkedésünkben: „bár évek óta /nézlek látni nem látlak/ csak vágyaimat/… elapadt már az /álmok kútja várnak rám /dac-magány évek”. (Hiába már)

És lőn tél, és Hó, Demeter Attila idézi meg versében: „Arcunkon/hivalkodó ráncok/… szavunk elfagy/ a hosszú télben/… lelkünket belepi/a HÓ……….”

A Hadd nézzelek c. versből melegség árad, simogatja hólepte lelkünk: a tekintet melege, a kuckó, a becsukott ablakok képzettársításában valóban melengetjük lelkünket. (Doszlop Lídia: Hadd nézzelek)

A világ újra, szomorkás szintérré válik, a bohóc is fejre áll: „…ha túl jó az ember,/sohasem elég rossz ahhoz/hogy nagyon szeressék.” (Elekes Ferenc: Magány).

Hogyan is van ez? Miközben tűnődünk, tovább is lapozunk… Újra napfény, a Kedves arcának fénye világít, „…közelséged/megvilágította/az élet/sötét oldalát…” – olvassuk Fülöp Kálmán Arcod című versében.

A szerelmi líra hangulatában maradunk, ezúttal mozgalmas grafikai szemléltetésében, hullámokon táncoló hajó, zátonyra futott hajó, üszkösre égett árboccal. (Hadnagy József: Mint mesék szép kalóza)

De tavasz közeleg, és oly jó megpihenni a fehér lombok közt. (Komán János: Magány)

S ha tavasz, akkor Március, könnyed erotikával telített líra, Kuti Csongortól: „..Köldököd puha pihéi/ a játszi napsugarakat/ hasztalan próbálom lecsókolni…”

Láng és tűz, a mindig megújuló tűz-ajándék megtestesítője a tűzmadár. Márton Károly.

Augusztusi csillaghullásban: reflexió törékeny sorsunk felett, a grafikai megjelenítésben töviskorona és kereszt melynek tövében tanakodó emberek: „…sorsunk/ a villanyásni lét:/ alázuhanunk/ és elégünk hirtelen.” (Molnos Ferenc: Hulló csillagok)

Óda Segesvárhoz, Nagy Ferenc verssel tisztelgett szülővárosa előtt, amely születésekor, a múlt század elején még büszkén „szólt” három nyelven. (Segesvár, szép Segesvár)

Leheletfinom érzékiséggel átszőtt vershez, az arctalan örök női szépség rajza társul: „verset olvastam éppen/ benne te jöttél felém.” (Nagy József Levente: Varázslat)

A következő grafolíra a festőművész műtermébe vezet bennünket, Nagy Miklós Kund pár soros műelemzése, A triptichon  kapcsán. (Kedei Zoltán új képe alá)

Ötvös József Vallomása a soron következő tétel, szülőföld, anyanyelvhasználat, a megmaradás, az itthon maradás…A templom, a faragott kopjafa, a fohászkodó emberek képe jelenik meg a vallomás grafikai társaként. Minden, ami megmaradásunkhoz fontos.

P. Buzogány Árpád verse a hajnali ébredés varázsát, az új nap, új célok kedves indítékait sorolja: „Száz madár ébred./…/Hajnalban álmos asszonyi ajkat/ víg férfiak csókolnak…” (Hajnalban)

A szerelmi líra szálán haladunk a kötet vége felé, a szerelem alkotó erejét, hatalmát, varázserejét fedezzük fel újra magunknak Ráduly János páratlan lírai soraiban: „Tartom az eget,/ hogy alkoss, drága,/ építs be engem/ a szivárványba,/ virágoztassad/ föl a szerelmem,/ én is a lelked/újjáteremtem.” (Tartom az eget)

A jól ismert nóták csendülnek fel gondolatainkban, nem is egy, egész nótacsokor, Székely Szabó Zoltán Kamaszkorom melankóliáját olvasva. Itt a legnagyobb gondot a Bodri-kutya okozta. „Hol találok én rajzaim közt kutyát?” – fakadt ki a festőművész. És valóban, a kutya alakja nincs rajta a grafolírán, de annál inkább van szép barna kislány, akácos út, kis kút, kerekes kút, árnyas erdő.

A Sebestyén Péter jegyezte  Lírai sorok olvasásakor felhagyunk a gondolatbeli nótázással, hiszen az isteni szeretet határtalan voltát érzékeltetik: „…Megízleltetted szereteted édességét, hogy ne szerethessek mást jobban, csak Téged, Uram!”

A kötet záró verse az „esőidézés”, ima az esőért, „verj eső verj/ tetőt mezőt/ temetőt//…/légy eső légy /égből hullott/mézcsepp.” (Székely-Benczédi Endre: Esőének)

Olvasás közben döbbentem a szerkesztés élet-írta rendszerére: egyfelől kényeztet bennünket, lírai, szerelmi hangulatot teremtve számunkra, máskor meg szomorkás lelkiállapotunk mondatja ki a keserűség szavait. De minden napunkat át kell hatnia az isteni szeretetnek, a szülőföld iránti hűségnek, a tartásnak, a gerincnek is. Mert az is esztétikai kategória; ha egyenes.

Olyan szeretettel forgassák az olvasók is e könyvet, mint amilyen szeretettel készítette Kedei Zoltán a  grafikai rajzokat. Szép álmodozást!

Doszlop Lídia

A felvételeket készítette: Donáth Nagy György

 

*****************************************************************************************

Benő Attila

EGY SZÁZAD ARCAI

(Részletek egy hosszabb költeményből)

Prológus

Egy századnyi erdélyi,
honvédelemre alkalmatlan
közlegény állt hajdan
beszürkült Bukarestben
őrségben, lesben
kényszer szolgálatban.
’87 és ’88-ban
a Nép Házának árnyékában;
közel az üres boltokhoz,
hol a fény nem jut szóhoz,
túlélési gyakorlatok kényszerében
tizenhat hónapnyi légszomjlétben.
Ahol a képzelet nehéz próbája lett
elgondolni, hogy mégis megered
a megállt, szennyezett pocsolyaidő,
a megszabott,
az elcsatolt,
és a kaszárnya beton­kerítése kidől.
Lesz ’89 januárja,
amikor minden mutató
újra a maga útját járja.
Lesz, ki megússza
ép bőrrel, sérült lélekkel.
Lesz, ki elfeledi
vagy magába temeti.
Lesz olyan idő
amelyben a valós történetek
halvánnyá halkulnak,
csak arcai maradnak élesek
a kísértő múltnak.

Kornél, a raktáros

 

A legszemfülesebb újonc.
Szénafű káplár kedveltje.
(Barátságuk ára
pálinkával előfizetve).

Az első naptól a volt raktáros utódja,
a minőségi uniformisok tudója.
(Akit kedvel, aki véle jóban van,
tiszteleghet testhez álló zubbonyban.)
A természet felruházta
gyakorlati értelemmel:
első ránézésre tudja,
ki milyen ruhát érdemel.
Tihamér és Döme mentéje ócska, kopott;
a Diák fél számmal kisebb bakancsban topog,
csak szakadozó szíjat adhat Millsteinnak;
némelyek fél pár zoknival állnak, várnak.
Gábriel ruhája új, bakancsa ékes.
Nem kérdéses, ki a szövetséges

Oszt, pizsamát, 222 fehérneműt,
felszerelést, jelvényt,
szúrós, gúnyos szavakat
eszet és leleményt,
és parancsolón hallgat.
(Mintha már öreg katona,
nem újonc zöldfülű volna.)

Leszerelés után rendőr
lehet belőle méltán,
hű törzsőrmesternek
szabályos mintapéldány.

A Diák

„A Diák”.
Harmadik naptól így hívják,
(mert így nevezte őt, Kornél,
az örök magabiztosság.)

Mert különcsége mindig szembeötlik.
Villanyoltáskor nem találja az övet.
Éjjel levelet, jegyzetet, fecnit zörget.
És az őrségben is olvas hajnali ötig.

Zubbonya zsebében angol szótár dagad,
szünetekben abból ízleli a szavakat.

A díszlépéseket olykor elvéti könnyen,
és tisztelegni sem tud katonához illően.
Az új teletexten
a hadi üzenet helyett
zűrzavar-verset ütöget,
ha nem érik tetten.

Mintha személyre szabott ködből
mérné a képzelt  távolságot,
mintha várná, újra élednek
a rég kialudt képek, lángok.
Pihenéskor méri az eget,
mintha nem volna jelen, tévelyeg máshol.
Szétoszló felhőket nézeget.
Nem kerüli a tócsát masírozáskor.

Puskacsövén a célkereszt
a fegyvertisztításnál  elhajlik,
és nem jelenti a tiszteknek
Szénafű káplártól az őrnagyig.
De kiderül, ha jön a Nagy Fegyverbizottság,
és az elnöke lehordja az századot
a hadnagy és a kapitány dühöng, kapkod
(„ennyi ostobát egy helyen ki látott?”),
és valamennyien elárasztják mérgükkel
a bukásra álló, gondatlan Diákot.

A parancsnok szabotázs akciót,
hadbíróságot és árulást emleget.
Mint a szegek, koppannak a szavak.
Távolba néz a Diák. Méri a felleget.

Gábriel

A megtermett, szabályos szőkeség maga,
kinek másoknál hosszabb lehet a haja:
ő a párttitkár-százados őrangyala.
Az erdélyi szilvalével
mindig hatásosan érvel:
enyhül a parancsok szigora,
nő a kivételesek sora.

Hajnalban Gábriel ajtót nyit lassan,
és sértőn zengedező himnusz harsan.
Egyetlen gombnyomásra
oszlik az álom-pára.

Harsogás és üvöltés.
A recsegő hangfal sivákol:
Szúr a sértő diadalmenet,
és messzebb szökik a távol.
A visszakényszerített sok élő kísértet
hontalanított létbe sorakozni lépked.

Parancsszóra kezdődik hamar
hajnali nemzeti hangzavar.
Összesen kétszázharmincegyszer.
Nincs ellene orvosság, vegyszer.

Gábriel nem tornászik
novemberi fagyban
vagy sáros latyakban.
A százados-irodánál.
neki sok dolga van:
szolgál, csetlik-botlik, ágál

Hajtja a mély hála.
Nagyokat köpve,
csizmát fényesít
a himnusz szavára.

Millstein

A hallgatag,
önérzetes visszafogottság.
A bajtársaknak egy balgatag.
Annak, aki lát,
sejti, benne mi lappang.
Rejtőzködő borongás,
visszafogott ragyogás.

Zöld szemében
egyszervolt házak állnak
kiolthatatlan,
élénk otthoni tájak.

Átnéz a megnőtt,
hosszú-hosszú napokon
mint szürkélő fátyolon,
melyeknek le kell hullnia,
mint újabb rémálmon,
melynek el kell múlnia.

Éjjel, álmában többeket zavar
összevissza beszél,
ismeretlen, holt nyelveken szaval.

Teleholdkor az ágyából felkel,
és elindul csukott szemmel
megküzdeni a valós rémekkel.

Nappal szinte senkihez se szól.
Csak a Diákkal beszél olykor.

Készül elmondani neki,
hogy az Ádám név földet jelent.
Földet, mely elporlad,
elsüllyed, és újra megjelen.


Szénafű káplár

A vidéki legény.
Úgy terelgeti az újoncokat,
ahogy a tehénnek parancsolgat.

Lám mégis lett belőle valaki mára,
több tucatnyi ember ugrik a szavára.

Ismételt vigyázzállást, büntető hasalást
kéjjel osztja – lássa derékségét hadnagya.
De némelyekhez kíméletes, igaz barát:
a hízelgőket csávában soha nem hagyja.

Jelmondata szól monoton:
„A hálószobátok folyton
tündököljön és ragyogjon!”

5.30-kor a hangszórót túlharsogja,
és zavartan kapkod a parancs sok foglya.
A megalázás módjaiban válogat:
visszaél rangjával, fölényeskedik,
szabályra szoktatja a sorállatokat.

De egy reggel régi, sértő hangja
gyászos és halk lesz, mert az újonc bakák
szapora, dühös ütlegekkel
takarója alatt elhallgattatják.

Simaképű, az őrmester

Hangja pattogóan koppan.
Hisz a tökéletességben
rögeszmésen, megszállottan.
Nem lehet ránc az egyenruhán.
A bakancsnak ragyognia kell
menetelés előtt és után.
A zsebkendő simuljon a zsebben
folttalan, ránctalan, érintetlen.

Erőlteti a tökéletességet:
de hibával teltek a közlegények.
Nem ismeri a csillagos tisztek valós mását,
az utak makacs porát, sem a dolgok romlását.
A Diák nadrágja élén fönnakad egy kifogás,
Dömének, mint mindig, gyűrött a csákója.
Millstein még borotválkozás után is borostás.
és bakancsát nem vikszolta ragyogóra.
Vigyázzállásban élesebbek a szavai.
„Egy szörnyű század kényelmes kamaszai.”
„DE LESZ MAJD ITTEN REND ÉS FEGYELEM!”

„Ez az örök utópia” súgja Millstein
– és a rend ura mellette terem.

Tihamér, a Lunguj

A nyakigláb, égimeszelő,
a tempós járású,
ki a sorból késve lép elő.
Gőgös Gábriel
Lungujnak*  nevezi el,
és a szava megpecsételő.

Első a sorban, lesve tekintget hátra.
De utolsó a parancsteljesítésben.
Jobbra fordulna a Balra át!-ra.
Szidalom  hull ismételten  fejére;
Őrmesteri korholás az ebédje.

De vigasztalja
a naponkénti levél, éltető emlékezet
az elveszett ízek távolából,
amelyet tíz fekvőtámaszért átvehet
gúnyos hangú Szénafű káplártól.

Levelek jönnek, levelek mennek,
és nem enyhül súlya a jelennek.

Lunguj Tihamér egy reggel
nem ugrik  bakancsba, egyenruhába
sem a káplár, sem a himnusz szavára.
Fekszik mozdulatlan. Némán, süketen,
Ordítástól, ráncigálástól nem retten.
Áttetsző, magas fal nő köréje.
Tömény közönyén nem hatol át
a kaszárnya parancsa, törvénye.
Dühöng, tehetetlen a hatalom.
Rést nem tudni vésni a falon.

Hírzárlatos, levéltelen
fehér termekbe szállítják át,
katonai kórházba rejtik
kezelhetetlen magányát.

*Román eredetű szó (lungul ’magas, hórihorgas’)

Sztáncsuj, a főtörzsőrmester

A bajuszos, büszke tiszthelyettes.
Ha ő vezényel, a század lépte veretes
lehetne
de valakik a díszlépest
folyton elbotolják, elvétik
és így egy órán át tart
a díszmenet az étkezdékig,
és egy legény sem veszi már zokon
az indulót hősi zászlóaljakról,
melyek átkelnek a Kárpátokon.

Ha cigarettaszünetben
a Hájas és Tilamér otthoni nyelven beszélget,
Sztáncsuj a szokottnál is dühösebb lesz,
és hamar kiönti magából a mérget:
„Azt hiszem, anyámat szidjátok,
Ha nem értem, mit beszéltek!”,

Ki tudja, a bölcs érv honnan fakad,
de miatta se félhangosan, se suttogva,
beszélgetni más nyelven nem szabad.

Szava ítél, elhatárol, kizár,
sokféle lelket uniformizál.

Most a Diák szól Millsteinhoz:
Marad-e még valami másság,
méltóság ott,
hol terv szerint színtelenítik
a világot?

Az összeállítás forrása: eirodalom.ro

 

Benő Attila Egy század arcai című kötetének könyvheti méltatója Nagy Attila.Marosvásárhelyi bemutatójának időpontja: 2017. november 16., Bernády Ház. ​A kötet (Erdélyi Híradó Kiadó, 2017) Székely Géza kolozsvári képzőművész illusztrációival jelent meg.

*********************************************************************************************

Ráduly János 80

Ráduly János Ko­ron­don szüle­tett 1937. október 27-én. Egy személy­ben pe­dagógus (ma­gyar­tanár, de volt kézi­lab­da-edző is), népraj­zi gyűjtő és szakíró, rovásírás-ku­tató, költő és műfordító, közíró, pub­li­cis­ta, művelődésszer­vező, érdekképvi­se­le­ti ve­zető. Rangját nem címek és érde­mek, dip­lomák és kitüntetések jel­zik, ha­nem a széles körű meg­becsültség, az őszin­te el­is­merés, a tisz­te­let és sze­re­tet, s nem utolsósor­ban a népszerűség, amellyel tel­jesítményét nem­csak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdély­ben, ha­nem határo­kon túl, szak­mai körökben, min­de­ne­kelőtt pe­dig az „egy­szerű” ol­vasók népes táborában is nagy­ra értéke­lik.

A ma­rosvásárhe­lyi Bo­lyai Líce­um­ban érettségi­zett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líce­um­ban volt ne­velő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bo­lyai-egye­te­men szer­zett ma­gyar nyelv és iro­da­lom sza­kos tanári ok­le­ve­let 1966-ban. Első írását a ma­rosvásárhe­lyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Nap­sugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Har­gi­ta, He­li­kon, Ha­zanéző és számos más újság, lap, folyóirat mun­katársa. Vers­sel sze­re­pel a Meg­talált világ (1968) című an­tológiában; költőként évti­ze­dek­kel később je­lent­ke­zik újra (Az árnyékok la­ko­dal­ma, 1995; Fény és gon­do­lat, 1996).
Folklórku­tatói pályája egy Fa­ragó József­fel együtt közölt, később németül és csehül is meg­je­lent ta­nulmánnyal (A népbal­ladák egy romániai ma­gyar falu mai köztu­datában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötet­ben tárta fel a Kis-Küküllő men­ti Kibéd népme­se­kincsét és gaz­dag bal­la­daköltészetét, s rend­sze­re­sen ta­nulmányok­kal sze­re­pelt a Népis­me­re­ti Dol­go­za­tok, az Eth­no­gra­phia, a Népraj­zi Látóhatár, a Kri­za János Népraj­zi Társaság Évköny­vei, a Jahr­buch für Volks­li­ed­forschun­gen köte­te­i­ben.
Az erdélyi rovásírásos emlékek ku­tatásával és értel­mezésével fog­lal­ko­zik. 1990-től tag­ja a Kri­za János Népraj­zi Társaságnak, a Nem­zetközi Ma­gyar Fi­lológiai Társaságnak; 1999 óta a Ma­gyar Írószövetség tag­ja. Tag­felvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évek­kel ezelőtt el­utasítot­ta. Leg­na­gyobb részt saját gyűjtéseit tar­tal­mazó köte­tei: Kibédi népbal­ladák (1975), A vízitündér leánya (1978); El­in­dul­tam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népbal­ladái. 1979); Tündérszép Mo­solygó Ilo­na (Kibédi népmesék, 1980); Az álom­fejtő fiú (Kis-Küküllő men­ti népmesék, 1985); Mi­kor a szolgának te­lik esz­ten­de­je (A kibédi gaz­dai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő men­ti népmesék, 1989); Hold el­ej­ti, Nap fel­kap­ja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Ma­ri­ka (mesék, 1993); Szép Mag­dol­na (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lo­vai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őse­ink (Adalékok rovásírásunk is­me­retéhez, 1995); Ve­tet­tem gyöngyöt (Népköltésze­ti ta­nulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Ko­rond, 1998); Nem­ze­ti kincsünk, a rovásírás (1998). Versköte­tei: Az árnyékok la­ko­dal­ma (Gyer­mek­ver­sek, 1995); Fény és gon­do­lat (uo. 1996). Le­fordítot­ta Emi­nes­cu Esti csil­lag című költeményét (1993); Ni­chita Stănes­cu-fordításait a Barátság című an­tológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor koránt­sem tel­jes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly János­sal megáldott Kibéd. Életét és tel­jes munkásságát a szülőföld, a válasz­tott szülőfalu népha­gyományai feltárásának szen­tel­te. Ko­ron­don szüle­tett, a közeli Csok­falván ne­vel­ke­dett, vi­szont mindvégig Kibéden élt és al­ko­tott, foly­tat­ta és ki­tel­jesítet­te két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás ku­tatásába is szen­vedéllyel kap­csolódott be, számos ki­advány­ban számol be eredménye­iről. Sok­ol­dalúságát jel­zi áll­ha­ta­tos je­lenléte a ma­rosvásárhe­lyi Népújságban, a Múzsa és Sti­pen­di­um című melléklet­ben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr va­la­mi­lyen műfaj­ban ne je­les­ke­dett vol­na a me­gyei lap­ban. Ku­tatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mel­lett rend­sze­re­sen közölt felnőttek­nek és gyer­me­kek­nek szóló költeménye­ket és meséket, emlékezése­ket, anek­dotákat.
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az élet­korát jel­zi, ha­nem a neve alatt meg­je­lent ki­adványok számát. A ma­gas szám ne ri­asszon el sen­kit, és irigy­kedésre sem való, mert jórészt főleg füze­tek sorát je­len­ti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik hai­kuját idézem: „Ma­gamról ennyit: / Foly­ton be­le­bot­lom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőies­kedés, ha­nem a pusz­ta való. Hi­szen a kétszáz éve szüle­tett nagy költőnk egyik őszikéjére utal­va ezt is leírja: „A »függet­len nyu­ga­lom­ra« – míg dol­goz­tam – vágyva vágy­tam. // A függet­len szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit ke­res – Arany János­ra gon­dol­va)
Iri­gyel­ni ki­tartó és példa­mu­tató követ­ke­ze­tességéért érde­mes, amellyel úgy rak­ja össze dol­gos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tet­szetős, kedvünkre gyönyörködhetünk ben­ne. Talált magának kiadót (Ga­ra­bont­zia, Ma­rosvásárhely), amely haj­landó a pár tíztől leg­fel­jebb félszáz ol­da­lig ter­jedő, te­ma­ti­ku­san válo­ga­tott munkáit híven és gyor­san ki­nyom­tat­ni. Így aztán a kései fi­losz­nak, aki ta­nulmányoz­ni óhaj­taná en­nek a sok­ol­dalú em­ber­nek az irománya­it, nem lesz nehéz dol­ga, hi­szen külön-külön ol­vas­hat­ja a gyer­mek­ver­se­ket, a „felnőtt”-ver­se­ket, a hai­ku­kat, a fordításo­kat, a rovásírásról szóló gaz­dag közlésanya­got, az aprólékos népraj­zi gyűjtőmun­ka szak­szerűen szer­kesz­tett da­rab­ja­it és a szerző re­cen­zióit, közművelődési írásait, újságcik­ke­it is. A tu­dományos igényesség, a szak­szerűség a fő jel­lemzői e művek­nek, jótékony rá­adásként pe­dig az élő beszéd közvet­lensége te­szi ro­kon­szen­vessé Ráduly János stílusát, „nar­ratíváját”. A szöve­gek ol­vastán szemünk előtt körvo­na­lazódik az első ge­nerációs értel­miségi, egy iga­zi székely self-made man küzdel­mes sor­sa, aki­nek legértéke­sebb kin­cse a meg­szer­zett tudás, amellyel oko­san sáfárko­dik, tálen­to­ma­it nem herdálja el. Példa­mu­tató a hi­vatástu­da­ta és ko­nok, céltu­da­tos munkálkodása, végte­len türel­me és szor­gal­ma, kivéte­les mun­kabírása. Szel­le­mi pillérei: az előtte járók nagy­szerű példája, ott­ho­nosságtu­da­ta, ra­gasz­kodó szülőföld­sze­re­te­te.
Küzdel­mes pálya, vidékiség, re­me­te­élet. Nem so­kan vállalták/​vállalják az ilyen sor­sot. Részle­tek „vakációs naplója” (Jaj­kiáltások a fehér papíron) 1989. au­gusz­tus 3-i, csütörtöki be­jegyzéséből:
„Reg­gel fél hétkor ki­pat­ta­nok az ágyból, készülök Szovátára. (…) Egye­ne­sen a köny­ves­bolt­ba tar­tok. Nem kap­tak új küldeményt Vásárhelyről, men­je­nek be a cso­ma­gok után, ők nem tudják el­hoz­ni, nincs mo­tor­ina. – Hát ne­kem hon­nan le­gyen ben­zi­nem? – kiált föl az elárusítónő. Hábo­rog. Egészen közel ha­jol hozzám, félhal­kan megkérde­zi: – Tud­ja-e, hogy ilyen­kor mit mond a székely? – Mit? – Meg va­gyunk baz­va! (Így, csak z betűvel).
Egyetértően bólin­tok.
Utam most a pi­ac­ra ve­zet, ahol vi­szont egyet­len lel­ket sem le­het látni. (…) Az önki­szolgáló előtt mint­egy száz em­ber állja türel­me­sen a sort, a sor­elsők már reg­gel hat­kor, fél hétkor gyüle­kez­ni kezd­tek. A hen­tesáruról tehát le­mon­dok. Az utcán találko­zom a te­le­pi köny­ves­bol­tosnővel, inti, áll­jak meg.
– Jöjjön – azt mond­ja –, eb­ben a pil­la­nat­ban néhány cso­mag írópapír érke­zett. Óriási meg­le­petés, száz lejért azon­nal meg­ve­szek egy egész cso­mag­gal, ezer ív van ben­ne. Egyelőre tehát meg­oldódik a papírkérdésem. A tízes busszal in­du­lok haza. Itt­hon le­gelőbb répa­la­pit vágok a csirkéknek (a kert vi­zes-sáros), majd ismét az íróasz­tal­hoz te­lep­szem. Jó vol­na, ha be tudnám fe­jez­ni a mu­tatót, hi­szen hol­naptól egy hétre szolgála­tot kell tel­jesíte­nem az is­kolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucs­kos káposz­ta kif­li­vel. Másfél órát pi­he­nek, mire fölébre­dek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-ki­pil­lant a nap. Mindjárt kaszát ra­ga­dok, zsákot a vállam­ra, s fűért in­du­lok az is­ko­la­kert­be. Muszáj, alig van mit ad­nom a nyu­lak­nak. A fű vi­zes, szétosz­tom vékás ko­sa­rak­ba, s a konyhában szárítgat­juk. Aztán újból az íróasz­tal, tovább a mu­tató.”

Fan­tasz­ti­kus mun­kabírásáról árul­ko­dik a napló utolsó be­jegyzése (1989. aug. 23., szer­da.):
„Késő délután elkúrálom az álla­to­kat, s vissza a kézirat mellé, a va­csoráról is »meg­fe­led­ke­zem«. Pon­to­san éjfélre kész az új, a végle­gesített válto­zat: 380 gépelt ol­dal három példány­ban. Egy­szer még – hol­nap, hol­nap­után – át fo­gom az egészet ol­vas­ni, aztán me­het Ko­lozsvárra. Címla­pot kell még gépel­nem hozzá. A leg­első lap­ra ez kerül: Hold el­ej­ti, Nap fel­kap­ja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, be­ve­zető ta­nul­mánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A mun­ka­tempó diktálta feszültség las­san oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyi­re fáradt va­gyok. Le­fek­szem, de fur­csa mód nem tu­dok alud­ni. Látomásaim van­nak. Egy adott pil­la­nat­ban a reg­gel fel­kelő nap látványa je­le­nik meg előttem.
– Olyan, akár a fris­sen sült kenyér – mon­dom. A ha­son­la­tot kitűnőnek érzem. Az agyam­ban gyer­mek­vers mo­toszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reg­ge­len­te, / mi­kor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / ke­mencéből / most ki­emelt / sült kenyér.
A vers­be­li sült kenyér il­latától elbódul­tan al­szom el.”

A tisz­ta szívű em­ber tud így érez­ni és írni. Aki­nek a lel­ke is il­la­to­zik, akár a me­se­be­li lágy kenyér.


www.3szek.ro

***

Ráduly János

Dal Kibédről

Bécsbe, Budapestre
csak a szívem vágyik,
az ott élést, lakást
nem bírom sokáig,
lélegzeni – nagyot –
csak Kibéden lehet,
a cseperedő vágy
itt nagy útra kelhet;
testemnek e falu
megmaradt alapnak,
hegyei nyergéből
felcsapok angyalnak.

Ráduly János szövege eredetiben kézzel/számítógéppel írott, megszokott nyomdai formájú,
egyetlen szakasz, 12 soros lírai alkotás költemény.
A költő vallomása, szülőföldje iránti szeretete, ragaszkodása, vonzódása teremti meg a
szövegösszetartó erőt.
Egyetlen, többszörösen összetett mondattal teremti meg ezt a kohéziót. A mondatokban birtokos
személyragos szavak – szívem, testemnek, hegyei nyergéből – kapcsolják össze a költő személyét
Kibédhez, és hitelesítik a költő ragaszkodását… Négy egyes szám harmadik személyű –
vágyik, lelhet, kelhet, megmaradt – és egyetlen egyes szám első személyű – felcsapok – ige
segítik a szövegértést, fogalmazzák a költő vallomását.
Jelentéstani elemként a költemény címe Dal Kibédről – témamegnevező, utal a szövegre.
A vers 2017-ben született, és a szerző vallomásos monológja.
Valóságos világképet rajzol meg a költő, aki nyugalmazott erdélyi magyartanár Kibéden. Ennek
alapján az olvasó a háttérismereteivel kialakíthat elméjében egy képet a vers világáról.
A vers nyelve magyar, mai, írott, szavalva szóbeli, érzelemkifejező, szépirodalmi mű.
Stílusa is szépirodalmi. Jóhangzású szavak sorakoznak a költeményben a mondanivalónak
megfelelően. Verselése magyaros:
Bécsbe, Budapestre csak a szívem vágyik
─ / ─ / ─ / ─ 4/2/4/2 négyütemű tizenkettes
Rímei: a b x b.
A költeménybe válogatott szavak szótári jelentésére ráépült a szövegösszefüggésből adódó
érzelmi-hangulati többletjelentés, közöttük is a három tulajdonnév – Bécs, Budapest, Kibéd –
mellett a közös főnevek is: szívem, élést, lakást, vágy, útra, testemnek, falu, alapnak, hegyei
nyergéből, angyalnak, a költő testi-lelki mivoltát, érzéseit, rokonszenvét, kívánságát fejezik ki,
az igék pedig cselekvést, történést, létezést neveznek meg, a költőt magát kötik verséhez…
Hely- és időhatározók társulnak hozzájuk: Bécsbe, Budapestre, ott, sokáig, Kibéden, itt,
nyergéből…
A költő vallomása szóképek nélkül is kifejező, tömör, megható, szívhez szóló…
A vers kijelentő mondatai érzelemmel telítettek, szemléletesek.
A igei állítmányok verbális stílusú szöveggé alakítják Ráduly János ars poetikáját….

Málnási Ferenc

***

Ráduly János 80 éves

Október 24-én jeles eseménynek adott otthont a kibédi Mátyus István Általános Iskola, ahol 80. születésnapja alkalmából a Kriza János Néprajzi Társaság – „értelmiségi helytállásáért, a kibédi székely népköltészet kitartó összegyűjtéséért és módszeres feldolgozásáért” – Életműdíjjal tüntette ki Ráduly János Kibéden élő magyar szakos tanárt, néprajzkutatót.

Az ünnepség az iskola diákjainak köszöntőjével kezdődött, majd dr. Pozsony Ferenc professzor, akadémikus, a Kriza János Néprajzi Társaság tiszteletbeli elnöke méltatta az ünnepeltet, röviden bemutatva életpályáját és szakmai munkásságát.

Ráduly János 1937. október 27-én született Korondon. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyt, a Bolyai Líceumban végezte, ahol 1955-ben érettségizett. Magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelét a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerezte 1966-ban. Rendszeres terepkutatásokra épülő és módszeresen összeállított diplomadolgozatának címe: Kibéd népballada-költészete.

Előbb Erdőszentgyörgyön volt nevelő, majd 1962-től Kibéden magyar szakos tanárként dolgozott egészen 1998-as nyugdíjazásáig. Pedagógusként évtizedeken át a magyar nyelv, irodalom és kultúra nemzeti és egyetemes értékeire nevelte a kibédi kisiskolásokat. Ebben a Kis-Küküllő menti faluban élt hosszú évtizedeken át, távol az egyetemi és akadémiai intézetektől, jól felszerelt szakkönyvtáraktól, tudományos fórumoktól, rendezvényektől.

Az 1950-es évek közepétől kezdődően szerteágazó népköltészeti kutatásokat végzett lakóhelyén. Tudatosan és nagy kitartással gyűjtötte össze a Kibéden élő népballadák, népmesék, népszokások, kántálóénekek és imák, valamint tréfák és találós kérdések szövegeit. Nagy áldozatvállalással végzett feltáró munkájának eredményei az 1970-es évek közepétől kezdtek rendre megjelenni különböző szakperiodikákban, gyűjteményes és egyéni kötetekben. A több mint 120 egyéni publikációja közül ezúttal csak párat, a legjelentősebbeket emeljük ki.

Első önálló kötete (Kibédi népballadák) 1975-ben a bukaresti Kriterionnál jelent meg, mely 155 magyar klasszikus balladát, rabénekeket, betyár- és új stílusú balladát tett közzé a településen lejegyzett 198 szövegváltozat közül. A kiadvány szakmai érdeme és értéke elsősorban abban rejlik, hogy igen ritka régi balladatípusok (A megégetett asszony, A falba épített asszony, Az elcsalt anya, Az elrabolt feleség, A zsivány felesége, A gazdag asszony anyja, A halálraítélt húga, A halálra táncoltatott leány, A megesett leány, A három árva stb.) patinás nyelvezetű, helyi változatait tette elérhetővé az érdeklődők és szakkutatók számára. Kiemeljük, hogy kötetében számtalan régies motívumokban gazdag rabéneket és keserveseket is közreadott. Gyűjteménye egyértelműen bizonyítja, hogy a 20. század közepén ebben a Kis-Küküllő menti faluban még változatokban gazdag betyár- és új stílusú balladák, dalok éltek. Ráduly János kötetét szakszerű előtanulmánnyal és módszeresen összeállított filológiai apparátussal látta el. Határozottan szakított a korabeli hagyományokkal, kiadványát nem akadémiai kutató gondozta. Kihangsúlyozzuk, hogy nemcsak a magyar nyelvterületen, hanem Európában is ritka teljesítmény kötete, mely egyetlen szerző egyetlen településen összegyűjtött, gondosan megszerkesztett, szakszerű filológiai apparátussal ellátott balladakorpuszát tárja az olvasók és a szakkutatók elé.

Pár évvel később, 1979-ben jelentette meg a kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára balladatudását tükröző gyűjteményét (Elindultam hosszú útra), mely elsősorban a magyar egyéniségkutató iskola hagyományait és módszereit követte, s kibédi példán keresztül mutatja be, hogy a kivételes tehetségű személyeknek milyen fontos szerepe van a népköltészet életében, előadásában, fenntartásában, átalakításában és átörökítésében. Míg elődei elsősorban a népmesék kapcsán elemezték a kiemelkedő egyéni előadók szerepét, Ráduly János (Kallós Zoltánhoz hasonlóan) egy tehetséges kibédi magyar ajkú cigány asszony kivételes balladakészletét vizsgálta és értelmezte.

Ráduly János egyik legtöbbet idézett, legtöbb nyelven megjelent tanulmánya (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) igencsak korszerű, módszeres szociológiai kutatásra épült, melyben arra mutatott rá kvantitatív módszerekkel végzett kutatásainak segítségével, hogyan élnek a népballadák egy Kis-Küküllő menti faluban a 20. század második felében, tehát az erőszakos kollektivizálást követő évtizedekben. Megjegyezzük, hogy különleges utat járt be tanulmánya, mely előbb Faragó Józseffel közösen, tehát a terepkutató és a szerkesztő neve, majd csak az akadémiai kutató neve alatt jelent meg különböző erdélyi, magyarországi és európai kiadványokban.

Igencsak nagy vitát gerjesztett Mikor a szolgának telik esztendeje, 1987-ben megjelent kötete. A kibédi gazdai szolgák visszaemlékezéseit tartalmazó kiadványt már közvetlenül megjelenése után heves szakmai vita követte, melynek során élesen konfrontálódtak különböző klasszikus néprajzi és kulturális antropológiai módszerek, fogalmak, nézőpontok, melyek végül is eredményesen tisztázták a korszerű szöveggyűjtések, lejegyzések, szövegközlések tudományos módszertanát, elemzési és értelmezési lehetőségeit és korlátait. Tehát Ráduly János ezzel a könyvével hatékonyan elősegítette a néprajzi és az antropológiai gyűjtői és értelmezési módszerek modernizálását, megújítását.

Kiemeljük, hogy Ráduly János ebben a Kis-Küküllő menti református faluban páratlan értékű ráolvasásokat, népi imádságokat és kántálóénekeket is összegyűjtött, publikált. Kiadványaiban (Kibédi ráolvasások, népi imák, legendaballadák, 1997; Hozzád fohászkodom imában, 2009) azt bizonyította, hogy nemcsak a katolikus székely vagy csángó falvakban, hanem a protestáns településeken is archaikus elemekben gazdag rituális, vallásos költészet élt egykoron.

Ráduly János az utóbbi évtizedek során jelentős számú népmesekötetet is megjelentetett (Tündérszép Mosolygó Ilona 1980, Az álomfejtő fiú 1985, Villám Palkó 1989, Táltos Marika 1993, Szép Magdolna 1994, A király táncos lovai 1995), melyek azt láttatják, hogy ebben a marosszéki faluban hogyan meséltek, tréfálkoztak a gazdálkodó emberek egészen a modern kommunikációs csatornák és médiumok megjelenéséig. Publikált meséi és tréfái voltaképpen a marosszéki székely emberek sajátos értékrendjét, metaforikus nyelvezetét és mentalitását tükrözik.

Ráduly János sokoldalú ember: tanár, szépíró, költő, műfordító, néprajzkutató, székely rovásírással foglalkozó művelődéstörténész. Az elmúlt nyolc évtized során páratlan értelmiségi és tudományos életutat járt be, gazdag életművet alkotott.

Életének nagy részét egyetlen faluban, a Kis-Küküllő menti Kibéden töltötte, ahol igyekezett tudatosan összegyűjteni és közreadni a település gazdag, szerteágazó szájhagyományait, folklóralkotásait, kulturális értékeit és szellemi örökségét. A magyar nyelvterületen, Európában is ritka az a falu, melynek szellemi értékeit ilyen alaposan összegyűjtötték, rendszerezték és nyomtatásban megjelentették.

Ráduly János életét alapvetően a makacs, értelmiségi, székely helytállás és a helyben maradás jellemezte, mely alapvetően meghatározta és behatárolta szerteágazó pedagógusi, szépírói, néprajzkutatói életpályáját és tudományos eredményeit is.

A laudáció után dr. Jakab Albert Zsolt néprajzkutató, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke átadta az Életműdíjat, illetve – az alkalomhoz illően – 80 könyvből álló ajándékcsomaggal is meglepte Ráduly Jánost. Ezt követően az ünnepelt két versének felolvasásával mondott köszönetet az egybegyűlteknek.

80. születésnapján hosszú-hosszú, újabb szakmai eredményekben gazdag életet kívánunk!

Kriza János Néprajzi Társaság

*****************************************************************************************

Czegő Zoltán

Ravatal híján

Istenem, Istenem!
Mindeneknek ura.
Étlen halok meg,
míg mások részegen.

Nem vagyok más, mint egy
kivénhedt pária.
És még rólam mondják,
hogy Istennek fia.

Mert hát azok lennénk.
Tanúnk a Biblia.
Ide löttyintett a
legnagyobb mágia.

Már az sem vigasztal,
nem vagyok egyedül.
Megszámlálhatatlan,
aki így elterül,

akinek senkije,
se fia, se atyja,
aki az ölében
szívéből siratja.

Fáj-é a gazdagnak?
Legalább jobban fáj,
ha ki kell nyújtózni?
Szánalmasabb halál?

Mi csak imádkoztunk.
Kaszáltunk felleget.
S még azt is ránk mondják,
együnk falevelet.

Magamra döndítem
síromnak ajtaját.
Odalenn tehetek
minden jót legalább.

Temetni, azt tudunk.
Tán arra születtünk.
Szárazon húznak el
fellegek felettünk.

2017. okt.22.

********************************************************************************************

Összekacsintó mosoly és keserédes líra

 

Kedei Zoltán Vár-laki műtermének két vendége is volt október 24-én: Fülöp Kálmán nagykendi költő és Kádár Dombi Péter székelykeresztúri agyagszobrász.

Kádár Dombi Péter, Doszlop Lídia, Fülöp Kálmán

A rögtönzött műtermi kiállítóasztal megelevenedik, Kádár Dombi Péter agyagszobrai helyet kérnek, és betöltik vidámsággal.

1955. január 22-én született Homoródszentmártonban. Tanulmányait Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen végezte, majd tanáremberként a Csángóföldön, Csíkszentmihályon, Korondon, és immár 21 éve Székelykeresztúron tevékenykedik. „Az agyagot véletlenül vettem kezembe, és amikor rájöttem, hogy érdekes és értékes formákat is ki lehet hozni belőle, István Lajostól, Korond neves keramikusától kértem segítséget. Bandi Dezső úrtól hasznos tanácsokat, útmutatásokat és bátorítást kaptam. Ezután autodidakta módon a szakirodalom és a különböző művészi alkotások állandó tanulmányozásával bővítettem ismereteimet. Elkezdtem agyagba mintázni azt a sajátos világot, amelyet személyesen tapasztaltam meg: a székely paraszti életet, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat. Főleg az átélt élményeimet, amelyek mélyen bennem élnek, próbálom alkotássá alakítani” – vallja magáról.

Kádár Dombi Péter agyagfigurái

Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a főbb helyszínek: Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely, Korond,  Csíkszereda, Barót, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Budapest, Ajka, Kiskunfélegyháza, Karcag, Amiens (Franciaország), Unna (Németország); továbbá rendszeres részvevője a nyári alkotótáboroknak is (Homoródszentmárton, Makfalva, Zeteváralja).

Kádár Dombi Péter

Kádár Dombi Péter agyagszobrai „mesélnek”. Dialógust kezdeményeznek. Szemlélésük nem vált ki harsány nevetést a szemlélőből, mint például Benczédi Sándor (1912–1998) groteszk agyag kisszobrai. Továbbgondoljuk a megjelenített karaktereket. Elképzeljük, mi történne, ha megelevenednének. Ha csak egy lépést is tennének felénk. Ott van a kezét csípőre helyezett, „harcias” testtartású nő alakja, szinte halljuk, amint mondja: „Na mi lesz, apjuk, itt tétlenkedünk naphosszat?!”  Útszéli „pletykaparti” asszonyok között (de úgyanúgy lehetne férfiak között is); olvasó férfialak, botjára támaszkodó bajszos székely atyafi, aki gondolataiba, netán gondjaiba merül, őt meg sem merjük szólítani, hogy ne zavarjuk önreflexiójában; női és férfi arcok agyagba formázva. Van itt táncoló pár, nagybőgőn játszó zenész, vígan összeölelkező komák, vajat köpülő asszony – kedvelhető figurák.

Kádár Dombi Péter nem modell után dolgozik; lelkének mélységeiből hozza elő a székely népi alakokat, úgy formázza agyagba. És nem csak közembereket, történelmi hősöket is. (Dósa György vastrónon való ábrázolása az idei, 2017-es makfalvi alkotótáborban készült egyik munkája).

Bölöni Domokost idézem: „Benczédi Sándor ironikusan szemléli alakjait, gyakran harsány nevetésre ingerlőn mutatja fel a nehezen leplezhető fonákságot, az irigységet, a gőgöt, a dölyföt, a kivagyiságot. Kádár Dombi Péter humora szelídebb, mondhatni: megbocsájtó. Összekacsintó. Mintha ezt mondaná: tudjuk, hogy ilyen a világ, és hogy mi magunk is ilyenek meg amolyanok vagyunk benne –, de hogyan is tehetnénk mást, ha egyszer ilyennek teremtett bennünket az Isten…Ez a szemlélet sajátos lelki alkatából fakad. Habitusa fölöttébb rokonszenves. És ha figuráira is át tudja ruházni ezt a csöndes rezignációt – márpedig miért ne tudná, sikerei azt bizonyítják, hogy igencsak értik és kedvelik művészetét –, akkor máris megnyerte magának a közönséget.”

Persze hogy mosolygunk az agyagszobrok láttán. Mert akkor is rokonszenvesek, kedvesek, ha némelyikük mogorvább, ez természetes, nincs az embernek mindig  harsány kacaghatnékja. Érezzük: jó emberek ők, huncutság van a dologban, alkotójuk is derűs szemléletű, életvidám ember, és ezt átruházza kisszobraira. Szeretjük ezeket a szobrokat, mert a mindennapok emberei, egy-egy vonásban saját magunkat is felfedezni véljük. Magam, és gondolom, még sokat mások is, szívesen kacsintanának össze egy Kádár Dombi Péter kisplasztikával nap mint nap!

Fülöp Kálmán

Fülöp Kálmán visszatérő vendége társaságunknak. Termékeny költő, csak úgy ontja lelkének virágait. Kedvező „széljárásban” alkot, hiszen szülőhelye, Nagykend közössége büszke „saját költőjére”; a községi, balavásári önkormányzat támogatja köteteinek megjelentetését. Bemutatóin résztvesznek a község vezető emberei, ezúttal Koncz Csaba alpolgármester kísérte el a Várba a szerzőt. Fülöp Kálmán most már tudhatja: falujának lakosai elfogadják a poéta voltát, maguk közül valónak tudják, még ha nem is volt ez mindig ilyen egyértelmű.

Sorban a hatodik verseskötete jelent meg a közelmúltban,  Angyalok keresnek címmel, a Kreatív Kiadónál, Bölöni Domokos szerkesztésében és Donáth Nagy György tördelő-szerkesztő munkájának eredményeképpen. A kötetborító elmaradhatatlanul Kedei Zoltán festőművész festménye felhasználásával készült. Előző könyveihez hasonlóan a maga sajátos lírai pászmáján halad Fülöp Kálmán. Nem „adagol” fölösleges csillámot, nem is „beszél” tekervényes fejtörő sorokban; verseinek tiszta a hangzása. Ő maga is így vélekedik róluk, amikor azt mondja: „Verseimet mindenkinek, közérthető módon írom.” Ez a közérthetőség azonban nem von le semmit költeményeinek értékéből. Hangja a nagyközönséget szólítja meg, és el is éri, hiszen mindannyiunkat kellemes érzés tölt el, amikor mindennapi történést, életérzéseket, apró örömöket, boldogságot, hitet, népünk iránti hűséget és számtalan benső érzést tud úgy átadni, hogy egy-egy vers olvasása után akaratlanul is felsóhajtunk: milyen szép, milyen igaz. „Azt mondják, /üvegharang hangzása/ van, verseimnek, /pedig csak az ébredések/ lélek-varázsa bujkál/ a szerény sorok mögött/ tisztán, mint reggeli/ mosakodás közben/ az arcomról leperegő/ ezüstbuborékok.”

Életérzések, pillanatokra vetítve. „A változás múló/ tisztaságát/ ha csak egy percre is/ kezemben morzsolni/ édes élvezet”. Vagy: „csak te és én/ várjuk türelmesen/ a csillagok jelentkezését/ visszatérő álmaink/ örök sziklabörtönében.”

Sorai a köznapi élet szépségeit, de nyomasztó gondjait is sajátos színekben kinálják az olvasónak. Fülöp Kálmán már rég nem keresi hangját. Megtalálta.

„Ég, föld, víz -/ homokszemek// Ne feledjetek./ Ha meghalok,/ rólam csak/ úgy beszéljetek,/ mint földmélyéről/ az elvetett magok.”

Könyvéből egy-egy vers naponta olvasható a Cseke Gábor szerkesztette Káfé Főnix című irodalmi és fotóművészeti lap internetes portálján.

Doszlop Lídia

Donáth Nagy György felvételei

*************************************************************************************

Verselemzés

 

Ferencz Imre

Szászok

                        Veres Istvánnak, aki magyarra fordította

                        Erwin Wittstock: Végítélet című regényét

Éltek hajdanán itt szászok                            s mert látták hogy feladják
s helyükbe költöztek mások                          ezért hát őket eladták

nem bírtak ki még száz évet                        nem maradtak itt a szászok
itt hagyták a szülőföldet                               mert megszűnt a kiváltságuk

nem bírtak ki száz esztendőt                       hajdanán nem ezt a jövőt
másra hagyták a temetőt                             látták ők a szemük előtt

alig maradtak itt páran                                 mikor még övék volt Prázsmár
itt-ott tízen másutt százan                            és mellettük állt a császár

hagytak ők csapot s papot                           jól tudjuk mi hogy a szászok
és nyitva hagyták a kaput                            nem voltak nekünk barátok

itt hagytak otthont és hazát                         gondolták jobb  lesz azokkal
itt hagyták nekünk Drakulát                         kik nem tartottak Kossuthtal

ahol nyolcszáz évig jó volt                          mi az aranynál többet ér
lehízták végül a rolót                                   elveszítették a reményt

nyolcszáz esztendőt feladtak                      nem gondolták hogy véget ér a
integettek a falaknak                                   dicső kommunista éra

minden váruk már védtelen                        azt hogy a berlini falat
mert az enyészet féktelen                          elsodorja majd a Trabant

búcsút mondtak a teleknek                        a szomorú sorsuk meghat
nyolcszáz esztendőt feledtek                     ha nézem a falvaikat

nem viselték el az önkényt                         nélkülük az ország sivár
feladták magukat önként                           mi érezzük ezt igazán

nm maradt a talpuk alatt                           (Tekintsétek kopjafának
elveszítették a talajt                                    ezt a  verset semmi másnak)

2017. augusztus 26.

***

Ferencz Imre költeménye eredetiben kézzel/számítógéppel írott, megszokott nyomdai formájú, 23 szakaszos, két-két soros lírai alkotás, vers. A költő kérése: „Tekintsétek kopjafának ezt a verset semmi másnak”, egyben szövegösszetartó erő is, a 13. században Erdélybe telepedett szászok 20. századi sorsára emlékeztet.

Grammatikailag a 23 szakaszon átívelő, egyetlen, többszörösen összetett mondatot olvashatunk…   A mondatokban birtokos személyragos főnevek: helyükbe, váruk, kiváltságuk, szemük, nekünk, sorsuk, falvaikat….  Ismertetik e népesség sorsát. A költemény igéi szinte kivétel nélkül többes szám harmadik személyűek, hiszen egy közösséghez kapcsolódó történéseket, eseményeket mesélnek el: éltek, költöztek, itt hagyták, nem bírtak ki, maradtak, lehúzták, integettek, nem viselték el, nem maradtak, nm voltak, elveszítették….  Határozott névelős szavakkal fogalmazza meg a költő, hogy ismert, az erdélyi szászok történelméről van szó:  a szülőföldet, a temetőt, a kaput,  a falaknak, a szászok, a jövőt, a császár, a dicső kommunista éra, a Trabant….

Jelentéstani elemként az előbbi felsorolás érzékelteti, mit is hagytak itt, mit nem viseltek el, mit veszítettek el….

A költemény címe egyetlen közös főnév, témamegnevező: szászok. A vers 2017-ben született, a  Hargita Népe 2017. szeptember 8-i számában jelent meg.

A költeményben valóságos, történelmi világkép jelenik meg, amelyhez az olvasó a háttérismereti alapján kialakíthat egy egyéni képet….

A vers nyelve magyar, mai, írott, szavalva szóbeli, szépirodalmim mű.

Stílusa is szépirodalmi. A költő a felsorolással minél többet szeretne elmondani, talán ezért hiányoznak a versből az írásjelek(!!???) Az első mondat még nagy kezdőbetűvel indul, de a 23 szakasznyi, többszörösen összetett mondatot egyetlen írásjel sem szakítja meg, és a vers végét sem jelzi pont, kettőspont, pontosvessző….

A versben alig néhány jóhangzású szót találunk, de még ezeket is az igék rögtön kellemetlen hangú értelemmel társítják:  itt hagyták a szülőföldet, nem bírtak ki száz esztendőt, itt hagytak otthont és hazát, nyolcszáz esztendőt feladtak, nyolcszáz esztendő feledtek,… S a monoton, a a b b ….  páros rímek is segítik a szomorú hangulat megszületését…

A költeménybe válogatott szavak szótári jelentése mellé érzelmi-hangulati többletjelentés kapcsolódik. A szövegbe válogatott köznevek – három tulajdonnév: Drakula, Kossuthtal, Trabant kivételével -, az Erdélybe telepedett, és 800 évig itt élő, aztán elvándorló, sőt kiárusított szászok  kulturális, társadalmi, politikai életét, életterét jellemzik, s mellettük a többes szám harmadik személyű, cselekvést, történést, létezést jelentő, s szinte kivétel nélkül múlt idejű igék negatív tartalommal szerepelnek:  költöztek, hagyták feladtak, nem maradtak, lehízták, nem viselték el, elveszítették, nem gondolták….

Egy egész nép sorsát érintő, tragikus képbe nem is illik szókép, trópus, s az egyetlen szólás/szállóige:  – hagytak ők csapot s papot -,  csak erősíti a szomorú világképet….

Az egyetlen, többszörösen összetett szövegmondat kijelentő és tagadó tagmondatokból áll. Az igei állítmányokkal verbális szöveget olvashatunk…

S végezetül ide illik Leopold Maximilian Moltke (1819-1884) szász költő által írt erdélyi szász himnusz szövege, amely a szász költészet egyik gyöngyszeme, örökszép emberi vonások, a szülőföld, a vallás és szabadságszeretet hangjai szólalnak meg benne.

Hermannstadt. Szebeni szászok népviseletben az egykori  Szenterzsébet, németül Hammersdorf településről, ami ma Nagyszeben egyik városrésze

Forrás: Library of Congress

Erdély-dal

„Szép Erdély, te áldott föld, mely  /  Kinccsel, mézzel telve van,
Dús kalász kél itt a völgyben / S a Kárpátok bércölében /  Szőlőnedv és színarany.

Szép Erdély, ki romban hirdetsz / Egy erős, nagy múlt időt,
Mely átélt egy évezredet / S melyből most is sok emléket / Buja szántók hantja föd.

Szép Erdély, hol annyi égöv / Fut keresztül gazdagon
S benne népek tarka serge / Miket közös, meghitt körbe / Egy haza oltára von.

Erdélyország, türelem-föld, / minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át /fiaidnak szabadságjogát / s légy a tiszta szó hona.

Szép Erdély, te régi templom, / Zöld hegyeknek oszlopán
Hol, – ha ima kél a szívben / Annyi nyelven s annyiképpen / Egy istenhez szól csupán.

Erdélyország, édes földünk, / drága, jó szülőhazánk!
Áldott légy örök szépségedért, / s tájaidnak minden gyermekét / egyetértés fonja át!

 

Málnási Ferenc
ny. magyartanár – Kolozsvár

**********************************************************************************************

Rajzzal, verssel, dallal óvott örökségünk

Jakabházi Béla, Sz. Kovács Géza és Kedei Zoltán

Ha egy kezdeményezés kedvező fogadtatásban részesül, a folytatás is pozítiv lesz, hiszen a jó vonzza maga után a jót. A képzőművészet bűvkörében maradunk a Vár-laki találkozók kapcsán, vendégünk Sz. Kovács Géza festőművész, grafikus. Közvetlenül vagy közvetve mindannyian kapcsolatban állunk az erdélyi magyar faluval. Gyökereink tagadhatalanul mindannyiunknak az archaikus erdélyi falusi világban találtatnak, kötődünk ehhez a létformához, sejtjeinkben hordozzuk, és beilleszkedésünket, helyünk elfoglalását segíti elő a modern társadalomban.

Sz. Kovács Géza élete szoros összefüggésben áll az erdélyi falusi élettel. Székelyszentkirály szülötte, innen a neve előtti Sz betű. 1938. október 16-án született, iskoláit a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában, valamint a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzi. Fél évszázadnál több ideje hű a befogadó városához, Segesvárhoz, él, alkot, tanáremberként ott nevelte az ifjú nemzedéket a rajz, a művészet szeretetére.

Sz. Kovács Géza elkötelezett az erdélyi magyar falu, a nemzet iránt. Látja a katartikus társadalmi változásokat, az új és a még újabb, modernebb térhódítását, aggódva szemléli, hogy felborulni látszik a rend. Mindezt nem nézi tétlenül, menti a menthetőt:  pasztellel, tussal, akvarellel, linómetszeteken. Erről így vélekedik: „Az embereket aszerint itélték meg, hogy milyen a portájuk. Minden paraszti porta olyan, mint egy műalkotás. Minden generáció valamit elvesz belőle, és valamit hozzáad. Ez a világ valóban el fog tűnni. Tehát jó, ha nyomuk marad a kultúrában, amikor a globalizáció végképp bedarálja e falvakat.” Fáradhatatlanul járja az erdélyi, háromszéki, marosszéki, mezőségi falvakat, erdőt, hegyet, völgyet, és rajzol, rajzol, értéket ment. Alkotótáborokban vett és vesz részt (a teljesség igénye nélkül:  Homorodszentmárton, Makfalva, Kőtelek, Corbreuse, Fraciaország, Hajdúszoboszló, Lakitelek, Makó, Berekfürdő, Nagykörű, Gyergyószárhegy, Balatonszemes, Gyergyóalfalu, Zsobok).   Emberábrázolásai lélekrajzok, a magyar falusi embert ábrázolja, egyszerűség, tisztaság, a sorsfordító események rezzenéstelen arccal való fogadását, a múlt és a jövendő gondjainak szorításában. Alkotásain megjelennek a népi motívumok, mintegy felleltározza őket, gondosan szemügyre veszi, és nyomban papírra is veti őket.

Néptánc

Értékmentő munka, hiszen a mai kor embere gyakran tünteti el önkényesen ezeket a szépségeket, és élőhelyén a divatos, giccses díszítő elemeket alkalmazza. Példával is szolgál: egy székelyföldi faluban, Oroszhegyen járva régi, 1838-ban készült szép, faragott kaput rajzolt le. Idő teltén, újra ottjártakor a kapu felső része le volt vágva. Kérdésére, hogy miért vágták le, azt felelték: nem fért be rajta a mezőgazdasági gép. Emberarcok, falusi életképek, munka, önfeledt szórakozás (tánc) temetési menet, de főként tájjellegű régi vályogházak, utcarészletek, a motívumok részletezése a művész szívének oly kedves témák. A faragott kapu, ablak, tornác díszítőmotívumait csodálva a rajzok megelevenednek, képzeletünk erejével a kapuajban látjuk a székelyharisnyás pipázó öregembert, a muskátlis ablakban a ’szemérmesen kacérkodó’ fiatal lánykát, a napsütötte tornácon pedig mosolyogva integet felénk az unokákra váró nagymama.

„A világ bonyolultságát önmaga metaforájaként érzékelheti a festő segítségével a néző. Világában nem a szerkezet hangsúlyozása az elsődleges, hanem a szerkezet hangulati hatásának ábrázolása. Átölelnek bennünket, beengednek, bevonnak világukba a tájképek, akár olajfestmények, akár linómetszetek. A fehér felületek mennyisége nem annyira uralkodó, inkább csak meghatározó fontosságú, de ezek hordozzák a kép erejét, ezek határozzák meg a hangulatát is. Lehet, hogy szimbolikus jelentésgyökere van annak a szemléletnek amely a fehér színre támaszkodva építi fel a kompoziciót, de lehet, hogy egyszerűen az a kromatikai tétel, hogy a fehérben ott rejtőzik a szivárvány minden színe, s aki fehérrel fest, az mindennel fest. A képek hangulata, érzelmisége, emberi melege cáfolja, hogy hideg számolgatások, esetleges rejtvénymegoldások vezették volna az alkotót. A fehér a nyugalom és az erő, a béke az egyensúly színe, és Sz. Kovács Géza szelídségét és munkaszeretetét fejezi ki, mely elképzelhetetlennek tartja a felületes elsietettséget” – írja a festőművészről Gáspár Sándor rádiós szerkesztő, művészti író. Fehér és fekete kapcsolata hatványozottan jelenik meg a művésznél, hiszen a tusrajz, a grafika: lételeme.

Ábrázolás-, szemléletmódjáról, formavilágáról így vall Sz. Kovács Géza:   „Kapcsolatom a szülőfölddel – a bölcső és környékével – állandó. Szeretem forma- és színvilágát, tájba simuló falvait, műgonddal faragott kapuit, biztonságot sugárzó házait, dombra, hegyre felkapaszkodó útjait, virágos mezőit, szabad levegőt adó fáit, erdeit, tiszta vízű forrásait, kövek között csörgedező csermelyeit, gyorsan suhanó patakjait. Minden művészetem éltető és kiapadhatatlan forrása.” Alkotásai között megtaláljuk a absztrakt formákat is, a művész számára nem ismeretlenek ezek a stílusirányzatok, időnként használja is őket, de műveire alapvetően az impresszionizmus jellemző. „Úgy érzem, hogy az impresszionista ihletésű realista művészetnek,  a napjaink korszerűbb (absztrakt) irányzatai mellett, a mi közegünk számára van létjogosultsága” – fogalmazta meg egyik kiállítása alkalmával. (Dicsőszentmárton, Magyar ház, 1995. június 25.)

Sz. Kovács Géza több tucat rajzot hoz magával, megmutatja, sőt elemzi, magyarázza is őket, jólesően fogadjuk magunkba a vizuális élményt.

Az október 3-i találkozó másik kedves vendége Jakabházi Béla, magyar-francia szakos tanár, a segesvári magyar kultúrélet szíve-lelke. A Kolozsvár közeli Nemeskidén született, 1945 szeptember 19-én. A főiskola elvégzése után Székelykeresztúron tanít tíz évig francia nyelvet, majd Segesváron magyar szakos tanári állást tölt be nyugdíjazásáig. A székelykeresztúri, majd a segesvári magyarság kulturális életében igen jelentős szerepet tölt be, számos tevékenység mellett a népszínház vezetését és szervezését emelném ki. „Segesváron a küldetéstudat még inkább fokozódik” – vallja, mert míg Székelykeresztúron virágzó magyar kulturális életet talált odakerültekor, addig Segesváron hatványozottan szükség volt a magyarságtudat ébren tartására és a nemzete szolgálatába helyezett tevékenységére. És Jakabházi Béla ezt tette évtizedeken át, teszi a mai napig is a Gaudeamus Ház rendezvényein.

Vendégünk „ajándékot” is hozott. Nagy Ferenc unitárius lelkész, költő, festő és zeneszerző életét ismertette. Nagy Ferenc élete végéig keresztény gyülekezetét szolgálta, halála előtt kevéssel még istentiszteletet  tartott Küküllősárdon, lánya, Jakabházi Béláné Nagy Vera kántori szolgálata mellett. 1916 június 30-án született Segesváron. Lelkészként tevékenykedett Kolozsváron, Recsenyéden, Segesváron, Küküllősárdon. Verseiből kaphattunk izelítőt, hisz Jakabházi Béla meséli, nem telt el családi vagy közösségi esemény, ünnep, hogy rímekbe szedett gondolatokkal ne köszöntötte volna szeretteit Nagy Ferenc. Szerzeményeit gyakran meg is zenésítette, néhány darabja máig népszerű. Örökös tettvágytól fűtve, gyakran mondogatta: „Legyen még valami” – emlékezik Jakabházi Béla. Festőként szeretett szülővárosa ódon épületeit rajzolta gyakran, a szász építészeti emlékeket örökítette meg. Melegszívű, szerény, segítőkész, igazi Isten-embere volt Nagy Ferenc.

Házigazdánk, Kedei Zoltán festőművész a Nagy Ferenccel való barátságuk, valamint munkássága tisztele jeléül tusrajz portrét, valamint grafolírát készített róla, mely által a művészlélek lelkipásztor még közelebb kerülhetett hozzánk. A grafolírán a következő versét olvashatjuk:

 

Segesvár, szép Segesvár

 

Erdély szíve táján,
erdős hegyek ölében
ábrándkeltő látvány…                                            

 

De hangos is lehetett
három nyelven szólva,
mikor élni sürgetett
a vén toronyóra…                                              

 

S ki jársz falai között
időlépcső skálán:
hangold fel a szívedet
Erdély szíve táján.           

Doszlop Lídia

*********************************************************************************************

Ferencz Imre 

Új versek

Ferencz Imre

 

Szederinda

1.

Szeptember végén születtem,
Szent Mihály havában, a Mérleg jegyében.
Szeptemberben szedret szedek.
Ilyenkor rám csavarodik a szederinda:
a kezemre bilincset vet,
a lábamra béklyót köt,
a nyakamba hurkot dob…

Gyermekkoromban egyszer
egy veder szederrel
cipekedtem a havason az átvevőhöz.
A zsebemben egy vagyon volt
az a tizennyolc lej,
amit az átvevő adott…

Látod kedvesem,
most már hazahozom
a szeptemberi szedret,
és befőzöd…
De most is, mint máskor,
rám csavarodik a szederinda,
a kezemre bilincset vet,
a lábamra béklyót köt…

Így ölel engem magához a szülőföld.

2.

Finom a szederből készült befőtt.
Fanyarédes, fényesen fekete.
Ehetek belőle reggel, délben, este.
Ehetek belőle
az év mind a tizenkét hónapjában,
mind a négy évszakában…

És lehet, egész esztendőben
eszembe sem jut a szederinda,
amely a derekamra csavarodott,
amely a kezemre bilincset vetett,
amely a lábamra béklyót rakott,
amely a nyakamba hurkot dobott…

Nem, nem jut eszembe a szederinda,
mely átszövi a Mindenséget,
és nemcsak szeptemberben,
hanem mind a tizenkét hónapban,
mind a négy évszakban felém kúszik…

Nem, nem jut eszembe a szederinda,
amely észrevétlenül,
alattomosan kapaszkodik fel
a tömbház oldalán,
és a harmadik emeleten végül
rám talál…

 ***

A madár

Mert beleléptem a hetvenbe
nem vagyok virágos kedvemben

pedig Uram ha jól látok
nyílnak még kint a virágok

leéltem életem javát
várhatom én is a madárt

várhatom én a madarat
mely figyeli a sorsomat

mely lecsap rám és elragad
ha majd a kötél elszakad

nem sas lesz valami egyéb
talán egy csenevész veréb

mely régóta haragszik reám
nem felejtheti a parittyám
amikor engem elragad
a torkából egy dal fakad

éltem Uram már eleget
várom a szürke verebet

 ***

Elégia

Emlékeimet szétosztottam
versekbe csomagoltam őket
nem tudom mit hoz a jövendő
csókoltatom az eljövőket

élhettem volna értelmesebben
lehetnék ma tán elégedettebb
akkor talán most nem érezném
az évtizedek megtizedeltek

életem nem tettem kockára
nem másztam a Himalájára
gyalogtúrára sem indultam
eljutni legalább alája

nem tettem fel az életemet
négyes fogatra hatos lottóra
az új Európában hittem
és felnéztem Habsburg Ottóra

láttam mindennek megvan az ára
nem esküdtem a politikára
a történelmet kik csinálják
néztem a képernyőt az ábrát

megtanultam a kezdetén én
ami elkezdődik véget ér
csak az idő végtelen a tér
jó ha van de becsap a remény

nem tudod hogy mennyi van még hátra
menj át az út napos oldalára
pislogjál bele még a fénybe
élet volt mondjad hogy megérte

elbúcsúzol majd még egy-két ősztől
kiengedsz vagy kiengesztelődöl
nem ment kárba talán minden éved
látod ezt a napot is megérted –

 ***

Vándor

Lejártam bakancsom cipőm
miközben fogyott az időm

ahogy nőtt az életkorom
úgy vásott el a bocskorom

elszaggattam tán száz inget
míg végeztem e tréninget

kilincs és küszöb elkopott
az ördög addig járatott

a sintér mindig becsapott
a kutya csak csaholt csaholt

maradt a sín maradt a tér
maradt egy picike remény

maradt a már maradt a még
maradt az ég maradt a vég

hát kivétel én sem vagyok
mendegélek gyalogolok

megrágott kiköpött tökmag
a hátam mögött a tegnap

***

La Mancha

A vitorlás hajók elhagyják a partokat,
de a szélmalmok helyben maradnak.
Meg kell küzdeni velük újra és újra,
vagyis az óriásokkal…

Meg kell küzdeni velük akkor is,
ha Sancho Panza már lelépett, itt hagyott.
Németországba ment lógondozónak.
Meg kell küzdeni akkor is,
ha a szép Dulcinea már lelépett, itt hagyott.
Angliába ment bébiszitternek.

Magadra maradtál öreg lovag,
öreg lovaddal, öreg gebéddel,
öreg elveiddel…
Kalimpáló szélmalmok
elmozdíthatatlan társa vagy.
Vagyis az óriásoké!
Győzd le őket, ha eláll a szél.
Látnod kell őket a lábad előtt kiterítve.
Igenis legyőzted őket,
hiába nevetnek ki téged a molnárok…

Sancho Panza lelépett.
Dulcinea lelépett.
Elhagynak, mind lelépnek szerre.
Egyedül maradsz.
De akkor se add fel!
Ne hagyd el soha La Manchát!

 ***

Levél a lovaghoz

Szélmalomharcot
vívunk mi mindannyian,
Don Quijote de la Mancha!
És dicsekedünk, hogy
győztünk, nyertünk,
levertük az ellenséget!
Az óriásokat!
Mert szeretjük óriásoknak látni
az ártatlan szélmalmokat…

Áltatjuk magunkat, –
szőjük-fonjuk az illúziókat.
Vagyis pozitívan gondolkodunk.
Megesküszünk arra,
hogy nem szélmalmok azok,
hanem óriások…

De a szél mindig igazat mond!
A szél, amely időnként elcsendesül,
majd fújja ismét a magáét!
A szél jól tudja, hogy mi az igazság!

De te ne hallgass a szélre!
Mi sem hallgatunk!
Te kitartasz amellett, hogy
nem szélmalmokkal,
hanem óriásokkal küzdesz!
Mi is kitartunk!
Te hiszel az óriásokban!
Mi is hiszünk!
Nem mondhatod szélmalmoknak
a szélmalmokat!
Mi sem mondjuk azoknak!
Mert óriások azok!
És te a példaképünk voltál,
és maradsz mindörökké,
Don Quijote de la Mancha!

 ***

Suszteráj

Keressen más susztert aki
meg szeretné javíttatni
a cipőjét, a bocskorát.
Eldobtam már a kaptafát,

el a háromlábú széket.
A dikicset, a dicsőséget.
Az ösztön már nem feszeget:
eldobtam a faszegeket.

Nem sámfázok már senkinek.
Patkót, spiccet sem verek.
Nem talpalok-tenyerelek.
Leléptem. Isten veletek!

Nem javítok én topánkát.
Nem vigasztalom Jolánkát.
Búcsút int az öreg suszter.
Ne jussak eszedbe, Eszter!

Nincs már szeráj, sem suszteráj!
Az ideje mindnek lejár…
Ez a világ egy nagy tahó.
Hadd süllyedjen el a hajó!

 ***

Lót

Nem néztem vissza Szodomára.
Bennem élt minden porcikája.
Csak mentem, távolodtam tőle.
Biztattam magamat: Előre!

Kétely és kíváncsiság gyötört.
Az úttól a talpam feltörött.
Egyedül maradtam s haladtam,
de magamat meg nem tagadtam.

Megéltem már annyi rosszat s jót.
Hát ne fordulj vissza soha, Lót!
A terhem egyre nehezebb volt.
Vittem a bálványt. Vittem a sót…

 ***

Passió

Pilátus kezében szappan
víz is van hozzá a csapban

Barrabás kacag elköszön
nem hittem volna esküszöm

vonul velem a karaván
felfelé a kálvárián

terel a sorsom lefelé
minden dicsőség Istené

alacsonyabb is lehetne
talán a koponyák hegye

túl sok itten a stáció
könyvekben illusztráció

a túlkapást a római
nem tudja visszatartani

a Megváltó ha mennybe megy
reám marad a fakereszt

 ***

Alma Mater

A feladvány a táblán ragyogott.
Az osztály nézegette, s hallgatott.
A jó tanuló hátul kuncogott.
A tanár elvtárs így vélekedett:
Érettségizni így nem lehet!

Szólt a csengő, az óra véget ért.
A szünet egy győzelemmel felért.
A táblát valaki letörülte…
Van ennek már ötven esztendeje.

Herceg, ki ültél csendben a padban,
és szerettél volna lenni apacs –,
ne feledd, hogy mindig kicsengetnek,
és letörli a táblát a szivacs!

Forrás: Hargita Népe, 2017. október 6.

*************************************************************************************

Kilencvenéves lenne – Bajor Andorra emlékeztek

Bajor Andor a nagy humoristákhoz, Karinthy Frigyeshez és Karácsony Benőhöz hasonlítható leginkább. Mindhármukat összeköti, hogy a humor náluk nem felszíni komikum, hanem mélyebb szemléleti jegy”, mondta Balázs Imre József irodalomkritikus azon a szombat délutáni rendezvényen, amelyen a kilencven évvel ezelőtt született íróra, humoristára emlékeztek a Minerva-házban.

Az eseményen bemutatták a Polis Könyvkiadó „Emlékezet”-sorozatában megjelent Főúr, írja a többihez című kötetet. A könyvbemutatóval egybekötött emlékesten Balázs Imre József, Bodó Márta és Jakab Gábor beszélt Bajor Andorról, illetve felolvasták Dávid Gyula írását, aki a Polis Kiadó részéről méltatta az írót. Bajor Andor műveiből Rekita Rozália, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs és Köllő Csongor színművészek olvastak fel. A rendezvényen jelen volt Bajor Andor özvegye, Bajor Ella is.

***

Főúr, ezt is írja a többihez

 A Bajor-emlékkönyv továbbgondolása

Kilencven éve született, s már több mint huszonöt éve nincs közöttünk. Igazából mégsem ez a kerek évforduló indokolja az emlékezetére megjelent kötetet*, még ha kezdeményezése erre az alkalomra történt is. És talán nem is csak az, hogy a halála óta eltelt negyedszázad óta sorra jelentek meg könyvei – több mint egy tucat –: a magyar gyermekirodalomnak immár a klasszikusai közé számító Egy bátor egér viszontagságai, több kiadásban is, szatíráinak, humoreszkjeinek válogatott kötetei, az életében kiadatlan (kiadhatatlan) Valdemár kódex és az Ima az üldözőkért, két kötet egy később remélhetően kiteljesedő életműkiadásból (az esszéit, cikkeit, tanulmányait magába foglaló Betűvetők becsülete és a híres szilveszteri Ütünk paródiáit, szatíráit egybefoglaló gyűjtemény).

DÁVID GYULA:

A mostani Főúr, írja a többihez-kötet több egy alkalmi kiadványnál.

Nem csak azért, mert nekünk, egyre fogyatkozó kortársainak, de a mai Bajor­olvasónak és az irodalomtudománynak is hasznos, ha egy kötetben kerülhet a kezébe egy olyan válogatás, amely életének és írói pályájának legfontosabb kritikai visszhangjait egybefogva kínálja. Hagyománya van ennek a könyvtípusnak: a budapesti Nap Kiadónál egész sorozat közvetítette a 20. század magyar irodalmának nagyjait („Emlékezet” gyűjtőcím alatt), s ezt a könyvtípust átvéve, a Polis Könyvkiadónál sem ez az első ilyen típusú könyv.

Ha csak a tartalomjegyzéket tekinti át valaki, a szerzők nevén és a kritikák tárgyát képező Bajor-kötetek címén elgondolkozva is megállapíthatja, hogy a kortárs magyar kritika nem volt figyelmetlen Bajor Andor egymást követő könyvei iránt. Ha pedig elolvassa a róluk e kötetbe került kritikákat, elemzéseket, azt is megállapíthatja, hogy kritikus-kortársai értették Bajort (hogy egy, a kötetben is olvasható Marosi Péter-kritika címét parafrazáljuk: „értettek bajorul”), s az akkoriban igencsak korlátozott cenzúra-körülmények közepette, az olvasó felé is közvetíteni tudták üzeneteit. Nem szégyenkezhetünk amiatt, hogy Bajor kritikái, haragvásai, indulatai abban a korban netán süket fülekre találtak volna.

Ez igazolódik számunkra, ha újraolvassák a kötetből a kortárs kritikákat, az alkalmi méltatásokat, az utolsó megélt kerek születésnapja alkalmával született két életinterjút, a váratlan halálakor született nekrológokat, az élete oly sok epizódját visszaidéző baráti visszaemlékezéseket, a diktatúra utolsó éveiben már közölhetetlen szatíráit, verseit, a mai irodalomtörténeti értékeléseket.

A kortársak „Bandikó” körül mintha védőhálót borítottak volna. Mert nem csak értették, szerették, de aggódtak is érte: aggódtak azért, hogy a hatalomban ülő címzettek „meg találják érteni” üzeneteit, s védték – amennyire lehetett – amikor ilyesmi megtörtént.

Mindez azonban a kortársak dolga.

A kérdés, amelyet ez a kötet – és mögötte a Bajor-életmű – a mai olvasónak szegez, más, több ennél:

Vajon tényleg értjük-e az ő üzeneteit? Vajon nem történik-e meg velünk az, hogy ma Őt olvasva, az „átkos” múlt felé mutogatunk, hogy úgy teszünk, mintha üzenetei, figyelmeztetései, háborgásai csak a múltbéli dolgokra vonatkoznának? Vajon az általa is megért 1989-es rendszerváltással aktualitásukat vesztették volna ezek a figyelmeztetések, ezek a háborgások?

Őneki megadatott, hogy lássa a „haragos káderesek” rendszerének összeomlását, de az is, hogy ne lássa, azt, ami azután következett: azt, hogy miképpen tértek vissza álöltözetben a régi rendszer haszonélvezői, azt, hogy azok a társadalmi és főképp világrendszer-méretű bűnök, amelyek ellen egész lényével tiltakozott, miképpen élték túl a gyűlölt rendszert, azt, hogy azok az emberi esendőségek, amelyeket Ő a gúny, a szatíra eszközeivel próbált nevetségessé tenni, változott, de lehet, hogy változatlan formában miképpen élnek tovább, akár mibennünk is.

A mi osztályrészünk, hogy mindezt látjuk, hogy mindezt átéljük, hogy mindennek részesei vagyunk. Hát lehet-e akkor Bajort másképp olvasni?

És lehet-e tovább nem diktálni a Főúrnak a listát.

És azzal a hittel, amellyel Bajor Andor hitt a jó győzelmében, vallomást tenni ővele együtt:

„Tudom, eljön az idő, amikor mindezekért le kell pengetnem a mulatságok árát, de ne féljen, fölfedezetlen bányáim vannak a föld alatt…”

Ezeknek a bányáknak a kincsei pedig ma mibennünk vannak: meglátása és elutasítása az új hazugságoknak, szemfényvesztéseknek és galádságoknak, mindannak, aminek Bajor, ha ma élne, szintén esküdt ellensége lenne.

Csak egy ilyen olvasat méltó Őhozzá.

*Főúr, irja a többihez. Bajor Andor emlékezete. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017.

****

Ha köztünk élne…

JAKAB GÁBOR

Bajor Andor több mint 35 évvel ezelőtt a Kolozsvári Népi Szabadegyetemen (kincses városunkban hajdanában ilyen is volt) egy őszi estén igen jó hangulatú irodalmi előadást tartott, s kettőnk ismeretsége és barátsága ekkor kezdődött. Ekkor hallottam tőle a következő, minden jelenlévőt megnevettető humoros történetet: „Az egyik templomban olyan hatásosan prédikál a pap, hogy egy idő után mindenki elérzékenyül, könnyezik és sír. Egy résztvevő azonban feltűnően közönyös arccal ül mindvégig a padban, és nem sír. Istentisztelet után kifele menet megkérdezik tőle a mellette ülők: »magára nem volt különösebb hatással az elhangzott prédikáció?« »Dehogy nem«, hangzott a válasz, »engem is mélyen megindított a pap szónoklata, de azért nem sírtam, mert én nem tartozom a gyülekezethez«”.

Bajor Andor többek között alapító főszerkesztője volt az 1989-es politikai változások után rögtön beindult erdélyi katolikus egyházi lapnak, az akkor hetente megjelenő Keresztény Szónak. (Zárójelben jegyzem: bizonyos kompromisszumokkal nekünk is lehetett volna sajtónk az „átkosban”, mint ahogy testvéregyházainknak volt, fel is ajánlották a lapindítás lehetőségét Márton Áron püspök úrnak, de ő az ajánlattevőknek ezt a kérdést tette fel: „mondják, uraim, lesz-e cenzúra?”. És mondták, hogy igen. Mire a püspök: „hát, akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz”. Nos, ez az idő 1989 december végén jött el – számunkra).

Mint ma már köztudott, az 1989-ig uralkodó, közel félévszázados korszakot kizárólagosan az ateista és kommunista diktatúra határozta meg, amelynek irodalmi stíluseszménye, legalábbis úgy ahogy Bajor Andor egyik interjújában fogalmazott, nem volt egyéb, mint: a „halandzsa”. Nos, mi a halandzsa? A kérdésre ő maga így válaszolt: „az a szöveg, amely úgy néz ki, azaz messziről úgy hat a fülünkre, mintha jelentene valamit. Tulajdonképpen azonban összefüggéstelen nagyotmondás, a mélység sejtetésének a szándéka ott, ahol csak laposság van. Nem állítom azt, hogy korunkban nincsenek igazi nagyságok. De még többen vannak, akik nagyságoknak szeretnének látszani, illetve, akik egyáltalán csak látszani szeretnének. Hogy lehet a legegyszerűbben feltűnni? Úgy, hogy az ember elkezd halandzsázni”.

Ez a korszak volt az un. szocialista-realizmus időszaka.

Mondanom sem kell, hogy Bajor Andor sohasem halandzsázott, hanem vérbő humorral közelítette meg maga körül a világot, kutatta mindig a rejtőzködő igazságot, jól tudván azt, hogy a humorral kiváltott felszabadult nevetés maga a belülről megteremtett és semmivel sem pótolható szabadság. És tudta azt is, hogy a gondolkodás és a beszéd mellett az ember legnagyszerűbb tulajdonsága éppen a nevetni tudás, illetve a nevetés.

Bergsont idézve írja Bajor Andor a Gondolatok Pascalról című remek tanulmányában a következőket: „A teremtett lények közül egyedül az ember képes nevetni, mégpedig csakis az emberi dolgokon”. És, tegyük rögtön hozzá –, sírni is. Lám, milyen közel van e kettő (a nevetés és a sírás) egymáshoz!

Kápráztató tűzijátékként sziporkázó humoreszkjeiben is mindig azokat a komoly kérdéseket vetette fel, amelyeket az általa tanulmányozott nagy gondolkodó, Blaise Pascal és társai, munkásságuk során föltettek: Kik vagytok ti, emberek? Mit kerestek ezen a világon? Hová száguldoztok? Mi elől menekültök állandó szórakozásba, különféle ceremóniákba, kábulatokba? Tudjátok és értsétek meg végre: nem bujdokolhattok míg a világ – a válasszal: a játék tétje ugyanis az élet, mégpedig tulajdon életünk!

Amikor külföldi útja során egy alkalommal a szentpétervári Ermitázsban, Rembrandtnak A tékozló fiú hazatérése című festménye előtt hosszasan elidőzött, egészen váratlanul elérzékenyült és elsírta magát, sőt, elmondása szerint zokogni kezdett. Az élmény sokkoló hatása alatt ugyanis, filmszerűen lepergett előtte addig eltékozoltnak vélt élete. Minden bizonnyal erre a felejthetetlen élményre utal vissza említett tanulmányában lejegyzett következő vallomása: „Mindannyian esetleges és aránytalan teremtmények vagyunk a végtelen nagy és a végtelen kicsi között – szorongva”.

Ugyanott azt is írja: sem a próféták, sem az evanglisták nem hivatkoznak koruk tudományos érveire Isten létezését illetően. Rejtőzködő Isten a mi Istenünk (Deus absconditus), akit igazán és véglegesen csakis a hitben találhatunk meg. Bajor Andor ezért a szó szoros értelmében bújócskát játszott lázasan keresett Istenével egy életen át, s ebben a játékban (mint ahogy kifejezi magát) mindvégig ő volt a hunyó. Humora soha nem hagyta el, a hit válságán is átsegítette őt. Tudta nagyon jól, hogy akinek humora van, az mindent tud, akinek meg nincs humora, az mindenre képes.

Ha előszeretettel használjuk is vele kapcsolatosan többek között a humorista jelzőt, tudjuk nagyon jól, esetében nem egy tarka ruhában bukfenceket hányó bohócról van szó, hanem arról a gondolkodó emberről, aki mindennek nemcsak a színét, de a visszáját is látta.

Emléke legyen áldott!

Forrás: Szabadság

http://szabadsag.ro/-eml /kilencveneves-lenne-bajor-andorra-emlekeztek

***

Aki a humor magántanára volt az élet iskolájában

A kilencven éve született Bajor Andorra emlékeztek azzal a kolozsvári rendezvénnyel, amelyet a Polis Könyvkiadó és az író családja szervez szombaton 17 órától a Minerva-házban.

A rendezvényen a Főúr, írja a többihez – Bajor Andor emlékezete című, Bajor Ella és Dávid Gyula szerkesztette kötetet Balázs Imre József, Bodó Márta, Dávid Gyula és Jakab Gábor mutatja be, az író műveiből Rekita Rozália, Köllő Csongor, Györgyjakab Enikő és Bodolai Balázs színművész olvas fel.

Kilencven éve született, s több mint 25 éve annak, hogy földi mivoltában eltávozott közülünk Bajor Andor, akiről Láng Gusztáv egykor azt írta, hogy »életünk iskolájában ő a humor nyilvános és rendes magántanára«. Könyvei ma is sorban jelennek meg határon innen és túl. Nem csak az évforduló, hanem művének töretlen népszerűsége is indokolja, hogy a Polis Könyvkiadó Emlékezet-sorozata ezúttal az ő életét és életművét eleveníti fel, válogatva a kortárs kritikák és az irodalomtörténeti tanulmányok legjavából, kortárs visszaemlékezésekből” – írták közleményükben a szervezők. A kötetbe szervesen épül be két átfogó életinterjú az 1980-as évekből, s több, a cenzúra miatt annak idején közölhetetlen szatíra, paródia és vers, köztük olyanok is, amelyek miatt a szerzőnek, szerkesztőnek meghurcoltatásban volt része.

Bajor Andor író, költő, humorista Nagyváradon született 1927. szeptember 30-án, Debrecenben hunyt el 1991. január 25-én. Középiskoláit szülővárosában végezte, 1949-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen filozófia szakos tanári oklevelet szerzett. 1953 és 1957 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőjeként, 1957-től 1962-ig a Napsugár című gyermeklap munkatársaként dolgozott, majd 1969-ig az Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője volt. 1969 és 1987 között a bukaresti Előre című napilap kolozsvári munkatársaként tevékenykedett. Több évtizeden át ő írta az Utunk című irodalmi hetilap szilveszteri Ütünk mellékletét. 1990 és 1991 között a kolozsvári Keresztény Szó című katolikus lap főszerkesztője volt. Szatíráiban a társadalmi élet egyes negatív jelenségeit, a hivatalnoki közönyt, a szolgalelkűséget tűzte tollhegyre, szívesen folyamodva a játékos fantasztikum eszközéhez. Paródiáiban a sematizmus akkoriban igen veszélyes szemléletének írói megnyilatkozásait gúnyolta ki, pontos diagnózisát adva a maga sajátos műfajában egy korszak irodalmi torzulásainak. Sajátos műfaját, a humoreszk eszközeivel megmódolt novellát fokozatosan alakította ki. Az 1950-es évek második felétől tűnt fel írásaiban a névtelen kisember, akinek esendőségében vagy kicsinyességében is az emberséget láttatta. Az ő szemszögéből nézve nemcsak a valóság torzulásai, hanem az eszmények is élesebben, tisztábban rajzolódtak ki.

Forrás: Krónika

https://kronika.ro/kultura/aki-a-humor-magantanara-volt-az-elet-iskolajaban-n-bajor-andorra-emlekeznek-kolozsvaron)

***

Bajor Andor

Ötösfogat

(1. Nyerges)

Álom a Szamos partján

Azt álmodtam, elzárták a Szamost egy óriási folyószerelő kulccsal, sokáig csavargatták, míg végül elállt, bár kicsit még csepegett, de azt is abbahagyta, mire jöttek a Vízügyi Főbiztosok, akiknek írásos fölhatalmazásuk volt a Szamos visszavezetésére…

…a Szamos megnézte a pecsétes papírt, közömbösen, hűvös pillantással, elvégre is neki tökéletesen mindegy volt, így hát komótosan megindult visszafelé, egyáltalában nem sietett, vagyis a lónai híd irányába vette az útját, bár az volt a benyomása, hogy ezeket a tízemeletes betonkaszárnyákat látta már, csak amelyek jobb felől voltak, most bal felé kerültek, a bal felőliek pedig jobb felé, amit a Szamos avval magyarázott, hogy most visszafelé folyik, és ez igaz is volt, ebben magasabb, fölfoghatatlan szempontok érvényesültek, ami a folyót egyébként hidegen hagyta, lévén, hogy úgyis megkapja a széttaposott cipőket, a döglött kutyákat, a szakadt műanyag zacskókat, olajfejadagját, minimális benzinjét, szemétporcióját, vagyis mindazt, ami szükséges egy sokoldalúan fejlett folyónak ahhoz, hogy haladjon, előre vagy visszafelé, mert az irányra magának a folyónak nincs semmi befolyása, és különben is kikhez folyamodhat egy folyó, mit akarhat a befolyásos emberek ellenében, akikkel szemben nem lehet folyni, mert megharagszanak a folyóra, és elveszik a nevét, kivágatják a part menti fákat, fölszántatják a medrét, és beültetik baltacímmal, takarékosságból, vagy behintik sóval, bosszúból, a forrását pedig bedugják egy különleges parafa dugóval, ami egykettőre kerül majd, Hondurasból, egy direkt erre a célra épített hajóval, ami eljön Hondurasból, fölúszik a havasokig, mert újra ásnak medret, és lesz a mederben víz, a vízben hajó, a hajóban pedig lesz egy különleges parafa dugó, amivel betömik a Szamos forrását, hogy legyen vége egyszer s mindenkorra ezeknek a zavaros áradatoknak, folyamatos bizonytalanságnak, zagyva cseppfolyós elemeknek, melyeket egy folyó a legfejlettebb tudomány számára folyamatosan képvisel, parafa dugót egyszer s mindenkorra, hogy hagyja abba a felelőtlen bugyogást, parafa dugót a tiszta forrás mocskos pofájába, csakis ez lehet a Szamos vagy inkább az egykori Szamos kérdésének végleges megoldása.

(2. Rudas)

Baltazár

Nem tudom, ki mérgezte meg a kutyánkat. Talán a Megyei Első Kutyamérgező vagy esetleg a Megyei Első Kutyamérgező Első Helyettese. Ezeket a fontos beosztású társadalmi személyiségeket valószínűleg mi választjuk olyan titkosan, hogy magunk sem vesszük észre. Aznap este is koromsötét volt a negyedünkben, a feleségem csak azért merészkedett a tömbházunk elé húsz- vagy ötvenméternyire a világtalan világba, mert mellette volt a kutyánk, Baltazár, viszont Baltazár kutyánk sem félt, mert mellette volt a feleségem. A kutya bátor és könnyen hívő volt, mint a dalmát kutyák általában, eliramodott, aztán visszarohant, hogy lássa, nincsenek-e még elveszve, egyrészt a feleségem, másrészt ő maga, a kimondottan fekete planétán, ahol a Jóság megfogyatkozott. Szaladgálás közben lelt rá a mérgezett húsra, melyet neki készített elő a Megyei Első Kutyamérgező vagy a Megyei Első Kutyamérge­ző Első Helyettese, de bizonyos, hogy fontos személyiség képviselte a jó sorsot, egyébként honnan szerzett volna húst is a méreg mellé? Baltazár pár perc múlva vígan szaladt be hozzám, aztán hirtelen megijedt, a dívány alá akart bújni, de inkább behúzott farokkal kimenekült, a feleségem szobájában megcsúszott, még föltápászkodott, és kivánszorgott az erkélyre, lihegett, mint egy kovácsfújtató, majd elvágódott, lila volt a nyelve, még szólítottuk, de már nem hallotta, annyira hiányzott a szeméből minden értelem, mint egy modern bölcselő műveiből, mint a megmérgezett világból, mint egy őrült diktátor önmagába vesző tekintetéből. Baltazár igazi kutya volt. A Hajtás Völgyében temettük el. Egy román pásztor segített gödröt ásni, csak úgy magától, mert ismerte. Végül annyit mondott: Ez kutya volt!

Ha fényes korunk elmerül a porban, összevegyül a jótékony homállyal, száraz lombokkal, kiszáradt eszmékkel, juhganéval, potyogó ünnepekkel, a Hajtás Völgy közömbös anyagával, vajon kiről mondhatja el a pásztor: Ez ember volt!

(3. Lógós)

Apám mesélte

hogy Ferenc József idejében a közbűntényesek gerslilevest ettek és nyáron seprűt kötöttek a börtönudvaron és ették a gerslilevest beszélgettek kötötték a seprűt aztán a börtönőr kiosztotta a gerslilevest majd ebéd után a foglyok seprűt kötöttek és amikor készen voltak egy csomó seprűvel megkapták a gerslilevest természetesen a börtönőrtől aki nem hordott még fegyvert mert csak húzta volna a vállát így néha ő is evett gerslilevest ha megkívánta és seprűt is kötött de ő csak jókedvében nem úgy mint a mindenkori vendégei akik többnyire seprűt kötöttek azután gerslilevest ettek egyszer azonban egy legény a seprűkötők közül felugrott átvetette magát a kerítésen azután eltűnt a fák között amit nem lehetett megérteni mi ez miféle betyárszokás haramiatempó pofátlanság ilyen durván faképnél hagyni az őrt felrúgni a hagyományt a seprűkötők összevissza kötötték a seprűt azután amikor asztalhoz ültek az egyik köztiszteletben megőszült csavargó fölsóhajtott óh a hülye a barom az agyalágyult most köztünk lehetne ehetné a finom gerslilevest vajon hol fog ezután seprűt kötni az ökör?

 

(4. Gyeplős)

Ima az üldözőkért

Az üldözők nem ismernek nyugalmat az éjt nappallá a nappalt éjjé változtatják és keresik az üldözötteket akik agyafúrt leleménnyel elrejtőznek a házakban üzemekben ágy alá ki tudja megmondani nincsenek-e a ruhásszekrényben felakasztva avagy az óriás-szupercentrál-market-áruház lábbeliosztályán ahol egyforma dobozokban elfuserált félcipőknek tettetik magukat és egyik olyan mint a másik a nyelvük néma nem vall egymás ellen az üldözők napestig fáradoznak míg a sok üldözött akár a nyúl beleolvad az elszürkült világba betonfalakba lelkes hamuszínbe az üldözők meg mellettük loholnak vért izzadnak de úgysem látják őket még akkor sem ha eme gyanús lények a lakásukból előmerészkednek elvegyülnek a gyanútlan tömegben azt figyelik titokban az üldözők megvannak-e még mind az üldözöttek nem húztak vajon álruhát magukra és hátha beöltöztek árulónak szabotőrnek vagy tán Miki Egérnek hogy ne lehessen őket észrevenni és mint Doktor Frankenstein a mozirém feltűnés nélkül járnak most az utcán bár fejük belekábult az üldözők tudván tudják gyanús az emberarc viszont a szörnyarc rég nem feltűnő az üldözöttek népsége is fásult már nem becsülik üldözőiket holott azok csak őmiattuk élnek

imát kell értük inkább mondani segítsd Uram tovább az üldözőket ne loholjanak inuk szakadtáig ne izzadjanak vért guvadt szemük ne járjon körbe mint a bolond birka Uram segítsd tovább az üldözőket csillapítsd meg iszonyú szívüket hogy felfoghassák az igaz­ság lelkét a lelket amely eleven parázs add kezükre eleven parazsadat segítsd az üldözőket is pihenni.

(5. Ostorhegyes)

Nem értem a kurdokat

Nem is értem, mit akarnak a kurdok, amikor azt sem lehet tudni, hányan vannak, tízmillióan vagy húszmillióan, mert a kurdokat még meg sem számolták becsületesen a kurdok. És nem lehet azt sem érteni, még mit szeretnének a kurdok, amikor van nekik öt szép és becsületes édes hazájuk, és nem lehet tudni, ez miért kevés a kurdoknak. Vajon még mit is akarhatnak a kurdok, amikor írhatnak arab betűkkel, latin betűkkel, sőt, cirill betűkkel is, de úgy látszik, háromféle írás még mindig kevés a kurdoknak. Talán a kínai jelekre is fáj a foguk, vagy ki tudja, az indián csomóírásra is, az ógermán rúnákra is, nemkülönben az egyiptomi hieroglifákra, hogy még avval is körmölhessenek a kurdok. Nem lehet megérteni ezeket a kurdokat, hogy még mit is akarhatnak, amikor a törökök elfogadják töröknek, az irániak iráninak, az arabok pedig arabnak a kurdokat. De ez sem elég a kurdoknak, és addig mozgolódnak, amíg a törökök arabnak, az irániak töröknek, az arabok pedig irániaknak nézik a kurdokat. Azonban evvel sincsenek megelégedve a kurdok, szájalnak, lövöldöznek, és képesek kiagyalni, hogy újabban mérges gázzal is irtják a kurdokat, és nem is tudom, mit akarnak elérni a kurdok. Hacsak nem azt, hogy ezt a képtelenséget megcáfolják a törökök is, az irániak is, mert csak nem vesznek össze az irániak a törökökkel, a törökök az arabokkal mindössze azért, mert mindenféle rémséget képesek kitalálni a kurdok. Teljességgel érthetetlen, hogy még mit akarnak a kurdok, amikor bárhová menekülhetnek, lévén hogy az égvilágon senki sem irtja mérges gázzal, mint a poloskát, a kurdokat. Én igazán nem értem, miért volna olyan nagy istencsapása az emberiségre, ha annyi jóakarat, segítség és támogatás után csakugyan kipusztulnának a kurdok, és miért kerítenek a kipusztulásuknak ekkora feneket, kétség sem férhet hozzá, hogy a kurdok. Sőt, tulajdonképpen azt sem értem, kik is valójában a kurdok, miért ugrálnak, panaszkodnak, harcolnak, menekülnek, és miért akarnak mindenáron kipusztulni, ha a kurdok igazából kurdok. És teljességgel senki sem érti, valósággal vannak-e kurdok, vagy csak azt állítják magukról, hogy kurdok, és közben egy szedett-vedett gyülevész népség, amely így szeretné magát megkülönböztetni azoktól, akik egyáltalán nem kurdok. Én legalábbis végképp nem értem, miféle vidéki szűk látókörű banda lehetnek a kurdok, akik azt képzelik, hogy az emberiség bármiféle jelentőséget tulajdonít a kurdoknak, és valahol is a nagyvilágban akár egy miniszter, akár egy természetbarát vagy akár egy állatvédő társaság pénztárosa szívpanaszokkal szanatóriumba kerül pusztán attól a közömbös hírtől, hogy mától kezdve egyáltalán nincsenek többé kurdok.

Forrás: Háromszék, 2010. december 31.

**************************************************************************************

Vésővel írott szépségek

Suba László

2017. szeptember 19-én, a marosvásárhelyi középkori várban Kedei Zoltán festőművész vendége ezúttal képzőművész, a makfalvi születésű Suba László szobrászművész. Újszerű a Vár-laki találkozók palettáján egy képzőművész bemutatkozása, ami remélhetőleg jó gyakorlattá válik. Suba László nem érkezik üres kézzel: tollforgatók, népünk nagyjai arcképét formázó agyagplaketteket és egy kisplasztikát is hoz bemutatásra, sőt néhány megjelent kötetét is. (Makfalvától Tordáig – Képzőművészeti beszéd a művelődési körökről 2010; A táltos ló hátán – Esszé a művészetről 2012; Formák és szavak – Szobrok és versek, 2016.) A baráti találkozó nyitánya az emlékezés Tamási Áronra, 120. születésnapja alkalmából. Bölöni Domokos Kacsó Sándor Fogy a virág, gyűl az iszap című önéletrajzi könyvéből idézi Tamási Áron művészi hitvallását, hiszen ez a gondolat nagy írónk egész munkásságára jellemző: „…Én ugyancsak azt szeretném, ha ti is ünnepnek éreznétek az írást, nem hétköznapnak. Én ünnepnek érzem. Nem is dolgozom könnyen… Faragom a mondatokat… S ilyenkor ünnep van a szívemben… Mint annak a legénynek, aki díszesre faragott sulykot vagy gereblyét ajándékoz a kedvesének…”

Bölöni Domokos, Suba László, Doszlop Lídia

Suba László művészete is ebből az ősi, elemi tisztaságból táplálkozik. A marosszéki Makfalva szülötte, fazekas család sarja, édesapja agyag háztartási, használati tárgyakat készített. A makfalvi fazekasság messze földön híres volt, főleg háztartási, de dísztárgyakat is alkottak, díszítésükben eltérő, egyedi elemeket mutatnak a korondi fazakasággal szemben. (Pl. a „cserelapis” motívum.) Suba László 1941. november 15-én született, a marosvásárhelyi középiskola után 1959-1965 között a kolozsvári képzőművészeti főiskola szobrász-szakán szerzett oklevelet. Főiskolai mesterei: Mohi Sándor, Vetró Artúr, Lövith Egon, Ladea Romulus, Szervátiusz Jenő. Fő mesterének Szervátiuszt és Mohi Sándort tekinti. Romulus Ladeától a szobrászat formaalkotási titkait sajátítja el. A művészt Bölöni Domokos író mutatja be a baráti közösségnek, beszélgetés formájában, a művészt minduntalan szóra bírva; így teljesedik ki a pályarajz.  Kiss Jenő verssoraival azonosulunk mi is, amikor értelmezni szeretnők a művészetet: „Ilyen rejtelmes minden műremek?/ A festők, költők alkotásai?//…Titok minden, mi szédítőn csodás,/ mit nem becsülhet senkisem alá.// (Az alkotás titka)

A hatvanas évek szocreál irányzata a szobrászatra is kötelező volt, mint minden képzőművészeti ágra. Suba László a főiskola után évekig kereste saját művészi egyéniségét, „hangját”. Szervátiusz Jenő művészete mellett Constantin Brâncuşi formabontó alkotásai is hatással vannak rá. Önvallomását idézzük: „Keresem a mélység titkait”. És e keresésben visszatalál a gyökerekhez, a népművészethez. Szülőfaluja, Makfalva (Maka-falva) legendáihoz, Maka-vára tündérmeséihez, a környék misztikus balladavilágához, a népi élet fontos történéseihez, akárcsak Dósa (Dózsa) György történelmi alakjának felidézéséhez.

Suba László: A buszállomáson

Művészetét egyszerűség, tömörség jellemzi, érthető, sőt közérthető formák vonzásában alkot. Anyaság, szerelem, bibliai alakok és nemzete kiemelkedő fiai, a népélet (A tékozló fiú, Visszatérés, Jézus születése, Ádám és Éva, Dózsa, Petőfi Tordán, Wesselényi Miklós, Életfa, Tolerancia, Ballada, Legényes, Táncos, Öregasszony, Alvó gyermek, A kendervető, A család,  Titok, A Hold leánya –, hogy csak néhány alkotást említsek) művészetének alapelemeit képezik. Suba László előszeretettel használja az agyagot, a fát, és ugyanolyan biztos kézzel nyúl az alabástromhoz, márványhoz, kőhöz, sőt a fa-fém, valamint alabástrom-márvány és fém (réz, alumínium) együttes felhasználásával is a szép, a maradandó megformázásával foglalatoskodik. Szemlélődve barangolja be szülőfaluja környékét nyaranta, a makfalvi alkotótáborban való részvételkor, a természet kínálta „anyagba” a megszületendő művet álmodja már akkor, amikor megpillantja. Igen, mert bár a művész Tordán él és alkot, lélekben gyakran Makfalván jár, hasonlóan érez, mint a Makfalváról elszármazott M. Simon Katalin: „A falu, melyben felnőttünk/ Őrzi ifjúságunk.//… Ott születtek álmaink,/ Oda vágyunk vissza!” (Gyermekkorunk templomdombja) Tudja, hogy a „Dózsa-örökség” kötelez, amint azt egykor Horváth István Maka vára című versében írta: „Nevet az ad, ki győzve él,/ A sírhantnak, a bölcsőnek,/ S szab irányt a jövendőnek.” A kibédi és környékbeli, Ráduly János  által gyűjtött balladák és népmesék, agyag tányér- valamint dombormű-sorozat megalkotására ihlették, ezek munkásságának szintén kiemelkedő alkotásai.  (Balladás tányérok: pl. A halálra táncoltatott leány, Rózsa Sándor, és népmese domborművek: pl. A galamb-leány, A vízi tündér leánya, Szentjób Laci, Égigérő fa stb.)  Suba László nem utánozza öncélúan a természetet, szobrait nem ruházzza fel sok pompával, mindez a mondanivaló súlyát hivatott hangsúlyozni. Népi kerámiáról ír szakmai dolgozatot, szakkiadványokban közöl képzőművészeti írásokat, a fentebb már  említett kötetei mellett, 2005-ben jelenik meg a Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában, a Torda és környéke fazakassága című könyve, 2008-ban pedig Régi tordai kancsók című munkája. Suba László vésővel „menti” a letűnt kor értékeit, miközben alkotásaival irányt mutat a jövő útkövetéséhez. Teszi ezt Tordán, amikor a helyi művészeti, és kulturális életben, főként annak magyar vonatkozásában aktívan részt vállal. Hiszen tette ezt a múlt rendszerben is, a Tordán 1970-ben alakult Jósika Miklós Körben, mely mintegy tíz évig szolgálta a helyi magyar közösséget, majd az 1999-ben a Jósika Miklós Kör megújuló kulturális intézményben, és a Tordai Petőfi Társaság alapító tagjaként. Suba László elmondja: a Társaság egyik legfontosabb hozadéka a tordai magyar tannyelvű iskola létrejöttének kivívása. Ma is működik az elemi osztálytól a középiskolai oktatást is magába foglaló anyanyelvű oktatás.

Suba László mindvégig hű maradt szülőfalujához, Makfalvához, innen merít erőt, ihletet művészi tevékenységéhez. Szülőfaluja tisztelettel és szeretettel viseltetik fia iránt, alkotásaiból, 1976. május 9-én önálló egyéni tárlatot hoztak létre a helyi néprajzi múzeumban.

Alkotás közben magáról az alkotási folyamatról és a művekről megfogant gondolatait sajátos szövegekben, rövid versek formájában örökítette meg, ezeket a Formák és szavak című „képes” kötetbe foglalta, és jó részüket meg is osztotta hallgatóságával.

Zárásként hangzottak el Torda egyik híres szülötte, Lászlóffy Csaba költő sorai a megtartó szeretetről,  a tordaivá vált Suba Lászlóra méltán illő szavak, melyeknek mindannyiunkra érvényeseknek kell lenniük, megmaradásunk, folytonosságunk érdekében. Isten útján járva, kiknek tálentum adatott, sokszorozzuk meg, és helyezzük népünk szolgálatába.

„Aki innen elment,/ már csak mint rovott múlt/ s rovásos sírkövek. // – De annak az egynek,/ aki hazaindult/ s nem fog rajta átok,// hozsannát kiáltok:/ Isten útját kövesd!”

A szép, a művészi alkotás iránti érdeklődés vezetett a szeptemberi találkozóra, és az ott elhangzottak és látottak gazdagítottak bennünket, résztvevőket.

Doszlop Lídia

Fotók: Donáth Nagy György

*******************************************************************************************************

Az asszony nem ember?

 

„Murádin László élete és szakmai pályája talán leginkább abban kivételes – olvassuk a magvas értékelést –, hogy a 20. század történelmi terelőfalai és akadályai ellenére szívósan haladt és megmaradt, megmaradhatott a maga által választott úton. Az pedig a sors és a történelem elégtétele, hogy a nagy munkái úgy valósultak meg az elmúlt negyedszázadban, ahogy korábban elképzelni sem lehetett volna, ahogy maga sem álmodta, kisebb írásainak java része pedig szintén gyűjteményes kötetekbe kerülhetett. Úgy érhette meg a betakarítást, hogy közben folyamatosan dolgozik, velünk lehet, gyarapíthatja munkája eredményeit.” (Erdélyi magyar nyelvészek 1. Szerkesztette Kádár Edit. Europrint Kiadó nagyvárad, 2016.)

Murádin László 1958 óta közölt heti rendszerességgel a kolozsvári magyar naipsajtóban. „S ez csupán tevékenységének egyik oldala, egyfajta közszolgálat, meg aztán el nem fojtható, magának teret követelő, ragyogó írói, újságírói vénájának megcsillogtatása, amelyet sikeresen párosít alaptevékenységével, a tudományos kutatásai során észleltekkel” – írta róla Németh Júlia 2010-ban, a tudós nyelvészprofesszor 80. születésnapján. Népszerű nyelvművelése sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást.

Mára azonban egyre inkább kiszorul a nyelvművelés az írott és elektronikus sajtóból. Iskolákban, szakkörökban, a nyelvápoló szövetségben élénk a tevékenység –, a nagyközönséget azonban a közmédia magára hagyta. Nyelvünk pallérozása már nem „trendi”. A napi-, heti és havilapokban alig lelhető fel. Igaz viszont, hogy a lapok nagy része ellehetetlenült, jobbára online változatban jelenik meg; nyomtatott formájukra egyre kisebb az igény. A posta gyenge működése miatt nem juthat korán reggel friss olvasnivalóhoz az előfizető, ezért aztán átpártol az internetes (ingyenes) információs forrásokhoz.

A közösségi oldalak pedig hemzsegnek a rosszul megfogalmazott (jobb mondatokra érdemes) gondolatoktól; a kommentekből pedig egyszerre csak (?) nyilvánvalóvá válik a közösség sajnálatosan alacsony anyanyelvi szintje, tudása – szomorú írásbelisége.

Murádin László nyelvművelő könyvei nem elérhetetlenek, az igényes magyar ember megszerezheti őket a kereskedelemből.

„Néha megvádolnak: miért nem írok a napisajtóban megjelenő nyelvi hibákról? Alighanem azért, mert nem szeretek piros ceruzával újságot olvasni; mert tudom, hogy az újságírás nem könnyű mesterség; mert bármelyik újságíró, korrektor tudja, hogy az és, s kötőszó elé vesszőt teszünk, ha mondatokat köt össze…(…) Olykor teszek persze nyelvhelyességi kérdésekben epés megjegyzéseket is. Az olvasó előtt alighanem ismert, hogy általáában a nyelv érdekes, szép és csodálatos világáról szoktam írni, s ha nem is mindig, de lehetőleg kerülöm köznapi fogalmazásunk botlásainak, nyelvi vétségeinek sorozatos bemutatását. Tudom persze, hiba mindig akad, főleg az újságírás mindennapos, mindig  sürgős robotjában, de már nem elnéző az ember, és az agyába szökik a vér, ha tapasztalja, hogy az írás, a cikk egésze nyelvileg, a maga igénytelenségében alatta marad mindenfajta elvárható mércének” – írja legújabb könyvének Előszavában.

A korrektori munka a gombamódra szaporodó netes portálok magról kelt szerkesztői előtt teljesen ismeretlen; igaz, a jó korrektor is fehér hollónak számít.

Murádin László nyelvművelő könyvei könnyen, játékosan nevelnek a helyes magyar beszédre, írásra. Ebben az új, közel négy és félszáz oldalas könyvben ki-ki találhat magának érdekes és hasznos szemelgetni valót. (Az előszóval együtt 235 szöveget tartalmaz az igényes kivitelezésű kötet.)

Az Erdély Lőrincze Lajosaként is emlegett Murádin László által képviselt nyelvművelés számunkra ma: létkérdés is. Egy korábbi vélekedése szerint: „A nyelvművelés végső soron társadalmi kérdés. Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és a televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik.”

Erről erdélyi magyar közösségünk megfeledkezni látszik.

„A múltban sokan valahogy úgy képzelték el az igazi nyelvművelőt vagy inkább nyelvvédőt, akinek csupán az az egyetlen igazi feladata, hogy féltékenyen őrködjék nyelvünk tisztaságán, irtsa a helytelen kifejezéseket és a nyelvtől idegen szavakat. S ebben a felfogásban volt is valami igaz. A régi nyelvművelés valóságos büntetőexpedícióként áll a közönséggel, a közönség nyelvhasználatával szemben. Nyelvtani paragrafusok tömegét olvasták dörgő pátosszal vagy megvető gúnnyal az avatatlan közönség fejére…

Az új nyelvművelés hihetetlen mértékben, minőségileg különbözik a régitől. A mai nyelvművelő mindenekelőtt gondolkodni, elmélkedni, ítélni, megtanítani akarja a nyelvi kérdésekben kevésbé jártas olvasót, s nem oktatja ki olvasóját, nem riasztja el tételes szabályok áradatával, hanem mintegy megbeszéli vele a szóban forgó nyelvi kérdést, s szinte vele együtt oldja meg azt. A cél és módszer nem a mindenáron való irtogatás, nem az idegen szavak mindenáron való üldözése, hanem a nyelvi műveltség, ismeret olyan fokú emelése, terjesztése, hogy a köznapi beszélő a felmerülő nyelvhelyességi kérdésekben jórészt maga is eliazodhassék. A nyelvművelés mai „harcosai” közérthető nyelven, világos stílusban és fogalmazásban akarják megismertetni az olvasókat a magyar nyelv legfontosabb kérdéseivel, meg akarják szerettetni velük a nyelvet mint a gondolat kifejezésének eszközét, tudatosítani akarják bennük a nyelvhasználattal összefüggő nyelvi ismereteket. De nemcsak az a fontos, hogy a beszélő el tudjon igazodni a nyelvi helyesség labirintusában, azaz a nyelvművelés nemcsak a helyes beszédre buzdít, hanem arra is, hogy anyanyelvünket színes, változatos, hajlékony eszközként kezeljük, és hogy érzéseinket, hangulatunkat híven tolmácsoló hangszernek tekintsük. A hangsúly tehát nem a tiltó szabályok ismeretén, hanem a nyelv szellemének elsajátításán van.”

Ezt a nemes krédót gyümölcsöző pályáján mindig szem előtt tartotta Murádin László.

Kedvcsinálónak álljon itt a címadó írás befejező része: „Az asszonyállat, asszonyi állat megnevezést, mely a 16–17. században eléggé általános volt, korántsem érezték sértőnek. Az állat szavunk ugyanis, mely az áll igének származékszava, kezdetben ezt jelentette: ’állapot’, majd ’létező dolog’, ’lény, élőlény’, s csak később jelentette a mai értelemben vett állatot. Az asszonyállat szónak abban az időben az volt az értelme: asszonyi lény, női lény.”

*Az asszony nem ember? Nyelvművelő írások. Europrint Kiadó Nagyvárad, 2017

Bölöni Domokos

Murádin László könyvei

Anyanyelvünk művelése (cikkek és tanulmányok), Kriterion Kiadó, 1975. (Gálffy Mózessel)

Szavak titka, Dacia Kolozsvár, 1977.

Szavak színeváltozása, Dacia Kolozsvár, 1983.

Erdélyi magyar nyelvföldrajz, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2010.

Anyanyelvünk ösvényein. Nyelvművelő írások, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 1996.

A hely, ahol élünk. Barangolások Erdély helynevei között, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 1998.

Utak és nevek: településnevek erdélyi utakon, Magyar Nyelv és Kultúra Társ 2003.

Ki volt az a bizonyos Deákné? Rövid nyelvművelő írások, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2003.

Anyanyelvi mozaik. Nyelvművelő írások, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2004.

Mitől szép egy szó, Europrint Kiadó Nagyvárad , 2006.

Utak és nevek. Településnevek partiumi utakon, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2012.

Babér és borostyán, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2007.

Hókuszpókusz. Nyelvművelő írások,  Europrint Kiadó Nagyvárad, 2014.

Az asszony nem ember? Nyelvművelő írások, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2107.

***

Balfék avagy balfácán

Egyik levélíróm azt kérdezi, hogy az ’ügyetlen, gyámoltalan, mafla’ személy miért lehet balfék, balfácán is. ”Értem én írja –, hogy a szó előtagja, a bal valami rossz, téves dolog, de az utótag, a fék, a fácán ebben a vonatkozásban érthetetlen.”

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, utalnom kell arra, hogy a „nem e világra való” személyt, aki „egy rakás szerencsétlenség”, több rokon értelmű szóval illethetjük. Ilyen – a fentiek mellett – a tehetetlen, élhetetlen, anyátlan, nyámnyila, málé, megetehetetlen, pipogya, bugyuta, teddide-teddoda, tutyimutyi, teszetosza, tedd el, ne vedd el stb.

A kérdésként felvetett balfék, balfácán magyarázatához előbb vizsgálnunk kell a bal-  előtagot.

A bal szavunk eredetileg a jobb szavunk ellentéte: bal oldal – jobb oldal, bal kéz – jobb kéz. Ami jobb, az mindig volt; az volt a helyesebb, a megfelelőbb, az alkalmasabb, az igazabb. Vele szemben a bal a ’nem jó, téves’ jelentésű. Ez magyarázza a jóval (jobbal) szemben álló bal szónak ’rossz, téves, hibás, helytelen’ jelentését. Ez az értelme a bal szónak a vele alkotott összetételekben is: balítélet, balszerencse, balsors, baleset, balkezes stb.

Végül, ami a felvetett kérdést illeti, a balfék, balfácán szavak utótagjainak, a fék és a fácán szónak csak annyiban van kapcsolata, szerepe a fenti szóösszetételek kialakulásában, hogy mindkét szó kezdő „f” hangja azonos a férfi nem szerv nevének kezdő „f” hangjával. Egy művelt, beszédében választékos személy szépítő célzattal mindig istenfáját, kutyafáját, kutyafülét, balféket, balfácánt említ a durva szó, a szintén f  hanggal kezdődő férfi nemi szerv helyett.

Murádin László

********************************************************************************************

Két „erdély-vándor” a Vár-lakban

Bölöni Domokos, Ötvös József, Kiss Szabó Zoltán

Augusztus 17-én, csütörtökön Ötvös József református lelkész-esperes és Kiss Szabó Zoltán tanár, költő találkozott a barátokkal, ismerősökkel Kedei Zoltán festőművész marosvásárhelyi műtermében, a Vár-lakban. Kilyén Ilka színművész Áprily Lajos  A fejedelemhez című költeményével indította a találkozást. Bölöni Domokos rövid bevezetőjében vándorokként tisztelte a vendégeket: egy vándor-pap és egy vándor-tanár jött el hozzánk, mindketten a 21. századi Erdély „reneszánsz”-emberei, hiszen a szűkebb értelemben vett szakmájuk mellett számos tiszteletet parancsoló foglalatosságban jeleskednek, mint a közírás, a kutatómunka, a rádiózás, a lapszerkesztés…És mindketten az erdélyi, közelebbről a marosmenti, küküllői tájak szerelmesei.

Doszlop Lídia Naómi felolvasta Ötvös József  rövid életírását, majd az Új Kezdet felelős szerkesztője beszélt gyökereiről, ifjúságáról, családjáról, a Vártemplom gyülekezetének lapjáról.

Kilyén Ilka színművész Áprily Lajos Tetőn című versét, majd Kiss Székely Zoltán Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexióját olvasta fel, nagy tetszést és elismerést aratva.

Doszlop Lídia Naómi újabb tolmácsolásában hangzott el Kiss Székely Zoltán Curriculuma, a továbbiakban pedig gyermek- és ifjúkoráról, költői pályája kezdetéről, megtorpanásáról, lírájának újraélesztéséről, majd Az anyanyelv keresztje című kötetéről beszélt a költő-tanár. Végül felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak.

Kilyén Ilka és Doszlop Lídia

*

 

Áprily Lajos

 

A Fejedelemhez

Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.

A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.

Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.

Ma mind, akiknek múltban és jelenben
Te adtál messzehordó szárnyakat,
fészekbe visszavágyó szárnyalással
seregszemlédre visszaszállanak.

Imhol Diákod, kit rokont keresni
egy más világrész titka csábított,
adóját hozza… lobogó szemében
ma is kísért az oldatlan titok.

Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
meghajtja halvány martir-homlokát,
ki a tudásnak büszke forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte át.

És jön Tudósod, számok óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe lép,
a számlálatlan csillagokból hozza
a végtelenség szent üdvözletét.

És jön Poétád, éjkomor szemének
tekintetét hálával szegzi Rád,
ki annyiszor sötét márványba véste
a végzetes magyar tragédiát.

Seregek jönnek néma áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
Fejedelem, fel az egekre szállna
a hála óriás dallama.

Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
Fejedelem, a százados csodát,
hogy milliónyi magrejtő rögödből
virtust nevelt „vitézlő oskolád”.

Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a termő határ,
s a napsütésben porladó barázdán
tudás-kalászt vetett a búzaszár.

Ó, égre zendülő, sötét viharban
hányszor tiporva állt a drága rög!
Arany kalász helyén hányszor sötétlett
szélfújta perje s hamvadó üszök!

Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
csak múltra emlékeztető romok,
hányszor torzulva dermedett az űrbe
villámsújtotta béke-templomod!

De tűz kilobbant, villám elviharzott,
ritkult szívekben megfakult a gyász,
s az új tavasszal új vetéseidben
hitet termett a győzelmes kalász.

Az újra kezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek –
Fejedelem, a fundamentum állt!…

Színed előtt ma is riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi félelem:
árvízzel csap ki fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.

Hullámait már templomodra küldi,
zivatarából pusztulás süvölt,
lábunk alatt ijesztő rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.

A századok felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
a megrendülő földre hajlanak.

Te vonsz majd minket végső számadásra,
Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt hadaknak
adj meg nem rendülő, erős szívet.

Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
sokára csendül még a hattyúdal –
s a szellem elrendeltetése: élet,
feltámadás és örök diadal!
1922

*

Ötvös József

 

Együtt a néppel

Két édesanyai telefon között megpróbálok bemutatkozni. Reggel telefonált édesanyám, hogy nincs jól, de megegyeztünk, este tudunk vinni neki gyógyszert. Ha nem lesz rosszabbul, akkor van időm magamról írni. Igaz, nyers önéletrajz lesz, mert én még mindig először tollal leírok mindent, és utána gépelem be. Most erre nincs idő.

Ötvös József református lelkész-esperes

Pókában születtem, 1952. augusztus 27-én.

Póka a Székelyföld, Felső-Marosmente, Mezőség régiók találkozásánál fekvő magyar református falu. Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nem igen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.

Pókát többször emlegették Kis Bécsként, mivel lakosságához képest sok volt ott az ún. kisnemesi család. Általában kevés birtokkal, s ezért gyermekeiket taníttatták. Pókai volt Tavaszy Sándor édesanyja, és itt lakott, itt is halt meg a püspök-helyettes egyetlen fiútestvére. Pókai eredetű volt Könczei Árpád, a Korunk egyik volt szerkesztője is. Mindez azért érdekes és fontos, mert ez a kisnemesi szemlélet, életmód nagyon pozitív példaként hatott az itt élő zsellér vagy szabadparaszti világra. És történt egy érdekes esemény mindezek kapcsolatában. A második világháború után ezeket a családokat ellehetetlenítették, s a rendtartó magyar falu példakép nélkül maradt. Mivel a második pókai református templom a múlt század 40-es éveire nagyon rossz állapotba került, még a háború előtt és alatt nagyszüleim nemzedéke eldöntötte: új református templomot építenek. A katonák egy része még orosz fogságban volt, amikor 1945-48 között, Debreczeni László tervei alapján felépült a harmadik pókai református templom. Ma már tudjuk, a kommunista hatalom által ellehetetlenített kisnemesek helyében ez a református templom lett a falu szíve és meghatározója. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt minden vasárnap a templom, és a kommunista időkben a vidék egyik példaadó református gyülekezete lett. Hát, itt nőttem fel, és végeztem el a nyolc osztályt.

Középiskolámat a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar sportosztályában végeztem, mivel abban az időben csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani. Életem egyik meghatározója volt, hogy olyan nevelő foglalkozott velünk, vigyázott ránk, aki vasárnaponként templomba járt, és nyugdíjas korában igazgatótanácsos lett: Dr. Kiss Géza. Teológiára való jelentkezésemben nagy szerepe volt.

Életem egy érdekes színfoltja kötődik középiskolás éveimhez, és az iskolához. Az utolsó éves, hagyományos pályaválasztási megbeszéléseken megmagyarázták, nem jó, ha elmondom: pap szeretnék lenni. Ezért kitaláltuk, hogy földrajz szakra felvételizek, mert abból jó jegyeim voltak. A román szóbeli érettségi alatt a bizottság elnöke, aki a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem egyik professzora volt, magyar nyelven rám kérdezett: mi a különbség a református és a római katolikus egyház tanítása között? Meglepetésemben dadogva feleltem valamit, amit ő és a mellette ülő román tanárnőm mosolyogva hallgatott végig. Ebből tudtam meg: ha nem is nyilvánosan, de elfogadták döntésemet. Később azt hallottam, osztályfőnökömet megintették, mert milyen nevelés az, ha az osztályból valaki papnak készül. Két évtized múlva, mint a Kántor Tanítóképző Főiskola óraadó tanára (1991–92-ben) a Bolyai iskolában bibliaismeretet tanítottam, és egykori fejcsóváló tanáraim gratuláltak: milyen jól döntöttem a pályaválasztáskor. Akkor már én mosolyogtam magamban: változnak az idők, változnak a vélemények is.

Teológiai tanulmányaimat 1971-1976 között végeztem, ebből egy évet a nagyszebeni német evangélikusoknál. Utólag pedig – 1992-1993-ban – egy évet peregrinusként Göttingenben. Egyetemi éveimre mindig boldogan tekintek vissza, mert a nagyon erős középiskolai oktatás után nem volt nehéz magyarul tanulni. Azokban a lázas hetvenes években pedig a kolozsvári magyar egyetemi és művelődési élet európai szintű volt. Csak szerényen jegyzem meg: 1992-ben egy ausztriai (grazi) ifjúsági konferencián való részvételem alapján a riporter „erdélyi européer”-nek nevezett, s az igazán nem is nekem szólt, hanem az én helytálló nemzedékemnek.

Lelkipásztori szolgálataim helyei egy szép erdélyi életút nyomai. Hiszem, hogy e megszépült, közel négy évtizedes lelkipásztori életúton azt az általános szolgálatot végeztem, amit bármelyik tisztességes erdélyi magyar lelkipásztor. Először Görgényszentimrén voltam missziói egyházközség lelkipásztora 1977-1983 között. Szép és áldásos küldetés volt olyan helyen kezdeni és „beleszokni”, ahol a 120 lelkes anyaegyházközség egy nagy múltú, de lassan kihaló polgári település, mellette a vidék legerősebb római katolikus egyházközsége, Görgényüvegcsűr, ahol pár oda férjhez ment asszony tartotta meg református vallását. És ott volt a harmadik egyházközség, Alsóidecs, ahol minden második vasárnap a szász evangélikus templomban 10 órakor román nyelvű ortodox szolgálat hangzott el, 12-kor német nyelvű evangélikus istentisztelet, és ugyanott 14 órakor magyar reformátusok imádkoztak. Egy marosmenti faluban egy igazi erdélyi tolerancia-kép. Itt építettünk titokban és holland pénzből gyülekezeti házat a múlt század 80-as éveinek elején, és még ma is azt használják.

Következett a Marosvásárhely mellett fekvő Jedd, amelyhez hozzátartozott akkor Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány. Utóbbi kettő ma külön alkot egy egyházközséget. Marosagárdon 1992-ben új templomot építettünk, melynek belső bútorzatát szobrászművész faragta. Itt alapítottunk családot, született két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla (így!), és még itt fogant harmadik fiúnk – Tétény Álmos –, aki már Marosvásárhelyen született.

1994-től szolgálok Marosvásárhelyen. Először Marosvásárhely VIII. Cserealja egyházközségben, ahol évente 150 körül volt a konfirmálók száma, és ahol egy húsvéti ünnep alkalmával ezer ember vett úrvacsorát.

2002-től a Vártemplomban vagyok lelkipásztor. Közben – 2000-2012 között – esperes voltam és egyházkerületi missziói előadó. Két könyvem jelent meg: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címmel az első, Kolozsváron 2004-ben. Ebben a rádióban elhangzott beszédeim és különböző újságokban megjelent publicisztikai írásaim vannak. Másik könyvem: Ahol még magyarul szól a zsoltár, amely szintén Kolozsváron jelent meg 2011-ben egy világi kiadónál (Világhírnév kiadó – Fehér hollók sorozat), és amely 33 református gyülekezeti riportot tartalmaz.

Jelenleg szerződéses alapon a megyei napilap, a Népújság külső munkatársa vagyok, szerkesztem a Marosvásárhelyi Állami Rádió Hitvilág műsorának református adását.

Eddigi egyházi szolgálati és lelkipásztori (esperesi, missziói előadói) tapasztalatom: az erdélyi magyar értelmiség nem egyházellenes, sőt nagy tisztelettel és szeretettel viszonyul egyházához. Egyházunk egyik mulasztása, hogy ezt a tényt nem jól kezelte, vagy nem használta eléggé ki. Számtalan élményt és emléket hordozok magamban arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség mennyire tiszteli – például – a református lelkipásztort, de azt is tudom, hogy mindez nem a személynek szól – általában – hanem az egyház szolgálatának.

Hiszem és állítom, az erdélyi református egyház az idők során akkor végezte hűségesen és méltóan a rábízott küldetését, amikor együtt tudott menetelni a néppel, a társadalommal, a nemzettel, de nem adta fel a Szentírásban kijelölt és a hitvallásban előírt utat. Gyakorlatilag mindez azt jelenti: a mi küldetésünk és megbízatásunk: elmondani mindenkinek: szeret az Isten –, de ezt úgy adni át, hogy hiteles legyen a szó és a tett, a szolgálat és az élet, a mindennapi viselkedés és családi magatartás.

Marosvásárhely, 2013. október 28-án

*

Kiss Székely Zoltán

 

Versekbe tördelt hallgatás

Áprily Lajos

Tetőn

             Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…

*

Kiss Székely Zoltán

 

Tetődön – három emberöltő távolából

                       Áprily Lajosnak           

A hegytetőn, hol néha megpihentél,
hont foglalni készül egy új hideg tél.

Jégcsipke hullajtja az őszi lombot
évszázad távolából összeomlott

lelked békülő teraszán.
Új vándor
nehéz búcsúja ez háztól s hazától.

Mozdulatlanság költözött a tájra:
Lassú elmúlás mozdulatlansága.

Lenn a völgyben novemberi nap fénye
szőnyeget sző az induló elébe,

de mire űzött tetődre felérne,
sűrű köd gomolyban létünk szemérme

lobogónkat fénybe tűzni nem enged,
s tagadtatna földet, hazát, szerelmet.

Nehéz szárnyú sas – innen térek vissza.
S bár a köd vijjogó szavam felissza,

tekintetem szárnyat repesve bont most,
magához ölel hullám-horizontod.

Látom tetőit, többet sok ezernél.
Kimondom én is titokszavunk:
Erdély.

*

Erdélyi magyar értelmiségi vagyok

Tanárember. Sem több, sem kevesebb.

Születtem 1951. január 3-án Marosvásárhelyen.

Kiss Szabó Zoltán tanár, költő

Az egykori Székelységben közlő Paál Elek festő keresztapám pallérozta első verseimet még a ’60-as évek derekán. Aztán a ’60-as évek végén Kapusi Ildikó tanárnőm biztatott a Bolyai Farkas Középiskolában. Ott érettségiztem 1970-ben.

1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok; tucatnyi iskolában tanítottam: Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Diákjaim négy ország nyolc egyetemén szereztek diplomát. 1975-től botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytatok. És publikálok szak- és tudománynépszerűsítő írásokat két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk félezerhez közelít. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudománynépszerűsítő sorozatot – amolyan Odobescu-féle Pseudokinegetikos-t – írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban.

1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként is dolgoztam, ahova Gáspár Sándor hívott egykoron. A tudománynépszerűsítő adás, a Mikroenciklopédia, biológiai szakcikkeit jegyeztem. S küldtem verseimet az Igaz Szóhoz, Székely János biztatgatott. Ugyanez évben jelentek meg első verseim az Ifjúmunkásban. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Miután én is a Szülőföld, haza, testvériség pályázat győztesei között voltam, úgy tűnt, kötettel indítanak minket, akkori fiatalokat. Aztán semmi sem lett belőle. Jómagam meg arra jutottam, hogy hagyom a szépirodalmat másnak. Hiába bitatott Lőrincz József tanár-költő barátom az illyési intéssel, mely szerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. Ez volt a hosszú hallgatás kezdete.

1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője lettem. 1990 áprilisától Magyarországon élek családommal. 1999-től a Szentendrei Református Gimnázium tanára vagyok. S néha megleptem-meglepem magam egy-egy verssel.

1997-ben a Névtelen írók antológiájába bekerült egy háromsorosom.

E tájt érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra.

Hiszem, hogy az igaz vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket.

2008 óta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. 2010-től a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő és a debreceni Tisztás hozta-hozza le rendszeresen verseimet. 2013-tól a PoLíSz, Turcsány Péter bizalmát és biztatását birtokolva, több alkalommal közölte versszövegeimet. Csíki Andrásnak, az EJKE elnökének köszönhetem, hogy most kötetté állt össze verseim egy része.

Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdett, írtam volt le ezt a mondatot: „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás”.

Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat.

(Fotók: Donáth Nagy György)

Vásárhely fölött a naplemente

Lányomnak

Vásárhely fölött a naplemente bölcsebb:
az augusztusi ég csillaghullást előz
nyugatra torlódó bárányfelhőivel.
Maroszentgyörgy felől szellő fúj a tájra
s ó-zsidó temető hűlt helye álmodik
csodát. Gyermekként még köveit böngésztem
s a Hipp-hoppról révült ezüstláncra szemem;
bogzódó Marost nem látni onnan sem már.
S hiába viszlek az Ebhát 4. alá,
régi lakásunk tág-szemű ablakába,
innen csak vérvörös napkorongot látsz majd
s aranyba öltöző toronygombokat. Hajt
ez a szellő tovább: temetőkert fölé,
a Vulkán utcába – innen s onnan közé.
Tömbház-lakásunkról, lapos tetőn állva,
hagyd, hogy a napsugár hozzád is elérjen.
Ide felérnek a Város fény-szagai:
novemberi gyertyák s őszirózsák füstje,
a Főtér rózsái s a Nagygát halszaga,
nagypiaci dinnye túlérett mámora
s az első ibolya illata a Kertből.
Hangok is keresnek. Néhai szódás ló
a Sáros utcából nyerít fel idáig.
Gólt kiált a Liget s Vikend víg zenéje
halkul. Vecsernyére kondulnak harangok,
s a Kombinát dudál belé önhitt garral.
Kósza vitorlázó gólyát riasztva száll.
A Nap dalol már, mint kitárt szárnyú madár.
Színek, hangok, ízek, szagok mámora ez.
Csupán öt fenyő áll útjába a fénynek.
Dédnagyapám épült lucfenyőbe itten,
s hazatalált ide tanító nagyapám.
Apám sóhaja leng harmadik derekán.
Öcsém is belenőtt hulló tűlevélbe…
Erezik az ágak a fényeket ott lent.
Csíz, csonttollú, cinke hanglepelbe vonja.
Érintsen most téged. Különben már csend van.
Mintsem kérdéseket írna egy levélre,
naplementém bölcsebb. Övé minden érdem.

Zára vára, 2010. augusztus 21.

***************************************************************************************

Újabb népi imák a református Kibédről

Ráduly János

Önálló kiadványba gyűjtötte Ráduly János az utóbbi időszakban Kibéden lejegyzett népi imákat. Ez alkalommal egyetlen adatközlő, Seprődi József által elmondott 13 imádságot olvashatunk a Szerető mennyei édes Atyám (Seprődi József népi imái) című füzetben.

A már kilencven fölött járó, a zenetudós Seprődi János rokona Ráduly korábban kiadott népköltészeti gyűjtéseiben többször is szerepel. A nyolcvanas években népmesével, szolgadalokkal, később „a rövid népmesékből, népi tréfákból, népmondákból összeállított kiadványaimban több mint kétszáz epikummal” – összegez Ráduly a bevezetőben. A Székelyudvarhelyen 2009-ben az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó gondozásában megjelentetett e témájú kibédi gyűjtés (Hozzád fohászkodom imában. Kibédi ráolvasások, népi imák, legendaballadák) is tartalmaz Seprőditől lejegyzett szöveget, összesen tizenhetet. A gyűjtő akkor úgy fogalmazott: „az úgynevezett alkotó típusú adatközlők közül való, az imarögtönzés kiváló mestere”. A református vallású Seprődi József életében a hitnek és az imádságnak mindig fontos szerepe volt: az élet jelentős alkalmaikor a fennvaló segítségét kérték magukra és hozzátartozóira elődei is. E 13 ima közlésével harmincra gyarapodott a tőle lejegyzett imádságok, alkalmi imák száma, melyek eddig megjelentek.

Találunk e kis gyűjteményben több esti és reggeli imát. Egyikük a felkelő naphoz szól, és a szokásos áldásmondás mellett az aznapi munkára való áldás kérésével egészül ki. A gyűjtő az értelmezésben azt is megjegyzi, hogy „az ősi napimádás maradékaival szembesülünk” ez esetben. Ezt követi a Légy áldott, te Nap (Ima a Naphoz) című szöveg, melyet szintén apjától, nagyapjától tanult.

A kiadvány különféle alkalmakra való imákat tartalmaz: kártékony vadak ellen elmondhatót, házépítéskor elhangzót. A sorrendben utolsó különleges, ugyanis az adatközlő a gyűjtőért imádkozott. Miután áldást kér rá, ezzel folytatja: „Rajtunk nem segít se kelet,/ sem nyugat,/ csak egyedül a hatalmas Isten./ Ha Kibéd népe Istenhez kiált,/ Isten őfelsége/ megvédi a falut bajtól,/ betegségtől,/ sátán hatalmától./ Jézusban bízva/ ezt kiáltom, ámen.”

A népi vallásossággal s a Kibéden gyűjtött népköltészeti alkotások számával kapcsolatos értékén túl lehet-e gyűjtőnek ennél szebb köszönetet mondani?

P. Buzogány Árpád

**************************************************************************************

Termékeny illúziók

Avagy: Mitől kerek a világ?

Kedei Zoltán grafikája

Cseke Gábor (egybehegesztett) szakaszos válaszai a tengeren túlról

Kérdező: Bölöni Domokos

Társai: Albert-Lőrincz Márton, dr. Ködöböcz Gábor

 

Születésnapi beszélgetés lett volna, de a nyári üdülés kissé elgörbítette az időtengelyt, megkeresésemre az 1941. július 29-én Kolozsvárott született költő, író, újságíró, szerkesztő ezt válaszolta: „Domikám, tengeren túl vagyok, hajnalonként partizánkodok egy laptop mellett, Neked akkor már a hasadra sütött a nap, ezért szakaszosan fogok válaszolni – ahogy cseppen. Most az első két kérdést, aztán a többit majd meglátjuk a végén. Csak kerüljünk egyenesbe.”

Lassan-lassan egyenesbe kerültünk, a kérdezőt sem kímélte a marosvásárhelyi kánikula, szerencsére érdeklődő társakra talált dr. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, esszéíró, az Egerben megjelenő Agria irodalmi folyóirat alapító-főszerkesztője és Albert-Lőrincz Márton költő, tanár, egyetemi adjunktus, (Sapientia–EMTE, Marosvásárhely) személyében, akik három-három kérdéssel gazdagították a faggatózást. Ezúton is köszönet érte!

*

Buzgó Ifjúmunkásos én-emet ábrázolja, amint egy Ifjúmunkás Matinén hangos vezércikkben osztom az észt. Szerencsére, az ingyen áldásban részesülők nem látszanak.

– Mi az a három dolog, ami a legfontosabb az életben?

– Attól függ, mikor akarod tudni. Ha most kérdezed, akkor nyilván: egészség, egészség és egészség. Korábban nyilván: pénz, pénz, és pénz. Ha szeretnék nagyvonalú lenni, akkor most azt mondanám: az előbbi válasz csak vicc volt. De hát ez is pénzbe kerül…

– Mi volt az a történés, élethelyzet, melynek hatására  „eljegyezted” magad a költészettel, az irodalommal?

– Vadházasok vagyunk mi ketten, az irodalom és én. Lefeküdtünk együtt, nem is kevésszer, de eljegyzésről sosem esett szó közöttünk. Pedig én próbáltam szóba hozni, de ő mindig másra terelte a szót. Így aztán hol rám mosolyog, hol meg hátat fordit nekem, de én a magam módján igyekszem hűségesnek maradni hozzá. No persze, mondanád, volt az a kisiklásom, szebben mondva „kalandom” az újságírással, amikor úgymond megcsaltam őt, s ezt azóta többször is a fejemhez vágta. Pedig nincs igaza: azzal is saját magamat csaltam meg. Csak hogy tudjad. Hát ez az a nagy élethelyzet!

– Nevezz meg három jó barátot azok közül, akik vitték valamire, és hármat azok közül, akikhez kegyetlen volt a sors. Mesélj róluk, ha lehet…

– Ne várd tőlem, hogy kér(d)ésedre itt néhány regény szinopszisát kapod majd meg, ingyen és bérmentve. Egyetlen példa is bőven elég ahhoz, hogy tisztábban lássuk az élet csavaros kártyatrükkjeit.

Mondhatni jó barátomról, pontosabban osztálytársamról lesz szó, aki kevéssel utánam következett az osztálynévsorban. Jóképű, magas, kisportolt fiú volt, aki után szívesen megfordultak a lányok, s ő is a lányok után. Későbbi osztálytalálkozókon irigykedve nézegettük  igen csinos, életre való asszonykáját, akivel úgy tűnt, boldog egyetértésben tengeti életét. Sikeres, jó nevű mérnök hirében állt, nagy, fontos építkezéseket bíztak rá – magyarként is, a ’89 előtti Romániában.

Később valamiért zavaros lett a boldogság vize, barátom egy másik, fiatalabb, ugyancsak mutatós hölgy kedvéért elvált, s hamarosan az anyaországban kötött ki új házasságban, új reményekkel. Ott is szakmájában maradt, de már visszafogottabban boldogult, csinos házat épített magának és a családnak.

A múló idő sem tétlenkedett, s előállított egy harmadik, egy még fiatalabb hölgyet is, ami újabb válást helyezett kilátásba, mert a barátom régi vágású gavallér lévén, nem tudta elképzelni félrejárását a házasság keretein kívül. Csakhogy ez a fordulat már a bonyodalmak jegyében zajlott: a válás cirkusszal, perekkel, kárigényekkel járt együtt, barátom hamarosan ott találta magát kisemmizve, elhagyatva, megalázva és bár még mindig jóképűen, de megöregedve, ahonnan elindult; gyermekei szanaszét, az anyák érzelmi hatása alatt, ő meg anyagilag lerobbanva, adósságokba keveredve. Egy gyenge pillanatában egyik mesterművéhez, egy erdélyi völgyzárógáthoz autózott, kiszállt a kocsijából, felment a gátra, és tanúkat mellőzve a mélybe vetette magát. Legalább is ezt állapította meg az utólagos vizsgálat, miután a gát tövében összeroncsolt holttestére bukkantak.

Kettős kérdésedre szánékosan válaszoltam egyetlen példával, mintegy sugallva, hogy siker és bukás az életben igen gyakran kéz a kézben járnak. Mert ahol magasság van, ott mélységnek is kell lennie, a végjátékba pedig nagyon sokszor besegít az a fránya gravitáció is.

A duzzasztógát, melynek tetejéről egykori barátom elrendezte magával földi számadását. Mikor a kép készült, a gát félig még büszke terv volt csupán. Mára szomorú emlék.

– Ha olyan helyzetbe kerülnél, hogy egy versidézet menti meg az életedet, mi volna az?

– Életmentő versidézet? Erről azonnal az 1001 éjszaka meséi jutottak eszembe. A Wikipédia összefoglalója szerint „Amikor a szultán rájön, hogy a korábbi felesége hűtlen volt hozzá, szörnyű bosszút áll az asszonyokon. Mindennap elvesz egy szüzet, akit a nászéjszaka után kivégeztet. Végül a vezíre már nem talál több lányt a birodalomban. Ekkor Sahrazád (ismert Seherezádé és Sehrezád néven is), a vezír lánya ajánlkozik menyasszonynak. A nászéjszakán Sahrazád elmond egy mesét a királynak, de nem fejezi be, így kényszeríti a kíváncsi Sahrijárt, hogy tartsa őt életben. Másnap éjszaka, amint befejezi a mesét, elkezd (de csak elkezd) egy másikat. És ez így folytatódik ezeregy éjszakán keresztül…” Tovább már én mondom: a kíváncsi szultánt rabul ejti Sahrazád ravaszsága, s a hosszas mesélés közben beleszeret a lányba; és végül megkegyelmez közben megszülető gyermekei anyjának.

A hosszas kitérő utáni lényeg, hogy nagyon sok „életmentő” vers létezik, én minden esetre megpróbálnám addig feszíteni a húrt, amíg minden arra érdemes idézetet előkaparnék emlékezetemből. Remélem, Nálad most megúsztam a vizsgáztatást.

– „Szegény apánk! Ha ő úgy nem bízik / Az emberekben, jégre nem viszik…” (Petőfi Sándor: István öcsémhez) Nyilván te is csalódtál emberekben, bizonyára nem is csak egyszer. Kérlek, mondd el, mennyire kavart be sorsod alakulásába a csalódás!

– Csalódtam, biza! S meg is viselt, majd hozzájárult ifjúkori illúzióim elhullatásához. De úgy kell nekem! Mert bárki is lett légyen csalódásom letéteményese, a kiábrándító élményért csakis magamat okolhatom. Bennem volt a hiba, mert nem mértem fel eléggé, mennyire érdemes valaki a bizalmamra. Mert félreismertem az illetőt, olyan reményeket fűzve hozzá, amikkel tulajdonképpen saját érdekeimet helyeztem előtérbe… Hol volt, hol nem, volt egyszer, még az ősidőkben, egy kamaszkori csalódásom, amely tetőtől talpig kiforgatott korábbi énemből. Pedig csak annyi történt, hogy rájöttem: az a kislány, akit távolról titokban kiszemeltem magamnak, valójában keresztülnézett rajtam. Nagyon elkeseredtem, sokáig haragudtam is a gyöngébb nemre, szimpátiámnak haragosan hátat forditottam, ami, azt hiszem, neki meg se kottyant. Minél többet töprengtem a dolgon, annál inkább rájöttem, hogy nincs jogom rá haragudni, hiszen a vonzalom nem mindig kölcsönös, és nagyon sokszor a megsértett hiúság az, ami megsebzi a csalódott rajongót.

Mindennapjaim tartozékai: orvosság, hozzá tusnádi viz, fésű, papirzsebkendő, olvasmány (tengeren túli magyarokról) stb. A többi nem fért az asztalra…

– Melyik műved áll legközelebb a szívedhez? Miért?

– Kérdésedet nemrégiben valaki már feltette, egy másik interjú készítése közben. Nem tehetek mást, minthogy ismételjem magam.

A bozót című dokumentumregényemről úgy érzem s úgy vélem ma is, hogy az képvisel a leginkább engem. És talán a legintenzívebb, legtöményebb fizikai és intellektuális munka fekszik benne. Olyan időszakban érintett meg elkészítésének a fontossága, amikor a riporteri munka rekordsebességgel degradálódott a nyolcvanas évek Romániájában. A lap (Előre), amelynél akkor dolgoztam, csak hivatali kötelességeket rótt rám, amelyek elvégzése vajmi kevés szakmai elégtétellel járt. És akkor, az egyik tereputazásom idején megtörtént a csoda: a vonaton valaki elmesélte egy frissen bekövetkezett, halálos hegyi tragédia részleteit, melynek színhelye a Bustény fölötti sziklamászó utak és környékük, szereplői pedig leigazolt, hivatásos alpinisták. Kis idő múlva kezembe került az esetet kivizsgáló bizottság első jelentése, majd magam eredtem felgöngyölíteni a történteket, lehetőleg valamennyi résztvevőt és szemtanút meghallgatva. A riporteri nyomozás időben közel egy esztendőt vett igénybe, valamennyi beszélgetésről részletes jegyzőkönyv készült, emellett összegyűjtöttam előbb az eseménnyel, majd az alpinista versenyekkel és a hegymászás hétköznapjaival kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat, szakirodalmat is igyekeztem begyűjteni.  Gyakran vettem elő, tanulmányoztam, elemeztem az egyre vaskosabb dossziét. Egy évvel a baleset bekövetkezte után nekiláttam az írásnak. Az első menetben túlírtam magamat, a szövegben sok megemésztetlen, fölösleges részlet maradt, ami gyengítette a mű hatását. Két év elteltével fáradtan tettem félre a félkész kéziratot. A kiadó, bár értékelte a belé fektetett munkát, várakozó álláspontra helyezett. Váratlanul kórházba kerültem, ahol a lassú gyógyulás és lábadozás holtidejét arra használtam, hogy átírjam az egészet. Sikerült jócskán megnyirbálni a szöveget, fellelkesített az a mód, ahogy a saját szövegemtől érzelmileg és időben sikerült eltávolodnom. A végső simításokat szerkesztőm, néhai D. Harasztosi Éva – Domokos Géza felesége – végezte el, szabad kezet adtam neki, még az Ifjúmunkástól ismertem precíz megbízhatóságát és érzékeny irodalmi ízlését, a könyv pedig hét esztendővel az esemény után látott napvilágot a Kriterionnál. Visszhangot keltett, sikere volt. Második, bővített kiadására a csíkszeredai Pallas-Akadémia kerített sort, 2008-ban. Írói-újságírói munkám csúcsteljesítményének tekintem…

Versesköteteim közül a legkedvesebb az 1980-ban megjelent Ellenállás (Kriterion), Pusztai Péter barátom mélyértelmű, kitűnő borítójával.

Fotográfiai ujjgyakorlat. Péter fiam az alkonyt fényképezte a Huron-tó partján, én meg beálltam melléje inasnak. Persze, elloptam a beállitását…

Albert-Lőrincz Márton kérdezi: – Jól ismered az újságírói munka késélen táncoló kihívásait, a szerkesztői munka ideológiai csapdáit, de tanárként is kipróbáltad magad. Mindkettő elszólított gyermekkorod, fiatalságod városából. Miért választottad inkább a közéleti szerepvállalást, a véleményformáló szerepet, mint a nemzet napszámosaként oktatni, nevelni a gyerekeket, segíteni felnőtté lenni?

– Nem lettem a nemzet napszámosa, mert otthoni példák alapján élőben láthattam, mennyire megalázza és gúzsba köti a tanárembert a hatalom rendje, aminek a fegyelmét még csak nem is vitathatja. Mellesleg, az volt az ifjonti elképzelésem, hogy az újságírás révén majd alapos életismeretre tehetek szert, ami segíthet az írói kibontakozásban. Valahogy így is történt, de azért mégsem… A szabadabbnak vélt újságírói pálya lényegében hasonló csapdákat állított a későbbiekben.

– A szakmát mindig komolyan vetted, a feladatokkal megbirkóztál, de ezt sokan mások ugyanígy tették. Mi ebben a csekegáborság?

– Amit te említesz, az számomra nem létező valami. A csekegáborság így elmondva, ha egyáltalán volna ilyesmi, hamis mítosz lenne: igazad van: még sokan evezünk hasonló csónakban e földön, de talán nem elegen…

Furcsa villanyóra a konyhafalon: minden órára jut egy jellegzetes madárhang. Minél többet hallgatom, annál kevésbé zavar az idő múlása.

– Az élet kíméletlen, az emberek se nem jók, se nem rosszak, de mégis inkább saját érdekeiket helyezik előtérbe, akár a karrier, akár pillanatnyi haszon reményében. Mégis, a te életedet inkább az építve cipekedés jellemzi. Kiket segítettél pályára?

– Tanár édesapámnak volt egy jó huncutsága, valahányszor közbenjárásért kilincseltek nála mindenféle nebulók érdekében: megígérte ugyan a segítséget, egy feltétellel – ha a delikvens tud is valamit. Azon a tanítványon, akin látta a törekvést, az őszinte jó szándékot, szívesen segített egy-egy enyhébb jeggyel. Azokat viszont, akik úgy vélték, hogy a közbenjárás miatt nyert ügyük van és semmit sem produkáltak, kegyetlenül elvágta. Nem is volt valami „jó híre” emiatt.

A „támogatottjaimat” hasonló elvek alapján segítettem és segítem ma is. Annak adtam esélyt és odafigyelést, aki ezt kiérdemelte. De ne várj most tőlem névsorolvasást, mert sokan vannak. Visszatekintve, nem is tudom, hogyan volt annyi időm rájuk. Az az igazság, hogy kedvelem a tehetséges fiatalokat. Valahogy megpezsdül, rugalmas lesz tőlük az ember. És eszébe jut kezdő korszakának minden félelme, bizonytalansága, dadogása… Meg az a néhány biztató szó, amit Szabédi Lászlótól vagy Bajor Andortól kapott, amelyektől úgy érezte, valósággal szárnyai nőnek. Igaz, mindez illúzió, de termékeny hatású!

 

Meditáció helye. Ide csak akkor ülök, ha nagyon nyugodt akarok lenni. De még birom cérnával…

Ködöböcz Gábor kérdezi: – Lírai tőzsde: Fontos versek című kötete a megtartó párbeszéd remek példája. A  2012. október 10-én Csíkszeredában nekem dedikált kötetet igen gyakran forgatom, tanári munkámban is igen jó hasznát veszem. Milyen visszajelzéseket kapott erről a sok szempontból rendhagyó és roppant izgalmas verseskönyvről?

– Említett kötetemet sokkal fontosabbnak tartom, mint amennyi visszhangot láthatóan keltett. Sejtésem az, hogy nem is igazán jutott el az olvasóhoz, beleértve a kritikusokat is. De azzal vigasztalom magamat, hogy a Stockholmban élő Gergely Tamás íróbarátom és szerkesztőtársam, akinek a szeme előtt zajlott/készült a nem szokványos irodalmi mutatvány, alapos, értő interjút készített velem, amit aztán a kötet internetes változatához függelékként csatoltam. /http://mek.oszk.hu/07900/07983/07983.htm/ Valahányszor fellapozom, annyiszor rádöbbenek, mennyire nem konjunkturális mindaz, ami a kötet fedelei között megtörténik. Érezvén, hogy a lírai kaland hatóköre még tágítható, pár évvel később a Fontos versek helyett Szemelt versekre vadásztam, de az újabb sorozat már nem érte el az újabb tervezett 50-50 verset, menet közben ráuntam a játékra. Ez is olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. /http://mek.oszk.hu/11900/11954/11954.htm/

– A Jelentések magamról 2009-ben megjelent –  egyszerre kritikus és önkritikus – memoárja okozott-e életében bármiféle változást, különös tekintettel a privát (baráti) kapcsolatok minőségére?

– Önvallomásom elsősorban bennem rakott rendet, s visszaállni segített arra a pályára, amiről a velem s az életemmel túlságosan is összenőtt újságírói feladatok ideig-óráig letérítettek. Privát kapcsolataim alakulása kevéssé foglalkoztatott, s talán csak a könyv megjelenése után gondolkoztam el mélyebben azon, vajon miféle kép él rólam másokban. A meglepően sokrétű visszhangokról, gondolataimról internetes blogomban rendre beszámoltam, majd a könyv MEK-re kerülésekor az anyagot függelékként a törzsszöveghez illesztettem. /http://mek.oszk.hu/11800/11887/11887.htm/

Ahogy egy naiv festő elképzeli az indiánt, valahol a huronok földjén…

– Miben látja több mint öt évtizedes írói, költői munkássága legfőbb művészi és emberi hozadékát?

– Lelkes, sok irányba utat próbáló amatőrnek tartom magam, aki ha minden esetben nem is, olykor azért fején találta a szöget. Nagy szerencsém, hogy mindvégig abban a közegben élhettem és dolgozhattam, mely a szellemi kalandot nagyrészt megbecsülte, nem tartotta szentségtörésnek, s talán némileg még ösztönözte is. Vagy csak én lettem volna az, aki megkísérelt mindenből témát kovácsolni? A többiről hadd döntsön az, akit e feladatra kijelöl a világmindenség: az utókor. Még azt se szégyellem, hogy olykor érzem arcomon egy-egy írónk, költőnk jótékony szárnyérintését…

Unokám faragta totemoszlop-utánzat. Az első órai faragás után megelégelte a szobrászkodást.

Ismét Bölöni kérdez: – Vannak-e műhelytitkaid? Például miként írsz verset? Milyen nagy írói/költői témák foglalkoztatnak?

– A műhelytitkok jó helyen vannak. Úgy elrejtettem őket, sokszor még magam se találok rájuk. Ezért csak azt mondhatom, hogy verset pl. szakaszosan írok. Vannak életszakaszok, amikor magától jelentkezik a vers. De olyanok is, amikor hívni kell őket. És előfordul, hogy hívod, de nem jönnek. Írói témáim a nagy és a kis emberi kérdések. Mikor megcélozom őket, nagyok, mikor már közel vagyok hozzájuk – hát hm, csak amolyan emberi méretre szabottak…

– Adsz-e valamit is a kritikára? Mennyiben segített pályádon a kor- és kartársak értékelése?

– Mivel magam is írtam kritikát (hogy milyet, azt most ne itt vitassuk), törvényszerűen nem kellene adnom rá egy fityinget sem. És mégis… De sebaj, évek múltával a legvadabb kritikák is megszépülnek. (Stockholm-szindróma – lásd, Wikipédia…)

– Van-e valamiféle tanulsága annak, hogy ha szerencsénk van, előbb-utóbb megöregszünk?

Álom egy liliomfarmról. Az illatából is meg lehetne élni…

– Egyetlen tanulsága van. hogy ez velem is megesett.

– Mi a kedvenc ételed, italod?

– Ha vendéglőben eszem, nehéz a választás. Otthon minden leegyszerűsödik: ami van. De az igazi: egy jó fokhagymás piritós. És esküszöm a szilvapálinkára.

– Ha teljesülhetne három kívánságod, melyek volnának?

– Köszönöm kérdésed, ezt már kipróbáltam. Népmesék is születtek belőle, amelyekből szerencsére kigyógyultam. De hogy ne vegyem kedvedet, még kívánok valamit: a gyermekkoromban megélt nyugodalmas jó éjszakákat – s nem csak hármat!

– Szerinted mitől kerek a világ? Vagy még szögletes sem volna?!…

– Velünk kerek, Domi. S a mieinkkel!

**************************************************************************************************************

Kiss Székely Zoltán két verse

 

Csak fehérbe öltözötten

Próbáljuk meg nagyképűség nélkül elképzelni a hatvanas évek elején május elsejei Vásárhelyen egy bolyais kissrác világra-ébredését, akivel  mást sem akartak láttatni, csak vöröset meg trikolort. Tanár apja és tanító nagyapja előzetes „vétkei” miatt a megfélemlített család, óvva az új nemzedéket, még népdalt, még cigánynótát sem mert énekelni. Egyáltalán énekelni sem mert. Inkább csak hallgatott. (Azóta sem énekelek. Nem tudok énekelni hangos szóval ma sem.  Farkasüvöltést forrasztott a torkomra a keserűség.) S mást se hallgathatott csak az „Áldunk büszke  Romániá”-t. (A Díszteremben KISZ gyűlésen rúgatták ki velünk azt a nagyszájú nagydiákot, kinek csak annyi bűne volt, hogy éjszakánként a Kossuthon meghallgatta az „Isten, áldd meg a magyart.” A Harap-gyereket meg csak azért kellett megaláznunk, mert Izraelbe vándorolt ki. A szüleivel. – Azóta sejtem, hogy a való világunkban mit jelent fehér szerecsennek lenni. Emlékszem: akkor lázadtam először. Tüntetően Mengyelejev oroszból fordított  életrajzát olvastam titokban azon a „díszgyűlésen”. Naiv ellenszegülés az igazságtalanság-korbáccsal szemben. A mintadiák lappangó ellenállása. Mert másképpen nem maradhattam volna meg  őseim által felépített iskolámban.)

 Ahogy kibomlottak a szélben a Városháza vígan harsogó szekrénynyi hangszórói előtt azok a zászlók! Akkor mindig fújt kissé a szél a Nagyállomás felől. (A Kombinát narancsvörös rókafarkát az égre még nem lázálmodta senki sem, s a gólyák még versenyt repültek a Repülőtér vitorlásaival. Mindig is vágyakoztam repülni, de a tiltás  szigora visszatartott. Tudva tudtam, hogy  megbélyegzett ember fia nem repülhet szabadon, még vitorlással sem Vásárhely békés kék egén…) Ahogy azt figyeltük, hogyan próbamenetelnek az ünnepi felvonulásra készülve az Iskolapályán a felsős diákok. Csak az ünnepi felvonulásokra készült egyenruhában. Fehér tornász pantalló, rövid ujjú hófehér ing.

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!

Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!

Csak májusban vonultak így: csak piros zászlók alatt. Augusztusban a háromszínű volt a kötelező divat. Alig vártuk, hogy mi is csak fehérbe öltözötten… (Délutánra a népünnep a Somostetőre hívogatta az elszabadultan sört vedlő Flekkenburg lakóit.)

Aztán évről évre egyre több felsős diák betegedett meg augusztus huszonharmadikára. De a kötelező 16 X 16 zászlóvivőre szüksége volt a Pártnak. A kisebbekre is sor került hát. Elég magas voltam és erős, hogy kitartott kézzel vigyek én is szélcibálta zászlót a diákok phalankxjában.

Száll a dalunk, szava ég fele tör,
Láncban az építő harcos ököl
Fáklyavivők kezén csörög a bilincs,
Izzik a tűz, de ki szítsa, ma nincs.

Lépj te a helyükbe, szítsad a lángot,
És döngesd bátran a falat,
Vagyunk egy jobb rend hű katonái,
S leszünk a győztes élcsapat.

Ám akkor már falanszter volt. Hát én is… megbetegedtem.

Negyedszázadnyi idő multán – sörösüvegeket gyűjtöttem a Somostetőn majális után. Kellett a pénz. Pedagógus munkanélküli voltam, két kisgyerekkel. És éppen hazaáruló, mert gyermekem sikeres orvosi kezelése reményében áttelepedésemet kértem. Akkor adtam el az Ócskán először könyvtáram értékesebb darabjait. – A Kemény-köteteket éppen az unokának, akinek tanára voltam azelőtt. – S a bakelit lemezeket. Az István, a királyból  két hétig éltünk… Aztán a megszégyenítőnek szánt Vörös Szoba. – Már rég nem akartam vonulni, piros zászlók alatt se, május elsején se.

Próbáljuk meg nagyképűség nélkül elképzelni a kétezer-tízes évek derekán májusi Vásárhelyen egy bolyais véndiák ébren világát, aki Igazi (Tiltott) csíki sört iszik és flekkent eszik a Somostetőn. (Hogy ma már a Somostetőn a flekken helyett  a mici a divat, s majálisozni kikényszerülünk saját szülővárosukból a Maros mellé, Szentgyörgyre?)

Beállok a sorba: elfoglalom végső helyemet a deákok phalankxjában, az utolsó sorban. Vonulunk karunk erejével tartva a világos kék eget, az aranyló hadak útját. Nyolcágú napcsillag, ezüstös holdsarló terhe alatt. Csak fehérbe öltözötten.

Budapest, 2017.február 10., aktuális változat

***

Kehelynyi óbor

énekmondó Szakács Sándor ötvös barátomnak odaátra

Valakinek újra
kell kezdeni a dalt.
Valaki elment,
hangja is elhalt.


Kétségbe
ne essünk,
nem tékozolt vagyon
herdálója volt ő.
(Titkait kutatom.)

Honvágyában égő
haszontalan salak?
Belőle ötvözött
titkos szépség fakadt!

Rím rejlik réztála
minden hajlatában.
Ötvös volt barátom
Bethlen városában.

Kupák színezüstjét
képpel kifaragta,
malachitot plántált
finom foglalatba.

Boglárokba türkizt,
kagylóékességet,
kösöntyűket költött,
sólyomszem-szépséget.

Címert domborított
vén terem falára,
úrvacsora-kelyhet
mának asztalára.

Apró műhelyében
örök tűzben égett,
érccé olvadt vágya
életet emésztett.

Beérett a műve.
Félbemaradt mára.
Belemar az idő
vasba, fűbe fába.

Csaba útján léptet,
rá kiszabott évek
megtérő vándora.
Vallomásos lélek.

Isten-szőtte szőnyeg.
Visszáját látjuk itt.
Legszebb perceiben:
színéből valamit.

Turmalin időkben
hegy-vándora volt,
a
nagy erdélyi mezőt
végigbarangolta,

szőlők illatával
tele lett a lelke,
lomha Maros-mentén
sokszor szüretelte,

mustját derítette,
máslását kivárta.
Nemesebbet szűrni
századokba jára.

Elsodorta sorsa.
Addig kalandozott,
poharat is, bort is,
magával elhozott.

 

Állok poharával
ez idegen földön,
s hegyeink borával
telistele töltöm.

Örökre elment,
hangja is elhalt.
Valami máslás kell –
kezdeni kell egy dalt.

Budapest, 2017-ben, Péter-Pálkor

*******************************************************************************************************

Egy feriforma írástudó továbbadható felelősségéről

Elekes Ferenc Bekameron című könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik alig ismerik őt, vagy még egyáltalán nem is olvastak tőle egyetlen mondatot sem. Mert valószínű, hogy vannak ilyen emberek, még akkor is, ha nem kellene ennek így lennie. Akik kedvelik a Siménfalván született, Marosvásárhelyen élő írót, költőt, publicistát, ők úgyis hozzájutnak, megvásárolják vagy kölcsön kérik, de mindenképpen elolvassák. Hiszen ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki érdeklődik és aggódik a világ sorsa iránt, de nem úgy, mint a politikusok, hanem valóságosan. Aki ezt a könyvet elolvasgatja, talán másként fog nézni az udvarán átsétáló idegen macskára is, nem csupán a környezetében élő emberekre.

Pedig a szerző nem hagy ki nekünk, olvasóknak kötelező házi feladatokat, melyeket valaki majd számon kér. Csupán eszünkbe juttat, a maga módján, ezt meg amazt, néha csupán félsorokkal. Mert Elekes Ferenc kitűnően ért ahhoz, hogy eszünkbe juttasson olyan dolgokat, amelyek amúgy rég nem jutottak eszünkbe. Nem is mondja, hogy fontosak, de aki az ő gondolatait olvasgatja, az óhatatlanul rájön, hogy így van ez. Különben miért is írná le és adná könyvként a kezünkbe?

Az írónak az a feladata, hogy mondataival, leírt vagy elhangzó szavaival hasson ránk. A szerző ehhez kitűnően ért, még akkor is, ha úgy véljük, hogy könnyed mondatai nem is hozzánk szólnak, vagy súlyos gondolatai mindenkire vonatkoznak, nem csupán ránk, és emiatt talán ránk kevésbé érvényesek. Akár egy fél mondattal is olyan kitűnően megcélozza (és el is találja) agyunk, gondolataink, érzéseink kis pontjait, területeit, hogy akik reggeltől estig szociális érzékenységről, felelősségről, empátiáról meg más hasonló idegen szavakról értekeznek, azok se jobban. Sőt, azok aztán egyáltalán nem. Legalábbis nem így.

Mert a szerző mindezt nem békeharcosként, nem apostolként, nem szigorú tanítóként teszi. Neki más a módszere, hiszen ő író. Ennélfogva íróként veszi gondjába a világot. És aki írásait olvasgatja, ha eddig nem tudta volna egészen pontosan, talán ezután rájön, mi is az a rend, igazság, aminek mindig lennie kell ahhoz, hogy a világunk ne álljon a feje tetejére.

Ha már ennyit meg lehet tanulni Elekes Ferenctől, akkor bizony érdemes belépni a mondatai mögötti világába. Van neki saját világa, mint mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek, ám ezt nem kívánja senkire ráerőszakolni, nem mondja fél szóval sem, hogy a mienket olyanná kellene alakítanunk. Mert akár azt is lehetne, főleg, ha Siménfalvából, a Nyikó mentéből és Marosvásárhelyből egy-egy jó csipetnyit hozzákeverhetnénk. Olyan ő, mint egy szem, mint egy kamera, amely a képekhez: eseményekhez, történésekhez hozzászabja a gondolatokat. Ezzel teszi kíváncsivá olvasóit.

Könnyed gondolatai, nehéz félmondatai, egy-egy epés vagy éppen világot békítő megjegyzése, korholó dohogásai, örökké reménykedő magatartása a szerzőt hamar kedvencünkké teszik. Nem csupán azzal, ahogyan a már elmúlófélben lévő világot megidézi, maga és mások részére számba veszi. Rózsaszínű pirulák, egy régi Parker toll, régi utcájuk hossza, az egyedül maradt, utolsó tyúk, elhagyott táskák, rég megmohásodott kövek, egy zsebben felejtett levél okán. Meg hogy mikor kellett, gyanús alakokat észrevéve, inkább a halakról beszélni.

De a mát és a sejthető jövőt is felvázolja a szerző. Nem csupán azzal, hogy például virágszagoló gépet találna fel, vagy azzal, hogy miközben nézelődik, ír, doktorálni tudna idegességből. (Mégis azt írja: Egyébként végül is minek a mentén szólok bele én abba, hogy ti miként beszéltek?) Azzal is törődik, mi lesz egy molekulával a lerben. Foglalkozik a fejünkben lévő féltekékkel. A kórházi lapos párnákkal. Vagy hogy mennyit ér ma egy ló.

Aki semmit sem tett még azért, hogy ebben a világban rend és igazság legyen, egyetlen mentséggel előhozakodhat: Vásárhelyen Elekes Ferenc tán helyette is mozdít valamit. Egy tárcával, egy könyvvel, és persze azzal is, hogy kezünkbe adta új könyvét. Már a legelső, a címadó írásból kiderül, mitől kezd elferdülni az életünk. A nem mai divat szerint vékonyka könyv feriforma (e néven létrehozott blogon voltak korábban olvashatók a kötetbe gyűjtött írások) gondolatai, aggodalmai, kis zsörtölődései olyanok voltak nekem, mint az emlegetett rózsaszínű pirulák: naponta kellettek. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

P. Buzogány Árpád

**********************************************************************************************

 Kolozsvári költő köszöntése

Egyed Emese

Egyed Emese versei



A leleplezett múzsa



Ne firtassátok, kiről szól a vers.
Róla is szól. De rólam – s rólad is.
Megfogalmazod sejtelmeidet
s átváltoznak: meglepődsz magad is.
Ha megtaláltad éppen azt a szót,
árnyalatot, lebegő ütemet,
amit kerestél, s volt is hasonlóság:
ó, de hamar hagyott a szín
maga mögött, hogy burjánzottak el
pozsgás szavaid, a ritmusok
csikócsapata hogy elporzott tőled!
Ne firtassátok. Az én kedvesem
minden élőnél szeretőbb és vágyóbb.
Ha úgy akarom, sorson-életen
át visszatér, mint visszatérő álmok:
játszom. A verssel is. Komoly a játék:
elevenebb néha, mint én vagyok.
Ne firtassátok. Írok örömömben,
vagy hogyha fáj, hogy mind elhagytatok.

Életre kel



a szó,
az ide-oda pattanó
ígéret, a hamar lohadó hit,
a fájdalom, ami elér, hisz
veled együtt született,
sok félbehagyott terv, meg aztán
amit úgy hívsz: az életed
(észrevétlen betöltenek
és fogva tartanak,
hogy ami új, ami szabadulás
lehetne, más kaphassa csak),
a szó,
az agyonízlelgetett szeress,
hogy szerethesselek,
a tabuk testről és halálról,
ahogy megért, és ahogy vádol,
anyásan, ellenségedül, de
közeledben és hozzád nőve,
hús-vére töprengéseidnek,
de játéknak is, könyörgésnek;
a haszontalan és a jó,
a meggyalázott, félreértett,
de élő, életadó
szó

Álomidőben

Álomidőben madárhangok:
szárnysuhogás, raj-röpülések
(sűrű álomban keskeny rések),
röpkép, evezőtollak verse.

Versszerű ismétlődés csöndben,
pihék borzolódása közben,
nem tudunk róla, úgyis halljuk:
szendergő szívünk kitakarjuk.

Jövendőnk fészkét betakarjuk.
Messze: tűnt szárnyak légörvénye,
odvas tegnapok neszezése
Nap szentülete, Hold kelése.

***

 

Levél a lélek ifjúságáról – Egyed Emese születésnapi könyvbemutatójáról

 

Sánta Miriám

2017. július 06.

HELIKON

https://www.helikon.ro/level-a-lelek-ifjusagarol-egyed-emese-szuletesnapi-konyvbemutatojarol/

Legújabb kötete

Július 5-én, délután öttől Egyed Emese Paian című verseskötetének bemutatójára került sor az Agapé Étterem rendezvénytermében. A kötet a marosvásárhelyi Lector kiadónál jelent meg a budapesti Ünnepi Könyvhétre, a kolozsvári olvasók számára viszont a szerző születésnapjára időzítve vált elérhetővé. Egyed Emesével Bartha Katalin Ágnes beszélgetett, ezt megelőzően Mikola Brigitta saját szerzeményét játszotta el gitáron.

 „Amit nem írsz meg ma, nem írod meg soha” – Király László mondatával fűzte fel a beszélgetést a szerző, aki a a versírást hangulatok lenyomataiként éli meg. Ezek a hangulatok válhatnak helynevekké, növénynevekké (a versekben referenciálisan), őt viszont mindig a hozzájuk tartozó történet érdekli igazán. A kötetcím – Paian – kettős konnotációval rendelkezik: elsődlegesen a görög mitológia alakja, az istenek gyógyítójának neve, másodsorban viszont köszönetmondás és siker kifejezésére használatos lírai alkotás, dalszöveg. Ebben a névben tömörült össze mindaz, ami Egyed költészetére jellemző: a legfrissebb kötet is barátságos lett szövegvilágában, de barátságokra épül – a szerző egyik legkedvesebb szövegtípusa az alkalmi vers.

A költőtársak és a klasszikusok erőteljes jelenléte, a különféle hagyományok folytonos megidézése olyan önátadási gesztusokká válnak Egyed költészetében, amelyekben mégis mindig marad hely önmagának, hiszen – a költő bevallása szerint – a vers az ember tehetetlenségét oldja. Ezért jó visszaemlékezni arra, amikor a ’80-as évek folyamán először küldte el verseit Székely Jánosnak, ezért jó megírni a klasszikusok nevében valamit, amit ők talán elfelejtettek (a Levél a lélek ifjúságáról – Arany Petőfinek 1867 című verset meg is hallgattuk), és ezért pecsételődnek meg barátságok verseken keresztül (például Kovács Ildikó bábművésszel vagy Soó Zöld Margittal).

Édesapjával, Egyed Ákossal

Egyed Emese hatvanadik születésnapja alkalmából Tar Gabriella Nóra készítette elő a szerzőnek szánt meglepetés-sorozatot: először egy régi filmfelvételt láthattunk a költőről, amiben családi, otthoni környezetben olvassa föl verseit, a továbbiakban pedig Magyarország kolozsvári Főkonzulátusa részéről Mile Lajos köszöntötte az ünnepeltet, aki Egyed Emese költői munkájából a szenvedélyt és a kísérletezői kedvet emelte ki fontos tényezőkként. Soós Anna, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az egyetem nevében köszöntötte Egyed Emesét mint professzort, Berszán István pedig a kerek évfordulókra reflektálva köszöntötte a magyar nyelv és irodalom szak Irodalomtudományi Intézetének részéről kollégáját.

Sipos Gábor történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről adta át jókívánságait, Szajbély Mihály a Szegedi Tudományegyetemről érkezve a két intézmény között régóta fennálló szakmai és baráti kapcsolatokat hangsúlyozva intézett kedves szavakat Egyed Emeséhez. Egyed Ákos, az ünnepelt édesapja is felszólalt, ezt követően pedig egy meglepetés-könyvet vehetett át a szerző Hortus amicorum címmel. Ebben a kötetben számára kedves évfordulós, alkalmi versek és tudományos szövegek kaptak helyet, mintegy száz szerzővel, Biró Annamária (Babeș–Bolyai Tudományegyetem) és Demeter Zsuzsa (Helikon) szerkesztésében, az Erdélyi Magyar Írók Ligája tagjainak közreműködésével. Az estet Király László, Karácsonyi Zsolt és László Noémi versköszöntései zárták.

 A képeket Horváth László készítette.

***********************************************************************************

A hetvenéves Bajna György köszöntése

 

Zsoltár a hetvenre

 

Hozzád fordulnék, de fordulnom nem is kell,
Hiszen körülölelsz minden másodpercben,
Tőled való minden belém ágyazódott,
Hangot is te adtál szerető szavamhoz,
S ha néma nem leszek, bántó marad kedvem,
A mást szomorítót, nekem is kell nyelnem.
Botladoztam sokat e szép hetven évben,
Kikerülni téged nem tudott a léptem,
Próbáltam lerázni, mit rám raktál csendben,
Olykor sikerült, de több maradt, amit nem.
Csupa ajándék volt, amit tőled kaptam,
Olyan, mint mesében a terített asztal.
Meg sosem büntettél, pedig visszaéltem,
S neked tetsző helyett jött: százezer vétkem.
Szidtalak nem egyszer, még csak nem is százszor,
De csak mosolyogtál mindennel e tájból.
Ügyelted, hogy innen elmenni ne vágyjam,
Este te vetetted mindig meg az ágyam.
Ringattál álomba, olykor anyaképpen,
Úgy is gyógyítottál: féltő szelídséggel.
Máskor édesapám biztonságot nyújtó
Két keze te voltál, te, mindenhol-való.
Magasztaljon téged boldog hetven évem!
Nem félem, mi jön még, e földön s az égben,
Derűkévével volt megrakva szekerem,
Bánat is köszönt rám? Annál több szerelem!
Add, hogy békés legyek: maga a türelem
Abban, mi hátra van.  Az is rólad üzen.

2017. június 12-én

 ***

Ima a hegyhez

Eső mossa a hegyeket,
Tiszta lesz minden: patyolat.
Mint a rigófütty, mint a madárének,
És nem hallani disszonáns hangokat.

Ha bőségesen terül majd a bérci asztal,
Illatos kenyérrel és örök malaszttal,
Fény és illat pillangót marasztal,
Amit csak alávisz a bolondos röpte,
Hol kristály patakban olt szomjat a szarvas,
S a békés csönd oly végtelen, hatalmas,
Hogy térdre rogy, tőle erőtlen az ember,
Aki az Úrnak itt soha nem felesel.

Fény fürdeti újra a hívó hegyeket.
Végtelen kék égből kivésett a szikla.
Szilánkjai a hullócsillagok,
A varázsló vésőt maga, Isten fogja.

 

***

 

Születésnapi beszélgetés Bajna Györggyel – A lényeg a derű és a szeretet minden iránt

Daczó Katalin beszélgetése a hetvenéves költővel

Hargita Népe, 2017. június 18., hétfő

Kollégák is voltunk, meg nem is. Dolgoztunk egy helyen, egy­ időben és egy másik helyen két különböző időben. Ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúttal kissé személyesebb hangneműek legyenek a kérdéseim, és ne tegyünk úgy, mintha nem tegeződnénk.

– Nagy gyakorlatod van az interjúkészítésben. Hogyan látod, a mikrofonnak melyik oldalán jobb lenni?

– Kérdezni szeretek jobban. Válaszolni ellenben írásban. Kicsit gyáva vagyok. A szó pedig nem mindig repül el, ahogy az írás sem halhatatlan. Ám amit leírunk, az azonnal ellenőrizhető, akkor is, ha más nem így gondolja. Erre egy példám is van. Javítottuk a szülőházam, a kőművesnek is kellett volna segítenem, de írnom is kellett. Mondtam, most írnom kell. „Ugyan – intett le –, vágj ki egy tavalyi cikket és küldd azt be. Úgysem veszi senki észre!”

– 1947. június 12-én születtél Gyergyószentmiklóson, egy hatgyerekes családban nőttél fel. Úgy tudom, régi szentmiklósiak vagytok, régi városi tisztségviselőkkel. Mit tartasz a legfontosabbnak, mit kaptál/örököltél a felmenőidtől?

– Bajna ágon elsősorban édesapámra hagyatkozhatom. Tőle a becsületet és mindenki tiszteletét tanultam meg. Fajra és nemre való tekintet nélkül. Ő Budapesten járt iskolába, ott is érettségizett, nagyrészt zsidók voltak az osztálytársai, mert a Dohány utcában laktak. Hadiözvegy édesanyja Budapesten nyitott varrodát, mivel nem tudott kijönni módos apósával, Bajna Ferenccel. Onnan tehát édesapám olyan kapcsolatokkal, élményekkel gazdagon tért később haza – mert Trianon után nem sikerült letelepednie Hollandiában –, amit még a második román világban is kamatoztatni tudott. Édesanyám Páll leány volt, nagyon szelíd és jóságos asszony, ami ellenben nem zárta ki esetében az óvatosságot, sőt a távolságtartást sem. Ő például soha nem engedett bocsánatot kérni. Azt tartotta, hogy ne tégy olyant, amiért bocsánatot kell majd kérned. Ez a tanítása volt a leghasznosabb számomra egész életemben. Az újságírásban is!

– Milyen gyermek voltál? Rossz, huncut, gyámoltalan, szorgalmas, laza? Van kedvenc gyerekkori történeted?

– Csintalan, érdeklődő, nagyon kíváncsi, tekergő, laza… Olvasni ellenben nagyon szerettem, tanulni és dolgozni nem annyira. Édesapám egyszer meg is jegyezte, hogy a munka temetésén a legnagyobb szélben is egyedül elvinném a hármas keresztet. Történetem? Folyamregénynyi. Első rabláncra kötésem az egyik kedves eset. Cukorért álltak sorban 1952-ben, a szomszédunkban lévő, dédapám államosított házában működő üzlet előtt. Ott sertepertéltem, természetesen meglógva hazulról, ahol hiába találtak ki csodazárakat a kapura, mert hamar meglestem a kinyitás titkát… Szóval én, a Babszem Jankó – mert eleinte így becéztek a családban – elkezdtem mondani jó hangosan, hogy miért állnak sorban? Nekünk egy egész zsákkal van a kamrában. Az történt ugyanis, hogy mivel lovaink is voltak, édesapám mindig segített a boltosoknak az áruszállításnál, amit ez esetben egy zsák süveges cukorral fizettek ki. Szerencsére leghamarabb édesapám keresztleánya figyelt fel szavaimra, s azzal már kapott is fel, s haza. Édesapám és három barátja ott beszélgetett fügebor mellett az asztalnál. Bori bé, édesapám ki, s amikor visszatért, egy tehén nyakára való lánccal a derekamtól megkötött az asztal lábához. „Be akarsz záratni, szaros kölyök?” – kérdezte. Számomra, az állandóan fülelő számára ennél jobb büntetést ki se találhattak volna. Volt, amit hallgatnom, mert természetesen tovább politizáltak fölöttem.

Másik feledhetetlen emlékem is e négyessel kapcsolatos. Negyedikes voltam már, s hiába ügyeltek, hogy előttem ne beszéljenek, csak elcsíptem ezt-azt. Nagyanyám például, mielőtt elkezdte volna szidni a kommunistákat, mindig figyelmesen körülnézett, hogy „gerenda van-e a házban?” Ez a gerenda én, a „picok kölyök” voltam. Negyedikes koromban a borszéki erdőt megtámadták a lepkék, ellenük pedig repülőgépeket kellett bevetni. Szárhegyen volt reptér, onnan szálltak fel a gépek, orosz pilótákkal, akik élelmezéséért Szálassy bácsi és Rokaly bácsi felelt. Mindkettő állandó vendég volt a háznál. A tanító nénim Szállassy Magdolna volt. Amikor meglátta a táblára írt példamondatomat, alig várta, hogy szünet legyen, s hazavihessen a szomszédba, mert ezt írtam szép betűimmel, a szenzáció hatását lesve: „Nálunk a szovjet pilóták bécsiszeletet és párizsisonkát esznek.” Nyilván tudta a forrást. A férje neki is elmondhatta felháborodva, mert akkoriban még a kenyeret is jegyre adták. Na, itt már fenekesek jöttek… A legsúlyosabb büntetés: öt suhintás, el nem törő orgonaággal, természetesen letolt nadrággal fogadva.

– Szülővárosod gimnáziumában érettségiztél. Mit tartasz a legemlékezetesebbnek diákkorodból?

– Felvételi után a legjobbakat mindig kiválasztotta Pálfi Andor az ő osztályába. Október vége volt, érkezett családlátogatni. Éppen fát vittünk be édesapámmal, amikor megláttam a kapuban. Gyorsan elkezdtem sorolni a rossz jegyeimet. El is jutottam hét négyesig és három hármasig, persze a francia kilencessel kezdtem. Bementünk, én illedelmesen az első szobába. Egyszer hallom: „Mit hét négyes és három hármas? Tizennégy négyes és öt hármas!” Édesapám ellenben csak ennyit mondott: „Tanár úr, meddőpásztorra is szükség van.” Amikor elment az osztályfőnököm, édesapám egy szót sem szólt. Na, összekaptam magam, s mindenből átmentem az évharmad végére, aztán a következő érettségiig elfoglaltam azt a hétötven-nyolcas általános körüli közepes helyet. Kilencediktől pedig megjelent az osztályban Bereczki Karcsi. A Bajna–Bereczki páros pedig híressé vált azokban az években. A városban is! Pálfi így szabadult meg tőlünk: Bajna, Bereczki, mars a humánba!

– Ha jól tudom, többször felvételiztél az egyetemre. Mindig magyar–orosz szakra? Szíved szerint mi lettél volna 18 évesen?

– Háromszor, mindig a magyar–orosz szakra. Az elsőn Jókairól írtam olyan tudományos értekezést, amit ráért volna negyvenévesen megírni, ugyanis kritizáltam – én, a taknyos – a nagy Jókait. Második alkalommal nagyon szerelmes voltam – és elfelvételiztünk a kislánnyal. Harmadszor Papp Kincses Emese fogadott testvéreként ügyelt arra, hogy sikerüljön a felvételim. Amikor hazajöttem, a kihallgató tiszt csak annyit jegyzett meg: „Látja, ha segített volna nekünk, sikerült volna.” Ma már örvendek, hogy nem jártam sikerrel Kolozsváron… Egyébként mindig tanár akartam lenni.

– Emlékszel a felnőtté válásod pillanatára, időszakára?

– Igen. Hatvanévesen történt meg először, hogy úgy éreztem, talán felnőttem.

– Saját tapasztalatból is tudom, hogy nincs az embernek egyetlen olyan foglalkozása vagy szakmája sem, ami fölösleges lenne. Minden valamire jó, minden tapasztalatnak hasznát lehet venni: s úgy képzelem, hogy csak tartósan gyakorolt három műszak után lehet igazi novellákat vagy verseket írni… Te hogy vagy ezzel?

– Minden munkahelyemen hasznos tapasztalatokat szereztem. Emberismeretből ott készültem fel. Az pedig nélkülözhetetlen tollforgatás közben is. Olyan dolgok történtek velem, velünk – például a lenfonodai három műszakban –, amit ha leírnék, valótlannak tűnne. Pedig igaz történetek lehetnének.

– Hogyan korszakolnád az életed? Van kedvenc időszakod, kedvenc munkahelyed, munkaköröd?

– A tanügyben eltöltött hét év, a művelődési szakirányítás öt éve, végül az 1990 áprilisától tartó időszak, amit újságíróként jegyezhetek. Ez eddig 39 esztendő. A nagy írók és költők java részének rövidebb volt az élete. Hát lehetnék elégedetlen?

– A Gergely Tamásnak adott életút-interjúban átugrottad az 1989-es eseményeket. A készülő – vagy azóta el is készült – könyved miatt?

– Nem írtam még meg, vázlatos állapotban leledzik. Érdekes, hogy máris többször szembesültem az emlékek ingatagságával. Az sem úgy emlékszik egy-egy eseményre, akivel együtt voltunk ugyanott. Ha kényelmetlen az epizód, azt mondja, ott se volt. Ilyen például, amikor hárman vittük vissza az esetleges lincselések elkerülése érdekében a szekusdossziékat a mai csendőrségre, az akkori belügyes alakulathoz, 1989-ben, Szent István napján… Egyikünk ott sem volt, szerinte!

– Mikor jöttél legutóbbi közös munkahelyünkre? Azt adta az újságírás, amire vágytál? Mit reméltél? Színeket, találkozásokat, világmegváltást?

– 1990-ben, nevem napján. Világmegváltó szándékom nem volt. Csak boldog voltam, hogy jó társaságba keveredtem, akik közül a még élőkkel ma is kölcsönösen tiszteljük egymást. Soha egyetlen összetűzésem nem volt a lapnál. Senkivel! Az élők közül Borbély Lászlót modoráért, Hecser Zoltánt a törvényismerete miatt tiszteltem. Ferencz Imrével, Kristó Tiborral és Sarány Istvánnal pedig ma is baráti a kapcsolatom. Az újságírás mindent megadott. Hálás vagyok azoknak, akik bíztak bennem és a Hargita Népéhez kerülhettem. Egyikük a néhai Bálint András volt.

– Mi a legkedvesebb újságírással kapcsolatos emléked?

– Számtalan szép emlékem van, de az elismerések, az olvasók és nem olvasók irányomba mutatott tisztelete a legértékesebb kincse eddigi életemnek. Nyilván hitvesem, gyermekeim és unokám mellett.

– És a legrosszabb?

– Letiltásunk arról a portálról, aminek létrehozását gyakorlatilag újságíró kolléganőim intézték.

– Nemcsak az írott sajtóban, hanem a televíziós újságírásban is jeleskedtél. Melyik áll szívedhez közelebb? Mi a legemlékezetesebb forgatási élményed?

– Kitűnő és tehetséges ember, Zsigmond Attila segítője vagyok. Nyilván, én elsősorban az írással segíthetem őt is, hiszen a riporteri munkát az írott rész előzi meg, a kérdésekkel fel kell készülni. Több díjnyertes filmet, dokumentumfilmet, portrét forgattunk együtt. Élményeim között nincs első hely, de feledhetetlen – névsor szerint – a Balázs József festőművésszel, a Berszán Lajos kanonok úrral, a Rafi Lajos cigányköltővel, a Vaszi Levente kósteleki tanár-énekessel készült portréfilmek, a székelyföldi „betyárok” és az Így veszett el Erdélyország című riport-dokumentumfilmek forgatása alatt történtek. Ám talán a legértékesebb az Ervin atyával készült többórás anyag, ami páratlan lehet a maga nemében.

– Nyugdíjas vagy, de nem mentél nyugdíjba, hiszen írsz, alkotsz. Min dolgozol most?

– Családom történetén, ugyanis két okleveles ág sarja vagyok. Egyiket, a Blénesit 1615 tavaszán Bethlen Gábor, másikat, a Bajnát 1676 áprilisában Apafi fejedelem adta. Utóbbiról már csak annyit kell megtudnom, hogy délelőtt vagy délután írta-e alá a fejedelem. Ha délután, akkor állítólag beborozva tehette, ami ellenben nem vonna le semmit a cím értékéből, de jó lenne mégis tudnom.

– Bevallom, kétszer is ellenőriztem a születési évedet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy betöltötted a hetvenet. Te hány évesnek érzed magad? Mi a titka a fittségednek? Kerékpározás, kaszálás?

– A kaszálás nem. Szekeret szerettem rakni, mert ott mindenki látott. A kerékpár csak az állóképességben segít. A lényeg a derű. Aztán a szeretet minden iránt, ami körülvesz, a csodálat a természet tökéletessége láttán, amit bárhogy igyekszünk, lám, nem tudunk tönkretenni egészen. A mosolygó hölgyek imádatát ki ne felejtsem. Az valóban fiatalon tart. A lélek pedig kortalan.

 

Békénytől a Küküküllőig

(Seprődi Jóska pincéjében)

Újbor íratja bordalom,
Tarts velem, pajtás, dúdolom:
Lépjünk át hárman bús koron,
Ne marja torkunk bú-korom.

Hegynek gyöngyei úsznak itt,
Pincédben más fény nem vakít.
Csengő pohárban zeng a bor,
Van, aki sírhat valahol?

Szent Márton napján csalfa lány
Simogat délben s délután,
Estére vidám holnapot,
Igér idei új borod.

Minek most óbor, cimbora?
Az újbor szüzek himnusza!
S pirulsz bár bűnös tetteden,
Dumnyezó húzza – idelenn.

Fejünkben bú nem kavarog,
Csupa öröm, hogy itt vagyok!
S dagadtan nyelvem, ha gagyog,
Hazavisznek a csillagok.

***

A szerzőről

Bajna György (Gyergyószentmiklós, 1947. június 12. –) erdélyi író, költő, újságíró. Rövidebb-hosszabb távollétek kivételével születése óta Gyergyószentmiklóson él. Érettségi után volt tisztviselő, szakképzetlen munkás, könyvtáros, helyettes tanár, nevelő, művészeti szakirányító, szerszámlakatos. Két gyermek édesapja. 1990-től 2008-ig a Hargita Népe megyei lap újságírójaként tevékenykedett, 1998-ban a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban újságírói minősítést szerezett. 2008-ban nyugdíjba vonult, majd hosszabb időn át segítette a helyi Kisújság munkaközösségét. Zsigmond Attila operatőr társaként mint riporter az MTV, majd az MTVA tudósítójaként is dolgozott. 1966-tól jelennek meg versei, esszéi, írásai honi, magyarországi, kanadai lapokban.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bajna_Gy%C3%B6rgy

*****************************************************************************************

Ikermánia

Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József

Két vers egy témára – Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József

Abert-Lőrincz Márton: (Kései barátság)

                                                      Hadnagy Jóskához

Barátok vagyunk. Szinte egyszerre lépett ki időnk a
kakukkórán, de más-más festőpalettán keverődtek
rajta a színek. Egy-egy esztendőt késve vagy sietve
kalimpált akkoriban az óra mutatója éppen,
a késést be lehetett hozni, úgyszintén a sietést.

Kortársaimhoz mérve egy esztendő volt a csúszás, de
a barátkozás semmiben nem szenvedett hátrányt. Sem a
tanulás. El is felejtettem, hogy az én kakukkórám
korábban szólalt meg, mint akikkel iskolába jártam,
de vígan élveztük a hargitai teret, a téli
zimankót, a nyári fellegeket: a szikracsiholást.

Így ment előre a vén világ, saját időm mánusán
csüngve, amelyik az órából kilépett. Az Olt vize
bűvölt el tele rézgálic-bányaszennyel, ebben jó tíz
esztendőm sínylődött, alighanem terebélyesedett,
módjával, ahogy a diófák szoktak. Semmi sietség.
Az idő szarujában a gondtalanság volt a bőség.
Jól szívta a vizet a szülőszivacs. Később a Békény
és a végtelen nyári délutánok, esték. Nem állt az idő.

Kései barátok lettünk, mióta felolvastunk ott.
Kolozsvár s Dicső messze esett, a Küküllő, a Hója,
ezért mi most késsel hordjuk fel a vászonra a kényes
színeket, borús égszínkéket, kisercent vérvöröset,
tanktaposott barnát, félelem-sárgát, édeni zöldet,
Akherón-feketét, és nem szőre hullató ecsettel.

2017. június 16.


Hadnagy József: Ikermánia

                              „Kései barátok lettünk, mióta felolvastunk ott.”
Albert-Lőrincz Márton: (Kései barátság)

Fölolvasón találkoztunk, már túl a hatvanon,
szurkoltál nekem,
nem szavakkal, valamiféle metanyelven,
amit csak ha őszinte, értek, és szurkoltam neked
én is. Nincs értelme az izgulásnak, mondtam
magamban olyan nyelven, mit lefordítani aligha lehet:

Oda se figyelnek, sok a vers. Nem is csoda,
ha a lélek, mint bogár a földkupac alól,
kibújik, lerázza szárnyairól a rátapadt
súlyokat, és a találkozó utáni találkozók
borkölteményes asztaltájaira repül, és időnként
vissza, mikor az illemtudó érdeklődés légycsapója
meglegyinti…

NEM TÜNTEM KI!”− ez tűnt föl nekem, a verszümmögésben
szövődő csöndben. Rímet buggyantottam hozzá nyomban:
Én meg nem vagyok fontos.” Így utólag,
azt hiszem, barátságunk alapja ez lett,
ez a rímtelen rím, ez a verstelen kétsoros.

Aztán első ikerversek.
Az a gyanúm, hogy a fölolvasó verszümmögésben
Bölöni Domi (az ikerversek keresztapja)
hallása kiélesedett, mivel külön ezüsthálót eszelt ki,
s mi belerepültünk, pókká változtunk,
s a vers is, amely szövetett.

S lám, amint a hálónk megtelik, hajót, vitorlát
eszkábálunk, új szigeteket fedezünk föl,
s minden szigetnek nevet adunk. Nem nagy szigetek,
nem tűnnek ki, nem fontosak, de mégiscsak szigetek − vannak,

más színekkel, más árnyalatokkal hurkol csipkét a tenger,
más habok lepedői között ébred és fekszik a Nap,
más szövésű csöndfátyolban mutatkozik a Hold
s az udvarhölgy-csillagok körülötte,
székely sziklán egyensúlyozó fenyők
s az Alföldet égbe emelő hársfák hegyén…

Ne izguljunk hát, végtelen az idő, és kicsi ez a golyóbis.
Előbb-utóbb valaki megpillantja az apró, páros szigeteket,
és mint én, amikor észreveszem a nekem címzett versed,
elkiáltja magát: Föld! − s elnevezi a kései barátság
hullámain lebegő új világot: Ikermániának…

 

****************************************************************************************

Jobban figyeljünk egymásra

Demeter Attila és Komán János

 

Két vendég a Vár-lakban

2017. június 9-én, pénteken Demeter Attila és Komán János találkozott az érdeklődőkkel, barátokkal Kedei Zoltán festőművész marosvásárhelyi műtermében.
A versek és kisprózák mellett itt olvasható Doszlop Lídia beszámolója is.

***

Demeter Attila versei

(Válogatás)

Arcunkon
hivalkodó ráncok
megfejthetetlen
hieroglifák
állunk
gomolygó ködökben
földbe dermedve
mint a fák
szavunk elfagy
takaró
sóhajunk szétfoszlik
a csöndben
lelkünket belepi
a HÓ…………..

Ha egyszer újra…

Ha egyszer újra összefutnánk
egy régi, elhagyott vidéken
megilletődve, s talán némán
bámulnánk egymást, mintha mégsem

vesztettünk volna annyi álmot
s megálltunk volna az időben
visszaköszönő délibábok
várnának szivárvány-mezőben

és ott folytatnánk, hol a szavak
nem foszlanak szét, mint a pára,
elhinnénk azt is, ami nincs már
csak itt is most, egy pár órára

vagy ülnénk szótlan, mint az árnyak
és szenvedőn, mintha már unnánk
bár áldozatba sem kerülne
ha újra mosolyogni tudnánk

Mai Sziszüphosz  

Egyre, csak egyre cipelek
véget nem érő utakon
hasznos-hasztalan terheket:
a puszta lét a jutalom.

Birkózok, hordok, cipelek,
büntetésem csak nemesít,
de fogytán erőm s a hitem,
s nem látom, ki a nemes itt.

Egyre, csak egyre görgetem,
s nem világos, mit kellene
tennem, ha mondjuk, utolér
a „minden mindegy” szelleme.

Talán kérek egy új követ,
s évszázadokig görgetem,
adj esélyt, hátha sikerül
megszülni lassan új hitem.

Téged kereslek  

Téged kereslek minden dalban,
lágyan hullámzó nagy sóhajban,
megváltást hozó napsütésben,
esőben, szivárványfényben.

Téged kereslek fűben, fában,
az édesanyák mosolyában
Téged  – a gyilkos szenvedélyben,
titkos, kéjjel telt ölelésben.

Téged kereslek minden Mában,
izzó, fájdalmas ragyogásban,
minden árnyékban, minden kékben,
forrásban, hegyi tó vizében.

Téged kereslek minden lázban,
életben, szívdobbanásban,
szavakban, mondatban és képen,
Téged – a kora ébredésben,

Csendben vagy könyörtelen zajban –
Téged kereslek – önmagamban.

Majdnem készen…

Már majdnem készen áll
az új világ
új katedrálisa

összezavart
megcsonkított
kibelelt
szófoszlányok
hazudják szerteszét
a látszat – boldogság
műanyag ízű illúzióját
s kacsintanak kajánul

minden tőled függ
– mondják –
mert te is részese vagy
a beléd sulykolt
virtuális reménynek
mely időtlenül repít
egy vég nélküli alagútba

de azért ne félj!
már majdnem készen áll
az új világ
új katedrálisa!

a meghasonlott
megfáradt titánok
lassan fényüket vesztik
s eltűnnek
az új idők süllyesztőjében
már csak szépiában
lesznek láthatók
akár a régi hősök
és közben szüntelen
épülnek
a zombi-temetők…

Hová tűnt a karácsony?

Már az izgalom sem a régi
Távolba vesző ünnepek
Emlékét még visszaidézi
A bennem élő kisgyerek

Már nem találom a szép fenyőt
Csarnokok, mall-ok, marketek
Büszkén és délcegen pompáznak
Parkok és sétányok helyett

S a polcon hiába roskadoznak
Ajándékok és díszletek
Hiába dől a hangszóróból
Hogy mit gondoljak, mit vegyek

Mert nem találom a szép fenyőt
S körülötte a szíveket
Egyedül maradt álmaival
A bennem élő kisgyerek

Válság

Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel  a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos,
fiktív történelem
és csalóka pátosz
vesz körül, és pénzed
vérebeket hízlal,
minden szép ígéret
packázik a kínnal.
Itt a virtuális
képzet-azonosság –
szíved, lelked, agyad
szép lassan kimossák…
Vajúdik a nemzet
valaki segítsen –
fenn, a magas égben
könnyezik az ISTEN.

Színek

Van, aki hosszan magyarázza,
van, aki kitartón gyalázza,
van, kinél elhajlik a mérleg,
s van, aki lapít, mint a féreg.

Van, kinek elfogyott az érve,
van, aki csak jogait kérte,
van, aki másokért cselekszik,
s van, akinek semmi sem tetszik.

Olyan is van, ki belefáradt,
olyan is, aki meg sem állhat,
olyan is, aki bár tehetne –
belebotlik a képtelenbe.

Találunk olyant is, ki vádol,
s nem látja az erdőt a fától,
és aki önnön hangját hallva
fejest ugrik a zűrzavarba.

Ott van a vörös és a sárga,
egymást mártogatják a sárba,
és persze, ott vannak a zöldek:
mondják – egy talpalatnyi földet

sem hagynak elveszni, mert holnap
más színű vérebek csaholnak.
Más lesz a virág és az illat,
és más lesz az égen a csillag.

Ám lassan kialszik a fénye:
valamiben már hinni kéne…

Álmodó nagyapám

Nagyapám sosem kérkedett
És nem volt harsány, mint sokan,
Álmodott, s néha tévedett.
Úgy hitte, élhet boldogan.

És ritkán fogta el a hév,
S ha mégis – csendben tüntetett.
Többre tartotta azt a fát,
Amit a kertben ültetett.

Hajnalban kelt, s az állatok
Értették minden halk szavát,
Nekik mesélt, ha boldog volt,
Nekik sírta el bánatát.

Néha engem is észrevett,
Olyankor szép volt a világ.
Nem mondott gyakran szépeket,
De így is kinyílt egy virág.

Azt mondta: fiam, légy erős,
Becsüld meg minden javadat.
Ne vakítson meg csalfa fény,
Csillogás, balga szám-adat.

S ha néha idegenbe mész,
Jusson eszedbe ez a föld,
Mely megtart, óv és gyámolít:
Egy székely életet betölt.

Nagyapám csendes álmait
Firtos vigyázza szüntelen,
A síró szilvafák alatt
Pihen a domb s a végtelen.

Amúgy digitálisan…

Amúgy digitálisan
egész jól megvagyunk,
hatalmas képernyőkkel
bódítjuk el agyunk;

mert ugye szép  a látvány
tobzódik  forma,  szín,
bámuljuk, esszük, rágjuk
fogyasztjuk már megin’

a sok-sok jó tanácsot,
élményt és víziót,
csak úgy ontja a Testvér
a nekünk szánt valót,

s a bőség zavarában
tévelygünk szüntelen,
mint luxusáruházban
kódorgó pénztelen.

Ám okunk nincs panaszra,
érjen akármi vád,
a bűnt is eltakarja
e műanyag-világ.

Közérzet

Lassan már nem ígérek semmit
tavaszt, szerelmet, csillagot…
a szavak rég nem azt jelentik
mit létünk örökbe hagyott
lefagyott arcunkról a lélek
a fény, a mosoly ködbe vész
már csak kínomban nevetgélek
szánalmas, rossz vicc az egész
bábeli,  hamis neonfényben
sütkéreznek az álmaink
mélyhűtött, régi emlékekbe
fogódzunk, látod – már megint
az évek úgy mosódnak egybe
mint ezer szürke pillanat
és közben azt sem vesszük észre
mi körülöttünk megmaradt.

Tévhit

Ugye
még mindig azt hiszed
hogy azonos vagy
régi önmagaddal
pedig ősidők óta
tudhatnád
hogy nem léphetsz
nem ugorhatsz be kétszer
ugyanabba a folyóba –
s ma már
a folyó sem a régi…

Metamorfózis

Ha olykor
bekerít a csend
és a homályból
óhatatlan
előbújnak a miértek
ne hibáztasd
ártatlan álmaid

hisz tudod
te mindent
mindent
megpróbáltál

ma még
minden oldalról
körülvesz
az áthatolhatatlan
füst és hamu

és nagyon-nagyon
messze
az alagút vége

de hiszem
hogy egy napon
kiszikkadt tekinteted
az égre emeled

s utat törnek
benned
az időtlenség
rabul ejtett fényei

XXI. századi közérzeti versek

Érvényesülés

Már egy jó ideje
nem az őszinteség
a trendi
ma gyökértelennek
vagy éppen
gyökérnek kell lenni
s nincs ezzel
semmi baj
de semmi

Felzárkózás

Ugye jó körzetben laktok?
Táskádban ipod és laptop,
S amíg a processzor kattog-
Semmiről le nem maradtok.

Hatásvadászat

A hatalmas teremben
vadul
cikáznak a fények
cyborgok
és mindenféle lények
fedik el
hogy mi is itt
a lényeg

***

 

Komán János két írása

 

Tücsök a harmadik emeleten

La Fontaine tönkretette a tücskök becsületét. Háromszáz éve szidják az iskolában ezt a – lustának tartott – fekete zenészt. Igaz, egyesek megpróbálták rehabilitálni, kevés sikerrel. A tücsök világában szerzett újabb tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a francia fabulaíró értékelése egyoldalúnak bizonyult. Ugyanis a tücskök sem énekelnek egyformán. Ezért nem kellett volna egy kalap alá sorolni őket. Az a tücsök, amelyikről most fogok mesélni, akkor énekelt a legszebben, legbátrabban és legkitartóbban, amikor a legnagyobb és a legbizonytalanabb volt a sötétség. Ezért nagyon a szívemhez nőtt az a kicsi muzsikus, amelyiket a gyerekeim hoztak haza boldog-lármás fölvonulással az egyik nyár eleji kirándulás ajándékaként. Szitával rostált-ellenőrzött fűrészport hintettek egy első osztályú lakrésznek nevezett összkomfortos borkánba (befőttes üvegbe). Hangos megelégedéssel helyezték el a híres tücsöklakást az erkély legvédettebb részébe, egy nyugalomba vonult, kopott karosszékre. Az új családtag friss hagyma-, saláta- meg káposztalevelet kapott reggelire, ebédre és vacsorára. Nyomtatásként – így neveztük a harmadik fogást – földieperszemek kerültek a gyufapálcikákból összeragasztott asztalkára. Egész nap hallgatott. Aggódó figyelmünk központja lett. Napnyugta után megszólalt. Minél jobban sűrűsödött a szürkület, annál szebben énekelt, vagy legalábbis úgy tűnt nekünk, és amikor besötétedett, még kellemesebben hatott hibátlan muzsikája. Kinyitottuk az erkélyre lépő szoba ajtaját, és a gyerekszoba kíváncsi ablakát. A szomszédok tiltakozó reagálását is ellenőrizve, érdeklődő leskelődéssel hallgatóztunk. A járókelők megálltak, fülüket hegyezték, találgatták, hogy hányadik emeleten zenél a tücsök. Az egyik megállapította: a harmadikon…

– De hogy jutott oda föl ? – kérdezte a társa.

– Hogyan? Fölrepült.

– Tud repülni?

– Hogyne tudna!

Erre a válaszra a gyerekek a paplan alá bújtatták visszafojtott hahotázásukat.

– Hogy is tud ilyen szépen cirpelni? – érdeklődött a kíváncsibb járókelő.

– Hát a szájával – válaszolt az „okosabb”.

Nyolcéves kisfiam azonnal levonta az értékelő következtetést.

– Látod, édesapám, látod, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is mondanak butaságokat! Hallod, hogy miket beszélnek: a tücsök repül, és a szájával cirpel.

Jót nevettünk a hamis válaszokon, és megállapítottuk, hogy erre a helyzetre – a hiányos ismeretek miatt – a következő mondás érvényes: Ahol sokat kérdeznek-beszélnek, ott sokat tévednek.

Éjféli tizenkettő óra után a népszerűvé vált énekes elcsendesedett. Vártunk-vártunk, de hallgatott. Felébredt a gyanú: valamilyen úton-módon megszökött… Zsombi máris hozta a készenlétben tartott elemlámpát. Szinte tolongva mentünk ki az erkélyre. Akkor láttunk először alvó tücsköt: salátapárnára eresztett fejjel, egy kicsit féloldalt dőlve, ember módra  pihent a kifáradt zeneszerző. A biztonság kedvéért a borkán tetejére gézdarabot kötöttünk, mert megszökhet, megfázhat – indokolták szigorú intézkedésüket a gyerekek. Megnyugodva feküdtünk le. Virradat előtt újra megismételte kellemes énekét. Bezzeg, máskor az ember hangosan bosszankodik, ha korábban ébresztik a kényelmesebb vasárnap reggeli megszokottnál.

Az első hét folyamán a mi fekete barátunk annyira fölkavarta a gyerekek lelkivilágát, hogy viselkedésükben is változásokat észlelhettünk. Többször is láttam, amikor egymást fölváltva dugdosták kezüket a borkánba, és a megszelídült bogarat finom ujjperecükkel simogatták. Trappolva jöttek haza az iskolából, és nyomban – táskával a hátukon – a tücsökhöz rohantak. A rendszeretet, a gondoskodás nemcsak az erkélyen, hanem a szobákban is tüntetett.

Nemsokára megérkezett a nyári vakáció, és megszokott fürdőhelyünkre, Margittára készülődtünk. Mi legyen a tücsökkel? – tanácskoztunk. Végül is úgy döntöttünk, hogy indulás előtt egyik áldozatkész ismerősünk megbízható leányának gondjaira bízzuk, akit mindenféle tücsökvonatkozású jó tanáccsal, figyelmeztető hagyakozással, szerény jutalomígérettel és jó minőségű tücsökeledellel láttunk el. Margittai fürdőzésünk-napozásunk közben mindegyre eszünkbe jutott a feketefrakkos zeneszerző. Amikor hazaérkeztünk – mihelyt kiszálltunk az autóból –, a gyerekek első dolga az volt, hogy a tücsökért szaladjanak. Még ki sem szedtük a kocsiból a cókmókot, amikor a három gyerek versenyszerűen rohanva – nagy bajban szokásos zokogással – csupa könnyes szemmel érkezett vissza. Az emberek megállva bámulták a jelenetet.

– Szegény gyerekek, milyen keservesen sírnak! Vajon, mi történhetett? – érdeklődött egy bámészkodó, feketeruhás néni.

Hozták a borkánt, a halott tücsökkel. Akkor már két hete halott volt. Tücsökgondozó ismerősünk erkélye a tömbház déli oldalán volt. Az erős nyári napsütéstől fölforrósodott üvegben megsült a kicsi bogár. Igazi hallgatásra, máglyahalálra ítéltetett a sokak számára kellemetlen éjszakai, sötétellenes cirpelő. Közel álltunk a síráshoz. Talán a mi szemünk is könnyezett. Feleségem szótlanul ölelte át a három gyerek zokogástól remegő fejét. Aztán eltemették a legkisebb családtagot, úgy, ahogy temetni szokás, szertartással, magasztaló beszéddel, megrövidített imával, az erkélyen, egy cserépvázába, a muskátli tövébe.

Augusztus második felében hiába keresgéltünk a mezőn, hiába vártuk egy vigasztaló társ jelentkezését. Nem tudtunk újabb tücsköt fogni. Elment szeptember, megjött október, de a tücsök-história emlékei még elevenen éltek. November küszöbén egyik kislányom azzal a hírrel érkezett haza, hogy a tízóraira kapott pénzzel gyertyát vásárolt, éspedig kettőt, mert „úgy gondolom – mondta –, hogy a tücsök legalább kétéves lehetett.” Estefelé meggyújtották és elégették a muskátli tövében. Meghatódva nézték, amíg elfogyott a tisztelgő gyertyaláng.

Túl az emberélet közepén, akkor értettem meg először igazán, hogy milyen szép és kellemes azokra gondolni, emlékezni, akik ezt megérdemlik.

 

A fogasra akasztott gyermek

Az ebédlőben türelmetlenül vártak a gyerekek, várták, hogy a szolgálatos pedagógus elharsogja a „Jó étvágyat!”, de a szolgálatos pedagógus, az úgynevezett „nagyfőnök” bizonyára nem érezte azt a gyomorbántó éhséget, mely az embert sokszor megalázza és szolgává teszi. Először is föl kellett leltároznia a gyerekeket, mert mindig hiányzott valaki. Vagy elkéstek az ebédről, vagy elmentek a faluba koldulni. Az volt a jobbik eset, amikor azért szöktek ki a faluba, hogy dolgozzanak, pénzt szerezzenek. Ennél sokkal fenyegetőbbé vált a helyzet, ha valamelyik gyerek elszökött az iskolából. Hiszen több órás utat kellett megtennie a meggondolatlan gyalogosnak, amíg elért a vasúti megállóig. És az út mindkét oldalát vadakkal fenyegető fenyves erdő szegélyezte. A veszély bármikor lesben állhatott. Medvével, farkassal, vaddisznóval találkozhatott az ember. De ezek a gyerekek a normálisnál bátrabbak, vakmerőek voltak. Persze, nem mindegyik. Hiszen némelyiket épp a félénksége bántotta.

Az egyik asztalnál hárman ültek. Okos Berci az ötödikes Füles Misike hiányzását jelentette. Misike telt arcú, kerekfejű fiúcska volt, és folyton mosolygott, akár egy piros alma. Szemei úgy ragyogtak, mint két napsütötte besztercei szilva. Kövérkés teste olyan volt, mint egy csomag. Még a szuszogása is kövér volt. A nagyapja nevelte. Nyugodjon békében! Tőle örökölhette komótos természetét és totyogó járását. Lassan, öregesen, keveset és vontatottan beszélt. Mintha a betűk-hangok között is szünetet tartott volna. Tulajdonképpen ő volt a csend birodalma. Vastag füleit valóban túlméretezte a természet. Ráillett a ragadványneve. Egyébként Farkas Misinek hívták, de a Füles ragadványnevet valaki figyelmetlensége vagy ki tudja, melyik huncut viccelő-heccelő bátorsága még az osztálynaplóba is beírta. A megyeközpontig futott a híre.

– Eredj Bagoly, keresd meg a társad! – parancsolt a szolgálatos pedagógus a nyolcadikos asztaltársra, aki ugyancsak a füle, annak hegyes alakja miatt kapta ezt a cifra nevet. Egyébként csak a születési bizonyítványukból tudhatta meg az ember, hogy ezeknek a gyerekeknek melyik az igazi, a hivatalos nevük, mert a többségük valamilyen csúfolkodó ragadványnévre hallgatott, és ezek a cifra címzések inkább sértőek voltak, mert a tulajdonos valamilyen testi vagy szellemi fogyatékosságára hívták föl a figyelmet. Olyan gyerekkel is találkoztam, aki csak a ragadványnevét ismerte. Ilyen volt a harmadikos Szalamandra, akinek az arcbőrét egy tekintélyes piros folttal jegyezte meg a természet. De voltak kedves becenevek is, ilyenek: Pipacs, Nyuszi, Bari, Csalogány, Hóvirág… Ezek az ironikus, vigyorgó nevek még kacagtak is, mert Nyuszi az iskola legkövérebb és leglassúbb tanulója volt, Hóvirágot a „Mozdonyszőke” becenévvel is megtisztelték, Pipacs pedig egy vérszegény, alvilági halottsápadt színpadi szereplőhöz hasonlított. Csalogány mindig úgy iparkodott a basszusával, hogy az énekkart – és sokszor a karmestert is – félrevezette. Bari pedig nem merte átugrani a kétarasznyi szélességű sáncot, mely az udvaron végignyúló betonút oldalát szegélyezte.

Bagoly máris visszajött. Nem találta meg Misikét. Bizonyára nem is kereste, hiszen olyan rövid keresési idő alatt még az udvar látható zugait sem lehetett megtekinteni. Hát akkor azt a tizenhárom feketére mázolt, gyászszínű iskola-laktanya épületegyüttest, melyet a román hatalom a Horthy-korszak hadseregétől örökölt. És mindenikben nyolc kisebb-nagyobb terem volt. Tudtuk, hogy Bagolynak inkább az asztalon lévő kenyérporcióján járt az esze, hiszen pillanatok alatt nélküle maradhatott volna, de megvédte tiszteletparancsoló tekintélye, elsősorban a tulajdonos testi ereje. Hatalmas úr, igazi diktátor volt az éhség. És ezek a gyerekek mindig nagyon éhesek, igazi farkasok voltak, pedig többet ettek, mint általában a velük egyívású  gyerekek. Mintha hiányzott volna a gyomruk mérőműszere. Bár a többségük félénknek bizonyult, mégis sokszor a legelesettebbek voltak a leggyakoribb kenyér-tolvajok. Egy kis darab elcsórt  karéjért képesek voltak megverettetni magukat. A verés csak néhány perci tartott, esetleg egy-két poffal el is intézték a „vásárt”, de az éhség egész délután termelte a bonyodalmas nyugtalanságot.

– Ne bízzuk a kecskére a káposztát! Megkeresem én – indítványoztam, s akkor a kollégám egy feltűnően erős csapást mért az „Üssed, üssed botocskával” az egyik gazdátlan asztalra. Így akarta jelezni – vagy inkább álcázni – csendparancsoló indulatával, hogy ő is szívesebben keresgélné azt a haszontalan Misikét, minthogy az ebédlő csendőre legyen. Tudta, hogy magára hagyott bojtár lesz, ha elmegyek, mert mindent megteszek azért, hogy kimaradjak ebből a nagyétkű, zajos tömegjelenetből. Hiszen, ha megtalálom Misikét, akkor egy kis erkölcsi időhúzás, beszélgetés következik valamelyik osztályteremben vagy a tanáriban. És amire visszatérek, vége az ebédeltetésnek. Ennek ez a rendje-módja. Így ügyeskedik mindenik pedagógus, ami a cserbenhagyott kollégát feleslegesen bosszantja, hiszen ő is így cselekedne, mert így kéri a pedagógusi gyakorlat. Aki itt dolgozik, áldozatot vállal, és egyúttal áldozat lesz.

Sorra jártam a laktanyaházakból létesített iskolaépületeket, mindenik tanterembe benyitottam. Amikor az V.B. osztály ajtaja elé értem, mozgást, kalimpálást hallottam. Mintha a közelben valaki a falburkolat deszkáit rugdosta volna. Kinyitottam az ajtót. Üresnek tűnt az osztályterem. A szemközti falról az államfő színes arcképe vigyorgott a szegényes, fogyatékosnak nevezhető osztályteremre. Fölötte és tőle jobbra egy dzsemes kenyér nyoma hívta föl a figyelmemet. Ezt a csínytevést már földolgozták az egyik pedagógustanácskozáson.  Valamelyik elégedetlen tanuló meg akarta kóstoltatni a szeretett Vezérrel a savanyú lekvárt, miközben azt kérdezte társaitól, hogy vajon őkelme mit evett aznap reggel. A bűntettért – és ennek lehetséges politikai következményeiért – két széles-tenyerű  pofont kapott az aligazgatótól. A falrongálásért, valamint a környezetszennyezésért nyolcas magaviselettel zárták le a második évharmad végén. Az osztályfőnök, majd a nevelő és a takarítónő is helybehagyta a kis nebulót. A legtöbbet az osztályfelelőstől kapott. Erről az orvos is beszámolt. A karbantartó csak a füleit dörzsölte meg, és néha-néha emlékezetélénkítő fenékrúgással figyelmeztette.

Már ki akartam menni az osztályteremből, amikor a csempekályha mellől az előbbi zaj hasonmását hallottam. Előbbre léptem, hogy a kályha mögé is benézhessek. És mit láttak a szemeim? A labdaarcú, elpirult Misikét. Hátulról, a nadrágszíjától a fogasra akasztották, kezeit a derekához kötözték, a szájába pedig zsebkendőt gyúrtak. Tehetetlen volt. A tehetetlen ember szimbólumát, kollégáimat és magamat láttam a fogason, aki kényszerhelyzetében ráadásul még mosolyogni is képes.

– Talán a falon függő Vezér képének mosolyogsz, gyermek? – akartam kérdezni, de hallgattam, és én is vigyorogtam, akár a városok utcáin éljenző, tapsoló, elbolondított százezres tömegek. Olyan volt az arca, mintha bekrémezték volna, fényesen ragyogott, és a szemei még nagyobbakra, még kerekebbre nyíltak a szokásosnál. Pontosan úgy nézett ki, mint egy kékpettyes piros labda. A fejét erre-arra forgatta, rázogatta. Nyögdicsélt. Nevettem, nem hangosan, de a bolond is észrevehette volna, hogy napsütés került az arcomra. Pedig ilyen helyzetekben nem illik másokon mosolyogni meg vigyorogni, de annyira komikus volt a jelenet, hogy az Úristen, ha látta, még most is kacag rajta. Leakasztottam. Reszketett. A nadrágján kiütött pisi foltocska bizonyára az ijedtség jele lehetett. Megszabadítottam a bilincseitől. Saját zsebkendőjével tömték be a száját. Nem merte megmondani, hogy ki akasztotta föl a fogasra. Hallgatott.  Rövid ujjaival a cipőjébe gyömöszölte, bügyürgette a nadrágszárát. Mozdulataiban az izgalom jelei működtek. A harmadik, a hangosabb, parancsoló kérdésemre megnevezte a tettest.

– Bendős – mondta remegve.

Bendős, amint a neve is elárulja, az iskola, az ebédlő hordója volt, minden maradékot fölfalt. Egy versenyen öt tányér levest és ugyanannyi túrós makarónit  tömött magába, ami szinte meg se kottyant. Le kellett fújni a versenyt, mert féltünk, hogy elpusztul. Ráadásul a nyolcadikos Bendős mindig úgy állt Misike mellett, mintha barátja, védnöke lett volna. Egymás szomszédságában ültek az ebédlőben, és szomszédok voltak a hálóban is. Egymás mellett – elütő testalkatuk miatt – cervantesi figurák voltak, komikus látványt nyújtottak.

– Miért akasztott föl a fogasra?

A kérdésre hiába vártam a választ. Csak később tudtuk meg a valóságot. Egyelőre bevittem Misikét a tanáriba, ahol átadtam az osztályfőnökének és a nevelőjének, akinek ebéd után kellett szolgálatba lépnie. Aztán visszasiettem az ebédlőbe. Csak annyit közöltem, hogy Misike megkerült, mert abban az iskolában a titoktartásnak, rejtélyességnek nagyobb volt a nevelő és fegyelmező ereje, mint a nyíltságnak. Amikor beléptem az ebédlőbe, a gyerekek már a második fogást, a szilvás gombócot is megették. A főszakácsnő kiszólt a konyhából.

– Ki kér ráadást?

Ilyenkor puskával sem lehetett volna igazi rendet teremteni. Kétszázkilenc gyerek iramodott a konyha tálalóablakához. Valamilyen rendet, sort azért mindig sikerült kierőszakolni. Halálra taposhatták volna egymást, de még kisebb balesetekről sem tud a krónika. Hiába  jelentkeztek a konyha közelében lévő apróbb gyerekek elsőként a ráadásnál, mert a nagyobbak karja hosszabbra nyúlt, a szakácsnő pedig őket szolgálta ki elsőként, ezért a többségük, az apraja üres tányérral és óbégatással tért vissza a helyére.

Az osztályfőnök és a nevelő kíséretében megérkezett Misike. Az asztalról eltűnt a porciója.  Bendős megérezte a vihar közeledtét. Menekülni próbált, de a kijárati ajtónál magam álltam. Bendős az asztalok között próbált egérutat nyerni, de a nevelője utána vetette magát. Lefogta. Kiráncigálta az asztalok közötti „sétányra”.

– Fogd le a kezeit! – kiáltotta az osztályfőnök, és az első ökölcsapás Bendős jobb arcát érte, aztán úgy siettek az ökölcsapások Bendős arcának, mintha bokszedzésre  készült volna az osztályfőnök. Nem tudtunk szóhoz jutni. Bendősnek sem volt ideje, hogy tiltakozzon. Csak jajgatni és sírni tudott. Az erőszak csendje uralkodott az ebédlőben. Legalább húsz ökölcsapást és pofont kaphatott. Még jó, hogy kibírta. Bendős arcbőre nagyon érzékeny volt. Az ütések kifestették az arcát, olyan lett, mint egy lila-piros paradicsom, amilyenre a kertben is csak nagyon ritkán akad az ember. Megijedtünk a látványtól. Olyan csendben vonultunk ki az udvarra, mintha minket vertek volna meg. Egy fél órán át nem is lehetett hallani az iskola udvarán a gyerekek zsivaját.

Misikéről megfeledkeztünk. Ebéd nélkül maradt, azaz kiszúrták a szemét egy darabocska kenyérrel. Ugyanis a maradék ételt a moslékba öntötték. Kell a disznóknak, a malacoknak. A kisebb tanulók már az igazgatónak újságolták a történteket. „Bendősnek olyan az arca, mint a pecsenye.” „Olyan, mint a paradicsom” – mondta a másik. „Fényképezzük le, fényképezzük le!” – kiáltotta ujjongva egy sántikáló kislány. Az igazgató magához hívatta Bendőst. Megfogta a kobakját, jobbra és balra fordította. Vigyorgott, vigyorgott, majd elnevette magát.

– Olyan vagy, mint egy kivilágított töklámpás.

A körülötte álló gyermekek harsányan nevettek.

– Töklámpás, töklámpás! – ismételgették a legkisebbek is, ami nagyon megalázhatta Bendőst, mert lesütötte a szemét, és nem csapkodott jobbra meg balra, mint máskor, ha mérgesítették. Megölték a mérgét. Hallgatott. Az arcába bámuló kisebbek, akik úgy tekintettek Bendősre, mint egy óriásra, láthatták, amint gurulni kezdtek az arcán a bánat könnyei.

– Bendős sír, sír Bendős – ismételgette az iskola legapróbb tanulója, az elsőosztályos Bazsarózsa. Erre olyan csend támadt, mintha akkor teremtette volna az Isten a világot. Mert amikor sír valaki, hallgatással tisztelegnek a mellette lévők. Ezt sehol sem tanítják. A fájdalmat még az állatok is megérzik, és tisztelik. Az igazgató megsajnálhatta Bendőst, mert karon fogta, és bevitte a szobájába. „Tájékozódott”.

– Az igazgató tájékozódik – mondogatták az egybegyűlt kíváncsi gyerekek az ismert kulcsszót. De ki nem volt kíváncsi? Az egész iskola egyetlen bogban állt, és várta az események alakulását. Utána az osztályfőnök és a nevelő kihallgatása következett, majd minket, a szolgálatosokat hívott be az igazgató. Ő is tudta, hogy Bendős elveszi a kisebbek ételét. Most pedig fogasra akasztotta Misikét, mert megtudta, hogy a második fogás szilvás gombóc lesz. Bendős pedig a szilvás gombócot jobban szerette, mint a barátját.

– Sajnos, kedves kollégák – erről az esetről be kell számolnom a tanfelügyelőségnek – közölte az igazgató. – Ha kiküldenek valakit, be kell számolnunk a történtekről.

Amikor kiléptünk az igazgatói szobából, Bendős már hangosan fenyegetőzött.

– Meglássák maguk is – fordult felénk. – Aki másnak vermet ás, maga esik belé.

A harmadikos Kolbász Zsiga, aki jobbra nézett, és balra látott, megfogta a kezem, teljes erejéből húzni, ráncigálni kezdett. Ez a súlyos szemtengelyferdüléssel küszködő kedves gyerek – aki ráadásul vastag nyelvű volt, és nehezen beszélt – kézzel, lábbal, testtel igyekezett tudtomra adni, hogy valami nagyon sürgetteti, gyorsan menjek vele, mert mutatni akar valamit, és az ujjaival azt is jelezte, hogy hallgatnom kell. A malacok óljához vezetett, ahol már lábujjhegyen kellett óvatoskodnunk. Kezével megálljt parancsolt – miközben a disznóól sarkánál a vályú felé kukucskált –, majd felém fordult, és intett, hogy csendben közeledjek.

A malacok olyan hangosan és vidáman ebédeltek, hogy észrevehetetlen volt a jelenlétük. A vályú előtt Misike térdepelt, jobb kezével a moslékot kanalazta, és pontosan úgy szürcsölt, mint a malacok. Amikor újra merített, a bal kezében tartott  pálcával rácsapott a legközelebbi malackára, hogy ne zavarja a moslék merítésekor. A kis Kolbászt visszarángattam az ól sarkához, majd többször is köhintettem, mintha akkor érkeztünk volna, mintha még semmit sem láttunk volna az állati lakmározásból. Nem akartam tetten érni, megalázni a szerencsétlen gyereket. El akart szaladni, de megtorpant, és úgy állt előttünk földre néző szégyenével, mint egy művészi szobor.

Hiába faggattam…Hallgatott… nem mondta meg, hogy mit keres a vályúnál. Beléfagyott a szó. Az osztályterembe vittem. Kolbász az ajtó előtt őrködött, hogy ne zavarják meg a szigorúan titkos beszélgetést, mely végül is a magam kérdésmonológjából állott. Misike megnémult. Valóban attól tartottam, hogy többé nem fog beszélni. Hiszen nagyon megijedhetett. Az ijedtség káros hatásának köszönhetően már ismertem egy pár sérült gyereket. Az egyik gyógyíthatatlan dadogós maradt. Egy másik mindegyre megrázkódott. A legsúlyosabb esetek egyike a székelyudvarhelyi Sanyika volt, aki a szülők meggondolatlan figyelmeztetésének áldozata lett. „Légy jó, mert ha nem, jön a kutya, és megmar!” – mondogatták neki egész pici korában. Három és fél éves lehetett, amikor a lakásuk előtti játszótéren Sanyika előtt megjelent egy kóbor kutya. Nagyon megijedhetett. Azóta megrázkódott, szinte percenként, és nagyokat kiáltott. Annyira zavarta a társait, hogy emiatt kisegítő iskolába kellett küldeniük. Ennek ellenére ő volt az osztály legértelmesebb tanulója.

Arra gondoltam, jobb lesz, ha másokkal fogom megoldani a probléma gordiuszi csomóját. Magam sem tudtam, hogy ebben a helyzetben miként viszonyuljak ehhez a különleges esethez. Megsimogattam Misike fejét, ki gondolta, hogy egy ilyen szép piros arcú csomag, mint Misike, maradékkal, moslékkal próbálja pótolni a hiányzó falatokat? És lám, a nagybelű Bendős, aki a kisebbek porcióját mindegyre megdézsmálta, sovány volt, sápadt és csontos, mint a halál.

– Amikor éhes vagy, szólj a szolgálatos tanárnak vagy a nevelőnek – biztattam Misikét. – Most menj, és kérj egy szelet dzsemes kenyeret! Ha nem adnak, gyere vissza, és szólj nekem.

Elindultam az ajtó felé. Hallottam, amint a lábán lötyögött a bakancs. Bizonyára az sem volt az övé, akárcsak a nadrág, a kabát, az ing és a többi ruhanemű, amit hetente cseréltek, és legtöbbször összecserélték egy másik gyerek nagyobb vagy kisebb holmijával. Talán a lelke sem volt az övé.  Az erősek, az erőszak, a félelem kikezdték… Ő volt a legárvább a kisegítő iskolába toloncolt árvaházi gyerekek között.

 

***

Doszlop Lídia

 

Figyeljünk jobban egymásra

Kedei Zoltán műtermének vendégeként pénteken Demeter Attila olvasott verseiből, majd Komán János dedikálta frissen megjelent kisprózakötetét. Demeter Attila (1966) irodalomközelben érzi igazán otthon magát, „akkor vagyok jól, amikor verset, prózát olvasok, amikor ilyen körökben tudok mozogni.” „Elkéstem egy kicsit a pályafutásommal, tíz-tizenkét évig nem írtam verset. Húszévesen kezdtem, harmincévesen abbahagytam.” Negatív „mentorra” talált, aki árnyaltan bár, de eltanácsolta a versírástól. Ez persze demoralizáló, és természetes, hogy az ember fia ilyenkor magába roskad. Pedig az igazmondás, az önkifejezés vállalható feladat. „Egy ideig hallgattam rá, majd rájöttem, nincs igaza, de lelombozott…Túl az ötvenen is egyre több a kérdőjel, és egyre kevesebb az, amit kifelé szeretnél mondani…, kevés olyan ember van, akivel beszélgetni lehet, aki meghallgat, megérti, hogy igazán mit is akarsz mondani… (…) Legtöbbször szélsőségesnek, „hazafinak” titulálnak, holott arról van szó, hogy én így látom… amit leírok, az hiteles magánvélemény.” Komán János szerint minden írásmű legfontosabb követelménye a világos, könnyen érthető közlés… Sorolja a kiválóbbnak tartott költeményeket: Ha majd egyszer újra, Mai Sziszüphosz, Téged kerestelek, Színek, Álmodó nagyapám, Közérzet… Ezeket elkerülte a jelenkori költészet betegsége: a fejtörést kérő rímes találos kérdések. „Értékelésem és érzésem szerint a fölsorolt versekben a költői lélek pulzusát is észlelni, érezni lehet… Az olyan ismert formák, eszközök, szótagszám, ütem, cezúra, a rímek, melyek legtöbbször asszonáncok vagy tiszta rímek: természetszerűen, erőltetés nélkül kérik egymás társaságát.”

Demeter Attila, Komán János, Doszlop Lídia és Kedei Zoltán

Demeter Attila bizakodó: „…Talán kérek egy új követ, /s évszázadokig görgetem, /adj esélyt, hátha sikerül /megszülni lassan új hitem.” (Mai Sziszüphosz). Kötetnyi verse remélhetőleg jövő tavaszig kiadásra kerül.

Komán János új novelláskötete, A fogasra akasztott gyermek (Kreatív Kiadó Marosvásárhely) takaros, ízléses könyv, borítója Donáth Nagy György munkáját dicséri. Komán János (1944) sokoldalú ember: pedagógus, költő, újságíró, történész kutató. Példaképei: Tamási Áron és (az író) Sütő András. Kisprózái „életmesék”, a maguk tanulságaival, figyelmeztetéseivel, keserédes bájával (Tücsök a harmadik emeleten),  gondos, míves nyelvi köntösbe öltöztetve. Valós, megélt vagy közvetlen forrásból merített történetek. A címadó novella, egy kisgyermek megszégyenítése nagyobb társa által, elgondolkoztató. „Úgy gondolom, hogy az emberek többségének, de azt is állítom, hogy minden embernek a sorsa ahhoz a tehetetlen kisgyerekéhez hasonlít, akit egyik nagyobb, erősebb iskolatársa azért akasztott a fogasra nadrágszíjától fogva, hogy aztán elfogyaszthassa áldozatának tízóraiját, ebédjét. Szerintem lehetsz bárki, ilyen fogasra akasztott gyerek maradsz. Ez a kiszolgáltatottság, ez az egyre inkább érzékelhető sebzett emberi kapcsolat jellemzi a mi életünket, és azokét is, akik ebben a könyvben szerepelnek, megszólalnak.”

Záró gondolatként: mindkét szerző arra figyelmeztet: figyeljünk jobban egymásra. Sebzett emberi kapcsolatainkat értékeljük újra, jóindulattal, megértéssel, törődéssel. Inkább egymás megsegítésében versenyezzünk, ezt minden bizonnyal környezetünk is értékelni és viszonozni fogja.

Az összeállítást készítette: Bölöni Domokos

Fotók: Donáth Nagy György

**************************************************************************************

ÉRTÉKTEREMTŐK GÁLÁJA, 2017

Május 24-én 17 órától a Kultúrpalota Kistermében került sor az EMKE Maros megyei szervezete Értékteremtő díjainak kiosztására. Díjazottak: Bandi Katalin képzőművész, Barabás László néprajkutató, Kovács András karnagy, Ráduly János néprajzkutató, író.  Fellépett a Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina. A rendezvény moderátora Kilyén Ilka színművész volt. Az eseményt a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal támogatta. A Nagy István Ifjúsági Kamarakórus az ünnepély elején  Antonio Lotti Boldog, aki énekel, később Marco Frisina Anima Christi című kórusművét Orbán Kálmán szólóénekével, majd a Szózatot énekelte.

Az est zárásaként a Kovács András-tanítvány Benedek Tibor vezényletével C. Saint-Saëns Szól örömének című kórusműve, az Áldjon meg téged, áldjon az Úr című közismert kánon és a két himnuszunk hangzott el.

Egy példás élet a művelődés szolgálatában

Barabás László laudációja

Barabás László az erdélyi magyar kultúra megőrzéséért, gazdagításáért és továbbadásáért több évtizedes néprajzkutatói, tanári, publicisztikai, művelődésszervező és közművelődési tevékenységet fejtett ki.

A sóvidéki Parajdon született 1947. november 13-án, székely földműves szülők hatodik gyermekeként. Középiskolai tanulmányait Szovátán végezte, majd Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom tanári képesítést szerzett. Szülővidékének néprajzi gyűjtő- és kutatómunkáját már egyetemista korában elkezdte. Maros megye különböző vidékein tanított, a marosszéki Mezőségen, Marosvécsen, Disznajón és Szászrégenben. Tanárként aktívan bekapcsolódott Szászrégen magyar művelődési életébe, 1973-ban újjászervezte a Kemény János irodalmi és közművelődési társaságot, a vidék egyetlen anyanyelvi fórumát, ahová meghívta az erdélyi magyar irodalom akkori legjelentősebb alkotóit, és amelynek 1973-1982 között elnöke volt. 1976-tól a Munkásélet hetilap munkatársa, 1988-tól az Új Élet (Erdélyi Figyelő) szerkesztőségében, Sütő András folyóiratánál dolgozott. Írásai zömének témája az erdélyi magyar néphagyományok bemutatása, ápolása, a magyar kultúra értékeinek őrzése. Publicisztikai és tanári munkájával párhuzamosan végezte a Sóvidék, majd később az egész Marosszék és a közép-erdélyi régió néprajzi feltárását, különös tekintettel a népszokásokra, a népi színjátszásra és a népi gyermekjátékokra. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola magyar nyelvet és néprajz-folklórt, művelődéstörténetet oktató tanára, 1993-2014 között igazgatója. A főiskola és a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként több mint kétszáz szakdolgozat témavezetője. A főiskola nélkülözhetetlen nemzetfenntartói feladatot, missziót vállalt, nemzedékeket nevelt a magyar kultúra szeretetére, megőrzésére.

Az 1989-es romániai változások után kiteljesedett Barabás László néprajzkutatói, tanári és művelődésszervezői munkássága. A néprajz és kulturális antropológia doktora tudományos fokozatot 2008-ban elnyerő néprajzkutatóként hét kötetet jelentetett meg az erdélyi magyar népszokások világából, mindannyi saját több évtizedes gyűjtőmunkáján alapul. A kötetek mellett több mint félszáz tanulmányt és mintegy százhúsz néprajzi írást közölt, amit az erdélyi és a magyarországi néprajzi szakma nagyra értékel. Munkáiban több, addig ismeretlen erdélyi népszokást tárt fel, bemutatta számos közép-erdélyi néprajzi vidék és falu szokásrendszerét és rávilágított a népszokásoknak a falvak életében betöltött szerepére, a közösséget összetartó és újjáteremtő funkciójára is. A népszokásokról munkatársak segítségével számos néprajzi kisfilmet készített, amelyeknek többségét műsorra tűzte a bukaresti televízió magyar adása és a Duna Televízió, kettő közülük díjnyertes alkotás: a Tüzeskerék (1996) és a  Farsang farkán (2002). De nemcsak azt tartja fontosnak, hogy könyvekben, filmekben „írja le” a székelyföldi, mezőségi vagy dél-erdélyi magyar népszokásokat, hanem azt is, hogy a falusi közösségek megőrizzék hagyományaikat és átadják a következő nemzedéknek, hogy a fiatalok megismerjék, megszeressék és gyakorolják a népszokásokat. Ezt szolgálták a kiszállásokon, könyvbemutatókon túl a honismereti, népismereti, egyházszolgálati tanulmányutak,táborok is amelyeket 1993 óta szervez.

A népszokásokhoz és tágabb értelemben a népi kultúrához kapcsolódik Barabás László művelődésszervezői tevékenysége is. Az EMKE újjáalakulásától kezdve bekapcsolódott a megyei szervezet munkájába, annak közel két évtizeden át alelnöke, elnökségi tagja volt. Számos közművelődési ügynek támogatója, kiállítások megnyitója, szakmai zsűrik, bizottságok véleménynyilvánító tagja. Hiteles néprajzi gyűjtései alapján segíti, buzdítja a Kis-Küküllő menti, nyárádmenti, sóvidéki, marosmenti, székely mezőségi falvakat népszokásaik, általában a hagyományaik megőrzésére, közművelődési hasznosítására. Egyik animátora a farsangi népszokások megtartásának, valamint Maros megye és Erdély egyedi kulturális mozgalmának, a Gyöngykoszorú néptánc-, népzene- és népviseleti találkozóknak.

Barabás László önálló kötetei: Forog az esztenő kereke. Sóvidéki népszokások. Mentor-Custos kiadó, Marosvásárhely, 1998; Karácsonytól Pünkösdig. Marosszéki népszokások. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1998; Kapun belül, kapun kívül. Népismereti írások. Impress kiadó, Marosvásárhely, 2000. Aranycsitkók, maszkurák, királynék. Erdélyi magyar dramatikus népszokások. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Magyar karácsonyok (társszerzőkkel). Karácsonyi betlehemes játékok, kántáló énekek és köszöntők. Impress Kiadó, Marosvásárhely, 2001;  Húsvét szép reggelén. Marosszéki öntöző versek. Gyűjtötte és a kötetet összeállította B.L. Imress Kiadó, Marosvásárhely, 2002;  Akiket fog a figura. Farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009: Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2015. Továbbá: Iskola a magasban, iskola a mélyben. 20 éves a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola. Marosvásárhely, 2010. Huszonöt kegyelmi esztendő, 2015.

Szakmai kitüntetései:  Károli Emlékérem  ( A Károli Gáspár Református Egyetem kitüntetése, Bp. 2010), a Magyar Kultúra Lovagja (2012), Teleki Pál díj (2013)  Néprajzkutató tevékenységét elsősorban a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében fejtette ki. Az Új Kezdet nevű egyházi folyóirat állandó munkatársa.

Barabás László fél Erdélyre kiterjedő néprajzi gyűjtő- és kutató tevékenységével, kutatásaival a magyar kultúra közösségi, vallási, nyelvi, esztétikai, ökológiai, táji és nemzeti értékeit veszi számba, és szeretné a jövő számára is hozzáférhetővé tenni. Főiskolai tanárként negyedszázada újabb és újabb nemzedékeket nevel a szülőföld szellemi értékeinek megbecsülésére, a népi kultúra ápolására, az iskolában és a közművelődésben való felhasználására. Az EMKE Maros megyei szervezete elnökségében kifejtett tevékenysége megköszönésére is alkalmas a mai méltatás. Köszönjük, és Isten áldását kívánjuk további életére és munkásságára!

Dr. Ábrám Zoltán,
Az EMKE országos alelnöke

***

Bandi Kati fegyverei

Amihez Bandi Kati hozzáfog, az művészet lesz a javából. Bár népszerűsége elsősorban az általa tervezett, gazdagon díszített, a nőiességet kiemelő ruháknak köszönhető, textil- és faliképei alkotói életművének rendkívül látványos, érdekes, izgalmas fejezetét alkotják. Külön említést érdemelnek egyházi rendeltetésű textíliái. Pasztellképein az erdélyi táj jellegzetes vonalaihoz, színeihez hasonló hitelességgel hozza nézőközelbe a francia városok, tengerpart látványát, légkörét. És nem szóltam még színpompás faliszőnyegeiről, és az ólomberakásos ablakok hangulatát idéző üvegfestményeiről. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy az Erdélyi Divatfesztivál éves rendezvényein, az Ariadne textilművészeti tárlaton nyert díjai mellett Los Angelesben a világ legszebb boltja címet elnyert bukaresti Sabion ékszerüzlet megtervezésében is fontos szerepe volt. Eredetiségét igazolja, hogy az eladásra kínált ékszereknek míves kovácsoltvas kereteket képzelt el.

Megrögzött lokálpatriótaként emlékeiben nosztalgiával őrzi azt a hajdani Marosvásárhelyt, amelyet a világ közepének érzett, amely itthon tartotta, és amely a történelem és az idők sodrásában mára már sajnos nem a régi. Gondolkodó művész, aki nem rejti véka alá véleményét a közélet dolgairól, a politikáról.

Életéről annyit szeretnék elmondani, hogy bár a Bolyai iskolába íratták be, az elsős kisdiákot osztályával együtt az évnyitó után átirányították a román tannyelvű Papiu középiskolába a testvériség jegyében zajló „kétnyelvűsítés” érdekében. A Művészeti Líceumban érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textil szakán végezte. Pályája alakulásában édesapja, Bandi Dezső iparművész, néprajzkutató, népművelő irányította, s bár lázadozott néha, szívesen kísérte el vidéki útjaira. A népművészettel való közvetlen találkozás határozta meg további életpályáját. Érett művészként tudatosan vállalja néphagyományaink őrzésének, átörökítésének és az ő szavaival élve: megélésének a fontosságát. Ez a Bandi Kati fegyvere a mindent egybemosni akaró globalizáció és a beolvadás ellen.

Minden erdélyi alkotó számára példamutató, ahogy a szülőföldünkhöz, hagyományainkhoz való kötődését össze tudja egyeztetni a korszerűség követelményeivel. Szívesen beszél arról a büszkeségről, ahogy a bajor emberek vállalják népviseletüket. Az osztrák zarándokhelyen, a Stájerország határán fekvő Mariazell kegytemplománál tett látogatás során nekem is hasonló élményben volt részem. A vasárnapi miséről távozó idősebb és fiatalabb helybeli lakosok kivétel nélkül népviseletben voltak. Bár a miénk is van olyan szép, nehéz lenne elképzelni, hogy a Vártemplomba igyekvő hívek kivétel nélkül népi ruhát vegyenek fel. Sajnos, nem becsüljük eléggé a kincset, ami megadatott nekünk. És lemondtunk arról is, hogy önazonosságunkat öltözködésünkkel is kifejezzük. Ezt próbálja meg ösztönözni népi ihletésű alkotásaival Bandi Kati, akik sajátos stílust teremtett Erdélyben. Őt utánozva sokan megélnek ebből a tevékenységből. A régi vármegyeháza történelmi légkört árasztó épületében levő műtermében, amely műhely is egyben, készülnek egyéni ruhatervei, amelyek a népi ruhák szabásvonalát, a régi nagyasszonyok díszruháinak jellegzetességeit követik, és amelyeket a népi motívumkincset kreatívan újragondolt bandikatis díszítések ékesítenek; ami akár  a farmert is magyarossá és egyénivé teszi.  A műhelyében készült népi ruhákat láthatjuk a Maros Művészegyüttes és különböző erdélyi települések tánccsoportjának tagjain.

Szeretem és büszkén viselem az általa tervezett ruhákat, ugyanakkor a legmélyebb élményt textil faliképei jelentik számomra. Ezek a 3 D-s faliképek, mondhatnók divatos kifejezéssel, három dimenzióban varázsolják elénk legszebb népballadáink világát a textilművészet szinte minden technikáját felhasználva, kimeríthetetlen ötletességgel és játékossággal. Faliszőnyegeinek színpompás világa az életörömről szól.

Amikor nem dolgozhat a műhelyében, mert éppen külföldön élő lányánál tölti a szabadságát, valamint az utóbbi évek képzőművészeti alkotótáboraiban Erdély legszebb tájain vakációzik, érdekes színvilágú vidám vagy borongós hangulatú pasztellképek születnek. Színfoltokból, finom vonalakból, kontűrökből hegyek, fenyvesek, házak és emberek rajzolódnak ki olyan játékos könnyedséggel, mintha csak játszana a pasztellkrétával.

Legszebb népi motívumainkat és a szecessziót ötvözi üvegfestményein, azok életfáján színes tollú kecses madarak pihennek, és csodaszarvasok csábítanak, hogy a „megtalált” hazában itthon érezzük magunkat.

Egyházi jellegű alkotásairól szólva, amelyek  igényesen, műgonddal  készülnek, meg kell említenünk, hogy a Bekecsen levő Szent Kereszt kápolnát a Bandi Kati faliszőnyegei díszítik.

Alkotásait 17 csoportos és 13 egyéni kiállításon láthatta a nagyközönség, ami nem kevés, hiszen az iparművészet a legmunkaigényesebb képzőművészeti ágak közé tartozik.

Ízlésformáló rádió- és tévészereplései, a sajtóban megjelent gondolatai,  a diákoknak tartott előadásai, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségben folytatott tevékenységei a kisebbségben alkotó művész közösségi szerepvállalását jelzik, mert az alkotómunka mellett Bandi Kati ezt is fontosnak tartja.

Bodolai Gyöngyi

***

A kóruséneklés vásárhelyi doyenje

 

Kovács András karnagy laudációja

Kovács András Marosvásárhelyen született, 1941. december 1-jén. Mindkét adat – a szülőváros és időpont – megjelölése azonban csak egyfajta eligazítási pont, mert nála igazából nem a város volt a fontos, hanem a Vársétány, amelyik éppen a születése évében nyerte vissza régebbi nevét: Bethlen Gábor utca.

Ha valaki születése idejére elmosolyodna, szeretném kiigazítani: akkor december elseje Marosvásárhelyen nem volt ünnep, mert a pár hónapja Észak-Erdély visszacsatolásával megvalósult magyar világban az a nap igazán a Kovács családban volt ünnep, hiszen megszületett az első fiú, akinek gyermekkori játszóterévé vált az egész sétány, a középkori vár, a Vártemplom és a Rákóczi-lépcső. Azt gondolom, aki gyermekkorában naponta többször is le- és felszaladt a közel száz fokból álló Rákóczi-lépcsőn, annak nem volt nehéz később megbarátkozni a négynegyedes ütemmel.

Mégiscsak jókor született és jó helyen, hiszen iskoláit a marosvásárhelyi magyar nyelvű fiúiskolában kezdte, amely közben volt Iosif Rangheţ nevű is, de mire ugyanott eljutottak az érettségihez, már Bolyai Farkas Líceum lett a neve, ami aztán hűségesen kitartott a mai napig. Szebb időket megért városunk tárt karokkal várta haza katonai szolgálatából az alig húszéves ifjút, aki már tizenhét évesen eljegyezte magát az énekkel, az énekléssel. Már 1958-ban a Marosvásárhelyi Rádió népdalfelvételeket készít vele, amiből később három lemez is elkészül, s közben ott énekel a Székely Népi Együttes énekkarában. És ettől kezdve Kovács András neve és élete, tehetsége és tudása, közéleti szolgálata, hétköznapjai és ünnepnapjai végleg összefonódnak az erdélyi magyar kórusénekléssel, s nem véletlenül áll ott róla szóló szócikkben neve után: tanár, karvezető, előadóművész. Ha egyszer valaki veszi a bátorságot és fáradságot, hogy megírja Marosvásárhely, Maros megye kórusmozgalmának történetét, akkor az utobbi 60 évben mindegyre találkozik nevével, a Székely Népi Együttestől kezdve a vártemplomi Psalmusig vagy a Nagy István Ifjúsági Vegyes Karig.

A kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium zenepedagógiai-karvezetői szakának elvégzése után, 1969-ben a Radnóti Elméleti Líceumban talál zenetanári állást. Túl szokványos megállapítás, de itt is igaz: emberi életeknek meghatározója a hely, a helység, ahol az emberek élnek, szolgálnak, tanítanak, alkotnak. Ennek a fordítottja is igaz: egy-egy ember élete, szolgálata, tevékenysége meghatározza a helység életét, s így történt ez Radnóton is. Ott létrehozott egy mandolinzenekart, amellyel országos versenyeken díjakat nyertek, majd a tanügyi női énekkarral többször szerepeltek a megyében, s így a Maros menti nagyközség nemcsak hőerőművéről vagy Rákóczi kastélyáról lett ismertté. Ezt a 21 éves radnóti zenetanári korszakot az 1989-es fordulat zárta le.

Az 1990-es tanévtől kezdve szülővárosában zenetanár, előbb a kövesdombi általános iskolában, aztán a Pedagógiai Líceumban, következett a Művészeti Líceum és – magától értetődően – zenetanári karrierje a Művészeti Egyetemen csúcsosodott, ahol karvezetést oktatott – utódainak. Végül is egy nevelő szolgálatának, egy tanár tanításának legértékesebb elismerése, ha tanítványait láthatja maga mellett, tudja maga után.

Kovács András marosvásárhelyi szolgálata leginkább a kórusmozgalomhoz kapcsolódik, és karvezetői tevékenysége majdhogynem egyedülálló ma itt Marosvásárhelyen. 1991-ben hozza létre a ma is működő Nagy István Ifjúsági Vegyes Kart. Már a névválasztás alázat és megbecsülés egy erdélyi karmester, zenetanár emlékének ápolásában, hiszen a Csíkszeredában született, Marosvásárhelyen is tanult és tanított Nagy István éppen Kovács András egyetemi éveiben volt a Gh.  Dima Főiskola tanára. De nemcsak a feledéstől mentette meg Nagy István nevét, hanem Európa számos országába is elvitte, amikor Olaszországban, Németországban, Svájcban és Magyarországon énekelt ez az ifjúsági énekkar. Egy jó évtizeden keresztül pedig így szervezték meg a Bárdos Lajos–Nagy István Nemzetközi Kórusfesztivált. Az már csak ráadás volt, hogy 1996-ban az EMKE a Nagy István-díjjal éppen Kovács Andrást tüntette ki.

17 éve a vártemplomi gyülekezeti énekkar karnagya, azokban az években, amikor az erdélyi magyar kóruséneklés egyre inkább templomokba vonul és szorul be. A nem hivatásos énekesekből álló egyházi énekkar az ő felkészítésével és vezetésével még a budapesti Zeneakadémia dísztermében is fellépett. Aligha lehet nagyobb elégtétele ma egy erdélyi magyar karmesternek, mint az, amikor a Bartók és Kodály örökségét híven őrző zenei élet fővárosában vezényelheti kórusát. De ugyanilyen érték és maradandó az az ünnepi esemény, amelyen karácsonykor és húsvétban a műemlékorgona előtt vezényelheti saját szerzeményét a Vártemplomban, és szolgálatával megszépíti ünnepeinket.

Kovács András nyitott és őszinte ember, ezért szakmai tudását megosztotta másokkal is, amikor megírta Gyakorlati tanácsok karvezetőknek című művét, vagy összeállította a Művelődés című folyóirat Népdalfeldolgozások gyűjteményét.

Hisszük, szép életműve nemcsak egykori lemezein, a ma divatos CD-ken, tévé- és rádiófelvételeken marad meg az utókornak, hanem az ének, az éneklés, az énekkarok által feledhetetlen élményt szerzett emberek sokaságának emlékezetében is, Pescaraban, Frankfurtban, Szabadkán és Budapesten, Tordaszentlászlón és Kolozsváron, Aranyosgerenden és Marosvásárhelyen, a Vártemplomban és a Kultúrpalotában, a Petőfi-szobornál és a Székely vértanúk emlékművénél; és így, ebben a vázlatos felsorolásban benne van az ő eléggé nem dicsérhető érdeme, amiért ma átvehet egy újabb, megérdemelt oklevelet.

Ötvös József

***

Ráduly János

 

Versbe öltözöm

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Én, barackdfa, még virágot bontok.
Nem rogytam térdre, s ronggyá sem tépték
Lelkemet a vasalatlan gondok.

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Agyam reményt reményre szövöget,
S ha száraz a nyár, felhővé válva
Megöntözöm a tikkadt kerteket.

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Megkísért a rím, versbe öltözöm,
Leballagok közétek, emberek,
S dérütött szívetekbe költözöm.

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Ritkák a múzsák, de a te szavad,
Édesem, törvény már, égő parancs,
Hogy tennem mit szabad, vagy nem szabad.

***

A kibédi kenyér illatáról

 

Ráduly János laudációja

„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni –

nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)

Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én.  Egyszemélyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásíráskutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, nem utolsó sorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenek előtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik.

Tanár, néprajzkutató, rovásírás-szakértő, költő, műfordító. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas.

A Babeș-Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996).

Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, Ethnographia, Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben.

Foglalkozik az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobbrészt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék. 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék. 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből. 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék. 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések. 1990); Táltos Marika (mesék. 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék. 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék. 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez. 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok. 1997); A rovásírás vonzásában (Korond 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek. 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esticsillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.

Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette  két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletekben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat.

Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti,  a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való.  Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / –  nyugdíjasként  – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva)

Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt” verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait, és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is.

A századik kiadvány első része a diktatúra utolsó évében még aktív kibédi pedagógus  „vakációs” naplóját tartalmazza, a második rész A szerző 100 könyvének jegyzéke. Innen csak a két előző esztendő termését másoljuk ide:

2015: Őstörténet és rovásírás; Székely népmondák. Csombod vára tündérei; Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata; A vargyasi rovásemlék; Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjából; Makfalva két régi rovásemléke; Jajkiáltások a fehér papíron (Benne: Napló 1989. július 24. – augusztus 23. és A szerző száz könyvének jegyzéke 1975–2015).

2016: Könyvek világa. Kritikák, recenziók; Táltos csillagok. 101 haiku; Énekeltem a bivalynak. 105 félperces történet; Veronica Porumbacu: Másféle játék. Versek. Válogatta, fordította Ráduly János; Négy erdélyi rovásemlékről; Főzőcske (Gyermekvers, kifesthető füzet); Élettér falun (Írások a közművelődésről); Aki találkozott a néppel (Írások a közművelődésről).

A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élőbeszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”.

A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosság-tudata,   ragaszkodó szülőföldszeretete.

Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek a napló 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből:

„Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (…) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyől, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel).

Egyetértően bólintok.

Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (…) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg.

– Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett.

Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza.

Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés ’leltározásával’ készülök el.

Az ebédünk lucskoskáposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a Nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk.

Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”

Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):

„Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ’megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.

Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.

Lefekszem, de furcsa mód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.

 – Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: „Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.

A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”

A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágykenyér.

Bölöni Domokos

A méltatások az EMKE Értékteremtők gáláján hangzottak el, Marosvásárhelyen, 2017. május 24-én, szerdán, a Közművelődési Palota kistermében

Összeállította: Bölöni Domokos

Fotók: Bálint Zsigmond

 *****************************************************************************************

Köszöntjük Fülöp Kálmánt születésnapján

Fülöp Kálmán

A csillagok

Mély csend
takarta
éjszakák porát

s a csillagok
mint apró
néma bábuk

az éjszakába
csepegtették
álmuk

s kristály-mosollyal
álmodtak
tovább…

Harmatarcú nő

Az éjszakából
kiszakadt időnek
fehér falán
az árnyak összenőnek

s már nem tudom
hogy meddig él a hajnal –
gyulladt sebekkel,
elfojtott sóhajjal

de talán egyszer
megláthatom  őt:
a tűzből pattant
harmat-arcú nőt.

Tiszta berkek

Csak
vágytam
látni
arcodat
nyers napok
pergő percein,
és szőttem
apró álmokat
a holnap
tiszta berkein.

Kilyén Ilka ad elő a költő verseiből

A holnap

Rügybomlásból
új élet láza
tanít hinni
és várni újat –
tavaszba bomlás
boldog álmát
amelyet megígért
a holnap.

A látszat csal

A látszat csal
és nem tudod
mit rejt
a mosolygó arc

ha kérdezel
mi rejtőzik
a válasz mögött –

mi történik ha
a nappalok szennyén
igazságod is
sötét falakba ütközött.

Megszegett kenyér

Vádol most minden,
csontomba metsz a tél

jégvirág nyílik
ablakom szemében –

a fojtó csendben
megszólít az Isten

asztalomról a
megszegett kenyérben.

Pillanat

Arcán  mosollyal
fellélegzik
a pillanat
haván a nap –

a rongy idő
tenyerében
kicsit fázik
de marad.

Változás

A változás múló
pillanatát, ha
csak egy percre is
szemembe morzsolja
a képzelet –
én átszelem
gondolatban
a nyers idő berkeit
és üres lapokra
karcolom a végtelent.

A vers kapuja

A vers kapuja nyitva-tárva.
Agyadban letisztul a rejtély,
ha betérsz rajta, minden titka
feltárul előtted, mint az erkély

a fáradt szemnek, égi távol –
titka a rongyos éjszakának,
amikor betűk fényén lángol:
szemedben tiszta ritmusa a mának.

Alvó szikrák

Ma felbukkannak
álmaim tüzéből
az alvó szikrák

– tegnapok sebe –

néz vissza rám
a falon függő képről:

apám arca
és jó anyám szeme.

Angyalok keresnek

Megszólítanak a
harangok, kérnek,
hívnak, mert szeretnek.

Éget a hang
az éter rezgésén
elér hozzád –
angyalok keresnek.

Arcuk a láthatatlan
tűz, amely belobban
a nedves szempillák mögé –
vérkeringésed forró

zuhatagában
vissza nem térő
simogatás a nyár,
amely a harangütők
kendőzött bronz-sóhajában
egy kedves szóra,
érintésre vár.

Arcunkba csíp

Hideg  harmatot
kortyolgat a reggel
kilátástalan, ránk
szakadt világ,

a szavak néma
labirintusából
a nyers igazság
ég felé kiált.

Fáradt szemünk
a  csillagtérbe bámul,
ahol szemérmesen
zenél az éjszaka

a hold vásottas
fakó mosolyából
arcunkba csíp
a pirkadás hava.

Az együttlét homokszemei

Tágas pupilláink mögül
álomba kivánkoznak
a ma is lüktető
kedves beszélgetések,

a megfagyott terek
lemorzsolódva csirázzák
sötétjét a közelgő éjnek –

csak te és én
várjuk türelmesen
a csillagok jelentkezését
visszatérő álmaink
örök  sziklabörtönében.

Tépett sorokba

Tépett sorokba gyúrjuk elnyűtt,
felégett agóniák havát –
az elkoptatott gondolat tüzében
némán ugyan, de ég felé kiált –

mi megtűrt bábuk, játékszer vagyunk –
szemükben félénk, élettelen ebek,
akiknek már az ugatás is kényszer
és koncot vetni élményszámba ment,

akár ott fent, párnázott, vén padokban,
a bársonyszékek unott sóhaján,
akár Küküllők édes rezzenésén,
s a némán vérző öreg Hargitán.

***

A szerzőről

Dedikálás közben

Fülöp Kálmán 1948. május 30-án született Marosvásárhelyen. A Kis-Küküllő melléki Nagykenden nevelkedett, elemi iskoláit is ott végezte. Erdőszentgyörgyön járt középiskolába, érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait. Egy baleset miatt félbeszakadt szépen induló pályája.
Költészetének alakulásában meghatározó a teológián töltött időszak. Itt ismerkedik meg Karl Barth dogmatikájával, valamint Hegel, Kant és Schleiermacher filozófiájával. Első verse 1997 húsvétján jelenik meg, Elégia a Megváltóhoz címmel a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében. 2000-ben jelentkezik első verseskötetével (Egyedül a parton). A kötet megjelenése után tagja lesz az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. Verseiben az emberi lélek sokszínűségét tárja fel, tematikai skálája igen széles.
Ars poétikája lehetne egyik versének néhány sora:

Ha semmim volna csak, azt is elosztanám,
kalapot emelnék ismerősnek, s másnak.
Kitépném szívemet, s a világba szórnám –
Legyen, akinek nincs, több is, ráadásnak.

Fülöp Kálmán kötetei: Egyedül a parton, 2000, Elégia  a Megváltóhoz (Impress Kiadó Marosvásárhely, 2010), Verőfény. Válogatott versek, Kreatív Kiadó Marosvásárhely,  2013.,  Harmat a fény porában, Kreatív Kiadó Marosvásárhely,  2015., Kőbe vésett pillanat, Kreatív Kiadó Marosvásárhely 2016. Megjelenés előtt hatodik könyve: Angyalok keresnek, 2017.

Könyveit Bölöni Domokos gondozta.  Műszaki szerkesztőjük Donáth Nagy György, a kötetborítók Kedei Zoltán marosvásárhelyi festőművész alkotásainak a felhasználásával készültek.

Fotók: Donáth Nagy György

 

*****************************************************************************************

Mondom a magamét, mert mondhatom

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal

NÉPÚJSÁG,

MÁJUS 24.​

​KÉRDEZŐ:

 SZÉKELY FERENC

Spielmann Mihály

– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…

– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.

– Milyen volt a gyermekkora?

– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.

– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.

– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.

– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?

– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.

– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?

– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.

– Jiddisül nem beszél?

– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.

– Térjünk át az irodalomra. 

– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.

– Mikor jelent meg első kötete?

– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.

– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?

– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…

– Miért mondja ezt?

– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…

– Több évig tanított egyetemen és főiskolán…

– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…

– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?

– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.

– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?

– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.

– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.

– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.

– Hogy értsem?

– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.

– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?

– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.

– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?

– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.

– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.

– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.

– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?

– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.

– Díjak, elismerések…

– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.

– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?

– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.

– Úgy legyen!

****************************************************************************************** 

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni”

(Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)

 

Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében  a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségé­ben szokatlan hangon szólaltak meg versei.  Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?

– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével.

A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én köl