Súrlott Grádics * Szépirodalmi lap

 

Portré

Felhőűzés

Keresztúri Kiss Hajnal

 

Hogyan tudnék megélni az álmaimból?

Kristályos álmok, apró kavicsok,
kikövezik minden hétköznapom.
Apró örömök lajstromát,
álmok töredékeit gyártom,
lépéseket talán a nagy álmokig
vezető úton.

Élményeket lajstromozok,
nehogy elfelejtsem,
hogy ez az az út,
melyen végigmegyek.

Döntések: apró kavicsok:
vívódások vagy futó impulzusok
szüleményei.
Az idő markában felcsillannak
erőfeszítéseim végtermékei.

A külvilág a lármára figyel,
s nem mindig veszi észre
az éneklő koldusokat sem.
Az aluljáróban rohanó testként
elsuhanunk mellettük.
Kornyikálásuk arra emlékeztet:
becsüljük meg azt, amink van,
nekik nincs már látó szemük, s
világuk nehezen megközelíthető.
Leváltak rólunk, elrohanunk mellettük,
hogy lármázásukban
nehogy észre vegyenek.
Most se adtunk kezükbe egy kis kenyeret.
Könyörögnek, de a tömeg
zenéjükön szórakozva tovalibben.
Nincs idő, nincs könyörület.

Belső úton lépkedek.
Biztonság és merész
komfortzóna-elhagyások
egyensúlyán munkálkodom.
Ez a dolgom.
Mozdulok, terveim lekötnek.
Gyertek, ha már vagytok,
magamhoz ölellek,
lehetőségek.
Ha jön és felismerhető
az utat nyitó kapu, átmegyek.
Ismeretlen, de holnap nem lesz az.
Lehetőségek, megszelídíthetlek titeket.

Jó érzések tárháza,
nyugodt elmélkedés,
gyümölcsöskert méhdongása,
anyai örömök lajstroma.
Mi kell még?
Érzékelni minden rosszban
a bujkáló kincseket.
Megélni a jelent,
csak néhány évtized telt el,
s értelmet nyert a Carpe diem.

Árnyas kert, illatát beszippantod.
A kert marad, s a
képet viszed magaddal.

***

Születésnap 2015.02.21.

Apám születésnapja van ma.
Kár, hogy neki nem mutathatom meg magam.
Kinyílnak a kapuk, ha tudom, mit akarok.
Bal kézzel írni, nem is oly nagy dolog,
egyre lazábban keletkeznek a sorok.

Hol van a tavasz, a füttyös sárgarigó?
Áriák szárnyán utazni jó!
Gyermekem a Hattyúk tavát imádja.
Balettozni lehet rá – mondja.
Nyugalom és boldogság,
ez az igazi életkilátás.

Élni jó és zamatos, ha kinyílnak a kiskapuk.
Emberek, jók és rosszak,
mogorvák és mosolygósak
kavalkádban érnek hozzám, s
hozzák tesközelbe mindazt,
amit naponta elmondok magamnak:

Új utakra merészkedni
kérdőjelek nélkül megéri.
Merészség mosolyog,
mikor önmagam korholom.
Önbüntetés szoros bilincs,
nem nyomható le a kilincs.
Napsugár, apró örömök
Az élet ódája könyörög.
Kusza betűk halmaza
jövőmet sugallja.

Sejtem, mondja kisfiam, ha
nem tudja biztosan.
Ez a sejtés belső beszéd,
intuíció s beleérzés segít, ha  épp
a polipkarú bizonytalanság kínoz.

Nem zavar, ha belépsz, fiam,
puha takaródat hozzad.
Az élet puha érzeteit
soha nem kell megtagadni.

Aludj, pihenj, tollam remeg,
elfáradt az én bal kezem.
De a tiéd erős, bátor,
precíz mozdulatokat tesz.
Édesanyám bal kezével,
simogasson minket jól meg.

***

Kézen fogva

 

Szükséglethálókon ébredtél.
Megfigyeléseid filmkockáiból
gondolati folyosót alkottál magadnak.
Végigmentél rajta.
Előtted a cél.
Meghódítottad.
De visszatekintve még
nem tudod, jól tetted-e,
hogy az ambivalens ismerőst
magad mögött hagytad.
Karjaidban fekszik az ismeretlen.
Nem tudod,
visszaléphetsz-e.
Szívesen meggyőződnél arról,
hogy a visszatáncoláshoz
az ajtót magad mögött nyitva hagytad.
Zsigereidben érzed: elérni ezt
igazi művészet.
Érzed: lépegetni a legnehezebb,
ha nem magadért,,
hanem tőled függő kincsedért
lendültél ebbe a számodra
ismeretlen táncba.

***

Töredék az életről

 

Mi az élet?

Akadályfutás, verseny az idővel.

Mi lenne, ha életünket

időtlennek élnénk meg?

Az idő struktúra. Sokszor fölösleges stresszforrás a struktúrához ragaszkodás, fogódzó, szükséges gondolatfogas,

de sokszor az időfolyam, ha nincs résen az akarat,

fenyeget az elúszással.

Az élet érdek: érvényesítése annak, hogy vagyok.,

önmenedzsment, láttatása annak, mire vagyok képes, s

automatikus felejtése annak, amit megalkotni nem tudok.

Az élet művészet, a kommunikáció művészete is. Erről fognak emlékezni rám, hogy voltam és még vagyok, élni az élők emlékezetében valamiért.

Ez lenne az élet?

Egy külső szempont az önkörforgás szemlélete mellet?

Külső nézőpontok begyűjtése a világról, a megoldásokról és magamról talán értelmet ad  létemnek, hogy majd a nemlétben is létezzem.

Hogyan tehetném ezt meg?

Hatni a világra, az emberek lelkivilágára azzal, amit róluk, gondjaikról és megoldásaikról gondolok.

Megerősíteni őket, ha úgy érzem, jó döntést hoztak apró-cseprő vagy nagy horderejű dolgaikban.

A megerősítés gyógyír, alapvető szükséglet, egyfajta hála azért, hogy velem szóba álltak.

Az élet szóba állás a világgal, mosoly az esős, zivataros napokban, öröm afelett, hogy lelkemben csend és nyugalom van.

Teher az, amit annak érzek, egyfajta attitűd a tenni akarásban vagy annak konok tagadásában.

Teher az, ami nem keltette fel az érdeklődésem annyira, hogy lelkesen vessem bele magam.

Teher a reklám nélküli, észrevétlen probléma.

Reklám az, ami jelzi, probléma márpedig van.

Az élet problémák halmaza, de felszámolásukkal hatékonynak érezhetem magam.

Problémák nélkül rámül az unalom.

„Probléma” a „műveljük kertjeinket” nemes parancsa, eligazodás a candide-i zűrzavarban.

Az élet az, ami a kellemes percek felé vezet, út a jó és ringató érzések megtapasztalása felé.

Út az elérhető, értékes érzelmi kapcsolatok felépítése felé.

Az élet egyensúlyteremtés a belső és külső elvárások terén, túltengés-megelőzés.

Az élet tapintatos közeledés a másik felé, tapintattanulás

a hétköznapok kongó betonján.

Kontrasztfelismerés és választás a tapasztalaton nyugvó jó és az elviselhető rossz között, menekülés az elviselhetetlen tapasztalatok elől.

Az élet nem más, mint a napos oldal reményeinek határozott, mégis tapintatos kiaknázása.

Az élet korlátainak elfogadása, hogy próbálkozásaink ne mozogjanak parttalan mederben.

Az élet hit a próbálkozások, egyedi ötletek sikeres megvalósulásában.

Az élet hit abban, hogy amit érzünk, az hiteles: intuíciónk hiteles érzésekkel és gondolatokkal szolgálja döntéseinket és az események interpretációját.

Az élet hit az intuitív döntések hitelességében, bizalom a megérzésben.

A racionális magyarázatok mellett az intuitív értelmezése egyfajta ráadás és előnyt szolgáltat.

Az élet hit önmagunkban, döntéseink, ambivalenciáink elfogadása.

Az élet nem más, mint önelfogadás.

Az élet a kétségek hatékony kezelése, a rumináció megelőzése, a stressz hatékony kezelése azzal is, hogy korábbi döntéseinket nem kérdőjelezzük meg azonnal.

Tanulunk belőle és legközelebb jobb döntést hozunk.

Az élet az, amikor a döntésmegkérdőjelezés sziszifuszi körét leállítva kivívjuk magunknak a belső nyugalmat. Ez a cél a minden egyes napot értékelő hétköznapokban.

Az élet maga az élet értékelése,

megbecsülése minden lélegzetvételnek és fájdalommentes mozgásnak,

a fogócskázó gondolatfutamoknak,

a szikrázó napsütésnek,

az árnyat hozó, esőszóró felhőknek,

a madarak csicsergésének,

az útnak, amely választásokat tartogat számunkra,

a választásainknak,

az elvetett megoldásainknak.

Az élet kommunikáció halk szavakkal. Meggyőzése annak, aki konokul ragaszkodik harsány igazához.

Az élet értékelése a csecsebecséknek,

szöszmötölés a drága időben, felejtése a múltnak,

létezés a mában, jövőteremtés öntudatos munkálkodással.

Az élet a m,ásik ember bevonása hétköznapi magányunkba, közös magányűzés, kollektív csoda, mert melenget a másik léte, jelenléte.

Az élet jelenlevés ott, ahol szeretnénk, megküzdés az unalommal.

Mert nem minden és mindenki keltheti fel az érdeklődésünket.

Az élet csoda, eredete eredetmonda.

Hisz senki sem tudja biztosan, hogyan is volt az első létcsoda, mely puszta metafora.

„És lőn világosság” a fejekben, de élet és halál kérdése továbbra is kiaknázatlan maradt.

„Az élet szép, de szerencse is kell hozzá” – olvashatjuk a Maskerado első oldalán.

Az élet léte szerencsén is múlik, s ehhez nem kell jó genetika.

Az élet esetlegessége maga is egy csoda: leszünk vagy nem leszünk sokszor nem döntés kérdése, vagy inkább akarattal befolyásolhatatlan.

Életünk önmagáért van, ennyi egoizmus még belefér az univerzumba.

***

Felhőűzés

Ki mondja meg a hűvös szeptemberi hajnalokon,
hogy aznap miképp győzöm le magam?
Klisé.
De a valóságban igen nagy feladat.
Ha akadályokat számolok fel,
egy kicsit fel is emelem magam.
Figyelek a lényegre, a megvalósíthatóságra.
belefeledkezem, miközben lázasan
az emberi megnyilatkozásokban is
a valódi szükségleteket
keresem.

Két utazási végpontom között látóterembe kerül
a jó öreg szükségletpiramis, ahogy
a Tanulom magam  lélkekbúvár írója
azt emlegeti, s számomra
AHA-élményeket tartogat.

Feladatűzés minden napom, de
a rozsdabarna színű gesztenyefa lombját,
s az őszi napsütésben lüktető valóságot
még megcsodálom.
Este megkönnyebbülten kergetem ki
a kertbe vágyó, hangosan zümmögő
eltévedt bogarat.

Érzem, a feladatok aprópontos felhője
a szöszmötölő csendet  fenyegeti.
De ahogy a felszámolt feladatlistát pipálgatom,
ringató érzéseim burkában szusszanok egyet.

Nem zavar az ősz,
ellenpont a nyárra.
Vártam már.
Felszámolt pontfelhők nyomán készülök
a holnapi holnapépítő magányra.

***

A bizalom hullámhegyén

Blogbejegyzés, 2013

Miközben a Budakeszi út menti erdőt bámulom, szinte el is felejtem, hogy a buszon nekem csak állóhely jutott. Sztoikus nyugalommal veszem tudomásul, hiába van a táskámban kedvenc olvasnivalóm, ma reggel olvasásra nem lesz alkalmam. Fiatalok ültek le egymással szemben. Vannak, akik nem ocsúdtak még fel reggeli kábulatukból, de van egy közülük, aki mindannyiunk helyett beszél. S ezzel nekünk a hallgató, befogadó szerepét szánja teljesen önkéntelenül. Ő ugyanis csak magával foglalkozik és szakadatlanul felhangosítja vég nélküli narrációját. Miért is teszi? Azért, mert van egy figyelmesen hallgató barátja, aki úgy tűnik, nem bánja, ha ma reggel nem gondolhatja végig tennivalóit és nem igazán nézheti önfeledten a budai erdőt. Más szerepe van. Ő az értő figyelem földi megtestesítője. Itt nem egy bólogató Jánosról van szó, aki elviseli egy másik ember szóáradatát, hanem egy laikus pszichoterapeuta önfegyelmével hallgató fiatalról. Visszakérdez, ha valamit nem ért pontosan és ettől a beszélő szárnyakat kap.

Fél óra alatt kibontakozik egy fiatalember traumáktól sem mentes élete.  A szakadatlan beszélőtől megtudjuk, mivel foglalkozik, mire büszke, milyen nüanszokhoz ért a DVD-k világában és milyen munkahelyi kudarc érte.  Az, hogy hetvenkét órás szakadatlan munkával dolgozott egy cégnél, mert „sürgős volt a cucc”, de aztán egy hónap után elküldték…Ugyanakkor tanúi lehetünk annak, hogy a bátorító bólintásoknak a visszafogott fél részéről milyen csodálatos hatása van.  A szenvedélyes  ventillálás után jön az  igazi önmegerősítés, amikor a beszélő többször ismételgeti: „Nem vagyok egy elveszett ember otthon…, de máshol sem…” Majd ezt támasztja alá  az életéből merített példa is: „A padlásfeljárót én építettem meg apámmal csupa használt anyagból… No, jó, a fém létra részei nem voltak használtak. De képzeld: nem esik be az eső!”.  Ezek után mintha szárnyakat kapna. Mutálófélben lévő hangján kommentálja, ami éppen a homlokterébe kerül. Barátja bátorító, bujkáló mosollyal az arcán követi gondolatban vég nélküli beszédét és közben hümmögő bólintásaival kortárs segítőként lép elő.

Így lenne jó, gondolom, hogy legyen néhány bizalmasunk, akinek lelkiismeret-furdalás nélkül lefoglalhatjuk nemcsak az idejét, hanem érezhetjük pozitív érzelmeinek kisugárzását is. És közben ő nem érzi azt, hogy kölcsönvettük az idejét és ránk fordított energiáját. Közös mű ez, amely percenként más alakot ölt, tartalma egyre gazdagodik, kikerekedik, mint egy éretten lepottyanó illatos alma. A beszélő pedig tényleg a bizalom hullámain utazhat, amíg ilyen fokú megértésre talál. Ilyen (kor)társakra lenne szükség, akik lehet, hogy nem végezték el a pszichológia szakot, mégis segítőként emelkednek ki a tömegből. Hisz íme, az utazás csak egy szükséges léthelyzetnek tűnt, mégis megszűnt a külvilág. Vagy inkább egy burok keletkezett, amelybe a beszélő az egóját betelepítette és a másikat fogva tartotta. De közben a társa vele csodákat művelt, ott a pszichoburokban.

***

Azonnal

Másodpercek aranyáron,
gyorsulunk a percen belül,
s a rövidtávú memória
fényes reneszánszát éljük.

A reklámvilág azonnalja
beköltözött az agyunkba,
életmódunk gyorsulását
diktálják már mindenhonnan.

Szabály lesz, mit a merészek
maguknak már kiharcoltak:
villanásnyi diadalt
a nagyvárosi forgatagban.

Kimondatlan itt a parancs:
ne tétovázz, ha már itt vagy,
vedd fel a ritmust, de hamar!

Ki törődik már azzal,
ki a régi zöldön akar sárga helyett
komótosan átballagni,
miközben a percek
az élet-halál harcért minket
nem hagynak nyugodni.

Épp ránk zúdul és velünk marad
egy kereszteződésnyi autózuhatag.
E vásári kakofóniában
a perceket vesszük számba.
De mikor hosszútávú céljainkhoz
foggal-körömmel ragaszkodunk,
kihegyezzük érzékünket,
hogy mégse legyünk felelőtlen
azonnali percemberek.

***

Lélekharang

A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki.

Babits Mihály: A magyar jellemről

Nemzetünk kegynapjain magunkon érezzük történelmünk óvó pillantásait, de nem tudjuk pontosan, mi lenne a legtökéletesebb reakció erre a kihívásra. Emlékezetünkben kutatgatunk a mintacselekvések után, mert a porosodó, néma betűk túlfűtöttségét nehézkesen érezzük át. Lelki szemeink előtt sorakoznak olyan letűnt ideák, mint az eposzi hősiesség, az önfeláldozó hazaszeretet, az ész és az érzelmek patetikus bálványozása, de szinte fogvacogva idegenkedünk tőlük… A következő pillanatban már érezzük, de nem tudjuk kimondani, hogy mi valami újra lennénk alkalmasak. Az érzéseinket azonban nem tarjtuk annyira érdekfeszítőnek, mint a tapasztalatainkat, így nem is boncolgatjuk. Az új idea tehát „kiolvashatatlanul” kavarog bennünk, mi pedig tanácstalanul toporgunk az ünnep pillanataiban.
Egy élesztgető kérdés nyugtalaníthat minket: „Meddig téblábolunk? Mikor fogjuk kimondani, hogy mi az, amit érzünk?” Talán akkor, ha megerősödtünk. Már többször megpróbáltuk, tudjuk a történelemből. A kudarcok talán jobban elkeserítettek, mint más nemzeteket, s sokszor a rezignációt állítottuk magunk elé védőpajzsként. Ennek a sajnálatos ténynek a nemzet lélek-tükrében, az irodalomban is megvannak a lenyomatai. Már Berzsenyinek A magyarokhoz (I–II.) című ódáiban, Kölcseynek a Himnuszban, Vörösmartynak a Szózatban is nemes példákat kellett kiemelniük a múltból a nemzet lelkének hajnalodásáért. Petőfi szenvedélyesen élt jelenében. Hű maradt szőlőszem-hasonlatához: a nemzet apostolaként vállalta Szilveszter önfeláldozó „sugár”-szerepét. Lángoló költészete pecsétként nyugszik eszméinek romjain.
Ady magatartása már közelebb áll hozzánk, hisz ő elődeinek kiábrándultságára tekint hol részvéttel (A fajok cirkuszában), hol cinikusan  (Nekünk Mohács kell).    Mi is érezzük, hogy önkifejezés nélkül csak a kihunyt, néma csillag-lét lehet a miénk, melynek nincsen sem jelene, sem jövője. Nem akarunk nyom nélkül eltűnni, ennyi hiúsággal tartozunk az utókornak, mert mi lesz akkor, ha nem lesz érdemes ránk visszagondolni?  Mindig ezért kezdjük az elején: birtokolni akarjuk elődeink sikereit és kudarcait, a történelmet. Nélküle nemcsak gyökértelennek, hanem értéktelennek is érezhetjük magunkat. De ugyanebben az emlékező pillanatban rádöbbenünk a szívszaggató paradoxonra: ha valami újat, egyénit akarunk magunk után hagyni, akkor el kell fordulnunk a múlttól, le kell rombolnunk magunkban valamit.  Jelenleg mintha a szenvedélyes szemlélődés állapotában lennénk. Éleslátásunkat a „most” köti le. Minden érzékünkkel figyeljük környezetünk eseményeit, s a bennük vergődő embertársainkat, de csak felszínesen, mert nincs rá elegendő időnk. Minden felszínes csillogás vonz, mint a kisgyermeket, aki még nem értheti meg a lényeget.  A másik véglet az, hogy mindentől elzárkózva önmagunkba zárjuk önmagunkat az összes vágyunkkal és keserűségünkkel együtt. Mi lehet az oka ennek az ambivalens magatartásnak? Talán áttekinthetetlen életterünk, amely elidegenedett, mégis formál minket, míg hagyjuk. Nem. Egoizmusunkat nem foghatjuk az anyagi javak élettelen környezetére, csak bekebelező, mindent birtokolni vágyó önmagunkra! Be kell ismernünk, hogy a poszt-poszt modern kór a lelkünket támadta meg. Csak azt érezzük, hogy szenvedünk, és tehetetlenül vetítjük ki keserűségünket embertársainkra, vagy vállalván a néma búskomorságot, kiírjuk magunkból fájdalmainkat. De mi lehet az arany középút? És mit ér a papírra vetett érzés, ha senki sem fordul empátiával a holt betűk felé?
Lassan már csak önmagunkat vagyunk képesek szeretni, s ebben a határtalan önszeretetben mégsem vagyunk lélekben szabadok. Lelkünk gúzsba kötötten rejtőzik bennünk, miközben a fizikai szabadságot élvezzük.
Nietzsche óta nincs szükségünk Istenre, mert minden, ami hozzátartozik, ránk hatástalannak bizonyul? Nemcsak a szakrális szavak, hanem az egyházi zene akkordjai is fölöslegesek? Szinte örülünk a szekularizáció túlhajtásainak.
Levetjük poros szokásainkat is, mint elvetélt kegytárgyakat, s közben nem vesszük észre, hogy közösségünk lelkét támadtuk meg.
Még mindig nem tekintünk elfogadóan a másik emberre, mert még mindig azt keressük benne, amivel még eddig nem találkoztunk, de nem azért, hogy értékeljük, hanem azért, hogy kitagadjuk közösségünkből, és újra magunkra maradjunk?
Még mindig nem fogadtuk be sem Hamvas Öt géniuszának lényegét, sem Babits figyelmeztetését: „Aki sokat és sokfélét befogad, vagy megért, az kevésbé fog kizárólagos hatása alá kerülni egynek és egyfélének. (…) Így jobban tud az maradni, ami. Megmarad a maga kipróbált, véges, de mégis folyton gazdagodó világában.”(A magyar jellemről)
Önmagunk komfortossá tett vagy kényelmetlen burkában éljük modern magányunkat, és azzal áltatjuk magunkat, hogy szabadok vagyunk. A szabadság fogalmát azonban kénytelenek leszünk kitágítani vagy átértelmezni, ha lelkünkben az ellenkezőjét megtapasztaljuk. Az átértelmezés kérdések, hipotézisek megfogalmazásával kezdődik. Ebben az esetben önként kínálkozik az a banálisnak tűnő kérdés: mikor érezzük szabadnak magunkat? Ha a válaszadás mélyrétegeinek lehetőségeit fontolgatjuk, akkor látnunk kell a nagy a komplexitást: mivel az érzés minősége nemcsak az objektívnek tűnő környezettől függ, hanem az adott szubjektum egyéni reakcióitól is, ezért nehéz megmondani, hogy kié az igazi, általánosításra méltó érzés.
Dilemmánkat egy viszonylag egyszerű pszicho-szociológiai empíria próbálja meg látszólag feloldani: a tömegszuggesztió gépezete. Eszerint, ha egy azonos környezetből jövő ingereket egyvalaki értelmezi és továbbítja társainak, akkor azt ők szinte gondolkozás nélkül elfogadják. (Aronson Elliot: A társas lény) Ez a megállapítás azt mutatja, hogy nem mindig létezik annyi szabadság-értelmezés, ahány ember gondolkozik, hanem többnyire erős egyéniségek gondolataival azonosulunk. Lehet, hogy ezért kedveljük a kanonizált gondolatokat, vagy talán azért, hogy ne kelljen újat kitalálnunk. Talán nem merjük vállalni kimondott szavainkért a felelősséget, vagy puszta kényelmességből ki sem mondjuk őket.
Mi lehet a valódi megoldás? Megcsappant önbizalmunkat valahogy vissza kellene szereznünk. De hogyan lehetséges ez, ha önmagunkat sem ismerjük? Paradox módon a lélektan századában élünk, amikor mindent az emberi lélek provokációira vezetnek vissza. Ez csak úgy lehetséges, ha egyoldalúan lebecsülik emberi képességeinket, és a külvilág romboló erejét erősebbnek nyilvánítják. Környezetünkben azonban mi birtokoljuk – ha nem is maradéktalanul – az ismereteket és elvileg a problémák megoldásait is. Igaz, nemcsak ismeret-raktárak vagyunk, hanem sikeresen önmagunk ellen is tudjuk azokat fordítani. A hasznosság túlpörgetett csapdájába léptünk. Az, hogy kinek használ, vagy kinek árt, kulcskérdéssé emelkedik. Tény az, hogy legelemibb létfeltételeinket visszafordíthatatlanul romboljuk, mert önpusztító terveinket nemcsak a külvilágra, hanem az emberi lét feltételeire is kiterjesztettük. Ha mégis építünk, ha valamit felfedezünk, akkor a velünk egyet-nem-értők még nálunk is kreatívabban tudják azt ellenünk fordítani.
Ha mindezeket tehetetlenül tudomásul vettük, akkor fel kell tennünk a kérdést: mit értünk ma az ünnepre emlékező versek ellenség fogalmán, és ki az ellenségünk, mert a harc most nem a lelkek halálát, hanem az önfelszámolást jelentheti. Tudatában vagyunk annak, hogy az ellenvéleményen lévők megmaradnak, mert ők mefisztói pólusként a további fejlődéshez szükségesek, de nem feltétlenül ellenségek.
Nézőpontjainkat tehát megfontoltabban kellene nyilvánosságra hoznunk. Irodalmunk fogalmi kincsét kellene átértékelnünk, újrainterpretálnunk, hogy minél többen legyenek azok, akik a vitát kreatívnak, az önkifejezés egyik módjának tartják, a harcot pedig destruktívnak. Akik erre ráéreztek, azok még most is szeretnének országhatárok nélküli, szabad életteret, amely új lehetőségekkel kecsegtet és megáld szükségszerű konfliktusokkal is. Így már teljesen kivédhető ennek a vágynak az utópiaszerűsége. Sőt mostani szabad életünkben alapvető kérdésként merülhet fel, hogy melyikünk értékeit vethetjük el, vagy tarthatjuk meg szabadon. Most, a még nagyobb szabadság birtokában, már nehezebben vagyunk képesek dönteni, ha nem tartunk önvizsgálatot, hogy hibáinkat felfedezve azokat erényeinkkel ellensúlyozzuk. Ehhez azonban olyan egyénekre van szükség, akik azért is élnek, hogy a világ összetettségét áttekinthetővé és értelmezhetővé tegyék önmaguk számára, akik meghallják, és komolyan veszik a fejük fölött rezgő lélekharangot. De ez a lélekharang most nem az egyén vagy a nemzet halálára figyelmeztet, hanem szellemi kihívásra hívja az ünneplőket, hogy az ünnep pillanatában elhangzó (hazafias) fogalmakat is töltsék fel XXI. századi jelentéssel. Ha ez az újraértelmezés nem történik meg, nemcsak az egyén szótára lesz szegényebb, hanem észrevétlenül a kollektív gondolkozásban – az elfogadható interpretáció hiányában – bekövetkezik a fogalmak halála. Így elkerülhetetlenül az ünnep lélek nélkül üres mutatvánnyá alacsonyodik, szereplői pedig marionett figurákká zsugorodnak.  Ha azonban a szavak átlényegülését elősegítjük, lelkünket nem fenyegetheti közöny, hanem a huszonegyedik században is képessé válunk összekuszált benyomások helyett őszintén ünnepelni.

***

Kanyar

A határozott határozatlanság ingyen van.
De ha megtartod, drága
válaszutak nélkül hagy.

Az is választás, ha a
helyben járást választod
a legközelebbi  keresztútnál.

A döntés elkerülhetetlensége  azonban
elmédet tovább igazgatja.

Érzékeled már: ez a toporgás nem más,
mint felkészülés egy újabb dobbantásra,
éber szemlélődés, infógyűjtés,
a fürge gondolatfutamok
simulékony zenéjének elmélyült
hallgatása.

S a döntés észrevétlenül érkezik,
Lám, mégsem hagyott cserben.

***

Gyászirat

(Férje haláláról)

Gyönyörű, rozsdabarna ősz szikrázó napsütéssel mit ér,
ha egy szeretett apát rabolt el épp?
Gyermekeit többre tanította, mint egy csapat szuper ész.
Beszélni, sakkozni, nevetni, humort kicsikarni,
hétköznapokból elűzni a szürkeséget.
Évekig fejből mondott meséi ápolták fiai képzeletét,
számukra az apai érzelmi kötődés alapját jelentették.
Történetek jöttek úgy igény szerint,
a témát csak úgy meg kellett rendelni.
Valóság és mese határvonalán bármely téma
regénnyé duzzadt ajkain.
Puha, simogató keze gyengédségre intett.
Sugárzott belőle a szeretet, miközben
könyvtárnyi irodalmat olvasott fel.
Fiai szívták is magukba, mint az életet.
Az önuralmat történetek mesélésével tanította meg,
s csak ezzel fegyelmezett.
A tenyerén hordozta őket, mint drága kincseket.
Megtanította, hogy egymásnak kincsek.
Hogyan lehet ezt elfogadni, hogy egyszer
csak az egyik közülük nincsen?
Vérbeli apa volt, mélyen érző lélek,
két fia örülhet e szerencsének:
védte, tanította őket, megtárgyalta velük a határokat,
miközben a beláttatás e humánus módszerével
mégis szabadon növekedhettek.
Emlékszünk rá, mint többnyelvű nyelvészre,
ki gondos végiggondolás után
megmagyarázott minden nyelvi formát.
Az értelem sugárzott barna szemeiből ránk.
Igaz, hitelesen cselekvő apa és férj volt,
kire minden körülmények között
lehetett számítani.
Szavát betartotta, gerince egyenes,
tekintete tiszta, s mindezt
csak a kegyetlen
betegség törhette meg.
Szenvedése miatt tekintete fátyolos lett, de
a kínok között is
szentenciózus válaszok jöttek kérdésekre,
melyekre a választ
csak egy apa adhatja meg.
sajnos, nem segít rajta semmilyen
(gyerek)szájból eredő,
megoldást kutató gondolatfutam.
Búcsúzunk a bölcs, hiteles angoltanártól,
kitől sokan tanulni akartak és tudtak.
Hátramarad kétnyelvű, értelemtől sugárzó
kisfia, s habitusában apját követő,
távolból hazaérkező, felnőtt testvére.
Mindketten apai otthonnak, érzelmi mentsvárnak
tekintik a kis fészket,
hol mindannyian szívünkbe zártuk
az imádott apát, gyengéd férjet,
a szerény  természetességet sugárzó férfit,
ki nem véletlenül
igazi otthonának érezte Budakeszit.

Peter Bowing 56 évesen örök álomra hajtotta fejét 2018. november 2-án, az esti órákban.

Korai távozásának fájdalmában osztozik özvegye, két fia, közeli és távoli rokonai, barátai, szomszédjai, ismerősei, munkatársai. Nyugalma legyen teljes.
2018. november 9.

***

Néhány mondat magamról

A népes 70-es korosztály tagjaként születtem Marosvásárhelyen. A megyeszékhely tövében békés szigetként éltem meg a kis- és nagyerdővel, meg egy veremhideg forrással szegélyezett élőhelyemet, Maroskeresztúrt. Kicsit zavart, hogy középiskolai éveimben mi, keresztúriak, falusinak számítottunk. De még inkább annak éreztem magam csoporttársaim körében Szegeden, ahova 90-től jártam magyar nyelv- és irodalom szakra az akkori JATE Bölcsészettudományi Karán. Az etnográfia és református vallástanári szakokat elvégeztem, mert akkor így éreztem magam teljesnek. Bár okleveleim honosította a bukaresti hatóság, s nagyon készültem haza, mégis Magyarországon ragadtam. Először a mezőtúri református gimnáziumban magyar nyelv- és irodalmat tanítottam. Később Budapesten – miután megszereztem a közép- és felsőfokú nyelvvizsgák után az angol szakos oklevelet – a Bókay János Kéttannyelvű Gimnázium és Szakközépiskolában angol szaknyelvet oktattam a két-tannyelvű osztályokban. Közben a Semmelweis Egyetemen oktatást koordináltam.

Az angol nyelv iránti szeretetem abban is megnyilvánul, hogy közel két évtizede kitanultam a szakfordítás fortélyait. (A szaknyelv főleg a mentálhigiéné lett, amelynek lényegét egy tanár-továbbképző szakon sajátítottam el.) Néhai férjem csiszolgatta magyarról angol nyelvre lefordított szövegeimet, míg én is, ő is elégedett lett vele. Egyikünk az egyik nyelven, a másikunk a másik nyelven volt anyanyelvű. Megbíztunk abban, hogy külön-külön nyelvi szinten elég erudícióval rendelkezünk annak megítélésére: mikor áll készen az „eladásra” a létrejött munka. Évekkel később az egyetem Egészségtudományi Karán is óraadóskodtam: angol egészségügyi szaknyelvet tanítottam graduális hallgatóknak. Ezzel párhuzamosan az ETK-n működő Szaknyelvi és Kommunikációs Csoport tolmácsképzője posztgraduális hallgatóinak tartottam felsőfokú angol kommunikációs órákat. Az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolájában elvégzett két év után komplex vizsgát tettem.

Úgy érzem, az írás és az olvasás mindennapjaim része: kísérői hektikus utazásaimnak. Fontos eszközei életem strukturálásának, s annak, hogy hétköznapjaimat értelemmel legyek képes feltölteni. Tízéves fiamnak szentelem szabadidőmet. Abban reménykedem, hogy sikerül megőrizni kétnyelvűségét, s felnőtt korában talán elég jó anyaként fog engem számon tartani.

Ellentmondás vagy sem, most, amikor Budapesten dolgozom és az agglomerációjában élek, már nem érzem magam falusinak. Pedig még identitást se cseréltem. Talán csak az idő telt el.

Keresztúri Kiss Hajnal

 

************************************************************************************

Portré

Nagy Miklós Kundról

 

EMKE • Spectator-díj

Méltatója: Gáspár Sándor

Nagyenyeden minden a kollégiumról meg a borról szól. Meg a két rettenetes pusztításról 1704-ből és 1849-ből, amikor asszonyokat, csecsemőket, fegyvertelen öregembereket gyilkoltak. Nagyenyed szól a könyvtárról — pusztulásairól és újjászületéseiről, – meg az Erdélyi Gazda dél-erdélyi megjelenéséről, arról, hogy ez a szerkesztőség mutatta, Enyeden mindig voltak, akik újracsíráztatták a magyar közösség életét, akik a közösség életének fejlesztésében találták meg saját életük értelmét, akkor is, amikor a börtön falai, a nagyenyedi „szocialista egyetem” mutatta az állandó veszélyt is.

Nagy Miklós Kund innen indult, Nagyenyedről, ahol leginkább olyan embereknek járt ki a tisztelet, akik a közösségért alkotnak, olyanoknak, akiknek manapság az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) díjat ad, olyan rendkívüli teljesítményért, amely a mindennapi munka szorgalmából cementeződik bámulatunkat kiváltó teljesítménnyé.

Az enyedi fiatalember az enyedi kollégiumból, ahol egyik dédapja rektor volt, onnan, a Bethlen Gábor Kollégiumból indult Marosvásárhelyre, akkor még autonóm tartomány, a Magyar Autonóm tartomány székhelyére, tanárképző főiskolára. A korabeli rendnek megfelelően került a Nyárád mentére, Szentgericére magyar-román szakos tanárként 1965-ben. Románia újabb kori történetének sorsfordító esztendeje ez, Szentgericén viszont olyan nagyon ez nem érződött, inkább a hagyományőrző székely közösséget látta a fiatal tanár. A Marosvásárhelyi Rádió hangja kapcsolta a nyárádmenti falut a nagyvilághoz, ide került Nagy Miklós Kund 1968-ban, s ez az esztendő végleg meg is határozza életét. Ettől a naptól kezdődően újságíróként élt, napi feladata volt figyelni a társadalom életét, a művelődési eseményeket, létrehozni ilyen eseményeket – a Vastapsot például. A Marosvásárhelyi Rádió egykori nyílt műsora volt ez, amelyen a közönség részvételével készült a hangfelvétel – csapatmunka, amelynek egyik tagja Nagy Miklós Kund volt. Egy-egy ilyen produkció nyilván eseménye volt a rádiónak: riportereknek, szerkesztőknek, meghívott előadóművészeknek, de eseménye volt annak a székelyföldi városnak, községnek is, amelynek a művelődési otthona adott helyszínt a felvételnek.

Megszerezte az egyetemi diplomát is, Kolozsváron, államvizsga dolgozatának témája: irodalom a Marosvásárhelyi Rádióban. Dolgozatában példaértékűen mutatja be azt a teljesítményt, ami – mai szemmel – ebben a szerkesztőségben közművelődési projektként értékelhető. A magyar és a világirodalom klasszikus értékei mellett a kortárs irodalom, a születő irodalom és az irodalmi-művelődési élet eseményeiről tanúskodó műsorokat is számba vette, részben pedig saját munkáját. Munkája során jól beilleszkedett a rádió közösségébe, ahol pedig a műsorok ritmusa sok feszültséget okozott, de ő el tudta kerülni a személyes gondokat okozó konfliktusokat, s néhány tanulóév után a Művelődési osztály vezetője lett. Hadd említsük a Megy a magnó portréinterjú-sorozatát is, melyben sok interjút készített, amelyek ma is el-elhangzanak a rádióban. Még folytathatnám ezeknek az éveknek a számbavételét, de akkor mi maradna a későbbi évtizedeknek, amelyek pedig alkotói értékben is, mennyiségben is felülmúlják a rádiós esztendőket.

1985 töréssel indult, megszűnt a rádió, de Nagy Miklós Kund néhány hónap után újra a sajtóban kapott lehetőséget – a Vörös Zászlóhoz került, a megyei napilaphoz, ahol a művelődési oldalak szerkesztőjeként dolgozhatott. Azóta töretlenül jelen van a Maros megyei olvasók előtt a Múzsa szerkesztőjeként, a művelődési-közművelődési élet valamennyi vonatkozására figyel. Szakterületéül a képzőművészetet választotta, ebben mélyedt el, olyannyira, hogy a rádió, később az újság számára készített interjúk, riportok, műterem-bemutatók alapján immár több mint 30 kismonográfia, művészportré, művészalbum sorakozik a polcokon, amelyeknek ő a szerzőjük.

Hadd mondjam el, hogy a 2000-es évek elején a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szakmai tábort szervezett Korondon, a sóvidéki képzőművészekről, hiszen az addig lényegében fehér foltnak tekinthető területen emlékezetes alkotásokkal tíznél több képzőművész jelentkezett néhány év leforgása alatt. A sajtóban viszont nem olvashattunk róluk jelentőségükhöz méltó módon. A tábor résztvevőinek anyagai közül kiemelkedett Nagy Miklós Kund tanulmánya, amelyben  példaértékű alapossággal sorakoztak a művészettörténész adattárába való információk, de Nagy Miklós Kund feltárta a helyi gyökereket is, továbbá összegzésében ki is jelölte azt a területet, amelyen jelentősnek találta az alkotót. Ráadásul példás fegyelemmel, alázattal és gondos, szakszerű nyelvezettel.

Mindeközben újságíró maradt, vagyis sok irányban érdeklődő ember, kíváncsi ember, aki – művelődési újságíróhoz méltó módon – a színház iránt is érdeklődött meg a művelődéstörténet iránt is, így születtek meg színészekkel is a beszélgetőkönyvek, és szinte csak úgy mellékesen, kiadásra rendezte Bernády György emlékiratait is. Ezt csaknem hivatali feladatként, hiszen a Bernády György művelődési alapítvány alelnökeként is tevékenykedik. Marosvásárhelyen a város szellemi központjává fejlődött a Bernády-ház, amelyben hónapokra előre le van foglalva a terem, egymást érik a tárlatok, de a kiállítások mellett más rendezvények is helyet kapnak, és ezeknek is a legtöbb esetben Nagy Miklós Kund a házigazdájuk.

A kiállítások szervezése, berendezése talán hivatali feladat, de megnyitásuk, a megnyitó beszédek megannyi művelődési tett, megannyi közművelődési esemény, megannyi szem a marosvásárhelyi magyarság összetartó láncában. Nem csoda, hogy több kitűntetést is kapott már, közöttük 2004-ben a MÚRE nívódíját, 2013-ban pedig a Pro Cultura Hungarica díjat, valamint a Maros megyei EMKE életműdíját. 2015-ben a Bernády-emlékplakett birtokosa lett.

Nincs most helye annak, hogy főszerkesztő-helyettesként, majd főszerkesztőként végzett munkáját is szemügyre vegyük, bár az is fontos eredmény, hogy a Népújság mindmáig Maros megye legnagyobb példányszámú napilapja.

Az Újságíró Egyesületnek alapítása óta tagja, de szerepet vállalt a Helikon–Kemény János Alapítványban is, a Marosvécsi Napok egyik szervezője. Inkább azt hangsúlyoznám, hogy nyugdíjba vonulása után vált láthatóvá igazán, hogy mennyit dolgozik. 1997-ben jelent meg a Helikoni arcképcsarnok, Hunyadi László plakettjeivel, s azóta minden esztendőben megjelenik egy-két kötete. Gondolom, most is készül valamivel. Marosvásárhelyen szinte minden jelentős képzőművészről írt könyvet, számba véve azt a rengeteg alkotást, melyek igazi értékét egyelőre talán fölbecsülni sem tudjuk, s ehhez kellene mérnünk Nagy Miklós Kund munkája értékének mértékét is. Könyvei nélkül sokkal kevésbé lenne látható az a kincs, amit az erdélyi festők derékhada – főleg a marosvásárhelyi iskola – létrehozott. Mindemellett folyamatosan ma is szerkesztője a Múzsának, amelyet nyugodtan tekinthetünk irodalmi-művelődési hetilapnak is, és talán megérdemelné, hogy évtizednyi anyaga kötetben, antológiaként is napvilágot lásson.

Arra gondolhatnak Önök, s legalább okkal, ha nem is joggal, hogy ennyi munkát csak vasszorgalommal és nagyon komoly, csaknem komor lélekkel lehet csak elvégezni. A vasszorgalommal egyetérthetünk, de a komorsággal már nem, hiszen Nagy Miklós Kund a ritka kabarészerzők egyike is. Sok éven át szerepeltek jelenetei, bökversei a vásárhelyi kabaré előadások műsoraiban, mikor a rádióban, mikor a színpadon. Néhány csujjogatót olvashatunk Székely Szabó Zoltán könyvében, de hallani mostanában az Újságíróklubban is szoktuk, amikor egyik-másik kollégát felköszöntjük. Egy-egy fordulata minduntalan felbukkan a vásárhelyi szólások között is, nyilván legtöbbünk nem tudja, hogy ez Nagy Miklós tréfája, de nem is azért írta a szerző, hiszen szerez ő másikat is, amikor akar.

Kívánom, hogy még sokáig akarjon, dolgozzon. Gratulálok neki, és köszönöm az EMKE-nek, hogy érdemesnek találták Nagy Miklós Kundot a Spectator-díjra, amelyet a legigényesebb, széles látókörű és harcos magyar publicistáról neveztek el, Krenner Miklósról, írói nevén Spectatorról. A díjat most druszája kapja, Isten éltesse, sokáig szeresse.

(Elhangzott 2017. április 8-án Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)

***

„Muszáj Herkulesnek kell lenni”

Beszélgetés Nagy Miklós Kund művészeti szakíróval

Marosvásárhely krónikása, értékmentő strázsamestere, szellemi mecénása, az erdélyi értelmiség emblematikus személyisége. Így aposztrofálhatnám interjúalanyomat, akinek írói és kulturális-szervező tevékenysége ezer szálon követhető nyomon. Mint újságíró több évtizede ad folyamatosan hírt Erdély művészeti életéről, neves alkotóiról, s feladatának érzi az itteni fiatal művészek indulásánál is bábáskodni. Publicisztikák, kritikák, esszék, portré- és tanulmánykötetek szerzőjeként, az írástudók felelősségével működik a romániai magyar kultúra számos szegmensében. Nagyenyeden a történelmi jelentőségű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon, s Kolozsváron a Babeș Bolyai Egyetemen szerzett magyar–francia szakos diplomát. Pályáját a Marosvásárhelyi Rádióban kezdte, művészeti műsorok szerkesztő riportereként működött, a rendszerváltás már a megyei napilapnál érte, frontembere volt a Népújság megalapításának, először: rovatvezetője, majd főszerkesztő helyettese, 2012-ig főszerkesztője volt. A lap hétvégi művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada, ma is ő szerkeszti. Több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete jelent meg, színházi cikkei, kritikái megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat és rendszeres házigazdája művészeti rendezvényeknek. Több elismerés és díj tulajdonosa, társadalmi szervezetek aktív tagja, a Bernády Alapítvány alelnöke. Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhelyen beszélgettünk.

Nagy Miklós Kund. Mellette: Bölöni Domokos

– Reneszánsz embernek tartják, mert több dolgot is minőséggel művel. Hogy kezdődött ez a „polikultúrás” tevékenység?

– Muszáj Herkulesnek kell lennie annak, aki a kultúránkat itt, Erdélyben életben akarja tartani, s e törekvést többen életcélnak is tekintjük. A több hullámú kivándorlás miatt bizonyos területeken kevesen maradtunk, így akaratlanul is többféle tevékenységgel kell egyszerre foglalkoznunk. Ugyanakkor úgy hiszem, felszínesen semmit sem szabad művelni, ezért ha bármely kulturális területre tévedtem, abba egy idő után komolyan beleástam magam. Igyekszem ma is nyitott lenni, kulturális szervezőként, kurátorként megpróbálok minden irányzatnak, a művészi kísérletezésnek is helyet adni. Nem szeretném, ha becsontosodna a szemléletem, ugyanakkor idősebb emberként, a hagyományokat is fontosnak tartom. Ha valakiben tehetséget láttam, azt igyekeztem felkarolni, és ha beváltotta a hozzá fűzött reményeket – befutott festő, vagy elismert író lett – örömmel nyugtázom, hogy pályája indulásánál ott voltam.

– Milyen volt újságot írni a rendszerváltás előtt, hogyan tudott akkoriban az értékek mellé állni, ugyanakkor „szalonképesnek”is maradni?

– ’68-ban kezdtem rádiózni és gyorsan meg kellett tanulnom, mi is a hatalom és a diktatúra. De szerencsére az irodalmi és művészeti terület felé sodródtam, ahol kicsit szabadabban mozoghattunk, mint más rovatoknál a kollégáim. Persze a lehetőség kihasználásához kellett némi turpisság is. Akkoriban a hatalom próbálta megakadályozni, hogy az erdélyi magyarság különböző szellemi központjai tartsák egymással a kapcsolatot. Kitaláltunk tehát olyan műsorokat, amelyek ez ellen hatnak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című beszélgető-sorozat, melyben az egyik alany – mint afféle stafétabotot – a másikhoz küldte tovább a mikrofont és a riportert. A több évig tartó izgalmas műsorláncolatban több mint négyszáz neves személyt szólaltattunk meg, többek között Kós Károlyt, Sütő Andrást, Székely Jánost, Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt, Harag Györgyöt, Bács Ferencet, Tanay Bellát. Készült hetente egy irodalmi-művészeti műsorom is, akkoriban kezdtem kapcsolatot kiépíteni a vásárhelyi, székelyföldi képzőművészekkel is.

– Gondolom, bátorság kérdése volt olyan interjúalanyt választani, aki valamiért szálka volt a hatalom szemében, nagy kihívást jelentett ez egy fiatal rádiós számára?

– Hogyne. A rádió kettős – bukaresti és marosvásárhelyi – alárendeltsége miatt azonban nem csak a megszorítások voltak nagyobbak, esély is gyakrabban adódott az ukázok elkallódására. Emlékszem, miután például Bartis Ferenc kijött a börtönből és tiltó listára került, ez az intézkedés minket valahogy kikerült. A vásárhelyi rádióban megszólaltattuk. Működött a cenzúra, piszkálódtak a feletteseink, a rendszer torzulásával együtt egyre abszurdabb lett minden, de így-úgy, valahogy be lehetett lopni az adásba bizonyos témákat, személyeket. Míg aztán ’85-ben, be nem tiltották a magyar nyelvű adást. Egyik nap a délutáni adáskezdet előtt nem sokkal jött a parancs Bukarestből, hogy attól a pillanattól kezdve a vidéki rádióadók többé nem sugározhatják műsoraikat, a szerkesztőségeket felszámolják.

– Semmi előjele nem volt ennek a döntésnek?

– Szóbeszéd előre jelezte, és nem is tűnt lehetetlennek főleg amiatt, hogy Elena Ceausescu volt kompetens ezekben a kérdésekben, de reméltük, hogy ez csak fenyegetőzés, hogy könnyebben kordában tarthassanak. A döntés konkrét kiváltó okát máig nem tudtuk meg. Tény, hogy attól a pillanattól kezdve négy évig, a ’89-es decemberi eseményekig a területi stúdiók elnémultak.

– És akkor a marosvásárhelyi adó egyszer csak újra megszólalt? Megvoltak hozzá a feltételek?

– A székházat más célokra használták, de jó állapotban voltak és a felszerelések is megmaradtak. Aztán 1989. december 22-én Marosvásárhely is kivonult az utcára, este lőni kezdték az embereket. Éjszaka is zajlott a megtorlás, másnap Bukarestben és szerte az országban csúcsosodott a népharag, megbukott a hatalom. Akkor az itteni rádiósok közül néhányan bementek a stúdióba, a katonai őrség nem ellenkezett, s a kollégák újraindították a rádiót. Jómagam akkor már a megyei lapnál dolgoztam.

– S ott mi volt a helyzet a szerkesztőségben?

– Izgalmas és nagy kihívás volt egyik pillanatról a másikra létrehozni egy új lapot. Addig nem volt szabad sajtó, először lehetett végre felső irányítás nélkül újságot szerkeszteni. Hirtelen új nevet is ki kellett találni a Vörös Zászló helyett. A frissen alapított Népújság címoldalára, a folyamatosan zajló változások közepette én írtam a vezércikket. Véglegesen akkor még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de felvállaltuk, hogy megcsináljuk az első lapszámot. Írtunk, szerkesztettünk, közben néztük a tévét és követtük az országos eseményeket.

– Mindenki egyformán gondolkodott erről a szerkesztőségben? Volt elég vállalkozó újságíró, szerkesztő, aki gyorsan összeállt erre a feladatra?

– Voltak elegen, akikkel ezt meg lehetett csinálni. Olyanok is voltak persze, akik  aztán hamar otthagyták az újságot, voltak, akiket kivetett a közösség, de akkor éjjel inkább arra koncentráltunk, hogy a semmiből összehozzunk egy olyan új napilapot, amilyenről addig csak álmodozhattunk.

– A tartalmakat át kellett hangolni, le kellett cserélni, ez gyorsan ment?

– Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű volt ez azoknak, akik éveken keresztül úgy szerkesztettek lapot, hogy a hatalom szabta meg, mi jelenhet meg és mi nem? Kérdés volt az is, miként csinálhat egy szerkesztőség új lapot, ha az állami támogatásra már nem számíthat. De akkor, az elején még olyan forradalmi volt a hangulat, hogy azt mondtuk, összedobjuk és csináljuk.

– Tehát saját zsebből készült az első szám?

– Igen, így is mondhatjuk, bár akkor talán ez volt a legkisebb gondunk. Utóbb hoztuk létre saját zsebből a lapot megjelentető kft-t. Döntőbb volt az elején, hogy az olvasók irányába legyen meg a kellő erkölcsi tőkénk. Bevallhatom, hogy az általános eufóriában az is megfordult bennem, hogy elégséges-e az az erkölcsi hitel, amivel belevágok az új feladatba. A rádiós múltam és az írásaim nyomán kapott pozitív visszajelzések azonban eloszlatták a kételyeimet, teljes lendülettel voksoltam a megújulásra. Rendkívüli esemény volt, amikor megjelent az első szám, napról napra növelnünk kellett aztán a példányszámot,  mindenki a Népújságot akarta olvasni. Természetesen a rádió is vonzott, néhány évig még saját műsorom volt. És a közéletből se maradhattam ki. Azokban a forrongó decemberi napokban én is az RMDSZ egyik vásárhelyi alapítója voltam.

– És mit fogalmazott meg akkor ez a szervezet? Hogy látja utólag, az alapítók egy követhető, realista utat jelöltek meg maguknak?

– Az első napokban a nevét még kereső szervezet, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség magját értelmiségiek képezték, a vásárhelyi csapatban olyan jeles emberek voltak, mint Sütő András, Markó Béla, Gálfalvi György, az írók mellett egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök, Csíky Boldizsár zeneszerző, Fülöp G. Dénes református lelkész, újságírók, szerkesztők. Minden területen demokratizálást akartunk. És teljes szellemi szabadságot. Szinte mindannyian komolyan hittük, vagy legalábbis reméltük, hogy a magyarság teljes értelemben felszabadul, minden minket illető jogot meg lehet szerezni. Egyesek bíztak abban, hogy egyszerű és gyors lesz ez a folyamat. Hamar rá kellett jönnünk, mekkorát tévedtünk.

– A szerveződésen belül akkor nem látszott semmilyen szellemi, ideológiai ellentét?

– Nem érzékeltünk ilyesmit. A szervezet az elején a romániai magyarok érdekképviseletét vállalta fel, később kezdődött a pártosodás. A parlament megalakulásakor kellett a politikai párt szerepkörét is magára öltenie. A magyarságot képviselő személyiségek a legkülönbözőbb területekről jöttek össze, érthető, hogy nem mindenki gondolkodott egyformán. Elkerülhetetlen volt, hogy idővel el ne különüljenek bizonyos csoportok, irányzatok. A pártosodáshoz az is hozzájárulhatott, hogy túl sokan akartak hatalomhoz jutni. S az ezzel járó előnyökhöz is. Voltak, akiknek ez nem sikerült. Néhányan azok közül, akik nem kerültek az élvonalba, egyszer csak elkezdtek szervezkedni, és így jött létre még két másik párt. Nyilván ez egy szimplicista magyarázat, a valóság sokkal bonyolultabb, de a lényeg mégiscsak az, hogy a széthúzás sajnos utóbb nagyon ártalmassá vált az egész romániai magyarság számára. Azt se lehet elhallgatni, hogy jöttek olyan hatások az anyaországból is, amelyek nyomán felerősödött a szakadás folyamata. Pedig az egység itt tényleg létkérdés. Sajnos sokszor annyi szavazat úszik el egy-egy választáson, amennyi éppen ahhoz kellene, hogy egy kritikus helyen a magyar polgármesterjelölt győzzön, vagy hogy egy magyar többségű tanács jöjjön létre. Ez eléggé frusztráló, ha valakit izgat a közösség jelene, jövője. Jómagam azért vonultam félre a politikától, mert úgy éreztem, meg kell őriznem az újságírói függetlenségem, és a szellemi élet, a kultúra területén van a helyem. Ragaszkodom a meggyőződésemhez, és megpróbálom valahol középen az igazi értékeket pártolni. Ha valamit, valakit jónak tartok, pártállástól függetlenül igyekszem támogatni.

 – A volt párttársai nem tartják emiatt árulónak?

– Manapság könnyen ragasztanak mindenféle címkéket az emberre. Azt is egy-kettőre rámondják, világhálós hozzászólásokban is gátlástalanul hirdetik, hogy ez vagy az áruló. Nyilvános megnyilatkozásokban még nem hallottam, hogy engem ilyen jelzővel illetett volna valaki. Gondolkodó ember vagyok, nem csapongok ide vagy oda, a publicisztikáimban viszont megírom a véleményemet.

– Az itteni magyar írók, hogyan kerültek kapcsolatba, az anyaországi kollégákkal?

-A változás előtt nehéz volt a kapcsolattartás. Aki tudott, az a követségről szerzett lapokat, de nagy jótétemény volt, hogy jöttek Magyarországról a hátizsákosok és ők csempésztek ide könyveket, folyóiratokat. A Kossuth Rádióból sok mindenről értesülhettünk, aki tévézni akart, az Kelet- vagy Közép-Erdélyből átment a Királyhágón, mert ott már lehetett fogni az MTV adásait. Kivételes eseménynek számított, ha idejött egy anyaországi író a bukaresti írószövetség szervezésével.

– Emlékszem, Annus József, a Tiszatáj főszerkesztő helyettese miként igyekezett anno a lapba belopni erdélyi írók verseit, novelláit. Innen nézve a „haza a magasban” elv, mennyire látszott érvényesülni?

– Tiltották a kéziratok kijuttatását, de akiknek jó kapcsolatuk volt, azoknak a Tiszatájban, Kortársban és más folyóiratokban mégis megjelentek írásai. Itt aztán botrány és zaklatás lett belőle. De megérte, hiszen az erdélyi írók hisznek abban, hogy egységes a magyar irodalom, és az ő műveik is beletartoznak a kánonba. A nagy nyitás csak a rendszerváltás után következett be, amikor például a Látó folyóirat Marosvásárhelyre tudta hozni az összmagyar irodalom műhelyeit, még a párizsit vagy a chicagóit is. A húsz év alatt 110 ilyen magyar műhely mutatkozott be itt. A műveikből mi is publikálni tudtunk a Múzsában. A Tokaji Írótáborba is gyakran elmentem és hoztam onnan sok értékes anyagot. Megnyílt a világ, ezt tükrözi hétről hétre lapunk irodalmi, művészeti melléklete, amely most, beszélgetésünk idején már az 1267. számánál tart. Antológiát is megjelentettünk belőle. A pezsgő irodalmi, művészeti élethez illő könyvkiadás is joggal számít közérdeklődésre.

– Ha jól tudom, számos magyar kulturális intézmény, rendezvény is született.

– Igen, rendszerváltás után lettek új tévé- és rádióstúdiók. Könyvvásárokat, rövidfilm- és színházi fesztiválokat kezdtek el szervezni és olyan magyar rendezvényeket, mint a Miénk itt a tér, vagy az utóbb sajnos megszűnt Félsziget fesztivál. Hagyományossá vált a Vásárhelyi Forgatag. Született számos alapítvány és nyíltak magyar kulturális székházak. A magyarság itt sokkal szerényebb anyagi körülmények között él, mint a román polgárság, mégis próbál saját erőből maradandót alkotni a kultúra területén. Fontosnak érzi, hogy a fiatalokat itt tartsa, mert sajnos továbbra is nagy az elvándorlás,

– Mi a véleménye e folyamatról?

– Egyéni döntés ez minden esetben. Azt szoktam mondani, nagyon fáj, hogy a magyarok kivándorolnak, de úgy hiszem, hogy ha Erdély Magyarország része lenne, a fiatalok akkor is elmennének, mert Budapestnek és a nyugatnak hatalmas elszívó ereje van. Sajnos éppen ahhoz a generációhoz tartozók hagyták el tömegesen a szülőföldet, akiknek gyermekei most nőnek bele a szavazóképes életkorba.

– Milyennek látja az anyaországi írótársadalmat?

– Amikor megtörtént a változás, szabadon és szívesen jöttünk-mentünk egymáshoz látogatóba. Még fociztunk is együtt, mint öregfiúk. Amikor körvonalazódni és számítani is kezdett, hogy ki hova tartozik, az anyaország csapatából egyre többen maradtak ki. Barátságok bomlottak fel, úgy tűnt, az írók mind kevésbé tudnak párbeszédet folytatni egymással. Ez is érzékeltette, milyen hatással van mindenkire az, hogy a magyar politikai élet darabokra törik. Én úgy szoktam emlegetni a 90-es évek elejét, hogy „ez abban az időben volt, amikor a magyar írók még együtt futballoztak”. A széthúzás sajnos begyűrűzött ide Erdélybe is. Szomorú, hogy így van, mert lehetnek különbözőek a vélemények, de érthetetlen, miért számít ellenségnek az, aki másképp gondolkodik.

Pacsika Emília

TISZATÁJ, 2017/2

***

Szász László

Nagy Miklós Kund: Felemás

Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2018

Nagy Miklós Kund és új könyve

            „Ami igazán zavar a színház világában, az a kiszolgáltatottság. Mindez megváltozik, ha a magad ura lehetsz. Hunyadi László azt mondta nekem, hogy ez [ti. az egyéni előadóest, a pódiumműsor] pótcselekvés. De ő nem próbálta ezt. Illyés Kinga indított el” – fakad ki a háromfonatú vallomás Kilyén Ilka színésznőből: az alkalmi mellőzöttség, a megszenvedett siker és a pótolhatatlan művésztársra utaló emlékezés hangfekvése. Az effajta többszólamúság egyik ismérve Nagy Miklós Kund interjúinak (ahogy ő nevezi, „beszélgetéseinek”), s érdemeként kell ezt följegyeznünk egy olyan időszakban, amikor akármely publicista nagy sikerű riportönyvet jelentet meg minden tíz-tizenöt, hivatalos személlyel folytatott szenzációs nyilatkozat után. Az írásoknak élő szót idéző hangulatuk van, és kötetbeli megjelenésre azzal nyernek jogot, hogy bennük eleven személyiségek (szám szerint huszonhét), az egyes személyiségek történeteiből, gondjaiból, sorsvonalából pedig egy korszak képei elevenednek meg. Az olvasóban (jelesül bennem) ugyancsak emléket indít el Illyés Kinga neve: nyolcvanas évekbeli túlélésünk egyik titka, Marosvásárhelyen. Hány magyartanár dicsekedhet azzal, hogy szinte heti rendszerességgel európai rangú előadóművésszel szemléltethette diákjainak irodalmunk jeleseit? Az erdélyi magyar kultúra maradék intézményeinek felszámolása az értékek közvetítésének egyedülálló, különös útjait teremtette meg, mint például az, amit a képzettársítás bennem is felszínre hoz: rangos művészek (akik a világ más részein kőgazdag sztárok lettek volna), mivel nem kaptak színpadi feladatot, iskolákba lopakodva csempészték át a valódi művészetet a cenzúra és a diktatúra vámzárain. Ezt a szellemiséget adta tovább Illyés Kinga, s láthatóan mentette át a 21. századba is a rá emlékező színésznő.

            És ez tekinthető Nagy Miklós Kund Felemás című kötete meghatározó modalitásának, többletként más hasonló jellegű szövegválogatásokhoz képest: majd mindegyik „szereplő” életútja a kommunista diktatúrából indulva ível át a kilencvenes évekkel kezdődő ellentmondásos jelen felé, és az ebből adódó dilemmák jól felismerhetők, végső hatásként összeadódnak. „Ízig-vérig marosvásárhelyi könyv” – mondja a szerző; és eltéveszthetetlenül, jellemzően európai és magyar – teszem mindjárt hozzá. A magyar kultúra nagy múltú, sajátos (olykor méltatlan jelzőként provinciának minősített) régiójából szól az „egyetemes magyar” kultúrához.             Valamikor, a nyolcvanas évek közepe felé haladva kezdtük, próbáltuk összeszámolni, hány (a tudomány, technika, művészet különböző területein) tehetséges ember távozott el Marosvásárhelyről, s felmérni: csupán akik külföldön bizonyítottak, ha mindannyian megkapják a lehetőséget képességeik legjobb kamatoztatására, micsoda hasznot, nemzetközi szinten mérhető gazdasági-szociális-szellemi fellendülést adtak volna hozzá omladozó régiónkhoz. A helyzet mostanra úgy változott, hogy míg a város korábban jószerint csak kibocsátott (menekülésszerűen távozó) tehetségeket, az utóbbi évtizedekben befogadni is képes, vagy legalábbis kiegyensúlyozottabbá vált a szellemi értékek cserekereskedelme. Eléggé nyilvánvalóan kiderül ez a beszélgetőtársak által hozott atmoszférából.

            Amihez azt is szükséges tudni, hogy amikor a szerző (akinek ez a kötete éppen a 75. születésnapjára jelent meg) a hatvanas évek közepén pályáját a Marosvásárhelyi Rádiónál kezdte, és időközben a helyi napilap, a Vörös Zászló kulturális rovatát is szerkesztette: az erdélyi sajtóban kialakult a riportnak egy „sajátosan romániai magyar” műfaja. Jelesül, a „szocializmus építésének hiteles bemutatása”, egyfajta bő szóáradatba ömlesztett „tényirodalom”, mely a művi lelkesedés sorai közé, szóvirágos nyelvi ügyeskedéssel, igyekezett becsempészni valamit a magyar kisebbség valódi gondjaiból; jó esetben tehát maga a riport ürügyként szolgált a kimondhatatlan sejtetésére (rosszabbik esetben – tudjuk). Így válhatott ez a beszédmód a jelentés nélküli betűhalmaz műfajává. A Felemás szerzője sohasem művelte az álriportnak ezt a formáját. Láthatóan nem törekszik a problémafeltáró publicista, az advocatus diaboli szerepébe, de nem is válik bármiféle hatalmasság szándékainak sajtóvazallusává: tényrögzítő riporter. Mindig pontosan, világos egyértelműséggel és sallangmentes magyar nyelven kérdez, következésképp hasonlóan szép egyszerűséggel megfogalmazott válaszokat olvashatunk. (Szomorú, hogy ezt emlegetni szükséges. Az interjúk egy „vidéki”, „kisebbségi” napilap, a Népújság minden heti kulturális mellékletében jöttek világra; összehasonlításként tessék beleolvasni az anyaország napilapjainak hasonló rovataiba, avagy belehallgatni a tévé, rádió beszélgetéseibe: „–Mennyire érzi úgy, hogy úgy gondolja, hogy?” „– Egyébként egyenlőre én.”) Azért lesz egyetemes és magyar ez a kötet, mert minden megszólaló valamilyen szálon Marosvásárhelyhez kötődik, a székely főváros pedig európai és magyar; húsz-huszonöt év alatt olyanná lett, mint a világon minden normális regionális központ: van populáris és magas kultúrája, több újságja és vitatkozó publicistái, marakodó politikusai, vannak főiskolái, egyetemei, híres professzorai, írói, képzőművészei, egyre rangosabb színházai és egymást irigykedve dicsérő színészei. Ez a kép kerekedik ki bennem a beszélgetések olvastán.

            Jóllehet a szerkesztő-riporter munkássága legfontosabb területének a helyi képzőművészeti értékek feltárását tartja, ezúttal a színpadi előadók mintha többen volnának. És aki valaha akár csak közelébe került a kulisszáknak, tudja: a színész a mások szavaiban van otthon, a reflektorfényből kikerülve, egyre nehezebben nyilatkozik meg a látható valóságról. A kérdező azért olykor hozzáér egy-egy sajgó ponthoz („Tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő színészt sem tüntettek ki Kossuth-díjjal”), a történet szereplője pedig keservesen törekszik, hogy lemondjon a szokásos nyelvi panelekről: „Nehezet kérdezett. Ez tényleg fáj! Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról.” Ilyenkor mégiscsak sajnálja az olvasó, hogy nincs elegendő téridő az egyéni és nemzetiségi dilemmák elmélyültebb kibontására. Ám utóbb a Bálint Márta és az ugyancsak Magyarországon sikeresebb Bács Ferenc szavai mellé illeszthetjük például a nemzetközi elismerés felé tartó, fiatal, vállalkozó kedvű Sebestyén Aba elszántságát: „Megszerettem ezt a várost. Soha nem is akartam Erdélyből elmenni. Elindítottam egy olyan szakmai életet, amit egyáltalán nem szeretnék itthagyni.” Az idősebb nemzedék képviselői közül azok megmaradt hitét, akik már az intézményes marosvásárhelyi színházi élet hatvanas évekbeli újrateremtésekor jelen voltak: a színész-pedagógus Kovács Leventéét, az író-rendező Kincses Elemérét, a nagy szerepekre emlékező Farkas Ibolyáét, a klasszikus színház túléléséért küszködő Gáspárik Attila színész-igazgatóét. És színpadhoz meg Erdélyhez kötődik a néptánc-koreográfia kortalan nagymestere, Novák Ferenc Tata is, a zeneszerző Csíky Boldizsár viszont mindig is Vásárhelyről tört a fővárosok koncerttermei, a sokkal fiatalabb, roppant tehetséges drámaíró, Székely Csaba pedig a világ színpadjai felé.

            Egymás után olvasva a beszélgetéseket, egy idő után kiviláglik (és ez tekinthető a riporter írói erényének), hogy legtöbb „szereplőjével” meghitten, azonos hullámhosszon társalog; egyesekkel mondhatni, személytelen, hivatalos hangnemben; olykor azonban nehézkessé válik a stílus, szinte érzem a ki nem mondott szavak kínos feszültségét. Kevéssé hitelesen hangzik, ahogyan egyik legtehetségesebb kortárs költőnk főszerkesztőként nyilatkozik meg (tapasztalatom szerint belterjes, de főként megbízhatatlan módon szerkesztik a lapot): „Ez nem a reklám, hanem a dicsekvés helye.” Másik végletként hat a teljesen amerikaivá lett erdélyi képzőművész; ahhoz a világhoz idomult, ahol a művészi sikert az én folytonos pumpálásával kell felszínen tartani: „Én nem szeretek csak úgy dolgozgatni, egy kis festmény, egy kis vázlat… Ilyesmi nem érdekel.” Az írások mind egy-egy személyiséggel kapcsolatos kiemelkedő esemény, hivatalos elismerés alkalmából készültek, így kerülhetett a kötetbe olyan pszeudointerjú is, amelyben a kérdezett – életkoránál és hosszú évtizedeken keresztül betöltött, igen magas funkcióinál fogva jelentős társadalomtörténeti tapasztalatok birtokában – egyetlen használható információt nem közöl, majdani kutatók munkáját segítendő.

            Ilyenkor nem irigylésre méltó a riporter. Csakhogy a marosvásárhelyi kultúra felelősének ez a kötete nem véletlenül ’fele/más’: mint afféle, egész eddigi munkássága fölött tisztelgő esztétikai tárgy, tevékenységének más területeiről is szövegeket von be, a kulturális újságírás nélkülözhetetlen terméseként. A Népújság oldalain megjelent rövidebb cikkei, miniatűr esszéi, recenziói gyülekeznek önálló fejezetbe; ráadásként pedig a lap vásárlóinak kedvencei, a mifelénk bő száz évvel ezelőtt világra jött kis színesek, klasszikus tárcák, melyekben a lokálpatrióta olvasó reggelijéhez étvágygerjesztőnek megkaphatta a helyi hatalom visszaéléseit kipécéző fricskákat.

            Minannyiunknak, minden írástudónak az a szerény, titkos vágyálma: úgy száz év múlva is (valamely tudós művelődéstörténész dolgozatában) legalább egy lábjegyzet erejéig éljünk tovább. Nagy Miklós Kund riportjai kétségtelenül forrásanyagként szolgálhatnak majdani kisebbségtörténeti kutatásokhoz, ehhez azonban a fiatal kiadónak is tanulnia kell még. Nem érdemes megspórolni egy kötetzáró melléklet aprómunkáját, mely visszakereshetővé teszi az írások első megjelenési helyét.

************************************************************************************

LÉLEKKIKÖTŐK

Tárlat és könyvbemutató a Kövesdombon

A HÍR

Április 29-én, hétfőn 18 órakor nyílt meg Kedei Zoltán festőművész kisgrafika tárlata a marosvásárhely-kövesdombi unitárius egyházközség templomának Bözödi-termében.

Ugyanott mutatták be Székely-Benczédi Endre  két új könyvét. A Szívmeleg ujjak arcomon gyermekeknek és gyermekekről szól; a Begyűjteném szavaidat „címzettjei” a felnőttek.

A versekből ízelítőt nyújtott Kilyén Ilka színművész.

Tanítványaival közreműködött Székely Levente hegedűművész, zenélő társai: Fülöp Orsolya, Gyárfás Renáta, Negrea Anna és Ludescher László.

Az esemény házigazdája Kecskés Csaba lelkész-esperes, műsorvezető Doszlop Lídia volt.

A találkozó dedikálással zárult.

***

A BESZÁMOLÓ

Lélekkikötők

Tárlat és könyvbemutató a Kövesdombon

Vers és rajz összefonódásának zsúfolásig telt helyszínévé vált Marosvásárhelyen április 29-én délután a kövesdombi unitárius egyházközség Bözödi terme. Kedei Zoltán festőművész kisgrafikatárlatának megnyitásával egyidejűleg mutatták be Székely-Benczédi Endre két verskötetét. Az esemény házigazdája, Kecskés Csaba lelkész-esperes köszöntötte a két kerek évfordulós alkotót, a találkozó résztvevőit és az előadókat.

Kilyén Ilka, Székely-Benczédi Endre, Doszlop Lídia, Kecskés Lajos, Kedei Zoltán valamint Kecskés Csaba

Líra és képzőművészet egybefonódása

Az ünnepség nyitómozzanataként Kecskés Lajos nyugalmazott lelkipásztor Hadnagy József Köszöntés így hetven táján című, Székely-Benczédi Endre 70. születésnapjára írt versét olvasta fel.

Kedei Zoltán számára ez a számadás éve, a művész idén ünnepli 90. életévét, gazdag alkotói munkássága több mint hat és fél évtizednyi – mondta felvezetőjében Doszlop Lídia műsorvezető. A tárlat anyaga 24 kisebb méretű vegyes technikájú alkotás. Munkásságát végigkísérik a pasztell- és grafikai alkotások, melyek többsége vázlatból alakult önálló munkává. Rajzai, grafikái, pasztelljei is az olajfestmények mondanivalójához igazodnak, ezek a rajzok alapjai a vászonra vitt és olajba álmodott kompozícióknak. Az alkotó vallomása szerint nem készít metszeteket, sokszorosított grafikát, rajzai egyediek, és a színes vázlatok, pasztellek is inkább grafikák. Hozzászólásában a képzőművész kétértelmű humorral fűszerezve jegyezte meg, hogy őt „nagyképű” festőművésznek tartják, mivel ritkán állít ki kisméretű alkotásokat, ezúttal azonban a helyszín és a könyvbemutató keretében ez kézenfekvőnek tűnt. „Évek óta mondom, hogy nem állítok ki többé, ennek ellenére újra és újra megteszem… nem lehet ellenállni. A művészetben a nyugvópontot keresem, szavak hiányában a festészethez menekülök” – mondta. Kedei Zoltán említést tett a várban lévő Vár-lak műtermében tartott több mint harminc könyvbemutatóról, a helyszínváltoztatás előzményeiről, amelyet Bölöni Domokos író, újságíró kezdeményezett, aki az általa alapított Súrlott Grádics irodalmi kör révén a Maros és Nyárád menti tollforgatókat egyaránt ösztönzi. A jelenlegi tárlat lélekkikötőként is jellemezhető, ahol a szemlélődő megpihenhet, miután a művész átvezet a drámától a pasztell megnyugtató líraiságáig, a szenvedéstől az örömig, a hatást pedig Székely-Benczédi Endre versei fokozzák – fogalmazott a művészettörténész.

Testvérek egyazon kultúrában

A tárlat bemutatását követte az egykori matematikatanár, a hetvenéves Székely-Benczédi Endre két verseskötetének ajánlása. A Szívmeleg ujjak arcomon című kötet gyermekeknek és gyermekekről szól, a Begyűjteném szavaidat című pedig felnőtteknek. A Szívmeleg ujjak arcomon című új kötet célközönsége a gyerekek, nem véletlen, hogy a szerző unokáinak készült, a kötetillusztrációk is az unokák által készített rajzok. Amint a méltató fogalmazott, almamosolyú gyermekversek, nem csak gyerekeknek, amelyekben a gyerekkor legkülönbözőbb helyszínei, legmeghatározóbb tárgyai, mozzanatai törnek felszínre. 1990 előtt más volt a súlya meg a gyakorisága is a leírt és kinyomtatott magyar szónak, mint utána. Székely-Benczédi Endre is megteremtette magának az irodalom közös földjén az ő saját világát. Túljutva az élet delén, immár nem a lázadás, a világgal való perlekedés határozza meg verseinek alaphangulatát. A szerző ars poeticája megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. „Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes…” – hangzott el. A költő elérzékenyülten mondott köszönetet az egybegyűlteknek, köszöntötte a Súrlott Grádics tagjait, mint hangsúlyozta, a hasonló összejövetelek baráti találkozók, mert „testvérek vagyunk egyazon kultúrá-ban” – mondta, majd a közönség soraiból Márton Károly is felolvasta a költő tiszteletére írt Ha én kicsi volnék című humoros versét.

A könyvbemutató sikeréhez, a jó hangulathoz ezúttal is elengedhetetlen volt Kilyén Ilka színművésznő jelenléte, aki a versek ihletett tolmácsolása révén nyújtott ízelítőt, a lelkes közönség pedig vastapssal jutalmazta közvetlen előadásmódját. Közreműködött Székely Levente hegedűművész és tanítványai: Fülöp Orsolya, Gyárfás Renáta, Negrea Anna és Ludescher László. A marosvásárhelyi Juventus Kiadónál megjelent köteteket Bölöni Domokos szerkesztette, a kiadvány technikai szerkesztője Donáth-Nagy György.

Szer Pálosy Piroska

Fotó: Nagy Tibor

Népújság, 2019. május 2.

https://www.e-nepujsag.ro/articles/lelekkikoetok

***

A TALÁLKOZÓ JEGYZŐKÖNYVE

1. Kecskés Lajos ny. lp. felolvassa Hadnagy József versét.

Hadnagy József

Köszöntés így hetven táján

                          Székely Benczédi Endre 70-ik születésnapjára

Egyszer jártam nálad
már nagyon régen,
ott áll a házad
a faluvégen,
keletre tőle kis domb áll,
aligha nagyobb a Holdnál,
de annál tán
ragyogóbb ablakodban,
világít sötét hajnalokban
a téli, későn kelő Nap helyett,
mikor ülsz, ülsz a kanapén,
s addig nézed az üveget,
s az addig néz téged tovább,
amíg a Nap elrestelli magát,
fölkel és átveszi a domb helyét
a homlokodban,
jöhet a papír vagy füzet,
és gyufának a toll,
ceruza, meggyújtani a tüzet
a Nyárád menti kis konyhában…

Ez jut eszembe mostanában,
pontosabban, így hetven táján,
amikor az élet dombja
virrasztó hajnalokon
jobban világít, mint az ég holdja,
messze látni róla
hátrafelé, de előre jó, ha
látjuk a következő napot,
amint az sután
csak nézi, nézi a holnaputánt,
és a holnapután az azutánt,
míg valamelyik nap elrestelli magát
s nagy tükre előtt odafönt
patyolatfehér inget ölt…

2. Székely Levente hegedűművész és tanítványai játszanak.

3. A házigazda Kecskés Csaba lelkész-esperes köszönti a találkozó résztvevőit és szereplőit, Kedei Zoltán festőművészt, Székely-Benczédi Endre költőt és családját, Kilyén Ilka színművészt.

Megköszöni Székely Levente hegedűművész és tanítványai fellépését.

4. Tárlatnyitó

Doszlop Lídia Kedei Zoltán kisgrafikáiról beszél.

Kedei Zoltán: Kislány portré (olaj, vászon, 55×40 cm, 2015)

Kedei Zoltán festőművész alkotásainak már több ízben adott otthont a Bözödi György terem. Olajfestményei, kollázssorozata  töltötte meg e terem falait, a műélvező közönség gyönyörködtetésére. Az idei év Kedei Zoltán számára egyfajta számadás éve. És nem is akármilyen számadásé, a művész idén ünnepli 90. életévét. Sok – kevés a kilencven év? Ha arra gondolunk, hogy mindebből, alkotói munkássága több mint hat és fél évtizednyi, azt mondjuk szép, gazdag. De hogy hosszú, azt semmiképp nem mondhatnánk mert a művész is így érzi, örökös alkotói lázban újabb és újabb tervek, megfestendő vásznak lebegnek léte horizontján.

A mostani ünnepi alkalom rendhagyó, hiszen  Kedei Zoltán műterméből, a  Vár-lakból, a művészet- és irodalomkedvelő lelkes közösség ezúttal itt talált otthonra a Bözödi György teremben. Bizonyára a  közönség soraiból sokan tudják, hogy rendszeresen tartattak kötetbemutatók a várbeli műteremben, a mai ünnepi találkozó is ezek méltó folytatása, ahol a líra és a művészet egymást kiegészítve nyújt nekünk felemelő és felejthetetlen pillanatokat.

A mai tárlat anyaga 24 kisebb méretű vegyes technikájú alkotás, pasztell-, grafika, olaj, valamint tus- gouache, és tus-színes ceruzarajzok. Létrehozásuk időpontjai is különböznek, a ’80-as évektől kezdődően napjainkig,  egyfajta merítés a megszámlálhatatlan ilyen jellegű alkotásai közül. Kedei egész munkásságát végigkísérik a pasztell- és grafikai alkotások, melyek olykor vázlatként kezdték el „életüket”, hogy később átalalkulva önálló alkotásként tündökölhessenek. Rajzai, grafikái, pasztelljei is az olajfestmények mondanivalójához igazodnak, hiszen ezek a rajzok alapjai a vászonra vitt és olajba álmodott kompozícióknak. Így vall a rajzokról: „Én különösebben nem grafikázom,  nem készítek metszeteket, sokszorosított grafikát. Egyedi rajzaim vannak, és a színes vázlatok, pasztellek is inkább grafikák.”  Számtalan pasztell- és grafikai alkotás jelent meg az évtizedek folyamán sajtó- illetve kötetillusztrációként.  A pasztellrajzok egy jelentős része alkotótáborokban való részvételkor készült, gyorsan lehetett velük dolgozni, nem kellett hosszabb ideig érlelni a témát. Ezek csaknem kizárólagosan figurális és portréábrázolások voltak. A pasztellt alkalmazta a művész sok esetben az aktoknál is. A kiállított művek tematikáját tekintve betekintést nyerhetünk Kedei Zoltán alkotói pályájának szakaszaiba. Ösztönösen válogatta ki a művész a munkáit, lelkének rezdüléseit, munkásságának állomásait tükrözendő. Felfedezzük a fokozott drámaiság, a balladisztikus világ – korszakokra jellemző szín-, forma- és motívum-készletet, de találunk színesedő,  fokozott líraisággal telített rajzokat is, melyek a „pihenő a drámák között” – alkotói korszakának jellemzői. Ezek a rajzok emberábrázolások, jellemrajzok, hiszen egy-egy figurában nem csak azt az egy személyt látjuk, akit megjelenít a rajzlapon, hanem egész generáció, embercsoport elevenedik meg lelki szemeink előtt, és köszön vissza ismerősként. Visszaköszönnek az alkotásokon a művész sorstémákkal megpakolt motívumtárházának fő elemei: kendős, sokat tudó asszonyok, bogáncsot tördelő simogató kezek, kopjafák, megdőlt fák mélységritmusa, megrokkant emberek felvert tűzhelyei. Több alkotáson is dominál a kék szín, mely Kedei egyik alapszíne a vörös mellett. Tudatosan illeszti a felületre a kéket, a szülőfalu, a ravai ég kobaltkékje „kísérti” pozitív értelemben, de az indigókék és poroszkék árnyalatok egész skáláját alkalmazza gyakorisággal. A sorskérdések drámai képei mellett saját lelkünk is megpihen a poézis erejével megrajzolt, lírai képek előtt: varrogató nő, unokára vigyázó nagymama, lantot pengető kellemesen kecses női figura, pihenő múzsa, család, női portrékompozíciók, egy tájjellegű aprócska, de annál hatásosabb kép, sőt egy önarckép sem maradhatott ki a válogatásból.

A mai tárlat lélekkikötő, ahol megpihenhetünk, miután átvezetett, elvezetett a művész bennünket a drámától a pasztell megnyugtató líraiságáig, a szenvedéstől az örömig, mely hatást a poézis ereje által, Székely Benczédi Endre versei csak fokoznak, egymásba kapaszkodva erősítenek.

Kedei számára a festés létkérdés. Már gyerekkorában melléje szegődött, nem tudott, de nem is akart szabadulni tőle, hajotta, gyötörte, kísértette, és megteremtette lelkében a megbékélés, a béke érzetét és életében a harmóniát.

„Nyugvópontot keresek a művészetben. Művészettel csillapítom lázam, segítségével falat bontok, ha didergő tél van. Szavak hiányában a festészethez menekülök.” Ez a fajta keresés jellemzi az egész alkotói folyamatot a művésznél. Munkaritmusa az évtizedek során változatlan: rapszodikus alkat, mozgatórugója az új tervek megvalósításának misztikus ereje.

Tovább nem szeretném fejtegetni ez alkalommal Kedei Zoltán munkásságát, hiszen órák hosszat lehetne beszélni közel hét évtized alkotásairól, inkább felkérem a művészt, mondjon pár mondatot a képekről, terveiről….

5. Kötetbemutató

Doszlop Lídia ismertetője: Székely-Benczédi Endrével és a hetvenéves költőnek nem is egy, hanem két verseskönyvével találkozhatunk ma.

Szívmeleg ujjak arcomon a címe Székely-Benczédi Endre új kötetének,  elsődleges célközönsége pedig a gyerekek. A kötettel való legelső találkozásomkor pár percig elidőzöm a címnél. Szívmeleg ujjak – milyen szerencsések ezek az ujjak, a szerző közvetlen környezetében élő gyerekek, unokák elsősorban. Ez a kötet nekik készült, az ő hozzájárulásukkal, hiszen a kötetillusztrációk az unokák rajzai. Bevallom, a cím elvarázsolt. Hiszen nincs a világon bennsőségesebb érintés, mint arcodon érezni gyereked ujjait, mely ujjbegyekben benne van kicsiny szívük.

Almamosolyú gyermekversek ezek, nem csak gyerekeknek. Olvasás közben hirtelen pirospozsgás, pufók, kerek arcú, vidám gyerekeket láttam magam előtt, ahogy felolvasást „követelnek” a nagyapától, saját verseskötetéből. A gyerekkor legkülönbözőbb helyszínei, legmeghatározóbb tárgyai, mozzanatai kerülnek a verseskötet lapjaira.

Érdemes elolvasni, felolvasni olvasni még nem tudó, vagy akár tudó gyerekeinknek, hiszen így együtt élhetjük át a gyerekkor néhány szépséges, kedves mozzanatát,  járhatjuk be élethelyzeteit. Kiváló újév indító olvasmány, üdítőleg hat a minket körülvevő gond- és feladattengerben. Engem elbűvölt.

De hadd idézzek bővebben egy méltatásból, melynek szerzője a Székelyudvarhelyen élő költő, prózaíró és művelődésszervező P. Buzogány Árpád.

„A Nyárádszentmártonban élő Székely-Benczédi Endre szinte gyors egymásutánban lepte meg a verskedvelőket két kötettel, a gyermekversek gyűjteményét, már idei évjelzéssel, követte a Begyűjteném szavaidat című. A marosvásárhelyi Juventus Kiadónál megjelent könyvet Bölöni Domokos szerkesztette, akárcsak az előbb említettet, ily módon is ösztönözve és segítve az ő személye meg az irodalmi kör holdudvarába tartozó Maros és Nyárád menti tollforgatókat a tollfoghatóságra, a kötetekkel való jelentkezésre. A kiadvány technikai szerkesztője Donáth-Nagy György, a borítólapon Kusztos Endre rajzát használta fel.

A hatvanas évek végétől már közlő, akkor főiskolás szerző nem sokáig élvezhette a sajtó biztosította népszerűséget, egy elszólása miatt az állambiztonság élénken érdeklődni kezdett iránta. A rendőrségen le kellett adnia verseit is. Egy interjúban így emlékszik erre: „éreztem, hogy tovább figyelnek, nem elégedtek meg azzal, hogy elvitték a kéziratokat” (a Pillangó a homlokomon című évfordulós interjú szerzője Székely Ferenc). A nyolcvanas évek közepéig pókháló lepte be tollát, aztán az Igaz Szó folyamatosan közölte verseit. Az ezredfordulót követően a Bölöni Domokos alapította Súrlott Grádics irodalmi kör tartotta frissen a tintát a tollban. 2007-ben Kökényvár a senki földjén címmel saját költségén jelent meg első saját kötete.

Igen messziről kezdtük a friss kötet útját, mentségünkre szolgálhat, hogy már a rómaiak is tekintettel voltak arra: a könyveknek is megvan a maguk története. Nem csupán a szerzőknek. Mint tudjuk, 1990 előtt más volt a súlya meg a gyakorisága is a leírt és kinyomtatott magyar szónak, mint utána. Székely-Benczédi Endre is megteremtette magának az irodalom közös földjén az ő saját világát. Túljutva az élet delén, elsősorban nem a lázadás, a világgal való perlekedés határozza meg sorainak alaphangulatát.

Az első vers sosem véletlenül kerül egy kötetben a többi élére. A Gyergyószárhegyen élt és tragikus körülmények között eltávozott Rafi Lajos (akit költőből cigány költővé próbáltak emelni-lenyomni) sorait mottóként kiemelő, A sokadik te lehetnél címűből idézzük az egyik lehetséges (tán legnagyobb) tévedést: „összetévesztetted magad/ valakivel, aki te akartál lenni:/ az is meghalt.” A pergő időben néha jó lenne megállítani valamit, legalább az emléket.

Népi ihletést több versben is fölfedezhetünk, álomszerű, szürrealisztikus képekkel is gyakran szembesülünk, kedveli a nem teljesen szabálykövető megoldásokat: a sorok szótagszáma váltakozó, a szerző sok esetben nem is szakaszokra, hanem kisebb egységekre tagolja a szöveget, se hangsúlyos, se időmértékes ritmusba nem kényszeríti  belső dinamikájú sorokat-mondatokat, a rím sok esetben távolról cseng vissza. A lírát néha visszarázza a mindennapokba: „kérlek, feledkezz meg magadról./ Húzzunk magunkra, amit még lehet/ az álmainkból”. A rég megélt szerelmet a biztonsággal asszociálja: „Én téged ölellek. Minket a sötét,/ a csend s a falak.”

Más helyen éppen a hiány ural mindent. Pár sorban ragad meg az ember számára fontos helyzeteket. Szinte végtelen egyszerűségű, rímmel-mértékkel nem ékesített sorokban pár mondattal születik a vers, az utánozhatatlan gondolatsor. Utódoknak hagyható fontos üzenetet is pár szóban képes vázolni, világméretűvé tágítva az emberi dimenziót: „Tudod, hogy alattad/ őseid pora./ Fölötted istened/ lakik” – a Fiamnak című verset idéztem, ezek a kötet utolsó sorai.

A leírt sorok hamar ismerőssé válnak bennünk, hiszen az erdélyi olvasó számára nem teljesen ismeretlenek Székely-Benczédi Endre élményei, jelképei. Az ego háttérben tartása valószínűleg életkorbeli sajátosságok közé tartozik, ám éppen ettől érezheti az olvasó, hogy a kötet versei nem csupán egyetlen személyt (magát a szerzőt) érdekelnek… A múló ború, a rezignáltság, az izzadságszagtól mentes könnyedség adja a kötetnyi vers egyedi báját, a világot (és jelenségeit, történéseit) megismerni és értelmezni vágyással együtt.

Eddig az idézet P. Buzogány Árpád írásából.  Ide kívánkozik még néhány jellemző mondat a szerző alkotói mórszeréről, művészi hitvallásáról. Pár sor az életemről című önvallomásában ez olvasható:

„Egykori házunk küszöbén, a Kis-Küküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke.

Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez.

Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él.

Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET.

6. Márton Károly felolvassa versét:

Ha én kicsi volnék

     Székely-Benczédi Endrének

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Verset írnál arról:
Száguldok paripán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Mosolyogva néznél
Házunk tört ablakán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Ujjamra koppintasz,
Ha nyúlnék csikk után?

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Sokkot kapnál-e a
Sok kérdésem okán?

7. Kilyén Ilka színművész olvas a kötet verseiből.

 Záró rész: Kecskés Csaba lelkész-esperes házigazdaként köszönetet mond a fellépőknek, bejelenti, hogy a tárlat a hétköznapok mellett a következő vasárnapon ismét „megnyílik” a déli istentisztelet után.

 Székely-Benczédi Endre dedikál…

*************************************************************************************

A 75 éves Farkas Árpád köszöntése

Portréja az 1988-as Szép versek kötetben (Kántor László felvétele)

Csak biztass

Te csak biztass, akárcsak eddig tetted, e kerek 75. előtt is, mint ama mágusok, kiket babonásan becsültek, biztass a történelem mélyeiből feltörő szóval, mert itt, a történelem tetején az eget most is tartanunk kell, annyi a hazugság, hogy ránk akar roggyanni, s a kormány ma is szabad ösvényeket tapos ostobaságnak, asszimilációnak…

 Biztass hát, mondd, hogy Erdély kell neked, hogy akkor is otthont keressünk itthon, amikor az olcsó irredentizmus és fantáziátlan sovinizmus továbbra is szítja parazsát, mert Erdély kell nekünk is, itt legyen a sírunk – de inkább a házunk.

 És mesélj is, hogy majd magunk is meséljünk, tömör mondatokkal, melyek szabad lélegzetet követelnek, aztán csak hallgass, s mi is csendben leszünk, mert úgy fogan a gondolat, s hogy meghalljuk: az üvöltésen túl már érik a csend, s bár sokan most is parázs dühvel ontják rágalmaikat az erdélyi, székelyföldi magyarságra, egyszer csak eljön (visszatér?) az idő, amikor élünk békésen egymás mellett, több náció fiai, kikkel még lehet, tréfásan köszöntjük egymást, esetleg verset írunk zivatarról és szép vasárnapról – bár az is lehet, mégiscsak jobb, ha a verset hagyjuk a költőkre, még mindig jobb, ha ők, mint ha mindannyian.

 De addig is, te csak biztass, 75. után is.

Farcádi Botond

Háromszék, 2019. április 3.

***

Bogdán László: A régi kocsmák

               Farkas Árpádnak, a hetvenötödikre

Sugás

…És mi csak ültünk a Sugásban. A problémák összekuszálódtak,
a pártban öntisztulási folyamatok, nagy átrendeződések
követték egymást, hogy azután példásan még rosszabb legyen minden.
Különös fényben ragyogott a Nagy Protokoll…
…És mi csak ültünk a Sugásban: megtörtént az ideológia,
zajlottak a dolgok, begyűrűztek a történetek, az elvtársak
őrült táncban követték egymást a vezető posztokon,
útra keltek a vándorcigányok és a veres hangyák, megalvadt
a tej, elrepültek a sült galambok, fortyogott a puliszka.
Gyűltek a tanulságok, az él-táncosok Moszkvára vetették
vigyázó szemük, de Párizsra kacsingattak…
Gyerekeink felnőttek, dolgaink romoltak, öregedtünk,
egyre kilátástalanabbak lettek a viccek is. Eltűnt a jövő.
Elszálló szeretőink Friscóból, Stockholmból üzentek: „gyere!…”

Kripta

…És mi csak ültünk a Kriptában. Vodka. Sör.
/ha éppen nem volt olajos, jól is esett…/
Egyre többen álltak fel az asztaltól és indultak el
Napnyugatra vagy a Boldog Vadászmezőkre,
„mely vadászmezők – mondotta volt egy szerb származású,
de németül beszélő, marxizáló indián / a la Defa Berlin / –
ránk várnának, ha lennének, de sajnos nincsenek,
ezért itt a földön kell irtani az imperialistákat!…”
…És mi csak ültünk a Sugásban. Nyár lett és tavasz és tél
és megint lassú, méla-kóros székely-sárga őszök jöttek,
megkezdődött a falurombolás és mi a megmagyarázhatatlan
események résein át, félszemmel az emberarcú buldózereket figyelve
egymás elszánt arcába meredhettünk, miközben feltámadt
és úszult a xenofób nacionalista propaganda és nem volt holnap!

De azután mégis eljött és ilyen lett!

***

Farkas Árpád

S nem rogyik alá az ég!

Nem értem bár, de mégsem csodálkozom, hogy  a hivatalos román politika és alázatos szolgálatába szegődött televízió oly ádáz következetességgel, parázs dühvel ontja rágalmait az erdélyi, legutóbb székelyföldi magyarságra, miszerint e hitvány népcsoport (1.) elmagyarosította volna számfölényben lévő tömegeit; (2.) lerombolta ortodox templomait; s következetes lévén asszimilációs nekiveselkedésében (3.) ma sem hagyja anyanyelvén tanulni a románság gyermekeit.

Ez a magván kelt, olcsó irredentizmus és fantáziátlan sovinizmus mindig ugyanazt a parazsat szította, nincs amiért csodálkozni, ha tudós történész szemrebbenés nélkül hazudik a Székelyföldre elnemzetlenített jobbágytömegeket, mely falvakban szabadrendiség uralkodott mindég jobbágyság helyett, a másik sírfeliratokat elemez, ugyancsak tudós ábrázattal mondván: az Oláh János Ioan Romanul volt hajdanán, nem vévén észre, hogy a – kicsire nem adunk – névadástörténet-hamisítás közben sírgyalázásba is keveredik; nincs mit csodálkozni, mondom, ha valaki ott a hegyen túl faragott egyszer magának egy jó nagy hazugságot, annak neki is támaszkodik s addig dédelgeti, míg emlékmű nem válik belőle.

Való, hogy nem kellene minden szurka-piszkára felszisszennünk, de mikor saját panaszainkkal sírják szembe a szemünket, s ily rozsdás késekkel döfködik oldalunkat, nem oly vastag a bőrünk, hogy ne lássuk döbbenten, az orcátlanság oda fajult: most már a közvetlen környezetünkben, mellettünk élők is hazudják: gyermekeik nem járhatnak iskolába, őket pedig elnemzetlenítjük.

S a kormányt képviselő prefektus rendeletben adja áldását e hatalmas ostobaságra. Mely dehogyis ostobaság! – újabb szabad ösvények taposása a 70 esztendős, ellenünk uszuló asszi­milációnak.

Ha a romániai magyarságot feltartott kézzel látjuk, nem azt jelenti, megadta volna magát. Az eget tartjuk, hogy annyi hazugságtól ránk ne roggyanna.

***

Farkas Árpád

Kell-e nekem Erdély?

Még ráunhattam volna e kérdőjelre is, de csak nem hagynak vele békén. Legutóbb az Európa Parlament két jeles képviselője keresett fel a dilemmával, miszerint széles e földkerekségen nem találkoztak ilyen történelmi tudathasadásos állapottal, miszerint s jelesül két, látszólagosan szemben álló fél harsog; egyfelől: a román sajtó egy része, legfőbb hírközlő eszközével, a televízióval az élen a legtermészetesebb hangnemben értekezik arról, hogy a magyarok el akarják csatolni Romániától Erdélyt, sodorván magukkal az utca népét is, mely képéből kikelvén üvölti: „Meghalunk, harcolunk (igen, ebben a nevetséges sorrendben), Erdélyt nem adjuk”, másfelől a legutóbbi magyar kormányok, valamint a romániai magyar kisebbség legilletékesebb szervei hangsúlyozzák körömrágásig: isten őrizzen attól, hogy magukénak vindikálnák ezt a nemzetközi békeszerződések-meghatározta sorsú országrészt.

Nem értik, persze hogy nem értik a más demokráciákhoz szokott parlamentek, így hát elmesélem, hogy az a magyar kormány is sértegeti e tájrész többségi lakosságát: ellenőrizetlen lapjaiban olyasmit állítanak, hogy a fenének van szüksége hatmillió olyan fölbujtható románra, melynek egy része nem azért lázad, mert patikáiban a legelemibb gyógyszerekhez sem jutni, hanem mert valamely gyógyszertárra más nyelven is kiírják annak nevét, valamint olyannyira manipulálható volt kommunistái által, hogy még azért is botot ragad, ha leendő orvosai anyanyelvükön óhajtják tanulni a medicinát. Másfelől: szítja parazsát még egy népbujtogató szervezet, melynek elnöke, saját hülyeségére rádöbbenve, épp lemondott ugyan, de maradt egy másik, nevezett Coja alelnök úr, ki a Kossuth rádiónak adott interjújában imigyen riogat: Való igaz, hogy a mai magyar kormány nem kéri Erdélyt, de jöhet majd egy másik, mely majd igényt tart rá! Ő legalábbis – hangsúlyozza a riporternek –, ezt tenné helyében. (Egyszóval: pánromán gerjedelmében még egy szomszédos állam kormánya fejével is gondolkodna.)

Hát bolonduljanak meg nélkülem ezek az urak. Én a magam részéről ugyanis igényt tartok Erdélyre. Itt születtem, minden ősöm csontja itt porlad, sem Bukarestbe, sem Budapestre nem futamodtam fehérebb kenyérért. Most készülök otthont vásárolni a beszédes nevű Testvériség utcában, élve akivel még lehet, légyen bármilyen náció fia, testvériségben. Sírom is itt legyen, mert kell nekem, s meg is illet ez a föld. Punktum.

***

Farkas Árpád

 

Csak biztassatok

 

Időnként az a derengő érzésem, hogy mégiscsak élnek emberek a földön, akik nem írnak verseket. Ez azért különösen említésre méltó, mert köztudott, hogy mindenki ír, írt, írni fog – pontos információink vannak hadvezérekről, kik sátraik félhomályában, csata előtti estéken strófákat róttak titkon, és a fél-analfabéta uralkodóról, ki félholtra korbácsoltatta kamarását, amiért dugdosott költeményeiről állítani merte, hogy azok bizony gyöngék. Verset tehát mindenki ír, aki volt már szerelmes és naplemente-tájt kemény marokra fogta díványpárnája csücskét, arcát beletörölte, s legalább három – mágikusnak tűnő – szót suttogott.

A költők nagyon jól tudják, hogy mesterségük ilyeténképpen régóta kipróbáltatott – s meglehetősen tartózkodóak. Nagy János bemutatkozáskor gyakran hozzászorítja a kézfogáshoz azt is, hogy ő bizony műbútorasztalos. Kis Jóska nemigen passzítja a parola mellé címét, miszerint ő – költő.

Amolyan kisjóska vagyok én is. Közvetlen környezetemben egyre inkább sejteni vélik, hogy milyen lovat abrakoltatok, még abrak is kerül, de isten engem ne segéljen, ha nem szólnak meg néha a nyargalászásért. Persze, becsülésem – az is megvan. Kapu alá ver be az eső, s utánam veri távoli tanárismerősömet, aki magáról vizet lepallóban így köszön: „Valami verset kéne írni, hogy álljon el ez a zivatar!” A nehezen társalgásba keveredő, konvenciókkal birkózó és alulmaradó ember hegeli bölcsességével adom vissza a szót: „Hát, bizony.” Félreértés ne essék, ismerem már ezt a hanghordozást, falumbéliek is könyököltek át véle a kerítésen: „szép vasárnapunk van, ezt verselje meg, tanár úr!”; autóbuszmegállónál mellém toppanó barát szólott: „nem jön ugye, na, erről írj verset!”; erdőlő munkás kacagott rám a térdig hóban: „na, most csináljon költeményt!” Számtalan féltréfás megrendeléssel tarsolyomban tudom, hogy mindez amolyan tollforgató embernek járó jónapotot köszönés, mellyel a címző közölni kívánja azt is, hogy tudomása van a címzett irodalmi mesterkedéseiről.

És ugyanakkor azt is tudom, hogy a magamfajta vékony igéjű prófétáknak eme szemérmes becsülése igen megtisztelő, s hogy a tréfa fele onnan kél, ahol még babonásan becsülték a mágust, ki valóban elállította egy tercinával a zivatart, s a vasárnapoknak is csodás lengetegséget adott – tehát: a történelem mélyeiből.

Lévén, hogy az élő mindig a történelem tetején: kapualjaiban, autóbusz-megállóinál és kertjei alatt él, egyik lábamról a másikra állva kérem vidám barátaimat és ismerőseimet, csak biztassanak, rendeljenek, majd írok valamit. Ugyancsak féltréfásan és szerénytelenségem tudatában teszem hozzá: még mindig jobb, ha én, mint ha mindannyian.

(Részletek Farkas Árpád megjelenés előtt álló próza és publicisztikakötetéből)

https://www.3szek.ro/load/cikk/121943/farkas-arpad-75-eves

***

 

Átvágva tűzön és havon

75 évet töltött szerdán Farkas Árpád Kossuth-díjas költő,  szerkesztő. Születésnapi köszöntőként közöljük az alábbi beszélgetést, amelyet Székely Ferenc készített.

 

– Tamási Áron szülőföldjéről származol, milyen emlékeid vannak a vidékről?

– Kis világban születtem, székelyföldi, tiszta magyar környezetű és még vallásilag is egynemű unitárius faluban, Siménfalván, de gyermekkorom élményszálai tulajdonképpen a kilométerre fekvő Székelyszentmiklóshoz kötődnek. Viszonyulásom a földtől számított második nemzedékbeli emberé. Földműves nagyapám, aki falubírócska is volt – azért bírócska, mert nagyon kicsi volt a falu, alig negyvenöt házszám –, ugyanúgy nevelte gyermekeit, mint minden igyekvő gazdaember: ha lánya volt, kistafírungozta, ha fia, taníttatta. A fiúgyermeknek ez volt abban a világban a stafírungja. Ma már a 40 házszámot számláló Székelyszentmiklósról százvalahány – nem számoltam össze – körüli azoknak a száma, akik értelmiségiként élnek szerte a világban. Kisgyermekkorom minden nyarát-telét ott töltöttem, aztán édesapám révén bekerültem a nagyobb faluba, Székelykeresztúrra, majd Székelyudvarhelyre, amelyik város ma is Székelyföld szívének mondatik, és meghatározóan magyar kisváros. Ott jártam iskoláimat, de minden vakációmat a faluban töltöttem, nagyapám eléggé bozontos szemöldöke alatt.

Apám értelmiségivé válván kapcsolatba került a kor áramlataival, ’49-ben a falu egyetlen tanítójaként szervezték be a pártba, aztán ’53-ban kirúgták. Emlékszem, megvan a kivágás abból az országos napilapból, amelyben a megjelent cikknek az volt a címe, hogy Farkas a bárányok között. Kizárták, mert önéletrajzából kifelejtette – különben a Tudomány és Kultúra Társaságot vezette Székelyudvarhelyen –, hogy apjából kulákot csináltak. A téeszesítés ’49-ben kezdődött, ’61-ben fejeződött be, márciusban. Márciusban székelyszentmiklósi nagyapám beadta a derekát, áprilisban meghalt. Én végigasszisztáltam gyermekkorban – amelyet abszolút felhőtlennek éreztem akkor –, hogy amiben élünk, az a világ rendje, gyermek és kamasz voltam, politika- és ideológiamentes. Sajnálatos módon elkerült az, hogy bekerüljek az pionírmozgalomba, azért sajnálatosan, mert barátkozó gyerkőc voltam, csak integethettem a társaimat tengerpartra vivő vonatok után, nem avattak fel pionírnak, mert két kulák nagyapával nem volt lehetséges. Automatikusan ment a felvétel a pionírmozgalomból a KISZ-be, így ebből is kimaradtam, tehát boldogult úrfikoromban semmiféle szervezeti, közösségi életet nem élhettem. Amit természetesen utólag nem sajnálok, mert azt hiszem, mai napig ebből az életre szóló sértésből élek. Ami persze csak később fogalmazódott meg bennem.

– Mikor kezdtél verset írni?

– Körülbelül 18-19 éves voltam, mikor tollhoz nyúltam, olyan értelemben, hogy értelmezzem is azt, amit írok, ne csak elragadtatottságomban fogalmazzak versikéket, mint a kamaszok általában. Ez időben kellett végignéznem, miként lakoltatják ki házukból a siménfalvi nagyszüleimet; és jó néhány évig egyik rokonuknál kellett meghúzódniuk a nyári konyhában, ott fogadtak engem, az unokát. És nem hallottam magam körül sápítozást, csak időnként nagyanyám rázta a kukoricacsövet, miközben fejtette, hogy azt a kurva Sztálin apátokat! De azt sem értettem én pontosan. Sőt Sztálin halálakor, kilencévesen én is sírtam a többiekkel együtt. Azután sokáig nem tudtam, ki él, ki hal meg, be kellett nőnie a versfejem-lágyának ahhoz, hogy megértsem, mennyivel értékesebb egy százötven éve, száz, kétszáz éve halott költő, hogy csak a költészetről beszéljek. De minden sokkal értékesebb a mindenkori világban, mint a napi politikai értékekhez kötött gyász- és örömindulat.

– Hova került a család, amikor el kellett hagynotok a szülőfalut?

– Székelyszentmiklós után a közeli Székelykeresztúron töltöttem két évet gyermekkoromból öt- és hatéves koromban, a dackorszak kezdetét, mikor is egy téli iskolai ünnepségen felrovatott, hogy azt a verset, amit Petőfi Sándor a legenda szerint a Petőfi utca 5. szám alatti lakásunktól háromszáz méterre, a Gyárfás-kúriában írt – az Egy gondolat bánt engemet –, nem voltam hajlandó előadni. Természetesen, mint minden kisgyermek, nagyon jó szavaló voltam, és nagyon lámpalázas, a címen kívül az égegyvilágon semmi eszembe nem jutott. És álltam ott, mint partra vetett hal. Hiába kérleltek az első sorban ülő szüleim, a kulisszák mögül tanítóim, hajoljak meg szépen és távozzam, ha nem tudom, álltam makacsul, úgy döntöttem, mindaddig, amíg eszembe nem jut az első sor, nem hagyom el a terepet. Nos, hát elég kínos helyzet született akkor, de annál szebb volt Székelykeresztúrnak gyermekvilághoz méretezett atmoszférája, a Jézus-kiáltó szőlőhegy, a kisiparával és csekélyke kultúrtörténeti hagyományaival lélegző kicsi-kicsi városka.

– Ha azt mondom: Székelyudvarhely, mi lebben föl lelki szemeid előtt?

– Székelyudvarhely gyermekkorom városa; csodálatos volt. Utólag iskolám is az, pedig gyengécske tanuló voltam, főleg a reál tantárgyakból. Ez a város meg akart maradni, és föl akarta nyújtani ujját a világba: a 20. századba. Segítette ebben, hogy ami hátránya volt, váratlanul előnyére szolgált. Hiszen csak szárnyvasútja volt. Végállomás. De nehezebben jött be, nehezebben rontott rá például az úgynevezett szocializmus is. Őrizhette morálját, azt a világot, amiből, ha nem is volt személyesen jelen, akkor is sugárzott Tamási Áron szellemisége. Látásmódom azért is válhatott drámaivá, mert tanúja lehettem, hogy ebben a csodálatos városban, Székelyföld egyik iskolaközpontjában téglagyári munkássá sorolhatták a város tanárát, egyben kultúraktivistáját – történetesen apámat. A kisváros színe-szaga ma is érzékeimben. A tudomány- és kultúraterjesztő társaság kis régi épülete helyén ma a Küküllő Szálló áll. Apám első udvarhelyi munkahelyére sokszor vittem a tízórait, ma is tejeskávé-illatú a környék számomra.

– Előbb nem a kolozsvári bölcsészkarra felvételiztél, hanem a marosvásárhelyi színészképző főiskolára?

– Érettségi után megérkezett Marosvásárhelyről Luigi bácsi, Kőmíves Nagy Lajos, aki felvételizőket keresett – tehetségkutató körútra indult – a Színművészeti Akadémia számára, és kettőnket, András Csaba tördelőszerkesztőmet és engem biztos bejutónak ítélt egy-két vers elmondása után. Boldogan és gyanútlanul elutaztam életemben először egy Udvarhelynél nagyobb városba, Marosvásárhelyre. Marosvásárhely valami csodálatos világ volt, és csak hálás lehetek utólag annak a bizottságnak, amely nem vett fel színinövendéknek. Eredményhirdetés után még az éjféli vonattal elmehettem Kolozsvárra felvételizni a bölcsészkarra, filológiára, amire különben végig készültem.

– Milyen csapat verbuválódott össze Kolozsváron?

– Kolozsvárra gyűlt össze Székelyföld minden valamirevaló gyermeke abban az esztendőben is, amikor én felvételiztem. Kiderült, hogy poggyászunk van. Verseket hozott Király László, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Csiki László. Csoportosultunk; második Forrás-nemzedéknek neveznek minket azóta is, ha az irodalomtörténészeknek épp fogódzókra van szükségük. Mi nem irodalomtörténetet műveltünk, hanem diáktanyává avattunk egy írószövetségi székházat. Az előttünk járók ezt a lehetőséget megteremtették nekünk. A péntek estékre összegyűlt Kolozsvár magyar diákságának szellemi továbbműködés iránt érdeklődő része. Azt hiszem, ma is jelentősége van, ha százötvenen-kétszázan begyömöszölődnek egy terembe, hogy meghallgassák valaki rossz versét és az afölötti vitát.

– Hamar elteltek az egyetemi évek, s következett a kihelyezés…

– A bukaresti katedraválasztás során döbbenten tapasztalhattuk, hogy ötévi diákoskodásunk alatt eltűntek az országból a magyartanári katedrák. Hiába vonultak nyugdíjba annyian, városon például egyetlen katedra sem vétetett lajstromba. Lelkesen választottam hát Kisbacont Benedek Elek iránti elszánt romantikával, de csakhamar kiderült, hogy az iskola felső tagozata régóta megszűnt. Élettársra lévendőm, Simó Erzsébet is hasonlóval szembesült Kisborosnyón. Végül Sylvester Lajos kézdi rajoni főtanfelügyelő segítségével sikerült pályát kezdenünk Kovásznán, illetve Vajnafalván. E „poros kisvároskát” már akkor igyekezett meghatározni Fábián Ernő, Gazda József és néhány lelkes orvos, lelkész és tanárember szellemisége.

– S mit akartatok a másik székely kisvároskában, Sepsiszentgyörgyön?

– Szentgyörgy is poros volt, úgy bizony. Itt hetilapot alapítottuk. Jó nevű gimnáziumán, múzeumán, színházán és kórházán, valamint az időben azóta tovaszállt kenyéradó két kis gyárán kívül alig volt egyebe. Király Károly megyevezetésével volt négy esztendőre nyúló pillanatnyi szerencséje, aki, kihasználva a közigazgatás átalakításával járó országos felfordulást, felfrissítette kissé az összeállott levegőt, mielőtt e mozgolódásban felröppentett jómadarak más-más ágakra visszaszálltak volna. Dali Sándor révén ő toborzott rég nem látott sajtót is ide a fiatal értelmiségiek, mérnökök, tanárok több tucatja mellett, ugyancsak fiatal, már könyves írókkal, kiknek pörös szájában ugyan járt már, de még nem vérezte fel zabla. Sokan talán egyetlen vörös iszonyatnak vélik azt a fél századot, pedig sepsiszentgyörgyi torzonborzságából is kipiroslik négy emlékezetes esztendő, amelynek során olykor felülkerekedett az emberi tényező. Magunkat becsüljük, ha nem hagyjuk feledésbe merülni azt a személyiséget, aki közülünk küzdötte föl magát pártapparatcsikból közössége gondját vigyázó nemzeti ellenálló férfiúvá. A kérdésre, hogy mit akartunk fiatalon e poros városban, némileg hasonló a válaszom: fújni róla azt a port, mert bizonyára kincsek rejlenek a mélyben, s persze suttyomban, legalább „magánhasználatra” megváltani a világot. Ezt tenném ma is, ha kellő tüdőm maradt volna hozzá, mert látom, fel-felparázslik az idegen, vad szelek ráhordta porréteg alatt.

– 1973-ban többedmagaddal látogattál ki Amerikába…

– A kitelepedett, ott könyvforgalmazással foglalkozó Püski Sándor hívott meg többek között Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Domokos Gézával együtt amerikai körútra. Akkor indította be az üzletét; felesége jobb házakhoz járt takarítani azért, hogy ha a repülőjegyünkhöz nem is tud hozzájárulni, de New York-i étkeztetésünket legalább fedezze. Azelőtt egy évvel Jancsó Adrienne-t, Csoóri Sándort és Kósa Ferencet hívták meg. Alkalmunk volt 17 városban, legalább 500-600 emberrel személyesen megismerkedni, az amerikai emigráció különböző köreivel, bornírtságával és szépségével, ismerkedni azáltal, hogy kiváló szellemiségű személyiségekkel kerültünk kapcsolatba.

Közben megtudtam, hogy idehaza félállásba szottyantottak. Ami azért Romániában is kellemetlen volt, mert itt szabadúszásból még annyira sem lehetett fenntartani magad, mint Magyarországon. Semmi máshoz nem értettem, csak az íráshoz, elhagytam a tanári pályát. Tehát 1985-ben kicsöppentem a pikszisből, ahogy később indokolták azért, mert a folyóiratnál, ahol dolgoztam, nem tettem le a garast. Nem írtam meg a kért – tőlem ugyan csak egyszer-egyszer merészeltek kérni – alkalmi verseket az elnök születésnapjára, az évfordulókra. Nem tettem le a garast, ugyanis nem volt elég garasom ahhoz, hogy letegyem. Magyarán ez annyit jelentett, hogy annak a két-három irodalmi lapnak vagy központi lapnak a főszerkesztője, akinek a Román Kommunista Pártot kellett szolgálnia, elvárta volna, hogy ne maradjon egyedül, és az írótársadalom is vonuljon föl mögötte. Akadt néhány ember, aki ezt megcselekedte, a többi nem, és teremhetett nagyon színvonalas irodalom, 1970-től és tovább.

– Milyen gyakran írsz verset?

– Sohasem tartottam a költészetet olyan csinos és hűséges széplánynak, akinek mindig a kedvében kell járni, s minden szeszélyét kiszolgálni. Eszköznek tartottam arra, hogy egy bizonyos korszakban a közérzetemről tanúbizonyságot tegyek. Csupán ennyit akartam, s nem megváltani a világot. Elég fiatalon rájön az ember arra, hogy a költészet erre alkalmatlan. De azt nem merem könnyű szívvel kijelenteni, hogy többet verset nem írok – mert még most is írogatok –, csak éppen nem látom a helyét a nap alatt. Valóban akkor írtam verset, amikor éreztem a tétjét. Az írás olyan, mint a biciklizés, ha egyszer belejöttél, nem tudod abbahagyni. Írok, csöpögtetek tintát a mai napig is, nem jelentetek meg rendszeresen a sajtóban verseket, de ülök egy kis erdélyi völgyben, mely szülőfalumhoz hasonlít, írogatom az őszikéimet, csuklóból, reflexből, de teljes odaadással.

– Istenfélő embernek tartod magad?

A siménfalvi nagyapa egyetlen megmaradt tehenével

– Hívő embernek tartom magam – ha nem is templomba járónak –, aki személyesen óhajtja tartani a kapcsolatot az Úrral, olyannak, aki a transzcendenciát személyesen próbálja megélni, lehetőleg közvetítők nélkül. Számomra az Ige egyszerűen annyit jelentett, minél tisztességesebben, intenzívebben élni meg teremtett világodat, jelen esetben Erdélyhez, a Székelyföldhöz való kötődés nagy-nagy szomorúságát s erejét. És vállalni ezt! A létnek ez értelmet adott, de kenyeret keveset. A létnek túlélés-muníciót adó pénzről is lehetne beszélni, Igéről egyre kevésbé, annak ellenére, hogy templomaink benépesedtek, de az Igét nemcsak templomban hirdetik, megéli csaknem minden, életminőséget gazdagítani vágyó ember önmagában, templomon és iskolán kívül is, és mindezek fölött ott rejlik az örök megfogalmazhatatlan.

– Gondoltál-e valaha arra, hogy jó volna nyugatabbra menni?

– Még kilencven elején minden tisztázandót megfogalmaztam, elsősorban önmagam számára. Azt is, hogy oly összetettek és sokfélék az emberi életutak; a sokat gúnyolt, úgynevezett „sepsiszentgyörgyi helytállásról” sem beszélnék, és nem dobálnék tücsköt-bogarat az elmentek után, mert mindegyiküknek megvolt a maga valós vagy házilag fabrikált motivációja. Az egyik azért ment el, mert besúgónak akarták beszervezni, inkább a kifelé utat választotta, minthogy vállalja, a másik nem bírta az anyagi terheket annyira, s többnyire egy jobb élet reményében. Én azért mondtam, hogy hűtlenül nem hagytak el, mert azok közül a barátaim közül, akik a kozmopolitizmust választották már fiatalkorukban iránytűként, egyre több a transzszilván érzelmekkel vagy érzelmeskedéssel hazaszóló, a nosztalgiázó. Én ezt meg nem vetem, de azt biztosan merem állítani, hogy értelmiségünk megcsappanását nagyon megéreztük és érezzük nemcsak a művészetekben, de a medicinában is, minden területén létünknek, ahol csorbát villant a minőség. És ez még sajnos fokozódni fog az eljövendőkben. Nem tudom. Van két lányom, és én soha nem biztattam őket az itthon maradásra, ők maguk fogalmaztak úgy, Kolozsvárról csak Nyugatra vagy Keletre léphetnének tovább, s bátorságból vagy gyávaságból, esetleg merő kalandvágyból a hazafelé utat választották. Kinga lányom például barátait le akarta beszélni arról, hogy kitelepedjenek Magyarországra. Nem sikerült. Ha sikerülne végre kinyitni magunkat a nagyvilág felé a legfiatalabb nemzedékek számára, és nem lennének ezek a zord gazdasági és életszínvonal-beli disszonanciák, ezek az óriási különbségek ország és ország között, s önrendelkező életformát sikerülne teremtenünk, ötven év múlva talán nem is lenne ez kérdés.

– Interjút készítettem a 70 éves Ana Blandianával, s téged említett a Valaki engem álmodik című verseskötetének fordítójaként. Kiket fordítottál még?

– Európa felé mutató értékeket kerestem, valamint, amiként minden, defenzív helyzetben élő magyar költő: megélhetési lehetőséget a fordításba menekülve. Ana Blandianát fordítottam, akit magyar könyvével egy időben tiltottak be, mert kifésült egy hajtincset a szeméből. Marin Sorescut fordítottam, mert világrangra kapott, s gondoltam, ha már Brazíliában róla elnevezett iskolát teremtettek fiatal tollforgatók, megmutathatom az én tollamon is, erdélyi testvéreimnek. Kitakartam magyarul a „pólyából” egy passzív ellenálló (milyen lett volna?) fiatal román költőt, Adrian Popescut. Románra engem nem azért fordítottak, mert érdeklődtek és szerettek; Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója rendelte meg a könyvet és adta ki. Román írótársainkkal a személyes barátság marad a továbbmutató érték, nem az a kollektív hablaty, amivel hitvány, demagóg képviselőink az írószövetségben lejáratni akartak.

– Mi a véleményed a szép magyar beszédről, anyanyelvünk ápolásáról és ünnepéről?

– A nyelvet úgy tartom a legtermészetesebb életelememnek, mint a levegőt, amit beszívok, és melyet kienged a tüdő magából, figyelembe véve, hogy állandó veszély is fenyegeti. Kétfajta is: az, ami a konzervatív nyelvőrzők részéről tapasztalható, és az, ami elmossa, szétmossa kötőanyagait. Be kell vallanom, hogy nem áll közel hozzám a főleg prózában, de versben is megszaporodott, laza, germanizmusokkal szándékoltan terhelt, a kötöttség látszatát és görcsmentességét imitáló magyar beszéd, amely ma eluralkodóban van minden rendű-rangú médiában, s amelyet én panyókára vetett anyanyelvnek, inkább vicogva kísért, mint a fogalmazás mélységeiig lenyúló koncentrálásnak nevezhetnék. Sétálgató, lófrálgató beszédnek érzékelem ezt, arra is célozva, hogy talán Pest-Buda egyesítésekor, annak idején, a XIX. században Arany János margitszigeti tölgyei alatt nem türemkedett annyi idegen elem az irodalmi nyelvbe – erre Arany János elsősorban a fedezet –, mint manapság. Nem vagyok finnyás, nem vagyok kényes, én mindenféle versbeszédet szeretek, ami mögött pokolra kellett annak mennie, aki dudás akart lenni. A versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam, még ha ritkán is éltem vele, olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogatómentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző és mélyből feltörő, koncentrált beszéd képes. Amikor az anyanyelv ünnepére gondolok, akkor két olyan személyiség is eszembe jut, mint Sütő András vagy éppen Tamási Áron, akiről kevesen tudják, hogy nem posztóharisnyában, nyűtt bakancsban rótta a világot. Soha nem ült fehér papír elé, amíg meg nem borotválkozott, s fehér inget nem öltött, megtisztelve ezzel az írott szót. (Egyébként, ha valamiben sikerült őt utánoznom és követnem, ez az egyetlenegy külsőség az.) Hogy a magyar nyelvnek milyen erényei vannak, azt igazán csak a műfordítók érzékelhetik. Például az újlatin nyelvekből fordító vagy átültető, honosító élménye lehet, hogy mennyivel kevesebb szóval lehet magyarul visszaadni a bőségesebb és szaporábban áramló versbeszédet. Mondom, én nem bíznám magunkat csak a meglévő nyelvre, a pincében, padláson is vannak kincsek, a mező tele, az utca tele, ugyanakkor az utcán szemünk láttára romlik és vásik, hígul a nyelv, ezért én úgy érzem, hogy a tudós, kutató emberek mellett költőink feladata igazán a nyelv őrzése és korszinten tartása.

Hargita Népe  2019. ápr. 5.

***********************************************************************************

Elhunyt Nagy László Mihály

Nagy László Mihály (1957 – 2019)

Nagy Miklós Kund

MÁR NAGY LACI IS

Elhunyt a Múzsa egyik régi munkatársa, az író, újságíró-kolléga, Nagy László Mihály. Hosszabb ideje betegeskedett, de izgatta az alkotás, és kíváncsi volt a világra, mindegyre felkeresett egy-két újabb írással, amelyeket meg akart ismertetni mellékletünk olvasóival. Ki gondolta, hogy csak 62 év adatik meg számára? Életpályáját változatosság jellemezte, újrakezdések jelezték, hogy a nyugtalan, útkereső emberek közé tartozik. Dolgozott tévéoperatőrként, újságíróskodott a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél, a Háromszék napilap alapító tagjaként is hallatott magáról. A sportszerkesztésbe is belekóstolt Csíkszeredában, majd Marosvásárhelyen alapított és vezetett kiadót, aztán átváltott a felnőttoktatásra is. Riportjai, novellái, recenziói, publicisztikái az Ifjúmunkásban, az Utunkban, az Igaz Szóban, az Új Életben, A Hétben jelentek meg. Antológiákba is válogattak belőlük. Saját kötetei, A csendestárs, a Létforgácsok, a Tréner könyv az elmúlt évtizedben láttak napvilágot. Az utóbbi esztendőkben a fikció és a valóság, a realizmus és az abszurd határán mozgó, élet- és tárcaszerű rövidprózákkal jelentkezett. A világhálón szélesebb közönséget is biztosító irodalmi lapok, a Súrlott Grádics és a káfé főnix, illetve a köréjük csoportosuló tollforgató barátok biztatása is táplálta alkotókedvét. Búcsúzunk tőle, és egyben egy adósságot is szeretnénk törleszteni. Egyik utolsó írása, a Felhőkarcoló-hiba, amelyre már mentora, Bölöni Domokos is helyeslően rábólintott, hosszabb ideje megszerkesztve várt a megjelenésre. Kétszer is betördelve talált helyet magának a Múzsa tükrében, de mindkétszer kimaradhatatlan napi aktualitás szorította ki onnan. A halál gondoskodott róla, hogy ilyesmi most ne történhessen meg. Immár Nagy László Mihály is ott van valahol a felhők fölött. Legyen békés a pihenése.

*

Felhőkarcoló-hiba

Öcsi az 5-ös sugárút melletti sétányon poroszkált, nem sietett, körülötte az autók egymás hátsójába martak, dudáltak, burrogtak, őt nem érdekelte. Ilyen Amerika, ahol mindenki amerikai módon él, gondolkodik, és angolul beszél.  Öcsi lépkedett, hümmögött és magyarul gondolkodott. Napközben neki is amerikaiul kellett gondolkodnia és angolul beszélnie. De most magyarul gondolkodik és beszél magában, néha hangosan is, káromkodik vaj’ egyet, pedig csak félig magyar, az apja román volt. Az 5-ös sugárútról betért a 137-es utcába, és folytatta a sétálást, amikor valaki elindult feléje, majd hangosan kiáltozni kezdett: „Nichita Öcsi, nem hiszem el!”. Bochis Dan volt, a gyerekkori játszótársa, aki a marosvásárhelyi reptéren lett forgalomirányító, és amikor a legjobban ment, akkor emigrált.  Neki könnyű volt, a légi szakmában mindenki ismerte. 15 éve kint van. Öcsi meg lassan 10 éve.  Gyaloglás közben felidézték: négyen voltak örök barátok – Dan, a román, Miki, a magyar, Öcsi, a román–magyar és Hans, a szász-német. Mind magyarul beszéltek, igaz, volt úgy, hogy valamelyikük a másik anyanyelvén beszélt, de a másik minduntalan magyarul válaszolt. Ment is az élet, mint a karikacsapás, jóban-rosszban együtt voltak: az első ciginél, az első sörnél, az első csajozási problémáknál, csak az egyetemnél váltak szét az útjaik. De a tanulmányok elvégzése után mindenki visszatért a szülővárosba. Újra összehozták a régi társaságot, ez alkalommal magasabb szinten.

Ezekről beszélgettek, miközben Dan elmondta: most ő előadásokat tart a belföldi és a külföldi repülési légi alagutakról, Öcsi meg közölte, hogy vezető informatikus lett egy cégnél. Aztán Dan búcsúzkodásra nyújtotta kezét a 37-es toronyépület előtt: na, szia, én itt lakom 15 éve. Erre Öcsi: ne hülyéskedj, én meg majdnem tíz éve, a 44. emeleten, a 445-ös lakrészben. Dan: én pedig a 80. emeleten, a 801. apartmanban. Az egyik jobb, a másik a bal szárnyban. Öcsi: Akkor te az 1-10-es felvonókat használod, én pedig a 20-30-as lifteket, ez is egy ok a nem találkozásra, de mondd, te a tizediki sportterembe sose jársz focizni? Nem, a 80.-on kézilabdázom. Dan: az ortodox közösségbe sose jársz? Nem, Dan, én a magyar közösségbe járok. Hát ennyi. Tíz éve egy felhőkarcolóban lakunk, és nem találkoztunk. A modern felhőkarcolóknak is vannak hibái.

MÚZSA, Népújság

https://www.e-nepujsag.ro/articles/mar-nagy-laci-is

***

Utolsó közlés

KÁFÉ FŐNIX

2019. március 1.

Nagy László Mihály: A szökevény*

Mária nemrég költözött a harmadik emeletre, ahol egy barátnője lakott, aki kiment Olaszországba, egyelőre dolgozni, aztán ki tudja… Odaadta a lakását a barátnőjének, aki be is költözött.

Csendes, zárkózott szomszéd volt. Csak a szomszédjával, Jolánkával tartotta a kapcsolatot, de terveiről neki se mondott semmit, csak az esti, tömbház előtti pletykálkodások során hajtogatta: majd rendet teremt ő itt.

A nagy „tisztogatási” kampány be is indult.

Kristóf minderről mit sem tudott; kopogtattak, ajtót nyitott és akkor beszélt először Máriával; köszönt neki, mint jó szomszéd és megkérdezte, miben segíthet. A három emelettel alatta lakó szomszédasszony megkérdezte: dohányzik-e és ha igen, mit szív? Ő készségesen hozta a cigijét, és mondta, hogy Camelt.

Mária ki is emelt egy bagót, de a tüzet nem fogadta el. Távozott.

Kristóf csendben becsukta az ajtót. Máriaminden felette lakó szomszédnál megismételte ezt a gesztust. Két napja ment rá, majd a pletykafészekben elmesélte küldetése eredményét: a felette lakók közül a negyediken nem dohányoznak, az ötödiken igen, a hatodikon, hetediken, nyolcadikon nem, a kilencediken és a tizediken igen. Mindenkitől kapott egy-egy cigarettát, s mint tárgyi bizonyítékot, jó helyre rejtette, aztán összehasonlította a tömbház előtti csikkekkel. A harminckilenc csíkból hat talált, és most már tudja, ki hajigálja ki a csikkeket. A pletykatársak mindegyre magyarázták neki, hogy vigyázat, nem csak a lakók bagóznak, az idejövök is szívnak egy-két füstöt, mielőtt belépnek a tömbházba és nem mindenki dobja a csikket szemétkosárba.

Mária: mindent a maga idejében!

A második akció főszereplője Kristóf volt. Ezúttal Mária már erélyesen kopogott, majd ajtónyitás után szigorúan rászólt a szomszédjára: maga eltitkolta, hogy a felesége és a fia is dohányzik, de most már tudom miért, hogy ne tudjam meg, milyen cigit szívnak. Kristóf szóhoz sem jutott, de Mária tovább perelt: maguk hárman annyi szivaroznak, hogy a teraszom úgy megtelik hamuval, naponként fel kell mosnom, de most ennek vége!

Kristóf pedáns, természetszerető ember, nem erőltette. Mária megsértődött, hazament és bezárkózott. Senkinek s enyitott ajtót.

Ekkor jött három emberke, kikérdezték a szomszédokat az akciós hölgyről, azok mondták, hogy csak Jolánkának nyit ajtót. Elmentek Jolikához, a csapat vezetője elmagyarázta: Mária a pszichoterápiai intézetből megszökött krónikus beteg, többek között tisztaság mániás. Szökevénynek is nevezik, egy hónapja keresik, és az egyik rokon adta meg ezt a címet, segítsen, mert be kell vinniük, rohamkocsival vannak. Jolika csak annyit tegyen, hogy bekopog… A többit ők intézik.

Jolika kopogott, Máriára zubbony került, üvöltésére kigyűlt a lépcsőház, a kocsi szirénázva el.

Kristóf kilépett az erkélyre, elszívta Cameljét, felnézett az égre, bocsánatot kért a Fennalvótól és kifricskázta a csikket.

*Szerzőnek a Káféhoz beküldött utolsó írása. Közlését már nem érhette meg.

***

Egy régebbi ismertető

Nagy Laci könny(v)cseppjei

Nagy László Mihály (Kézdivásárhely, 1957. július 30.) Marosvásárhelyen érettségizett a Bolyaiban, aztán operatőri tanfolyamot végzett Bukarestben, a magyar adásnál dolgozott, 1984-ben újságírói képesítést szerzett a román fővárosban, majd tizenkét évi újságírás következett. Sepsiszentgyörgyre került a Megyei Tükör című laphoz, ott a rendszerváltásig az ifjúsági rovatot vezette. Alapító tagja a Háromszék napilapnak, aztán 1955-ben visszatér Marosvásárhelyre, és jópár lapnak munkatársa, szerkesztője, igazgatója (Új Sport, Ötödik Kerék, Tabu Magazin, Erdélyi Napló, Erdélyi Hirdető, Erdélyi Futár). Kis kitérő: 2002-ben a vízgazdálkodási vállalat kutatási osztályát vezeti, majd 2003-ban létrehozza a Magna Oktatási Központot, amely a felnőtt oktatásban indít technikumokat a turizmus, kereskedelem, trénerképzés terén, egy évvel később pedig résztvesz a Pannonforrás Kárpát-medencei Felnőttképzési Hálózat létrehozásában. Írásai a Ifjúmunkás irodalmi mellékletében, a Népújság Múzsájában jelentek meg. Ott találjuk 1986-os Ajtók antológia szerzői között is.

Kései jelentkezése nem ritkaság az erdélyi tollforgatók viszonylatában. Derűs jövőbenézéssel még 45 évet ád magának, és úgy gondolja, számvetés ez a kötet, melynek egyes darabjai “könyvcseppek egy olyan könyvből, amelyet minden ember megír az élete során, de nem mindenki teszi azt közszemlére. Egyrészt azért, mert szégyelli, nem akarja másoknak megmutatni, annyira személyesnek tartrja, hogy inkább magával viszi, amikor tényleg elalszik. Pedig mindegyik KÖNYV gyönyörű a maga kis KÖNNYCSEPPJEIVEL. Sose tudni, hogy egy-egy könyvcsepp kiben mit ébreszt, vagy mit ringat végképp álomba. E kötetben felsorakoztatott könyvcseppek egy-egy hangulatot próbálnak előcsalni a közeli vagy távolabbi múltból.”

Az előszóíró Nagy-Bodó Tibor megjegyzi: a közelmúltról nemcsak beszélni kell; írni is kell róla, hiszen a most felcseperedő nemzedékek nem tudják, nem is tudhatják, mi volt a kommunizmus, a szó első tagja miatt sokan inkább a kommunikációhoz kapcsolják, mint a tömeggyilkos rendszerhez, amelyet kiépített, és a tömegnyomorhoz, amelyet “eredményezett”. (Nagy László Mihály: A csendestárs. Könyvcseppek a Könyvből. Novellák. Juventus Kiadó, 2008., Marosvásárhely) * Bölöni Domokos

*

Nagy László Mihály egyéb írásai

Szevasz, tavasz!

Nem tudom, máshol miként van, de a mi tömbházunknak van egy nem hivatalos KT-je. Nem kötött korhatárhoz, beosztáshoz, családi helyzethez. Egyedüli kötelező kitétele van: a pletyka, ugyanis a KT a Kukkolók Társasága, ami értelmét veszíti, ha nincs benne a pletyka. Az egész napi kukkolásta a tömbház előtti pletyka koronázza, s akkor sikeres nap volt, jöhet a vacsora és a meleg ágy, mert mindenki tudja: Berci a földszintről hatszor volt a kocsmában, Moldován a hetedikről legalább ötször, mert ő cseles, az üzlet felé megy, ötször jön vissza, s mind jobban vigyorogva, majd dőlincsélve, Éva pedig mindennap háromszor-négyszer megy a gyógyszertárba, drog erősségű gyógyszereket csak stikában lehet kiadni, s nem nagy adagban. Balázs pedig nem azért megy a Tejboltba, mert decinként veszi a tejet, mást vesz decinként, de Mancikáért arról is lemondana, ám Mancika rá se pislant, erre a tejbolt budiját használja, amikor rájön, gyakrabban, mint Balázsra pislantani, aki hányszor megy be 5 deka túróért, sajtért. Meg ott van Feri a tizedikről, aki hajnali hatkor ott posztol kenyérboltnál, hogy még frissebben vegye a tegnapi kenyeret. Ezeket minden nap le kell kukkolni, s ezek csak a megszokottak, de hátha beugrik egy-két újdonság is. Erre várni kell és kukkolni, mindennap, akkor lehetsz a pletyó királynő.

S akkor jön a Természet, hozza a Tavaszt, kizöldülnek a fák, lombot hajtanak, elzárják a kilátást, semmit sem látni.

Nagy problémák ezek, főként egy KT működésében.

Ezért kell tenni valamit, a fákat kivágatni nem lehet; személyt kísérő-beazonosító készüléket venni marha-drága.

A KT tagjai erről dumáltak a padon, amikor Tercsinek ugrott be az ötlet

– Figyeljetek ide, itt a megoldás: többen kukkolunk, hogy ne hibázzunk; megnézzük, ki milyen cipőben jár, s akkor tudjuk, hányszor mentek, mert a jegenyefák ha felnőnek az égig, a t0rzsukon úgysem lesz levél, s csak maxi félmétert szakítanak ki a kukucskálási területünkből, azt is csak maxi öt méterenként.

– Tercsi te, milyen okos vagy, javasolom, legyél a KT-elnökünk.

Egyöntetűen megszavazták.

Tercsi előtt nagy karrier áll.

Lehet az országos Kukkolás Bizottság tagja, a Széku főmunkatársa, a minisztérium tanácsosa, ki tudja, még Ajrópa-képviselő is. Ezért érdemes a KT tagjának lenni. Légy szaki a szakmádban; akkor is ha, jön a tavasz, s akkor nyugodtan mondhatod, hogy Szevasz, tavasz!

*

Éjszakai vándor

Csóváltad fejed, amikor  Budapesten élő öcséd mondta, hogy rohamosan vénül, hajnali négykor ébred, s nem tud visszaaludni.

A szobájában kutyagol, aztán elindul sétálni.

Leteker öt-hat kilométert, s vissza az ágyba. Tíztől vannak órái, lehetett még durmolni. Akkor még el is mosolyodtál, de jött a gikszer, te sem tudtál öttől aludni. A család mélyen húzta a csendest, nem gyújtottál villanyt, forgolódtál ágyadban, a paplan csúszott le, a lepedő mosogatórongy lett, s ráadásul izzadságszagú. Csendben felöltöztél, Kutyuli rád nézett, intetted, pofa be, morgás nincs, majd ő is sorra kerül, most te vagy a főszereplő. Leosontál. Ki a szabadba. Kurva hideg volt. A járda korcsolyapálya, az út szintén. Szerencsére nem volt forgalom. A szemben levő tízemeletes tömbház hat lakásában égett a villany. Ott vagy mennek, vagy jöttek valahonnan, avagy olyan bajban szenvednek, mint te.  De a negyed csendes, alszik, még semmi nincs nyítva. Alig járnak emberek, még a kóbor kutyák is durmolnak.  Eddig kilenc embert és két kutyát számoltál.  Döntöttél, bemész a főtérig, lássuk, ott milyen  az éccaka, van-e élet? Városod főtere is csendes volt, egy-két kocsit leszámítva, azok is húztak hazafelé. A Polgármesteri Hivatalnál két rendőr állított meg, igazoltattak, személyid nem volt, csak az újságírói igazolványod és buszbérleted. Megtette. Megkérdezték, segíthetnek-e valamiben, mondtad: nem tudsz aludni. Ők tudnának, mondták, de még van három óra a szolgálatból, s utána jöhet a lefekvés. Visszamentél negyededbe, ugyanaz az éjszakai magány kísért végig, de a tömbházadtól 100 méterre rádkacsintott a bankautomata, előbányásztad a kártyád. A gép működött, még azt is megkérdezte, nyugtát kérsz-e. Nem akartad megbántani, kértél. A banktól pár lépésre égett a villany. Jack Bet Non Stop. Sose voltál szerencsejátékos. Most se mentél be. A blokkod alatti kenyeresnél is égett a villany, odamentél, a friss kenyeret rakták le, megkérdezted kaphatsz-e egy kenyeret, azt mondták, egy óra múlva nyitnak, de ha pontos pénzed van, adnak. Kikaparásztad a pontos összeget, kaptál egy kenyeret.  Olyan forró volt, hogy egyik kezedből kellett áttenned a másikba, de cirkuszi mutatványod nem látta senki, bár egyre több lakásban gyúlt ki a világítás. Ébredeztek az emberek. Itt az ideje, hogy lefeküdj, 11-től van csak elintéznivalód, még lehet szundízni egyet.

Ez a magányos séta megérte. A guta tömbházad kapujánál csapott nyakon, a kapukulcs a másik kabátodban maradt. Felnéztél felhőkarcolgatódra. Öt lakásban égett a villany, csengess fel?

Kis matekkel ki tudod számolni, hányas lakás, de mit mondasz: reklám, számla?  A jó francba küldenek. De hátha valamelyikük melóba megy, vagy akárhova. Leültél a padra, francosan hideg volt, gondoltad, beteszed a feneked alá a friss, meleg kenyeret, de lelked nem engedte, ültél vacogva, s arra gondoltál, megvárod, amíg a kocsmák kinyitnak, s addig ülsz ott, amíg a sulisok elindulnak, lakáskulcsod van, és azt is megfogadtad, hogy a kapukulcsot is ráteszed a kulcstartó karikára. Ekkor egy taxi állt meg a lépcső mellett, egy szomszédasszony szállt ki belőle, nagy csomagokkal. Úgy repültél, mint a szirti sas. Köszönöm  szomszéd, hogy segít, Csíkszeredából jövök, a fiamtól. Úgy felpakolt, csoda hogy eddig elbírtam cípelni, na, álljon meg, kinyitom, látom, vett kenyeret, biztos’ friss.

Igen, még meleg.

Csak tud valamit az öcséd.

Lehet, tényleg vénültök, de egy ilyen éjszakai séta fiatalít és elálmosít.

Ágyba dobtad  magad: Jóccakát vagy Jóreggelt, városom!

Bárhol is vagy, én veled voltam pirkadatkor.

*

Bonn nem bombon

A Nagy Ötlet reményt, nagy sikert, örömet hoz, de ha rossz az ötlet, akkor jön a bánat, a kiábrándulás, a csalódottság, sírás, sírógörcs, idegösszeomlás, pszichológus, pszichoterápia – a nőknél –, férfiaknál a dühöngés, káromkodás, féldeci, kocsmázás.

A Magyari család mindkettőt végigjárta. Magyari Béla nyugdíjas volt, Magyari Klára asszisztens, lányuk, Magyari Karola: érettségizett, készült az egyetemre, és szerelmes volt Róbertbe, egy németországi egyetemistába. A srác mérnökin volt, Bonnban.

Szerelmük digitális volt, amíg a fiú meg nem jelent Magyariéknál.

A szülők befogadták.

A virtuális szerelem valós lett, sőt tervek is kezdtek kialakulni. Róbert kérdezte Karolától, hogy mi lenne, ha az egyetemet Németországban végezné, és tandíját is kitudná fizetni, a szülei nem kéne adjanak egy fittyinget sem, mert ahol ő dolgozik, sok erdélyi melózik, románok, magyarok. A tulaj egy román, aki miccset és sülteket árul egy kerthelyiség teraszán, és nagyon jól fizet. 1000 eurót havonként, abból ő küldhet még haza is. Karolának felcsillant a szeme, ez az ő bulija, de tanácsolta Róbertnek: be a szüleit is.

Magyariék nem beszéltek idegen nyelveket. Karola jó tolmács volt, Béla decizett, nagy csendben, de amikor Karola megölelte az anyukáját, boldogan, túlságosan boldogan, és elindult apu felé, az valami rosszat sejtetett. Nem alaptalanul. Amikor a lánya azzal kezdte: megkérhetünk nagyon szépen valamire?, a többes meg is ijesztette. A helyzet az, mondta Karola, hogy itt van az élete nagy lehetősége, nem hagyhatja ki, Németországban végzi a közgázt, az egyetemet. Anyu bevállalta. Klárika is kezdeményezett: na Béluskám…. –

ez nem kezdődött valami reménykeltően –, de Béla, akit a neje rég nem szólított Béluskámnak, csak hallgatott. A helyzet a következő: Karola majd Bonnban végzi az egyetemet, ott ahol Róbert tanul. Ez csak a kezdet. Róbertnek van egy háza, az unokatestvéréé. Nem kell majd fizetnie, csak amit fogyaszt. Kétszobás külvárosi ház. Ki lakik majd vele, azt ő maga döntheti el, és van egy Ford Fiestája, azzal jár be a városba, ezzel a kocsival dolgozik egy Mitikánál, aki román vendéglátós vállalkozó. Rengeteg törzsvendége van, a Friccek szeretik a miccset, kell a munkaerő, románok, magyarok, németek. A munkabér az itteni ötszöröse. Megéri, mondja Klára, és mivel én sütni-főzni mindig szerettem, Béluskám, engedd meg, hogy kimenjek én is a fiatalokkal. Te egyedül is tudod rendezni magad, főzni, takarítani tudsz, te csak vigyázol majd magadra és a házra, mi kifizetünk minden fogyasztást. Majd lakbért fizetsz egy személyre, és neked is küldünk pénzt.

Minden szempár reményteljesen rászegült Béluskára, aki úgy tűnt, mélyen gondolkodóba esett, aztán bólintott egyet, valamit mondani is akart, de nem tudott, mert mindhárman a nyakába omlottak.

Aztán jött a búcsúzkodás, ölelkezés, kézrázás, puszi, integetés. Béla nagyon szomorú volt, amíg a kocsi el nem tűnt a kanyarban, akkor vonított egyet, két kezét az égre emelve valakinek valamit nagyon megköszönt, majd perdült egyet és irány a Bús tehén kocsmába. Ott a bárnál elvett egy poharat és egy kanalat, összekoccintotta, majd a társasághoz fordult. Figyeljetek ide: ráduplázok – mindenki kap még egyet, abból, amit ivott. És hogy ne kérdezzétek külön-külön, mi ütött belém, elmondom, hogy a lányom és az asszony elmentek a németekhez, az egyik egyetemre és közben dolgozni, a másik felügyelni és dolgozni, így én özvegy lettem, de víg özvegy. Na, vigadjunk, egészségetekre!

Vigadtak is, elég sokáig.  Ez volt Béla első magányos-farkas-napja, és a következők etalonja.

Bonnban is dübörgött az élet. Róbert lakásának az egyik szobája a Magyariéké volt, a nagyobb. A srácnak megvolt a saját vacka. A fürdő, konyha: közös. A munkaprogram volt egy kicsit szokatlan: délután négytől, tizenkettőig, mert a németek kilenctől ötig dolgoznak, és akkor mennek ki a kerthelyiségbe. A szabadnapok nem a hétvégére, hanem a hét elejére esnek. Így a lányok hétfőn és kedden turkáltak, szupermarketekben jártak, sétáltak, pletykáltak. A melóban Klárika gyúrogatta, tépte a miccseket, Karola segített, de fel is szolgált, mosogatott. Délelőtt járt be az egyetemre. Jól ment minden. Került egy jó barátnő, Renáta, talált a szó, elment hozzá, tetszett a családja, a családi lak.

Aztán Klárika hazakérezett Bélához, a lányától, és a főnökétől. A lánya azt mondta, mehet, a főnök, hogy nem hétvégre, hanem a hét elejére, plusz egy nap. Csütörtökön ismét melóban kell lennie.

Béla nagyon örvendett neki, főleg a három karton ciginek, két konyaknak, négy bornak, és a cuccoknak is. Mondta, meséljen, erre az asszony azt mondta: menjenek el kocsmázni, és majd ott. Béla álla leesett, de a legjobb kocsmakertbe vitte az asszonyt, aki rendelt magának egy Cinzanót, Bélának egy egész konyakot és öt-öt miccset, majd sört. Aztán az ámuldozó férjére nézve kijelentette: annyit szolgáltam ki mindenkit, itt az ideje, hogy engem is kiszolgáljon valaki. Elmesélt evés közben mindent, majd ezután még három napon át mesélt. Azt is, hogy egy fogyasztó, egy öregotthon igazgatónője, amikor megtudta, hogy Klárika asszisztensnő egy aggmenházban, elhívta és megmutatta ő menhelyét, és miután Klárika egy kör erejéig gyakorolta mesterségét, kétszer annyi pénzért, mint amennyit Mitikánál keres, elhívta magához. Két hét gondolkodási időben egyeztek ki. A meséknek vége. Aztán jött az idő, csomagolt és visszarepült. Bonnban a lánya szavai meglepték: Anyu, te ha akarsz, maradj Mitikánál vagy az öregotthonban, megéri, én azt mondom maradj…De én hazamegyek. Holnap. Pedig a dolgok jól mentek, ám volt rossz fordulat, ami mindent megváltoztatott. Az történt, hogy az egyetemen átállt a levezésire, és épp ezt ünnepelték, Renáta eljött hozzájuk. Ittak, majd lefeküdtek, a két lány a nagyszobába, Róbert a vackába. Karola elment éjszaka a mosdóra, amikor nyögéseket, ágyrecsegést hallott. Visszament a szobájába, Renátához, aki akkor már nem volt sehol. Ekkor bement Robert szobájába,és hát megtörtént a megtörténhetetlen. Na, a barátnőt, mint a macskát kirakta, majd bezárkózott. Eldöntötte, hagy csapot-papot-Németországot, de az anyu maradjon, az öregotthonban van kaja-szállás, pénz.

Ebben megegyeztek. Karola a repülőben elgondolta, apunak most ezt így nem mondja el.

Erőltetett vidámsággal ölelte át apját, aki kocsival jött érte a repülőtérre. Mindenről mesélt, csak a lényegről nem. Vacsora után lefeküdt mindenki a saját szobájába. Béla arra ébredt az éjszaka közepén, hogy a konyhában ég a villany, és valaki sír. Kiment, a lányát látta, hogy konyakot iszik, cigizik és sír. Megsimogatta, Karola zokogva mesélte el, mi történt. Béla töltött magának is, rágyújtott, és azt mondta: kicsikém, figyelj rám! Jó, hogy most történt, mert ha hozzámész, szülsz két gyereket, ahogy terveztétek, és akkor történik, azt nem éled túl. Az egyetemet lelevelezed, amikor fel kell menned, majd alszol anyudnál. Itthon pedig szerzünk majd egy jó munkahelyet. Ilyen Róbertek tonnával vannak. Csinos, értelmes lány vagy, és még egyetemista is. Fog ez menni, már tudod, Bonn nem bombon.

Magyar Béla vígözvegysége ezzennel véget ért.

*

Ismeretlen portré

A „kicsi prof”, ahogy barátai nevezik, egyáltalán nem alacsony, nem kellene nagyot nyujtűkodnia, hogy a focikapu felső lécét elérje. Az IQ-je jóval magasabb, a víz forráspontjánál, az EQ-ról ne is beszéljünk. Az prof záróakrod, munkájának koronája, amit már 40 éves korától visel, hivatalosan még a doktort is beszúrva. A doktorozást cask azért fogadta el, mert ennyivel tartozik őseinek. Szülei – akik ébresztő nélkül alszanak, – annak idején orvost akartak faragni belőle, de nem sikerült, eért a tudomány doktora lett. Meg volt elégedve, majdnem mindennel, s mindenkivel. Tudta, a barátság annál mélyebb minél többet mosolygunk egymásra. Ő néha még a villanyoszlopokra is rámosolygott.

Sokszor fogta el a röhögés. De ez is mosoly volt, a helyzethez idomítva. A meló után magára maradt, ilyenkor nem tükörbe nézett hanem léte mikrószkopjába bambult, magába zárkozott, s a kulcsot lenzelte. Egyedül élt, bogozta, hímezte a huszonnégy óra perceit, másodperceit, s rájött, hogy csak az éjszaka nehéz. Alkonyatkor az autók a műút pofájába böfögik a nap utolsó füstadagjait. A lakosok az est magányába burkolóznak.Minden ostorlámpa mélán bambul a frissen kialakított holduvarába. A csend kezdi megnyerni több órás csatáját a zajjal, zsibongással. A kipurcant hobó baldachinos ágyat, meghazudtoló kényelmet lel, a gyerekjátszótér nemrég megfestett padja alatt. A tömbházak több száz szentjánosbogár szeme a  sötétbe bambul. A csend, a gomolyagba felgyűrt zajjal gondolkodásra késztet. Ilyenkor kinn állni az erkélyen, a botorkáló szellők birodalmában, felér a félhomályos pajzánkodással. A szürkehályogos ablakok mögött több százan fáradtan pihegnek. Álommezőkön csatáznak, settenkednek vagy éppen a diadal babérjait, csámcsogják befele. Éjfél előtt egy órával ötven ablak pislákol, éjfél után egy órával huszonöt, két órával tíz, azután elvétve, egy-kettő. Sarkítva olyan mindez, mint egy hatalmas kert, sírkert. Ahol mindenki álmát alussza. A sírhoz képest annyi   előnnyel, hogy a főszereplők reggel felkelnek és újfent, belekezdenek önmaguk napi kinyírásába, hogy este ugyanebben a fertályban megint beleroskadjanak az álmok világába. Tehát mindenki alszik, az Idő, az élő, a halott.Ilyenkor – talán – közös kincsük is van. Az álom. Ez egyeseknek örök, másoknak porciózott. De, per pillanat közös. Ebben a percben és ezen a helyen. Alátámasztani, cáfolni még senki nem tudta. Így e lehetőséget kizárni nem lehet. Esetleg egy esetben, egyféleképpen.

*

A hétköznapi magány villanása

A hétköznapok pörgésének sztereotípiája van. Szinte control copy paste rendszerben ismétli önmagát. Idő teltével ez magányt szül.

Remeteként ismételed a túlélés mozzanatait: ébresztő  csergőóráról, okotelefonről, önmagát beinditó rádióból.A hálószobai falszomszéd krákogása, hörrögése, majd az első slukk nyújtotta jól eső sóhajtás, aztán csend egy-két percig amíg fel nem ordít a felső szomszéd:

“Ebben a kiasszott házban már egy pár tiszta zokni sincs?”

Az alsó szomszédasszony szavai ehhez képest Chopin Csendes  szonátái: “ Kicsikém, ma, megint este jössz haza?

A férj hangja nem védekező, ütőhangszeresek:

“Igen, hogy akkor megpuszilj, de nem azért, hogy érezd, szeretlek, hanem érezd, hogy ittam-e? Igen, későn jövök haza és sörözni fogok, majd bűzlök, amikor megpuszilsz, ha megpuszilsz.”

S ezzel teljes az ébresztő.

Jön a zuhany, a reggeli és a várva-várt kávé.

S máris sínen van a hétköznap.

Jöhet a pörgés.

Írány a meló. Kocsi, busz, metró, gyaloglás.

Zseb avagy megszokás függvénye.

A melódia: ilyen vagy olyan, a magány egy változata, iróasztaltól, esztergapadtól, tervező panelltől függetlenül. Jövőkép, aim target mindenütt ugyanaz: teljen le a 8 óra. Na, jó, de  vannak olyan ferde hajlamúak akiknél még bejön: “ na csak ezt fejezzem be”, “basszus hangú úristen, már ennyi az idő ”.

S akkor konyec filma. Lejárt ez a lemez. A következő is a hézköznapi MAGÁNY folderből van: “ HOLNAPRA cigi, tej, fél kenyér” avagy: MA:

“ ki kell fizetni a villanyt, a gázt, a telefont, a közköltséget “ na, s a féldecimet, amit közben bekapok.

Na, nem minden egyes buli után, mert akkor a közköltségre vagy pénz nincs vagy te nem vagy. Modernül:  be áll a fizetőképtelenség.

Egy ilyen hétköznap pörgésének a villany és gáz állomásainál tartasz, egy közszállítási járgányra várva a főtéren. A megállóban kis koldusleányzó kunyerált egy lejt vagy ötven banit. Gyanús tisztaságú szoknyácskája alól kilógott a két kislába, pardon, másfél lába, hisz az egyik térden alul hiányzott.

Elszomorított.

Nem lehet Hamupipőke.

A topánkát nem lehet a lábára felpróbálni.

Elhessegeted a gondolatot, hisz morbid, ilyet még gondolni sem lehet, egy ilyen kicsi leánykáról.

De ebben a pillanatban egy erős mobilcsengés zavarja a gondolataid.

A koldusleányka belenyúl a kicsi bugyijába s kivesz  egy Iphont. Még látod, hogy a feloldójel egy euros, s már hallod a hétköznapban kunyeráló, most megszígorodott hangot: „ Nem megmondtam, hogy ne zavarj, amikor dolgozom. Nyőgd már miért zavarsz munka közben? Mi, ne ne marhulj, és hol vannak, a Kossuth sarkán, most térnek be. Kösz, jövök eggyel.”

Erre a kis hamupipőke felugrik, hirtelen kinő a hiányző fél lába. Bédugja a csipkés kis  bugyijába az Iphonet, s eltűnik, mielött a járőröző rendőrök elérik a busz megállót.

Hiába na, a hétköznapi magánynak is vannal villanásai.

*

A hazugságbirodalom bukása

Pálffy Sándor vegyész volt. Egy kutató csoport vezetője.

Tisztelték. Ő is tisztelt mindenkit.

Egy valakivel nem jött ki. Pálffy Sándorral.

Többet veszekedett önmagával egy nap, mint a munkatársaival egy hónapon keresztül. Kimondottan nem volt baja önmagával.

A mostani önmagával. A múltbeli Sándorra haragudott.

Kíméletlenül és kitartóan.

Az egész a régmúltba nyúlt vissza. Friss végzősként került a kutató munkába. Alig szokta meg a jó munkahelyét, amikor figyelmetlenségből elkövetett manőver miatt felrobbantotta a részleget. Kivizsgálás indult, ellene. Ekkor született meg az a hazugság, ami egész életét végig kísérte. Egy ismerőse tanácsára azt állította, hogy a robbanásban úgy megsérült, hogy semmire sem emkékszik, s nem hal jól, a bal fülére. Orvosi vizsgálat indult, ahol azt állapították meg, hogy az ellenkezőjét nem tudják állítani, de nagy baj nincs, meg fog gyógyulni, de nem büntethető. Amíg nem épül fel teljesen. Sándor a “gyógyulást” elhúzta, nagyon sokáig nem emlékezett semmire, s egyre rosszabbul hallott a bal fülére. Az ügy a feledésbe merült. Most már ő a csoportvezető. S a múltat elfeldték, kit érdekelt. Sándort biztos nem, mert ő nem emlékezett semmire. Ezzel nem is volt baj. Csak a hazugság lassan teljesen beépült az életébe, olyannyira, hogy ő is elhitte, s ha az eljén még változtatott is a történeteken, azt elnézték neki, szegény még most sem emlékszik mindenre. Odáig jutott, hogy a hazugságát leírta, hogy ne feledje el, sőt tanácsként sok barátját figyelmeztette, ha hazudnak valamit, azt írják le, később hasznát veszik. Tehát ezzel nem is volt baj. Az igazi baj akkor kezdődött amikor elkezdett sorozatban hazudni, hazugság-függő lett. Kész regényt kellett leírnia, de egyre bővítettebb formában. Mit hazudott, kinek, mikor, minek, mi érdekében. Amikor megjelent a számítógépes világ külön főkönyvtárat nyított HAZUGSÁG, felcím alatt. Ez a folder lett a hazugságainak a birodalma, amely egyre inkább terjeszkedett, az oszmán birodalom tanulhatott volna tőle. Ha bizonyos kulcshelyzetek adódtak, akkor elnapolta a tárgyalást. Haza ruhant dokumentálni az esetet, összevetni a helyzetet a lejegyzett hazugsággal. De mivel a szokás rabja volt, a birodalom csak nőtt, növekedett. Rájött, hogy az ember az idő teltével elhiszi a hazugságait, sőt adott ponton túl a hazugságok emlékei uralni kezdik a valóságos történéseket. Igy a Bábeli zűrzavar úgy uralta az elméjét, hogy migrénes rohamai lettek. S nem mehetett orvoshoz, mit mondjon neki, hogy “ annyit hazudok, hogy döglöm bele.” Milyen győgyszert ír fel az orvos neki? S ha pszihológushoz megy az biztos keresztet vet és Sátánnak nézi. Maradt a költő szava:

“Alkohol nincs ami ledöntsön, valami szörnyűt tervez itt az ösztön”.

Ez a recept  bevált, Zelk Zoltán tudott valamit a hazugság terápiából. Alig várta, hogy lejárjon a munkaideje, hogy bevegye a “gyógyszerét”. Láthatatlan betükkel a “gyógyszer” használati utasításában tisztán írta, hogy a “gyógyszert” nem szabad bevenni, a munkaidő alatt.

Ezt be is tartotta. Az egy pohár adaghoz is ragaszkodott, annyi különbséggel, hogy a pohár egy decistől a boros kancsóig nyúlt. Elolvasta a mellékhatásokat is, de nem volt beszari. Válalta a mellékhatásokat, nem félt tőlük. Talán ez a túlzott bátorság okozta a Rettenetest. Rettenetes volt a robbanás, az egész labor törmelékkel telt meg. Haláleset nem volt, de kilencen megsebesültek. Hárman közülük nagyon súlyosan. Köztük volt Pálffy Sándor is, a reanimálóba vitték őket. Sándor, aki elvesztette eszméletét, kómába esett. Fél év után nyerte vissza az eszméletét, de az emlékezőképességét azt mondta az orvos nagyon nehezen és hiányosan kapja vissza és hosszú időre van szükség, amíg mindenre emlékezni fog, és még akkor is lesznek olyan dolgok amik soha nem jutnak majd eszébe, mint például az ígéretek, a korai, nem olyan lényeges emlékek, a hazugságok, maga a robbanás oka, történési módja. De mindezek nélkül is lehet élni. Jól lehet élni.

– Nagyon is jól  – gondolkodott Sanyi sokszor hangosan,  legtöbbször az otthona lugasában –, kit érdekelnek a régi ígéretek, a korai emlékek, a robbanás, a hazugság. Senkit, engem biztos nem, s a hazugságok pedig feledésbe is merülhetnek, hisz én eddig soha nem hazudtam, ezután sem fogok hazudni.

Sándor csak azt nem tudta, hogy ez volt új élete legnagyobb hazugsága és azt sem tudta, hogy idő teltével ezt a hazugságát is igaznak hiszi. S azt sem, hogy ez a hazugság birodalom bukásának a legbiztosabb és az ő esetében az egyetlen útja.

*

Könyvészet

A szerzőről

Nagy László Mihály (álnevei: Kézdi Mihály, Nalám), Kézdivásárhely, 1957. július 30. – 2019. február 26.: magyar író, újságíró.Középiskolai tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban végezte, 1976-ban érettségizett. Vegyipari technikus, tévéoperatőr, a Romániai Központi Rádió Televízió munkatársa, majd 1985-ben újságírói oklevelet szerez a Bukaresti Újságíró Fakultáson, ettől az évtől a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt, a rendszerváltás után alapító tagja a Háromszék megyei hírlapnak. 1999-ben a csíkszeredai Novos Kiadóhoz kerül az Új sportszerkesztőjeként, majd az Ötödik kerék igazgatója és főszerkesztője. 2001-ben Marosvásárhelyre költözik, ahol az Erdélyi futár kiadója és főszerkesztője. 2002-ben ott hagyja az újságírást, angol tanárként több középiskolában tanít, majd az Aquaserv Vízművek kutatási osztályát vezeti. 2003-ban létrehozza a Magna Oktatási Központot, amelynek igazgatójaként a PannonForrás Kárpát medencés Felnőttoktatási Hálózat szenátora lesz, majd alapító tagja az ugyanazt a nevet viselő Tudás Klasszternek.Első írásai az Ifjúmunkásban jelentek meg; rendszeresen közölt riportokat, novellákat, kritikai írásokat, műfordításokat és publicisztikát az Utunkban, Igaz Szóban, Új Életben, A Hétben, heti- és napilapokban. Szerepelt az Ajtók c. antológiában (1978) és Gyöngyök gyöngye c. gyűjteményben (Marosvásárhely, 1995).

A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagja.

Kötetei: A csendestárs (novellák, Marosvásárhely, 2008); Létforgácsok (regény, Marosvásárhely, 2009); Tréner könyv (Módszertan, Marosvásárhely, 2010);

Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2003; Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés; Románia Magyar Ki kicsoda Főszerk. Stanik István;  Bölöni Domokos: Nagy Laci könnyvcseppjei; Fekete Pál: Békés a csendestárs, Békéscsabán

*

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (RMIL):

Nagy László Mihály (Kézdivásárhely, 1957. júl. 30.) újságíró, elbeszélő. Középiskoláit a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban (1975) végezte, főiskolai diplomát a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói szakán szerzett (1985). 1985-től a Megyei Tükör szerkesztőségének belső munkatársa; az 1989 decemberében indult Háromszék szerkesztő kollektívájának tagja. 1992-ben a csíkszeredai székhelyű Novos Kiadóhoz kerül s az általa kiadott Ifi Fórum szerkesztőségében dolgozik, közben az Új Sport sepsiszentgyörgyi szerkesztője. Ugyanakkor tagja az Ötödik Kerék c., sepsiszentgyörgyi szatirikus lap szerkesztőbizottságának is. 1995-től Marosvásárhelyen középiskolai tanár; a Tabu Magazin (1994-96) szerkesztője, az Építészeti Iskolaközpont Ergo Comun c. iskolai lapjának főszerkesztője (1997).

Első írásai a Bolyai Farkas Líceum diáklapjában, a Tentamenben jelentek meg 1972-ben; ennek 1973-ban diákfőszerkesztője is. Novelláját közölte a fiatal prózaírók Ajtók c. antológiája (1986), a Gyöngyök gyöngye c. gyűjtemény (Mv. 1995); cikkeit az Ifjúmunkás, A Hét, Művelődés, Új Élet, Falvak Dolgozó Népe, a nagyváradi *Fáklya Múzsa c. melléklete, ill. 1989 után az általa jegyzett lapok mellett a Népújság, az Erdélyi Futár, a Magyar Hírlap és a Veszprémi Napló is.

Álnevei: Kézdi Mihály, Nalám.

(D. Gy.

Gyászjelentés és részvétnyilvánítás

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett férj, apa, testvér, sógor, rokon, jó barát,
NAGY LÁSZLÓ MIHÁLY életének 62. évében február 26-án elhunyt.
Búcsúzunk tőle február 28-án 19 órakor a Vili Temetkezési Vállalkozás  ravatalozótermében. Temetése március 1-jén, pénteken 14 órakor lesz a magyardellői református temetőben. „Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még…” (Juhász Gyula)
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes! A gyászoló család. (3/1515-I)

Mély együttérzésünket fejezzük ki Nagy Éva osztályfőnöknek szeretett FÉRJE elvesztése miatt. A II. Rákóczi Ferenc Katolikus Líceum VIII. osztálya és a szülői közösség. (12/1527-I)

Őszinte részvétünket és mély együttérzésünket fejezzük ki kolléganőnknek, Nagy Évának és családjának szeretett FÉRJE elvesztése miatt érzett fájdalmában. A II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum munkaközössége. (13/1499-I)

 ************************************************************************************

Székely-Benczédi Endre hetvenéves

Barátsággal, szeretettel köszöntjük a költőt!

Márton Károly

Ha én kicsi volnék

     Székely-Benczédi Endrének

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Verset írnál arról:
Száguldok paripán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Mosolyogva néznél
Házunk tört ablakán.

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Ujjamra koppintasz,
Ha nyúlnék csikk után?

Ha én kicsi volnék,
Te volnál nagyapám,
Sokkot kapnál-e a
Sok kérdésem okán?

***

Hadnagy József

Így hetven táján

                          Székely Benczédi Endre 70-ik születésnapjára

Egyszer jártam nálad
már nagyon régen,
ott áll a házad
a faluvégen,
keletre tőle kis domb áll,
aligha nagyobb a Holdnál,
de annál tán
ragyogóbb ablakodban,
világít sötét hajnalokban
a téli, későn kelő Nap helyett,
mikor ülsz, ülsz a kanapén,
s addig nézed az üveget,
s az addig néz téged tovább,
amíg a Nap elrestelli magát,
fölkel és átveszi a domb helyét
a homlokodban,
jöhet a papír vagy füzet,
és gyufának a toll,
ceruza, meggyújtani a tüzet
a Nyárád menti kis konyhában –
ez jut eszembe mostanában,
pontosabban, így hetven táján,
amikor az élet dombja
virrasztó hajnalokon
jobban világít, mint az ég holdja,
messze látni róla
hátrafelé, de előre jó ha
látjuk a következő napot, amint az sután
csak nézi, nézi a holnaputánt,
és a holnapután az azutánt,
míg valamelyik nap elrestelli magát
s nagy tükre előtt odafönt
patyolatfehér inget ölt…

—

Belelapoztunk…

 

Székely-Benczédi Endre új verseskönyvébe: Begyűjteném szavaidat

Még meleg, s hozzánk még csak virtuálisan jutott el – olvasni, élvezni, idézni tudjuk, de tapintani nem, az még várat magára, de A marosvásárhelyi Juventus kiadótól kapott mutatvány alapján szerkesztő már bátran rámutathat néhány neki tetsző darabra, hátha e figyelem majd olvasót is terem menet közben… (CsG)

DRÁMA

A Csend szétszaggatta a sikolyokat
millió szálra. Összefonta és ostort
készített belőlük. Újabb sikolyok születtek,
de szétszaggatta azokat is. Összebogozta,
és hálót vetett a forrásokra. A sikolyok
kiszabadultak, és már nem lehetett
szétszaggatni Őket.
A sikolyok fátyollá szövődtek önként,
és elborították a Csendet. Azt hitte,
szikla lett. Csak a források érzékelték,
mennyire remeg.

 

ALKALMI ABSZURD

Meghívhatnálak egy sörösdobozba
sörnek. Aztán a barátaimat egy
sörre. Néhányan szabadkoznának,
hogy leszédítenéd őket a helyes
útról, miképpen engem.
Vezetés közben. Azt hiszem, igazat
adnék nekik, és kicserélnélek
egy értéktelen hasonmással az
érdekükben. Csak reggel okozna
gondot a kiürült sörösdoboz

 

BALHÉ

A pezsgőspohárról kiderült, hogy nem
áll meg a talpán. Én sem. A pincér sem.
A takarítónő sem. A pincér főnöke
különösen. Feje hosszasan imbolyog a
plafonon, mert a lába nem éri a földet.
Vagy a padlót. Vagy a szőnyeget. Minden
tele van üvegcserepekkel. A táncosnő
homlokáig emeli a lábát, hogy átengedje
maga alatt a kidobóembert. Az nem bír
a főnökével. Sem a pincérrel. Sem a
takarítónővel. Sem velem. Sem a pezs-
gőspohárral. Önmagával is alig. Meg kell
várjuk, hogy magához térjen az Anyabolygó

 

A MEDER

Nem értek semmit
a kő és a víz örök
vitájából. A mélyben
zajlik. Csak a habokból
látszik a lenti harci
mámor.

Különbek lehetünk-e
mi ketten? Ha nem,
akkor lehetek-e én
a víz, és a szikla te?

Vagy szerepünk fordított?

Fölöttünk a felszín
látszólagos. Nyugalmat
színlel, ha nem sújtja
fekete vihar, vagy jégszemes
zápor.

Lassan az sem számít,
hogy merrefelé tartunk.
Adott a meder, amit
életünknek vájtunk…

Káfé Főnix

 

***

„Pillangó a homlokomon…”

Születésnapi beszélgetés a 70 éves  Székely-Benczédi Endre költővel

– Mikor és hol jelent meg első versed?

– 1968-ban a marosvásárhelyi Vörös Zászló című megyei lap Figyelő mellékletében. Akkor, ha jól tudom, Szőcs Kálmán szerkesztette az irodalmi rovatot. Meglepő volt, mert én sohasem adtam le a verset, azt hiszem, Kicsi Antal tanár úrtól  került  a laphoz. Abban az évben voltam elsőéves a  marosvásárhelyi tanárképző  főiskolán, matematika szakon. A vers címe Őszvivő vizek.

– Máshol  közöltek-e a verseidből?

– Az Ifjúmunkásban Lázár László. Az Utunkhoz csak egyszer küldtem, mert  féltem, ha nem hozzák le, kapok egy nagy letolást a Levélváltás rovatban. K. Jakab Antal értékelte a verseket; rettentő  borotvaéles  humorral   válaszolt a kezdőknek…

–  De nemsokára  lemondtál   a versírásról. Miért?

– Induljunk egy kicsit távolabbról. 1971-ben végeztem el a főiskolát, s kihelyeztek matematika tanárnak Csíkfalvára. Feleségem, Éva akkor már egy éve a közeli Jobbágytelkén tanított. Aztán jött a hat hónapi katonaság  Bákóban, s mikor hazakerültem, felruháztak mindenféle plusz feladattal. Én voltam Csíkfalva község helyettes KISZ-titkára és a „rongyos gárda”, értsd: a hazafias önkéntes gárda parancsnoka. (Azért rongyos, mert nem volt egyenruhánk, de nekem, mint parancsnoknak, volt.) Egy alkalommal Jobbágyfalván készültünk KISZ-gyűlésre, kijött a megyei szervezet  propagandistája, s amíg várakoztunk, elsütöttünk egy-két viccet. Többek közt azt is, hogy mi volt a kommunizmus előtt? Azt kellett volna mondanunk, hogy szocializmus, de ehelyett én azt mondtam, hogy volt kenyér, olaj, cukor  stb. Másnap reggel behívatták az egyik KISZ-tagot, aki jelen volt, a nyárádszeredai rendőrségre. Ott várta a szekus,  és  be kellett számolnia a gyűlés menetéről. Ahogy érkezett haza, biciklivel, egyenesen hozzám jött, s jelezte: készüljek fel, mert biztosan hívatnak. Elmesélte, miről faggatták. Nemsokára én is megkaptam az értesítést, hogy másnap jelentkezzem Nyárádszeredában, az őrsön, a  katonakönyvemmel. Előttük a dossziém; láttam, hogy kezd vastagodni… Mindenről kérdeztek, s én feleltem. Elengedtek, de nemsokára hívattak a jobbágyfalvi őrsre, ahol le kellett írjam, hogy átadom  verseimet és kézirataimat a helyi milícia rendőrbiztosának. Fiatal fiú volt, azonnal jött velem, nem hagyott magamra, ott állt, amíg kivettem a fiókomból a verseket, mindet kézzel írtam; ha le voltak tisztázva, ha nem. Szerencsémre, a nagy rendetlenségben sok versem másutt hevert szanaszét, s azok megmaradtak. A rendőr betette a táskájába a lapokat, meg se számoltuk, hány van, s elvitte.

– Ekkor döntöttél úgy, hogy nem írsz több verset?

– Igen. De éreztem, hogy tovább figyelnek, nem elégedtek meg azzal, hogy elvitték a kéziratokat. Sőt, egy alkalommal újból behívattak a rendőrségre, s kérték, legyek figyelmes, ki mit beszél, s tegyek jelentést nekik időnként  Szovátán…

– Mit válaszoltál?

– Azt mondtam, hogy ezt nem tehetem, nem foglalkozom ilyesmivel, mert én tanár vagyok, az méltatlan hozzám. Látták, hogy nem akarok  besúgó lenni, s akkor kerek-perec  kijelentettek két dolgot: ne kérjek soha útlevelet, mert nem kapok; és írógépvásárlási  engedélyt  sem, mert azt sem kapok. Tudod, régebb, akinek volt írógépe, be kellett jelentenie, szövegpróbát kellett leadni a helyi rendőrségre.

– Az elkobzott  kéziratokat  később visszaadták?

– Nem, de nem is kértem.

– Mikor kezdtél  újból verset írni?

– Tizenkét év után, 1985 elején. És pont abban az évben, tavasz felé, kijött  Hajdu Győző  Székely Jánossal  Csíkfalvára, az iskolába (akkor a feleségem volt az iskolaigazgató), hogy szorgalmazzák az előfizetést az Igaz Szóra.  A feleségem itthon volt, hát kijöttek a házhoz, s akkor ismerkedtem meg Székely Jánossal és Hajduval. Elvittek néhány verset, amelyekből később, 1986-tól folyamatosan közöltek. Még a forradalmi számban, ’89 végén  is volt egy.

– …És ekkor következett még egy 12 éves szünet, mert újból nem találkozunk a  neveddel  2004-ig.

– Valóban, 2004-ben kezdtem újból írni, s ha jól emlékszem, akkoriban alakult a Súrlott Grádics irodalmi kör, amelynek Bölöni Domokos volt az ötletgazdája, kivitelezője. Már az első ülésre, amelyet az RMDSZ marosvásárhelyi városi szervezetének Dózsa úti székházában tartottak 2005. január 24-én: meghívott. Ott volt Nagy  Pál, Nagy Miklós Kund, számos jeles személy, és jött a városból a hallgatóság.  Akkor a Népújság Múzsa és Stipendium mellékleteiben jelentek meg a   verseim.

– Első  versesköteted 2007-ben jelent meg, Kökényvár a senki földjén címmel. Hogyan fogadták az olvasók?

– A Mentornál pályáztam, kiadták két lektornak. De azok nem javasolták kiadásra. Így kerültem Bölöni Domokoshoz, aki vállalta, hogy megszerkeszti és gondozza a szöveget. Végül a Szucher Ervin vezette Juventusnál adtam ki, saját költségemen. Sokfelé voltunk találkozón, kedvezően fogadták.

– Szerinted milyen a jó vers?

– A versnek kell hogy legyen saját ritmusa. Ha ezt „elkapja” az olvasó a szerző szándéka szerint, és megérzi a leírt sorok közötti „másik” gondolatot is, akkor, szerintem, a vers elérte a célját. Csak úgy írok verset, ahogy nekem tetszik.

– Egy helyütt azt írtad, hogy nem tudsz úszni, amit  kétlek, hisz a küküllőmentiek,  a nyárádmentiek  általában tudnak úszni…

– Ez képletes!  Eleinte Kicsi Antal és Oláh Tibor volt a mentorom. Ez megszűnt, s azután Székely János volt a biztatóm, hozzá jártam be a szerkesztőségbe, sokat beszélgettünk. Egyszer, amikor bent voltam Székely Jánosnál, hivatott Hajdu Győző a főszerkesztői irodába. Azt mondta: ne siránkozzak  annyit…

– Vajon mire gondolt H. Gy.?

– Nyilván a verseimre, mert én kényes dolgokról nem szoktam beszélni a szerkesztőségben. Tudtam, hogy mindent lehallgatnak. Ahogy utólag hallottam, a szekuritátéra elvitt verseimet is ő nézte át, hogy van-e bennük haza- meg  nemzetellenes utalás vagy áthallás. Ezt a helyi tanácsnál említette valaki, de már nem emlékszem, hogy  ki.

– Visszatérve a kérdéshez, mit akartál mondani azzal, hogy nem tudsz úszni?

– Azt, hogy én nagyon irigyeltem a Forrás-sorozatban megjelent szerzőket. Lehet hogy azt jelenti ez tudat alatt: nem tudok érvényesülni…Nagyon szerettem Farkas Árpádot és még jó néhány költőt. Az ő verseire építettem egy összeállítást Csíkfalván,  amit  aztán számon is kért a körzeti szekustiszt. De csodálatos volt, amikor szavalták: „Orra bukva az avaron”… Egyik  jobbágytelki fiú  szavalta nagy átéléssel,  sikerrel.

– Ha olyan sok versed volt, kötetre való, nem próbálkoztál a Kriterionnál?

– De igen! 1989-ben összeállítottam egy kötetre valót, amit Bandi bátyámmal (Kusztos Endre grafikusművésszel, sz. m.) elvittem Kolozsvárra, a Kriterionhoz, működött ott egy fiókszerkesztőség. Ez volt az első próbálkozásom. Nem tudom, ki vette át… 1990-ben kaptam egy kedves levelet és a leadott kéziratot, hogy ne haragudjak, nagyon sok a tartozásuk, temérdek a kiadni való, nem tudják vállalni a kötetet.

– Tavaly jelent meg  gyermekversköteted, Szívmeleg ujjak arcomon.  Mi késztetett arra, hogy  gyermekverseket  írj?

– Amikor ezek a versek születtek, az unokáim kicsik voltak. Hallottam szüleiktől a csínytevéseikről, s ez volt a kiindulópont. Amikor gyermekverset ír az ember, persze a saját gyermekkora is  benne van.

– Mesélj magadról!

– 1949. február 2-án születtem Hármasfaluban, Csokfalván. Abban a házban születtem, amely a Kusztos Bandi bácsié volt (ő Makfalván volt anyakönyvezve). Közeli rokonok voltunk: Bandi bátyám édesanyja az én nagymamámnak volt a nővére. De születésem után egy esztendővel elköltöztünk Gyulakutára, majd később Makfalvára. Onnan gyakran gyalogoltam le Csokfalvára, Vilma nénémhez,  Kusztos Bandi bátyám édesanyjához…Szerettem a padláson bóklászni…

– Mi érdekelt  a padlások  világában?

– Minden. A csavaroktól a gramofonig, minden. Nekem ezek kincsek voltak. Bandi bátyám gyakran járt fel hozzánk Makfalvára,  s lehettem olyan 8–10 éves, amikor lefestett. A  festményt nem fejezte be, ezt most is őrzöm, itt van a lakásunkban.  Úgy  gondolom, hogy ő akkor egyetemista lehetett. Szüleim mindketten a lengyárban dolgoztak, de innen  is el kellett költözzünk.

– Hová?

– Nyárádkarácsonyra, ahol üresedés volt a helyi boltban, s mindkettőjüknek állást ígértek. Ez 1962-ben volt, aztán szüleim később ott is hunytak el. 1963-ban  beírattak a szovátai középiskolába, bentlakó voltam.

–  Hogyan emlékszel középiskolás éveidre?

– Kedvenc tanáraim: Fekete Árpád, Hadnagy Ferenc és Werner  Hugó.

– Mikor kezdtél verset írni?

– Középiskolában, szilencium idején.

– Megmutattad első próbálkozásaidat Werner Hugó  tanár úrnak, a kitűnő  magyartanárnak?

– Igen, kedvelte, biztatott.

– Kissé furcsa: kiderül a tehetséged, verseket írsz, értékel a magyartanárod –,  s te mégis a matematika  szakot választod…  Miért?

– Azért írtam verset, mert untam a szilenciumot, s közben szerelmes voltam…A matek volt az egyetlen  tantárgy, amit nem kellett tanulnom, mert értettem. Eleinte Udvarhelyre készültem a tanítóképző főiskolára, viszont abban az évben nem volt oda felvételi. Tudtam, hogy Kolozsváron nem bírom meg az ötéves magyartanárit, de azzal is tisztában voltam, hogy  van harminc hely a vásárhelyi tanárképző főiskolán,  matematika szakon, magyar tagozaton.

– Első  próbálkozásra  bejutottál?

– Nem. Fél évig helyettes tanárként tanítottam matematikát Káposztásszentmiklóson. A következő évben, 1968-ban  bejutottam, és ’71-ben végeztem.

– Említetted, hogy azokban az években indult az Aranka György irodalmi kör. Hogyan emlékszel a kör  tevékenységére?

– Ott olvasott  fel  Mózes Attila, Györffi  Kálmán és  még  sokan mások.  Volt úgy, hogy az én szövegemet  valamelyik színésznövendék olvasta fel, mert rettentő  rossz volt a dikcióm. Meghívást kaptunk Kolozsvárra, a Gaál Gábor irodalmi körre, s Mózes Attilát meg engem jelöltek felolvasni. Kicsi Antal tanár úrral utaztunk vonattal, összesen vagy négyen. Velünk volt egy Bartha nevű  újságíró is. A vonat   folyosóján beszélgettem Mózes Attilával, amikor odajött két rendőr, s kérte a személyit. Odaadtuk, de nem akarták visszaadni, azt mondták, nyiratkozzunk meg, és majd akkor visszakapjuk a személyit, Kolozsváron. Mikor elmondtuk a fülkében, mi történt, Bartha megkereste a két rendőrt, igazolta magát, hogy ő újságíró, s addig nem nyugodott, amíg vissza nem adták a személyi iratokat.

– Hogy fogadtak  Kolozsváron?

– Jó volt a találkozó,  ők is felolvastak, mi  is, aztán elmentünk egy közeli pincébe, ahol jól éreztük magunkat. Azon éjjel vissza is utaztunk.

– Mire emlékszel még?

– Az Aranka György körnek volt egy pályázata, azon is részt vettem. Verskategóriában nem adtak ki első díjat, de Nászta Katalin színésznövendékkel második díjat  kaptunk, megosztva.  A prózában Mózes Attilát és Györffi Kálmánt díjazták.

– Mikor ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Éva szintén a Pedagógiai Főiskolára járt, de egy évvel korábban jutott be a román–magyar szakra. Ő Gagyból származik, lakott Máréfalván is. Székelyudvarhelyen tanult az akkori Dr. Petru Groza líceumban, ami most  a Tamási Áron nevét  viseli. Évfolyamelsőként végzett a főiskolán. Maros megyében két hely volt magyar tannyelvű iskolában: Feketén, Bánd mellett, azt választotta Barabás László az ötéves  egyetemmel, és  Jobbágytelkén. Oda került Éva.

– Mesélj még a családról.

– Három fiúgyermekünk van; Lászó itthon lakik, az ő lánya Kinga, aki 15 éves és társszerzőm. Nagyon  szépen rajzol, ő készítette a rajzokat a Szívmeleg  ujjak arcomon c. gyermekverskötethez. A marosvásárhelyi művészetiben tanul képzőművészetet.  Öccse Hunor, negyedik osztályos, nagyon kedves gyermek! Középső  gyerekünk,  Attila,  a vásárhelyi faipari  középiskolában tanult. Aztán elvégezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemet. Neves bútortervező és bútorgyártó is, Kolozsváron laknak. Két aranyos gyerekük van: Botond és Gellért,  mindketten a kiváló János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulói. Kisebbik  fiunk informatikát végzett a Petru Maior egyetemen,  aztán elvégzett még egy matek-info szakot, az egyetemen rendszergazda lett, majd Magyarországra ment, Budapestre, az indiai tulajdonú TATA Consulting céghez, aztán átment a Telekomhoz.

– Kedves  Endre, lassan elérkeztünk beszélgetésünk végéhez. Mivel foglalkozol jelenleg?

– Időnként írogatok, de a látásom javíthatatlanul megromlott. Szerkesztés alatt van válogatott verseimet tartalmazó új könyvem anyaga. Szeretném, ha még ezen a tavaszon megjelenne. Címe: Begyűjteném szavaidat…

– Gondoltál-e arra, hogy megírod az emlékeidet?

– Nem, nem szeretnék memoárkötetet…  Mindig,  mikor átadom Bölöni Domokosnak  a szerkesztésre váró  anyagot, úgy érzem, hogy megkönnyebbülök.  Átadom neki a terhet.

– Gyermekkönyved nyitóversében olvassuk: „Szívmeleg  ujjak  kutatnak  arcomon sáncokat./ Szétsimít néhányat a szem/  alatt, s én  pillangót/  szeretnék  varázsolni a homlokomra”…Kedves Endre, sikerült! Ajándékozzanak neked a múzsák dús kedélyt, csillapíthatatlan alkotóerőt és ihletett órákat az újabb versekhez, kötetekhez.

2019. január

Székely Ferenc

***

Székely Benczédi Endre

Takarodó

Valaki szivárványt kaszál.

Színeket. Illatot.

Alkonyatba göngyöli a rendet.

Ráhúzza sátornak a dombot.

Csillagfénynél rázza föléje

a csendet. Egyetlen szót se

szól.

Én holnapra ígértem neked

mindent.

                          Magunkra

rántottam a takarót, mikor

már senki semmit sem

láthatott.

************************************************************************************

A magyar kultúra napja

 

 

Király László

Anyanyelv

Ó, mit mondjak rólad,
mit szólhatnék én rólad,
miként nevessek,
miként sóhajtsak rólad,
csodaváró hangszer,
melyen mélyen kipengethető,
sötéten billentyűzhető,
gyönyörűn szállni küldhető
a Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon
izzó parazsakba meredő mítosza,
melyen fölsikongható,
tépett lobogóként világ fölé bontható
az Elindultam szép hazámból
vérnél vörösebb,
véremnél éltetőbb sikolya.
Mit mondhatnék én rólad,
mit kiálthatnék én rólad,
bújtató barlangom,
én legvégső vackom,
szajhám, utcasarkon
váró gyilkosom!
Szálló testem alatt hullámzó csodatáj,
legtisztább álmom, szerelem,
nyeregbe kényszerítő kengyelem,
sorvasztó kínom a végtelenség
megmászhatatlan falain –
halottaim…
Egyetlen óvóm,
egyetlen nem-árulóm,
egyetlen kétélű fegyverem.
Halotti menetek fölé
lepelként kúszó siratóim.
Fogyó életem –
énekem.

Háromszék, 2019. január 19., szombat

https://www.3szek.ro/load/cikk/119909/kiraly-laszlo:-anyanyelv-a-magyar-kultura-napja

***

Száraz Miklós György

Székelyek

 

Száraz Miklós György (1958) Budapesten élő író nem székely. Viszont azt érdemes tudni róla, hogy „…gyermekként apja – Száraz György (1930–1987) Kossuth-díjas magyar író, esszé- és drámaíró – elvitte Erdélybe, s azóta – szimbolikusan mondva – vissza se jött. Jobban ismer minden udvarházat, harangtornyot, balladát, vallást és székely kaput, mint sok helyben lakó” – írja róla Kabdebó Lóránt.

Van azonban egy másik családi vonatkozás is az ő esetében, amelyet maga az író is emlegetni szokott: „Apai nagyapám, ha valami szokatlant tapasztalt, mosolyogva azt mondta: – Csavaros, mint a székely esze. Szava járása volt ez is: – Három zsidó egy örmény, három örmény egy székely.” És tény, hogy a nagyapa, idősebb Száraz György az 1918/1919-es tanévben a nagyváradi hadapródiskola végzős növendéke lett volna, ha nem harcol a Székely Hadosztályban. Kezdetben, 1918 karácsonyán és az ünnepet követő napokban, Erdély visszafoglalásának gondolata foglalkoztatta 17–18 éves osztály- és bajtársaival együtt, akikkel a Csucsa–Belényes–Vaskoh vonalában húzódó frontszakaszon felvették a harcot. De 1919 húsvétján már az alig létező Magyarország közepén találja magát alakulatával együtt, amikor senki sem reménykedett már a feltámadásban… A családnak egyébként anyai ágon felvidéki gyökerei is vannak… Ilyen indíttatással, atyai és nagyszülői megerősítéssel az Erdélyhez, illetve a Székelyföldhöz való írói és emberi kötődése, mély empátiája természetes.

A Székelyek című kötet történelmi tablót kíván létrehozni a székelység múltjáról. Szépírói igénnyel megírt esszék sorozata, amely végigpásztázza e népcsoport több ezer éves történelmét.

Száraz Miklós György alapszakmáját tekintve történész-levéltáros, tehát felülírja magamagát, kézben tartja a szabadon lélegző írót, hogy elragadtatás következtében ne szárnyaljon túl heves költői lendülettel az álmodott világok iránt. Igyekszik a földön és a tények környékén járni. Nem ütköztet véleményeket. Megelégszik, s meggyőz minket is, hogy az a leghelyesebb, ha Egyed Ákos történészprofesszorral – a jeles székelység-kutatóval – megengedően vallja, hogy „a székelység csatlakozott nép ugyan, de közeli rokon (a magyarokkal), akik már a 895-ös honfoglalás előtt betelepedtek a Kárpát-medencébe, és az elmúlt ezer-ezerkétszáz évet a magyarság részeként élték meg.” Nyilvánvaló, hogy nem hagyja figyelmen kívül azokat a népeket sem, amelyek a székelyek előtt élhettek itt, illetve érinti a legújabb régészeti kutatások, az archeogenetika eredményeit is, de soha nem mélyül el túlságosan a tudományos részletekben, hiszen akkor közönséges tanulmánnyá „züllesztené” írásait. Könnyed marad mindvégig a nyelvezete, ahogy halad a jelen felé az időnkben, csak felvillantja, hogy hogyan érdemes, hogyan kell tájékozódnunk ahhoz, hogy reális képet alkossunk magunkról és múltbéli arcunkról. Nyilvánvaló, hogy mindez nem passzol azzal a kontinuitáselmélettel, amelyet oly nagy előszeretettel cifráznak „dákopatáink” román akadémiai berkekben is a mai napig. Földrajzilag, topográfiailag is körbejárja a Székelyföld határait, „kitekint” kunokra, oláhokra, szászokra, bevonul Szent László király kíséretével, aztán minden korra, értékre vet egy-egy simogató pillantást – templomvárak, falutörvények, székely erdők, székely rovás, székely kapu, papok és vallások –, s az önálló fejedelemség korának leáldozta után, a kétfejű sas karmai közt töltött időt is megidézi. A székely évgyűrűket követi aztán tovább, végig a romantikus tizenkilencedik meg a hosszú huszadik századon át, egész napjainkig. Nem állapít meg evidenciákat, nem értékel, nem ítélkezik. Tájékozottsága és higgadtsága abban segít, arra biztat, hogy igényesebben tanulmányozzuk múltunk-félmúltunk jelenségeit, hogy azokból okulva éljünk és alakítsuk a jövőnket. Székelytudat-erősítő könyv ez, amelyet minden korosztály csak haszonnal forgathat.

SIMÓ MÁRTON

Száraz Miklós György: Székelyek – Történelemről és hagyományról. Scolar Kiadó, Budapest, 2018, 264 oldal

Háromszék, 2019. január 19., szombat

https://www.3szek.ro/load/cikk/119910/szaraz-miklos-gyorgy:-szekelyek-a-magyar-kultura-napja

************************************************************************************

Kiss Székely Zoltán

Kiss Székely Zoltán, fotó Donáth Nagy György

A nincstelen hagyatéka

Reád hagyom a kistemplom eloldozódott harangszavát,
ahogy elül a Csereerdő alján vasárnapi nyári délutánon.

Reád hagyom a Somostető útját s a Németkalap felé menet
a fogas ebírek mezejének fokhagymaszagát. Reád hagyom.

Reád hagyom az öt luc árnyát dédnagyapám sírja körül
s a cinterem hűvös homályát a református sírkertből.

Reád hagyom öreg gombász barátom temetését és a Hargitán
az első zsendice-evés meghitt varázsát Üdő Márton szobra alól.

Reád hagyom a Szent György utcai ház összeesküvői félhomályát
Zsiga házában a Maradék be nem zúzott példánya körül.

Reád hagyom az első gyöngyvirág hófehérét és a Bulevárdon
lakmározó csonttollúak decemberi csattogását. Reád hagyom.

Reád hagyom maradék lovak ugrásának ívét, ahogy a nyugvó
napba rohantak a régi lóversenypályán a Máriássy-erdő alatt.

Reád hagyom a napnyugtákat, ahogy a felhők vértje alól a
dombhát mögül visszacsillantak a Barátok temploma toronygombján.

Reád hagyom az internátus lánymosdóinak tárt ablakait, amikor
csodás mellecskék sejdűltek a sűrű zuhanygőzben. Reád hagyom.

Reád hagyom a szeptemberi forgószél keverte port iskola-
kezdés előtt a kollégium udvarán az utolsó nyári rekkenőben.

Reád hagyom az eperfa árnyát házunk udvaráról
s a kimoshatatlan epernyomokat egyetlen ünneplő fehér ingemen.

Reád hagyom a hólyagos júliusi esőt s az akácfa lombjába
búvó vadgalamb turbékolását az Ebhátról. Reád hagyom.

Egy feltétellel. Teremtett új, más világodba a megtért
zarándok vándort ne vendégként fogadd.

Ilyenkor nagyon fáradtnak és gyengének és lustának érzem magam.
Gyengeségemet is reád hagyom.

Káfé Főnix

https://ujkafe.website/?p=81095#more-81095

*************************************************************************************

Kettős tárlat Homoródszentmártonban

Lelki tartalékaink gyarapodása*

Kádár Dombi Péter és Kalló László is úgy érzi: mindenkoron üzen értük Homoródszentmárton. Míg Kádár Dombi Péter alanyi jogon van otthon, hiszen a falu szülötte, Kalló László, bár Udvarhelyen született, vallja, hogy Homoródszentmárton a szíve csücske, hiszen 1992-től napjainkig a táborban alkotó képzőművészek közé tartozik, Kádár Dombi Péterrel együtt. Ők mindketten szorosan kapcsolódnak e tájhoz, és ma is hazajöttek.

Valahányszor kapcsolatba kerülünk a művészettel, műalkotásokkal:mintegy útra kelünk egy más dimenzióba. A találkozás kimozdít bennünket a mindennapok egyhangúságából, megszínesíti hétköznapjainkat, felszabadít. De valójában mi is a művészet? A műalkotás nem kíván a valóság hű mása lenni, hanem hangulatot, életérzést közvetít, külső eszközöket használ belső állapotok megjelenítésére, a színek és formák szimfóniája segítségével. A műalkotást a tudás öntudata és az ihlet önkívülete hozza létre.

Kádár-Dombi Péter munkái

A művészi kifejezésmód ösztönössége, természetessége teszi lehetővé, hogy a mű könnyedén behatoljon a néző tudatába, mindez a láttatás művészete. A műalkotások csak akkor érik el valódi rendeltetésüket, ha hatást tudnak gyakorolni a szemlélőre, érzelmeket tudnak kiváltani belőle. A műalkotásoknak kommunikálniuk kell a műélvezővel, a kiállítóterembe lépve azt a hatást kell kelteniük, hogy a maradandó szépég szentélyébe léptünk be.

A mai nap, az, hogy itt vagyunk műalkotásokkal körülvéve:ünnep, a tiszta gondolatok, érzések, a szépség ünnepe. Az ünnepi hangulatot fokozza, hogy az év utolsó hónapja telítve ünnepváró érzésekkel, ünnepi hangulattal; ilyenkor még fogékonyabb a lelkünk a páratlan szépségek befogadására.

Homoródszentmárton nagy gazdagsággal bír. És itt a műalkotásokra gondolok, hiszen több mint 40 éves hagyománya, folytonossága van a homoródszentmártoni képzőművészeti alkotótábornak. A homoródszentmártoniak és a környező települések lakói nagy kiváltságnak örvendenek, hiszen évről évre közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a képzőművészekkel, látják őket alkotás közben, beszédbe elegyednek velük, ismeretséget kötnek, barátságok születnek. Itt, Homoródszentmártonban nem kell különösebb ismertetőt tartani a különböző festészeti technikákról sem, hiszen a település közössége örömmel vesz részt az alkotótáborok zárókiállításán, ahol akvarell, pasztell, olaj-festményekkel, valamint agyag, fa, fém kisplasztikákkal, textilmunkákkal találkozik. Nem sok község tudhat olyan jelentős képzőművészeti értéket magáénak vallani, mint Homoródszentmárton. Meggyőződésem, hogy megbecsüléssel és kellő felelőséggel kezelik ezeket az értékeket.

A képzőművészeti táborok gondolatánál időznék még el egy pár mondat erejéig. Hiszen mindez összefügg azzal, hogy két jeles képzőművészt ünnepelhetünk körünkben. Mégpedig a tábor legelejére, 1979-be kalauzolom el Önöket, kedves térlatlátogatók.Milyen céllal is alakult, milyen késztetéssel érkeztek ide és, mit tartottak szemelőtt a képzőművészek? Egy korabeli újságcikkből idézek néhány sort, Kedei Zoltán festőművész írásából: „A Nagy-Homoród mente Képzőművészeti Hetének meghívottjaként öröm volt újból találkozni a vidékkel, öröm volt ecsettel a kézben arra vállalkozni, hogy a képzőművészet eszközeivel teremtsük újjá és tegyük maradandóvá a recsenyédi, szentmártoni, gyepesi, kénosi látomásokat. […] Küldött a falu, s most üzen értünk. […] Erre a hívásra nagyon oda kell figyeljünk, újúló hittel, az erősek hitével, kitartásával. Az idő végtelenségében elmosódnak a gyarló emberi cselekedetek, szétmállik minden a feledés vizében, mit önmaguk fölé emelkedni képtelen kicsinyes érdekek hoznak létre. De megmarad az igazi művészet, mely az el-elakadó szót is kimondja, mely a nehézségektől meg nem torpanók töretlen hitét sugallja. Megmarad és hirdeti századokon keresztül a táj szépségét – és az önmagukat küzdve alakító emberek szépbe szőtt hitét. Igaz művészetet mondtam, mely ilyen belső igényből fakad, s melyre, mint tapasztaltuk, a Homoród mentiek igényt tartanak. A falu küldött, és üzent értünk a falu. Hogy az a művészet, amelyet képviselünk, hivatását maradéktalanul betölthesse. Érdemes tovább dolgoznunk ebben a hitben.” (Falvak Dolgozó Népe, 1979. szeptember 29. Kedei Zoltán: Üzent értünk Nagy-Homoród mente)

Kalló László alkotásain igen markánsan jelenik meg a kisrégió – a táj, az ember és az épített örökség

Elsőként a Kádár Dombi Péter alkotásaival ismerkedjünk. Térbeli kisplasztikáival számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a főbb helyszínek: Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely, Korond, Csíkszereda, Barót, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Budapest, Ajka, Kiskunfélegyháza, Karcag, Amiens (Franciaország), Unna (Németország); továbbá rendszeres résztvevője a nyári alkotótáboroknak (Homoródszentmárton, Makfalva, Zeteváralja).

Kádár-Dombi Péter

Korondon tanáremberként dolgozott, és a fazekasfalu agyag-világa csírát bontott lelkében: csendesen gyűjtötte magába a vizuális élményeket, tanulva az agyagformázás formai és technikai mesterfogásait. Székelykeresztúrra kerülve tudta, hogy az elrakározott ismeretek, a vágy immár kiteljesedést követel, agyagba kell öntenie lelkének titkolt szépségeit. Hallgassuk meg, hogyan vall erről: „Az agyagot véletlenül vettem kezembe, és amikor rájöttem, hogy érdekes és értékes formákat is ki lehet hozni belőle, István Lajostól, Korond neves keramikusától kértem segítséget. Bandi Dezső tanár úrtól hasznos tanácsokat, útmutatást és bátorítást kaptam.Ezután autodidakta módon a szakirodalom és a különböző művészi alkotások állandó tanulmányozásával bővítettem ismereteimet. Elkezdtem agyagba mintázni azt a sajátos világot, amelyet személyesen tapasztaltam meg: a székely paraszti életet, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat. Főleg az átélt élményeimet, amelyek mélyen bennem élnek, próbálom alkotássá alakítani”

Kádár Dombi Péter agyagszobrai „mesélnek”. Dialógust kezdeményeznek.Továbbgondoljuk a megjelenített karaktereket.Elképzeljük, mi történne, ha megelevenednének.Sőt, annak sem tudunk ellenállni, hogy ne szőjjűk tovább a történetet. És itt a lényegre érzett rá Kádár Dombi Péter, a művészet lényegére. Elvisz bennünket magával egy sajátos világba, a saját maga alkotta mosolygós-humoros-keserédes, olykor groteszk világba. Kádár Dombi Péter mer látni és láttatni, az emberi természetet, a globális világ szereplőit “hívja elő”,a maguk gyarlóságaival, magasztosságaival, hibáival és szerethetőségével formázza agyagba, mintegy azt mondva: “ilyenek vagyunk mind.”  Emberszeretete, vidámsága az, amit átruház az alkotásaira.Érdekes módon az emberi arcokat többnyire mosolygósra formázza. A véletlen műve?Nem hinném.Mindez saját szelíd, mosolygós lelki alkatából fakad. Továbbgondolva allegorikus alapja is van mindennek: a székely humor, a borúból is derűt kovácsolni elv az alapja a vidám, mosolygós arckifejezésnek. Pletykálkodó asszonyok arcán ragyog a nevetés, éppen szomszédasszonyuk lányát beszélik ki, kötényes férfi, aki csupán néhány percre megáll szemlélődni munka közben, nála is “kéznél!” a szelíd tekintet, még a nehéz terhet cipelő férfi arcát sem a szenvedés uralja: mind-mind vidámak. A disznót fogó atyafiaknak valószínűleg valami jó történet juthatott eszükbe, hiszen igencsak vidám az arckifejezésük, és emellett persze a disznótoros vacsora kecsegtető kilátása is eleve jókedvet gerjeszt. De vidám figyelemmel, élvezettel hallgatják a vasárnap délutáni felolvasást a falubeliek, egy nő és egy férfi a hármas kisplasztikán, az egymással párbeszédet folytató mellszobrok pedig ugyancsak vidáman folytatnak eszmecserét az élet nagy dolgairól. A könyvéből felpillantó férfit is boldogítja a látvány, olyan, mintha az odébb játszadozó unokáira pillantana, vagy az olvasmány kellemes és nosztalgikus emléket ébresztene benne. A kenyérdagasztás sem kényszermunka a nőnek, mosolyogva végzi. A templomból hazafelé tartó asszonyok kezükben énekeskönyvvel,arcukon elégedett, megbékélt mosollyal pár szót váltanak egymással elválás előtt. De van itt botjára támaszkodó bajszos székely atyafi, aki gondolataiba, netán gondjaiba merül, őt meg sem merjük szólítani, hogy ne zavarjuk önreflexiójában; női és férfiarcok agyagba formázva: egytől-egyig kedvelhető figurák. Kádár Domi Péter kisplasztikái leginkább Benczédi Sándor szobrász, keramikus alkotásaival rokoníthatóak.Míg a Benczédi-szobrok már-már ironikusak, szatirikusak, a Kádár Dombi Péteréi esendőségükben is életvidám, életrevaló karakter-formák. Bátran nevezetjük portré-karikatúra szobrásznak.De látunk a kiállított alkotások között Dávid Ferencről készült kisplasztikát, ugyanakkor az is bizonyossá válik számunkra, hogy Kádár Domi Péter ugyanolyan tehetségesen formázza a követ, a fát, és ezek a munkák egyértelműen a stílusváltás jegyében születtek, ezeken a modern vonalvezetés mentén halad a véső éle, és születnek az új, hatásos műalkotások.

Kalló László jelen kiállítási anyagával a befogadó, szeretett település, Homoródszentmárton előtt kiván tisztelegni.Az itt látható alkotások mindegyike itt készült, a szentmártoni táj- és építészeti örökség elevenedik meg rajtuk. Akvarell alkotások, kifinomult ecsetvonásokkal, kiválóan illenek a fennmaradt archaikus falu-elemekhez.

Kalló László

Munkásságát tekintve Kalló László 1986-tól többször jeletkezik egyéni tárlattal Székelyudvarhelyen, Gyergyószetmiklóson, Kolozsváron, Székelykeresztúron, sőt a határon túl is: Budapesten, Debrecenben, Egerben, Kaposváron, Kiskőrösön, Mohácson, Pilisvörösváron, Székesfehérváron, valamint az olaszországi MailArt kiállításokon. A homoródszentmártoni alkotótábor mellett számos hazai és külföldi művésztelep vendége, elismert képzőművészek társaságában alkot.A helyszínek: Abásfalva, Csíkrákos, Csíkszentdomokos, Gyimesfelsőlok, Karcfalva, Libán, Lövéte, Makfalva, Mezőmadaras, Nagypetri, Recsenyéd, Zeteváralja, Zsobok, a magyarországi Barcs, Napkor, Orgovány, Söjtör, Solt, Vonyarcvashegy, és a horvátországi Jelsa.

Többféle technika és anyaghasználat jellemzi alkotásait: olaj, tempera, akril, pasztell, rézkarc, linómetszet, alkalmazott grafika, kisplasztika, de mindközül a legkedveltebb és leggyakrabban használt az akvarell. Így vall erről: “Sokszor teszik fel nekem a kérdést, miért pont vízfestékkel festek?…Nagyon hozzám nőtt, annyi izgalmat, kihívást jelent számomra ez az anyag és technika.”

Számára egyértelmű, hogy az akvarell adta már-már légies ecsetvonások, a paszell-színpompa nyújtotta végtelen lehetőségek állnak lelkületéhez a legközelebb. Örökös maximalista:mindig a jobb elérésére törekszik, a tökéletességet célozza meg. Kedvenc évszaka az ősz, amihez az akvarell végtelen pasztell-variációival, a varázslatos színkavalkád papírra vetítésével tökéletes társnak bizonyul.

A székely faluközösségeken belüli hagyományos építészeti örökség múlandóságát látva, azt, hogy mára már egy településen alig egy-két ház őrzi a jellegetes építészeti stílusjegyeket, lassan eltűnnek a hagyományos utcaképek, kapualjak, kerítések: az utolsó utáni órában próbálja a saját művészi eszközeivel megmenteni az végleges pusztulástól. Képei derűsek, napfényesek, hangulatot teremt.A táj kompozícióján nem változtat, de tudatosan szerkeszti alkotásait. Kerüli az absztrahálást, a tájat, a faluképet a sajátos szépségével, bájával mutatja fel, de csak azután, hogy lelkének finom rezdüléseit is belevitte az ecsetvonásokkal. Fest, fest szüntelen. Sarkallja a szülőföld, a szűkebb patria: Erdély iránti féltő szeretette. Értéket ment és értéket teremt, alkotásaival kapaszkodót nyújt az értékőrzéshez, érzékelteti a különbséget az élvhajhász,  én- és érdekközpontú világ és a hagyományőrző archaikus, letűnőfélben lévő világ között.Alkotásaival szolgálatot teljesít. Nem csupán gyönyörködtet, hanem egyben figyelmeztet is: óvjuk évszázados értékeinket, ne romboljunk le mindent. Istenadta tehetséggel bánik a színekkel, vonalakkal, a kompozícióval.Egymásba simuló, összekapaszkodó színek szárnyán suhanunk végig a homoródszenmártoni utcákon, mögöttünk árnyék, előttünk megelevenednek a jellegzetes homlokzatok, kinyílnak a zsalugáterek, ismerősen bólogat a magas beépített kapualj, integet a palánk, a dúcos nyíló. Mi ez, ha nem az akvarell szívközeli varázsa?

A kiállítást méltató művészettörténész az alkotók társaságában

Kádár Dombi Péter és Kalló László összefogása közös tárlatuk érdekében kiváló, helytálló törekvés. Ketten már több alkalommal állítottak ki, bemutatkoztak 2011-ben Budapesten, 2012-ben Székesfehérváron, 2014-ben Pilisvörösvárott. Hiszen míg Kádár Dombi Péter térben, életképekben formázza meg a hagyományőrző falu embereit, mesterségeik gyakorlásában örökítve meg őket, addig Kalló László ugyanezt teszi a hagyományos faluképpel, természeti tájjal:  lenyomatot készít a rajz, az ecset segítségével. Így egészítik ki egymást szobrász és festőművész. Nem öncélúan, saját kedvtelésükre hozzák létre alkotásaikat, hanem a nemzetük és szülöföldjük iránti olthatatlan szeretetből és persze a műélvezők gyönyörködtetésére. Így a megnyitó elején elhangzott gondolatok, az első homoródszentmártoni táborral kapcsolatban, mely szerint az igaz művészet megmarad és az elakadó szót is kimondja, és hirdeti századokon keresztül a táj szépségét, az emberek szépbe szőtt hitét, a mai napig is igazságértékkel bírnak, hiszen a mai kiállítás is ezt igazolja: a kiállító művészek alkotásai, de ugyanakkor a homoródmentiek igénye is változatlan az igazi művészet iránt.

Fogadjuk nagy szeretettel a műveket, adjuk át magunkat a látó szemlélődés gyönyörének, gondoljuk tovább a kisplasztika-történeteket, álmodjuk tovább a falu színes álmát, töltsük meg lelkünket az itt látható szépségekkel, hogy minden időben legyenekerős lelki tartalékaink.

Hátszegi Csaba felvételei

Doszlop Lídia Naómi

*Elhangzott a tárlat megnyitóján, 2018. december 9-én, Homoródszentmártonban

Forrás: http://www.eloszekelyfold.com

**************************************************************************************

Új könyv

Székely Benczédi  Endre új könyve 2018-as évjelzettel jelent meg a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál

Szerkesztette: BÖLÖNI DOMOKOS. A rajzokat a szerző unokái készítették. A fedőlapot DONÁTH-NAGY GYÖRGY készítette.

 

***

Szívmeleg ujjak arcomon

Ölemben unokám.
Apró kis virágszirmokkal
ölel. Nyakamba mézcseppet
lehel. Semmit sem kér,
most adni ő akar.
Szívmeleg ujjak kutatnak
arcomon sáncokat.
Szétsimít néhányat a szem
alatt, s én pillangót
szeretnék varázsolni
a homlokomra, hogy
ő lehessen ma a boldogabb.

Gyurma Gyurka

Ha pálcikád egyszer még
beleszúrna, talán életre
kelne Gyurma Gyurka,
Ne sajnáld most, mert
hasztalan. Keze sincs,
lába sincs, és szemtelen
arca van. Tudod, ez a
fickó csak általad létezik,
s kezed ahogy mozog,
ő mindig változik.
Lehetne jó is, rajtad áll:
gyurmából lett Gyurka
a Nagy Király!

Távirányító

Kicsikém, ha a fél világot
most magadra rántod,
mi lesz majd akkor, ha az
egészet látod. Vagy a szemed
szűkül, vagy a világ lesz
színtelen.
Nézd inkább itt ezt a picike
Mici Mackót. Kezedben ő is
engedelmes. Rád kacag,
ha az ülepét nyomogatod.
Elalszik bármikor veled,
s ha este a párna alá rejted,
reggel ugyanott megleled.

Ürgemese

Egy fekete földkupacon ülve,
figyelt a fűre egy büszke ürge.
Otthon a sok gyereke várta,
egérkét szerettek volna
vacsorára. Megunták már
a száraz gabonát, s vadászni
küldték apukát.
Ünneplője volt a büszke ürgén,
fehér nyakkendő, sárgás-barna mellény.
Miközben lent a fű se rezzent,
fölötte hatalmas sas keringett.
Felhőként terült szét gyönyörű
szárnya, s ürgénk lett szívének
egyetlen vágya.
Egérke nem jött, s az ürge elmélázott,
vacsorára vajon mit vihet a házhoz?
Ezalatt a sas is támadásba lendült,
zuhanni kezdett, s még bele sem
szédült. Célkeresztben ült a
büszke ürge, de a végső pillanatban
fűbe menekült.
Így tanulta meg a fürge ürge, miért
kell néha fölnézni az égre.

 Levélféle

              (Egy kislánynak)

Arra kért Zsuzsika nevű babád,
ha tehetem, beszéljek veled: a haját,
ameddig nem muszáj, ne cibáld.
Szeretne szép lenni holnap is,
nem tudna cserélni naponta
frizurát. Egyébként szívesen
játszana babát-mamát, ha
ráadod a legszebbik ruhát.
A fésülést is kedveli, és szereti
a fogmosást. Akkor tud aludni
boldogan, ha egy mesét is mondasz,
s jól érzi magát a karjaidban.

    Botondnak

          (Születésnapjára)

Örülhet nagyon
kis Botond,
hogy valamikor
réges-régen
apuka meg anyuka
összetalálkozott.

Anyuka szép,
apuka jó,
és mindkettő
pontosan
neki való.

Vándorolhat
ölből ölbe,
de egyszerre
lehetetlen
beleülni
mindkettőbe.

Ez a nagy gond,
kicsi Botond.
Napok jönnek,
napok mennek,
kicsit nősz még,
s egy szép napon
majd mind-
kettőt átöleled.

************************************************************************************

Nagy Miklós Kund hetvenöt éves

 

„A múzsák karnagya”

(Részletek a szerző Felemás című, a Lector Kiadónál megjelent, 2018-as könyvének előszavából)

Sokan lélekőrlő taposómalomnak vélik az újságírást. Izgalmas kalandnak is tekinthető. Én ezt vallom, többek között ezért nem tudtam abbahagyni jóval túl a nyugdíjkorhatáron sem, noha akár elegem lehetett volna belőle, hiszen lélektelen időkben is megtapasztalhattam emberpróbáló nehézségeit. De a megújulásnak is cselekvő részese lehettem, s úgy érzem, továbbra is van még mondanivalóm. Sokáig voltam rádiós, a rádiózás minden válfaját kipróbálhattam, belekóstolhattam a tévézésbe, videózásba is, magához vonzott a sajtó. Az írás, a lap- és könyvszerkesztés több mint három évtizede mindennapjaim meghatározója. A sajótelmélet és –kutatás is foglalkoztatott, egyetemi szintű oktatásába is bekapcsolódhattam.

A megosztottság azonban itt nem ér véget, taglalhatom más szempontok szerint is. Mindaz, ami nálam elsődleges, kultúraközpontú. De a közélet rezdülései is izgatnak. Ezt újságcikkeim mellett közszerepléseim összessége, többrétű kurátorságom, könyveim széles spektruma is tükrözi. Valaki egyszer tréfásan a múzsák karnagyának nevezett. Igen, arra törekedtem, hogy Kalliopé, Thália, Euterpé, Melpomené, Kleió és a többi ihletadó múzsa mindig elérhető közelségben, körülöttem legyen. Lehet hogy részrehajlónak látszom, kedvencként a képzőművészetnek kissé nagyobb figyelmet szentelek, de az irodalom, a színház, a zene, a fotóművészet, a tánc, a szellem, a kreativitás és tehetség megannyi más megnyilatkozása is folyamatosan ott van érdeklődési köröm fókuszában. (…)

Nem titkolom, legkedvesebb zsurnalisztikai műfajom az interjú. Az elmélyült, önvallomásos, őszinte beszélgetés, amelynek során a kérdező, a dialógus irányítója arra tudja késztetni alanyát, hogy „az igazat mondja, ne csak a valódit”. Kellő hitele, emberismerete, bizalomkeltő, megnyerő egyénisége és alapos tájékozottsága segítheti célja elérésében. (…)

Kiemelkedő helyi és külföldi személyiség egyaránt van az alanyok között. Mégis egyértelmű, hogy ízig-vérig marosvásárhelyi könyvet tart a kezében, kedves olvasó! Az egykori székely főváros múltja, jelene van benne, olykor a lehetséges jövőre is vethetünk röpke pillantást, a megszólaló egyéniségek mondandója, üzenete, önelemző töprengései azonban messze túlmutatnak a város határain, az egyetemes magyarságra, mindannyiunk sorsára vonatkoztatva is megszívlelendőek. A szépirodalom, az alkotó-, előadó- és vizuális művészetek, a tudományok közismert és tekintélyes díjakkal kitüntetett képviselői ők mindahányan. Marosvásárhelyen élő, innen elszármazott, az anyaországba vagy még távolabbra áttelepült, ott is elismerést szerzett személyiségek, illatva a Bolyaiak városát kedvelő, az ittenieket látogatásaikkal, szerepléseikkel megtisztelő kitűnőségek. Az övéké is ez a könyv. Ezért is ötlött fel bennem címként a FELEmás.

Ebbe olyan utalást is beleérezhettünk, hogy a kötet első fele a beszélgetéseké, a másik felébe pedig a publicisztika más alfajaiba sorolható írásokból válogattunk: a kultúra, az irodalom, a művészetek figyelemre méltó, időszerű jelenségeihez, jelentős eseményeihez, évfordulókhoz kapcsolódó, elemző, értelmező, értékelő cikkek, kommentárok, laudációk, búcsúszövegek, útirajzok, recenziók és jegyzetek sorakoznak. Az utóbbiakból legnagyobb a merítés. Bizonyára azért, mert arra késztették írójukat, hogy ne csak kulturális területen, hanem az élet valamennyi vonatkozásában tartson lépést az újdonságokkal, lehetőleg mindennel legyen napirenden, ami országban-világban történik.

 

A szívem már régóta vásárhelyi

Pacsika Emília

https://szekelyhon.ro/aktualis/marosszek/nagy-miklos-kund-a-szivem-mar-regota-vasarhelyi)

Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.

Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai egyetemen. Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.

– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események? – Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári  lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.

– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?

– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.

– Gondolom, valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.

– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.

– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?

– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül. – Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?

– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.

– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?

– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós Károlytól Szabó T. Attiláig, Fülöp Antal Andortól Balázs Péterig, Szilágyi Domokostól Lászlóffy Aladárig, Harag Györgytől Székely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.

– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?

– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.

– Akkor született a Népújság?

– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.

– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?

– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.

– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?

– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.

 

Nyitottság és megértés

Kaáli Nagy Botond beszámolója a könyvbemutatóról

Részlet

Click to access november14szerda2018.pdf

http://lectorkiado.ro/ro/nagy-miklos-kund-felemas/

A könyvet Markó Béla méltatta: – Az utóbbi időben szokásunk panaszkodni, hogy kevesen vagyunk egy-egy könyvbemutatón. Ma este rá kell jönnöm, hogy nem a közönséggel van baj, hanem a szerzőkkel. Ide azért jöttek el ennyien, mert Nagy Miklós Kund megbecsült, tisztelt és fontos személyisége Vásárhelynek, és ezt a jelenlévők is tudják. Az utóbbi időben egyre kevésbé tudom szétválasztani a művet és az életrajzot, és egyre rokonszenvesebb az a megközelítés, amely nem feltételez ilyen törésvonalat a mű és alkotója között. Erdélyben pazarlás lenne ez a szétválasztás: az alkotó ember itt egyúttal mindenes is volt, ezért könnyű volt egészen jelentős alkotókkal illusztrálni, hogy az élet, a tettek és a művek szervesen összetartoznak. Itt van előttünk egy szép és vaskos kötet, egy jelentős gyűjtemény, amely 10 év interjúit, beszélgetéseit, tárcáit, jegyzeteit, publicisztikáit, kisesszéit tartalmazza. Egy ilyen könyv megszülethet úgy is, hogy a szerző rendszeresen rögzíti a reflexióit, de e mögött a könyv mögött sokkal több van: az alkotó állandó vásárhelyi jelenléte mutatható föl. Előadások, események, különböző fontos megmutatkozások kapcsán születtek a beszélgetések, még az útleírások is a szerzőnek a világban való állandó jelenlétét feltételezik. Én ezt a fontos és súlyos jelenlétet szeretném méltányolni. Beszélgetéseiben, jegyzeteiben, kritikáiban nem szorítkozik Marosvásárhelyre, de tagadhatatlanul Vásárhely-centrikus értelmiségi, aki szereti a várost, és aggódik is annak jelenéért, jövőéért. Állandó kapcsolatban áll az alkotókkal, művészekkel, képzőművészekkel, írókkal. Ez a könyv és mindaz, amit NMK ír és tesz, éppen az empátiája által rendkívül fontos. A kötet több mint fele beszélgetésekből áll, a szerző rendkívül jelentős alkotókkal társalog. Ami jellegzetesen NMK-i alkotói magatartás, az a megértés, a nyitottság arra, akit kérdezünk, akinek az éle-tére, a véleményére kíváncsiak vagyunk. Ez a könyv annak is bizonyítéka, hogy ebből a kíváncsiságból születhetnek érvényes, jelentős és hiteles szövegek. A szerző portréját ezekből a kérdésekből is meg lehetne rajzolni, mert belőlük körvonalazható, hogy milyen az ő világa. Emellett pedig itt vannak a kritikák és a szépirodalmi jellegű, magas hőfokú írói jegyzetek. Ilyenkor érezzük: milyen kár, hogy nem ír több szépírói szöveget, hiszen azok kapcsán derül ki, hogy a kérdező mögött egy nagyon eredeti képalkotó fantáziájú író rejtőzik. Méltányolnunk kell, hogy évtizedek óta van Vásárhelyen egy olyan, művészetekre érzékeny és azokra odafigyelő ember, aki monográfiák tízeit írta meg, és a kritika-, illetve művészettörténet-ínséges időkben mindig oda lehet rá figyelni. Ezzel pedig (kevésbé) szürke eminenciásává vált a helyi művészeti életnek – mondta a méltató, majd a könyvismertető beszélgetésbe váltott a kérdező Markó Béla és a válaszoló szerző között.

– Marosvásárhelyiként írsz, ide fordulsz vissza, a könyvben pezsgés, nyüzsgés van.

– Lehet, hogy volt egykor több pezsgés is a városban, de ha csak arra gondolok, hogy egy könyvbemutatóra ennyien összegyűlnek, és a Bernády Házban évente tízezer ember fordul meg, akkor azt kell mondanom, hogy ennyi rendezvény Vásárhelyen, mint az utóbbi években, soha nem volt. Sok eseményt szerveznek, de nem egyenletes színvonalon. Annyi minden van ma a világban, ami magához vonhatja az érdeklődőket, hogy én nem keseregnék. Az viszont nagy baj, hogy szinte minden kiállítást nekem kell megnyitnom, mert a fiatalok nem vállalják. Ami pedig a kevés szépírói szövegemet illeti, úgy érzem, hogy a szerkesztésben, újságírásban vagyok a legerősebb, és nem szeretnék olyan szépíró ember lenni, aki nem tudja azt a szintet hozni, amit szeretne. Ezért a publicisztika területén próbálom a legjobbat teljesíteni. A sok ismerősöm között valami fontosnak így mindig a részese lehetek, és ha e fontos eseményekhez hozzá tudok járulni, az még jobb. Emellett még írni és mindennel napirendben lenni nem könnyű. A könyv címével kapcsolatosan vállaltam a szó pejoratív értelmének is a kockázatát, mert jelezni akartam: a vásárhelyi emberek olyan jelentőséggel bírnak, hogy számomra ők is a kötet szerzői lettek. A könyvek felét az interjúalanyaim írták. Igyekszem nyitott lenni mindenkire, és nem biztos, hogy mindenkivel egyetértek, de az a szerkesztői alapállásom, hogy figyelnünk kell egymásra, és ha a másik fél mondanivalója elér egy bizonyos szintet, akkor esélyt kell adni arra, hogy nyilvánosságot kapjon. A művészeti írásaim mellett a politika, a közélet is érdekel, és ma már úgy gondolom, hogy nem a szülővárosom, Nagyenyed, hanem Marosvásárhely a világ közepe.

– Híjával vagyunk annak az értelmiségi magatartásnak, hogy bele kell szólnunk a körülöttünk lévő világba. Az alkotás is egy ilyen beleszólási mód, ennél pedig direktebb az, amikor véleményt mondunk a körülöttünk megszülető művekről, avagy közéleti, politikai jelenségekről. Lehet-e véleménymondással befolyásolni a hétköznapi folyamatokat?

– Nem tudok egyértelműen pozitív választ adni, mert a veszteségeink nagyok. A fiatalokat olyan vonzerővel szippantja be a Nyugat, hogy azzal nem tudunk lépést tartani. Nem is az a baj, hogy elmennek, hanem hogy nem térnek vissza, hogy a továbbiakban sem tudjuk itt tartani őket. Ha megérné, hogy valaki itt legyen például művészetelemző, akkor biztosan itt maradna. Úgy vélem, hogy nem fogalmazok durván, ha azt mondom, hogy a műbírálat nálunk csődös helyzetben van. A publicisztika helyzete is nehéz, a világháló mindenfélével bombáz minket, és az emberek hisznek abban, ami le van írva. Ha a tárca vagy jegyzet, amit írtam, tíz év elteltével is érvényes, az nem az én érdemem, hanem ezé a társadalomé, amely tíz év alatt is csak a rossz irányba fejlődött.

 

*****************************************************************************************************

Ercsey Mária

Vándorúton

(Részlet)

Ha a mindenkori kivezető útra szeretnél találni, a valóságos gyökereid kell keresned. Bizonyára érzed, hogy lennie kell egy közös forrásnak, amit mindenki megtalál magában. Ott belül. Nem lehet szárnyalni a gyökerek tudása nélkül, mert csupán ezek ismerete és elfogadása tehet bennünket igazán szabaddá. „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak” – vallotta Kölcsey. Ehhez még hozzátenném egy székelyföldi millenniumi emlékmű feliratát, amely talán segít a keresésben: „Hont mutatott a magyarnak a székely, s harcola hűn sok ezernyi veszéllyel tíz század előtt is az ősi hoánért. Most ezer év diadalma jeléül hun eredetünk erényein épült kőoszlopa hirdeti, hogy ma is él! 896–1896”

– A további tépelődés nekem Vörösmarty nevét hozza felszínre: „Maradj az élvvel kínáló közelben!”

– Miért csodálkozol? Ha már megtaláltad az utad, tudnod kell, hogy feladatok sokasága vár rád.

– Igen, ez az, amire számítottam. A múlt örökségeire támaszkodva tovább építeni a jelent.

– De nem egyedül. Az utazás nem egyedül zajlik. Útitársakkal indultál te is.

– Valóban. Emlékszem a legszebb álmomra: amikor először pillantottam meg Aliránt a Turul-nemzetség körében, amikor először villant egymásra a tekintetünk. Attól kezdve magaménak érzem, velem van, beszélek hozzá, mikor nincs is mellettem. Habár nem látlak, tudom, hogy itt vagy! Gondolatban néha melléd bújok halkan, hogy érezzem a bőröd bársony illatát. Simogatom arcod, míg el nem alszol, majd átlépek álmodba, s ott szeretlek tovább. Most észlelem a fizikai jelenléted, itt vagy mellettem, te, Alirán, a leghűségesebb társam egy életre. Veled lett illata a virágnak, íze az ételnek, dallama a kottasornak. Szebbé vált a világ, amióta magam mellett tudlak. Most már tudom, te voltál nekem a béke a lelkem meg nem szűnő háborújában, te kedves, észrevétlen, megbecsületlen társa utamnak, akinek a vállán évszázadokon át emelkedtem.

– Színes virágos mező minden szavad. Bennem visszhangra talál. Én is így érzem. Vándorlásaidban mindig követtelek. Ha elfáradtál, vigyáztalak, üdítő forrásod voltam. Ha erőd fogyott, tápláltalak, kétségeidben bátorítottalak. Nyugalmas háttérként szolgáltalak észrevétlen évszázadokon át. Úgy érzem, betöltöttem valamennyi hivatásom: fenntartottam a családot, a fajomat, továbbvittem az életet. Én vagyok a biztos fedezet, hogy bejárd az utad, hogy eljuthass önmagadhoz, s megtalálj engem.

– Honnan ez a kifogyhatatlan erő, energia benned ehhez a megfeszített, önfeláldozó munkához?

– A szeretet tengeréből, amely legyőz minden akadályt. És hogy önfeláldozás? Nem, mert ezért születtem. Hivatásom az élet továbbvitele, a szépség és harmónia megteremtése a földön. A mosoly az arcokon. Ne csak fegyverek ropogjanak, hanem nyíljanak virágok is az emberi életben.

(Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2018)

*************************************************************************************

Ferencz Imre hetvenéves

 

Bóbiska

           Kászoni kortársaimnak

Ott az a hegy északkeletre
rendszerint komor és fekete

nyáron záporral fenyegető
onnan tör ránk az erős idő

ma már róla van elnevezve
a községközpont vendéglője

s mert megszülettünk hetven éve
íme az asztal megterítve

íme húzzák a talpalávalót
táncolhatnak a föld alá valók

megharmadoltak már az évek
öregek vagyunk holnap vének

bóbiskolunk a Bóbiskában
mögöttünk immár hetven nyár van

északkeleten fenyegető
fellegek gyűlnek jönnek elő

Bóbiska felől jön a vihar –
jusson eszedbe öreg szivar

***

Tervek és remények

Hargita Népe  2018. szeptemnber. 28. /  Hargita Népe | 2018. október 5.

 

Ma tölti hetvenedik életévét Ferencz Imre. A nemrégiben „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat egyaránt gazdagító költői életműve, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként” Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett költővel, nyugalmazott szerkesztővel – lapunk hajdani munkatársával – Székely Ferenc beszélgetett.

 – Mindenekelőtt beszéljen a gyermekkori évekről!

– Kászon község Impér falujában születtem 1948. szeptember 28-án. Nagyanyám a tornác végén lévő padon ült, és mindenkinek újságolta: fiúgyermekünk született. Ha belegondolok, ezelőtt három évvel is még gyermek voltam, mert éltek a szüleim… Édesanyám 2015-ben halt meg 89 évesen, édesapám pedig 2017-ben. Ő 98 éves volt. A nagyszüleim egyébként nemigen élték meg az én koromat, a hetvenet…Apám a Don-kanyarban harcolt, anyám a negyvenes években Budapesten szolgált, cseléd volt. Fényképek tanúskodtak erről az időről. Miután hazakerültek, 1945-ben összeházasodtak. A háború után jött az új világ, a kommunista propaganda, az osztályharc, a beszolgáltatás, a szegénység. Nem volt sok föld, így a szüleim nem kerültek kuláklistára, de nem volt könnyű az élet, jött az adószedő, foglaltak, vitték az ágyról a terítőt, amit megfoghattak. Születésem évében lőtte le Máthé György (Jeges) Okos Dénest, a sztálinista párttitkár-néptanácselnököt, akinek a temetését a falubeliek többnyire távolról nézték. Később, 1955-ben hétévesen ott voltam Kalányos temetésén, akit Jeges lőtt le Kászonújfaluban, egy tyúkpajtából, amikor ez az üldözöttet felfedezte. Hősnek kijáró díszlövések dördültek el a sírnál, még most is látom és hallom…Sok-sok történetet hallottam gyermekkoromban a Boldizsár és Okos családok közötti viszályról, bosszúállásról, gyilkosságokról. A férfiak világháborús élményeiket mesélték a fonóban, a kapuk előtti padokon… A lakodalmakban többnyire katonadalok, énekek hangzottak el. Rádió nem volt, újság sem járt. Engem is, mint a többi gyermeket, korán befogtak az erdei és mezei munkába. Hanem az egyéni gazdálkodásnak hamar vége szakadt, jött a kollektivizálás, és a hetedik osztály után ki líceumba, ki szakiskolába ment…Én a pár évvel korábban létesült csíkszentmártoni líceumba felvételiztem. Józsi sógor bá így szólt apámnak: „Neked ez többé nem kaszál!” Apám felhercsent: „Dehogynem!” Így beszéltek, így vitatkoztak, holott már aláírták a belépési nyilatkozatot. Hanem a hagyományos paraszti világ meghatározó maradt a számomra, a föld, a falu azóta is szívügyem, mint költő Bözödi György utódjának érzem magamat…

– Érdekelte tehát a falu, a föld, a megmaradás…

– A rendszerváltás után aggasztott és ma is aggaszt, hogy a kollektív felbomlása után egy elavult birtokszerkezettel nem tudtak mit kezdeni… Jött a nosztalgia-gazdálkodás, ezt követte a kiábrándulás. Ekkor jött a területalapú támogatás, és ezután a föld már többnyire huncutságot termett… Vannak, akik azóta is halásznak a zavarosban. Múlt és jövő keveredik, minden kétes, számtalan visszaélés történt, szemét erjed a szőnyeg alatt. Egy-egy településen elrettentő szociális állapotok uralkodnak. Azt írtam egyik versemben: „Nem birtokba tenni, / hanem földbe / aki a rendszerváltást megérte”… A dolgokat nem tették sínre, talpfákon botladozunk. A síneket elsinkófálták! Vagy maradtak a sínek, de elhordták alóluk a talpfákat… A fiatalság elhúz nyugatra. Most mintha önként mennének málenkíj robotra az emberek a megélhetésért, s még jó, ha keresetüket hazahozzák, hogy fenntartsák a családot.

– Mikor lépte át a falu határát, s meddig jutott?

– Már iskolás gyermek voltam, amikor Kászonból kimozdulhattam. Kézdivásárhely volt az első város, amit megcsodáltam, amit később „megörökítettem” egy versben. A másik irányban lévő Csíkszentmárton is városkának tűnt, hisz valamikor járásszékhely volt, és ott már aszfalt volt, amikor először ott jártam egy hetivásár alkalmával. A családi levelesládában a régi iratokon a csíkszentmártoni járásbíróság és jegyzőség pecsétjei voltak láthatók. Szóval nagy élmény volt a közeli világ megismerése is. Viszont felnőttként később a nagyvilágba is kijutottam, részt vettem hajókiránduláson a Fekete-tengeren, jártam Moszkvában, Kijevben, Leningrádban… A rendszerváltás után jártam Olaszországban, Ausztriában, Spanyolországban, és persze Magyarországon…Sokszor elmentem a Nyerges-tetői negyvennyolcas emlékmű mellett, és elolvastam a kőbe vésett feliratot. A temetőt az ágkeresztekkel később fedeztem fel. Bizonyára valakik figyelték akkoriban, hogy ki köti össze az ágakat piros-fehér-zöld szalaggal. A hely akkor tabu volt, nem lehetett megemlékezések színhelye. Az ágkeresztes temetőt ma már kopjafás temető váltotta fel. A rendszerváltás után mint újságíró éveken át tudósítottam az itt megtartott ünnepségekről. Nos, Nyerges-tetőről én is írtam verset, amely már Forrás-kötetemben is szerepelt, és az Ágoston Vilmos által szerkesztett Kimaradt szó antológiában is. Ez a vers a válogatott verseim között is ott lesz…

– Hogyan kezdődött a versírás?

– Verspróbálkozásaimra, középiskolás koromban, Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú… Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan körbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára…

– Hol járt középiskolába?

– 1962-ben végeztem a hetediket szülőfalumban, és azon ősszel szekérrel vittek át a Nyergesen Csíkszentmártonba. Voltunk néhányan, tele volt a szekérderék ágyneművel. Tusnádfürdőtől Csíkszentkirályig többnyire falusi társaság gyűlt össze. Akkor a fiúk bentlakása egy nagy terem volt, a valamikori járásbíróság börtöne. A földszinten volt egy mosdó, a vizet az udvaron lévő kútból mertük. Szóval kezdetleges körülmények között zajlott az élet, és megvolt a hierarchia a nagyobb és a kisebb diákok között. Elég gazdag volt a község könyvtára, a kötelező házi olvasmányok mellett hozzá lehetett jutni a világirodalom nagyjaihoz is. Akkor és ott olvastam Nerudát és Aragont, böngésztem az Igaz Szót, a Korunkat, és olvasgattam K. Jakab Antal szellemes válaszait az Utunkban. Ekkor már bennem is mocorgott valami írhatnékság…

– Mi következett érettségi után?

– Érettségi után következett a pályaválasztás. Jelentkeztem a marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyben úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni… Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja felett nem nekem szólt a csengő.

– Mihez kezdett ezután?

– A sikertelen felvételi után ősszel a hargitafürdői kaolinbányához alkalmaztak. A nővérem a helyi iskolában tanított, és közbenjárt ez ügyben… Ott laktam a hajdani kaszárnyában, amelyet munkásszállássá alakítottak, de családok is voltak benne. Akkor a feleségem családja is abban az épületben lakott. Ma az épület szálloda, az Ózon nevet viseli. Kezdetben ún. pontatornak osztottak be, később a laboratórium fizikai részlegén dolgoztam. Három hónap múlva pénztáros lettem, de rövidesen jött a katonai behívó, és júniusban elvittek Slatinára.

– Milyen volt a katonai élet, s mi következett utána?

– Nagyjából olyan, mint a másoké. Kissé megnyúlt a prágai tavasz miatt; később szereltünk le. Szeptembertől december végéig embertelen körülmények között tartottak zsúfoltságban és nyomorban. Mikor eljött a leszerelés napja, az újtusnádi vasútállomáson szálltam le a vonatról, kemény télben, nyári gúnyában. Szaporán szedtem a lábam a szülőfalum irányába, keresztül a Nyergesen. De hamar meguntam az otthoni életet, s elindultam munkahelyet keresni. Ekkor Csíkszereda már megyeszékhely volt. Egyik ismerősömtől hallottam, hogy embert keresnek a városi pénzügyi hivatalba, mert egy nő szülési szabadságra ment. Albérletet kerestem, harmadmagammal laktunk egy szobában, majd felvételiztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola látogatás nélküli szakára. Sikerült a felvételim, és ősszel már vissza is tértem Hargitafürdőre – de már a tanügybe… Itt alapítottam családot 1970-ben.

– Ekkor már közeledtek a „hargitás” évek…?

– 1972 őszétől lettem újságíró a Hargitánál. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltöztünk Csíksomlyóra, Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Azon a tavaszon Somlyóról beköltöztünk a városba; egyik kollégám nagyobb lakást kapott, s mi mehettünk a helyébe. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy gázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen, a főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy év volt. Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Ez jó alkalom volt arra, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban valamiért feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is, mint Miklós László, Ferenczes István. Őket is menesztették. Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de ott volt már valaki a poszton, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlészeti és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban volt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és esszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászon, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Az állomásra tehertaxival vittem ki, és én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás…

– Mi következett ezután?

– Ősszel elmentem a tanügybe, Csíkszentmártonba, a magyartanárt helyettesítettem, akit behívtak katonának. Volt tanáraimmal lettem kolléga. Később Csíkszentkirályon tanítottam. Hanem 1976 őszén ismét napilap lett a Hargita és Albert Antal főszerkesztő visszahívott.

– Másodszor a Hargitánál?

– Igen. Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett a státus, én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték volt belétörölni a lábukat. Verseket írtam és kiadásra készítettem első könyvem, amit Csiki László szerkesztett. Közben elvégeztem a pedagógiai főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások, munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, hanem főiskolai diplomát tettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Mondtam nekik, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely…Akkor az állami egyetemre, amit félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan végeztem. Ez a 80-as évek elején volt.

– Szerette Bukarestet?

– Bukarest belefért az életembe, jó hatással volt a vidékiségemre. Amikor az államin vizsgáztam, Lazicsnál laktam. Ezt később versben is megörökítettem.

– Kivel találkozott még Bukarestben, amire ma is emlékszik?

– Megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem meg, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga-dolgozatot. Miután mind a két egyetemet elvégeztem, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem utáni valamire, úgynevezett postuniversitarra. Ismét vizsgázni kellett, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen az egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 decembere végén elküldtek a Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset az akkor szerzett élményeimről…

– Jött tehát a ’89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása?

– A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokainak… Megírtam, szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Publicisztikát írtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról stb… Amit fontosnak tartottam, napi-heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek. Ezek dokumentálják a korszakot – de engem is…

– Volt kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben?

– Igen, megint kezdtem verseket is írni, amiket elküldtem Bogdán Lacinak, az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben megjelent második verseskönyvem, a Gyalogszekér… Bogdán írt hozzá ajánlást; a könyv egyébként az akkor indult csíkszeredai Státus Kiadó első kötete volt. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, a kedvező recenziók biztatást jelentettek, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam… Ez azt jelentette, hogy vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és azt, ami kikívánkozott belőlem… György Attila az Erdélyi Naplóban recenzálta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember.”

– Mi történik, ha az újságíró mellett lemarad a költő?

– Ha az újságíró mögött nagyon lemarad a költő, ezt a távolságot nehéz behozni. Elhűlnek, eltávolodnak egymástól. Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvanévesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt több verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a gyermekversköteteket is. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról… Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint már kimentem a „garanciából”. Az ember, ha nem maradt egyéb hátra, az öregségről és az elmúlásról énekel… Persze az is eszébe jut a költőnek, hogy termékenysége akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban pár házikó, kuckó – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb felesleges ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között, a szegényeknek. Szabédi – ő is előfordul néha a kidobott könyvek szerzői közt – írta: másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot. Ez most fokozottan igaz… Csupa turkáló itt minden, két bank és két gyógyszertár között néhány lejért felöltözhetsz úriembernek… Percemberek jönnek-mennek a téren, választópolgárok. Valami nincs rendjén, mondja bennem az idejétmúlt, ósdi paraszti bölcselkedés. Valami nincs a rendjén, mondom én, amikor látom, kik mennek fel a mennybe, s látom, hogy kerti törpék hiszik magukat óriásoknak… Hazalátogat a rabló, film készült róla, sztár lett, próféta… A szülőföld keblére öleli, csodálja, felborult az értékrend…

– Önt foglalkoztatja az idő múlása?

– Mindig foglalkoztatott. Ideje az ifjúságnak, ideje az öregségnek, és ideje az elmúlásnak is. Hetvenedik életévem kapcsán több verset írtam – valahogy fennakadtam a hetvenen. De verssel „köszöntöttem fel” magam 40., 50., 62. és 66. életévemben is. Most úgy látszik, hogy a hetven év hozza számomra az ún. időzített sikert, ami azzal tetőződik, hogy kiadják válogatott verseimet a Székely Könyvtárban. Ez számomra a legtöbb, amit elérhetek: beválasztanak a száztagú székely zenekarba…

– Milyen elismerésben részesült?

– Szakmai elismerést kaptam publicisztikai tevékenységemért, nívódíjat a MÚRE-től, és életműdíjat, aztán Székelyföld- és Gál Sándor-díjat. Most szeptember 18-án átvehettem a magyar állam kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet. Számomra az is kitüntetés, ha recenziót közöl könyveimről egy irodalmi lap. Ha egyáltalán észrevesznek! De ha nincs személyes kapcsolatod, ne számíts rá! Előfordul, hogy még elutasító válaszra sem méltat a szerkesztő, ha verset merészeltél küldeni neki.

– Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabadidejében?

– Az írás mellett mindig is érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, reprodukciókat mutatott fel. Ez nagy hatással volt rám, és elkezdtem faragni. Eljutottam oda, hogy elküldött rajzaim alapján átigazoltak volna a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba, de a távolság miatt erre végül is nem került sor. Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel állnak egymáshoz – példák igazolják. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor. Számomra azok a versek nyújtanak maradandó élményt, amelyek szoborként rajzolódnak ki előttem. A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Gallery-ben. Úgy emlékszem, ez volt ott az utolsó kiállítás, mert később más rendeltetést kapott a helyiség. Az idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást összehozni. Egyébként Michelangelo írta versben: „Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márványkocka / önnön feleslegébe”… Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét. Engem gyakran ihletett versírásra a képzőművészet. Már a Forrás-könyvemben megidézem Henry Moort, a Gyalogszekérben Giacomettit. Verset írtam Nagy István, Márton Ferenc, Nagy Imre festők emlékére. A kortársak közül Gaál Andráshoz, Márton Árpádhoz, Antal Imréhez, Nagy Ödönhöz intéztem verset… Újságíróként gyakran beszéltem művészekkel vagy kiállításokat nyitottam meg.

– Mi a költői hitvallása?

– Azt írta József Attila: Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga? Azt írta később Orbán Ottó: Költő vagyok, mi érdekelhetne engem más, ha nem a költészet maga? Egymásnak ellentmondó költői hitvallások és definíciók vannak, és ezek jól megférnek egymás mellett, mint ahogy száz meg ezer vers is megfér, csak legyen mindegyik hiteles… Király László szerint: a vér nem válik vízzé, csak verssé… Egy holland költő szerint a vers a megalvadt idő. Weöres Sándor azt írta: Vers csorog a papíromra, / mintha orrom vére folyna… Jó verseket szeretnék írni, anélkül, hogy gazdagítanám a hitvallásokat, a versről, költészetről szóló definíciókat. Nemrég olvastam Kunderától: „A líra birodalma olyan világ, ahol bármilyen állítás igazzá válik. A költő tegnap ezt mondta: hiábavaló az élet, mint a sírás, ma viszont ekképpen szól: az élet vidám, mint a nevetés, és mindkét alkalommal igaza volt…” Minden költőnek van valamilyen véleménye a költészetről, és ezek érdekesek, sokszor meglepőek, viszont érdekesebb az, amit a versek mondanak a költőről. A versek kifejezik a költő hitvallását is…

– Hogyan összegezné az eddigi életútját, újságírói-költői pályafutását?

– Röviden, versben így: ,,Araszoltam én fától fáig, / Kászonimpértől Szeredáig, / s egy-két könyvem ha napfényt látott, / nem hatotta meg Kántor–Lángot…” Bővebben, prózában így: Kanyargós volt az út, és voltak megtorpanások is. Másodszor voltam újságíró, amikor 1979-ben megjelent az első verseskönyvecském a Forrás sorozatban, viszont a nyomasztó nyolcvanas években nem írtam, a második verseskönyvem, a Gyalogszekér, tizenöt év múlva, 1995-ben látott napvilágot. A rendszerváltás után, ha nem is táltosodtam meg, de termékeny lettem, sorjáztak a publicisztikai és vereseskönyveim… 1997-ben jelent meg a Történetek a fogságból (hatvan vallomás, oral history), 1998-ban a Vadvessző (jegyzetek), 2002-ben a Járomtánc (versek), 2003-ban a Gyufa a zsebben (jegyzetek) és az Utánrendelés elődöktől (publicisztika), 2004-ben Tenyerem, hazám (versek), 2005-ben a Történelmi lóárverés (humoros írások), 2006-ban a Madár a fényben (publicisztika), 2008-ban a Búcsúrepülés (jegyzetek, riportok)… 2012-ben három könyv: Madárkirakat (gyermekversek), Pakli (versek), Derék tél (gyermekversek), aztán 2015-ben a Táncoló kövek, 2016-ban a Játékidő, és 2017-ben a Félbemaradt tüzek (versek)… Az idén, ezekben a napokban jött ki a nyomdából az Özönvíztől vízözönig (gyermekversek ), és most várom a válogatott verseim megjelenését a Székely Könyvtár sorozatban… S ami még fontos, hogy van két sikeres lányunk, akik itthon, a szülőföldjükön igyekeznek helytállni.

Hogy mit tervezek hetven után? A lírai költő nem tervez, csak remél… Reméli, hogy az ihlet, a múzsa nem hagyja cserben még egy darabig…

***

Emlékek kútja

MIKLÓS

Csak Miklós Laci ne jutna eszembe
a művelődési rovat vezetője volt a verseskönyve
NÉHÁNY PERCIG A REGGEL címmel jelent meg
mielőtt a gyűlés megkezdődött volna
vigasztalta azokat akiket esélyesnek vélt
a leépítésnél akik tagjai lesznek majd a KÚT-nak
vagyis a Kirúgott Újságírók Társaságának
nem kell beszarni berezelni mondotta fölényesen
és amikor felolvasták a listát és a listán
ő volt az első kétségbeesett elakadt a lélegzete dadogott
pára lepte el a szemüvegét

miért került vajon feketelistára ki súgta be
hol és mikor szólt rosszat ki rágalmazta meg
hisz hithű kommunista volt munkásszármazású
piros betűs ünnepeken verssel köszöntötte a pártot
színes-érzelmes publicisztikával tisztelgett
a főszerkesztő csak annyit tudott tenni az érdekében
hogy elintézte kerüljön Bukarestbe a Munkásélethez
ott aztán az eddigieknél is fokozottabban éltette a pártot
ünnepi verseket ujjongó cikkeket írt az első oldalra
már nem csak nyalt hanem csettintett is

a nyolcvanas évek elején felkerestem bukaresti lakásán
volt egy kiskutyája ott reszketett dideregve a díványon
öreg volt már ez az én egyetlen barátom mondotta
és bepárásodott a szemüvege

később sikerült hazaköltöznie tudósítónak
Kolozsvárra de rövidesen beteg lett és meghalt
egész pályafutása alatt igyekezett bebizonyítani azt
hogy ő hű katonája a pártnak hogy ő pillanatig sem
hogy ő néhány percig sem sehol és soha

csak Miklós Laci ne jutna eszembe
de eszembe jut

https://www.3szek.ro/load/cikk/117172/%3Cspan_class=felcim%3Ereszlet%3C/span%3Eferencz_imre:_emlekek_kutja

***

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Ferencz Imre költővel

                      

A versszobrász

Ferencz Imre, fotó: Ádám Gyula

– Hogyan kezdődött a versírás?

– Verspróbálkozásaimra középiskolás koromban Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú… Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert középiskolai tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan közegbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára.

– Mi következett érettségi után?

– A marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára jelentkeztem. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyes úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni… Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja fölött nem nekem szólt a csengő.

– Mikor lett újságíró?

– 1972-ben. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltöztünk Csíksomlyóra, a Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy aragázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen a pedagógiai főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy évet kért. Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Jó alkalom volt, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is (Miklós László, Ferenczes István). Őket is menesztették. Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de a poszt már foglalt volt, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlő- és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban akadt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és eszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászként, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás.

– Később mégis visszatért a laphoz…

– Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett ez a státus: én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték beletörölni lábukat. Verseket írtam, első könyvemet Csiki László szerkesztette. Közben elvégeztem a Pedagógiai Főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, főiskolai diplomát tehettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Szóltam, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely… Akkor az állami egyetemre, amelyet félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan elvégeztem a 80-as évek elején, meglehetős jó eredménnyel.

– Kikkel ismerkedett meg Bukarestben, akikre ma is emlékszik?

– A pártegyetemen megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga-dolgozatot. Két egyetem után, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem utáni képzésre. Ismét kellett vizsgázni, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 december végén elküldtek a Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset akkor szerzett élményeimről, nemrég meg is jelentek az Emlékek kútja című ciklusban.

– Jött tehát a ’89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása?

– A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokai­nak… Megírtam: szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Amit fontosnak találtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról, kezdeti káoszról stb., heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek, dokumentálják a korszakot – de engem is…

– Volt kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben?

– Igen, ismét kezdtem verset írni, amit elküldtem Bogdán Lacinak az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben második verseskönyvemhez, a Gyalogszekérhez ő írt ajánlást. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam, vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és ami kikívánkozott belőlem… György Attila az Erdélyi Naplóban méltatta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember…”

– Mi történik, ha az újságíró mellett „lemarad” a költő?

– Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra is volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki, például Ady. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvan­évesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt hat verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a két gyermekverskötetet is. Nem beszélve arról, hogy jelenleg két könyvem vár kiadásra. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról… Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint már kimentem „garanciából”. Persze, e termékenység akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban egy házikó, egy vitrin – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb feleslegessé vált ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között a szegények számára. Szabédi írta: ő is előfordult néha a kidobott könyvek szerzői közt – másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot.

– Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabad idejében?

– A publicisztika és a költészet mellett érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, nagy hatással voltak rám, és elkezdtem faragni. Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel áll egymáshoz. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor. A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Galleryben. Idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást össze­hozni, anélkül, hogy zavart keltenék a képzőművészeti életben. Egyébként Michelangelo írta versben: Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márvány kocka / önnön feleslegébe…Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét.

Székely Ferenc

HÁROMSZÉK, 2018. október 6., szombat, Életutak

https://www.3szek.ro/load/cikk/117171/a_versszobrasz_szuletesnapi_beszelgetes_a_70_eves_ferencz_imre_koltovel

*************************************************************************************

Tűz és víz

Kedei Zoltán tárlatáról

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket, akik jelenlétükkel  megtiszteltek a mai napon, itt, a Bernády Ház kiállítótermében, Kedei Zoltán festőművész tárlatának megnyitója alkalmából.

Sokan vagyunk úgy, hogy különös izgalommal, ünnepi várakozással tekintünk valamilyen fontos esemény, esetünkben egy képzőművészti kiállítás elé. Nem a külsőségekre gondolok, hanem arra, hogy ilyenkor a lelkünk is ünneplőbe öltözik. Izgatottan készülünk az alkotás misztikumának befogadására, feldolgozására, megértésére, netán átadására az érdeklődőknek. Szívesen lapozzuk fel a kiállító művész munkásságára vonatkozó irodalmat, hogy közelebb kerülhessünk alkotói világához. Próbáljuk felidézni jelentősebb  munkáit,  jellegzetes stílusjegyeit. Így, a kiállítás helyszínére érkezve már szinte ismerősként tekinthetjük meg a kiállított alkotásokat.

 

A tárlatokon kiléphetünk a hétköznapok taposómalmának egyhangúságából. A lelki ráhangolódással egyszersmind részévé is válunk a művészi folyamatnak, hiszen befogadó közeg nélkül az alkotó és alkotása is magányra van kárhoztatva.

Ez a nap ünnep lehet számunkra, akik tiszteletünket tesszük a tárlatnyitón. A művészet ünnepe, melyen kifinomul érzékekkel készen állunk a szépség, a magasztosság, az alkotó lélek vászonra kivetített rezdüléseinek befogadására. Hiszen a művész legbensőbb érzéseit, indulatait, boldogságát, szenvedését tárja ország-világ elé, a látvány közvetítő Megszoktuk már Kedei Zoltántól, hogy nem fest csupán úri kedvtelésből,  l’art pour l’art alapon.

Doszlop Lídia Naómi, a kilencvenéves Kecskés Lajos ny. unit. lp., aki Tompa Lászlót és Áprilyt szavalt és Kedei Zoltán

 

Önvallomásaiban, művészi hitvallásaiban gyakorta jelenti ki: nem másolja a természetet, hiszen azt a teremtő tökéletesre alkotta. Újat teremteni a feladat. Van Gogh gondolataival tökéletesen tud azonosulni: „Számomra valami más a fontos, mint holmi zöld tájképek meg virágok.” A természeti jelenségeket, tárgyakat, motívumokat a festményein szimbólumokká lényegíti, és ezek a szimbólumok a mű fő értékeivé vállnak. Nála a természeti táj részletei is intenzív érzelmi töltetet hordoznak magukban, érzékeltetve a bensőjében feszülő dráma dimenzióit.  A festőművész hét évtizednyi munkásságának mindenik szakaszát kiemelten jellemzi ez a drámaiság.

Kedei Zoltán munkáiban sűrűn találkozunk önéletrajzi emlékek felidézésével. A festői Ravában eltöltött évek gyerekszemmel gondtalanoknak és felhőtlennek tűntek, hiszen a szülők féltő szeretettel óvták gyermekeiket az élet társadalmi- és politikai visszáságaitól. Tették mindezt, ameddig lehetett, de elérkezett az a sorsfordító pillanat, amikor az államhatalom önkényével személyesen is szembesült a zsenge ifjúkor éveiben járó Kedei: kilakoltatás, a szülői ház és a hozzátartozó birtok elvesztése, a hároméves munkaszolgálat, az állandó megfigyelés, a „szemmel tartás” elve alapján, hiszen az államszocializmus osztályellenségének táborából való volt. Műtermi beszélgetéseink során, amikor a festmények drámai realizmusát próbáltam tetten.

A kiállítás anyaga is drámai történés-sorozat hozadéka. A kiállítás egy nagyméretű triptichont, valamint 14 nagyméretű vásznat foglal magában. A vásznak természetesen egymástól független életet is élhetnek, de valódi értékük így, együttesen kiállítva mutatkozik meg. Olyan ez, mint egy irodalmi mű, mint egy regény: mégpedig egy drámai hangvételű regény. Követendő gondolat, hogy az időszakos egyéni kiállítás anyaga tematikus és egységes képzőművészeti alkotásokat tömörítsen, így a lehető legérthetőbb módon mutatkozik meg a művész a nagyközönség előtt. Természetesen ez a szemlélet nem vonatkozik a retrospektív egyéni kiállításokra.

Fedjük fel a festmények születésének titkát. Vizsgáljuk meg az indítékokat, a befolyásoló környezeti tényezőket, hiszen a művész lelkületéről már néhány szót ejtettünk. Ezekre a kérdésekre Kedei Zoltán, a kiállítást kísérő és ismertető művészeti kis albumban  választ is ad. Így tudjuk meg, hogy tulajdonképpen négy meghatározó eseménysorozat az, ami kiváltja a vásznak létrejöttét.

Kedeinél az alkotás folyamata a meglátás, megtapasztalás pillanatában elkezdődik, azonban az élmény nem kívánkozik azonnal vászonra. Belső laboratóriumában hosszú ideig érleli, formálja, szunnyadni hagyja, hogy onnan, amikor kellő késztetést érez, hatalmas lendülettel vászonra vetítse. Jelen esetben sem volt ez másként. Az első két esemény Ravához köthető: a megáradt Kopasz-patak félelmetes látványa, és az egyik falubeli gazda, Mózes bácsi lángokban álló csűre. A harmadik drámai élmény a munkaszolgálati évek idejéből való: a katonai szálláshely udvarán lévő mosoda egy éjszaka kigyulladt, és két ott dolgozó nő meghalt. A negyedik megrázó vizuális élményt az 1970-es marosvásárhelyi árvíz nyújtja: a család egymásba kapaszkodva figyeli a Kárpátok-sétánya lakótelepi lakásukból, amint a Maros kilép medréből, a hömpölygő víz mindent elseper, ami útjába kerül, sőt késő délután a tűz pusztító erejével is társul, a közszolgálati járművekben található üzemanyag felrobban és viszi, viszi a víz a lángoló kocsikat.

Székely Levente előadóművész és tanítványai

Színhasználatában a művész a mindenkori drámai színvilágát használja: a vörösek és kékek színskáláját. A téma a tűz és a víz pusztító ereje. 2016 nyarán kezdett hozzá a Triptichon megfestéséhez. Balról jobbra haladva a Tűz pusztítása, a tömegek rémülete, valamint jobboldalt a víz mindent beborító hatalmaskodása vetül vászonra. Fölfelé ívelő, csúcsosodó alkotás, mert felülről jön a megmentés, az égi palást amely „megálljt” parancsol az elemi erőknek, véget vet a pusztításnak. Színek és formák absztrakt játékának vagyunk tanúi, a vérvörös, narancs, sötétvörös tüzessége és a kék árnyalatok hidegsége közötti átmenetet a tömegek visszafogottabb, árnyaltabb színpalettája oldja fel. A felső részben, pedig a sárgák világoskékek és a fehérek uralma az, ami megnyugtatja a szemet, az alsó szféra színtobzódásai, tragédiái után. Ecsetkezeléssel, vonalvezetéssel, a forma és szín együttesével egységes egésszé lényegül a kompozíció. Nyomát sem érezzük a külön vásznakra tagoltságnak. Összegző alkotás. A triptichon befejezése után a festőművész úgy érezte részeire kell bontania az alkotást, és újabb 14 vásznat szerzett be, nagy lendülettel festett tovább. De a rész-vásznak, ahelyett, hogy analitikus darabjai lennének a főműnek, szintetikusan egységes alkotást képeznek; bár kapcsolódnak hozzá: önállóak.  2018 júliusában kijelentette: „A dráma véget ért. Befejezettnek tekintem a sorozatot.”

A vásznak címei végigvezetnek a rémület, a reménytelenség, a pusztulás képi megjelenítésein, segítenek megérteni, láttatnak: Viszi a víz, Esik szakadatlan, Sorskereszt, Nincs menekvés, Árvízrémület, Menthetetlenül, Máglya, Elemek harca, A tűz fogságában, Égi jelre várva, Sodrásban, A víz foglyai, Van remény. Összesen tizenhárom. Meghökkenve, szörnyülködve próbáljuk tovább gondolni a történetet, egy-egy festmény előtt állva. A tomboló, hömpölygő víz, a pusztító tűz vöröses, narancsszínű lángja, a megrémült, egymásba kapaszkodó tömeg, a megdőlt kereszt, tragikus sorsú emberi alakok, elszenesedett fatörzs, szűnni nem akaró eső, kidőlt kopjafák – a dráma kifejezőeszközei.

Tapintható a szenvedés, a rémület a vásznakon, akaratlanul is felkiáltunk: „Meddig még? Elég!” Minden elpusztul menthetetlenül, felemészti a tűz, eltünteti a víz. Embert, állatot, tárgyakat. Kedei fokozza a feszültséget, vászonról vászonra, mígnem elérkezettnek látja az időt a feloldásra. És ekkor megpillantjuk a tizennegyedik vásznat: a sorozat utolsó darabja egy fehér árnyalatokban ragyogó festmény. Új élet kezdődik, kialszik a tűz, visszatérnek medrükbe a folyók, Isten határtalan ereje által. Soli Deo gloria!

Kedei Zoltán folyamatosan alkot. Akik várbeli műtermében jártak, láthatták, hiszen nyílt titok, a művész újabb sorozaton dolgozik, amely ezúttal egy lírai, boldogság-színekbe megálmodott alkotás-sorozat lesz. A vásznak száma csökken, számszerint tizenkettő, de méretük növekszik.

Egészséget kívánunk a művésznek, hófehér vásznakat betöltő Múzsa-ihletet, életére Isten áldását kérjük, szerettei körében.

Doszlop Lídia Naómi

Elhangzott a tárlatnyitón, 2018. október 4-én.

Fotók: Donáth Nagy György

*******************************************************************************************

Kuti Csongor

Nincsenek szavak

            Kányádi Sándor emlékére

ideje már csak legbelül
vannak vidékek menekül
szavak kő-gleccsere elől
a megmaradt csend s ledől
pihenni szívem partjain
rút tájék őrzi harcaim
minden sebét s mit bevéstek
gyönge erek hordta évek
nem menedék ez temető
emlékezik a teremtő
képzelet mint téli patak
jég alatt illanó nyarak
színek hangok és illatok
önvédelemből befagyok
ideje már csak legbelül
óvom a csendet egyedül
odakint új rend alakul
ki él vigyázkodva lapul
és többé nem talál haza
kővé változik a szava

2018

*********************************************************************************

Búcsú Kányádi  Sándortól

(1929-2018)

 

Kányádi Sándor

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

***

Markó Béla

A költő bátorsága

(Kányádi Sándor halálára)

Volt egyszer egy költő, aki hitt a vers mondhatóságában, hitt a nyelv egyedülvalóságában, hitt a pontos fogalmazásban. Csupa korszerűtlen dologban hitt ez a költő. De ismerjük be, Kányádi Sándortól, a korszerűtlen, vagyis kortalan poétától talán éppen azt irigyeltük, hogy hitt abban a költőszerepben, amiben mi magunk már nem mertünk hinni. Propagálta is fáradhatatlanul a maga hitét, elsősorban a gyermekek között, iskoláról iskolára, akkora kisugárzással, hogy ahányszor hallgathattam, én is bizakodni kezdtem. Sokkal inkább, mint amikor a hivatásos meggyőzőemberek, papok vagy politikusok beszélnek hozzám.

Kortalan ez a poézis, mert benne ismét egybecsukódik mindaz, amit a huszadik század esztétikája – annyi történelmi tragédia hatására – igyekezett elválasztani: költőt a költészettől, valóságot a verstől. Lelkünk rajta, figyelmeztetett volna Kányádi Sándor, de Erdélyben most más a feladat – jaj, miket mondok már megint –: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint.” Nagy költészet sokféleképpen születhet persze. Például az elődökkel való teljes szakításból, de akár az óvatos kritikából is. Kányádi Sándor egy harmadik utat választott, jellegzetesen erdélyi élet- és alkotásmintát: a legjobbak integrálása és folytatása. Szintézisnek is mondhatnánk, csak ne képzeljük a szintézist valamiféle dús szövegnek, netán mozaiknak. Költészete egyszerre színes és szikár: a képgazdag Tamási éppúgy benne van, mint a pengeéles Kós Károly. És az újdonság? Igen, ezen múlott végül is minden. Hogy nagy korszakváltó könyve 1970-ben – lírai korszakról van szó, de ez a hatvannyolcas társadalmi-politikai reményekkel is egybeesik –, a Fától fáig nemcsak a két világháború közti Dsida vagy Áprily, hanem a Kányádinál is fiatalabb Szilágyi Domokosék törekvéseiből is felhasználja mindazt, ami később maradandónak bizonyul. Térben, időben, irányzatokban is érzékeny összegezés az egyébként nagyon fegyelmezett, nagyon takarékos Kányádi-költészet. Aki azt állítja, hogy a versben nem a precíz fogalmazás számít – akárcsak egy műszaki leírásban –, nem biztos, hogy érti a líra miben- és mirevalóságát. Ám segítségül hívhatunk egy látszólag szubjektív mércét, amely nálam bevált: kinek a sorai lettek részévé a múltról, jelenről és jövőről való tudásunknak. Talán Aranyt idézzük legtöbbször. Aztán József Attilát. De Kányádi Sándort is. Rövid versét az imént emlegetett Tamási Áronról vagy Kós Károlyról. Meg aztán – Istenem, megint milyen elcsépelt téma, valamirevaló költő finnyásan félretolja – lehet-e vajon többet mondani a szülőföldről annál, hogy: „a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.”

Mi tagadás, nem is tudnék, de nem is akarok az emberre és a költőre külön-külön emlékezni. Az emberre, aki Kolozsváron egy viszonylag „ideológiamentes” gyereklapnál lelt menedéket valamikor 1960-ban. Rosszul mondom: nem menedék volt ez neki, hanem olyan eszköz, amellyel igencsak bizonyította, hogy gyermekekhez szólni felemelő felelősség. Azt hiszem, sokan kezdtünk gyerekverset írni az ő hatására. Én is. Meg aztán a hetvenes-nyolcvanas években, ha Kolozsváron jártam, abban a szerkesztőségben éreztem otthon magam, ahol Kányádi Sándorhoz, Fodor Sándorhoz, Bálint Tiborhoz igazodhatott mindenki, akinek volt bátorsága a gyerekeknek írni. Apropó bátorság: igen, az irodalomhoz elsősorban tehetség szükségeltetik, de ez minden bizonnyal nem elég, kell melléje a küzdelem is emberi integritásunkért. A vesztesek is írhatnak jó verset. De Kányádi Sándor nemcsak megszenvedte, hanem meg is nyerte ezt a félelmetes küzdelmet: „a ház előtt egész éjszaka / ott állt egy terepjáró / égő féklámpákkal állt / mintha csak éppen akkor / érkezett volna mintha / éppen indulni akart volna”.

Szerettem tanulni tőle. Szerettem hallgatni egyszer, kétszer, sokszor a történeteit, mintha én is visszaszédültem volna egy ismerős tájba és gondolkodásba. Cipeltem neki Bukarestből Budapestre egy bőröndnyi szörnyűséget, a Volt Szekuritáte Levéltárát Felügyelő Bizottságtól a megfigyelési dossziék másolatát, de mindketten tudtuk: ami a múltban igazán fontos volt, az már ott van a versekben. Hiába láttam magam is éveken át a népviseletes széki cselédlányok táncát a kolozsvári Telefonpalota mellett, amikor a bentlakásból a bölcsészkarra igyekeztem, mégis az ő szavaival emlékszem már örökké rájuk. Szabadnapjuk volt, táncoltak némán, összefogózva. Zenélniük, énekelniük nem szabadott.

Az irodalom mint feladat kétségkívül erdélyi sajátosság, legalább száz esztendeje próbáljuk lerázni magunkról, és közben remekművek – is – születnek belőle. Kányádi számára úgy volt feladat a vers, hogy ettől csak a szavak súlya nőtt, megszabadulva minden tetszetős piruettől, fölösleges dísztől, vagyis a ballaszttól. Ilyen önként vállalt feladatként, de élvezettel fordította az erdélyi jiddis népköltészetet vagy olyan jelentős román költőket is, mint A. E. Baconsky és Ioan Alexandru, lépésről lépésre kóstolgatva, és amit jónak talált, azt már mondta is nekünk könyv nélkül.

Fehéregyházán minden júliusban Petőfire emlékezünk. Színes, kissé falusias, búcsújáráshoz hasonlító esemény ez, szónoklatokkal, énekszóval: „Kis lak áll a nagy Duna mentében” stb. A kilencvenes évek elején egy alkalommal ott volt Kányádi Sándor is, és miután több, a helyzethez illően demagóg politikai beszéd is elhangzott, ő következett szólásra a Múzeumkert fái alatt, a turulmadaras emlékmű előtt elhelyezett mikrofonnál. Kányádi, a Petőfi-utód. És akkor előadott egy ragyogó elemzést arról az egyetlen verssorról – szerinte a legszebb Petőfi-sor, és azóta, attól tartok, szerintem is –, hogy: „Haldokló hattyúm, szép emlékezet”. Nem a szabadságharcos Petőfiről. Hanem a költőről. Hogy miért szép ez az egyetlen sor. A tűző napon, átizzadt fehér blúzban vagy ingben feszengő falusi embereknek beszélt az egyik Sándor a másik Sándorról, és az addigi szónoklatok közben izgő-mozgó, türelmetlen tömeg egyszerre csak néma csendben, moccanatlanul hallgatta végig. Annak az egy sornak az értelmezését. Nem a Habsburgokról, nem a kozákokról, hanem a haldokló hattyúról… Lehet, hogy mégis ő volt köztünk a legirodalmárabb irodalmár?

Azt sem tudom, értettük-e őt igazán. Mert mulasztani biztosan mulasztottunk vele szemben, például azzal, hogy nem tudtuk megvédeni a hivatalos Kolozsvár packázásaitól. Azt is egyre inkább érzem mostanában, oda kellett volna figyelni az 1992-ben – idejében – megírt Kuplé a vörös villamosról keserű diagnózisára, hogy bár „holtvágányra döcögött végül / a kopott vörös villamos”, de „…tülekedünk egymásnak esve / ha jön a volt-már villamos / sárgára avagy zöldre festve”.

Költő volt. Erdélyi költő. Minden bizonnyal a legjelentősebbek közül való itt is, máshol is, ahol olvasnak magyarul.

Élet és Irodalm * PUBLICISZTIKA – LXII. évfolyam, 26. szám, 2018. június 29.

 

***

Szabadok közé száll – Elhunyt Kányádi Sándor

Kilencvenedik életévében elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a XX–XXI. századi erdélyi magyar irodalom nagy alakja.

A hetvenes években a budapesti bölcsészkaron már az egységes magyar irodalom részeként tartottuk számon a határon túl élő szerzőket, de még részesültünk a rácsodálkozásból, amellyel az előttünk járók fölfedezték maguknak Szilágyi Istvánt, Székely Jánost, Deák Tamást, Sütő Andrást, Páskándi Gézát és Kányádi Sándort.

Ó, milyen csodálatos volt – hallottuk –, amikor kiderült, mennyire egységes a magyar nyelv és gondolkodás, mégis milyen gyönyörű ízek vegyülnek bele az erdélyiek tollán!

De a legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem valamilyen régies-elavult irodalmi képzetet hoznak ezek a szerzők, hanem éppenséggel ők voltak a kassáki avantgárd folytatói, teljesen szinkronban a nyugati – leginkább a francia – trendekkel, ahogy az általuk jól ismert kortárs román irodalom is ezen az úton járt.

Felszabadító érzés volt, hogy a magyar irodalom megújításában az itteniek előtt jár ez a nemzedék. Hogy micsoda alkotásokat vetnek papírra Budapesttől ennyire távol és ennyire függetlenül!

Az 1929-ben született Kányádi az ötvenes évektől jelentette meg verseit, és íróként, szerkesztőként is egész életében az erdélyi irodalom fő sodrába tartozott. Őrizte a verselés hagyományos módját, de megújította a formát is, miközben az állandóan változó világ modern életérzését tudta pontosan megszólaltatni.

A később Párizsban világhírűvé lett, homoródszentmártoni szobrásznak, Román Viktornak ajánlott 1967-es verséből való ez a megrendítő kép:

„Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet”

(Függőleges lovak)

Magyarországon ma, ha tudják is, hogy nagy költőről van szó, elsősorban gyerekverseiről ismerik őt, főleg, hogy a Kaláka előszeretettel zenésítette meg őket. Fogadnék rá, hogy a két–tíz éves gyerekek és szüleik mind kapásból eléneklik:

„Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.”
(Betemetett a nagy hó)

Nem baj, nem hiszem, hogy Kányádit zavarta volna, inkább örült neki, hogy éppen ebből értik meg a gyerekek, mi is a vers. Csak az fontos, hogy mondva-dalolva ráérezzenek, sokkal több, mint az egyforma hosszú sorok végének erőltetett összecsengetése.

Mint annyi magyar költő, ő is ihletett műfordító volt. Nagy román költők verseit ültette át magyarra, de újrafordította Goethét, Rilkét is, ha valamiért nem tetszett neki a már magyarul is klasszikus változat. Amikor eljutott Párizsba, alaposan megnézte-megfigyelte a helyszínt, ezért aztán nála az Apollinaire-versben nem fut, hanem „Mossa a Mirebeau-hidat a Szajna, Elmossa bús szerelmünk s fölkavarja”.

Magától értetődően újrafordította az Erdélyt elhagyó Janus Pannonius nagy versét, a Búcsú Váradtól-t is, de talán a legfontosabb, hogy az erdélyi szász népköltészetet az ő fordításában lehet magyarul olvasni. Az előszóban tanárát idézi: „Századok óta élünk együtt, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben éljünk ezen a Földön”.

Halálára álljon itt az a szász népdal, amelyet leginkább ajánlott az olvasók figyelmébe:

„hogy jött a halál s vert a földre
mindenegy csontomat összetörte
hogy jött s kapott föl a halál

vittetek apám házából engemet
hová kapartatok – nyirkos gödör alján
fekszik a test fehéren sárgán

ahogy a harangok a harangszót
felejteném hamar minden örömöm

bort ide angyalok az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni”

Kelen Károly

Népszava|2018. jún 20.

http://nepszava.hu/cikk/1162645-szabadok-koze-szall—elhunyt-kanyadi-sandor

***

Elhunyt Kányádi Sándor

Hargita Népe

Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor. A Kossuth-díjas költő, író, műfordítót tegnap hajnalban érte a halál Budapesten.

Kányádi 1929. május 10-én született Nagygalambfalván. A középiskolát Székely­ud­var­helyen végezte, majd beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szer­zett magyar szakos tanári diplomát 1954-ben. Művészetéért több rangos elismerést, többek között 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség díjat kapott. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2002 óta volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották.

Kányádi Sándort várhatóan szülőfalujában, Nagy­ga­lamb­fal­ván helyezik örök nyugalomra. A temetés időpontjáról a család később ad tájékoztatást.

***

Kozma Mária

„Ne kéne nyelvünk féltünkben lenyelnünk…”

Milyen világ az, ahol tilos verset olvasni, verset írni, kivéve persze, ha a vers a hatalom szája íze szerint cukrozza az életünket. Milyen világ az, ahol „nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe / beleszomorodtam…” – írta 1985-ben A bujdosni se tudó szegénylegény éneke című versében. Jó volna most dicsekedni a vers szamizdat kiadásával, ami hat-hét indigó segítségével, kézzel írva, úgynevezett selyempapíron jelent meg, valaki, akiről azóta sem tudom, hogy ki ő, sietve bejött a könyvtárba, ahol dolgoztam, letette az asztalra és szó nélkül elment. A selyempapírból sajnos nem lett tárgyi emlék. Pesti folyóiratban közölték a verset, onnan másolták, terjesztették itthoni névtelenek. A verset ismertem már a Tőzsér-posta jóvoltából becsempészett folyóiratból. Egyszerű volt memorizálni azt a néhány sort, és gondolom, nem voltam ezzel egyedül. Könnyű volt megjegyezni, hiszen a költő pontosan azt mondta, amit mi, a nép gondoltunk, csak nem mertük hangosan kimondani, leírni még kevésbé. Helyettünk beszélt, ezért válhatott példaképpé. Ő volt a közérthető, ugyanakkor az eszményített költő, az olvasók rajongtak érte.

Kányádi sokat mesélt anekdotázgatva arról, hogyan figyelik minden lépését a szervek és besúgóik. Persze nem ő volt az egyetlen megfigyelt célszemély, de erről nemigen beszélt senki, ő pedig a kihívó „tudom”-mal talán éppen önmagát védte: tudom, s ha mindenki tudja, mit tehetnek ellenem!? 1978-ban jelent meg tizenötezer példányban a Szürkület című kötete. A Falusi Könyvhónap író-olvasó találkozóinak fáradhatatlan szereplője volt, naponta két faluban is megteltek érte közönséggel a dísztermek. Akkor még nemcsak művelődési, hanem nemzetiségi, mondhatni rejtett politikai cselekvésnek is számítottak az író és olvasó összetartozását jelentő találkozások, a szolidáris kézfogások. Ma már csupán csak irodalomtörténeti adat, hogy a kötetben megjelenő Halottak napja Bécsben című poéma a cenzúra miatt megcsonkítva jelent meg. Kányádi minden egyes dedikálásra elébe tett könyvbe beírta a hiányzó sorokat, a könyörgést Istenhez Mátyás király közbenjárását kérve: „Fölséges uram kend / hogyha férkőzése / volna közelébe / kérje meg odafent // hogy vetne már véget / a nagy protokollnak / dolgaink romolnak / s bizony hogy avégett // s lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre.” A verspótlás híre hamar szárnyra kelt, megelőzte a késő éjjel Gyergyóból Csíkszeredába – ahol a szállása volt – érkező költőt. Taploca határában a milícia megállította az autót, kinyittatta a csomagtartót. Egy buzgó elvtárs minden kötetet egyenként végiglapozott, mind olyan tiszta volt, ahogyan a nyomdából kikerült.

A történet később legendásodott. Néhány év múlva én már úgy hallottam, hogy azzal az ürüggyel állították meg az autót, hogy fegyvert keresnek, mire Kányádi azt mondta, hogy „a fegyver a fejemben van”. Kérdeztem Tőzsér Józsefet, aki szemtanúja volt az esetnek, hogy igaz-e. Azt válaszolta: „Én nem hallottam ilyesmit, de olykor a fontos dolgokat nem is halljuk meg.”

***

Búcsú Kányádi Sándortól

A nagygalambfalvi Kányádi Sándor a magyar költészet egyik legnagyobb alakja volt, akire mi, Hargita megyeiek méltán vagyunk büszkék. Az ő versein nőttünk fel, és népszerűsége töretlen, ma is a gyerekek és a felnőttek kedvence. Írásaiban megelevenedik a székelyek történelme, visszaköszönnek szülőföldünk ismert és kevésbé ismert helyszínei. Úgy tudott anyanyelvünkkel játszani, hogy gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt üzent.

2001-ben elsőként ő vehette át a megyei önkormányzat legran­gosabb kitüntetését, a Hargita Megyéért Díjat, kiemelkedő alkotói munkájáért, amellyel hozzájárult a megye jó hírének öregbítéséhez. A Kossuth-díjas költő és a nemzet művésze életművét számos elismerés illette itthon és külföldön egyaránt.

Megrendülten értesültünk haláláról. Ezáltal az erdélyi magyar – s ezen belül székely – közösségünket súlyos veszteség érte, szegényebb lett a magyar közélet is.

Élete, hivatástudata, magatartása, kitartása példaértékű volt, s az is marad mindannyiunk számára.

A veszteség felbecsülhetetlen, szellemi örökségét ápolni fogjuk. Nyugodjon békében!

Részvétünket és együttérzésünket fejezzük ki a gyászoló családnak.

Hargita Megye Tanácsának munkaközössége

Hargita Népe, 2018. június 21

***

Búcsú Kányádi Sándortól

Kányádi felségvizei

Kányádi Sándor organikusan alakuló költészetének legfontosabb üzenete a szülőföld szeretetének a parancsa.

A szülőföldé, amely nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége. A költő pedig nem tett mást – ahogy mondani szokta –, mint leírta, amit látott. Csakhogy amit meglátott, és ahogyan leírta, abból a 20. század második felének legjelentősebb erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló értéke született. Versei különösen revelációszerűen hatottak a hetvenes-nyolcvanas években. Ekkortájt tudatosult, hogy Trianonnal beteljesedhet a herderi jóslat a határon túli magyarságot illetően, hogy ténylegesen is eltűnhetnek milliós közösségek, például a romániai magyarság is.

Költészetének azonban a nemzetiségi lét bár meghatározója, de nem kizárólagos értelmezője. A költő a „provincia” nyelvét emelte meta-világirodalmi nyelvvé, s ezen az egyszerre „provinciális” és egyszerre meta-világirodalmi nyelven képessé vált egyetemesen is költészetté formálni a huszadik századi ember legfontosabb kérdéseit, az ember egzisztenciális és ontológiai hazatalálásának elemi vágyát – amelynek része, számára legfontosabb része az erdélyi magyarság léte és sorsa. Költői világának közéletisége, életközelsége mellett (ellenére) még a diktatúra legtragikusabb évtizedeiből küldött „palackposta”-versek is elsősorban nyelvi, formai gazdagságukkal, mívességükkel, merész kísérletezésükkel, virtuozitásukkal hívták föl magukra a figyelmet. A „népi”, az „elkötelezett”, a „nemzeti sorsirodalom költője” hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor költészete mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig.

Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvében, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, amelyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt, idegen vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról írt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt. Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté.

Pécsi Györgyi

(Monográfia-részlet)

***

Fekete Vince

Kányádi Sándor él

Van-e vajon, s ha igen, mi lehet az üzenete az sms-nek, amelyet pár perce a Horea úton, nagyjából akkor, amikor épp a háza előtt lehettem, akkor kaptam Budapestről.

Megállok a Szamos melletti kávézóban, kérek egy kávét, elszívok mellé – nem szoktam! – egy cigarettát, és erre gondolok: Hogy van ebben valami „túli”, „inneni”. Talán. Hogy pont ott és pont akkor. Három szó, súlyos kijelentő mondat. Meghalt Kányádi Sándor… Ő, aki évekkel ezelőtt egyberostálta, lezárta életművét. Élő klasszikus volt, nagy költő. Ezt tudta ő is. És – el tudom képzelni – ahogy aztán – hamiskásan – követte, hogy mi történik a „mű” körül: figyelte a halhatatlanságát. Nem kell ötvenszer lekaszálni a sírjáról, azt gondolom, ahogy szerette emlegetni, szintén hamiskásan, azt a bizonyos füvet, hogy kiderüljön: nagy költő volt-e. Meghalt Kányádi Sándor? Kérdezem a kávé mellett megszusszanva. Nem. Kányádi Sándor él.

***

György Attila

Hát Isten áldjon, Urambátyám!

Nem tudom, milyen Istenben hittél – bizonyosan hittél –, Isten Veled.

Mindig azt gondoltuk, némi irigységgel, mindannyiunkat túlélsz. Minket, csikókat, amikor néha meglátogattál a Székelyföld szerkesztőségében, nagygalambőszen, és elmesélted huszadjára is ugyanazt a történetet.

Huszadikszor is élveztük.

Emlékszem, valamikor nagyon kölyökkoromban olvastam először, hogy aki a vesszőt a térde alá tűri, annak majd az arcába vág. Az ellenállás jelképe volt, egy életre megmaradt.

Az igazság az, életedben jelkép voltál, Bátyám. A nagygalambfalvi iskola csak arra várt, végre Rólad keresztelhessék el. Nevettünk ezen akkor. Ma már nem.

Végül is szikár, székely emberekként nem sírunk. Kiöntünk egy korty pálinkát az emlékedre. Emlékszem, egyszer azt mondtad, Bátyám, a gyümölcsös végén, jeltelen sírban akarsz nyugodni.

Zarándokhely lesz, minden szerénységed dacára, bocsásd meg nekünk. Ez már nem a Te döntésed.

Bátyámuram, aki néha enyhe megbocsátással és kételkedéssel, de szeretettel fogadtál: nézd el nekem ezeket a sorokat onnan, ahol vagy. Hiszen Tőled tanultuk: a szeretet, a hit, a hűség, az anyanyelv a legfontosabb.

Nem voltál, Urambátyám, bocsásd meg, ministránsgyerek. De Ember voltál. És ez mintát, példát mutat emberpróbáló korokban.

Látom magam előtt szelíd mosolyod, hallom szarkasztikus megjegyzéseid. És most látom a gyászt, ami nem is gyász: hát Kányádi meghalt?

Dehogyis. Csak előre ment… Utat mutat.

 

***

Szokolay Zoltán

Senkiföldjén

        Kányádi Sándornak

mert nincsenek vidékek már ahol
a földobott kő híven visszahullna
nem létezik az a tájék sehol
ahol e mondat nem záródik kulcsra
megalvadó piros szökőkutak
borospohárrá eltorzult karácsony
s karambol van de nincsenek utak
az arcon rács de nincsen rés a rácson
van még embernek égi páholya
vannak hajfürtök büszkén ondoláltak
jut még a szájra csóknyi áfonya
de hét naponként nincsen már vasárnap
vannak vidékek tudjuk nincsenek
aláaknázott senkiföldjén járunk
lődöznek ránk a gyarló istenek
verejtékárban úszik hajlott hátunk

***

Csíki András

Sínek feküsznek szívemen

„már annyi minden költészet e földön…” – Kányádi Sándor

S a költőkre nem figyel senki sem,
futom a reggeli járatot.
Sínek feküsznek szívemen:
nyikorgok, csikorgok, vágtatok.
Futom a reggeli járatot.
A múzsák tisztes … jegyszedőnők:
törődve állnak a vers alatt,
fejfákon színes fejkötők,
szívük mázsásra dagadt.
Állnak törődve a vers alatt.
Alkalmazottak valamennyien,
a gyatra alázat bért fizet.
Magunkba növünk csendesen,
az önvád  kéjesen liheg,
az alázat gyatra bért fizet.
De hát a múzsák és mi mind a költők!
(Megbámul egy fáradt asszonánc.)
Kötőfékek, balfékek, lókötők…
Homlokomon bogba gyűl a ránc –
fáradtan bámul egy asszonánc.

***

Zubreczky Antal

Kányádi Sándornak

Vannak vidékek ahol ennyi maradt

Néhány szem por mely cipőnkhöz tapadt

Fenyő-csonkok mint betiltott ékezetek míg a moha
Rájuk fekszik és kimondja itt sem voltak soha soha
Mit a költők raktak tornyot az még áll egészben
Azt kell majd megőrizni valamiféleképpen
Látjátok vannak vannak még vidékek
Míg cipőnk is el nem kobozzák pribékek.

HÁROMSZÉK, 2018. június 23., szombat, Irodalom

http://www.3szek.ro/load/kategoria/kultura

***

Laczkó-Vass Róbert

Szavakon az emlékezet*

Gyermekversein cseperedtünk fel, hiszen egyike volt a Napsugár legendás szerzőinek és szerkesztőinek, aki nemzedékeken át tanította az erdélyi magyarságot “madárnyelven” beszélni. Örök aforizmáját, miszerint “a vers az, amit mondani kell”, sosem tulajdonította el. Az érdem azé a kisdiáké volt, aki az anekdota szerint a maga természetes ösztönösségével fejtette meg a lényeget, amire a költő bácsinak nem volt bátorsága. Mondtuk a verseit ha kellett, ha nem, mert ha egyszer beléjük szeretett az ember, többé nem lehetett azokból kiszeretni.

Jöttek aztán a tét nélküli nagy odamondogatások, és a versmondó seregszemlék slágergyanús szerzőire “fölvarrták a tiszti rangot.” Mire labdába mertem rúgni, Fától fáig csuklóztatták a Fekete-pirosat, Kányádi Sándor pedig egy időre kiment divatból. A bögyösebb és rutinosabb versmondó lányok mélymagyar műgonddal igyekeztek megváltani a világot, és entellektüel halálversekkel emelték a nívót. Kányádi szolid költeményeivel próbálkozni anakronizmus lett, mintha népviseletben ment volna valaki a Siculus-diszkóba. Bedőltem én is a divatnak, de bosszúból rongyosra hallgattam a Vannak vidékek című bakelitet, amelyen a költő maga kántálta mikrofonba verseit. Ma sem tudok elvonatkoztatni a dallamától, ha mondanom kell a ciklus valamelyik tételét. Eljutottam oda, hogy már nem is akarok: “édessé ízesültek” a hangsúlyai.

Hogyan is vezekelhettem volna, ha nem a nyilvánosság előtt? Az egykori Udvarhelyi Televízió két munkatársával, Kovács Ágnes szerkesztővel és Ungureanu Eduárd operatőrrel belevágtunk a Vannak vidékek megfilmesítésébe. VHS-kazettára dolgoztunk, Székelyudvarhelytől Segesvárig tartott a forgatás, de hogy-hogy nem: Nagygalambfalván ki sem szálltunk az autóból. Emlékszem, hogy tudtunk örülni egy kinagyított esőcsöppnek, amit az Örmény sírkövekhez szántunk, és mennyire szívszorító volt a salétromos-foltos Segesvár hegyi templomának elhanyagolt látványa! Szétdúlt kriptájában a hajdani polgárok szó szerint kikönyököltek a fölfeszített koporsókból! Sokáig beszélni sem mertünk arról, amit ott láttunk, de bokáig lehetett gázolni az emberi maradványokban! Félelmetes képsorok készültek akkor. Fogalmam sincs, melyik archívumban kellene a keresni a versfilmet, az élmény azonban életre szólt.

Aztán sokáig elhallgattak bennem a Kányádi-versek. Csíky Bandi bátyám olykor előhozakodott “vadgalambfalvi” barátjával egy-egy történet erejéig, és nem esett jól senkinek, hogy a 20. század lelkiösmerete Budapestre költözött. Előadóestjeimben köszönt végül vissza. Zenés történelemóránkat elképzelni sem tudtam volna a sámán körmökre szerzett História, az Illyés Gyulának ajánlott Krónikás ének vagy a Vidéki békevers nélkül. Örülni leginkább A bújdosni sem tudó szegénylegény énekének tudtam, amit Szép András barátommal kuruc rigmusokba szedtünk: “nem kellünk mi testvér/ sem itten sem ottan/ a nemkellésekbe/ beleszomorodtam”. Ahogy beleszomordtak az egyszervolt kis zsidók is, akik az ő szája íze szerint szólaltak meg újra, “játszva magyarul”. Mert “aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet”, vallotta szállóigévé szublimálódott körömversében, és aszerint cselekedett. Mi pedig vállaltuk és vittük a jiddis dalokat Gyergyószentmiklóstól Beregszászig, Máramarosszigettől Budapestig.

Nem akartam nekrológ-ízű mondatokat gyártani, mégis az lett belőle, “mert a legárvább/ akinek még halottai sincsenek”. Ez egy ilyen esztendő volt: elköszöntek tőlünk a múlt század krónikásai. Kerek évszázada nagy földindulás támadt errefelé. Valami most is változóban, ahová nem tartanak velünk a mózesek…

Cadentia

         Kányádi Sándornak – odaátra

vannak vidékek széteső
bomlásnak indult mondatok
ahonnan kicsorbulnak az
időhatározó ragok
függőleges lovak nyomán
megbokrosodnak az igék
mostantól a mennybolt is egy
patáktól szaggatott vidék
imbolyognak a képsorok
mint jelzős szószerkezetek
történetünk bár filmszerű
összefüggéstelen pereg
ütemhangsúlyra tátogunk
de vásott minden zöngehang
olyanná lettünk mint egy-egy
rómában megrepedt harang
az vigasztal hogy legalább
hallgatni még maradt helyünk
isten sírjára szótlanul
mindnyájan melléd ülhetünk

* Alázuhanó diólevélre

SZABADSÁG, 2018. június 25.

http://szabadsag.ro/-/szavakon-az-emlekezet-

***

Kányádi Sándort, kívánságának megfelelően, szülőfalujában, a Hargita megyei Nagygalambfalván helyezték örök nyugalomra 2018. július 7-én.

Tisztelői, barátai virrasztáson és búcsúztatáson vehettek végső búcsút a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költőtől, írótól, műfordítótól, Budavár, Székelyudvarhely és Nagygalambfalva díszpolgárától, a Magyar Írószövetség Örökös Tagjától.

A virrasztást július 6-án, pénteken éjjel tartották a nagygalambfalvi református templomban. A búcsúztatásra július 7-én, szombaton, helyi idő szerint 15 órakor került sor a református templomban. Az ökumenikus egyházi szertartást a helyi református lelkész, Kányádi György Attila és Böjte Csaba ferences rendi szerzetes tartotta, a költő ravatalánál Dávid Gyula irodalomtörténész mondott emlékező beszédet. A szertartás után a család kertjében, szülei sírja mellett helyezték végső nyugalomra Kányádi Sándort.

***

Képek a temetésről

Kányádi Sándor, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költő, író, műfordító hamvait viszik lovas kocsival az emlékére tartott virrasztásra szülőfaluja, a Hargita megyei Nagygalambfalva református templomába 2018. július 6-án este. MTI Fotó: Veres Nándor

MTI Fotó/Czeglédi Zsolt

ÉLŐ Székelyföld Munkacsoport, Farkas Antal felvételei

Áder János köztársasági elnök Kányádi Sándor búcsúztatásán, a Hargita megyei Nagygalambfalva református templomában 2018. július 7-én. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt

MTI Fotó/Czeglédi Zsolt

MTI Fotó/Czeglédi Zsolt

*****************************************************************************************************************

„Békétlensége idegeiben lobog”

Czegő Zoltán nyolcvanéves

 

 

 

 

Sárvers

Szegény feje itt-ott,
tél-túl hányatta magát.
Szelíden, szótlan iddogált.
Gatyát, ingét maga mosta,
gondolt pénzekre, ovosra.
És arra, hogy lesz nincs-tovább.

– Az ember sosincs egyedül.
Cigány is másnak hegedül,
oszt’ ha erősen megehül,
valamicske örökké kerül…

Itt akinek asztala sincsen,
már a saját sóhajával él,
hogy majd csak segít az Isten.
Kikerül a mindenes szemfedél.
Vigasz, hogy mind elhal, aki él,
mind! Ez a rideg rend itt a minden.

Tudja, hogy ez maga  a rettenet.
S hogy az ember holtáig temet.
Mindenképp magára marad.
És azt: Ki mint vet, úgy arat –
Aztán  magára húzza a sarat.

 

***

 

Betakarodás

Volt néhány aranyos vetésem
Már nem is félek
hogy az aratást ismét lekésem
Annyi mindent láttam vagy nem
idelenn
Távozzék tőlem a félelem

Ne szólíts magadhoz
Engedj kerengenem
enyéim között
akár madártoll
mely ártatlan szellőbe költözött

A lombos hegyoldalban
eggyel kevesebb sír van
Valamit csak nyomhat a latban
hogy nem én vagyok lenn
hanem a föld van alattam

Sok hitványságot tagadtam
Nyíltan
Kinyírtak s kibírtam

Alig van vagy nincs
amit vad örömmel megélnem
Vagyok mint voltam és leszek
csillagpor zsúpfedélen

Nem a 80 a fontos hanem
a hajnal még legyen velem
mint utolsó segedelem.

 

***

Nagy Imre rajza Czegő Zoltánról

 

***

Levelező viszonyban a néppel

 

Csinta Samu 2013-as interjúja a 75 éves költővel

Erdélyi Napló

 

Elmenekült Ceausescu Romániájából, az anyaországból pedig kiszorította a szocialista kormányzat. A 75. születésnapját ünneplő, Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő-közíró szerint a nemzet érdekében az ördöggel is szövetkezni kell, de nem lepaktálni vele.

 

– Ön szerint hányan tudják, hogy ki írta a Székely Mikó Kollégium himnuszának szövegét?

– Nemrég, a Mikó kultúrcsoportja megalapításának 30. évfordulóján szembesültem vele, hogy sokkal kevesebben, mint gondoltam volna. Az egyik városi tanácsos hölgy hitetlenkedve meg is kérdezte, hogy tényleg? Tényleg – mondtam. És a rektor urat is? Azt a verset is – mondtam. Valahogy így állunk ezzel.

– Ezzel együtt messze a legnépszerűbb a himnusszá nemesedett vers, hiszen immár negyvenöt éve diákok százai éneklik különböző alkalmakkor. Eleve himnusznak készült, vagy később érte utol a sorsa?

– Albert Ernő, a Mikó akkori igazgatója felkérésére írtam 1969 tavaszán – himnusznak. Életemben sok nehéz lírai munkát vállaltam, de ez különösen nehéz volt, mivel Dancs Árpád zenetanár már kész dallamához kellett verset írni. Ezt azonban én is csak azt követően tudtam meg, miután már „megszültem” az első változatot, amely egyáltalán nem talált a zenéhez. Emlékszem, reggel kilenc óra körül volt, amikor kijelentettem, hogy én ezt így nem tudom megcsinálni. A Dancs Árpi édesanyja akkor behozott valami süteményt és barackpálinkát, déli egy órakor pedig készen álltam az új változattal, amelyben legfeljebb sormozaikok voltak az eredeti versből. Sokkal könnyebb lett volna egy frappáns elégiát írni, amelyet majd megzenésítenek, de ezzel így jártam. Az igazgatók meghallgatták, megkönnyezték, elfogadták, én meg boldogan vittem a szöveget és a partitúrát Dali Sándornak, a Megyei Tükör főszerkesztőjének, aki előbb lekáderezett, hogy Romániában egyetlen himnusz létezik, de aztán leközölte egy szombati lapszámban. Igaz, nem himnuszként, hanem Igazat vallani címmel, hivatalosan azóta is ez a vers címe.

– Siker ide vagy oda, furcsa viszonyban lehet ezzel az alkotásával, ha egyetlen kötetében sem jelent meg. Miért?

– Mivel prozódiailag kellett alkalmazkodnom a zenéhez, nem tartottam teljesen önállónak. Talán ezért. Ma már én is úgy gondolom, hogy ez butaság, meg is ígérem az Erdélyi Napló révén a teljes utókornak, hogy a készülő verseskötetemben már benne lesz.

– Kár lenne azonban leragadnunk ennél az egyetlen versnél. Mi volt előtte?

– Először is megszülettem. A mi családunk gyermekei akkoriban Bukarestbe jártak születni, a máréfalvi származású anyám ott volt székely szolgáló, a gidófalvi apám pedig asztalos. Attól még a Székely Mikó Kollégiumban érettségiztem, és Kolozsváron végeztem az egyetemet, Parajd után Sepsibükszádra kerültem tanítani, ott csapott belém a villám, hogy verset kell írnom, mert egyébként csak hányódom. Akkoriban alakult egy új csapat, amelyből később a második Forrás-nemzedék lett: Molnos Lajos, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kenéz Ferenc, Bögözi Kádár János, jómagam és mások. Én nem utánoztam őket, viszont ők szabadítottak fel engem, hogy a költészet nem olyan szentély, ahová ne lenne szabad belépni bárkinek. Nagyon hamar rájöttem azonban arra is, hogy épp ellenkezőleg, nyilvánosház lett, ahová bárki bemehet és duhajkodhat, ha ledobja a válláról a küldetéstudatot. Elsősorban a modernekre, posztmodernekre gondolok, a maiakra, azokra a művekre, amelyekben az a fontos, hogy legyen benne minél több trágárság, de minél kevesebb néphez, nemzethez való kötődés, mert az már gyanús.

– Az első, nyomtatásban megjelent verse azért talán mégsem „kuplerájhangulatban” született…

– Természetesen nem. Egy döbbenet váltotta ki, amely 1966 januárjában ért: ugyanazon a napon lett öngyilkos egy NATO-főtiszt és egy erdővidéki tanár. Egy rettenetesen unalmas tantestületi ülésen írtam meg ezt a témát, a verset elküldtem Székely Jánosnak, az Igaz Szó című irodalmi lap főszerkesztőjének. Postafordultával érkezett is a pozitív válasz, de írjak még magamról, jelezte Székely, mert – mint később maga is bevallotta – nem ismertek Czegő nevű költőt. Arra kért, írjak valamit, ami a szocialista rendszerünkhöz kapcsolódik. Akkor írtam egy hosszabb verset, ami arról szólt, hogy mi is történt 1938-ban – azon kívül, hogy én megszülettem. Abban az évben már dübörgött a Hitler-féle fasizmus, az osztrák Schuschnigg akkor mondott le, szóval  írtam egy verset, amelyben ezek a történések szerepeltek, és amelyben megjelent a párt szócska is. Na, az a vers sem jelent meg egyetlen kötetemben sem, de anélkül az a bizonyos első sem jelenhetett volna meg ’66 márciusában, amitől aztán egy életre megkaptam a líramérgezést.

 

– És azóta is meglehetősen termékeny tollú költő, közíró. Soha nem érezte, hogy kiégett, nincs már semmi mondanivalója?

– Soha nem hagyom abba a versírást. Nem tudom, milyen az, kiégni, talán alkati kérdés. Mindig küldetésnek tartottam az írást, állandó levelező viszonyban vagyok a népemmel. Az Előrénél dolgoztam, amikor ’68 januárjában hívott Dali a Sepsiszentgyörgyön alakuló Megyei Tükörhöz, hiába is marasztaltak Bukarestben, mert a hívásra megjelent előttem valami gyönyörű ősköd, a városom, a Mikó. Mentem, hogy a többiekkel megváltsuk a világot. Néhány éven át sikerült is, Aradtól Bukarestig mindenki kereste a lapot, Kolozsváron sorban álltak érte az egyetemisták. Ennek a lapnak voltam elhíresült riportere, s egy meglehetősen ritka műfaj, az irodalmi jegyzet művelője Farkas Árpáddal együtt.

– Tizenöt éven át tartott a tündérmese, 1983-ban eltanácsolták a laptól. Mit követett el?

– Egy reggel a megyei pártbizottság propagandatitkárának telefonhívása ugrasztott ki az ágyból, bent pedig tudtomra adták, hogy egy friss rendelkezés értelmében a nyugaton élő hozzátartozókkal rendelkezők nem dolgozhatnak tovább a szerkesztőségben. Megpróbálkoztam elütni a dolgot azzal, hogy Bandi testvérem Izraelben él, az pedig dél-kelet, nem pedig nyugat, de nem volt sikerem. Változatlan, hozzáteszem, akkoriban nem lebecsülhető fizetéssel a megyei művelődési és szocialista nevelési bizottságához helyeztek át főinspektornak. Ne szépítsük a dolgot: a szocializmus egyik legrohadtabb osztálya volt.

– Ebből a „jólétből” menekült Magyarországra?

– Öt évet húztam le ott, nem bírtam tovább. Sok elutasító kérelem után ’88-ban személyes kihallgatást kértem a Szekuritáté vezetőjétől, aminek eredményeként útlevélhez jutottam. Megbeszéltem a családtagjaimmal, hogy én nem jövök többé vissza. Nagy hiba volt, de ki gondolta volna, hogy a diktatúra másfél év múlva megdől. Hatalmas váltás volt Budapestre csöppenni, némi hányódás után első érdemi munkámat a Nemzeti Színház későbbi igazgatójától, Ablonczy Lászlótól kaptam a Film-Színház-Muzsika című lapnál. Azzal az elszántsággal mentem, hogy nem védekezem, nem támadok, megpróbálok berázódni abba a közegbe. Nyolc lapnál dolgoztam, kulimunkát sehol nem végeztem, az Esti Hírlapnál pedig meghonosítottam a Megyei Tükörnél bevezetett jegyzetformát.

– Mi kergette haza önt huszonkét év anyaországi lét után?

– 1996-ban persona non grata lettem, mivel Csurka István lapjánál, a Magyar Fórumnál dolgoztam. Attól kezdve sehol nem fogadták a kézirataimat. Másokra is vonatkozott a közlési tiltás, a numerus nullus elve, de rám fokozottan. Elszívták a levegőt előlem. Levélben megkerestem a háromszéki tanácselnököt, Tamás Sándort és Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, utóbbi másodjára válaszolt is. A segítségüket kértem, hogy lakáshoz jussak Szentgyörgyön. Kaptam egy garzont, abba a 32 négyzetméterbe jöttem haza, és azóta sem bánom. Mint ahogy huszonkét éven át bántam, hogy annak idején elmentem.

– Mivel szembesült itthon huszonkét év távollét után?

– Válaszként legyen elég annyi: húszméterenként rámköszönnek, és megkérdik, hogy emlékszem-e még erre vagy arra. Én meg természetesen nem emlékszem mindenre, és ezért elnézést is szoktam kérni.

 

– EMNP-színekben önkormányzati képviselő lett. Politizálás ez vagy közéleti szerepvállalás?

– Azzal az elhatározással jöttem haza, hogy semmibe nem avatkozom, írok, ahogy lehet, különösebb hangoskodás nélkül. 2012 januárjában megkeresett egy újságíró barátom, ő hozta az akkor már működő néppárt alapszabályzatát és Tőkés László szándéknyilatkozatát. A belépést akkor még visszautasítottam, de miután elolvastam, megnyerőnek tartottam az alapszabályt, a szándékot. És nem tagadom, azt is, hogy kimondták: ha Czegő úr belép, mások is követik. Úgy tartom, hogy egy megalázott kisebbség érdekében az ördöggel is szövetkezni kell – de nem lapaktálni vele. Azt tartom, hogy Erdélyben, de Magyarországon is már az is politika, ha magyar gyermek születik, a város érdekében tenni azonban nem politizálás. Én, akinek írásai nyolcvan százaléka a nemzet és a nemzeti kisebbségünk érdekében született, ezt a kérdést nem tudom másként kezelni. És jól érzem magam azzal együtt, hogy sem József Attila-, sem Márai-, sem Kossuth-díjat nem kaptam, nem vagyok a Művészeti Akadémia tagja, nem részesülök a román művelődési minisztérium 50 százalékos nyugdíjemelésében, mint annyian mások, akik – ott is, itt is – soha nem éltek azzal a szókapcsolattal: magyar nemzetem, magyar népem.

***

Czegő Zoltán

 

Sokgyermekes székely vándormunkás családba született 1938. június 18-án. 1955-ben érettségizett Sepsiszentgyörgyön, a Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője. 1988-ban települt át Magyarországra, kezdetben üzemi újságíró, 1991-től a Magyar Fórum főmunkatársa, 1992. januártól az Új Magyarország belső munkatársa. Három éve, 2010-ben települt haza Sepsiszentgyörgyre. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970) publicisztikai hangvételű. A versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. További köteteiből: Titkos délután (versek, l973), Ember a Kénos tetőn (lírai jegyzetek, 1981), Ezen a parton  (versek, 1978), Nyár, köd alatt (versek, 1983), Lelkek világhuzatban (versek, 1995), Muskátlis Európában (lírai publicisztika, 2000), Unokás zsoltárok (30 kis esszé, 2002), Hetednap után (versek, 2001), Időrianás (regény, 2007), Katonabogár (regény, 2011), Éjféltől virágig (antinapló, 2012), Kegyelmi idő (versek, 2012), Néma lovak (történelmi regény, 2013).  (https://erdelyinaplo.ro/interju/levelezo-viszonyban-a-neppel/print)

 

***

2018 * A nyolcvanéves költőt köszöntik

 

Kaiser László költő, kiadó

Kiadója, fiatalabb barátja, kortársa vagyok Czegő Zoltánnak a közeli és távoli Budapesten. Találkozásokban, beszélgetésekben, munkákban, poharazgatásokban ismertük meg alaposan egymást. Láttam őt boldognak és láttam őt szenvedni.

Figyeltem szeretettel örömeit és aggódva csalódásait Magyarországon. Szinte irigykedve, de mindenképp féltve néztem meg nem alkuvásait – tettben és szóban és írásban. Komoly döntését, hogy nem épp fiatalon visszatér Erdélyországba, újra- kezdeni és betetőzni is az eddigieket: csodáltam! Különösen később, mert igazolást nyert, hogy milyen jó döntés volt. Szinte megfiatalodott, az addig is nagy ívű munkás élet szinte hihetetlenül terebélyesedett. „A nemzethez való tartozás legfőbb ismérve a munka” – vallotta Németh László. Czegő Zoltán ezért is meg tartásáért is nagyon a nemzethez tartozik. Egy vele. S mindez megannyi műben, hatalmas életműben. Versek, publicisztika és különösen az utóbbi időkben próza és próza. És micsoda nyelvezet a Czegőé. És mekkora alkotások. S bár nagyon sokan, olvasók és irodalmárok érzik, tudják alkotói nagyságát, az igazi elismerés, a megérdemelt siker rejtélyes okokból még várat magára. El fog jönni, jönnie kell. Isten éltesse Erdély és a magyarság nagy költőjét, íróját!

http://www.3szek.ro/load/cikk/114000/czego_zoltanrol

 

***

Mit ér az ember, ha Czegő Zoltán?

HÁROMSZÉK, 2018. június 16., szombat

 

80 év semmi az örökkévalósághoz képest, és ő oda törekszik

Czegő Zoli, nekem az vagy a három közül
ki lehajoltál hozzám
mikor még majdnem egyformára nőttünk
ha te nem lettél volna magasabb már akkor
egy asztalnál ketten írtunk meg egy verset
te is köszöntötted házasságunkat kedvesemmel
egyszercsak bependerültél szó szerint a házba
s ott szónokoltál költői lelkű társra találva
addig ismeretlen férfirokonunkban
nem felejtem azt a köszöntőt soha
aztán eltűntél, vagy én bújtam más redőbe
mire újra láttalak
verseidet már regényekbe szőtted
olyant, amilyent te írtál a szerelemről
nem írt senki Két tenyérben
a Néma lovak hozták s ajánlották, igen,
azt is gondoltam, ilyet le sem szabadna írni
hiszen ki élheti, ki bírna ilyen tisztának lenni-maradni?
Hát áldjon meg az Isten, kedves Czegő Zoltán,
születésnapodon kívül is, de ma igazán-igazán!
ne némuljon el soha az a Szószék a Hargitán –

*

Czegő Zoltánról nemrég írtam egy nagyon rövidet az Art’húr GONDOLA rovatában, bemutatva a magyarországi olvasók eme szűk rétegének, de iránta érzett tiszteletemet saját művei szerezték neki. Fenti versemben is említem, elérhető, megszólítható költő volt, akinek nem esett volna le a karikagyűrű az ujjáról, ha nőnek születik, mert szóba állt a még csak költőnek csimpaszkodó emberrel. Versei akkor még nem fogtak meg, ezért is volt merszem játékból társkölteni vele, de az idegenbeszakadtság szülte regényei annál inkább. Olvasom a Medrében él című nagyregényét, miután a Katonabogarával, a Néma lovaival, a Két tenyérben ölelésével már elragadtatott, és felfedezem, hogy buzog, ömlik, árad belőle a sok visszafojtott visszhangtalanság miatt gát mögé rekedt vágy, szeretet, tisztaság, öröm, életigenlés, ami stílusában túlburjánzóvá is teszi ezt az első regényét. Az ember csak belemerül, és alig tudja fenntartani fejét az áradatban, de érzi, hogy a legtisztább, legbiztonságosabb folyóban úszik. És a költő átmegy regényíróba. És a költészet elfoglalja a prózát. És a szerelem átüt és áthat mindenen. És megteremti azt a világot, amiben, ahogyan élni lenne érdemes.

Nászta Katalin

http://www.3szek.ro/load/cikk/113998/mit_er_az_ember_ha_czego_zoltan

***

Tartson meg téged nekünk az Úr! – Czegő Zoltán 80

Vannak emberek, akik szikáron állják a történelem viharait, akár a sziklatörmelékkel megszórt székely földbe kapaszkodó fenyők, és nem hajolnak meg a nagy időben. Vannak emberek, akikre az igazság kimondásának súlyát mérte rá az Isten, és panaszkodás helyett büszkén vállalják ennek cipelését. Vannak emberek, akik népükért emelnek szót egy életen át, és ettől nem lehet őket eltántorítani, ugyanis fittyet hánynak az érte járó fenyegetésekre. Vannak emberek… és Czegő Zoltán mindig közéjük tartozott, illetve tartozik.

Illik-e, szabad-e, kell-e a magyar költőnek, írónak politizálni – szegeztem neki a bennem régóta motoszkáló kérdést 2013 nyarán. Egy pillanatig sem gondolkozott a válaszon, csak éppen mélyen a szemembe nézett, mielőtt kimondta volna. A magyar irodalom és különösen az erdélyi nem lehet politikamentes, mert akkor semmit sem ér. Hiszen itt még az is politizálás, ha a világra jön egy magyar csecsemő – szólt parázsló vissza­fogottsággal.

Köszönöm az útbaigazítást, Czegő Zoli! A 80. születésnapod küszöbén pedig a magam és az általam képviselt Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének nevében azt kívánom, hogy tartson meg téged nekünk az Úr erőben, egészségben, alkotókedvben még sokáig!

Bedő Zoltán

http://www.3szek.ro/load/cikk/113996/tartson_meg_teged_nekunk_az_ur_%E2%80%93_czego_zoltan_80

***

 

Visszakapott emlékképek – Czegő Zoltánnak, szeretettel

Aki szálfaegyenesen éri meg a nyolcvanat, kihúzott derékkal, felvértezve szavakkal, örök mondanivalóval, az írás kiapadhatatlan bőségével, az megélheti a teljességet. Olyan magától értetődő természetességgel, keresetlen tisztasággal formálódnak verssé ma is a gondolatai, mint ahogy fényekkel és hangokkal benépesül a reggel, ahogy a napszakok váltják egymást, vagy ahogy a vándor előtt kinyílik a táj, formákat mutat, hármas utakat, a létezés alternatívái közül az egyetlen választhatót.

Czegő Zoltánnak volt bátorsága megkeresni a lehető legjobb hazát, az egyetlen élhetőt, mert útkeresőnek lenni sosem szégyen, ha az ember megtalálja végül a helyét a világban. Volt mersze elmenni, visszajönni, elvegyülni, kiválni, megmérettetni, de könnyűnek soha sem találtatott, mindig szólt, soha nem hallgatott, soha nem hallgatta el az igaz­ságot.

Egy csapongó, reménykedő, mindent feladó és aztán mindent ismét akaró magamfajta újrakezdőhöz mindig voltak biztató szavai, finoman terelgető tanácsai, amiből erőt meríthettem a folytatáshoz és felmérhettem az esélyeimet. A biztatás nála soha nem volt dicséret, mézesmadzag vagy könnyű mérce. A biztatás tőle mindig feladat volt, a magas léc, amit ha megugrani nem lehetett, de neki kellett rugaszkodni újra meg újra.

Köszönöm a nyolcvanesztendős Czegő Zoltánnak, hogy emlékeiben őriz rólam egy képet. A Rétyi-tavon egy csónakban vitatkozó fiatal párocska, egy könnye­ivel küszködő leányarc, akkori önmagam tóba merült képe az ő emlékezetéből bújt elő. A múltamnak ezt az elfeledett kis darabját tőle kaptam vissza…

Czegő Zoltán, Isten éltesse nagyon sokáig!

Kapui Ágota

http://www.3szek.ro/load/cikk/113997/visszakapott_emlekkepek_%E2%80%93_czego_zoltannak_szeretettel

***

Izsák József

(1921–2004)

 

Előszó

Czegő Zoltán Pogány liturgia című kötetéhez (Bukarest, 1970)

A költő, akit az olvasó szeretetébe ajánlok, túl van első ifjúságán, ama bizonyos hőskoron, amikor a „világmegváltás” indulata a negyvenkét fok körül ingadozik. Czegő Zoltán első verskötetét mégis úgy kell fogadnunk, mint a húszévesek énekét; lehet, míg első kötete megjelenésére várt, a második kötet érettebb, kiforrottabb verseinek készenlétében eltávolodott egykori önmagától. Eltávolodhatott, de nem idegenülhetett el, mert az indulat, a világ arculatán szépíteni vágyó szenvedély, amely költői szóra bírta, nem illanó hangulat.

Békétlensége idegeiben lobog. Ezt a nemzedéki érzületet ősei szegénységéből, családja vándorlásaiból, korai árvaságából hozta magával, valahonnan a Madarasi Hargita vidékéről. Czegő Zoltán ezt az örökséget vállalta magára, amint leszámol mindenfajta illúzióval, s nemes tartású haraggal száll szembe a haladás, az emberiesség, a szocialista eszmények nyílt és rejtőző ellenfeleivel. „Égni füst nélkül nem lehet” – e gondolatában megtalálni a magyarázatát ennek a heveny türelmetlenségnek, amely egyszeriben szeretné eszményeihez igazítani a világot, valahogy olyan mozdulattal, mint a lejárt órát a munkába szólító szirénához.

A „Dörgéseimmel rettentem a tikkadt világot”-szerű merész kinyilatkoztatásaiban nemcsak az ifjonti hevület a megkapó, hanem maga a bizalom és hit. A tűz, a lobogás gyakran visszatérő motívumai ugyancsak erről árulkodnak. Az „antis” fiatalok, a kiábrándultak, ernyedtek tétovaságával szemben a mi „dühöngőink” mégiscsak hisznek, akarnak, harcolnak, építenek.

Czegő Zoltán jövőt vívó, a tizenhatodik századi protestáns költők feddő-verseivel vetekedő korholásaiban, pogánykodásaiban ezt kell elsősorban értékelnünk.

Az eretnek ének a mindenkori lázadó indulatok műfaja, az örök forradalmiság magatartása, a régi kacatok, hittanok, száztízparancsolatok megtagadása.

A kötet címadó verse, a Pogány liturgia, lényegében olyan lírai önéletrajz, amelyben a háború utáni nemzedék számon kér és számot vet önmagával és a világgal. A megtalált és elvetélt igazságok gyötrelmein keresztül a maradandó eszményekért való viaskodás fájdalma csendül ki a versből. Ahogy a változó idők hullámverései közepette a dacos gyermekből férfi válik, akként hömpölyög szabálytalanul áradó sorokban és felesel egymásnak a véget nem érő panasz, vád és szemrehányás az „Akácosért”, a megtalált igazság gyönyörűségéért, majd a dolgok különös dialektikája folytán az „Akácos” ellen. Czegő Zoltán, akárcsak egész nemzedéke, nagy belső megrendülések tisztítótüzén át találta meg önmagát és helyét, létezésének értelmét. A Pogány liturgia derűs akkorddal zárul, ez mintegy feloldozó vallomás az újból megtalált eszmények mellett. Pontokba, programba aligha foglalható ez a tisztuló láthatáron, az őszinteségen, a humanitás elvein alapuló írói magatartás. Lényege: a meg nem alkuvás, a feddhetetlenség, a termékeny türelmetlenség, a jó ügy szolgálatában való elkötelezettség, a keménység, szívósság mindennel szemben, ami megalázza, visszarántja az embert. A tiszta életöröm megannyi színe intimebb hangulatú verseiben épp keserű, sűrű füstű háborgásai közelében válik vonzóvá. A kopárságig visszafogott, kínos pontosságra szorítkozó, dallamtalan versei ellenében árnyaltan színezik Czegő költői arculatát meghitt hangulatú szerelmi versei, lírai meditációi. A József Attila-i teljesség-igény, amelyben Czegő Zoltán önmagát és a világgal való találkozásait keresi, szembetűnően módosult. Ha valaha ábránd és parancs volt

a megbolydult világban a harmónia megteremtése, a mai fiatalok számára a megtorpanás, a megállás, a lelassulás veszélye. Az alkotó nyugtalanság a bele nem nyugvás, a folytonos megújulás „diszharmóniájában” látják egy illúziótlan, józan, önmaga értékeit kiteljesítő világ megteremtésének lehetőségét. A Pogány liturgia ezt az életérzést váltja át költői képes beszédre,

amelyben az értelmi hangsúlyok a közösséggel való összeforrottságra, az emberért és a jövőért való felelősségvállalásra esnek.

Tiszta beszéd, költői beszéd Czegő Zoltán verskötete. Eszményképei – József Attila, Radnóti Miklós – példáján tudatosan, konokul ragaszkodik kifejezési eszközeiben, formáiban is a dísztelenséghez, a lényeget megragadó pontossághoz. Kopogó ritmusai, szavai értelméhez hasonlóan valósággal dörömbölnek korunk lelkiismeretén.

Tud lágyabb éneket is, de az andalgás, az értelmet, az öntudatot elzsongító álmodozás nem kenyere. Oldott, idegesen pattogó verssoraiból, a távolt és közelt, a végtelent és végest, az egyetemest és sajátost egyszerre felfogó képeiből nagyfokú érzékenység, korunkba, embersorsunkba beleérző felelősség sugárzik: az ember iránti határtalan szeretet, a szenvedő, káromló,

szorongó lelkiismeret.

Ezért szeretem Czegő Zoltán verseit, ezért hiszek tehetségében, szavainak hitelében, igazában.

http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf812.pdf

A születésnapi tisztelgő összeállítást készítette: Bölöni Domokos

Műszaki szerkesztés: Donáth Nagy György

Súrlott Grádics

https://surlottgradics.wordpress.com/

 

*************************************************************************************

Czegő Zoltán

A kirendeltetés

A történelmünk során minden falunak jutott Biblia-krónikása, regöse, jokulátora, mesemondója és mesekomponálója. Így adá az égiek igazságérzete.   Rettenetes sok munka volt mindig a Kis-Küküllő mentén szántástól, rablók áradásától félrevert harangokig.

Azokkal beszélt az erdélyi magyar. Átok semmi!

Ha az Úr így akarta, legyen meg. De vár naponta a föld gyapja, az erdő, a kis falu, mint egy bölcső.

Sose tartották számon, ebben a kincsben melyik falu hányadik helyen. Hiszen ha mindenkinek jutott kántor, hunyt szemű, vakon a múltba látó sámán, akkor Erdélyben egy követ fújnak.

Nagykend kiérdemelte a maga krónikását, egymásra is találtak a dolgok rendje szerint.

Az igazság házalója lehet próféta, sámán.

Egy éneket fúj a nép és krónikása ég és föld között

Fülöp Kálmán

​***

Hadnagy József

Laudáció

                   Fülöp Kálmán 70. születésnapjára

A mi világunkban
sok minden vakíthat…
elég ha azt mondom:
látlak, egyedi vagy…
nem tudom… tán patak
a kertek aljában,
mely tengert visszhangzik
szívós morajával,
hullt levelet forgat,
sárgát, barnát, kéket…
ősszel versenyező
öltözködő lélek…
tán hegy nevelte domb
a faluhatárban,
sehová nem vágyó
szív léted markában,
sziklaszilárd remény
angyalok karjában…
izzó nyelv az esték
lámpa-harangjában,
bíbor hajnalokon
alkonya az éjnek…
csönd-mennyországa
szívzörejes vérnek…
nem tudom… terólad
ki beszélhetne szebben? –
csak te magad, mikor
szemedre tinta cseppen…

**************************************************************************************************

Köszöntjük a hetvenéves Fülöp Kálmánt

IDE SZÜLETTEM

Minden ezüstben
csillog, s már
elvágyódni sincs
kedvem innen:
a kert, a fák
szemembe nőtt
igazi otthonok…
Mert én ide születtem,
itt suttognak szépet
az esték –
engem ölelnek
fák, füvek, virágok…
Bár dombunk karéjáról
eltűntek a kilátók,
magasan élek idelenn.
Életünk titkon
táguló világát
féltve simogatom
reszkető szívemen.

TÜKÖRARC

Belefeledkeztem
az olvasás
gyönyörébe –
a homlokomról
lepergő ezüst
verejtékcseppek
mint kopott
gyöngyfűzérek
szétszóródtak
az öreg asztal
repedezett lapján.

Valamit kerestem,
emlékeimből
szerettem volna
visszahozni, hogy
a betűk árnyalt
valóságában
összerakhassam
jövőnk tükörarcát.

NÉVJEGYKÁRTYA

Hogyan törj ki
önmarcangolásod
gyűrűjéből?
Homlokod ráncait
morzsolja már
az arcodra száradó
nappalok rendje –
csendes beszélgetések
mosolyba kapaszkodó
csillogása szemedben…
A valóság-vonatok
füttyei jelzik, hogy
fogynak, nagyon fogynak
a vakolatukat hullató
lélek-állomások,
és nem tudod,
melyik lesz az utolsó…
Addig is, maradj
mindenkori önmagad,
mert ez lesz névjegyed
a feltámadás pecsétjén.

MI MARAD?

Szívritmuszavarom,
amely ha felgyorsul
a rám szakadó
szeszélyes délutánban –
tenyerem ráncaiban
lapuló porszemek
igaza, fájdalom
napjaim száradó csokrán…
Mi marad utánam,
ha a fekélyes idő
nyilalló vállamra
roskad,
és romokban heverő
öreg perceimben
már magamat is
megutálom?

HOL LESZ…

Kopogtat az este a kertben –
vállunkra hajlik a lenyugvó,
fáradt nap tüze,
hazahívnak a harangok,
meg sem kérdezik,
hol voltunk, mit csináltunk,
hol lesz porunk helye –
csak átölelnek
az érdes dallamok,
kihullunk az időből,
mint kőbe zárt titkaink
sajgó szívzöreje.

TÉTOVA KÉRDÉS

Ha majd szempillámra
örök álom cseppen,
verseimnél nektek
ki beszélne szebben?

KÉZ A KÉZBEN

Amikor elalalszanak a lámpák,
és szempilláinkra rávetül a domb,
nem ott leszünk, ahol fészkel a Sátán,
s magát dicséri félnótás bolond…
Kapart bennünk az élet furcsa vágya
belopva célját roncsolt idegeinkbe,
nem hagytuk magunk taposni sárba,
tűzhajnal pírját rejtettük szívünkbe.
Égi csatornán érkezik a hang:
„Veletek a világ végezetéig”…
Egymásra mosolygunk, és boldogan,
kéz a kézben megyünk nevetve az égig…

Fülöp Kálmánról

Erdélyi magyar költő, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében tűnt fel, és hamarosan verseskötete is megjelent. Bölöni Domokos író, szerkesztő látta meg a verselgető emberben a költőt, egyengette útját. Fülöp Kálmán 1948. május 30-án született Marosvásárhelyen. A Kis-Küküllkő menti Nagykenden nevelkedett, elemi iskoláit is ott végezte. Erdőszentgyörgyön járt középiskolába, érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait. Egy baleset miatt szépen indult pályája sajnálatosan félbeszakadt. Nagykenden él.

Költészetének alakulásában meghatározó a teológián töltött időszak. Itt ismerkedik meg Karl Barth dogmatikájával, valamint Hegel, Kant és Schleiermacher filozófiájával. Első verse 1997 húsvétján jelent meg, Elégia a Megváltóhoz címmel. 2000-ben jelenik meg első verseskötete.

Emberi-költői hitvallásának példája:

„Hallgasd a bensőd, / és határozz, / hogy mit cselekszel, / mit teszel… // A lélek útja / oda vezet, / ahová hittel / érkezel, // nincs más vezér, / csak ami benned / szorong, és / apró, néma  / jelre vár –, / ha kéred, // Tőle megkapod –, szívedben rég / sarjad az eszme: – kalász kelyhében / ring a nyár.”

Hetvenedik születésnapjára látott napvilágot újabb kötete, az őt mindenkor segítő helyi önkormányzat anyagi támogatásával.

Fülöp Kálmán kötetei

Egyedül a parton 2000, Elégia  a Megváltóhoz 2010), Verőfény. Válogatott versek 2013), Harmat a fény porában 2015), Kőbe vésett pillanat 2016), Angyalok keresnek, 2017, Kéz a kézben, 2018.

Könyveit Bölöni Domokos gondozta.  Műszaki szerkesztőjük Donáth Nagy György, a kötetborítók Kedei Zoltán marosvásárhelyi festőművész alkotásainak a felhasználásával készültek.

***************************************************************************************************

Kronosz kövei Segesváron

A segesvári Gaudeamus Ház május 7-i vendégei Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József voltak. Az esemény szívélyes házigazdája, Jakabházi Béla magyartanár ismertette a két költő munkásságát. Rendhagyó verseskötettel ismerkedhetett a segesvári közönség: a Kronosz kövei 2017 végén jelent meg a marosvásárhelyi Kreatív Kiadó gondozásában  A jóbarát költőpáros legutóbbi kötetének történetét Albert-Lőrincz Márton ismertette: „Szokatlan verskötetet olvashat, aki szeret verset olvasni, egy kétszerzős verskötetet, amelynek gerince jórészt egyetlen hónap alatt született meg, egy intenzív levelezés során. Egymásnak válaszoló versek, levélversek. A többi, itt közreadott vers is ebben a hangulatban keletkezett, a következő hónapokban. Hogyan is történt? Szeptember elején írtam Jóskának egy verset, amire ő verssel válaszolt, ami engem újabb versre ihletett, és ez így ment jó harminc napon keresztül, az elektromos postának köszönhetően. Ez a Szeptemberi versek alcím magyarázata. Október,  november még hullatta versleveleit, tehát megszülethetett a kötet ötlete. Aztán, a télből kifele haladva, azon kaptuk magunkat, hogy elkezdődött valami más: ezúttal egyazon témára írtunk verseket. Cseke Gábor közölte ezeket az „ikerverseket” (így nevezte Bölöni Domokos) a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lapban. Ezek a duplexek alkotják kötetünk második egységét, a Két vers egy témára alcím alatti verscsokrot. Ezek is levélversek, két jó barát lírai játéka…A kő – a kötet alapmotívuma – üzenni tud, szavakká tud alakulni, és ezt érti az alkotó is, a fogyasztó-befogadó is. A versek egymásba kapaszkodása, olykor egymásra épülése a vers eszközévé minősül, olykor akár az értelmezés komplementer szerepét is betölti. Így válik egésszé e nem szokványos kötet, mint egy lírai levelezés foglalata. Ha ennél több lett, az Kronosz irányunkban mutatott nagylelkűségének köszönhető.”

Jakabházi Béla, Hadnagy József, Doszlop Lídia, Albert-Lőrincz Márton

Az ilyen szintű  társuláshoz elengedhetetlen a két ember egymáshoz való lelki kötődése. A költők egymást megerősítve és kiegészítve elevenítik fel a közönség előtt a találkozás pillanatát, ez 2015. április 11-én történt Marosszentgyörgyön, a költészet napja alkalmából szervezet ünnepségen.

Egymás munkáit valamilyen szinten ismerték az internetes irodalmi portálokról  és az írott sajtból. Kiadós beszélgetés vette kezdetét, érezték, hogy rokon lelkek, és ez a beszélgetés a mai napig tart, hol élőszóban, hol az internet segítségével.

Csak igaz barátságból születhetnek egymára épülő, hiteles alkotások. A segesvári találkozó másik vonzereje abban rejlett, hogy a szerzők versben válaszolhattak a moderátot kérdéseire.   ,,Írtak-e  már füstbe ment verset?” Albert-Lőrincz Márton: ,,Torzó, ahányszor megkísért, /fölkorbácsol a kis csibész, /a vers, a nyelv karátos gyöngye, /erővel ver és mégis gyönge. //Te csak annyit törsz a nyelvből, /amennyit elbírsz, és ebből /osztogatsz, mert adni kéne, /amíg az Egész nem tör kerékbe. Hadnagy József: „Verseim nagy része füstbe megy, /és nem marad utánuk semmi, /kissé csípi a füst szememet, /de igyekszem nem szívre venni…//Nem én vetek, én csak tanulok; /az élet veti el a tüzet –/ott a mélyben; közben vajúdok, /míg megremeg vas, kő, fa, füvek.

„Költőként miként élik meg emberségüket, európaiságukat, erdélyiségüket?

„Irgalmatlanul fogy a magyar, /idegenben magyar sírkövek, /magyarok idegen föld alatt /fújják mint parazsat, a követ: /Tűzláng emésszen, ne a bánat,/ nemzethalálra nincs bocsánat.”  (Hadnagy József)

Hadnagy József

„..Olyan a kertem a havasok ölében, /akár egy nagyváros légi kikötője, /ahova napestig oly sokan érkeznek,../Ránk fér (bizony mondom) ölelésnyi meleg /ebben a szépségét elrejtő világban,  /ebben a rejtekezésre bírt világban.” (Albert-Lőrincz Márton)

Költői hitvallás nélkül nem is igazán érthetjük meg a költőt, hiszen olyan gondolatokat fogalmaz meg, oly formában, mintha egész munkásságát egyetlen elixír-cseppben kellene odaadnia olvasóinak. Így mi sem hagyhattuk úgy elmenni a poétákat, hogy ne tudjuk meg, hogyan vélekednek a költészetről. A válaszok: „…Nem tüntem ki. Lírai szövegeket írtam és írok….Én hiszékeny anyagból vétettem. Verset írtam, amikor reméltem, előre viszi a világot a vers. Petőfin, Vörösmartyn, József Attilán nevelkedtem és nem hittem Hervaynak, akit szerettem, hogy semmim sincs, ami eleve adott, így aztán tapasztalnom kellett, hogy gondolataim, amint nekik is, védtelenül pattannak vissza a kor kiégett bádogfaláról…” (Albert-Lőrincz Márton)

Albert-Lőrincz Márton

„A költők sokat aggodalmaskodnak, hogy vajon megmaradnak-e, vagy ’füstbe mennek’. Ami engem illet, addig-addig nézegettem a magyar irodalmi tájat, amíg kialakult bennem egy –  hitem szerint – mindenki számára elfogadható térkép. Ezen a térképen minden van, ami szemnek kellemes: hegyek, dombok, alföldek, folyók, patakok, erek, források, kövek, sziklák, tengerek, városok, falvak, fák, erdők, bokrok, füvek, nagy folyók, kis folyók, nagy hegyek, szelíd dombok, kopár sziklák, amelyekre talán majd, egyszer magot hord a szél, lombhullató erdők, amelyek időnként zöld, majd színes lángba borulnak, örökzöld fenyvesek, kövek, törmelékek a patakban, a patakok partján, a sziklák lábainál…Sokan József Attilát tartják a legnagyobb magyar költőnek, én nem tágítok: nekem Petőfi a legnagyobb, Petőfi nélkül József Attila, mint költő, talán meg sem születik, és ha valaki ezért elfogult dühében meg akarna verni, elfutnék. Ilyesmiért nem érdemes verekedni. Vitatkozni igen, kocsmazárásig, és azon is túl…” (Hadnagy József).

Az est egy-egy „ajándék” verssel zárult, ezekből is idézünk. Albert-Lőrincz Márton:  „Kicsit ilyen, kicsit olyan, /kicsit szárnyal, kicsit horkan, /kicsit kényes, kicsit fényes,/…/kicsit büszke, kicsit léha,/…/kicsit kemény, kicsit céda,/…/kicsit míves, kicsit szabad, /kicsit fájó, kicsit szakadt /versekkel rakott asztalom, /bennem félelem s hatalom.”

Hadnagy József: „Én nem tudom fényezni magam / se kicsit, se nagyon, /fogalmam sincs, mi is a versem, /homok-e, vagy kanyon, /ha vihar tombol, betakar-e, /egy kicsit, vagy nagyon,/…/elringat-e, mint függő kertek /hazavágyó szívet, /s a bíborvörös erősít-e / lábat: menni tovább, / lesz-e égi vére az érnek, /gyorsabb, szaporább – / nem tudom se kicsit, se nagyon, /elég ha tudja az olvasó(m)”…

Doszlop Lídia

Fotók: Tordai Zoltán

 

*******************************************************************************************

Mindig van új esély

Sebestyén Péter neve köztudottan egyházi szolgálatot fémjelez, római katolikus plébános. Hivatástudata abban a késztetésben is megnyilvánul, és ehhez talentumot is kapott a Teremtőtől,  hogy szeretett népének szolgálatában közíróként is megszólaljon. Frissen megjelent kis könyvét a szélesebb közönség is megismerheti, kezdetnek szűkebb körben mutatta be Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében.  A Vigaszágon Jézushoz a csíkszeredai Tipographic nyomda gondozásában látott nyomdafestéket, a borítóterv és a szerkesztés Balog László munkája. Arról, hogy itt, a Vár-lakban nyújtja át a közönségnek első ízben kötetét, így vall még a találkozó megkezdése előtti kötetlen beszélgetésben Sebestyén Péter: ,,Ez egy idetartozást jelent. Itthon érzem itt magam.”

Sebestyén Péter

Rendkívül barátságos kötet, amolyan „se nem kicsi se nem nagy, éppen hozzám való vagy” – típusú. A négyszáz oldalas zsebkönyv könnyen elfér a női táskában, férfi zakózsebben, hátizsákban, egyszóval velünk jöhet bárhová. És tartalma miatt is megérdemli, hogy magunkkal vigyük, hogy mihelyt pár perc szabadidőnk adódik, felüssük és okuljunk belőle. Ötven írást tartalmaz, két fejezetre osztva: Esszék, tárcák, publicisztikák, valamint: Könyvek, filmek, élmények címek alatt. Bölöni Domokos író így írt a kötetről: „Beszédes című gondolatfutamok kerülnek ki a világ és a környezet dolgait, eseményeit éles szemmel figyelő s értelmező közösségi ember tolla alól: Szem-fény-vesztés, Ne félj, nem harap!, A természet visszavág?, Ne szólj, szám, Szelfibot, Mémek, zombik és trollok, Úriember nem piskóta, Az igazság nem érvényes?, Szívódj fel, s nincs harag!, Kapucni, csador, napszemüveg, Kannabis és szex –, és a sort folytathatnók, de már ennyiből is kiderül, hogy határozott, markáns vélemény nyilvánul meg a blogszerű szövegekben (amelyek egyébként a közösségi oldalakon is elérhetők); a közélet és a politika, a kultúra, sőt a divat és minden más, az embereket foglalkoztató kérdés érdekli, és nem rejti véka alá a véleményét – a rádióban és az egyházi, világi, nemzeti eseményeinken is szavát hallató – ’erős beszédű’ lelkipásztor. Mert manapság, amikor oly könnyen manipulálható a sokaság, fontos, hogy szavahihető, szilárd erkölcsi alapon álló közéleti személy(iség)ek szálljanak szembe az istentelenkedők egyre gonoszabbá váló táborával; kellenek az igaz szellemi vezetők, a szívbéli szószólók, akik leleplezik és nyilvánosan is elutasítják a világot fenyegető globális hazugság-özönt.”  (Népújság, 2018. május 4.)

Bölöni Domokos, Sebestyén Péter, Doszlop Lídia, Kedei Zoltán

Sebestyén  Pétert, azaz  Péterpátert (ezt a nevet Lászlóffy Aladár adta neki) kíváncsian hallgatjuk a címadásról, a kötetről. Szép, rendhagyó: Vigaszágon Jézushoz. „Több címváltozat is létezett, melyek közül legkedvesebb számomra is ez volt. Az üdvösség esélyét jelenti, azaz vigaszágon mindenki Jézushoz juthat. Ez nem egy olcsó vigasz.” – mondja az író.  Mint meséli, a vigaszágon kifejezést a sportból kölcsönözte, a tavalyi, riói olimpia követése közben; gyakran volt olyan versenyző, aki vigaszágon mégis a küzdemebne maradhatott, ezáltal esélyt nyerve a győzelem elérésére. Milyen megnyugtató gondolat, hogy Isten, az Ő szeretett Fia által, nekünk mindannyiunknak újabb és újabb esélyt ad a hozzá való közeledésre, s bár esetenként, első körben, ,,egyeneságon” elbukunk, soha nem mond le rólunk, és vár türelmesen, hogy vigaszágon győzedelmeskedhessünk. (Ezért adtam én is a febti címet soraimnak.) De hogyan születnek az oly aktuális, naprakész és értékes életvezetési útmutatásokat  tartalmazó esszék? Sebestyén Péter készséggel, a tőle megszokott derűvel meséli: „Az utcán heverő, rádióban elhangzó híreket kibontom, és arra gondolok, mit tenne Jézus ebben az esetben. Jézus szemüvegén keresztül próbálom megérteni, tálalni, direkt módon vagy prófétai rámenőséggel, hogy érezze az olvasó: ez róla szól. Ötven éves lettem az idén, azért lett ötven esszé a kötetben.”

A kötet hátoldalán, a szélén körkörösen is megjelennek olyan – Péterpáter szavaival élve –,,polgárpukkasztó” szavak mint: radikális, globalista, haladó, ultra, idegenfóbiás, gender, semleges, toleráns stb., jelezve hogy e fogalmak megtalálhatóak a kötetben, szó van róluk, tehát beszélünk a problémáról. Hogy még bennsőségesebb legyen az egymásra találás a bemutatott kötet és az olvasó között, a legerősebb kapocs, azaz maga az író próbál ehhez hozzásegíteni bennünket, és záróakkordként felolvassa a Fejlődés című esszét kötetéből, melyből álljon itt pár sor ízelítőként: „Minden csoda három napig tart… A mennyiségi gyarapodás, a jólét, a nagyobb szabadság, a lazább mozgástér, a sok, könnyedén elérhető, birtokolható, esetleg a saját önző hasznunkra fordítható, de fölösleges tudáspótlék, cucc – azt hisszük: fejlődést jelent. Holott inkább csak állandó elégedetlenséget szül, türelmetlenséget, kapkodást eredményez, és a mesterségesen gerjesztett ígények kielégítésére hajt. Ezért nem vagyunk képesek lelassulni, elmélyülni, kitartani, élvezni az igazi szépet, a valódi értéket…(…) Isten kész. Ő a teljesség. Neki nem kell szüntelenül változnia vagy újabbnál újabb igényeknek megfelelnie. Neki nincs szüksége fejlődésre…Neki nem kell lépést tartania a korral. Nála nem avulnak el az értékek, az igazságok. Ő nem kell hogy frissítsen magán, sem tanításán. Az abszolút értékek szavatossága nem jár le koronként. Jézus evangéliumát szükségtelen újrafogalmazni. Az aktualizálást elvégzi bennünk a Lélek, ha nyitottak vagyunk rá…. Sokkal inkább a Jézusban megmutatkozó isteni igényekhez lenne ildomos felfejlődnünk. Azzal a haladással ’előbbre’ jutnánk.”

Értékes könyv, melyet csak ajánlani tudok minden fiatal és kevéssbé fiatal embertársamnak; hiszem azt, hogy olvasgatva szebbé és jobbá tudjuk tenni önmagunk életét, és ez kihat környezetünkre, és ettől valóban jobb és szebb lesz kicsit a világunk.  

Doszlop Lídia

Fotók: Donáth Nagy György

*************************************************************************************************************

Bertha Zoltán

 

Korondról a világ

                         Ambrus Lajos új könyvéhez

 

Erdély, Székelyföld, Sóvidék, Parajd, Korond: igaz magyar ember nem hallhatja e helyneveket, nem olvashat róluk hiteles népmondákat és szépséges legendákat igéző szívrezdülés, lélekindulás nélkül. De a Küküllő, a Nyárád, a Maros vize (a „hűség vizei” és tiszta forrásai) mentéről, a környező falvak és városok népéről, a csíki, háromszéki dombokról, lankákról, hegyekről, völgyekről, fenyvesekről, a Hargitáról, meg a Tordáig, Torockóig, Kolozsvárig és tovább nyújtózó vidékekről sem, s egyáltalán: szentséges Kárpát-hazánk semelyik zeg-zugáról! Csakis velőnkig megérintve, sejtjeinkig átitatódva gondolhatunk mindarra, ami bármely kistáj és szülőhaza szegletében népi, nemzeti, szellemi gyökereinket jelenti, s azokra, akik ezekbe kapaszkodva örök időkre érvényesen ápolják, éltetik, mentik közös emlékeink, hagyományaink (a „feleselő történelem”) minden darabkáját.

És újjáteremtve, újjáelevenítve azt mind! Mert a régmúltakból táplálkozó önismeret és szülőföld-szeretet nem leszűkíti ám a szemhatárt: éppenhogy felemeli, kitágítja, az égig magasítja önmagunk s a világ megbecsülését. Emberi mélységek és isteni távlatok ölelkeznek a föld szerelmében, az életrevalóság himnuszaiban, gyötrelmes hétköznapokban és megnemesítő ünnepjáráskor is. Az őrzők kilátótornyaiból minden idelátszik: amit megtartani muszáj, s amihez a földkerekségen meg a föld fölötti szférákban kapcsolódni kell: elengedhetetlen és elidegeníthetetlen létfeltétel az. Az ilyen embereket és ősi közösségeket azonban nem a kényszer kovácsolja össze: hanem a szabad sajátosságaiban egyetemes lelki kultúra. Az „anyaföldet a bátorság szerezte nekik, nemzetté meg a magyar szó tette” őket; „elperelhetetlen otthon számukra az édes anyanyelv, és szent kehely, miből az ‘életborát’ isszák” — vallja Ambrus Lajos is, a korondi nép és szellem hűséges, karakteres képviselője. Aki versek, mesék, novellák, karcolatok, gyermekirodalmi művek rengetegének szerzőjeként, számtalan közös kiadvány, antológia, honismereti  kézikönyv, olvasókönyv, gyűjteményes kötet összeállítójaként, a Hazanéző folyóirat alapító főszerkesztőjeként, könyvkiadóként, a Firtos Művelődési Egylet elnökeként (s nem mellesleg: elismert, közszeretetnek örvendő tanáremberként) ezernyi változatban írja, rója, jegyzi fel és hirdeti, örökíti meg övéi sorsát és életvilágát. Munkáinak sokaságából a hely szellemének, a „genius loci”-nak egész enciklopédiája bontakozik ki és boltozódik föl. Valódi jóügy-szolgálatos, szervező-vezető mindenese ő környezetének, akinek ezt az új kötetét is a kitűnő költő-festő barát, Páll Lajos varázslatos grafikái díszítik, s aki a teljes tradíciókincs, benne  a világhíres korondi nép- és kerámiaművészet, a fazekasság, s mindenfajta népi alkotóképesség számontartójaként már mostani munkája (Anyanyelvbokor című) előhangjában is büszkén mutat rá az örökérvényű üzenetet hordozó történelmi tényre is: hogy Korondon több mint másfél évszázaddal ezelőtt unitárius zsinati határozatban döntöttek a teljes körű anyanyelvű oktatás bevezetéséről. S hogy ennek emlékére nemrég Erős várunk nékünk az anyanyelv témájú monumentális képzőművészeti térkompozíciót állítottak fel a korondi középiskola elé. Amelynek ércplakettjei egy egész nemzeti irodalmi pantheont jelenítenek meg – köztük Kölcseyt, nemzeti imádságunk identitásalapozó költőjét.

„A haza minden előtt”  – Ambrus Lajos hitvallása is ez; hogy a „szívünkbe rejtett értékeink” a legfontosabbak, hogy szülőföldünk szeretete „jóban és rosszban, örömben és bánatban” is végigkíséri életünket  – Székely Ferenccel folytatott beszélgetésében (A megmentett hűség című kötetben) olvasható ez, s  azt is mondja: „únos-untalanul a mese- és mondavilágnál kötöttem ki, látván, hogy az miként alakította és alakítja mind az egyén, mind a falu életszemléletét és lelkivilágát.” Hiszen „áldott egy hely a szülőfalu, az emlékezet aranyszéke!” Köztük például Énlaka: amelynek eredetmondája, s a templom nennyezetét ékesítő székely betűkkel írt rovásemlék (az „ősi székely-magyar rovásírás: az igazság jelvénye”) igazolja, hogy mindez: „Örökségünk szent ereklyéje! – rendelkezett is Kriza János, a tudomány buzgó apostola, és a szép, magyar erdélyi hitelvet már hun-schitha írással – bár tartották pogánynak hosszú időn át a bölcsek – Énlakán bizony nehéz századok óta elolvashatja ma is, aki arra jár.”

Elhivatott vallomásos és krónikási felelősségérzettel, kötelességéthosszal és erkölcsi tanúságtétellel töltekezve szólal meg tehát a prózaíró minden sora ebben az új könyvében is. „A Székely-Sóvidéken, ahová nagy, hulló dióleveleken érkezik az ősz, hogy apró piros szívecskékkel fizethessenek  a Korond-patakára boruló égerek, télidőben fejükön fehér sisakkal köszöntik egymást a székely mondavilág csodás tündérvárai.” Kit ne bűvölnének el az ilyenféle élénken érzékletes, evokatív erejű tájfelidézések? Amelyekben teremtő Isten és teremtményi ember, múlt és jelen, lét és szellem együtt lélegzik – a „szerelmes földrajz” átlelkesítő misztériumát sugározva. Megragadó életképek, helyzetrajzok, atmoszférikus tájleírások, természetképek, markáns jellemábrázolások, arcvonások. Mesés elbeszélések, hitregék és népmondák, balladás történetek, filmszerű zsánerképek, historikus, vallási, irodalmi legendák, folklorisztikus adomák, példázatos anekdoták, önéletrajzi ihletésű emlékezések. Gazdagon és szemléletesen keveredik mindez itt és úgy tárul elénk e sokfajta műfaji, esztétikai jellegzetesség. Mennyi szín, hangulat, lélekvillódzás tömörül a cserépégetés, a korondi kerámiakészítés nehéz munkálatai köré, a tálak, korsók, edények agyagból való kiformálásának és forró tüzes kemencékben zajló megszilárdításának folyamataihoz kapcsolódva. A gyermek is lenyűgözve nézi, hogy övé legyen a „nézőedény”, de az eltörik, kap egy másikat, s a tanulságot hozzá: nemcsak kitartás kell, hanem bizodalom is! És bensőséges otthonosságérzet, sorsvállaló helytállás, messzefénylő morális öntanúsítás. Minden körülmények között, minden időben. Mosolygó egek alatt is, meg „ahonnan a locsogó vizek nyugatra, a fekete fellegek pedig keletre húznak!” Amikor világító hó ereszkedik az erdélyi tetőkre, „hol mindannyiunkért meg-meglebbenti balladák sötét titkain a titokzatos fekete fátyolt az értünk síró, őszbe tartó szél.” Ahol összefutnak a patakok, hogy a „kövek közt tovább bokázzanak a Kis-Küküllő felé”, vagy „futárlélekkel” nekizúdulnak, zápor után megnőve, s mint akik már az erejükkel nem bírnak, tajtékozón nekirontanak a világnak, de a mázsás kövek maradnak, „hogy a jövőben is alájuk bújhassanak a halak.” A fa pedig „gyökeivel keményen a part húsába markol”. S így a látvány: látomás is egyben. És tanítás: a megmaradás etikája és esztétikája. Élet és halál, evilág és transzcendencia, humanitás és divinitás végtelen dimenzióiban is az öröklét reménységével biztatva: „Onnan, égbe nyúló gyalogösvényen az isteni küldött, a fodorfehér bárány, vezethette Júlia szép leányt fel a szent szüzek közé, miközben hallgatta éltében, mint siratja el őt holtában az édesanyja.”

S amíg élünk? A székely virtust, önérzetet, vitézséget, méltóságot, rátartiságot tudjuk ám huncutul is: félig komolyan, félig tréfásan szemlélni. „Ha a régmúlt dicsfénye után kutatunk, nem önfitogtatásból tesszük, hanem azért, mert a múlt a jelen irányítótűje – mondta a tudós Orbán Balázs” – akit „a Teremtő nem áldott meg családdal, így törvényes örökösének az egész nemzetét fogadta” – és „vállán a félelmetes ördögkelepcével otthonról vágott neki a nagy férfiú az igazi, nagy útnak: hadd lássa meg a kerekvilág, a Székelyföld Árkádia szépségeivel, népe pedig a spártaiak erejével van felruházva.” Hitünk, magyarságunk hőseinek áldozatossága mindenkor feltétlen tiszteletet érdemel tehát. A hitújító, prófétaszavú egyházalapító, s ezért Déva várában raboskodó Dávid Ferencé (akinek a kőbe falazott Kőmíves Kelemenné lelke ezt súgja: arra kell törekedni, „hogy a Lélek-Isten dicsősége terjedjen, az egyház pedig  épüljön az újító változásban”), a nagy fejedelem Bethlen Gáboré, a száműzött Mikes Kelemené, a magyarok őshazáját kereső Kőrösi Csoma Sándoré, a polihisztor Brassai Sámuelé (aki Arany János szerint „a tudomány, elmésség s a logika fegyveres Góliátja”)  – s mind a többieké, Szent Erzsébettől Rákóczi Ferencig, akiknek áldott emlékezete ezen a környéken is napjainkig él. Még a Móricz Zsigmondé is (aki olyan regényremeket, Erdély-trilógiát alkotott – Kós Károly szerint –, amilyet a helybéliek közül se senki más), s akinek ugyan nem sikerült éppen Korondra eljutnia, de odavalósi szolgálólánya volt Leányfalun, tőle érdeklődött az ottani szokásokról, s még fiashagyma is az ő kertjéből került oda, s amikor pedig jóízűen a túróspuliszkát ette, „lelke talán Tündérkert fölött csapongott.” Egy másik halhatatlan íróklasszikusunk, a Németh László szerint „világirodalmi prózaköltő”, „székely Homérosz” Tamási Áron egy kedves anekdotában lép elénk: Gyulafehérvárra, Márton Áron püspökhöz menet látogatóba, böjti napon, odaérkezése előtt titokban birkapörkölttel megvacsorázott („rakott is olyan hasat, hogy még a feketén égő két szemét is nyomta”); s amikor ez félig-meddig szégyenszemre kiderült, a püspök felsóhajtott: el tudnám én rendezni ezt az ügyet, ha az Isten is székely volna, Áron! Székely, erdélyi furfang, eszesség, csalafintaság – mellette a keserű sorsviselés  fájdalma – járja át az egész tájat, a felsorakozó falvak és városok népét, Háromszéktől Csíkig, Gyergyóig, Udvarhelytől Marosszékig és tovább, tovább. Vidám derű és fanyar, keserédes humor, rendkívüli népi és történelmi intelligencia hangolja a kollektív őstudást, bölcsességet, jókedvet. És metafizikai magasságperspektíva a szenvedések átélésekor. A kortárs erdélyi irodalom, képzőművészet nagyjainak minden megnyilatkozására jellemzően – Sütő Andrástól, Kányádi Sándortól Magyari Lajosig és Király Lászlóig, és Zsögödi Nagy Imrétől Kusztos Endréig és Páll Lajosig. És micsoda lelkierő kellett az ötvenhatos megtorlások mártíriumához! A nagykendi lelkész lányának, Péterffy Irénkének például, aki úgy vallja, a belső szabadsága a tízéves rabságban is megmaradt; őt azért ítélték diáklányként hossszú börtönre, mert a magyar forradalom vérbe fojtásának szörnyű hírére gyászszalagot merészelt vásárolni a kincses városban a többi kolozsvári egyetemista társa számára is, hogy kitűzzék azt. De elhurcolták a Duna-deltai kényszermunka-táborokba Páskándi Gézát, Páll Lajost, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Csiha Kálmánt, Fülöp G. Dénest és még mennyiőjüket! Értük is szólnak Ambrus Lajos ötvenhat leverését megrázón sirató mementó-novellái.

Az egyszerre haza néző és távolba látó író elbeszélő művészete, lírai erejű nyelvezete a kortárs erdélyi prózairodalom nagy ajándéka. Tamásira, Nyirőre is emlékeztet, s a maiak közül talán a stílusteremtő Bölöni Domokos különleges előadásmódjával vethető össze leginkább. Mert Ambrus Lajos is rendkívül szuggesztíven képes a székely kedélyállapotok hullámzását, a csavaros észjárás fürge változásait, gondolat és érzelem vibráló játékait a sűrítve tömörítő nyelvi kifejezésekben és figurákban, a sugallatos szófordulatokban, mondathajlításokban, sejtetéses elhallgatásokban és megtöredező assszociációkban, metaforákban, képzet-összeszikráztató történetmondásokban lekottázni. E mondatok erőteljessége: kimunkált darabossága, kanyargóssága, energikussága mintha a székelykapuk fafaragásos mintázataihoz vagy más faragványok művészi jellegéhez lenne hasonlatos. Simó Márton szerint az ilyen szófűzés – a „virágzó szavak” mágiája  – a „hiteles forrás” értékeit közvetíti. Bobory Zoltán a tömörségükben jellegzetes stiláris szerkezeti megoldások bravúrjait emlegeti. Burján-Gál Emil ugyancsak az epikusi beszédmód megkapó dinamizmusát, a cseppben a tenger elve szerinti filmszerű tömörítést, a mozaikos részletek intenzitását hangsúlyozza. Bölöni Domokos az autentikus és különös, zamatos ízeket érzékeli, s a „balladásnak ható szűkszavúság” erényeit, a „narráció szaggatottságát” emeli ki. De a csattanós-adomás, tréfás történetek olykor nyersebb mókázása is megragadó: a korán özvegységre jutó asszony az ura éjszakai visszajárásairól sápítozik; s amikor a szomszéd meglesi, sőt egyszer s mindekorra leüti a sötétben folyton odalátogató „kísértetet”, kiderül, hogy az nem a másvilágról haza-hazakalandozó férj: hanem a falu legvagyonosabb gazdája volt.

És valóban: kedélyes pillanatképek villanak egy-egy gyerekkori élmény kivetítésekor is. Amikor a karácsonyi angyalok lábnyomait kint a hóban kutató kisfiú megkapja az áhított ajándékot, s ráeszmél, hogy az igazi angyal belül: a család isteni kegyelemből fakadó, összetartó szeretetében rejlik. Vagy amikor a a család összeül, hogy mi legyen a gyerekből, s a nagyapja nyomban rávágja: fazakas! – amely bölcsesség kiötléséhez viszont Korondon nem lett volna szükséges családi tanácskozást tartani; és csakugyan egyebet találnak ki végül: mint  kiskorában az írót, a gyermeket itt is asztalosinasnak küldik Gyergyóba. S mikor az aztán később, tanulmányai után, végképp az irodalommal jegyzi el magát, mint fiatal tanáríró pontosan felismerte: „aki a faluról akar írni, jól teszi, ha a csodamalmok ajtóin kopogtat.”

A Hazanézőre Kátó László, az Amerikában világhírűvé vált mikrobiológus orvosprofesszor „mint a székelyföldi, hungarológiai folyóirat olvasója bukkant (…) Ő székely-magyarként hajolt szerte a nagyvilágban a szenvedők fölé, jelen volt, ahol fájdalom dúlt, még a világra szóló sikerei sem kápráztatták el, idegenben ápolta édesanyanyelvét és népe kultúráját, hiszen abból vétetett, s ha tehette, áldásos ‘ráfigyelésivel’ sokakat ugyanerre ösztönzött. Különösen a kisebbségben élő, tanulni vágyó magyar diákokra  ‘gondolt’, s közülük többet is támogatott.” Így méltatja a nagyvilágban is kiemelkedő honfitársát Ambrus Lajos. Akinek ez az új könyve pedig azt bizonyítja, hogy a hazanézés színhelye egyben „világfigyelő tető”, s a tudatos nemzetmegtartó missziót otthon is lehet áldásosan végezni: jelesül efféle igazságra és magyarságra vezérlő kiskalauzokat írni.

********************************************************************************************************

Csokorba szedett versek

Manapság, lassan ,,napja” van szinte mindennek. Mint ahogy ideje is van mindennek: ,,ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek.” Április 11-én ideje és napja van a magyar költészetnek. De vajon csak ezen az egy napon elmélkedünk a költészetről? Kortárs költőink tevékenysége rácáfol erre. Ők folyamatosan  alkotnak, ,,verselnek” . A verssel csaknem naponta találkozunk valamilyen formában. Rádióadásból elkapott versfoszlány, egy verssor, mely megüti fülünket,  amint gyermekünk a házi feladatát gyakorolja, egy jó barátunk rögtönzött, rímekbe szedett társalgási stílusa, kedvesünk távollétekor hozzánk írt lírai sorai…, és ki tudja felsorolni, még hányféle élethelyzetben jön szembe velünk a vers. Mégis, az április 11-i ünnepnap sokunk számára pirosbetűs. Egy átlagos naphoz viszonyítva lelkünket és testünket is ünnepi ruhába öltöztetjük, keressük azt a helyet, ahová áhítattal léphetünk be, hallgatni, élni a verset, keressük, azt a méltó helyet és méltó társaságot, ahol szép élményre számítva tudunk ünnepelni. A Vár-lak irodalom- és műkedvelő társaság és barátai idén méltó hajlékot talált a Versnek a marosszentgyörgyi római katolikus egyház hittantermében. Számtalan esetben találkoztunk a helyszínnel, a marosszentgyörgyi magyar közösségnek gyakran nyújt lelki felüdülést gazdag és változatos kulturális programjaival. Az összekötő kapocs, Baricz Lajos lelkész-költő szívélyes meghívására érkeztek ezúttal is a vendégek, lelki barátok. Természetesen, lennie kell mindig valakinek, aki a ,,nyájat” egybefogja. A fáradhatatlan szervező, Bölöni Domokos író, a Vár-lak baráti társaság lelke, hetekkel az eseményt megelőzően lázas levelezést folytat pennás barátokkal. A felhívásra, meghívóra készséggel, és örömmel érkeznek a válaszok, ki személyesen, ki versei által ígéri, hogy jelen lesz az ünnepségen. Kilyén Ilka, aki immár családtagnak számít, Csíki Hajnal, Kárp György, Székely Szabó Zoltán színművészek, Bodoczi Erzsébet tanárnő örömmel vállalták, hogy művészi színvonalon szólaltatják meg a lírát. Bensőséges pillanatokat szerzett, külön öröm volt a költők személyes jelenléte.

Három fiatal tehetség: Simon Csenge, Simon Janka és Moldovan Szabolcs a zene hangjaival üdvözölte az egybegyűlteket. Moldovan Irén tanárnő köszöntő szavai előkészítik lelkünket, ráhangolódunk a líra befogadására: ,,A verset, a költészetet nem lehet tanulni. Nem lehet megtanulni. Sem tanítani. Érezni kell. Kihalászni a lélek bugyraiból, szavakba önteni, s a jóemberek asztalára tenni. Erre pedig csak egy valaki képes. A Költő. A nagybetűs. Annak hatalma  van.Vizet fakaszt a pusztaságban, életet lehel a pusztuló romokba, lehozza az égről a csillagokat, dalolásra készteti a lombos erdőt. Varázsló, aki a szavakból fénycsóvákat sző, táplálékot ad a léleknek. Ő az érzelmek Nosztradamusza, a sokak lelkiismerete, a  csendesek és magányosok szókimondója. Példát mutat. Szeret és szeretetre vágyik. A Poéta. A Költő. A vers Atyja. Adott a szép szó. Adott az Atya. És megfogan a Vers. Ha jön az ihlet.”

Pataki Ágnes olvassa József Attila A Dunánál című költeményét, majd Kárp György következik a Thomas Mann üdvözlésével. Majd szerre hangzanak el Székely Benczédi Endre, Nagy Attila, Hadnagy József, Bölöni Domokos, Elekes Ferenc, Fülöp Kálmán, Albert Lőrincz-Márton, Ráduly János sorai, Kilyén Ilka, Csíki Hajnal, Karp György, Székely Szabó Zoltán, és Bodoczi Erzsébet tolmácsolásában.

Elhangzanak Kedei Zoltán lírai gondolatai. A személyes jelenlét bensőségesebbé tette az olvasó-szerző viszonyt, amikor Komán János, Demeter Attila, Márton Károly, Nagy József  Levente olvasták verseiket. Végül Baricz Lajos lelkész-költő versei zárják az estébe nyúló délutánt.

Befejezésként hadd idézzük Nagy József  Levente Ha elelszik bennünk a világ című szép versét: „izzik a parázs, fogy a szó,/ álmosan csobban, ringató,/ takaróm megosztom veled,/ gyere, ülj ide – közelebb. // szemedben csillagfény ragyog,/ holdat öklelő szarvasok/ szerelme virraszt, ránk vigyáz,/ s elalszik bennünk a világ. //alszik a föld, alszik az ég,/ Isten is lehúnyja szemét,/ s tovább álmodja önmagát. //lelkünkön átszakad a gát./ gyere, bújj hozzám – közelebb, / életem osztom meg veled.”

Doszlop Lídia

Fotók: Kerekes Péter Pál

***********************************************************************************

Az álomkergető

 

Kolozsvári József életírásáról

Kolozsvári József technikus, műkedvelő, amatőr művész (szalma intarziában) a Maros megyei Magyarsároson született 1944. december 11-én. Lelki megrázkódtatást jelentett az egyetlen fiúgyermeknek (öt leánytestvér után) a családból való kiszakadás, tízévesen, a családi fészek melegéből, indulás a kora őszi napon Medgyesre, a hétosztályos általános iskolába. Búcsú mindattól, ami eddig az életet jelentette számára: a nyári rétek illatától, a domboldali hűs erdők lombos fáitól, a szélzúgatta temetőktől, a mezőn legelő állatoktól, a Fürge kutyájától, barátoktól és szüleitől. A medgyesi hétosztályos iskolát sok megaláztatás után harmadik díjasként végezte, és nagy örömmel készült Nagyenyedre, az áhított Bethlen Gábor kollégiumba, pár barátjával, hogy majd a kolozsvári egyetemen kössön ki. Az annyira vágyott Bethlen kollégium helyett olyan iskolába kellett átiratkoznia, ahol nem kellett fizetni. A csombordi szőlészeti-kertészeti szakiskola ridegsége, az internátus katonai fegyelme, a komisz konviktusi diákkoszt, a megaláztatás miatt a kamasz diák alárendelt helyzetben érezte magát jobb módú társaival szemben. Olvasmányaiba menekül, így zsenge élete valóságos érzelmeiért az irodalom színpompás világával kárpótolja magát. Tanulmányi eredményei mind jobbak, így utolsó évesként az élvonalba kerül, ami diáktársai elismerését s önbizalma növekedését jelenti, arra ösztönözve, hogy gyengébb anyagi körülményeiből következő hátrányos helyzetét szellemi vagyonának gyarapításával ellensúlyozza.

Éppen abban az időszakban egy élő költő is hordozta szívében az iskola mogorva falai között a versekké összeálló dallamokat. Csávossy György, az akkor már elismert költő és borszakértő – tanára volt.

A hároméves szakmai iskola elvégzése után egy évet gyakorlaton dolgozik a Bátosi Állami gazdaságban, majd visszakerül Csombordra, és az induló négyéves technikum román tagozatán végez. Kolozsvári József kertészként kerül Segesvárra, a Városgazdálkodási (I.G.O.S.) vállalat Utak és parkok  részlegéhez. Nevéhez fűződik egyebek mellett a Segesvár Medgyes felé eső részében létesített virágházak és kertek megépítése, az első virágüzlet megnyitása. Eredményeinek köszönhetően megkapja a technikusi állást, majd aztán hosszú évek múlva ebből a státusból vonul nyugdíjba. Közben elvégzi az estéli líceumot, érettségi diplomát szerez. Bár sok ideje nem marad az irodalommal foglalkozni, ő mégis írogat  – csak úgy magának. Kisebb cikkekkel próbálkozik, amelyekből meg is jelenik néhány az akkori Munkásélet és Vörös Zászló című újságokban.

A verselést sem hagyja abba. Szavainak művészi hitelét és eszmei valóságfedezetét a közösségi hovatartozás felismerése biztosítja. Kisgyermekként, nyiladozó értelmének a falu jelentette a világ közepét. Mélyen belátott már gyermeki szemmel a falu lakosságának hétköznapi és ünnepnapi életébe, agya elraktározza korán a családok, az emberi szakmák titkait.

Későn szánta rá magát versei megjelentetésére. Mivel Segesváron hosszú időn át volt a virágok mestere, 2009-ben megjelent könyvének címe igencsak beszédes: A rózsák felelőse (Impress Kiadó, Marosvásárhely). A kis kötet  kötet dolgos életének „pihenőiben” keletkezett lírai szövegeit tartalmazza.

Kolozsvári József 1971 óta szalmaintarziás képek készítésével is foglalkozik, szalmaképei Amerikától Kínáig megtalálhatók, több mint tizenöt kiállításon szerepelt velük.

Könyvét kiállítással egybekötött olvasótalálkozón mutatták be  2009 novemberében a segesvári szórványkollégium Gaudeamus Házában, majd Marosvásárhelyen is, az Unitárius Egyházközség kövesdombi temploma Bözödi György termében. A fekete alapon készült szalmaképek mintegy rárímelnek verseire. Aki olvassa őket, megnézi képeit, új érzésekkel gazdagodhat.

Életében van valami végzetszerű. Nincsenek véletlenek. Élete delelőjén találkozik első szerelmével. A dermedtnek tűnő szív olvadozni kezd. Megszületnek a szerelmes versek, de voltaképpen az élet minden területéről írt témák és mély gondolatok gyöngyszemeit próbálja felfűzni egyetlen szálra.

Ezt a szálat úgy hívják: szeretet. Verseiből kicseng az irodalom irtánti feltétlen tisztelet és szeretet.

Sokáig dédelgette magában életsorsa megírását, míg végre 2017 nyarán nekiveselkedett, és gépbe írta a történetet. Benne időrendi sorban foglalkozik a gyermek- és ifjúkorral, iskoláival, szakmai képzésével, katonai szolgálatának emlékeivel, helykeresésével a szűkebb pátriában: Magyarsároson, Szőkefalván, Medgyesen, Csombordon, majd végül Segesváron –, eközben pedig küzdelmek és sikerek, diák- és legénycsínyek, kamaszkori fellobbanások, a bakaság élményei, aztán a szakmai törekvések, többszöri nekiveselkedés, a felettesek packázása, munkahelyi intrikák, szűkön mért elismerés, a kisember gyakori alázása, lelki sérülései, mind fölött főképpen a szerelem, a családalapítás, a házasság, a gyermeknevelés, az otthonteremtés gondja-baja, abban a demokratikusnak csúfolt rendszerben, amely a rokonizmusra, nepotizmusra, protekcióra épülve csak a törtetőket, a felfele hízelgőket, lefelé rugdosókat, a feljelentőket, besúgókat, a opportunista tehetségteleneket, a kontraszelektált trógereket promoválta, és kíméletlenül elgázolt mindenfajta jóra való kezdeményezést, a sikereket pedig magának tulajdonítva szolgálta kegyúrként parancsoló diktátorát.

 

A sors nem volt hozzá kegyes, hiába próbált minduntalan kitörni a szürkeség kelepcéjéből; a betevő falatért, a megélhetésért, a közösségi elfogadottságért állandó bozótharcot folytató férfi számára egyre távolabbinak tűnik dédelgetett álma: hogy egyszer majd nekidurálja magát, és minden egyebet félretéve író lesz.

Nem lehetett az, csupán képzelgő, álomkergető, egyik tragédiából a másikba hulló ember, játékszere a sorsnak, amely senkit sem kímél. Előbb szeretett felesége betegsége és kálváriája, abszurd körülmények között bekövetkezett halála emészti fel minden erejét, energiáját, anyagi és lelki tartalékait, majd egyetlen szeretett fia, a holland földön családot alapító, szépreményű műszaki tehetség hirtelen halála, a legszebb férfikorban bekövetkezett megmagyarázhatatlan tragédia jelent olyan megpróbáltatást, amilyet a legerősebb természetű apák is nehezen viselnek el.

A gyász évei azonban megedzették, főleg az unokák jelentenek örömöt, derűt Kolozsvári Józsefnek. A gyász fájdalma nem múlt el, de enyhült…Élni kellett tovább. Hamar múló sikertelen kapcsolat után találta meg azt a személyt, akivel békében leélhetik hátralevő éveiket. Az a tanítónő, akinek egykor udvarolt is egy kicsit szülőfalujában, de az élet mindkettejüket másfelé sodorta, egy szép napon jelentkezett, és elkezdődött az új szerelem, az új családi kapcsolat –, és a feleség biztatására állt össze, előbb a verseskönyv, aztán az önéletírás, amelynek nem is adhatott volna találóbb címet, mint ami a borítóján áll: Egy álmot kergettem. (Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2018).

 

(Forrásanyag: Büki S. Mihály: A magyar művelődés segesvári szentélye. Népújság, Marosvásárhely, 2009., nov. 11.; Székely Katalin ny. tanítónő: Képek és szavak szerelmese – Előszó)

Bölöni Domokos

 

***

Kolozsvári József

 

A virágok bosszúja

A szél hozta a szomorú hírt, zokogni kezdtek a parkok. Meghalt a kertész!… Ő, aki annyi virágot adott az embereknek. Ő, aki annyi virágcsokrot, virágkoszorút készitett élőknek és hallottak emlékének. Ő, aki ellátta virággal a városi parkokat, virágüzleteket, szobákat, kerteket…Meghalt.

Az együgyű emberek, mivel senki sem értett rajta kívül a virágkoszorú készítéshez: koszorú nélkül, virágcsokor nélkül temették el.

A szél hozta a szenzációt; s a városban felsírtak a parkok, lassú komor képpel, elindultak a rózsák, a fák, füvek és a többi virágok, növények. Az emeletek ablakaiból könnyező cserepes virágok vetették magukat a gyászolók tömegébe. Hajlékony, vágott virágszálak tűntek el illatos szobákból, teraszok díszei ugrottak pityeregve a gyászmenet soraiba, virágoskertek síró lakói csatlakoztak a búbánatos menethez…és mentek halk zokogással… Körülállták a kertész hantját, ellepve az egész temetőkertet. Pirkadatig virágzsoltárokat zengedeztek, majd az első, villogó, törékeny napsugarakkal szíven szúrták maguk,… öngyilkosok lettek.

Reggel az együgyű és modern emberek megkövülten észlelték, hogy üres lett a város, elköltözött a pompázó, élő növényzet, nem maradt más,csak a durva szürke, élettelen tárgyak… És látták, amint a temetődomb felől sokszínű vértenger hömpölyög a város felé. Bálványokká meredtek csodálatukban, annyi idejük sem maradt, hogy fölocsúdjanak, mire a virágvérfolyam elárasztotta a várost… és odavesztek mind az utolsó emberig.

Segesvár, 1969.07.15.

Kolozsvári József versei

 

Őszi kép

(Első versem)

Aranyselymű foszló lombot
Cirógat a szellő
Ködbeborult hegyek hátán
Közeleg a felhő

Délilejtű lankás dombon,
Mint megannyi csillár,
Görbe hátú szőlővessző
Érett fürtöt himbál.

Pásztor legény kifordítja
Birkabőr subáját,
Bunkós végű somfabottal
Terelgeti nyáját.

Nagy darabban fekete föld
Traktorral megszántva,
Mellette egy kicsövezett
Kukoricatábla.

Ősz van, édes, illatozó
Termést hoz a munka.
Szorgos népnek terem mostan
Hazám minden bokra.

                     Magyarsáros, 1958. november 5.

 

 

Mert szeretlek

                 (C-nek)

A télnek minden hópelyhében,
mely szálldos a házad felett,
az éj nesztelen homályában,
mely eltakar árnyat, képet
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

A tavasz rügyező gallyán,
a gyöngyvirág csipkés szélén,
a zsendülő fű selymében,
pipázgató bércek élén,
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

A nyári rétek tarkaságán,
kristálygyöngyös harmatcseppben,
csermely halk csobogásában,
a napsugár melegében,
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

Az ősz megfakult színében,
szellősúgta illatokban,
gyümölcsízű reggelekben,
árvalányhaj szakállában,
Téged látlak, a te szemed,
mert szeretlek… mert szeretlek.

Mert szeretlek, mert a hajad
mert a szemed, ajkad, csókod
színe, fénye, íze… s lényed
egészében meghódított.

                          Csombord, 1963. január 9.

 

A fürge

(Petőfi módra)

Jó kutya volt, s mert kutyának született,
Nem lehetett ember, de okos eszes állat,
a legjobb barátom volt ő…
Igen… és ezért megéneklem.
Még kisgyerek voltam, hétéves talán,
mikor megvettem őt, nagyon szerettem,
emlékszem jól, egy sapkát adtam érte.
Sajnáltam és sírtam, ha kitették az éjbe.
Bundája fehér volt, hófehér,
a farka vége szépen le volt vágva,
úgy szokta nagyapám, régi monda szerint,
mérgesebb lesz, ha rövidebb a farka.
Bár mondom, farka rövid volt,
mégse volt mérges, sőt szelíd,
jól ismerte, ami a mienk volt,
de megugatta a szomszédok tyúkjait.
Nyáron, munkaidőn mi voltunk a gazdák,
a Fürge meg Én. Én az eperfán,
Ő alatta nyaralt, és fogta a legyeket,
el-elgondolkodva vacak kutyasorsán
nagyokat ásított.

…

Egyszer csak eltűnt – eltűnt, nyomtalanul.
Mi vártunk, hátha visszajön,
de sajnos, az idő múlandó, s a napok telnek,
és hetek is teltek már azóta, és ő,
a fürge Fürge azóta sem került elő.

…

Már azt is hittük: végképp elbujdosott,
s már port is hordott nevére az idő,
mikor egy szép napon, egy halvány őszi reggel
csontra fogyott testel a dérütötte kertből jött elő.
Szemei beestek, bundája megkopott,
lábai reszkettek, s oldalbordáin zongorázott a szél
Jött felém, nagy komor szemében,
honolt a jaj és fáj,
de azért nyöszve-nyöszörintve mosolyogni próbált,
sírt és kacagott is, s úgy félig nyúzva-fúlva
körültáncolt, csókolt, és mintha mondta volna:
„Lám, előkerültem, egyetlen jó gazdám,
elraboltak, de én tűzön, vízen,
poklon visszatértem hozzád.”
Nagy fazék moslékkal, kenyérrel és tejjel,
leszopott combokkal, sok jóval traktáltam.
Átjött a szomszéd is, hogy vendégségbe lásson
a kutyám és engemet –
nem győztem eleget tölteni tányérjába.
Nagy híre ment aznap a fontos esetnek:
Megkerült a Fürge? Meg…És nem veszett meg?!…
Kérdezte mindenki, aki csak erre járt,
örvendett a család s az egész rokonság,
de korán volt nagyon, de nagyon is korán,
mert másnap…óh…más reggel,
még ágyban voltam, mikor így költ apám:
– Kelj, fiam! Ébredj már! A Fürgének vége.
Meghalt! Jöjj! Nézd, itt fekszik a tornác küszöbére
hajtott fejjel, itt múlt ki a pára.
A Fürge! Kiáltottam, s felszöktem az ágyból,
és úgy hálóingesen rohantam hozzája.
Ott feküdt üveges, fénytelen szemekkel,
fogai villogtak, ajka lefittyent,
szőre fehér lepelt szórt körötte széjjel.
Könnyező szemekkel megkövülten
néztem a hűséges jó kutyám,
akit elraboltak, elhurcoltak tőlem,
de hűsége bírta, hűsége vezette,
és étlen-szomjan, bár csak meghalni is,
de visszatért hozzám, hűséges jó kutyám.

Bátos,  1962. március 31.

Borotválkozik a táj

Villognak a márciusi napsugarak pengéi,
borotválkozik a Táj.
A vén Borbély, az Idő ködöt terít
a hóhabozta Dombok nyakára,
A házak csatorna-gallérjáról lesepri a jégcsapokat
és fönt a tetőkön munkához lát,
lassan, tempósan el-el mélázva
egy-egy hűvösebb reggelen,
januári mínusz 28 fokon.

Viszket föld, s a langyos pengék nyomában,
friss széllel vakaródzik…
S ha a mester úgy találja,
újra haboz és újra borotválja az arcát a Földnek.
És futva lemossa felleggel
vigyázva, gondosan, a sebhelyekre
tapaszt ragaszt, fehér hóvirágszirmokból.
A madárkar, hogy a Földet szórakoztassa,
eljátssza a tavasz első szimfóniáját.

1967. február 26.

Groteszk felirat

Idővel mérik majd az órát
és kővel írják táblába öntött krétára
halhatatlan, hazug Igazságát.
Igazak közt hazudott egy egész életen át,
míg igaznak vélte saját hazug szavát,
egyetlen igaznak hitt szeretője megcsalta,
s miután a hazugnak képzelt
igaz emberek
bevették hazug szavát,
azért halt szörnyet,
mert a Halált
nem tudta elbolondítani.

Az én kertem

Az én kertem a világ legszebb parkja
Úgy mintáztam erdőből, mezőből
a gruppok  mozaikját,
holdsugárral tűztem, harmat csillárait
Parkom színeiben a tarka rét üzen
Úgy festettem öntözöm szálain
gruppjaim  színeit
vadvirágszirmokból kevertem festéket.
Parkom illatától Ámor is berúg,
idehordja a kóborgó szél
az illatok illatát, s a bohó illatszerész
itt kever illatot az egész világnak.

                                    1967.02.10

Rózsák felelőse

Harmattal csöppenek az alvó parkok közé.

A szundító virágszirmoknak
én fúvok ébresztőt, öntözöm cseppjével,
megfürösztöm friss kedvvel a rózsák zöld levelét,
letörlöm a fűszálak könnyeit érdes, karcos széllel,
napsugár ruhára cserélem az éji park köpenyét.

Rondjaim nagy részén csak rózsák pompáznak.
Kedvesem, ha eljön sétálni parkomba,
szívében is piros rózsák nyílnak.
Én fúvok ébresztőt e piros rózsáknak
fekete szememmel, s fürösztöm szirmukat
epedő nézéssel és öltöztetem szívét
szerelem-ruhába –
mert én vagyok a rózsák felelőse.

                    Segesvár, 1967.02.12–13.

Vetés

…És fonták az ekék
a négyszögű határ gazdag talaját –
sirülve vágódtak hanyatt
zsíros hasú barázdák,
az ekék ujjai csillogtak
és csak fonták
a sávok hosszú ostorát.
Fél nap alatt, ostorból szőtt
fekete szőttessé vált a táj,
…és jöttek a magok,
poros szemmel hulltak
a feketén csillogó
bársony kebelére –
…hulltak, csiszolt tárcsák
énekkel biztatták
illatos cipóálmú
csíráik indulását.
…És csak fonták az ekék
a sávok hosszú ostorát…
Az országút széléről
kirándulok küldtek
meleg, serkentő pillantásokat,
magok párnáinak  –
kirándulók mosolyában
vállig érő kalászok közt
láttuk az aratókat.

                Segesvár, 1967.02.11.

Régi divat

Kopott alak az ember,
évszázadok óta felölti mindennap
ugyanazt a mosollyal gombolt udvariasságot,
ugyanazt a kevély pillantást.
Köti, mindennapi gyávasága nyakára
ugyanazt a komolyságot, ölti
butasága fátylául
ugyanazt… ugyanazt…
Borzasztó!
Hát még meddig teszi?!
Ha keveset él, haláláig hordja.

1968. július

Az utolsó kannibál

Álmomban kannibál lettem,
az emberevést rokonokkal kezdtem,
lassan-lassan immár
minden népből emésztettem…

Mikor már mindenkit megettem,
magamban mindenkit egyenlővé tettem.
Fölveszem a mindenki nevet,
a Gyűlöletet kirókázom, nyakon csípem,
s lelépek a Föld hátáról,
a bolygók közt túladni rajta…
A Világegyetem vásárterén
nagy verővel ütöm majd a marhabőrt:
Figyelem, világegyetemiek,
én vagyok Mindenki a Földről,
van jó csikorgós gyűlöletem,
felcserélném
Örökös Emberi Szeretetre…
– s ha hullaszagú Gyűlöletem fölcseréltem,
hogy a Föld lakatlan ne maradjon,
a SZERETETTEL szépen csöndben
visszalépek, főnökké ütöm, s beállok hozzá:
Emberiségnek.

                              Segesvár, 1968 december 5.

Nem jövök messziről

Nem jövök messziről,
nem régen indultam,
utam se vezetett
csillogó aszfalton.

Előttem terelem
totyogó szavaim,
s amint átlépdeltem
a szomszéd falukon,
serdülő nyájam
egy kicsit izmosodott.

           Most kiértem egy percre
a sima úttestre,
ha kisé harmatos
a szavak lába széle,
vagy poros a szőrűk,

           vagy izzadt vékonyuk,
avagy fáradtságtól
reszketnek inaik,
fényes úton jártok,
ne csodálkozzatok.

Ne csodálkozzatok
a felhorzsolt térdű,
pernyeszagú szavaimon,
mert tótágast álló
mondanivalók
kapkodtak utánuk
a szétszórt falukon,
s mert ökölre mentek,
mikor az elkendőzött
igazságok
lángra lobbantották,
a megcsúfolt valót,
egy-egy kis faluban,
legyengült a testük.

Nem jövök messziről…
Az egyik faluból
nemrégen indultam,
de már elindultam,
gyönge lábú szavaim
felnőnek rendre,
bár úgy érzem
így is sorakoznak
az igazak rendjén,
de tartósabb lesz,
a hitelük, a súlyuk,
ha majd megérkezem.

                  Magyarsáros, 1969. augusztus 10.

Könyörgés

Mi atyánk, ki vagy…
Ha vagy,
Jöjj el, de azonnal!
Szenzációt hajhászó
szőrös nyelvű szenvedélyeink
mindennapi falatját
ha megadtad (mert megadtad),
azonnal megjavítsd,
de úgy javítsd,
ne csak ma,
de mindig ezután,
hogy a naftalin szagú,
bogos elméletek
bátor szavunk kivirágzásán
bedilizve rohanjanak
két mise közt
megkeresztelkedni
a „Haladás” szentelt vizében.
Ó, tedd meg, Atyánk,
s mi köblös örömünkben
kurjongató kedvű
hálánk jeléül
felzaklatott
hányaveti
szavainkkal lecélzott,
nyers igazakat hordunk
a mindennapi
közvélemény asztalára,
most és mindig ezután.

1971. február

Fehér álom

Várost, falut, utcát, teret
gyalog, kerékpárral, vonattal
bejár.
Kapu, ajtó, kilincsek garmadája,
szén, por, füst, gáz,
izzadság, korom,
fekete ördög…kéményseprő.
Drótkarika, kefe, lapát,
fekete kabát,
fekete nadrág,
fekete sapka…
…de fehér otthon,
fehér kenyér,
fehér bor,
fehér szivar,
fehér ágy
és fehér álom:
egy főnyereményről
házhoz járó kéményekről,
fehér koromról,
…fehér álom.

              Segesvár, 1968. szeptember

Aszfaltozók

Izmos forgó hengerekben kavarják
az utcák szilvaízét.
Fekete szurok a szilva húsa,
szürke kődarab a szilva magja,
fehér por a cukor…
és főzik, lassan hevítik,
forgó fekete hengerekben
az utcák fekete ízét.
Amikor elkészült
(mint anyám szokta, karéj kenyérre),
rákenik az utcák, járdák arcára,
hogy szigorú járókelők,
mint légyrajok,
duruzsolva belegázoljanak,
utcaéhes talpukkal,
habzsolják, egyék,
kerekek falják kilométereit,
állatok tapossanak bele…
…aszfaltozók, járókelők, autók,
állatok, nem is sejtik,
hogy lépre csaltan
titokban lassan
elenyészti őket az út.

                      Segesvár, 1968. szeptember 4.

Utcakövezés

Kipp- kipp, kopp- kopp
kipp- kopp, kipp- kopp
tanítgatják
kargyökerű kalapácsok
a hegyek fiait, lépteink szavára
míg ívben igazodnak
a kalapács ütései után,
s e morze-hangokkal
riadt szívvel adják tovább
a föld alatt a város üzeneteit.

                        Segesvár, 1968. szeptember

Himnusz

Itt élek, dolgozok
köztetek, cigányok,
cifra szókimondó
mindig falni vágyók,
kik megmarkoljátok
minden szerszám nyelét
testet öltött munka
nálatok a beszéd.
Engedjétek meg, hogy
szerény dalomban,
nektek dedikálva
köszöntselek halkan.
Mert himnusznak készült,
legyen csak halk erő,
mely örökké törjön
izmotokban elő.
De átok legyen versem,
az olyan számára,
aki semmit téve
a kocsmákat járja.
S szivarfüsttel írja
részegen henyélve
felsőbbrendűségét
a kocsmák egére.

                              Segesvár, 1969.07.12

Ujjak

Ti… kemény csontú,
izmos, duzzadt erű
kérges ujjak…
Ti… csak épp enyhén
akták alá író,
finom gyöngék..
Ti… művészi formák,
fennkölt érzések,
felemelő akkordok
közvetlen napszámosai…
Ti… kik életmentő jogán
biztatjátok
reszkető pulzusok
beteg dobolását…
Ti… űrben robogó gépek
fegyelmes, pontos
mozgását irányító
műszerek kezelői…
Ti ujjak!…
Ti… csak emberibb dolgok
közvetlen valóra váltói…
Ti… kik robotoltok az ész
megszabott mértékei szerint!
Gondoltatok-e arra,
hogy vannak még Ujjak,
megalázott, gyilkos fegyverek
ravaszán reszketőek?!
……………………
Ha az Ujjak értelmes,
józan ésszel bírnának,
sokszor ökölbe szorulva
visszasújtanának
a bolydult agyú fejekre.

                          Magyarsáros, 1969. január 3.

Kifosztott

Kifosztott kedvű
kismadárként ülök
saját magam ágán
még nem tudom pontosan
saját magam én vagyok-e?
vagy csak ág vagyok
vagy csak kismadár vagyok
vagy az egybenőtt mindkettő
vagy csak kifosztott kedv
madár nélkül, ág nélkül
magam nélkül?

                    Segesvár, 1968.augusztus 19.    

Amikor jó a kicsi alma

„ Mikor jó a kicsi alma?”
Kérdezte jó anyám.
„ Mikor nincs nagy!”
Felelte kórusban
egy rakás gyermekszáj.
… S mivel nekünk
nagy még nem volt,
ó, be jó volt! Ó, be jó volt!
Kertünk közepében álló
magról szökkent nyári alma
így táplált egy rokonságot
rekordterméseket adva.

Magyarsáros, 1969. augusztus 18.

Gyantaként

A kristály testű fenyőgyanta,
mely isteni illatról álmodik,
míg csapra verve a fenyők testét,
csorba repedések ajkán mézesül,
magába szívja a friss mindenséget,
részegül…

I.

Issza zengő csermelyek dalát,
kacérkodón a napsugárt is,
s ha vihar pofozza a fákat,
issza recsegő fájdalmunkat.

Issza a farkasok üvöltését,
messziről jött furulyaszót.
Ott legelő birka ajkán,
a jó ropogós fű-falatot.

Kirándulók orra alól
elillanó pipafüsttel
(mit szél hoz a gyárkéményből,
keverve issza oxigénnel).

Issza azt a mozdulatát
két szerelmes vadgalambnak,
amin hevült ifjú ajkak
tűzben égve fellobbannak.

Issza a favágók szavát,
a hegynek és völgynek csendjét,
ködöt szürcsöl fényes ajkkal,
mikor a nap újra fellép.

Felszív hangot, mozzanatot,
mindent, ami körötte áll,
színt, illatot, csillagokat,
langyos léptű szél sóhaját.

Gyanta-szurkos munkás kezek,
mik a fenyőrönköt rakják,
azért hordják repedt bőrük
pórusain, fenyveseknek aromáját.

Azért támad zord vihar,
vagy szívüdítő édes dallam
a hegedűs koncerteken,
mert a megszólaló gyanta
szálkás erek hű magzatja,
rengetegek tanulója,
s belőlük minden, benne is van.

II.

Regös fenyő hordott keblén,
térdig álltam friss zajgásban,
gyantaként ittam magamba
mindent, ami körül foglalt.

Ha a sors, e bizarr kofa,
áruival  arra tévedt,
s minden ládáját kitárta,
mindenből vettem egy keveset.

Álmodtam isteni dolgot,
idéztem az élet javát,
miközben magamba szívtam
társaim örömét, baját.

Így gyűjtöttem cseppről cseppre
emberarcú dolgok lényét,
s lám, mint minden más társamat,
az a kor is rendre elért,
amikor az Élet-prímás
belém meríti vonóját,
kis és nagy tettek porondján
dalol velem, vidám nótát…

Csak vidámat, hisz új vagyok,
a háborút nem ismerem,
nem bombáztam harctereket
és nem öltem embereket.

Csak vidámat, nem kell sírás,
dal kell, öröm, tartós béke…
úgy szeretném, ha a dalom
minden jóban segédkezne.

Úgy szeretném, hogy az a dal,
mi általam lényegül,
magában hordjon minden dolgot,
mi gyantaként bennem összegyűl,
és árassza serkentő hullámát
rátok, hol emberként létezem:
hazám, népem és nemzetem.

                      Segesvár, 1969. február 15.

A futball

Úgy rúgtak ki az életbe
izmok és nyilalló fájások,
mint hazaérő kapus
a futballabdát,
húzva az időt,
földhöz veregetve
a légszorító bőrt.

… Surrannok, mint leszorított labda,
úgy passzolnak át a napok egymásnak,
mint labdát az összekötő a középcsatárnak.

Elmém, egykor érintetlen váza
súrolja a tudományokat,
és mind jobban lekopik,
az idő után idomul,
mint a labda
a játékosok lábai után…

…Surranok, mint leszorított labda,
lábról lábra,
napról napra,
hétről hétre,
évről évre,
és néha-néha
nagy meccseken is hálóba találok.

                                                Segesvár, 1971

Falusi, téli est

Halk szavú testekben ballag az öntudat
a hólepte utcákon,
ha leszáll az este,
hogy csöndes, meleg körben
egymásra találjon
a szív, a szó, az ajak,
s aki azt kereste, az ember.

Fényszemű oszlopok, mosollyal bámulják
a didergő homályt,
a szemközti házak tárt ablak-karjukat,
gőzölődve rázzák
a süvítő szélben,
néhol egy-egy kacajt, beszédet is.
hallani a télben.

Borízű patakban folydogál a jókedv
a sarki büfében.

A tévéantenna
képes híradót fog
és szállít a klubba be,
hogy azt röpke áram,
életre biztassa, vibrálva.

Párákba burkolózott istállók ajtaját
nyitó gondozók után,
a filozofáló, kérődző állatsorra,
nyers, hideg áram vág,
kavarva a logó levegőt.

Megfagyott, hólepte nyomokban bukdácsol
a reszkető holdsugár,
míg elér a garázsig,
hogy égi szemlét tartson,
a földi gépek raján,
de mire benézne,
felhőfátyolt rándít arcára.

Kerítések oszlopai karcolnak az estbe
fekete szobrokat,
mögöttük, fölöttük,
villogó izzással,
szerelmes macska-gondolat
és szonett kél, rezgő
ajakról, hogy párját meglelje.

Alapos, lomhán szőtt, falusi téli est.

Kint fagy foga szorít,
míg bent a szerelem,
jó bor és tüzes csók
lendíti fáklyáit,
s a zászlótartó lélek
tűzhelyre talál a szívekben.

                        Segesvár, 1967. február 8.

A szeretet melege

Szalmával fűtött a késő őszi nap is,
már fázott a Föld, s az emberek
közelebb húzódtak egymáshoz,
mert mindig számít,
sokat számít, az emberek melege.

(Hihetetlen, hogy a Földünk egy-egy részén
egymást ölik most is az emberek.)

…és vittem én is… vittem
azt a tőled is kapott kevés meleget,
melyet óriási lángokká növeltem…

Vittem neked, Apám,
óva, hogy szívemben
meleg kézszorítással,
gyönge gyermeki csókkal
vagy kemény férfi-pillantással,
segítsek én is benned fellobbantani
a már-már alig pislákoló élet tüzét.

…és látod: sikerült!
Andrásy doktor s a többiek
körül-építették szíved,
saját szívük melegével.

Gyógyítgatták legyöngült tested,
apolták fáradhatatlanul,
ezen életmentő művészek.

Jobban lettél, látod,
és ezért is szükséges az,
hogy az emberek egymást melegítsék,
mert azt hiszem, ha megszűnne
e kevés belénk szorult melegség,
kihűlne a Föld is.

                         Segesvár, 1969. január 13.

Látogatás beteg apámnál

Amikor elhagytam, még erős volt.
Gyermeki szemmel úgy tűnt,
a természet erői rejlettek
bozontos szemöldökei alatt.

Vállain hegyeket hordott,
s rigófüttyel bélelt tarisznyájában
madárlátta kenyeret.
Ruhái és teste beitták az izzadságot,
a búza- és kukoricatáblák illatát.

Most itt állok betegágya előtt,
és sírunk mind a ketten.
Megfordult a szerep, most ő a gyermek,
úgy tekint reám, két zokogás között,
mint őszi fellegek közül a nap,
csakis esőt jósol már és nem vihart.

Elzúgtak az élet viharai feje fölött.
Mi lett belőle?… Csont és bőrtákolmány…
Száraz tekintet, kérges, bogos ujjak.
Fogja a kezemet és lázasan beszél:
szeretetről, becsületről, munkáról,
a kenyérről… a kenyérről…

Úgy érzem, aszott, kérges ujjai közül
nagy cipók nőnek, hatalmas kenyérhegyek,
láztól égő arca rengeteg frissen sült cipó
melegét árasztja felém.

S mint jó váltótárs az élet útján,
átveszem a stafétabotot.

1968. augusztus 9.

Anyám, a Föld

Anyám, a Föld –,
szíve a magma,
szeretete a vonzóerő,
vállai hegyek, hatalmas
folyókarokat indítóak,
melyek átölelik a világot.

Homloka csúcs, felhők cimborája,
szemei fénylő tengerszemek,
kékségük egy darab az égi kékből,
könnyei felszínre hozott gyöngyszemek,
ha sír, e hulló gyöngyök leégetik
az arcán lángoló piros rózsabokrot.

Anyám, a Föld…
Szíve: a magma…
Szívébe fojtott sok bú és öröm,
gyémántot termett a szebb napokban,
hamvát az élet tűzhányója
ráncokba tűzte homlokára,
tengerszeméből árad rá
ború vagy derengés.

Anyám a Föld,
s míg kint járom életkörüli pályámat,
utam egyre visszakanyarodik e Földhöz,
vonz a szeretete.
A szeretete a vonzóerő:
ha néha ifjú bohóságomban
eltévedek súlytalan, süket terek felé,
anyám a folyókat küldi utánam,
a folyókból nőtt fellegeket,
s ha ez sem segít,
önmüködően bekapcsolódik a szívem
– anyamagból formált gyémántkő –,
és visszafordul tekergő bolygóm.

Anyám, bár tudom, ezután már
örökre kilépek szférádból,
mert vonz a felnőtt sejtelmek titka,
de szívem, szívedből szerelt automata,
ne félj, utam mindegyre visszaigazítja.

                        Magyarsáros, 1967. december 29.

Elindulok

Most kinyitom magam,
te voltál a kulcs, megtaláltalak.
Kitárom kapuim: röppenjetek,
ti elzárt vágyak, elfojtott kedvek,
letiport ifjúságom, szálljatok!
Öleljen a fény.
Öleljétek a tárgytalan szabadságot.
Ti, kiket eddig fogva tartott
tárgyilagos életem.
Most kinyitom magam.
Te voltál a megfelelő kulcs, megtaláltalak.
Te voltál a kulcs,
mellyel kaput nyitottam bennem;
magamnak és neked.
Utat nyitottam feléd és felém,
és elindulok ezen az úton
a boldogság felé.

                               Segesvár, 1968. január 31.

Úgy jövök…

A régi keret megmaradt,
csak új színekkel gazdagodott a táj
és veled.
Ott lebegsz a régi kép fölött,
mint védőangyal,
mit képzeletem festett hófehér festékkel,
széttárt karjaid szerelmet szórnak
a halk szavú emberek szívébe,
belém is,
mert én is  csöndesen szeretlek,
mivel sokszor távol vagyok,
hiányod sokkal jobban mutatja
jelentősegedet,
mert bennem élsz, forró szerelmeddel.

Valahányszor hazatérek,
úgy jövök, mint csevegő hegyi patak:
pajkosan, örömmel átölelni téged,
füröszteni szerelmem habjaiban
szíved drágaköveit.

1968. augusztus 15.

Hamis mosolyok

Szemembe gyűjtöttem
szívet, szót, szépet,
mindent, ami bennem értékes
– bár koldulni szégyen –,
koldulni küldtem
legbüszkébb pillantásaim
szíved kapujára –
és Te csak hamis mosolyokat
hajítottál, hiúságom
féltett kalapjába.

                           Segesvár 1968. aug. 19.

Órákat veszek

Tárt karokkal rohantam a világnak,
hogy összejárjam minden virág kelyhét.
Őrülten száguldtam, vagy
csúszva-mászva mentem
virágról virágra… De mit ért?
Ha elvakultságomban valamit feledtem:
megkérdezni a virágvándor népet,
kincsét mibe gyűjti, a mérnökpontos lépet
hogyan és miből készíti tartósra?
… így elúszott majdnem
minden összegyűjtött mézem.
… most órákat veszek,
virágvándor népek
legjobb művészeitől,
hogy megmaradt mézem,
s amit még összegyűjtök,
édesíthesse
az utánam jövők keservét is.

                   Segesvár, 1968. július 25.

Kikövezted

Kikövezted könyörgő nézéseddel
életem legszebb útjait.
Ha a vágyak messzi tájairól
örömszekerek közelednek,
kerékcsikorgásukban ott hoznak
Téged is.

                             Segesvár, 1995. január

Emlékezés

Feltérképezték szomorú pillantásaid
szívem vidékeit.
A bánat pusztáin
hideg szelek vágtatnak felém.
Örömökre virradt reggelimre
a szomorúság harmatja permetez.
Emléked savas esőt szór
virágba borult fáimra.
Távoli jelenléted még annyira kísértett,
hogy a legszebben indult mosolyok is
szárnyszegetten félresikerülnek,
így rendre kipusztul
szívem tájairól
az öröm és vigasság.

1995. január 5.

Nyár vége

(A részére)

Már érni kezd a gyümölcs,
s a falevelek is sárgulni készülnek.
Fájó emlékekkel még eljátszik a szívünk,
de már deres hajunk az ősznek köszönget.
Már rövidebb a nappal,
s a hosszú éjszakák bomlasztó sóhaja,
mely úgy ragad ránk, mint dermesztő  kísértet,
legszebb emlékünk is cafatokra marja.
Mert egyedül maradni,
s hurcolni az őszben emlékeink zsákját,
nevetve sírni és sírva kacagni,
becsapni önmagunk és mást is
… csodállak…
Mert oly kevesen bírják!

                                 Segesvár, 1990. január 18

Tekinteteddel beszélgetek olykor

Nehéz az élettel újra egyezkedni,
mikor vérző szíved sebektől dagad.
Sajgó emlékeink szaggatják a keblünk
Fájó emlékektől roskadnak a falak.
Mert itt vagy még közöttünk,
eljössz nap-nap után.
Bámuló szemeid itt lebegnek közel,
Kérve-követelve, az utolsó szó jogán.
Tekinteteddel beszélgetek olykor,
elképzelem, mit is mondhattál volna még:
Vigyázzak magamra? Vigyázzak fiunkra?
Vágy-sikoly volt benne, könyörgés az életért.
Béna ajkad már mozdulatlan kő lett,
de szemed még beszélt és keservesen nézett.
Lehet, hogy azt mondtad:
„Nézd édes fiacskám,
Együtt éltük szépen ifjú éveinket,
sőt túl szépen ahhoz, hogy igaz lehessen.
Mert ami szép, az fáj is,
szépen és fájón szerettelek.”
Vagy bocsánatot kértél, hogy betegségedben tehetetlen voltál?
Vagy dorgáltál, hogy néha távol voltam tőled,
–  sose tudom meg már…
Tekinteteddel beszélgetek olykor,
nézek a semmibe, s a szemeid látom.
Elképzelem, mit is mondhattál volna még,
miközben, a csendben becsapom magányom.
Elkísér nézésed életem végéig,
s mert hív az élet, ezerszínű tarkán,
mikor már nem bírom, s újra kezdek mindent,
magamban hordom majd, mint égő talizmánt.

                                      Segesvár, 1990. június 30.

Sirató

Ajkadnak virága
régen elhervadt már.
Szemednek parázsa
régen  kialudt már.
Szívednek melege
nem fűti e házat,
sose térsz már vissza,
hiába  is várlak.
Egyre hidegebb lesz,
vajon mit csináljak?

                      Segesvár, 1995. július 2.

Tél van

Tél van a szívemben,
vastag jég alatt fickándoznak,
a Boldogság, az Öröm halai.
Fönt a jóhiszemű halászok
már vágják a léket,
míg alant a távolból
a halál haragos cápái
már lassan közelednek,
felborzolva a Bánat
sötétszínű iszapját,
mely lassan felzavarja
tiszta vizeimet.

                        Segesvár, 1990. december 5.

Kidőlt fa

Felszakadt gyökereim égre fohászkodnak,
áldásos nedűre, életre áhítoznak.
Míg a felhorzsolt szövetek s rostok
a tikkadt hőségben rendre elszáradnak.

Bár gyökereim felét még táplálják
a gyógyító föld éltető vizei,
a felszívott sók és ásványok
ereimben keringve
még táplálják az életet bennem,
csak félig élek én,
s az élő felem is
csak apró, sorvadt
gyümölcsöket terem.

Kidőlt fa vagyok én,
az  élet erdőjében.

Elszáradt felem
a gondok savas esője marja,
s a múlandóság napja,
perzseli szüntelen.

Hiába igyekeznek
földben maradt gyökereim
újra keringésbe lendíteni
édes nedvekkel
lelassult vérköreimet,
érzem már, hogy
mozgó fűrésszel
a nagy favágó,
a Halál közeleg.

                        Segesvár, 2005. június 25.

Prés alatt

Mint megrokkant öreg prés alatt
édes szőlők zamatos nedűje,
úgy folydogált bennem
ifjú szerelmeim édes remegése.
Mily szörnyű az élet,
s ahogy múlnak az évek,
a goromba vincellér, az idő
szorít, szorít a présen,
és szerelmem édes remegése,
éltető nedűje,
már alig csurran, cseppen.

                              Segesvár, 2007. május 11.

Unokáim

Sára

Aranyos képe ágyam felett.
Kék szeme a tiszta égi kék,
mely elborítja a holland partokat
nyári napon, ha felhőtlen az ég.
Szőke haja holland szélmalom:
perdülve omlik gyönge vállaira,
amint felidézve reá gondolok,
Amint vidáman szökdell játszadozva,
pisze orrával reám hasonlít,
a huncut mosoly szája szögletén,
s a gödröcske az álla közepén
én vagyok, benne magamat látom.
Nézem a képet, és képzeletben
megfogom gyöngéden kis kezét,
felemelem kacagva ölembe,
s örömmel megpuszilom szemét.

2008. március 10.

Finn

Jön felém szégyenlősen, lassan,
nem tudja, hova tegyen még,
Most látjuk egymást először.
Férfi modor, tartózkodó lét.
Lassan enged, alaposan szemlél,
Buzdíthatja nagyon apja, anyja.
Csak félénken, kérdően néz reám.
Vajon ez a bácsi épp a nagytatája?
Átölelem, megcsókolom hévvel,
morcos arca végre felenged.
Elkacagja magát végül boldogan,
amint mellébe fúrom ősz fejem.

2008. március 13.

Most, amikor rád találtam

Belém annyi bánat szorult,
hogy kimondani sem lehet,
minden apró-cseprő dolog,
csak bánatot teremtett.

Nekem nem volt szabad sírni,
nem lehettem beteg sem,
vígan kellett búslakodni,
hogy soha senki se sejtse,
beteg vagyok, fáj a szívem,

Sosem volt, aki megértse,
kinek is mondhattam volna,
nem figyelt rám senki sem.

Most, amikor rád találtam,
karácsony szent ünnepén
sírva rovom a sorokat,
könny fakad a toll hegyén.

Most már szabad, végre, végre
örömkönnyet ejteni,
régen hordott bánatomat
vállaidon kisírni.

Az, hogy a sors összehozott,
áldott kezek munkája.
Hason sorú szenvedésünk
kisírjuk majd a vállainkra
borulva.

                   Segesvár, 2007. december 20.

Ilyenkor este

             (C-nak)

Ilyenkor este,
amikor lefekszem
s a kóbor gondolatok
rendre hazatérnek,
oly jól esik nekem
felidézni képed,
képzeletben szende homályban
megfogni a kezed.
Megfogni a kezed
s forró szeretettel
megölelni téged.
Olykor elmúlt évek
kialvó parázsa,
mint újraéledt vulkán,
csap izzón lángokba.
Jól esik olykor
álmodozni rólad,
bár az idő ronda,
koptat és öregít,
de a szeretet,
az: időálló gránit.

A szeretet örökre megmarad,
ha nem rohasztja lényed
bosszú vagy harag,
és így öregen is
elborítja szíved,
és lángra lobbanthat még
egy forró szerelmet.

                     Segesvár 2007. december 8–9.

Hiányzik valaki

                  (C- nak)

Reggel, ha ébredek,
szétnézek a házban:
valami úgy bosszant…
….valaki hiánya.

„Hiányzik valaki”
régi nóta, tudom,
de öreg flótásként
mégis dúdolgatom.

…Hiányzik valaki
ebből a lakásból,
ki ünnepet varázsol,
minden hétköznapból.

Hiányzik a lélek,
mely örömet csiholva
messzi űzné búmat
szívem égboltjáról,
s aranykoszorúval
lényemet befonva
biztatna éltetőn
megmaradt utamban…

                         Segesvár, 2007. december 11.

Amikor elmentél

                      (C-nak)

Amikor elmentél, puszta lett a ház,
mosolyod nyoma a tükörben maradt.
Szende szavaid rátapadtak a képek aljára.
Arcod bevésődött szívem ablakába,
leheletnyi fényben képed fellobbantva.
Beszéded, mint csermely folydogál
még sokáig e lakban.
Szavad csengését úgy véstem magamba,
hogy édes dallam zendül, amikor lefekszem.
Csengők szava csendül reggel, ha felkelek.
Nappal csak térülök, fordulok szédülten.
Nem találom helyem, mindenütt kereslek.
Bosszant, hogy elmentél, olyan nagyon bánt,
de megbocsájtok neked, mert nem te vagy a hibás.

2007. december

Beosont egy napsugár

                            (C-nak)

Beosont egy napsugár
a reggeli fényből
csendesen, az omladozó
házam ablakán.
Omladozó házam, azaz
bús szívem,
belepett a por már
benne régen mindent.
Kacérkodón, most e fénysugár
bearanyoz  mindent, amit már
régen takar bánat és magány.
Letörlök bánatot, magányt,
megjavítom betört ablakát,
hadd virítson e ház úgy, mint régen,
csillogjon a szeretet a fényben,
s ragyogjon az öröm szobáiban.

… ablakába virágokat teszek,
hadd  lássa a nagyvilág: szeretek.
Szeretek egy napsugarat, aki vagy Te.
Kérlek, amíg élek, szívem aranyozd be!

                          Segesvár, 2007. december 19.

Ha majd megérkezel

                            (C-nak)

Ha majd megérkezel,
elviszlek a „legek” országába,
hol legszebb az este.
S a legszebb reggelekre
úgy ébredünk, hogy
viruló arcunkon
örömfény derül,
legnagyobb boldogságtól
dagad mellünk,
a leghűbben óhajtja
az együttlétünk,
legforróbb pillantásokkal
biztatjuk egymást,
és a legforróbb csókokkal
zárjuk le a szánk,
hol a legszebb virágok is
azért nyílnak,
hogy őket a legjobb asszony:
a Te lábaid elé szórjam,
a legnagyobb és legőrültebb
szerelmem jeléül.

                 Segesvár, 2007. december 19.

Ki hinné?

              (C-nak)

Ki hinné, hogy ennyi idő után
újra szeretek.
Ki hinné, hogy öreg fejjel
neki eredek
egy új viszonynak, mely mint
folyam, dagad,
amint hömpölyögve
a tenger felé tart,
és gördít magával
minden érzelmeket,
elsöpörve bennem
letűnt életemet.
Ki hinné, hogy ily áradás után
újra fű sarjad –,
a letisztult part felett
újra kisüt a nap.
Szerelem táplálja
e zsenge füveket
a szívem partjain –
és nem bírnám ki újra,
hogy egy áradatban elveszítselek.

                       Segesvár, 2007. december 9.

Karácsony estéjén

                   (C-nak)

Nézem a tévét, és
nyavalygok egyedül,
mint rendesen,
így karácsony estéjén.
Elmúltak az évek,
számadást készítek
letűnt életemről.
Lelkem és szívem
örömtáncban száll
a messzi tájakra,
hol piciny fény derül
a kék egek alján,
s valahol a tájban
megjelenik lényed.
Körötted röpködnek
pillangók képében,
keresik benned a
letűnt ifjúságunk…
Nyisd meg a kapuid,
hogy reánk találhassanak.

2007. december 27.

Anyám, ha látsz

Anyám, ha látsz fönt az égből,
Kérlek, bocsáss meg nekem,
mert sosem tudtam büszkélkedni
s ágálni, úgy, amint szeretted.
Bocsásd meg, anyám, balgaságom,
hisz nem fogadtam szót neked,
mennyi bánatot okoztam…
Későn, csak most értettem meg.
Meghurcolt az élet ezért,
hidd el, sokat szenvedtem,
mert nem fogadtam meg a szavad,
pokollá lett az életem.
De anyám, ha nézel, látnod kell,
hogy újjáéledt most a lelkem –,
a régi bánatok romjain
egy új életet építek.
És kérlek, anyám, örülj mostan,
nézz le rám, és mosolyogj
örömöktől dagadt szívvel
add reám égi áldásod.
Bár ítéljen el a világ,
én akkor is szeretek
még ekkor is, ha nagyon tiltják,
hisz nincs már, amit veszítsek.
Áldásodat kérem ezért,
s a Jó Isten áldását,
megbocsájtást, akiket sért,
hogy felkarol a boldogság..
Nekünk nem szabad ezután
csakis szépen létezni,
kifutottunk az időből,
s minden szó, mely sebet ejthet,
éltünk megrövidíti.

                   Segesvár, 2008. január

Ébresztő

Ébredj, öreg,
nézz ki az ablakon,
fehér hó borít
itt már mindent,
leszűrve a szürke
porok, bacillusok
betegesen mérgező szennyeit.

Ideje már
felrázni magad
az évtizedes hibernálásból.

Ébredj hát, jó öreg,
nézz körül:
a letisztult levegőn át
fénysugarak röpködik
körbe testedet,
lassan-lassan
felmelegítik szíved,
és fönt a csúcsokon
olvadni kezd
a szomorúság hava.

Ébredj hát, jó öreg,
lelkedben kisütött a nap,
és aranykürtök egy új,
boldogabb tavaszt
hirdetnek számodra.

Ne ijedj meg,
igaznak ígérkeznek,
nem hamisak, mint eddig
az előrejelzések.

Ne félj megragadni
az örömök kezét,
hisz eddig csak
bánatok gyötörtek,
s hamis, hazug szeszély.

Ne félj most megragadni
mind a két kezeddel,
és úgy dédelgetni,
mint a szemed fényét,
a szerelmesed
feléd nyújtott
kezét.

Ébredj, jó öreg,
bár még tél van,
de befagyott szívedben
már megindult az olvadás,
és egy virágba borult tavaszt
hirdet az új szerelmed,
egy új életet,
egy madárdallal bélelt
illatos örök ragyogást.

                      Segesvár, 2007. december 27.

Elönt a szerelem

A túlfűtött bús szívünkből,
mint a tej a kislábasból,
kifutott a szerelem,
vigyáznunk kell,
odakozmált érzelmekkel
együtt élni nem lehet.
Ha már kifut és elönti
testünk, lényünk, mindenünk:
erős hittel dédelgessük,
ne forduljon ellenünk.
Tartós oszloppá formálja
megtépázott testünket,
hogy zord életünk viharában
a próbákat álljuk meg.

               Segesvár, 2008. január 8.

Úgy várlak

             (C-nak)

Úgy várlak, mint éhes csecsemő
várja az édes tejecskét,
tapsol a szívem és repdes a lelkem,
örömtől remeg minden részecském.
Várlak, mint szikkadt határ
a csendes esőket nyár közepén.
…És jössz te,
kacagásod villámai áttörnek
beborult szívem egén,
és öntözik kiszikkadt érzéseim
szerelemre szomjas, száraz mezejét.
Beszéded, lényed életre biztatja
lelkemben a fulladt növényzetet –
virágba borul minden rózsabokrom.

                          Segesvár, 2008. január 24.

Bálint-nap

         (C-nak)

Szerelmesek napján
szívem hozom neked,
nem kérek cserébe
mást, csak a te szíved.
Hadd bámulják azt meg
a gyarló emberek:
mi mindenre képes
két szív, hogyha szeret.
S ha eltávolít olykor
az élet egymástól,
a két szív, ha szeret,
szerelme vonalán
addig telefonál,
míg egymásra talál.

              Segesvár, 2008. február 13.

Rólad álmodtam

                    (C-nak)

„Ifjú lettem újra
s Te gyönyörű hajadon”
– sétáltunk az utcán
egymás kezét fogva,
álmodoztunk bűvös
képeket forgatva,
magunkban beszéltünk
sok kis semmit mondva.
Csak az ajkad láttam,
arcod, s két szép szemed,
de a szavaidból
semmit sem fogtam meg.
Virágok százai
borultak elénkbe,
csillagok ezrei
ragyogtak az éjben…
zeneszó zöngicsélt
valahol a légben…
… Mi csak mentünk, s mondta
ki-ki a magáét,
amint fogtam kezed,
éreztem melegét –
mennyekbe röppentett
az édes melegség.
Angyalokkal játszva
halvány rózsaszirmot
tűzdeltem hajadba.
Aztán megébredtem…
Mint aki sokat nyert,
s közben megébredett,
mielőtt átvenné
azt a nagy összeget…
Így állok izzadtan,
bomlott ágyam mellett,
bámulom bárgyún
a bamba sötétséget.
…Rád gondolok, édes,
és feléd száll szívem,
hogy megtalálja szíved.

                          Segesvár, 2008. február 20.

Hívogató

         (C-nak)

Te  nem hallod
a harangvirág szavát?
Te nem látod
a gyöngyvirág könnyeit?
Harmatos reggelen,
mikor  a napsugár
elönti a kertet?
Téged hívogatnak!
Te utánad sírnak!
Mikor jössz már végre,
Mert megöl a bánat.

                Segesvár 2007. december 1.

Ha veled táncolok

                   (C-nak)

Ha veled táncolok, repdes a szívem,
röpköd a lelkem, és magamban érzem,
amint álomba merülve felemelkedem,
és szállok és szállok az örömök egén,
mennyországok felé, angyalok mezején,
és fogom a derekad, és csókolom nyakad,
magamhoz ölellek, magamhoz szorítlak…
Érzem, hogy viszonzod mindazt, amit érzek,
elbűvöl a tudat, s istennőnek nézlek.
Istennőm, ne hagyj el, sóhajtja az ajkam,
Istennőm, remegek, segíts, kérlek, rajtam.
Segíts, hogy örökre tartson ez állapot,
s amikor mást teszek, akkor is úgy legyen,
mint amikor veled boldogan táncolok.

                             Segesvár, 2008. március

Nézem a focit

Nézem a focit, de nem látok semmit.
Álmodozva elmém
messze-messze jár…
A mozgó képek helyett
szemem csak téged lát.
Téged lát, ifjan és szépen,
ragyogó arccal, szerelemmel telve
jössz felém… és fellángol a szívem!…

Mire átölellek, s ajkunk összeérne,
felordít a szpíker: Góóól!, és vége….

…És mint refrén, újra: „Nézem a focit…”

                              Segesvár, 2008. március 7.

Nők napja

        (C-nak)

Hiába vettem virágot,
nincs kinek adnom,
vigasztalni magam
hiába próbálom.
Eltelik e nap is,
mint annyi s annyi más,
nők napja – nők nélkül –,
vajon ki a hibás?
Hova tűntek a nők
zajos életemből?
Meghaltak, elmentek…
Itt hagytak…ki ment meg?
Csak egy teheti meg,
csak egy, ki még szeret,
bár a gonosz sors
még távol tartja tőlem.
Nézem a virágot,
s őrá emlékezem:
– Édes kicsi szívem,
csak te maradtál nekem,
aki vigasztalhat,
ha itt van mellettem.

                     Segesvár, 2008. március 7.

Nevető vetemény 

                      (C-nak)

Ástunk a kertben, ültetni készültünk.
Kifordult a földnek szunnyadó karja,
bogarak és hernyók, zsíros feketeség.
Arany termést ígér, mint minden tavasszal.
Ágyásokat húztunk ösvénnyel közötte.
Piros hagymát dugtunk egyenes sorokba.
Görnyedve, térdelve, ki ahogy tehette,
őszülő hajunkat a szellő lobogtatta.
Csevegtünk-beszéltünk, mindent összevissza,
nem vettük észre, hogy közben esni kezdett,
boldogan nevettünk, nem törődve azzal,
hogy izzadt homlokunkról verejtékgyöngy cseppent.
Nem számolva azzal: szemerkélt az eső,
mi csak ültettünk, és nevettünk kuncogva,
nevetésünk is a hagymák mellé dugtuk:
nevető vetemény bújjon ki majd nyárra.

                            Segesvár, 2008. április 8.

Verssel szentelő

Amikor ragasztom őket,
feketén fehér paripák.
Unokáim képét nézve
örömrímek kergetőznek,
minden porcikám remegve,
verssel szenteli meg őket.
Verssel várom kedvesem is.
tiszta szívből jövő verssel,
igaz hitű, sose hamis,
nagyon forró szeretettel.
Költőink verseit hordom
szívem alatt elegyedve.
Rendbe rakni nehéz nagyon.
Mindegyikük a kedvencem.
Minden nemzet költőivel
felkeresnek ím, a nagyok…
Gondolatban Petőfivel,
s Arany Jánossal társalgok.
Mire a forráshoz érek,
elverselek bút, örömet,
s mindenféle egyéb dolgot,
alá teszem kulacsomat
s nézem a gyöngyöző habot,
amint hull a kulacsomba,
rímbe folyva, verset mondva.

                    Segesvár, 2008. március 20.

Egy fenyőfa balladája

Délceg fenyő voltam
az erdő közepén,
vadgalamb-pár feszkelt
ágai sűrűjén.

Zöldellő páfrányok
ölelték derekam,
gyantaméz csillogott
megrepedt héjamon.

Cseréptartó lettem
házak tetején,
szú rágja a testem,
porladok rendre én.

Fittyet hánytam minden
vihar-támadásra,
farkasüvöltésre,
csípős fagy-marásra.

Hallgatom szomorún
esőcseppek táncát,
alattam emberek
füstölnek szalonnát.

Füstösen, kormosan
tartom még a tetőt,
de érzem: megfojtva,
amit halál előtt
érez egy fenyőfa.

            Segesvár, 2008., május 10.

Otthon jártam

A lejtős úton ereszkedem
piciny kis falumba,
úgy belátni innen mindent,
mintha tenyér volna.

Amint leérek a völgybe,
házak sora köszönt,
köztük öcsém csinos telke
s az új ház a régiek közt.

A régi ház, melyben születtem,
messze porrá lett már,
csinos új lak áll helyette,
szép kocsi az udvarán.

Kisleány szalad elémbe,
öcsém szép kisleánya:
„Jön bátyuska!”, s az örömtől
ragyog arcocskája.

Hova lettél, vén eperfa?
Hova lettél, vén diófa?
Hova lettél, vén ház?
Hova lettek barátaim?
Gyerekkori csínytársaim?
Hova lett a nagy láz?
Mely fűtötte ifjú szívem,
Szárnyra bírta képzeletem?!

Mind-mind emlék lett már.
„Bátyuska”, majd „Tata” lettem,
barátaim eltemettem,
akik élnek e faluban,
új emberek, újszülöttek,
rendre-rendre elfelejtnek.
Idegené lettem.

De a szívem ide húz még,
s mert a tájak nem felednek,
lombos erdők, lankás hegyek
messziről köszöntenek.
Mezítlábas lábnyomaim,
e föld megőrizte,
felújulva melegségük
erőt önt szívembe.

Újraélek minden csínyt
és minden gyermekévet,
ifjúságom legelejét,
csalódást, szerelmet.

Ez volna hát az a csoda,
mit otthonnak hívnak?
Hol a szívünk megnyugodva
élettápot szívhat?
Ez a hely, hol idegenként
néznek sokan immár?
Gyerekkori álmok helye,
miket elnyelt hínár?
Nem! Ez a hely rendre-rendre
távolodik tőlem,
elrobogó éveimmel
a  messzi feledésben…

Csak egy sírhant, ami még vonz:
szüleim sírhantja,
s testvéreim, rokonaim,
ritkuló „marasztja”…

Sok búcsúnak volt itt helye,
de mindig visszatértem –,
ezután is visszatérek
(bár egyre messzebb érek),
ha bírja még a térdem.

                    Segesvár, 2008. május 15.

Éji meccs az űrben

Lent a földön, a lelátón
foglaltak már mind a helyek,
eljöttek a mérkőzésre
erdők, mezők, vizek, hegyek.

Mert hatalmas mérkőzés lesz
még ma este fönt az űrben,
a Fiastyúk csapatával
játszik a Göncölök ellen.

Megjelent a Hajnalcsillag
és túlról egy másik bíró,
majd egyenként imitt-amott
egy-egy sztár a két csapatból.

Feljött a Hold, a síplovag,
aranyporos öltönyében,
milliónyi sugarával
belefújt a levegőbe.

És a pályagondozó Szél
bedobott egy nagy Felleget,
intett a Hold kurta fénnyel,
s elindította a meccset.

Lett ott aztán rugdosódás,
dulakodás, égi-bona,
sötéten szállt, csattant, pattant
a fekete felleg-labda.

Hullt a villám, dörgés, durgás!
Nem tetszett ez a nézőknek,
morgolódva huhogták le
a bírót az erdők, rétek.

Darabokra rugdosták
a csillagok a vén felleget,
hajnaltáji vonatfüttyel
fújta le a Hold a meccset,

s később a szél, reggel fele
a sok rongyos felhőfoszlányt,
összesepri tarsolyába,
s keresni megy új éjszakát.

Mire bíbor fénysugarak
jelzik a nap érkezését,
ködpaplanba burkolózva
alszik a hegy, a tó, a rét.

1967. augusztus 31.

Meghívom az emlékeim

Meghívom az emlékeim,
üljetek le mellém,
idézzünk fel sok szép dolgot
a sok rusnya mellé…

Mert a csúnya rossz emlékek
nap mint nap követnek,
de szépek mélyen lakják
meggyötört szívünket.

Miért is olyan szomorú,
ha megvénül az ember,
megkövesült hordozója
ezer gyötrelemnek.

Gyertek, gyertek, szép emlékek,
simítsatok ráncot
megtépázott homlokomon,
hol sok bánat táncolt!…

Gyertek, gyertek, szép emlékek,
üljetek le mellém –
gyerekkorom, ifjúságom,
igazgyöngy ereklyém!
Idézzük a játszóteret,
lombos zöld erdőket,
legelőket, focipályát,
első szerelmeket.

Az első csók édes ízét,
ölelések remegését,
az oly forró izgalmaknak
a verejték gyöngyét.

Idézzük a halk tangókat,
hangos énekeket,
mulatságok heves tüzét,
borízű estéket.

Toronymagas boldogságunk
messzire virítson,
törje át a süket időt
most is szebb napokon.

Szép emlékim aranytornyán
ragyogott egy csillag,
s most, amire megőszültem,
valósággá villant!

Ereszkedett lassan-lassan,
mint csodás mesékben,
szép emlékből valóság lett,
itt ragyog mellettem.

Örömöktől dagadt szível
töltöm éveimet,
sajnálom azt, kinek soha
szép emléke nincsen.

2008. augusztus 12.

***********************************************************************************

A mindenség fölkínálja magát

 

Levélversek, két jó barát lírai játékai

 

„Közöttünk a rejtekező mindenség, az ember és Isten, az ember és a mítosz, a másik ember, a semmi és a minden, a káosz és a rend: a mindenség fölkínálja magát.”

 2018. február elsején mutatták be a marosvásárhelyi Vár-Lakban az Albert-Lőrincz Márton – Hadnagy József szerzőpáros Kronosz kövei. Szeptemberi versek című, közös verseskönyvét. Sürgős teendői miatt Hadnagy József nem tudott eljönni Debrecenből. A vendégeket a házigazda Kedei Zoltán festőművész köszönötte, Bölöni Domokos mondott bevezetőt, Doszlop Lídia pedig felolvasta Hadnagy József Csak egy szóra című előszavát.

Bölöni régi emlékét idézte: annakidején, amikor Zágoni Attilának a Forrás-sorozatban megjelent első kötete (Jégbe hűtött szerencse. Humoreszkek, szatírák, paródiák; Kriterion, Bukarest, 1978), Molnos Lajos az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban ilyen címmel írt méltatást: Ehetők ezek a fatányérosok? (Utunk, 1979/8.)…Azóta, ha új könyv kerül a kezembe, mesélte Bölöni, mindig ez a kérdés tolakszik elő: ehető-e a fölkínált szellemi eledel. Nos, erre reagálva írta meg Hadnagy József a kötet elejére szerkesztett versét, amelyet a szerző távollétében Márton Károly tolmácsolt:

 

Bölöni Domokos, Márton Károly

Fatányéros

                  Bölöni Domokosnak, a kézirat első olvasójának

Nincs rajta sonka, se tyúk, se kakas,
se céda vággyal terhes nőstény farkas,
se éhes oroszlán, se tarka párduc,
melynek díszét a homlokunkra vágyjuk,
(nem vagyunk mi Dante Alighieri,
csak két szakács, s pincér is egyben,
kik kevéssel beérik), de
van benne tükörtojás, sütve poklok
perzselő kövén, égetett peremű láthatárral,
van benne transzilvános, ropogós,
sárkányfoglisztből sütött medvetalpnyi
kenyérszeletre csöpögtetett, nyárson
forgatott friss rablószalonna,
ráérős lángon sült malacfintor,
citromfű, vad csombor, só, és hasonlók,
cirkalmas, cirádás cafrangok nélkül…
Minden csontmentes, a medvetalpkolbász
is, nehogy a vendég ízlésfogai fölhorgadjanak,
abba már sok hasonló pincérszakács belehalt…
Jó vagy nem jó? – ez itt a hammleti kérdés.
Ami pedig a tetszést illeti,
de őszintén, csakis,
az volna a díjnál, kitüntetésnél
jobban csengő baksis…
S hogy a fatányéros szép kerek legyen,
borpárlattal is szolgálunk. Üsse kő!

Doszlop Lídia felolvasta Cseke Gábor  Páros múzsafaggatás, avagy ketten a vízparton című méltatását, amely a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lapban jelent meg, majd nyomtatásban is, a Népújság Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében. (2017. január 27.)

Albert-Lőrincz Márton „utószava” (Még csak egy szóra) hangzott el a költő előadásában, végül pedig Kilyén Ilka színművésznő (Hadnagy J. „szinkronhangja”) és Albert-Lőrincz Márton „kettőse”, a költő terve szerint:

Kronosz, ezüstben (ALM, 12. oldal) – Kinek vasat szült (HJ helyett: Kilyén Ilka, 13. oldal)

Játszóterünk (ALM, 42.) – Órák (Kilyén Ilka: HJ, 44.)

Sziszifuszi munka  (Kilyén Ilka, HJ, 76) – Skarabeusz (ALM, 77)

Tizenkét szép asszony (Kilyén Ilka: HJ, 221)

Asszonyok (ALM, 109) – Idegen nő (Kilyén Ilka, HJ, 110)

Felségterület (ALM, 174) – Kronosz negyedik hegyi beszéde (Kilyén Ilka, HJ)

Végezetül Márton Károly „adott hangot” Albert-Lőrincz Márton Mementó című versének.

 

***

 

Hadnagy József (archív felvétel)

Szövegintarzia a könyvből 

 

Hadnagy József

Mindig két vers, és mindig egy témára

Édesapám tüzes vesszővel rajzolta bőrömre a törvényt: / Ne hazudj! Valóság és tükörképe között az igazmondás / az egyetlen egyenes út. A csúnya csúnya, a szép szép, a jó / jó, a rossz rossz. Minden más állítás hamis. Követhetőknek és /  követendőknek tűntek az önmagukat állító jelzők a / kisváros egysíkú világában, ahol nem volt háború, csak / nagyapám bajusza alatt dörögtek az ágyúk, és olykor az / lőre apró betűs hasábjain, mint a világbéke két / párhuzamos egyenesét megtörni aligha képes szúnyog- / zümmögés. Abban a sűrű kisvárosi csendben, amelyben, mint / a csodák, mindig minden máshol és másokkal történt, úgy tűnt, nincs / is fontosabb dolog az igazmondásnál. Mindenki mindenkit / ismert, nem volt labirintus, ahol tanyát verhetett volna a / részben igaz, részben hamis, részben szép, részben csúnya, részben jó, részben rossz Minótaurosz…

A berlini fal ledőlt. Megváltoztak az új fényviszonyokhoz / igazodó látás szögei, síkjai és egyenesei. / Kisváros, nagyváros – egyazon görbe/ tükrök között kígyózó/ labirintus részei, ugyanazon részben szép, részben csúnya,/ részben igaz, részben hamis Minótaurosznak kénytelenek/ áldozni az emberek… Vért ürít most a hitvány bestia, az / emlékezetből gyertyát gyártanak, meggyújtják – a labirintus / kígyózhat tovább, kedve szerint építheti az elhallgatás/ titkos kamráit, görbe tükreit, a világ végezetéig…

Nincs már meg a fal apám és közöttem. Téglánként hordta el az/ idő. Zsigereimben ég a törvény: Ne hazudj! Görbe tükrök/ között magára maradt az ember. Ami fontosnak tűnt az én/ kisvárosomban, ma a legfontosabb. Nincs az igazmondásnál / rövidebb s szebb Ariadné-fonal, mert ami igaz, iszapba/ dobva, leköpve sem veszíti el vonalait, savba mártva/ is őrzi elefántcsontfehér ragyogását a labirintus/ üvegkoporsójában, amelyet nem tud összetörni a szörny,/ inkább képmutatóan meghajol…

Ha ma édesapám meglátogatna, és megkérdezné: / − Hazudsz-e, fiam? – Azt válaszolnám:/ − A fényviszonyoktól függ, édesapám./ Ha kell, kicsit hozzátoldok, fényezek a valóságon,/ máskor elveszek belőle, hogy jobban lássam az igazságot./ Mérlegelek, amíg a valóság és igazság között ingadozó nyelv,/ mint pont az élet végén, megállapodik…

 Görbe tükör – Albert-Lőrincz Márton (Szándék) című verse nyomán

 

***

Albert-Lőrincz Márton dedikál

Albert-Lőrincz Márton

Még csak egy szóra

Szokatlan verskötetet olvashat, aki szeret verset olvasni, egy kétszerzős verskötetet, amelynek gerince jórészt egyetlen hónap alatt született meg, egy intenzív levelezés során. Egymásnak válaszoló versek, levélversek. A többi, itt közreadott vers is ebben a hangulatban keletkezett, a következő hónapokban.

Hogyan is történt? Szeptember elején írtam Jóskának egy verset, amire ő verssel válaszolt, ami engem újabb versre ihletett, és ez így ment jó harminc napon keresztül, az elektromos postának köszönhetően. Ez a Szeptemberi versek alcím magyarázata. Október, november még hullatta versleveleit, tehát megszülethetett a kötet ötlete.

Aztán, a télből kifele haladva, azon kaptuk magunkat, hogy elkezdődött valami más: ezúttal egyazon témára írtunk verseket. Cseke Gábor közölte ezeket az „ikerverseket” (így nevezte Bölöni Domokos) a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lapban. Ezek a duplexek alkotják kötetünk második egységét, a Két vers egy témára alcím alatti verscsokrot. Ezek is levélversek, két jó barát lírai játéka.

A kötet szerkesztése folyamán szükségesnek tartottuk bevenni a kötetbe olyan régebbi közölt vagy „fiókban” heverő verseket is, amelyek, véleményünk szerint, segítenek az anyanyelvről, az időről, a költészetről, a költemények elkövetőjéről, generációváltásról szóló lírai dialógusunk értelmezésében. A kötet célja önmagunk, szerepünk, felelősségünk megértése, olykor játékos formában, de mindig igazat szólva, abban a Szilágyi Domokostól kölcsönzött hitben, hogy ha igazat mondunk, a vers magától megszépül. Bármilyen párbeszédről is lett légyen szó, annak csak igazat szólva van értelme, félre- és egymás mellett való elbeszélések, hazugságok nem az igazság, hanem újabb, még nagyobb káosz megszületésénél bábáskodnak. Ünnepként éltük meg ezt a közös utazást, ki a fáradt hétköznapi időből egy olyan világba, ahol a megszokott fogalmak átalakulnak, hajigálható kövekké válnak, amelyek nem kevésbé súlyosak, mint a sziklák kövei, mint az utak kövei. A nyelv kövei, a szavak is ilyenek, olykor megsimogatnak, olykor megütnek. Két költőt szólított meg Kronosz, akinek alakja hol a múlandóságba vetett ember szimbólumaként, hol mitikus valóságában bukkan fel a kötetben, s adja a költők szájába a beszéd eszközét a szót, hogy azt verssé csiszolják. Két költő válaszolt Kronosznak esendő eszközeikkel, esendő érzéseikkel. Nincs boszorkánykonyha, mi értelme is lenne, hiszen itt van közöttünk a rejtekező mindenség, az ember és Isten, az ember és a mítosz, a másik ember, a semmi és a minden, a káosz és a rend: a mindenség fölkínálja magát. Az ember nem léphet ki a zajos világból úgy, hogy a zaj ne kísérje, és nem hallgathat, ha érez, ha lát. A kő – a kötet alapmotívuma – üzenni tud, szavakká tud alakulni, és ezt érti az alkotó is, a fogyasztó-befogadó is. A versek egymásba kapaszkodása, olykor egymásra épülése a vers eszközévé minősül, olykor akár az értelmezés komplementer szerepét is betölti. Így válik egésszé e nem szokványos kötet, mint egy lírai levelezés foglalata. Ha ennél több lett, az Kronosz irányunkban mutatott nagylelkűségének köszönhető.

 

***

Hivatkozás

„Szindbád érzelmes ember volt, s tragédiáját világos pillanatokban nagyon egyszerűen látt a. Mindössze arról volt szó, hogy úrnak és írónak született egy olyan világban, amelynek nem volt szüksége többé igazi urakra, sem igazi írókra − mert a kettő, Szindbád szerint, egy és ugyanaz. Volt egy idő, gondolta Szindbád, mikor minden író szíve mélyén Vörösmartyra szeretett volna hasonlítani, aki igazi úr volt, magyar és őrült, nemes és komor, ahogy kell és illik a világ szennyes akaratával szemben; úr, mindenképpen és költő, mindenáron, borosan és koldusszegényen is, szívében a haza minden fájdalmával, magánosan, szemközt a Balatonnal, ereiben a gonosz csók mérgével, üveges, boros

pillantással bámulva a magyar tájat, s megbicsakló nyelvvel, hűlő ajakkal a vén cigány esküigéit skandálva… Berzsenyi úr volt, dohogott a hajós, Arany is az volt és Petőfi is. Nem a rang és mód jelentett e a hajós számára az urat, hanem a nagylelkűség és az igaz indulat, mellyel valaki vállalja sorsát és szerepét a világban. De most inkább mulattatók voltak az írók, vagy fontoskodtak, vagy megrettentve hallgattak, mintha csakugyan olyan nagy veszély lenne a börtön és a packázó hivatal! Szindbád megvetette a politikát, s azt tartotta, hogy az író, kinek a legnemesebb érzésekre és a legfőbb igazságokra kell nevelnie nemzetét, mindig csak a végső dolgokról beszélhet: az őszről, vagy a becsületről, vagy az emberi végzetről, vagy a nőkről, akik, a maguk módján, néha fesletten, néha áhítatos tisztasággal, az élet értelmét őrzik karjaik között,

A hajós úrnak született, s olyan reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keserű volt már szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres az emberek között? Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen.

» Jelet kell hagynom − gondolta ilyen pillanatokban, csukott szemekkel

−, hogy volt egy másik Magyarország.« S élesen látta ezt a másik hazát, melyet szívével és tollával védett, mint egykor ősei karddal és buzogánnyal.”

Márai Sándor: Szindbád hazamegy

Bölöni Domokos, Márton Károly, Albert-Lőrincz Márton, Kilyén Ilka

 

***

Hadnagy József

Csak egy szóra

Amikor tanulunk beszélni, szóköveket kapunk a nyelvünkre, mérleg nélkül. Gyerekekként dobálóztunk a szavakkal, anélkül hogy tudtuk, éreztük volna, mekkora sebet ejtünk a másikon. Lebegett a szív és agy közötti térben a szó: még nem hatott rá az élet gravitációja. A felebarátját tisztelő felnőtt, érzékenysége skálájától függően, tudatában van a szó súlyának, érzi, mint a kő súlyát a tenyerében, és annak érdességét vagy simaságát, gömbölyűségét vagy egyenetlenségét, tisztaságát vagy mocskos voltát, hidegségét vagy melegségét, mérlegel. Ezt a képességet az idő alakítja ki benne. Kronosz, az időisten. Minden látható, hallható, tapintható, ízlelhető, szagolható létező csak benne létezik, általa fejlődik, gyarapodik, érzékszerveink határain belül nem tudunk időn kívüli világról. Hatalmas úr, akinek az arcát még senki nem látta, annyira nem, hogy sok gondolkodó kételkedik a létezésében, mégis itt van, a por és a csillagok között mindenütt jelen, beszél hozzánk, velünk, és minél halkabban, annál hallhatóbban, ha azzal a fülünkkel hallgatjuk, amelyik a kimondatlan szót is hallja. Rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e, amit mond. A csend az ő hangja lehet. Gyakran észre se vesszük, amíg nem történik velünk valami, ami kőkeményen észreveteti őt. Amikor fáj valamink, akkor érezzük csak igazán, mekkora nagy uralkodó ő.

És amikor örülünk valaminek, akkor ébredünk tudatára annak, hogy ő velünk örül, eltűnik szinte, hogy ne zavarja örömünket.

Lemondott az istenek fölötti uralomról, hogy istenek és emberek uralkodója legyen, isten és ember egymagában.

Ez a föld tele van olyan emberekkel, akik istennek érzik magukat.

S alattuk ott vannak a tömegemberek, akik hatalmat adnak nekik. A kultúra története sok kiválóságot ismer, prófétát,  írót, költőt, képzőművészt, akik, ösztönösen vagy tudatosan követve a kronoszi mintát, lemondtak a népszerűség ajánlotta trónról, kiváltak, és most arany utókorukat élik olyan, akár éginek is mondható szférákban, amelyekhez képest az egykori római vagy perzsa birodalom pöttöm tanya az Isten háta mögött.

A tömeg és a magukat kis vagy nagy isteneknek képzelők után egyetlen hely marad a kiválók számára: a második hely. Nem az első! (Turgenyev A küszöbön című regényének egyik epizódjában két diák beszélget egymással. Subin, a szobrász, azt mondja: „én magamnak akarok szeretni; első szám akarok lenni.” Berszenyev, a „filozófus” így válaszol: „Én pedig azt érzem, hogy életünk egész rendeltetése − másodiknak lenni.”) Minden felelős édesanya fölfegyverzi a fiát arra, hogy kiváljon. Gaia fémet szült Kronosznak, édesanyám vasat nekem. Nem másokat fölaprítani, hanem hogy legyőzzem a bennem lakozó szörnyet. Ha ismerte volna a görög mitológiát, elképzelhetőnek tartom, hogy egy szép reggel humorosan ezekkel a szavakkal ébreszt: Kelj fel, fiam, Kronosz, tégy rendet ebben a káoszban.

A görög istenek nem féltek semmitől, csak az aranyagancsú szarvas vérétől. Hitük szerint az kioltaná az ereikben keringő folyadékból nyert halhatatlanságukat. A mi Kronoszunk csak a közömbösségtől fél, amelynek két cifra agancsa van: egyikkel a múltat, másikkal a jövőt döfi föl, patáival pedig a jelent tapossa a porba.

A többit elmondják a versek.

***

Forrásjelölés:

Népújság, Múzsa, 2018. január 27., szombat

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/m%C3%BAzsa-%E2%80%93-1317

Cseke Gábor írása eredetileg a Káfé Főnix című, irodalmi és fotóművészeti lapban jelent meg.

http://kafe.hhrf.org/?p=70436

Albert-Lőrincz Márton – Hadnagy József: Kronosz kövei. Szeptemberi versek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2017. A kötet elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban és szabadon letölthető.

Click to access 17702.pdf

Az összeállítást szerkesztette:

Bölöni Domokos

 

************************************************************************************

A taxínész különjárata

Székely Szabó Zoltán, Csíki Hajnalka, Kárp György

Székely Szabó Zoltán Különjárat című új könyvét mutatták be január 18-án, csütörtökön 17 órakor Kedei Zoltán Vár-lakbeli műtermében, a marosvásárhelyi Várban.

A Juventus Kiadónál megjelent kötet válogatást tartalmaz a humorista legújabb szatirikus írásaiból, ironikus jeleneteiből, anekdotáiból.

A találkozón rövid összeállítás hangzott el Csíki Hajnal és Kárp György színművészek előadásában, majd a szerző dedikált.

***

A kötet hátsó borítóján olvashatjuk:

Kárp György, Bölöni Domokos, Doszlop Lídia, Kedei Zoltán

Adat a fejfámra: 1949 –

Éltem: Ölyvesen, Székesen, Székelykálban, Jobbágytelkén, Szentgericén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Kézdiszentléleken, Kézdikőváron, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Giesshübelben, Bécsben, Tatán. Most ingázom Várad és Vásárhely között.

Voltam: színész, tanár, rádióbemondó, kubikos, segédmunkás, raktáros, kegytárgyfestő, házmester, díszletépítő, munkanélküli, szállodaportás, szerkesztő, a bécsi “Europa”-Club kultúrfelelőse, Bánffy-díjas színházszervező…

Nyugdíjas vagyok, ráérek a kormánnyal pánikolni: vészesen fogy a román Székelyföldön.

***

Időjárás-jelentés: “A székelyeknek befellegzett. Bukarestben viszont sok sikkasztás kiderült.”

***

Bánk bán-előadás Vásárhelyen. A férfiöltöztetőt Orbánnak hívták. Megfelelő időben az ügyelő a hívógomb helyett véletlenül a vezérgombot nyomta meg, így a nézőtéren is hallatszott:

– A békétlenek jelenete következik, kérem készülni Petur bánt és Orbánt!

Csíki Hajnalka, Kárp György

***

Doszlop Lídia beszámolója a könyvbemutatóról

A taxínész különjárata

Állítják, év eleje táján nagyon fontosak az első dolgok, mert talán irányt szabhatnak az esztendőre. A Vár-lakbeli „irodalmi egylet” tagjai és barátai nem bíztak semmit a véletlenre. Legyen a jókedv, a vidámság, a humor az év indító motívuma. Idei első találkozásuk vendége Székely Szabó Zoltán. Nem is kell őt különösképpen a marosvásárhelyi közönségnek bemutatni, sőt a bécsi közönségnek sem. A Maros megyei Rücsön született színész, humorista, író, szerkesztő, magyar nyelv- és irodalomtanár, mint írja, több erdélyi élettér után (Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdikővár, Kézdivásárhely) 1987-ben az osztrák fővárosban telepedett le. A bécsi élet szépségei és árnyoldalai 2014-ben „migránssá” avanzsálják, mégpedig „nyugati migránsként” Marosvásárhelyen talált otthonra. Csakhogy aki világpolgár, az nem tud egy helyben megülni, jelenleg Marosvárárhely és Nagyvárad közt „ingázik”. „Nyugdíjas vagyok, ráérek a kormánnyal pánikolni…” – mondja. Nahát, pont ez a jó, így a tréfamesternek még több ideje jut humorra, szatírára, írásra. Székely Szabó Zoltán azok közé az emberek közé tartozik, akik ontják magukból az adomákat, lételemük a humor, minden mondatukban ott bujkál a nevettetés titkos hatalma. Rímekbe rejtett gondolatok, a hétköznapok természetes kisérői, tágabb- és szűkebb környezetünk örömére. A Vár-laki találkozó apropója a vendégnek a 2017-es év végén a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál megjelent Különjárat című kötete, amely válogatást tartalmaz a humorista legújabb szatirikus írásaiból, ironikus jeleneteiből, anekdotáiból. Már a borítója mosolyt fakaszt, hiszen a szerző saját fotójának felhasználásával készült, sőt, a szerző maga látható rajta, amint mezőgazdasági munka végzése közben, egy traktor után kötött eke szarvát fogja. Na, nem azért mosolygunk mert dolgozik, hanem azért mert elértjük a kép iróniáját. Önvallomását a tollforgatásról és ezen belül a humorról  bizonyára sokan idézik még: „Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség … Két fontos éltető elemem: a humor és a bor. A humor életforma. Megszabja a viszonyodat a rendszerrel, a főnököddel, a nőkkel… A humor életnedv, a szellem és a lélek Béres Cseppje. Rendben tartja az agyat, a gyomrot, ápolja a szerelmet és a barátságot, segít együtt élni a feleséggel és a reumával…” A Különjárat menetrendje a következő: két részből áll: van itt közéleti szatíra, politikai humor, a kisebbségi sors mindennapjainak bemutatása,  élces humorral spékelve, a második részben pedig egy marosvárárhelyi, borozó baráti asztaltársaságának állít emléket, a valóságban is emlék, hiszen a minap bezárta kapuját a fogadó. Többnyire színész kollégákkal, valamint színházat kedvelő barátokkal jöttek össze ezen a helyen, anekdotákból, nagyotmondásokkal megtűzdelt történetekből nem volt hiány a késő éjszakába nyúló estéken, és mit tesz ilyenkor a vérbeli humorista? Hát szépen, csendben lejegyzi a történeteket, a végére odafirkantja a „mesélő” nevét, és már meg is van az ötlet; ennek a résznek az alcíme: Vigasztal e víg asztal.

A kötetbemutatón két művésztárs, Csíki Hajnal és Kárp György színművészek remek előadásában, rövid összeállítás hangzott el. A hangulat emelkedett, mindenki nevet, legvégén persze elégedetten nevet maga a szerző Székely Szabó Zoltán is, hiszen a terve sikerült: szem nem maradt szárazon! Az est kötetlen beszélgetéssel, humoros emlékek felidézésével, és dedikálással zárult. Javaslom, keressék meg a kötetet, a jókedvre hangolódás garantált. Befizetünk Tutuka különjáratára, várjuk a folytatást, hisz mint mondta nyugdíjas, van ideje, és tud is írni.

***

Kezükben tollal – Író, írogató színművészek antológiája

Székely Szabó Zoltán, Csíki Hajnalka, Kárp György, Bölöni Domokos

Siklós Endre

A kötetben 17 neves, ismert színész (Ambrus András, Békés Itala, Bíró József, Bodrogi Gyula, Császár Angela, Csernák Árpád, Dallos Szilvia, Dévai Nagy Kamilla, Huszti Péter, Koncz Gábor, Lázár Balázs, Papp János, Sinkovits-Vitay András, Sunyovszky Sylvia, Székely Szabó Zoltán, Szilágyi Tibor és Tóth-Máthé Miklós) most egy másik, közös oldalukról mutatkoznak be: mindnyájan írnak, verset vagy prózát, pályájukról vagy más élettapasztalatukról, optimista vagy borús hangulatukról. Egy közös bennük: a színészek ebben a kötetben a művészi énjük egy másik ágáról tesznek tanúbizonyságot, mindnyájan szerzőkké válnak, hogy tollal a kezükben, írói tehetségük tudatában, tégláról téglára, kemény munkával újra és újra felépítsék e gyönyörű világunk nap mint nap lerombolt paradicsomi kertjét!

„A könyv – Darnói Tibor szavaival élve – kivételes színészekről szól. Olyanokról, akik több talentummal érkeztek. Több, és nem akármilyen talentummal! Írói, költői vénával is megáldottak, ami által megadatik számukra, hogy ne csupán mások gondolatait tolmácsolják, hanem a sajátjukat is megoszthassák velünk, művészi köntösbe öltöztetve. Mert mondani akarnak, hogy mi is halljunk. Mert mutatni akarnak, hogy mi is lássunk. Mert meg akarnak érinteni, hogy mi is érezzünk. És azt is sugallhassák, amire nincsenek szavak, de a sorok közül mégis ’kiolvasható’. Lélektől Lélekig. Istenáldotta tehetségek. Szellemóriások. És boldogok. Hogy ezt honnan tudjuk? Az ősi magyar bölcseletből, mely gyönyörűen és ékesen szól:

Boldogok, kik bölcseletet, tudást adnak tovább,

meg szépet írnak, ríkatnak,

mert szellemük szárnyas juharmagja lelkek ezreiben csírázik.

A Kráter Kiadó gondozásában megjelent kötetet 2017.december 10én mutatták be Budaörsön.

A könyvben szereplő művészek közül közreműködött Császár Angela, Dévai Nagy Kamilla, Sinkovits-Vitay András, Szilágyi Tibor és Székely Szabó Zoltán

***

Fotók: Donáth Nagy György

***********************************************************************************

Bölöni Domokos

Míg élek, remélek

Világvégi rajzok. A drága Endre bácsi

Pethő László Árpád (Kolozsvár, 1944. július 6.) Világvégi rajzok* című kis verseskönyve 2017-ben jelent meg; kedvemre való, mert zsebben is elfér, grafikai ihletője a tragikus balesetben elhunyt Kusztos Endre (1925. szeptember 27., Makfalva – 2015. február 14., Marosvásárhely).

A drága Endre bácsi. Bátyánk a múlandóságban, műértő kalauzunk az örök élet

labirintusában, a bánattalanság rögtelen ösvényein.

Itt ez a vers neki ajánlva. Nem igazán értem, inkább csak sejdítem a rejtekező indulatot, a szerző érzelmeit; a költő lelkét mégis: hallom. Önnön sorsát vetíti, hova is…Ösmérem kálváriáját, maga is írt róla; megrázó életregényét azonban valaki szenvtelen szorgalmú krónikás foglalandja majd súlyos történetbe…

A költő sorsa: lángot lobantó kopjafa a temető kapujában.

És a festőművészé?

Fekete vér az ecset hegyén.

A drága Endre bácsi. Bátyánk a múlatlanságban, boldog serpánk az örökélet végtelenül suhanó lépcsőin.

Kedveltük egymást, ő volt a duflacsudás virizses varázsló, a titkos erdei kis- és nagymanó. A kismanó fehér, a nagymanó inkább fekete, de szürke is. Ha belefújt a kürtjébe, vigyorogva rezegtek a  mogyoróbokrok, és egymást okolva bokrozták kacskaringós farkukat a mennyre a falánk mókurik.

Halálomon túl is szeretem a szép és igaz életű öregeket. Művészi krédóját fejtegetve

meggyőződésem, hogy amikor már régen nem leszünk, Kusztos Endre arca, évezredek tűntén hívják bár elő mindenfelől, a síromból is: a jóság  és szelídség jegyében ragyogva küldi majd mosolygó jeleit a világ szerelmetes szívére.

***

Pethő László Árpád

 

Összefonódás

                 In memoriam Kusztos Endre

Ahogy a víz csobog
mintha isten kürtje
ébresztene – ébreszt ám
hogy lerajzolhasd a
láthatatlan remegést az
összetartozást – és végül
az ég csillogása mellett
az összefonódást a
lélegzetvételnyi ölelést
mely benne van az ég
és a föld közötti levegőég-
ben – a lét és nemlét
mítoszában örökkön örökké
s a halál utáni létben…

*Androméda Könyvműhely 2000.  A borítón lévő szénrajz és az illusztrációk Kusztos Endre munkái.

*************************************************************************************

Kettős könyvbemutató a Vár-lakban

Doszlop Lídia, Albert-Lőrincz Márton, Kilyén Ilka, Kedei Zoltán

Szavak pipacsokkal, sóhajokkal haikuban

Albert-Lőrincz Márton haikukötete szűkszavú lírát sejtet, ez természetesen a műfajból fakadhatna, ha előzetes ismereteire, vagy, rosszabb esetben, előítéleteire hagyatkozna az olvasó. Mindez, persze, addig tarthat csupán, amíg kézbe nem vesszük az új kiadványt és lapozni, olvasni nem kezdjük.

Bár a tizenhét szótagos haiku már terjedelménél fogva sem lehet alkalmas a bőven áradó líraiság betűkbe öntésére, a szerző részéről tudatos műfajválasztás esete forog fenn. Nézzük hát, mi szólhat az igen rövid terjedelem mellett? Elsősorban a tömörítés lehetősége, illetve pontosabban fogalmazva, követelménye. Lehetőség, ha élni akarunk vele, és talán csak akkor követelmény, ha megköt. A kötetre való haiku megléte azonban ez utóbbi ellen szól.

A könyv tartalmát a szerző (gyaníthatóan ő maga állította össze a kötetet) nem csoportosította tematikus fejezetekbe, vélhetően ennek az az oka, hogy nem csupán két-három nagy téma foglalkoztatja. Ez az első oldalak átolvasása után már kiderül, hiszen a címadásban a témamegjelölésre erősít rá. Ugyanis a már emlegetett tizenhét szótagon felül van az egyes alkotások címe, mondhatni ezen a kötött terjedelmen felüli a cím. A szerző módszere a címadásban nem egyetlen eljárás, amit végig és következetesen érvényesítene, például jelképek, elvont fogalmak sűrű használata. Ennélfogva jelképet, elvont és konkrét fogalmakat egyaránt találunk címként kiemelve. Alkotás, erkölcs, szabadság, nosztalgia, illúzió mint elvont fogalom mellett nem ritkábbak a teljesen konkrét, néha nagyon egyedi megnevezések: Vegyétek, Víz fakad, Lépteink, Kezeim között, Seregélyek stb. Címként emel ki egy-egy időpontot (December 5., December 10.), vagy számot (60.), akár nevet is (Diogenész, Szekeres Ferenchez, Ágnes, L. Cs-hez), akihez szól a vers. Földrajzi név (Stasbourgban, Bélapátfalva) és irodalmi műfaj (Razglednica) egyaránt akad a címek között. Meg olyan fogalmak, amelyek jelentéssűrítésre kiválóan alkalmasak: Igazgyöngy, Kutyavilág, Otthon, Harangszó, Csodaszarvas, Bilincs, Szerelem, Sikoly, Nincs alku stb. A sajátos szóösszetételek kiválóan alkalmasak a saját mondanivaló, a költői üzenet kiemelésére: Génvonal, Párhuzamos vonalak, Kővilág, Pannonszerelem, Tél-kötél, Úr-tánc.

A könyv alcíme (168 haiku + 2 csokor) nem szokványosan emeli ki a külön fejezetbe sorolt és fejezetcímmel is jelölt haiku koszorút. Mindkettő a naptári év telésére figyelmeztet, az első Hónapok (12 verssel), második az Évszakok címet viseli, négy évszak négy haikuba sűrítve.

Maga az ember nem csupán alkotóként jelenik meg, bukkan fel a sorokban. Amikor úgy fogalmaz a Leltár címűben, hogy egy időszakhoz „Hozzáadott egy ráncot / a Telhetetlen”, akkor mindannyiunk leltáráról van szó. De szó esik később az öregkorról is (Erkölcs). Meg általában az élet értelméről, erről ezt olvashatjuk: „A verseny örök / célvonalába befut / az ember s kifut” (Verseny).

Papíron oldalnyi terjedelmet elfoglaló gondolatsorokat sűrített egy-egy haikuba a szerző. A zene hatalma címűben így fogalmaz: „Nagy termek díszes / ajtóit nyitó vonal / a violinkulcs.” Legtöbb szöveg kijelentés, ám nem választható szét minden esetben a lírai Én és a földgolyón élő összes többi ember (lehetséges) mondandója, észrevétele. Ilyen esetekben a költő mintha kibújna a szerző köpenye alól és egy éppen a közelben járó vagy szemlélődő személy nevében szólalna meg. És nem hiányoznak a kérdések sem, hiszen nem olyan világot rajzolnak mondatai, amiben minden egyértelmű, és minden kérdésünkre választ kaphatunk.

Albert-Lőrincz Márton

Maga a műfaj is versbe kerül, például a Fagyöngy címűben: A fénytörésben / kinő tollam fagyöngye: / a halk haiku. Illetve a Szekeres Ferenchez címűben: Magyar észjárás, / nem japán. Feriku? / Magyar haiku.

A költészettel, az alkotással való viszonyát is versbe foglalta, az Utak címűben ezt olvassuk, vallomásként: Szavaim: színes / avaron megtaposott / erdei utak. Ebben a három sorban nincs kétség, annál több bizonyosság: ezekre és az ilyen szavakra szükség van, szükségünk van.

A szerző nem csupán a megfogalmazott gondolatokkal lehet hatással olvasóira. Albert-Lőrincz Márton a nyelvvel való élésben is alkotó módon lépik az olvasó elé, főleg jelentéssűrítő szóösszetételeiben. Ilyen példákkal bizonyítható ez a kitétel: lélekellentét, szellőló, égkardigán, sárfolyó, télkötél, harmat-haj, kultúrlövedék stb.

A megszokottnak tűnő képet, jelenséget is úgy fogalmazza versbe néha, hogy megdöbbenjünk mívességén, finomságán, törékenységén: „Jég vékony körmén / szétpattogzik a festék: / ruhát vált az ősz” (November). Máskor meg a lírai énen átszűrt élmény éppen a szokatlanságával ragad meg: „Rőt pipacsmező / közepén órarugó / a szürke földút” (Július). Az ember, sőt maga az alkotó sem mentes a negatív élményektől, ezt alkalomadtán képtelenségek vetíthetik előre: „Lármázik a csend. / Suttog a kék éjszaka. / Tűz ropog. Hol vagy?” (Csend). A líra és általában az alkotás nem hozhat megoldást, csupán dokumentálja, néha folyamatnyi, máskor meg éppen emberéletnyi idő múltán. Ilyen sűrítésre példa a (Retro) című: „Könny is lehettem / volna, sóhaj se lettem. / Pehelyként éltem.” Ezek a súlyos, vagy éppen könnyű sorok arra szolgálnak bizonyítékul, mennyivel szegényesebb lenne a líra, ha az alkotó nem a saját környezetében, nem az általa szemlélt világban látná saját magát.

A Törtarany mint kötet nem koronát helyez a világban jól-rosszul elboldoguló vagy éppen botladozó ember fejére, hanem inkább – még a címmel is – arra figyelmeztet: az élmény, még ha néha megszenvedett is, igazi érték, hiszen helyettünk senki nem élhet át egy-egy érzést, hangulatot, hogy az aztán a mienkké válhatna.

P. Buzogány Árpád

***

Lírai kollázs-parádé – családról és tollforgató barátokról

(Kedei Zoltán Grafolíra című kötetéhez)

Grafolíra. Létezik ilyen szó? Ha leírjuk, és elolvassuk a hangzása szép, beszédes is, létjogosultsága van, hát létezzen. A cél ugyebár, újszerűt létrehozni! Lássuk csak a kezdeteket. Mit is rejt a szó? A grafo szó lehetne a grafológia, grafika szavaink rövidítése, a líra jelentése pedig nyilvánvaló. De ne fokozzuk tovább a kíváncsiságot, leplezzük le!

2016. augusztus elejét írunk. Kedei Zoltán festőművész modern képalkotási eszközként felhasználva a számítógép nyújtotta lehetőségeket, saját kedvtelése nyomán lírai és képzőművészeti alkotásai (grafika, tusrajz, olajfestmény) ötvözetéből születik az újszerű grafikai alkotás. Bölöni Domokos író napokon belül a „hetvenkedők” sorába lép, augusztus 11-én tölti a 70. évét. A születésnapi köszöntőhöz baráti ajándék jár, kézenfekvő az ötlet: legyen egy Bölöni Domokos-vers, és a szalmakalapos tusportré az ajándék kiinduló motívuma. A mű készen áll, a köszöntés aktuális, az ünnepelt pedig azon nyomban nevén nevezi az ajándékot: „ez grafolíra”.

Kedei Zoltán dedikál

No lám, szárnyalhat a képzelet, lehet tervezni. Kedei Zoltán kijelenti: „sorozatot készítek, lírai gondolataimból építek bele ezekbe a munkáimba”. Igen ám, de az alkotás tűzében újabb és újabb képek jelennek meg. Új ötletek. „Elhatároztam, mondja a művész, pennás barátaimról készítek grafolírát”. Az alap adott, hiszen pár éve Kedei Zoltán tusrajzot készített több kortárs, erdélyi tollforgatóról. Ezek egy része a korondi művelődési otthon képtárcsarnokában látható. Előkerülnek a portrék, lázas levelezés folyik, a művész felkéri barátait, hogy lírai hangvételű rövid verseket, írásokat küldjenek elektronikus postán, a készülő „rajzokhoz”. Érkeznek a versek, írások, kezdődhet a munka. Akikről még nincs tusportré, azokét Kedei szép sorjában megrajzolja. Ez a grafolíra kiinduló eleme. Eddig minden egyszerűnek tűnhet. De az alkotás folyamata nem ilyen egyszerű. Festményrészletek reprodukcióit kell összerakni, apró részletek szintetizálása során a tusportré és a szöveg egységessé kovácsolódik. Képzőművészeti albumot tartunk kezünkben, újszerű alkotásokkal.

Kedei Zoltán nem fél az újítástól, biztos kézzel alkalmazza a számítógépes technikai eljárásokat. Szerencsémre, az internet segítségével az alkotói folyamatot végigkövethettem a kezdeti állapottól a nyomtatás pillanatáig. Láttam, hogyan találnak egymásra a líra és a festmények. Néha röpke fél nap alatt megszületett a kialakult vízió, a terv megfogamzása  után, és  volt olyan is, ami két-három napi alkotói munka eredménye. Természetesen engem is elkapott a szárnyalás heve, még több grafolírát akartam, egyre mondogattam Kedei Zoltánnak, legyen még pár darab belőle. Nagyjából egy év telt el az első alkotás megszületésétől az utolsó grafolíráig. Nyár végén a művész kijelentette: a mű egységes lett, betöltötte hivatását, könyvformába lehet önteni, mehet a nyomdába.  Természetesen nagy örömmel vállaltam a szerkesztést, hisz a fogantatástól kezdve ismertem a műveket. A könyv jobb oldalán kapnak helyet a grafolíra alkotások, bal oldalon oldalon a szövegek. Szerényen meghúzódva, nem hivalkodóan. A kötet a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg, 2017. november elején. Két részre tagoltuk, az első: Köt és számon kér a szeretet. A cím Kedei Zoltán lírai megnyilatkozásaiban gyakorta használt kijelentés. Kedei Zoltán életét hagyományosan az Isten, a Szülőföld és a Család határozza meg. Ezek festészetének is pillérei.  „Hosszú az út Ravától Marosvásárhelyig. A vár-laki műterem inspiráló hangulatában festem vásznaimat. A szülőföld iránti szeretetben hozom létre képeimet, amelyeken helyet kap a család. Röppályám vonalára helyezem el a sorsművészet pilléreit…   A nehéz küzdelemért kárpótol a versenyfutás öröme, és teszi gazdaggá életem.”

Az alkotás pillanatát örökítik meg az alábbi sorok: „A dolgos emberek sorába állok, és szívom édes mámorát a mának. Amikor lila palástban megérkezik a hajnal, öleléssel raktározom magamba a természet nyújtotta élményeket. És mint aki jól végezte dolgát, sziesztázom. Merre tovább? Grafolírákat készítek tollforgató barátaimról. Egyszer talán rám kerül a sor.” (Kedei Zoltán: Talán egyszer rám kerül a sor, 2017. február 20. Forrás: a szerző Vár-lak blogja)

Az első fejezet fő témái természetesen a család: szülők, feleség, gyermekek, unokák. Emléket állít mindannyiuknak. Fáklyaként világítanak, utat mutatnak: Szüleimre emlékezem, Kék elégia, Beállt a csönd, Festő születik, Köt és számon kér, Magyar álom. Emléket állít az 1967-es, első önálló festészeti tárlatának, Ötven év távlatából címmel. „Igazságforrásból merítek vederrel. Túlsó parton várnak szeretteim. Pakolva jövök.” (Szüleimre emlékezem) „Hív a kék, hív a végtelenség felé. Színeiben őrzöm anyám emlékét.” (Kék elégia) „…kandikálok szűk réseken fájó szívvel maradok az eltávozott után.” (Beállt a csönd)

A Festő születik, és a Köt és számon kér lírai sorai gyermekeihez íródtak: „Érvényre juttatom a családot, mint a művészet tiszta forrás vetületét. Jövőt kovácsol.”… „Vászonra viszem életem Tündérét, testet ölt bennem a szeretet”. (Festő születik, Köt és számon kér) „A szépség koszorúját fejetekre teszem, vele együtt munkámnak gyümölcsét örökül hagyom” –, az unokák dicsérete. (Magyar álom)

Az első tömb további négy grafolírája: vallomás, a remény, a szépségteremtés, az életigenlés szimfóniái.

Tizenegy grafolíra alkotja az első részt.

A második: Tétova dallamok – Lírai sorok az életről: a tollforgató barátokról készült grafolírákat tartalmazza. Albert-Lőrincz Márton nyitja a sort, költői képe: „barmok között nemesb társ nincsen,/ nagy súlya bárkád nem süllyeszti el/… / vidd magaddal az Ararátra”, a képzőművész barátot mozgalmas kompozícióra ösztönzi. A remény horgonyának fehérsége dominál, a bárka megfeneklett, a vizek visszavonulnak, az élet diadalmaskodik a víz pusztító ereje felett. (Barmok között)

Ambrus Lajos balladás világa kapcsolódik a élet diadalának gondolatsorához. Archaikus világ vetül ki a grafikai megjelenítésen, öregasszony, kecskerágóbokor, korondi váza „nyakán hamis gyöngy világít”, de a könnyek sem hiábavalóak, értékrendünk, értékítéletünk egészséges fokmérője, „mert csak az a szép itt, ami még fáj is.” És mennyi fájdalom van hányatott történelmünk lapjain. (Azt hiszem)

Templom és kereszt alapmotívumú a következő grafolíra: hálával tartozunk Istenünknek földi létünkért, és hálával tartozunk szüleinknek. Baricz Lajos gondolatait imánkba foglaljuk mi is: „Köszönöm anyám, hogy rám igent mondtál,/…/Köszönöm, apám, örök példaképem,/ te voltál nekem emberségben, hitben…” (Megadta az Isten)

Repülünk a képzelet szárnyán, az erdő sűrűjéből zongoraszonáta  hallatszik. „Önfeledten zongorázott/ a szerelmesen búcsúzkodó nyár”. De nem az Ady-féle fekete zongorán, a halál szimbólumán, hanem fehér versenyzongorán játszik! Mert az ősz nem az elmúlás, hanem a megújulás reménységének évszaka. (Beke Sándor: Zongoraszonáta)

Keserédes „szentmise” követi a zongorajátékot, méghozzá orgonán, Bölöni Domokos tollából: „Az életünk bús protestáns ima,/ az orgonák bősz dallamaira.// Szeretjük egymást, drága Istenem, /két szerencsétlen nincstelen.” (Szerelem Istennek…)

A boldog megadás, az ölelés  pillanatának rögzítése tárul elénk Csata Ernő  versében. „…karjaidban, megbabonázva/ egy bűvös világ rejtelme vonz, /hogy érzéki csalódásunk/ az őrült vágyban,/ újra és újra feloldódjon/ egy kromoszóma nászban.” (Ölelés)

Cseke Gábor a „nyelvtörő sandák” és „vadul rikoltozók” veszélyére figyelmeztet, akiknek „A karzatokról egy-egy vad rikoltás /nyersebb kiszólás bántja a fülük /s míg ízlelgetik mit mondott a postás /a gyanakvás mint szállongó ökörnyál / fönnakad rajtunk és semmi sem segít” (Fönnakad rajtunk)

Továbbgondolnánk a történetet… de Czirmay Szabó Sándor „megzavar” elmélkedésünkben: „bár évek óta /nézlek látni nem látlak/ csak vágyaimat/… elapadt már az /álmok kútja várnak rám /dac-magány évek”. (Hiába már)

És lőn tél, és Hó, Demeter Attila idézi meg versében: „Arcunkon/hivalkodó ráncok/… szavunk elfagy/ a hosszú télben/… lelkünket belepi/a HÓ……….”

A Hadd nézzelek c. versből melegség árad, simogatja hólepte lelkünk: a tekintet melege, a kuckó, a becsukott ablakok képzettársításában valóban melengetjük lelkünket. (Doszlop Lídia: Hadd nézzelek)

A világ újra, szomorkás szintérré válik, a bohóc is fejre áll: „…ha túl jó az ember,/sohasem elég rossz ahhoz/hogy nagyon szeressék.” (Elekes Ferenc: Magány).

Hogyan is van ez? Miközben tűnődünk, tovább is lapozunk… Újra napfény, a Kedves arcának fénye világít, „…közelséged/megvilágította/az élet/sötét oldalát…” – olvassuk Fülöp Kálmán Arcod című versében.

A szerelmi líra hangulatában maradunk, ezúttal mozgalmas grafikai szemléltetésében, hullámokon táncoló hajó, zátonyra futott hajó, üszkösre égett árboccal. (Hadnagy József: Mint mesék szép kalóza)

De tavasz közeleg, és oly jó megpihenni a fehér lombok közt. (Komán János: Magány)

S ha tavasz, akkor Március, könnyed erotikával telített líra, Kuti Csongortól: „..Köldököd puha pihéi/ a játszi napsugarakat/ hasztalan próbálom lecsókolni…”

Láng és tűz, a mindig megújuló tűz-ajándék megtestesítője a tűzmadár. Márton Károly.

Augusztusi csillaghullásban: reflexió törékeny sorsunk felett, a grafikai megjelenítésben töviskorona és kereszt melynek tövében tanakodó emberek: „…sorsunk/ a villanyásni lét:/ alázuhanunk/ és elégünk hirtelen.” (Molnos Ferenc: Hulló csillagok)

Óda Segesvárhoz, Nagy Ferenc verssel tisztelgett szülővárosa előtt, amely születésekor, a múlt század elején még büszkén „szólt” három nyelven. (Segesvár, szép Segesvár)

Leheletfinom érzékiséggel átszőtt vershez, az arctalan örök női szépség rajza társul: „verset olvastam éppen/ benne te jöttél felém.” (Nagy József Levente: Varázslat)

A következő grafolíra a festőművész műtermébe vezet bennünket, Nagy Miklós Kund pár soros műelemzése, A triptichon  kapcsán. (Kedei Zoltán új képe alá)

Ötvös József Vallomása a soron következő tétel, szülőföld, anyanyelvhasználat, a megmaradás, az itthon maradás…A templom, a faragott kopjafa, a fohászkodó emberek képe jelenik meg a vallomás grafikai társaként. Minden, ami megmaradásunkhoz fontos.

P. Buzogány Árpád verse a hajnali ébredés varázsát, az új nap, új célok kedves indítékait sorolja: „Száz madár ébred./…/Hajnalban álmos asszonyi ajkat/ víg férfiak csókolnak…” (Hajnalban)

A szerelmi líra szálán haladunk a kötet vége felé, a szerelem alkotó erejét, hatalmát, varázserejét fedezzük fel újra magunknak Ráduly János páratlan lírai soraiban: „Tartom az eget,/ hogy alkoss, drága,/ építs be engem/ a szivárványba,/ virágoztassad/ föl a szerelmem,/ én is a lelked/újjáteremtem.” (Tartom az eget)

A jól ismert nóták csendülnek fel gondolatainkban, nem is egy, egész nótacsokor, Székely Szabó Zoltán Kamaszkorom melankóliáját olvasva. Itt a legnagyobb gondot a Bodri-kutya okozta. „Hol találok én rajzaim közt kutyát?” – fakadt ki a festőművész. És valóban, a kutya alakja nincs rajta a grafolírán, de annál inkább van szép barna kislány, akácos út, kis kút, kerekes kút, árnyas erdő.

A Sebestyén Péter jegyezte  Lírai sorok olvasásakor felhagyunk a gondolatbeli nótázással, hiszen az isteni szeretet határtalan voltát érzékeltetik: „…Megízleltetted szereteted édességét, hogy ne szerethessek mást jobban, csak Téged, Uram!”

A kötet záró verse az „esőidézés”, ima az esőért, „verj eső verj/ tetőt mezőt/ temetőt//…/légy eső légy /égből hullott/mézcsepp.” (Székely-Benczédi Endre: Esőének)

Olvasás közben döbbentem a szerkesztés élet-írta rendszerére: egyfelől kényeztet bennünket, lírai, szerelmi hangulatot teremtve számunkra, máskor meg szomorkás lelkiállapotunk mondatja ki a keserűség szavait. De minden napunkat át kell hatnia az isteni szeretetnek, a szülőföld iránti hűségnek, a tartásnak, a gerincnek is. Mert az is esztétikai kategória; ha egyenes.

Olyan szeretettel forgassák az olvasók is e könyvet, mint amilyen szeretettel készítette Kedei Zoltán a  grafikai rajzokat. Szép álmodozást!

Doszlop Lídia

A felvételeket készítette: Donáth Nagy György

 

*****************************************************************************************

Benő Attila

EGY SZÁZAD ARCAI

(Részletek egy hosszabb költeményből)

Prológus

Egy századnyi erdélyi,
honvédelemre alkalmatlan
közlegény állt hajdan
beszürkült Bukarestben
őrségben, lesben
kényszer szolgálatban.
’87 és ’88-ban
a Nép Házának árnyékában;
közel az üres boltokhoz,
hol a fény nem jut szóhoz,
túlélési gyakorlatok kényszerében
tizenhat hónapnyi légszomjlétben.
Ahol a képzelet nehéz próbája lett
elgondolni, hogy mégis megered
a megállt, szennyezett pocsolyaidő,
a megszabott,
az elcsatolt,
és a kaszárnya beton­kerítése kidől.
Lesz ’89 januárja,
amikor minden mutató
újra a maga útját járja.
Lesz, ki megússza
ép bőrrel, sérült lélekkel.
Lesz, ki elfeledi
vagy magába temeti.
Lesz olyan idő
amelyben a valós történetek
halvánnyá halkulnak,
csak arcai maradnak élesek
a kísértő múltnak.

Kornél, a raktáros

 

A legszemfülesebb újonc.
Szénafű káplár kedveltje.
(Barátságuk ára
pálinkával előfizetve).

Az első naptól a volt raktáros utódja,
a minőségi uniformisok tudója.
(Akit kedvel, aki véle jóban van,
tiszteleghet testhez álló zubbonyban.)
A természet felruházta
gyakorlati értelemmel:
első ránézésre tudja,
ki milyen ruhát érdemel.
Tihamér és Döme mentéje ócska, kopott;
a Diák fél számmal kisebb bakancsban topog,
csak szakadozó szíjat adhat Millsteinnak;
némelyek fél pár zoknival állnak, várnak.
Gábriel ruhája új, bakancsa ékes.
Nem kérdéses, ki a szövetséges

Oszt, pizsamát, 222 fehérneműt,
felszerelést, jelvényt,
szúrós, gúnyos szavakat
eszet és leleményt,
és parancsolón hallgat.
(Mintha már öreg katona,
nem újonc zöldfülű volna.)

Leszerelés után rendőr
lehet belőle méltán,
hű törzsőrmesternek
szabályos mintapéldány.

A Diák

„A Diák”.
Harmadik naptól így hívják,
(mert így nevezte őt, Kornél,
az örök magabiztosság.)

Mert különcsége mindig szembeötlik.
Villanyoltáskor nem találja az övet.
Éjjel levelet, jegyzetet, fecnit zörget.
És az őrségben is olvas hajnali ötig.

Zubbonya zsebében angol szótár dagad,
szünetekben abból ízleli a szavakat.

A díszlépéseket olykor elvéti könnyen,
és tisztelegni sem tud katonához illően.
Az új teletexten
a hadi üzenet helyett
zűrzavar-verset ütöget,
ha nem érik tetten.

Mintha személyre szabott ködből
mérné a képzelt  távolságot,
mintha várná, újra élednek
a rég kialudt képek, lángok.
Pihenéskor méri az eget,
mintha nem volna jelen, tévelyeg máshol.
Szétoszló felhőket nézeget.
Nem kerüli a tócsát masírozáskor.

Puskacsövén a célkereszt
a fegyvertisztításnál  elhajlik,
és nem jelenti a tiszteknek
Szénafű káplártól az őrnagyig.
De kiderül, ha jön a Nagy Fegyverbizottság,
és az elnöke lehordja az századot
a hadnagy és a kapitány dühöng, kapkod
(„ennyi ostobát egy helyen ki látott?”),
és valamennyien elárasztják mérgükkel
a bukásra álló, gondatlan Diákot.

A parancsnok szabotázs akciót,
hadbíróságot és árulást emleget.
Mint a szegek, koppannak a szavak.
Távolba néz a Diák. Méri a felleget.

Gábriel

A megtermett, szabályos szőkeség maga,
kinek másoknál hosszabb lehet a haja:
ő a párttitkár-százados őrangyala.
Az erdélyi szilvalével
mindig hatásosan érvel:
enyhül a parancsok szigora,
nő a kivételesek sora.

Hajnalban Gábriel ajtót nyit lassan,
és sértőn zengedező himnusz harsan.
Egyetlen gombnyomásra
oszlik az álom-pára.

Harsogás és üvöltés.
A recsegő hangfal sivákol:
Szúr a sértő diadalmenet,
és messzebb szökik a távol.
A visszakényszerített sok élő kísértet
hontalanított létbe sorakozni lépked.

Parancsszóra kezdődik hamar
hajnali nemzeti hangzavar.
Összesen kétszázharmincegyszer.
Nincs ellene orvosság, vegyszer.

Gábriel nem tornászik
novemberi fagyban
vagy sáros latyakban.
A százados-irodánál.
neki sok dolga van:
szolgál, csetlik-botlik, ágál

Hajtja a mély hála.
Nagyokat köpve,
csizmát fényesít
a himnusz szavára.

Millstein

A hallgatag,
önérzetes visszafogottság.
A bajtársaknak egy balgatag.
Annak, aki lát,
sejti, benne mi lappang.
Rejtőzködő borongás,
visszafogott ragyogás.

Zöld szemében
egyszervolt házak állnak
kiolthatatlan,
élénk otthoni tájak.

Átnéz a megnőtt,
hosszú-hosszú napokon
mint szürkélő fátyolon,
melyeknek le kell hullnia,
mint újabb rémálmon,
melynek el kell múlnia.

Éjjel, álmában többeket zavar
összevissza beszél,
ismeretlen, holt nyelveken szaval.

Teleholdkor az ágyából felkel,
és elindul csukott szemmel
megküzdeni a valós rémekkel.

Nappal szinte senkihez se szól.
Csak a Diákkal beszél olykor.

Készül elmondani neki,
hogy az Ádám név földet jelent.
Földet, mely elporlad,
elsüllyed, és újra megjelen.

Szénafű káplár

A vidéki legény.
Úgy terelgeti az újoncokat,
ahogy a tehénnek parancsolgat.

Lám mégis lett belőle valaki mára,
több tucatnyi ember ugrik a szavára.

Ismételt vigyázzállást, büntető hasalást
kéjjel osztja – lássa derékségét hadnagya.
De némelyekhez kíméletes, igaz barát:
a hízelgőket csávában soha nem hagyja.

Jelmondata szól monoton:
„A hálószobátok folyton
tündököljön és ragyogjon!”

5.30-kor a hangszórót túlharsogja,
és zavartan kapkod a parancs sok foglya.
A megalázás módjaiban válogat:
visszaél rangjával, fölényeskedik,
szabályra szoktatja a sorállatokat.

De egy reggel régi, sértő hangja
gyászos és halk lesz, mert az újonc bakák
szapora, dühös ütlegekkel
takarója alatt elhallgattatják.

Simaképű, az őrmester

Hangja pattogóan koppan.
Hisz a tökéletességben
rögeszmésen, megszállottan.
Nem lehet ránc az egyenruhán.
A bakancsnak ragyognia kell
menetelés előtt és után.
A zsebkendő simuljon a zsebben
folttalan, ránctalan, érintetlen.

Erőlteti a tökéletességet:
de hibával teltek a közlegények.
Nem ismeri a csillagos tisztek valós mását,
az utak makacs porát, sem a dolgok romlását.
A Diák nadrágja élén fönnakad egy kifogás,
Dömének, mint mindig, gyűrött a csákója.
Millstein még borotválkozás után is borostás.
és bakancsát nem vikszolta ragyogóra.
Vigyázzállásban élesebbek a szavai.
„Egy szörnyű század kényelmes kamaszai.”
„DE LESZ MAJD ITTEN REND ÉS FEGYELEM!”

„Ez az örök utópia” súgja Millstein
– és a rend ura mellette terem.

Tihamér, a Lunguj

A nyakigláb, égimeszelő,
a tempós járású,
ki a sorból késve lép elő.
Gőgös Gábriel
Lungujnak*  nevezi el,
és a szava megpecsételő.

Első a sorban, lesve tekintget hátra.
De utolsó a parancsteljesítésben.
Jobbra fordulna a Balra át!-ra.
Szidalom  hull ismételten  fejére;
Őrmesteri korholás az ebédje.

De vigasztalja
a naponkénti levél, éltető emlékezet
az elveszett ízek távolából,
amelyet tíz fekvőtámaszért átvehet
gúnyos hangú Szénafű káplártól.

Levelek jönnek, levelek mennek,
és nem enyhül súlya a jelennek.

Lunguj Tihamér egy reggel
nem ugrik  bakancsba, egyenruhába
sem a káplár, sem a himnusz szavára.
Fekszik mozdulatlan. Némán, süketen,
Ordítástól, ráncigálástól nem retten.
Áttetsző, magas fal nő köréje.
Tömény közönyén nem hatol át
a kaszárnya parancsa, törvénye.
Dühöng, tehetetlen a hatalom.
Rést nem tudni vésni a falon.

Hírzárlatos, levéltelen
fehér termekbe szállítják át,
katonai kórházba rejtik
kezelhetetlen magányát.

*Román eredetű szó (lungul ’magas, hórihorgas’)

Sztáncsuj, a főtörzsőrmester

A bajuszos, büszke tiszthelyettes.
Ha ő vezényel, a század lépte veretes
lehetne
de valakik a díszlépest
folyton elbotolják, elvétik
és így egy órán át tart
a díszmenet az étkezdékig,
és egy legény sem veszi már zokon
az indulót hősi zászlóaljakról,
melyek átkelnek a Kárpátokon.

Ha cigarettaszünetben
a Hájas és Tilamér otthoni nyelven beszélget,
Sztáncsuj a szokottnál is dühösebb lesz,
és hamar kiönti magából a mérget:
„Azt hiszem, anyámat szidjátok,
Ha nem értem, mit beszéltek!”,

Ki tudja, a bölcs érv honnan fakad,
de miatta se félhangosan, se suttogva,
beszélgetni más nyelven nem szabad.

Szava ítél, elhatárol, kizár,
sokféle lelket uniformizál.

Most a Diák szól Millsteinhoz:
Marad-e még valami másság,
méltóság ott,
hol terv szerint színtelenítik
a világot?

Az összeállítás forrása: eirodalom.ro

 

Benő Attila Egy század arcai című kötetének könyvheti méltatója Nagy Attila.Marosvásárhelyi bemutatójának időpontja: 2017. november 16., Bernády Ház. ​A kötet (Erdélyi Híradó Kiadó, 2017) Székely Géza kolozsvári képzőművész illusztrációival jelent meg.

*********************************************************************************************

Ráduly János 80

Ráduly János Ko­ron­don szüle­tett 1937. október 27-én. Egy személy­ben pe­dagógus (ma­gyar­tanár, de volt kézi­lab­da-edző is), népraj­zi gyűjtő és szakíró, rovásírás-ku­tató, költő és műfordító, közíró, pub­li­cis­ta, művelődésszer­vező, érdekképvi­se­le­ti ve­zető. Rangját nem címek és érde­mek, dip­lomák és kitüntetések jel­zik, ha­nem a széles körű meg­becsültség, az őszin­te el­is­merés, a tisz­te­let és sze­re­tet, s nem utolsósor­ban a népszerűség, amellyel tel­jesítményét nem­csak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdély­ben, ha­nem határo­kon túl, szak­mai körökben, min­de­ne­kelőtt pe­dig az „egy­szerű” ol­vasók népes táborában is nagy­ra értéke­lik.

A ma­rosvásárhe­lyi Bo­lyai Líce­um­ban érettségi­zett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líce­um­ban volt ne­velő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bo­lyai-egye­te­men szer­zett ma­gyar nyelv és iro­da­lom sza­kos tanári ok­le­ve­let 1966-ban. Első írását a ma­rosvásárhe­lyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Nap­sugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Har­gi­ta, He­li­kon, Ha­zanéző és számos más újság, lap, folyóirat mun­katársa. Vers­sel sze­re­pel a Meg­talált világ (1968) című an­tológiában; költőként évti­ze­dek­kel később je­lent­ke­zik újra (Az árnyékok la­ko­dal­ma, 1995; Fény és gon­do­lat, 1996).
Folklórku­tatói pályája egy Fa­ragó József­fel együtt közölt, később németül és csehül is meg­je­lent ta­nulmánnyal (A népbal­ladák egy romániai ma­gyar falu mai köztu­datában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötet­ben tárta fel a Kis-Küküllő men­ti Kibéd népme­se­kincsét és gaz­dag bal­la­daköltészetét, s rend­sze­re­sen ta­nulmányok­kal sze­re­pelt a Népis­me­re­ti Dol­go­za­tok, az Eth­no­gra­phia, a Népraj­zi Látóhatár, a Kri­za János Népraj­zi Társaság Évköny­vei, a Jahr­buch für Volks­li­ed­forschun­gen köte­te­i­ben.
Az erdélyi rovásírásos emlékek ku­tatásával és értel­mezésével fog­lal­ko­zik. 1990-től tag­ja a Kri­za János Népraj­zi Társaságnak, a Nem­zetközi Ma­gyar Fi­lológiai Társaságnak; 1999 óta a Ma­gyar Írószövetség tag­ja. Tag­felvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évek­kel ezelőtt el­utasítot­ta. Leg­na­gyobb részt saját gyűjtéseit tar­tal­mazó köte­tei: Kibédi népbal­ladák (1975), A vízitündér leánya (1978); El­in­dul­tam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népbal­ladái. 1979); Tündérszép Mo­solygó Ilo­na (Kibédi népmesék, 1980); Az álom­fejtő fiú (Kis-Küküllő men­ti népmesék, 1985); Mi­kor a szolgának te­lik esz­ten­de­je (A kibédi gaz­dai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő men­ti népmesék, 1989); Hold el­ej­ti, Nap fel­kap­ja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Ma­ri­ka (mesék, 1993); Szép Mag­dol­na (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lo­vai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őse­ink (Adalékok rovásírásunk is­me­retéhez, 1995); Ve­tet­tem gyöngyöt (Népköltésze­ti ta­nulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Ko­rond, 1998); Nem­ze­ti kincsünk, a rovásírás (1998). Versköte­tei: Az árnyékok la­ko­dal­ma (Gyer­mek­ver­sek, 1995); Fény és gon­do­lat (uo. 1996). Le­fordítot­ta Emi­nes­cu Esti csil­lag című költeményét (1993); Ni­chita Stănes­cu-fordításait a Barátság című an­tológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor koránt­sem tel­jes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly János­sal megáldott Kibéd. Életét és tel­jes munkásságát a szülőföld, a válasz­tott szülőfalu népha­gyományai feltárásának szen­tel­te. Ko­ron­don szüle­tett, a közeli Csok­falván ne­vel­ke­dett, vi­szont mindvégig Kibéden élt és al­ko­tott, foly­tat­ta és ki­tel­jesítet­te két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás ku­tatásába is szen­vedéllyel kap­csolódott be, számos ki­advány­ban számol be eredménye­iről. Sok­ol­dalúságát jel­zi áll­ha­ta­tos je­lenléte a ma­rosvásárhe­lyi Népújságban, a Múzsa és Sti­pen­di­um című melléklet­ben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr va­la­mi­lyen műfaj­ban ne je­les­ke­dett vol­na a me­gyei lap­ban. Ku­tatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mel­lett rend­sze­re­sen közölt felnőttek­nek és gyer­me­kek­nek szóló költeménye­ket és meséket, emlékezése­ket, anek­dotákat.
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az élet­korát jel­zi, ha­nem a neve alatt meg­je­lent ki­adványok számát. A ma­gas szám ne ri­asszon el sen­kit, és irigy­kedésre sem való, mert jórészt főleg füze­tek sorát je­len­ti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik hai­kuját idézem: „Ma­gamról ennyit: / Foly­ton be­le­bot­lom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőies­kedés, ha­nem a pusz­ta való. Hi­szen a kétszáz éve szüle­tett nagy költőnk egyik őszikéjére utal­va ezt is leírja: „A »függet­len nyu­ga­lom­ra« – míg dol­goz­tam – vágyva vágy­tam. // A függet­len szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit ke­res – Arany János­ra gon­dol­va)
Iri­gyel­ni ki­tartó és példa­mu­tató követ­ke­ze­tességéért érde­mes, amellyel úgy rak­ja össze dol­gos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tet­szetős, kedvünkre gyönyörködhetünk ben­ne. Talált magának kiadót (Ga­ra­bont­zia, Ma­rosvásárhely), amely haj­landó a pár tíztől leg­fel­jebb félszáz ol­da­lig ter­jedő, te­ma­ti­ku­san válo­ga­tott munkáit híven és gyor­san ki­nyom­tat­ni. Így aztán a kései fi­losz­nak, aki ta­nulmányoz­ni óhaj­taná en­nek a sok­ol­dalú em­ber­nek az irománya­it, nem lesz nehéz dol­ga, hi­szen külön-külön ol­vas­hat­ja a gyer­mek­ver­se­ket, a „felnőtt”-ver­se­ket, a hai­ku­kat, a fordításo­kat, a rovásírásról szóló gaz­dag közlésanya­got, az aprólékos népraj­zi gyűjtőmun­ka szak­szerűen szer­kesz­tett da­rab­ja­it és a szerző re­cen­zióit, közművelődési írásait, újságcik­ke­it is. A tu­dományos igényesség, a szak­szerűség a fő jel­lemzői e művek­nek, jótékony rá­adásként pe­dig az élő beszéd közvet­lensége te­szi ro­kon­szen­vessé Ráduly János stílusát, „nar­ratíváját”. A szöve­gek ol­vastán szemünk előtt körvo­na­lazódik az első ge­nerációs értel­miségi, egy iga­zi székely self-made man küzdel­mes sor­sa, aki­nek legértéke­sebb kin­cse a meg­szer­zett tudás, amellyel oko­san sáfárko­dik, tálen­to­ma­it nem herdálja el. Példa­mu­tató a hi­vatástu­da­ta és ko­nok, céltu­da­tos munkálkodása, végte­len türel­me és szor­gal­ma, kivéte­les mun­kabírása. Szel­le­mi pillérei: az előtte járók nagy­szerű példája, ott­ho­nosságtu­da­ta, ra­gasz­kodó szülőföld­sze­re­te­te.
Küzdel­mes pálya, vidékiség, re­me­te­élet. Nem so­kan vállalták/​vállalják az ilyen sor­sot. Részle­tek „vakációs naplója” (Jaj­kiáltások a fehér papíron) 1989. au­gusz­tus 3-i, csütörtöki be­jegyzéséből:
„Reg­gel fél hétkor ki­pat­ta­nok az ágyból, készülök Szovátára. (…) Egye­ne­sen a köny­ves­bolt­ba tar­tok. Nem kap­tak új küldeményt Vásárhelyről, men­je­nek be a cso­ma­gok után, ők nem tudják el­hoz­ni, nincs mo­tor­ina. – Hát ne­kem hon­nan le­gyen ben­zi­nem? – kiált föl az elárusítónő. Hábo­rog. Egészen közel ha­jol hozzám, félhal­kan megkérde­zi: – Tud­ja-e, hogy ilyen­kor mit mond a székely? – Mit? – Meg va­gyunk baz­va! (Így, csak z betűvel).
Egyetértően bólin­tok.
Utam most a pi­ac­ra ve­zet, ahol vi­szont egyet­len lel­ket sem le­het látni. (…) Az önki­szolgáló előtt mint­egy száz em­ber állja türel­me­sen a sort, a sor­elsők már reg­gel hat­kor, fél hétkor gyüle­kez­ni kezd­tek. A hen­tesáruról tehát le­mon­dok. Az utcán találko­zom a te­le­pi köny­ves­bol­tosnővel, inti, áll­jak meg.
– Jöjjön – azt mond­ja –, eb­ben a pil­la­nat­ban néhány cso­mag írópapír érke­zett. Óriási meg­le­petés, száz lejért azon­nal meg­ve­szek egy egész cso­mag­gal, ezer ív van ben­ne. Egyelőre tehát meg­oldódik a papírkérdésem. A tízes busszal in­du­lok haza. Itt­hon le­gelőbb répa­la­pit vágok a csirkéknek (a kert vi­zes-sáros), majd ismét az íróasz­tal­hoz te­lep­szem. Jó vol­na, ha be tudnám fe­jez­ni a mu­tatót, hi­szen hol­naptól egy hétre szolgála­tot kell tel­jesíte­nem az is­kolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucs­kos káposz­ta kif­li­vel. Másfél órát pi­he­nek, mire fölébre­dek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-ki­pil­lant a nap. Mindjárt kaszát ra­ga­dok, zsákot a vállam­ra, s fűért in­du­lok az is­ko­la­kert­be. Muszáj, alig van mit ad­nom a nyu­lak­nak. A fű vi­zes, szétosz­tom vékás ko­sa­rak­ba, s a konyhában szárítgat­juk. Aztán újból az íróasz­tal, tovább a mu­tató.”

Fan­tasz­ti­kus mun­kabírásáról árul­ko­dik a napló utolsó be­jegyzése (1989. aug. 23., szer­da.):
„Késő délután elkúrálom az álla­to­kat, s vissza a kézirat mellé, a va­csoráról is »meg­fe­led­ke­zem«. Pon­to­san éjfélre kész az új, a végle­gesített válto­zat: 380 gépelt ol­dal három példány­ban. Egy­szer még – hol­nap, hol­nap­után – át fo­gom az egészet ol­vas­ni, aztán me­het Ko­lozsvárra. Címla­pot kell még gépel­nem hozzá. A leg­első lap­ra ez kerül: Hold el­ej­ti, Nap fel­kap­ja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, be­ve­zető ta­nul­mánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A mun­ka­tempó diktálta feszültség las­san oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyi­re fáradt va­gyok. Le­fek­szem, de fur­csa mód nem tu­dok alud­ni. Látomásaim van­nak. Egy adott pil­la­nat­ban a reg­gel fel­kelő nap látványa je­le­nik meg előttem.
– Olyan, akár a fris­sen sült kenyér – mon­dom. A ha­son­la­tot kitűnőnek érzem. Az agyam­ban gyer­mek­vers mo­toszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reg­ge­len­te, / mi­kor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / ke­mencéből / most ki­emelt / sült kenyér.
A vers­be­li sült kenyér il­latától elbódul­tan al­szom el.”

A tisz­ta szívű em­ber tud így érez­ni és írni. Aki­nek a lel­ke is il­la­to­zik, akár a me­se­be­li lágy kenyér.

---

www.3szek.ro

***

Ráduly János

Dal Kibédről

Bécsbe, Budapestre
csak a szívem vágyik,
az ott élést, lakást
nem bírom sokáig,
lélegzeni – nagyot –
csak Kibéden lehet,
a cseperedő vágy
itt nagy útra kelhet;
testemnek e falu
megmaradt alapnak,
hegyei nyergéből
felcsapok angyalnak.

Ráduly János szövege eredetiben kézzel/számítógéppel írott, megszokott nyomdai formájú,
egyetlen szakasz, 12 soros lírai alkotás költemény.
A költő vallomása, szülőföldje iránti szeretete, ragaszkodása, vonzódása teremti meg a
szövegösszetartó erőt.
Egyetlen, többszörösen összetett mondattal teremti meg ezt a kohéziót. A mondatokban birtokos
személyragos szavak – szívem, testemnek, hegyei nyergéből – kapcsolják össze a költő személyét
Kibédhez, és hitelesítik a költő ragaszkodását… Négy egyes szám harmadik személyű –
vágyik, lelhet, kelhet, megmaradt – és egyetlen egyes szám első személyű – felcsapok – ige
segítik a szövegértést, fogalmazzák a költő vallomását.
Jelentéstani elemként a költemény címe Dal Kibédről – témamegnevező, utal a szövegre.
A vers 2017-ben született, és a szerző vallomásos monológja.
Valóságos világképet rajzol meg a költő, aki nyugalmazott erdélyi magyartanár Kibéden. Ennek
alapján az olvasó a háttérismereteivel kialakíthat elméjében egy képet a vers világáról.
A vers nyelve magyar, mai, írott, szavalva szóbeli, érzelemkifejező, szépirodalmi mű.
Stílusa is szépirodalmi. Jóhangzású szavak sorakoznak a költeményben a mondanivalónak
megfelelően. Verselése magyaros:
Bécsbe, Budapestre csak a szívem vágyik
─ / ─ / ─ / ─ 4/2/4/2 négyütemű tizenkettes
Rímei: a b x b.
A költeménybe válogatott szavak szótári jelentésére ráépült a szövegösszefüggésből adódó
érzelmi-hangulati többletjelentés, közöttük is a három tulajdonnév – Bécs, Budapest, Kibéd –
mellett a közös főnevek is: szívem, élést, lakást, vágy, útra, testemnek, falu, alapnak, hegyei
nyergéből, angyalnak, a költő testi-lelki mivoltát, érzéseit, rokonszenvét, kívánságát fejezik ki,
az igék pedig cselekvést, történést, létezést neveznek meg, a költőt magát kötik verséhez…
Hely- és időhatározók társulnak hozzájuk: Bécsbe, Budapestre, ott, sokáig, Kibéden, itt,
nyergéből…
A költő vallomása szóképek nélkül is kifejező, tömör, megható, szívhez szóló…
A vers kijelentő mondatai érzelemmel telítettek, szemléletesek.
A igei állítmányok verbális stílusú szöveggé alakítják Ráduly János ars poetikáját….

Málnási Ferenc

***

Ráduly János 80 éves

Október 24-én jeles eseménynek adott otthont a kibédi Mátyus István Általános Iskola, ahol 80. születésnapja alkalmából a Kriza János Néprajzi Társaság – „értelmiségi helytállásáért, a kibédi székely népköltészet kitartó összegyűjtéséért és módszeres feldolgozásáért” – Életműdíjjal tüntette ki Ráduly János Kibéden élő magyar szakos tanárt, néprajzkutatót.

Az ünnepség az iskola diákjainak köszöntőjével kezdődött, majd dr. Pozsony Ferenc professzor, akadémikus, a Kriza János Néprajzi Társaság tiszteletbeli elnöke méltatta az ünnepeltet, röviden bemutatva életpályáját és szakmai munkásságát.

Ráduly János 1937. október 27-én született Korondon. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyt, a Bolyai Líceumban végezte, ahol 1955-ben érettségizett. Magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelét a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerezte 1966-ban. Rendszeres terepkutatásokra épülő és módszeresen összeállított diplomadolgozatának címe: Kibéd népballada-költészete.

Előbb Erdőszentgyörgyön volt nevelő, majd 1962-től Kibéden magyar szakos tanárként dolgozott egészen 1998-as nyugdíjazásáig. Pedagógusként évtizedeken át a magyar nyelv, irodalom és kultúra nemzeti és egyetemes értékeire nevelte a kibédi kisiskolásokat. Ebben a Kis-Küküllő menti faluban élt hosszú évtizedeken át, távol az egyetemi és akadémiai intézetektől, jól felszerelt szakkönyvtáraktól, tudományos fórumoktól, rendezvényektől.

Az 1950-es évek közepétől kezdődően szerteágazó népköltészeti kutatásokat végzett lakóhelyén. Tudatosan és nagy kitartással gyűjtötte össze a Kibéden élő népballadák, népmesék, népszokások, kántálóénekek és imák, valamint tréfák és találós kérdések szövegeit. Nagy áldozatvállalással végzett feltáró munkájának eredményei az 1970-es évek közepétől kezdtek rendre megjelenni különböző szakperiodikákban, gyűjteményes és egyéni kötetekben. A több mint 120 egyéni publikációja közül ezúttal csak párat, a legjelentősebbeket emeljük ki.

Első önálló kötete (Kibédi népballadák) 1975-ben a bukaresti Kriterionnál jelent meg, mely 155 magyar klasszikus balladát, rabénekeket, betyár- és új stílusú balladát tett közzé a településen lejegyzett 198 szövegváltozat közül. A kiadvány szakmai érdeme és értéke elsősorban abban rejlik, hogy igen ritka régi balladatípusok (A megégetett asszony, A falba épített asszony, Az elcsalt anya, Az elrabolt feleség, A zsivány felesége, A gazdag asszony anyja, A halálraítélt húga, A halálra táncoltatott leány, A megesett leány, A három árva stb.) patinás nyelvezetű, helyi változatait tette elérhetővé az érdeklődők és szakkutatók számára. Kiemeljük, hogy kötetében számtalan régies motívumokban gazdag rabéneket és keserveseket is közreadott. Gyűjteménye egyértelműen bizonyítja, hogy a 20. század közepén ebben a Kis-Küküllő menti faluban még változatokban gazdag betyár- és új stílusú balladák, dalok éltek. Ráduly János kötetét szakszerű előtanulmánnyal és módszeresen összeállított filológiai apparátussal látta el. Határozottan szakított a korabeli hagyományokkal, kiadványát nem akadémiai kutató gondozta. Kihangsúlyozzuk, hogy nemcsak a magyar nyelvterületen, hanem Európában is ritka teljesítmény kötete, mely egyetlen szerző egyetlen településen összegyűjtött, gondosan megszerkesztett, szakszerű filológiai apparátussal ellátott balladakorpuszát tárja az olvasók és a szakkutatók elé.

Pár évvel később, 1979-ben jelentette meg a kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára balladatudását tükröző gyűjteményét (Elindultam hosszú útra), mely elsősorban a magyar egyéniségkutató iskola hagyományait és módszereit követte, s kibédi példán keresztül mutatja be, hogy a kivételes tehetségű személyeknek milyen fontos szerepe van a népköltészet életében, előadásában, fenntartásában, átalakításában és átörökítésében. Míg elődei elsősorban a népmesék kapcsán elemezték a kiemelkedő egyéni előadók szerepét, Ráduly János (Kallós Zoltánhoz hasonlóan) egy tehetséges kibédi magyar ajkú cigány asszony kivételes balladakészletét vizsgálta és értelmezte.

Ráduly János egyik legtöbbet idézett, legtöbb nyelven megjelent tanulmánya (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) igencsak korszerű, módszeres szociológiai kutatásra épült, melyben arra mutatott rá kvantitatív módszerekkel végzett kutatásainak segítségével, hogyan élnek a népballadák egy Kis-Küküllő menti faluban a 20. század második felében, tehát az erőszakos kollektivizálást követő évtizedekben. Megjegyezzük, hogy különleges utat járt be tanulmánya, mely előbb Faragó Józseffel közösen, tehát a terepkutató és a szerkesztő neve, majd csak az akadémiai kutató neve alatt jelent meg különböző erdélyi, magyarországi és európai kiadványokban.

Igencsak nagy vitát gerjesztett Mikor a szolgának telik esztendeje, 1987-ben megjelent kötete. A kibédi gazdai szolgák visszaemlékezéseit tartalmazó kiadványt már közvetlenül megjelenése után heves szakmai vita követte, melynek során élesen konfrontálódtak különböző klasszikus néprajzi és kulturális antropológiai módszerek, fogalmak, nézőpontok, melyek végül is eredményesen tisztázták a korszerű szöveggyűjtések, lejegyzések, szövegközlések tudományos módszertanát, elemzési és értelmezési lehetőségeit és korlátait. Tehát Ráduly János ezzel a könyvével hatékonyan elősegítette a néprajzi és az antropológiai gyűjtői és értelmezési módszerek modernizálását, megújítását.

Kiemeljük, hogy Ráduly János ebben a Kis-Küküllő menti református faluban páratlan értékű ráolvasásokat, népi imádságokat és kántálóénekeket is összegyűjtött, publikált. Kiadványaiban (Kibédi ráolvasások, népi imák, legendaballadák, 1997; Hozzád fohászkodom imában, 2009) azt bizonyította, hogy nemcsak a katolikus székely vagy csángó falvakban, hanem a protestáns településeken is archaikus elemekben gazdag rituális, vallásos költészet élt egykoron.

Ráduly János az utóbbi évtizedek során jelentős számú népmesekötetet is megjelentetett (Tündérszép Mosolygó Ilona 1980, Az álomfejtő fiú 1985, Villám Palkó 1989, Táltos Marika 1993, Szép Magdolna 1994, A király táncos lovai 1995), melyek azt láttatják, hogy ebben a marosszéki faluban hogyan meséltek, tréfálkoztak a gazdálkodó emberek egészen a modern kommunikációs csatornák és médiumok megjelenéséig. Publikált meséi és tréfái voltaképpen a marosszéki székely emberek sajátos értékrendjét, metaforikus nyelvezetét és mentalitását tükrözik.

Ráduly János sokoldalú ember: tanár, szépíró, költő, műfordító, néprajzkutató, székely rovásírással foglalkozó művelődéstörténész. Az elmúlt nyolc évtized során páratlan értelmiségi és tudományos életutat járt be, gazdag életművet alkotott.

Életének nagy részét egyetlen faluban, a Kis-Küküllő menti Kibéden töltötte, ahol igyekezett tudatosan összegyűjteni és közreadni a település gazdag, szerteágazó szájhagyományait, folklóralkotásait, kulturális értékeit és szellemi örökségét. A magyar nyelvterületen, Európában is ritka az a falu, melynek szellemi értékeit ilyen alaposan összegyűjtötték, rendszerezték és nyomtatásban megjelentették.

Ráduly János életét alapvetően a makacs, értelmiségi, székely helytállás és a helyben maradás jellemezte, mely alapvetően meghatározta és behatárolta szerteágazó pedagógusi, szépírói, néprajzkutatói életpályáját és tudományos eredményeit is.

A laudáció után dr. Jakab Albert Zsolt néprajzkutató, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke átadta az Életműdíjat, illetve – az alkalomhoz illően – 80 könyvből álló ajándékcsomaggal is meglepte Ráduly Jánost. Ezt követően az ünnepelt két versének felolvasásával mondott köszönetet az egybegyűlteknek.

80. születésnapján hosszú-hosszú, újabb szakmai eredményekben gazdag életet kívánunk!

Kriza János Néprajzi Társaság

*****************************************************************************************

Czegő Zoltán

Ravatal híján

Istenem, Istenem!
Mindeneknek ura.
Étlen halok meg,
míg mások részegen.

Nem vagyok más, mint egy
kivénhedt pária.
És még rólam mondják,
hogy Istennek fia.

Mert hát azok lennénk.
Tanúnk a Biblia.
Ide löttyintett a
legnagyobb mágia.

Már az sem vigasztal,
nem vagyok egyedül.
Megszámlálhatatlan,
aki így elterül,

akinek senkije,
se fia, se atyja,
aki az ölében
szívéből siratja.

Fáj-é a gazdagnak?
Legalább jobban fáj,
ha ki kell nyújtózni?
Szánalmasabb halál?

Mi csak imádkoztunk.
Kaszáltunk felleget.
S még azt is ránk mondják,
együnk falevelet.

Magamra döndítem
síromnak ajtaját.
Odalenn tehetek
minden jót legalább.

Temetni, azt tudunk.
Tán arra születtünk.
Szárazon húznak el
fellegek felettünk.

2017. okt.22.

********************************************************************************************

Összekacsintó mosoly és keserédes líra

 

Kedei Zoltán Vár-laki műtermének két vendége is volt október 24-én: Fülöp Kálmán nagykendi költő és Kádár Dombi Péter székelykeresztúri agyagszobrász.

Kádár Dombi Péter, Doszlop Lídia, Fülöp Kálmán

A rögtönzött műtermi kiállítóasztal megelevenedik, Kádár Dombi Péter agyagszobrai helyet kérnek, és betöltik vidámsággal.

1955. január 22-én született Homoródszentmártonban. Tanulmányait Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen végezte, majd tanáremberként a Csángóföldön, Csíkszentmihályon, Korondon, és immár 21 éve Székelykeresztúron tevékenykedik. „Az agyagot véletlenül vettem kezembe, és amikor rájöttem, hogy érdekes és értékes formákat is ki lehet hozni belőle, István Lajostól, Korond neves keramikusától kértem segítséget. Bandi Dezső úrtól hasznos tanácsokat, útmutatásokat és bátorítást kaptam. Ezután autodidakta módon a szakirodalom és a különböző művészi alkotások állandó tanulmányozásával bővítettem ismereteimet. Elkezdtem agyagba mintázni azt a sajátos világot, amelyet személyesen tapasztaltam meg: a székely paraszti életet, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat. Főleg az átélt élményeimet, amelyek mélyen bennem élnek, próbálom alkotássá alakítani” – vallja magáról.

Kádár Dombi Péter agyagfigurái

Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a főbb helyszínek: Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely, Korond,  Csíkszereda, Barót, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Budapest, Ajka, Kiskunfélegyháza, Karcag, Amiens (Franciaország), Unna (Németország); továbbá rendszeres részvevője a nyári alkotótáboroknak is (Homoródszentmárton, Makfalva, Zeteváralja).

Kádár Dombi Péter

Kádár Dombi Péter agyagszobrai „mesélnek”. Dialógust kezdeményeznek. Szemlélésük nem vált ki harsány nevetést a szemlélőből, mint például Benczédi Sándor (1912–1998) groteszk agyag kisszobrai. Továbbgondoljuk a megjelenített karaktereket. Elképzeljük, mi történne, ha megelevenednének. Ha csak egy lépést is tennének felénk. Ott van a kezét csípőre helyezett, „harcias” testtartású nő alakja, szinte halljuk, amint mondja: „Na mi lesz, apjuk, itt tétlenkedünk naphosszat?!”  Útszéli „pletykaparti” asszonyok között (de úgyanúgy lehetne férfiak között is); olvasó férfialak, botjára támaszkodó bajszos székely atyafi, aki gondolataiba, netán gondjaiba merül, őt meg sem merjük szólítani, hogy ne zavarjuk önreflexiójában; női és férfi arcok agyagba formázva. Van itt táncoló pár, nagybőgőn játszó zenész, vígan összeölelkező komák, vajat köpülő asszony – kedvelhető figurák.

Kádár Dombi Péter nem modell után dolgozik; lelkének mélységeiből hozza elő a székely népi alakokat, úgy formázza agyagba. És nem csak közembereket, történelmi hősöket is. (Dósa György vastrónon való ábrázolása az idei, 2017-es makfalvi alkotótáborban készült egyik munkája).

Bölöni Domokost idézem: „Benczédi Sándor ironikusan szemléli alakjait, gyakran harsány nevetésre ingerlőn mutatja fel a nehezen leplezhető fonákságot, az irigységet, a gőgöt, a dölyföt, a kivagyiságot. Kádár Dombi Péter humora szelídebb, mondhatni: megbocsájtó. Összekacsintó. Mintha ezt mondaná: tudjuk, hogy ilyen a világ, és hogy mi magunk is ilyenek meg amolyanok vagyunk benne –, de hogyan is tehetnénk mást, ha egyszer ilyennek teremtett bennünket az Isten…Ez a szemlélet sajátos lelki alkatából fakad. Habitusa fölöttébb rokonszenves. És ha figuráira is át tudja ruházni ezt a csöndes rezignációt – márpedig miért ne tudná, sikerei azt bizonyítják, hogy igencsak értik és kedvelik művészetét –, akkor máris megnyerte magának a közönséget.”

Persze hogy mosolygunk az agyagszobrok láttán. Mert akkor is rokonszenvesek, kedvesek, ha némelyikük mogorvább, ez természetes, nincs az embernek mindig  harsány kacaghatnékja. Érezzük: jó emberek ők, huncutság van a dologban, alkotójuk is derűs szemléletű, életvidám ember, és ezt átruházza kisszobraira. Szeretjük ezeket a szobrokat, mert a mindennapok emberei, egy-egy vonásban saját magunkat is felfedezni véljük. Magam, és gondolom, még sokat mások is, szívesen kacsintanának össze egy Kádár Dombi Péter kisplasztikával nap mint nap!

Fülöp Kálmán

Fülöp Kálmán visszatérő vendége társaságunknak. Termékeny költő, csak úgy ontja lelkének virágait. Kedvező „széljárásban” alkot, hiszen szülőhelye, Nagykend közössége büszke „saját költőjére”; a községi, balavásári önkormányzat támogatja köteteinek megjelentetését. Bemutatóin résztvesznek a község vezető emberei, ezúttal Koncz Csaba alpolgármester kísérte el a Várba a szerzőt. Fülöp Kálmán most már tudhatja: falujának lakosai elfogadják a poéta voltát, maguk közül valónak tudják, még ha nem is volt ez mindig ilyen egyértelmű.

Sorban a hatodik verseskötete jelent meg a közelmúltban,  Angyalok keresnek címmel, a Kreatív Kiadónál, Bölöni Domokos szerkesztésében és Donáth Nagy György tördelő-szerkesztő munkájának eredményeképpen. A kötetborító elmaradhatatlanul Kedei Zoltán festőművész festménye felhasználásával készült. Előző könyveihez hasonlóan a maga sajátos lírai pászmáján halad Fülöp Kálmán. Nem „adagol” fölösleges csillámot, nem is „beszél” tekervényes fejtörő sorokban; verseinek tiszta a hangzása. Ő maga is így vélekedik róluk, amikor azt mondja: „Verseimet mindenkinek, közérthető módon írom.” Ez a közérthetőség azonban nem von le semmit költeményeinek értékéből. Hangja a nagyközönséget szólítja meg, és el is éri, hiszen mindannyiunkat kellemes érzés tölt el, amikor mindennapi történést, életérzéseket, apró örömöket, boldogságot, hitet, népünk iránti hűséget és számtalan benső érzést tud úgy átadni, hogy egy-egy vers olvasása után akaratlanul is felsóhajtunk: milyen szép, milyen igaz. „Azt mondják, /üvegharang hangzása/ van, verseimnek, /pedig csak az ébredések/ lélek-varázsa bujkál/ a szerény sorok mögött/ tisztán, mint reggeli/ mosakodás közben/ az arcomról leperegő/ ezüstbuborékok.”

Életérzések, pillanatokra vetítve. „A változás múló/ tisztaságát/ ha csak egy percre is/ kezemben morzsolni/ édes élvezet”. Vagy: „csak te és én/ várjuk türelmesen/ a csillagok jelentkezését/ visszatérő álmaink/ örök sziklabörtönében.”

Sorai a köznapi élet szépségeit, de nyomasztó gondjait is sajátos színekben kinálják az olvasónak. Fülöp Kálmán már rég nem keresi hangját. Megtalálta.

„Ég, föld, víz -/ homokszemek// Ne feledjetek./ Ha meghalok,/ rólam csak/ úgy beszéljetek,/ mint földmélyéről/ az elvetett magok.”

Könyvéből egy-egy vers naponta olvasható a Cseke Gábor szerkesztette Káfé Főnix című irodalmi és fotóművészeti lap internetes portálján.

Doszlop Lídia

Donáth Nagy György felvételei

*************************************************************************************

Verselemzés

 

Ferencz Imre

Szászok

                        Veres Istvánnak, aki magyarra fordította

                        Erwin Wittstock: Végítélet című regényét

Éltek hajdanán itt szászok                            s mert látták hogy feladják
s helyükbe költöztek mások                          ezért hát őket eladták

nem bírtak ki még száz évet                        nem maradtak itt a szászok
itt hagyták a szülőföldet                               mert megszűnt a kiváltságuk

nem bírtak ki száz esztendőt                       hajdanán nem ezt a jövőt
másra hagyták a temetőt                             látták ők a szemük előtt

alig maradtak itt páran                                 mikor még övék volt Prázsmár
itt-ott tízen másutt százan                            és mellettük állt a császár

hagytak ők csapot s papot                           jól tudjuk mi hogy a szászok
és nyitva hagyták a kaput                            nem voltak nekünk barátok

itt hagytak otthont és hazát                         gondolták jobb  lesz azokkal
itt hagyták nekünk Drakulát                         kik nem tartottak Kossuthtal

ahol nyolcszáz évig jó volt                          mi az aranynál többet ér
lehízták végül a rolót                                   elveszítették a reményt

nyolcszáz esztendőt feladtak                      nem gondolták hogy véget ér a
integettek a falaknak                                   dicső kommunista éra

minden váruk már védtelen                        azt hogy a berlini falat
mert az enyészet féktelen                          elsodorja majd a Trabant

búcsút mondtak a teleknek                        a szomorú sorsuk meghat
nyolcszáz esztendőt feledtek                     ha nézem a falvaikat

nem viselték el az önkényt                         nélkülük az ország sivár
feladták magukat önként                           mi érezzük ezt igazán

nm maradt a talpuk alatt                           (Tekintsétek kopjafának
elveszítették a talajt                                    ezt a  verset semmi másnak)

2017. augusztus 26.

***

Ferencz Imre költeménye eredetiben kézzel/számítógéppel írott, megszokott nyomdai formájú, 23 szakaszos, két-két soros lírai alkotás, vers. A költő kérése: „Tekintsétek kopjafának ezt a verset semmi másnak”, egyben szövegösszetartó erő is, a 13. században Erdélybe telepedett szászok 20. századi sorsára emlékeztet.

Grammatikailag a 23 szakaszon átívelő, egyetlen, többszörösen összetett mondatot olvashatunk…   A mondatokban birtokos személyragos főnevek: helyükbe, váruk, kiváltságuk, szemük, nekünk, sorsuk, falvaikat….  Ismertetik e népesség sorsát. A költemény igéi szinte kivétel nélkül többes szám harmadik személyűek, hiszen egy közösséghez kapcsolódó történéseket, eseményeket mesélnek el: éltek, költöztek, itt hagyták, nem bírtak ki, maradtak, lehúzták, integettek, nem viselték el, nem maradtak, nm voltak, elveszítették….  Határozott névelős szavakkal fogalmazza meg a költő, hogy ismert, az erdélyi szászok történelméről van szó:  a szülőföldet, a temetőt, a kaput,  a falaknak, a szászok, a jövőt, a császár, a dicső kommunista éra, a Trabant….

Jelentéstani elemként az előbbi felsorolás érzékelteti, mit is hagytak itt, mit nem viseltek el, mit veszítettek el….

A költemény címe egyetlen közös főnév, témamegnevező: szászok. A vers 2017-ben született, a  Hargita Népe 2017. szeptember 8-i számában jelent meg.

A költeményben valóságos, történelmi világkép jelenik meg, amelyhez az olvasó a háttérismereti alapján kialakíthat egy egyéni képet….

A vers nyelve magyar, mai, írott, szavalva szóbeli, szépirodalmim mű.

Stílusa is szépirodalmi. A költő a felsorolással minél többet szeretne elmondani, talán ezért hiányoznak a versből az írásjelek(!!???) Az első mondat még nagy kezdőbetűvel indul, de a 23 szakasznyi, többszörösen összetett mondatot egyetlen írásjel sem szakítja meg, és a vers végét sem jelzi pont, kettőspont, pontosvessző….

A versben alig néhány jóhangzású szót találunk, de még ezeket is az igék rögtön kellemetlen hangú értelemmel társítják:  itt hagyták a szülőföldet, nem bírtak ki száz esztendőt, itt hagytak otthont és hazát, nyolcszáz esztendőt feladtak, nyolcszáz esztendő feledtek,… S a monoton, a a b b ….  páros rímek is segítik a szomorú hangulat megszületését…

A költeménybe válogatott szavak szótári jelentése mellé érzelmi-hangulati többletjelentés kapcsolódik. A szövegbe válogatott köznevek – három tulajdonnév: Drakula, Kossuthtal, Trabant kivételével -, az Erdélybe telepedett, és 800 évig itt élő, aztán elvándorló, sőt kiárusított szászok  kulturális, társadalmi, politikai életét, életterét jellemzik, s mellettük a többes szám harmadik személyű, cselekvést, történést, létezést jelentő, s szinte kivétel nélkül múlt idejű igék negatív tartalommal szerepelnek:  költöztek, hagyták feladtak, nem maradtak, lehízták, nem viselték el, elveszítették, nem gondolták….

Egy egész nép sorsát érintő, tragikus képbe nem is illik szókép, trópus, s az egyetlen szólás/szállóige:  – hagytak ők csapot s papot -,  csak erősíti a szomorú világképet….

Az egyetlen, többszörösen összetett szövegmondat kijelentő és tagadó tagmondatokból áll. Az igei állítmányokkal verbális szöveget olvashatunk…

S végezetül ide illik Leopold Maximilian Moltke (1819-1884) szász költő által írt erdélyi szász himnusz szövege, amely a szász költészet egyik gyöngyszeme, örökszép emberi vonások, a szülőföld, a vallás és szabadságszeretet hangjai szólalnak meg benne.

Hermannstadt. Szebeni szászok népviseletben az egykori  Szenterzsébet, németül Hammersdorf településről, ami ma Nagyszeben egyik városrésze

Forrás: Library of Congress

Erdély-dal

„Szép Erdély, te áldott föld, mely  /  Kinccsel, mézzel telve van,
Dús kalász kél itt a völgyben / S a Kárpátok bércölében /  Szőlőnedv és színarany.

Szép Erdély, ki romban hirdetsz / Egy erős, nagy múlt időt,
Mely átélt egy évezredet / S melyből most is sok emléket / Buja szántók hantja föd.

Szép Erdély, hol annyi égöv / Fut keresztül gazdagon
S benne népek tarka serge / Miket közös, meghitt körbe / Egy haza oltára von.

Erdélyország, türelem-föld, / minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át /fiaidnak szabadságjogát / s légy a tiszta szó hona.

Szép Erdély, te régi templom, / Zöld hegyeknek oszlopán
Hol, – ha ima kél a szívben / Annyi nyelven s annyiképpen / Egy istenhez szól csupán.

Erdélyország, édes földünk, / drága, jó szülőhazánk!
Áldott légy örök szépségedért, / s tájaidnak minden gyermekét / egyetértés fonja át!

 

Málnási Ferenc
ny. magyartanár – Kolozsvár

**********************************************************************************************

Rajzzal, verssel, dallal óvott örökségünk

Jakabházi Béla, Sz. Kovács Géza és Kedei Zoltán

Ha egy kezdeményezés kedvező fogadtatásban részesül, a folytatás is pozítiv lesz, hiszen a jó vonzza maga után a jót. A képzőművészet bűvkörében maradunk a Vár-laki találkozók kapcsán, vendégünk Sz. Kovács Géza festőművész, grafikus. Közvetlenül vagy közvetve mindannyian kapcsolatban állunk az erdélyi magyar faluval. Gyökereink tagadhatalanul mindannyiunknak az archaikus erdélyi falusi világban találtatnak, kötődünk ehhez a létformához, sejtjeinkben hordozzuk, és beilleszkedésünket, helyünk elfoglalását segíti elő a modern társadalomban.

Sz. Kovács Géza élete szoros összefüggésben áll az erdélyi falusi élettel. Székelyszentkirály szülötte, innen a neve előtti Sz betű. 1938. október 16-án született, iskoláit a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában, valamint a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzi. Fél évszázadnál több ideje hű a befogadó városához, Segesvárhoz, él, alkot, tanáremberként ott nevelte az ifjú nemzedéket a rajz, a művészet szeretetére.

Sz. Kovács Géza elkötelezett az erdélyi magyar falu, a nemzet iránt. Látja a katartikus társadalmi változásokat, az új és a még újabb, modernebb térhódítását, aggódva szemléli, hogy felborulni látszik a rend. Mindezt nem nézi tétlenül, menti a menthetőt:  pasztellel, tussal, akvarellel, linómetszeteken. Erről így vélekedik: „Az embereket aszerint itélték meg, hogy milyen a portájuk. Minden paraszti porta olyan, mint egy műalkotás. Minden generáció valamit elvesz belőle, és valamit hozzáad. Ez a világ valóban el fog tűnni. Tehát jó, ha nyomuk marad a kultúrában, amikor a globalizáció végképp bedarálja e falvakat.” Fáradhatatlanul járja az erdélyi, háromszéki, marosszéki, mezőségi falvakat, erdőt, hegyet, völgyet, és rajzol, rajzol, értéket ment. Alkotótáborokban vett és vesz részt (a teljesség igénye nélkül:  Homorodszentmárton, Makfalva, Kőtelek, Corbreuse, Fraciaország, Hajdúszoboszló, Lakitelek, Makó, Berekfürdő, Nagykörű, Gyergyószárhegy, Balatonszemes, Gyergyóalfalu, Zsobok).   Emberábrázolásai lélekrajzok, a magyar falusi embert ábrázolja, egyszerűség, tisztaság, a sorsfordító események rezzenéstelen arccal való fogadását, a múlt és a jövendő gondjainak szorításában. Alkotásain megjelennek a népi motívumok, mintegy felleltározza őket, gondosan szemügyre veszi, és nyomban papírra is veti őket.

Néptánc

Értékmentő munka, hiszen a mai kor embere gyakran tünteti el önkényesen ezeket a szépségeket, és élőhelyén a divatos, giccses díszítő elemeket alkalmazza. Példával is szolgál: egy székelyföldi faluban, Oroszhegyen járva régi, 1838-ban készült szép, faragott kaput rajzolt le. Idő teltén, újra ottjártakor a kapu felső része le volt vágva. Kérdésére, hogy miért vágták le, azt felelték: nem fért be rajta a mezőgazdasági gép. Emberarcok, falusi életképek, munka, önfeledt szórakozás (tánc) temetési menet, de főként tájjellegű régi vályogházak, utcarészletek, a motívumok részletezése a művész szívének oly kedves témák. A faragott kapu, ablak, tornác díszítőmotívumait csodálva a rajzok megelevenednek, képzeletünk erejével a kapuajban látjuk a székelyharisnyás pipázó öregembert, a muskátlis ablakban a ’szemérmesen kacérkodó’ fiatal lánykát, a napsütötte tornácon pedig mosolyogva integet felénk az unokákra váró nagymama.

„A világ bonyolultságát önmaga metaforájaként érzékelheti a festő segítségével a néző. Világában nem a szerkezet hangsúlyozása az elsődleges, hanem a szerkezet hangulati hatásának ábrázolása. Átölelnek bennünket, beengednek, bevonnak világukba a tájképek, akár olajfestmények, akár linómetszetek. A fehér felületek mennyisége nem annyira uralkodó, inkább csak meghatározó fontosságú, de ezek hordozzák a kép erejét, ezek határozzák meg a hangulatát is. Lehet, hogy szimbolikus jelentésgyökere van annak a szemléletnek amely a fehér színre támaszkodva építi fel a kompoziciót, de lehet, hogy egyszerűen az a kromatikai tétel, hogy a fehérben ott rejtőzik a szivárvány minden színe, s aki fehérrel fest, az mindennel fest. A képek hangulata, érzelmisége, emberi melege cáfolja, hogy hideg számolgatások, esetleges rejtvénymegoldások vezették volna az alkotót. A fehér a nyugalom és az erő, a béke az egyensúly színe, és Sz. Kovács Géza szelídségét és munkaszeretetét fejezi ki, mely elképzelhetetlennek tartja a felületes elsietettséget” – írja a festőművészről Gáspár Sándor rádiós szerkesztő, művészti író. Fehér és fekete kapcsolata hatványozottan jelenik meg a művésznél, hiszen a tusrajz, a grafika: lételeme.

Ábrázolás-, szemléletmódjáról, formavilágáról így vall Sz. Kovács Géza:   „Kapcsolatom a szülőfölddel – a bölcső és környékével – állandó. Szeretem forma- és színvilágát, tájba simuló falvait, műgonddal faragott kapuit, biztonságot sugárzó házait, dombra, hegyre felkapaszkodó útjait, virágos mezőit, szabad levegőt adó fáit, erdeit, tiszta vízű forrásait, kövek között csörgedező csermelyeit, gyorsan suhanó patakjait. Minden művészetem éltető és kiapadhatatlan forrása.” Alkotásai között megtaláljuk a absztrakt formákat is, a művész számára nem ismeretlenek ezek a stílusirányzatok, időnként használja is őket, de műveire alapvetően az impresszionizmus jellemző. „Úgy érzem, hogy az impresszionista ihletésű realista művészetnek,  a napjaink korszerűbb (absztrakt) irányzatai mellett, a mi közegünk számára van létjogosultsága” – fogalmazta meg egyik kiállítása alkalmával. (Dicsőszentmárton, Magyar ház, 1995. június 25.)

Sz. Kovács Géza több tucat rajzot hoz magával, megmutatja, sőt elemzi, magyarázza is őket, jólesően fogadjuk magunkba a vizuális élményt.

Az október 3-i találkozó másik kedves vendége Jakabházi Béla, magyar-francia szakos tanár, a segesvári magyar kultúrélet szíve-lelke. A Kolozsvár közeli Nemeskidén született, 1945 szeptember 19-én. A főiskola elvégzése után Székelykeresztúron tanít tíz évig francia nyelvet, majd Segesváron magyar szakos tanári állást tölt be nyugdíjazásáig. A székelykeresztúri, majd a segesvári magyarság kulturális életében igen jelentős szerepet tölt be, számos tevékenység mellett a népszínház vezetését és szervezését emelném ki. „Segesváron a küldetéstudat még inkább fokozódik” – vallja, mert míg Székelykeresztúron virágzó magyar kulturális életet talált odakerültekor, addig Segesváron hatványozottan szükség volt a magyarságtudat ébren tartására és a nemzete szolgálatába helyezett tevékenységére. És Jakabházi Béla ezt tette évtizedeken át, teszi a mai napig is a Gaudeamus Ház rendezvényein.

Vendégünk „ajándékot” is hozott. Nagy Ferenc unitárius lelkész, költő, festő és zeneszerző életét ismertette. Nagy Ferenc élete végéig keresztény gyülekezetét szolgálta, halála előtt kevéssel még istentiszteletet  tartott Küküllősárdon, lánya, Jakabházi Béláné Nagy Vera kántori szolgálata mellett. 1916 június 30-án született Segesváron. Lelkészként tevékenykedett Kolozsváron, Recsenyéden, Segesváron, Küküllősárdon. Verseiből kaphattunk izelítőt, hisz Jakabházi Béla meséli, nem telt el családi vagy közösségi esemény, ünnep, hogy rímekbe szedett gondolatokkal ne köszöntötte volna szeretteit Nagy Ferenc. Szerzeményeit gyakran meg is zenésítette, néhány darabja máig népszerű. Örökös tettvágytól fűtve, gyakran mondogatta: „Legyen még valami” – emlékezik Jakabházi Béla. Festőként szeretett szülővárosa ódon épületeit rajzolta gyakran, a szász építészeti emlékeket örökítette meg. Melegszívű, szerény, segítőkész, igazi Isten-embere volt Nagy Ferenc.

Házigazdánk, Kedei Zoltán festőművész a Nagy Ferenccel való barátságuk, valamint munkássága tisztele jeléül tusrajz portrét, valamint grafolírát készített róla, mely által a művészlélek lelkipásztor még közelebb kerülhetett hozzánk. A grafolírán a következő versét olvashatjuk:

 

Segesvár, szép Segesvár

 

Erdély szíve táján,
erdős hegyek ölében
ábrándkeltő látvány…                                            

 

De hangos is lehetett
három nyelven szólva,
mikor élni sürgetett
a vén toronyóra…                                              

 

S ki jársz falai között
időlépcső skálán:
hangold fel a szívedet
Erdély szíve táján.           

Doszlop Lídia

*********************************************************************************************

Ferencz Imre  Új versek Ferencz Imre

 

Szederinda

1.

Szeptember végén születtem,
Szent Mihály havában, a Mérleg jegyében.
Szeptemberben szedret szedek.
Ilyenkor rám csavarodik a szederinda:
a kezemre bilincset vet,
a lábamra béklyót köt,
a nyakamba hurkot dob…

Gyermekkoromban egyszer
egy veder szederrel
cipekedtem a havason az átvevőhöz.
A zsebemben egy vagyon volt
az a tizennyolc lej,
amit az átvevő adott…

Látod kedvesem,
most már hazahozom
a szeptemberi szedret,
és befőzöd…
De most is, mint máskor,
rám csavarodik a szederinda,
a kezemre bilincset vet,
a lábamra béklyót köt…

Így ölel engem magához a szülőföld.

2.

Finom a szederből készült befőtt.
Fanyarédes, fényesen fekete.
Ehetek belőle reggel, délben, este.
Ehetek belőle
az év mind a tizenkét hónapjában,
mind a négy évszakában…

És lehet, egész esztendőben
eszembe sem jut a szederinda,
amely a derekamra csavarodott,
amely a kezemre bilincset vetett,
amely a lábamra béklyót rakott,
amely a nyakamba hurkot dobott…

Nem, nem jut eszembe a szederinda,
mely átszövi a Mindenséget,
és nemcsak szeptemberben,
hanem mind a tizenkét hónapban,
mind a négy évszakban felém kúszik…

Nem, nem jut eszembe a szederinda,
amely észrevétlenül,
alattomosan kapaszkodik fel
a tömbház oldalán,
és a harmadik emeleten végül
rám talál…

 ***

A madár

Mert beleléptem a hetvenbe
nem vagyok virágos kedvemben

pedig Uram ha jól látok
nyílnak még kint a virágok

leéltem életem javát
várhatom én is a madárt

várhatom én a madarat
mely figyeli a sorsomat

mely lecsap rám és elragad
ha majd a kötél elszakad

nem sas lesz valami egyéb
talán egy csenevész veréb

mely régóta haragszik reám
nem felejtheti a parittyám
amikor engem elragad
a torkából egy dal fakad

éltem Uram már eleget
várom a szürke verebet

 ***

Elégia

Emlékeimet szétosztottam
versekbe csomagoltam őket
nem tudom mit hoz a jövendő
csókoltatom az eljövőket

élhettem volna értelmesebben
lehetnék ma tán elégedettebb
akkor talán most nem érezném
az évtizedek megtizedeltek

életem nem tettem kockára
nem másztam a Himalájára
gyalogtúrára sem indultam
eljutni legalább alája

nem tettem fel az életemet
négyes fogatra hatos lottóra
az új Európában hittem
és felnéztem Habsburg Ottóra

láttam mindennek megvan az ára
nem esküdtem a politikára
a történelmet kik csinálják
néztem a képernyőt az ábrát

megtanultam a kezdetén én
ami elkezdődik véget ér
csak az idő végtelen a tér
jó ha van de becsap a remény

nem tudod hogy mennyi van még hátra
menj át az út napos oldalára
pislogjál bele még a fénybe
élet volt mondjad hogy megérte

elbúcsúzol majd még egy-két ősztől
kiengedsz vagy kiengesztelődöl
nem ment kárba talán minden éved
látod ezt a napot is megérted –

 ***

Vándor

Lejártam bakancsom cipőm
miközben fogyott az időm

ahogy nőtt az életkorom
úgy vásott el a bocskorom

elszaggattam tán száz inget
míg végeztem e tréninget

kilincs és küszöb elkopott
az ördög addig járatott

a sintér mindig becsapott
a kutya csak csaholt csaholt

maradt a sín maradt a tér
maradt egy picike remény

maradt a már maradt a még
maradt az ég maradt a vég

hát kivétel én sem vagyok
mendegélek gyalogolok

megrágott kiköpött tökmag
a hátam mögött a tegnap

***

La Mancha

A vitorlás hajók elhagyják a partokat,
de a szélmalmok helyben maradnak.
Meg kell küzdeni velük újra és újra,
vagyis az óriásokkal…

Meg kell küzdeni velük akkor is,
ha Sancho Panza már lelépett, itt hagyott.
Németországba ment lógondozónak.
Meg kell küzdeni akkor is,
ha a szép Dulcinea már lelépett, itt hagyott.
Angliába ment bébiszitternek.

Magadra maradtál öreg lovag,
öreg lovaddal, öreg gebéddel,
öreg elveiddel…
Kalimpáló szélmalmok
elmozdíthatatlan társa vagy.
Vagyis az óriásoké!
Győzd le őket, ha eláll a szél.
Látnod kell őket a lábad előtt kiterítve.
Igenis legyőzted őket,
hiába nevetnek ki téged a molnárok…

Sancho Panza lelépett.
Dulcinea lelépett.
Elhagynak, mind lelépnek szerre.
Egyedül maradsz.
De akkor se add fel!
Ne hagyd el soha La Manchát!

 ***

Levél a lovaghoz

Szélmalomharcot
vívunk mi mindannyian,
Don Quijote de la Mancha!
És dicsekedünk, hogy
győztünk, nyertünk,
levertük az ellenséget!
Az óriásokat!
Mert szeretjük óriásoknak látni
az ártatlan szélmalmokat…

Áltatjuk magunkat, –
szőjük-fonjuk az illúziókat.
Vagyis pozitívan gondolkodunk.
Megesküszünk arra,
hogy nem szélmalmok azok,
hanem óriások…

De a szél mindig igazat mond!
A szél, amely időnként elcsendesül,
majd fújja ismét a magáét!
A szél jól tudja, hogy mi az igazság!

De te ne hallgass a szélre!
Mi sem hallgatunk!
Te kitartasz amellett, hogy
nem szélmalmokkal,
hanem óriásokkal küzdesz!
Mi is kitartunk!
Te hiszel az óriásokban!
Mi is hiszünk!
Nem mondhatod szélmalmoknak
a szélmalmokat!
Mi sem mondjuk azoknak!
Mert óriások azok!
És te a példaképünk voltál,
és maradsz mindörökké,
Don Quijote de la Mancha!

 ***

Suszteráj

Keressen más susztert aki
meg szeretné javíttatni
a cipőjét, a bocskorát.
Eldobtam már a kaptafát,

el a háromlábú széket.
A dikicset, a dicsőséget.
Az ösztön már nem feszeget:
eldobtam a faszegeket.

Nem sámfázok már senkinek.
Patkót, spiccet sem verek.
Nem talpalok-tenyerelek.
Leléptem. Isten veletek!

Nem javítok én topánkát.
Nem vigasztalom Jolánkát.
Búcsút int az öreg suszter.
Ne jussak eszedbe, Eszter!

Nincs már szeráj, sem suszteráj!
Az ideje mindnek lejár…
Ez a világ egy nagy tahó.
Hadd süllyedjen el a hajó!

 ***

Lót

Nem néztem vissza Szodomára.
Bennem élt minden porcikája.
Csak mentem, távolodtam tőle.
Biztattam magamat: Előre!

Kétely és kíváncsiság gyötört.
Az úttól a talpam feltörött.
Egyedül maradtam s haladtam,
de magamat meg nem tagadtam.

Megéltem már annyi rosszat s jót.
Hát ne fordulj vissza soha, Lót!
A terhem egyre nehezebb volt.
Vittem a bálványt. Vittem a sót…

 ***

Passió

Pilátus kezében szappan
víz is van hozzá a csapban

Barrabás kacag elköszön
nem hittem volna esküszöm

vonul velem a karaván
felfelé a kálvárián

terel a sorsom lefelé
minden dicsőség Istené

alacsonyabb is lehetne
talán a koponyák hegye

túl sok itten a stáció
könyvekben illusztráció

a túlkapást a római
nem tudja visszatartani

a Megváltó ha mennybe megy
reám marad a fakereszt

 ***

Alma Mater

A feladvány a táblán ragyogott.
Az osztály nézegette, s hallgatott.
A jó tanuló hátul kuncogott.
A tanár elvtárs így vélekedett:
Érettségizni így nem lehet!

Szólt a csengő, az óra véget ért.
A szünet egy győzelemmel felért.
A táblát valaki letörülte…
Van ennek már ötven esztendeje.

Herceg, ki ültél csendben a padban,
és szerettél volna lenni apacs –,
ne feledd, hogy mindig kicsengetnek,
és letörli a táblát a szivacs!

Forrás: Hargita Népe, 2017. október 6.

*************************************************************************************

Kilencvenéves lenne – Bajor Andorra emlékeztek

Bajor Andor a nagy humoristákhoz, Karinthy Frigyeshez és Karácsony Benőhöz hasonlítható leginkább. Mindhármukat összeköti, hogy a humor náluk nem felszíni komikum, hanem mélyebb szemléleti jegy”, mondta Balázs Imre József irodalomkritikus azon a szombat délutáni rendezvényen, amelyen a kilencven évvel ezelőtt született íróra, humoristára emlékeztek a Minerva-házban.

Az eseményen bemutatták a Polis Könyvkiadó „Emlékezet”-sorozatában megjelent Főúr, írja a többihez című kötetet. A könyvbemutatóval egybekötött emlékesten Balázs Imre József, Bodó Márta és Jakab Gábor beszélt Bajor Andorról, illetve felolvasták Dávid Gyula írását, aki a Polis Kiadó részéről méltatta az írót. Bajor Andor műveiből Rekita Rozália, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs és Köllő Csongor színművészek olvastak fel. A rendezvényen jelen volt Bajor Andor özvegye, Bajor Ella is.

***

Főúr, ezt is írja a többihez

 A Bajor-emlékkönyv továbbgondolása

Kilencven éve született, s már több mint huszonöt éve nincs közöttünk. Igazából mégsem ez a kerek évforduló indokolja az emlékezetére megjelent kötetet*, még ha kezdeményezése erre az alkalomra történt is. És talán nem is csak az, hogy a halála óta eltelt negyedszázad óta sorra jelentek meg könyvei – több mint egy tucat –: a magyar gyermekirodalomnak immár a klasszikusai közé számító Egy bátor egér viszontagságai, több kiadásban is, szatíráinak, humoreszkjeinek válogatott kötetei, az életében kiadatlan (kiadhatatlan) Valdemár kódex és az Ima az üldözőkért, két kötet egy később remélhetően kiteljesedő életműkiadásból (az esszéit, cikkeit, tanulmányait magába foglaló Betűvetők becsülete és a híres szilveszteri Ütünk paródiáit, szatíráit egybefoglaló gyűjtemény).

DÁVID GYULA:

A mostani Főúr, írja a többihez-kötet több egy alkalmi kiadványnál.

Nem csak azért, mert nekünk, egyre fogyatkozó kortársainak, de a mai Bajor­olvasónak és az irodalomtudománynak is hasznos, ha egy kötetben kerülhet a kezébe egy olyan válogatás, amely életének és írói pályájának legfontosabb kritikai visszhangjait egybefogva kínálja. Hagyománya van ennek a könyvtípusnak: a budapesti Nap Kiadónál egész sorozat közvetítette a 20. század magyar irodalmának nagyjait („Emlékezet” gyűjtőcím alatt), s ezt a könyvtípust átvéve, a Polis Könyvkiadónál sem ez az első ilyen típusú könyv.

Ha csak a tartalomjegyzéket tekinti át valaki, a szerzők nevén és a kritikák tárgyát képező Bajor-kötetek címén elgondolkozva is megállapíthatja, hogy a kortárs magyar kritika nem volt figyelmetlen Bajor Andor egymást követő könyvei iránt. Ha pedig elolvassa a róluk e kötetbe került kritikákat, elemzéseket, azt is megállapíthatja, hogy kritikus-kortársai értették Bajort (hogy egy, a kötetben is olvasható Marosi Péter-kritika címét parafrazáljuk: „értettek bajorul”), s az akkoriban igencsak korlátozott cenzúra-körülmények közepette, az olvasó felé is közvetíteni tudták üzeneteit. Nem szégyenkezhetünk amiatt, hogy Bajor kritikái, haragvásai, indulatai abban a korban netán süket fülekre találtak volna.

Ez igazolódik számunkra, ha újraolvassák a kötetből a kortárs kritikákat, az alkalmi méltatásokat, az utolsó megélt kerek születésnapja alkalmával született két életinterjút, a váratlan halálakor született nekrológokat, az élete oly sok epizódját visszaidéző baráti visszaemlékezéseket, a diktatúra utolsó éveiben már közölhetetlen szatíráit, verseit, a mai irodalomtörténeti értékeléseket.

A kortársak „Bandikó” körül mintha védőhálót borítottak volna. Mert nem csak értették, szerették, de aggódtak is érte: aggódtak azért, hogy a hatalomban ülő címzettek „meg találják érteni” üzeneteit, s védték – amennyire lehetett – amikor ilyesmi megtörtént.

Mindez azonban a kortársak dolga.

A kérdés, amelyet ez a kötet – és mögötte a Bajor-életmű – a mai olvasónak szegez, más, több ennél:

Vajon tényleg értjük-e az ő üzeneteit? Vajon nem történik-e meg velünk az, hogy ma Őt olvasva, az „átkos” múlt felé mutogatunk, hogy úgy teszünk, mintha üzenetei, figyelmeztetései, háborgásai csak a múltbéli dolgokra vonatkoznának? Vajon az általa is megért 1989-es rendszerváltással aktualitásukat vesztették volna ezek a figyelmeztetések, ezek a háborgások?

Őneki megadatott, hogy lássa a „haragos káderesek” rendszerének összeomlását, de az is, hogy ne lássa, azt, ami azután következett: azt, hogy miképpen tértek vissza álöltözetben a régi rendszer haszonélvezői, azt, hogy azok a társadalmi és főképp világrendszer-méretű bűnök, amelyek ellen egész lényével tiltakozott, miképpen élték túl a gyűlölt rendszert, azt, hogy azok az emberi esendőségek, amelyeket Ő a gúny, a szatíra eszközeivel próbált nevetségessé tenni, változott, de lehet, hogy változatlan formában miképpen élnek tovább, akár mibennünk is.

A mi osztályrészünk, hogy mindezt látjuk, hogy mindezt átéljük, hogy mindennek részesei vagyunk. Hát lehet-e akkor Bajort másképp olvasni?

És lehet-e tovább nem diktálni a Főúrnak a listát.

És azzal a hittel, amellyel Bajor Andor hitt a jó győzelmében, vallomást tenni ővele együtt:

„Tudom, eljön az idő, amikor mindezekért le kell pengetnem a mulatságok árát, de ne féljen, fölfedezetlen bányáim vannak a föld alatt…”

Ezeknek a bányáknak a kincsei pedig ma mibennünk vannak: meglátása és elutasítása az új hazugságoknak, szemfényvesztéseknek és galádságoknak, mindannak, aminek Bajor, ha ma élne, szintén esküdt ellensége lenne.

Csak egy ilyen olvasat méltó Őhozzá.

*Főúr, irja a többihez. Bajor Andor emlékezete. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017.

****

Ha köztünk élne…

JAKAB GÁBOR

Bajor Andor több mint 35 évvel ezelőtt a Kolozsvári Népi Szabadegyetemen (kincses városunkban hajdanában ilyen is volt) egy őszi estén igen jó hangulatú irodalmi előadást tartott, s kettőnk ismeretsége és barátsága ekkor kezdődött. Ekkor hallottam tőle a következő, minden jelenlévőt megnevettető humoros történetet: „Az egyik templomban olyan hatásosan prédikál a pap, hogy egy idő után mindenki elérzékenyül, könnyezik és sír. Egy résztvevő azonban feltűnően közönyös arccal ül mindvégig a padban, és nem sír. Istentisztelet után kifele menet megkérdezik tőle a mellette ülők: »magára nem volt különösebb hatással az elhangzott prédikáció?« »Dehogy nem«, hangzott a válasz, »engem is mélyen megindított a pap szónoklata, de azért nem sírtam, mert én nem tartozom a gyülekezethez«”.

Bajor Andor többek között alapító főszerkesztője volt az 1989-es politikai változások után rögtön beindult erdélyi katolikus egyházi lapnak, az akkor hetente megjelenő Keresztény Szónak. (Zárójelben jegyzem: bizonyos kompromisszumokkal nekünk is lehetett volna sajtónk az „átkosban”, mint ahogy testvéregyházainknak volt, fel is ajánlották a lapindítás lehetőségét Márton Áron püspök úrnak, de ő az ajánlattevőknek ezt a kérdést tette fel: „mondják, uraim, lesz-e cenzúra?”. És mondták, hogy igen. Mire a püspök: „hát, akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz”. Nos, ez az idő 1989 december végén jött el – számunkra).

Mint ma már köztudott, az 1989-ig uralkodó, közel félévszázados korszakot kizárólagosan az ateista és kommunista diktatúra határozta meg, amelynek irodalmi stíluseszménye, legalábbis úgy ahogy Bajor Andor egyik interjújában fogalmazott, nem volt egyéb, mint: a „halandzsa”. Nos, mi a halandzsa? A kérdésre ő maga így válaszolt: „az a szöveg, amely úgy néz ki, azaz messziről úgy hat a fülünkre, mintha jelentene valamit. Tulajdonképpen azonban összefüggéstelen nagyotmondás, a mélység sejtetésének a szándéka ott, ahol csak laposság van. Nem állítom azt, hogy korunkban nincsenek igazi nagyságok. De még többen vannak, akik nagyságoknak szeretnének látszani, illetve, akik egyáltalán csak látszani szeretnének. Hogy lehet a legegyszerűbben feltűnni? Úgy, hogy az ember elkezd halandzsázni”.

Ez a korszak volt az un. szocialista-realizmus időszaka.

Mondanom sem kell, hogy Bajor Andor sohasem halandzsázott, hanem vérbő humorral közelítette meg maga körül a világot, kutatta mindig a rejtőzködő igazságot, jól tudván azt, hogy a humorral kiváltott felszabadult nevetés maga a belülről megteremtett és semmivel sem pótolható szabadság. És tudta azt is, hogy a gondolkodás és a beszéd mellett az ember legnagyszerűbb tulajdonsága éppen a nevetni tudás, illetve a nevetés.

Bergsont idézve írja Bajor Andor a Gondolatok Pascalról című remek tanulmányában a következőket: „A teremtett lények közül egyedül az ember képes nevetni, mégpedig csakis az emberi dolgokon”. És, tegyük rögtön hozzá –, sírni is. Lám, milyen közel van e kettő (a nevetés és a sírás) egymáshoz!

Kápráztató tűzijátékként sziporkázó humoreszkjeiben is mindig azokat a komoly kérdéseket vetette fel, amelyeket az általa tanulmányozott nagy gondolkodó, Blaise Pascal és társai, munkásságuk során föltettek: Kik vagytok ti, emberek? Mit kerestek ezen a világon? Hová száguldoztok? Mi elől menekültök állandó szórakozásba, különféle ceremóniákba, kábulatokba? Tudjátok és értsétek meg végre: nem bujdokolhattok míg a világ – a válasszal: a játék tétje ugyanis az élet, mégpedig tulajdon életünk!

Amikor külföldi útja során egy alkalommal a szentpétervári Ermitázsban, Rembrandtnak A tékozló fiú hazatérése című festménye előtt hosszasan elidőzött, egészen váratlanul elérzékenyült és elsírta magát, sőt, elmondása szerint zokogni kezdett. Az élmény sokkoló hatása alatt ugyanis, filmszerűen lepergett előtte addig eltékozoltnak vélt élete. Minden bizonnyal erre a felejthetetlen élményre utal vissza említett tanulmányában lejegyzett következő vallomása: „Mindannyian esetleges és aránytalan teremtmények vagyunk a végtelen nagy és a végtelen kicsi között – szorongva”.

Ugyanott azt is írja: sem a próféták, sem az evanglisták nem hivatkoznak koruk tudományos érveire Isten létezését illetően. Rejtőzködő Isten a mi Istenünk (Deus absconditus), akit igazán és véglegesen csakis a hitben találhatunk meg. Bajor Andor ezért a szó szoros értelmében bújócskát játszott lázasan keresett Istenével egy életen át, s ebben a játékban (mint ahogy kifejezi magát) mindvégig ő volt a hunyó. Humora soha nem hagyta el, a hit válságán is átsegítette őt. Tudta nagyon jól, hogy akinek humora van, az mindent tud, akinek meg nincs humora, az mindenre képes.

Ha előszeretettel használjuk is vele kapcsolatosan többek között a humorista jelzőt, tudjuk nagyon jól, esetében nem egy tarka ruhában bukfenceket hányó bohócról van szó, hanem arról a gondolkodó emberről, aki mindennek nemcsak a színét, de a visszáját is látta.

Emléke legyen áldott!

Forrás: Szabadság

http://szabadsag.ro/-eml /kilencveneves-lenne-bajor-andorra-emlekeztek

***

Aki a humor magántanára volt az élet iskolájában

A kilencven éve született Bajor Andorra emlékeztek azzal a kolozsvári rendezvénnyel, amelyet a Polis Könyvkiadó és az író családja szervez szombaton 17 órától a Minerva-házban.

A rendezvényen a Főúr, írja a többihez – Bajor Andor emlékezete című, Bajor Ella és Dávid Gyula szerkesztette kötetet Balázs Imre József, Bodó Márta, Dávid Gyula és Jakab Gábor mutatja be, az író műveiből Rekita Rozália, Köllő Csongor, Györgyjakab Enikő és Bodolai Balázs színművész olvas fel.

Kilencven éve született, s több mint 25 éve annak, hogy földi mivoltában eltávozott közülünk Bajor Andor, akiről Láng Gusztáv egykor azt írta, hogy »életünk iskolájában ő a humor nyilvános és rendes magántanára«. Könyvei ma is sorban jelennek meg határon innen és túl. Nem csak az évforduló, hanem művének töretlen népszerűsége is indokolja, hogy a Polis Könyvkiadó Emlékezet-sorozata ezúttal az ő életét és életművét eleveníti fel, válogatva a kortárs kritikák és az irodalomtörténeti tanulmányok legjavából, kortárs visszaemlékezésekből” – írták közleményükben a szervezők. A kötetbe szervesen épül be két átfogó életinterjú az 1980-as évekből, s több, a cenzúra miatt annak idején közölhetetlen szatíra, paródia és vers, köztük olyanok is, amelyek miatt a szerzőnek, szerkesztőnek meghurcoltatásban volt része.

Bajor Andor író, költő, humorista Nagyváradon született 1927. szeptember 30-án, Debrecenben hunyt el 1991. január 25-én. Középiskoláit szülővárosában végezte, 1949-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen filozófia szakos tanári oklevelet szerzett. 1953 és 1957 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőjeként, 1957-től 1962-ig a Napsugár című gyermeklap munkatársaként dolgozott, majd 1969-ig az Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője volt. 1969 és 1987 között a bukaresti Előre című napilap kolozsvári munkatársaként tevékenykedett. Több évtizeden át ő írta az Utunk című irodalmi hetilap szilveszteri Ütünk mellékletét. 1990 és 1991 között a kolozsvári Keresztény Szó című katolikus lap főszerkesztője volt. Szatíráiban a társadalmi élet egyes negatív jelenségeit, a hivatalnoki közönyt, a szolgalelkűséget tűzte tollhegyre, szívesen folyamodva a játékos fantasztikum eszközéhez. Paródiáiban a sematizmus akkoriban igen veszélyes szemléletének írói megnyilatkozásait gúnyolta ki, pontos diagnózisát adva a maga sajátos műfajában egy korszak irodalmi torzulásainak. Sajátos műfaját, a humoreszk eszközeivel megmódolt novellát fokozatosan alakította ki. Az 1950-es évek második felétől tűnt fel írásaiban a névtelen kisember, akinek esendőségében vagy kicsinyességében is az emberséget láttatta. Az ő szemszögéből nézve nemcsak a valóság torzulásai, hanem az eszmények is élesebben, tisztábban rajzolódtak ki.

Forrás: Krónika

https://kronika.ro/kultura/aki-a-humor-magantanara-volt-az-elet-iskolajaban-n-bajor-andorra-emlekeznek-kolozsvaron)

***

Bajor Andor

Ötösfogat

(1. Nyerges)

Álom a Szamos partján

Azt álmodtam, elzárták a Szamost egy óriási folyószerelő kulccsal, sokáig csavargatták, míg végül elállt, bár kicsit még csepegett, de azt is abbahagyta, mire jöttek a Vízügyi Főbiztosok, akiknek írásos fölhatalmazásuk volt a Szamos visszavezetésére…

…a Szamos megnézte a pecsétes papírt, közömbösen, hűvös pillantással, elvégre is neki tökéletesen mindegy volt, így hát komótosan megindult visszafelé, egyáltalában nem sietett, vagyis a lónai híd irányába vette az útját, bár az volt a benyomása, hogy ezeket a tízemeletes betonkaszárnyákat látta már, csak amelyek jobb felől voltak, most bal felé kerültek, a bal felőliek pedig jobb felé, amit a Szamos avval magyarázott, hogy most visszafelé folyik, és ez igaz is volt, ebben magasabb, fölfoghatatlan szempontok érvényesültek, ami a folyót egyébként hidegen hagyta, lévén, hogy úgyis megkapja a széttaposott cipőket, a döglött kutyákat, a szakadt műanyag zacskókat, olajfejadagját, minimális benzinjét, szemétporcióját, vagyis mindazt, ami szükséges egy sokoldalúan fejlett folyónak ahhoz, hogy haladjon, előre vagy visszafelé, mert az irányra magának a folyónak nincs semmi befolyása, és különben is kikhez folyamodhat egy folyó, mit akarhat a befolyásos emberek ellenében, akikkel szemben nem lehet folyni, mert megharagszanak a folyóra, és elveszik a nevét, kivágatják a part menti fákat, fölszántatják a medrét, és beültetik baltacímmal, takarékosságból, vagy behintik sóval, bosszúból, a forrását pedig bedugják egy különleges parafa dugóval, ami egykettőre kerül majd, Hondurasból, egy direkt erre a célra épített hajóval, ami eljön Hondurasból, fölúszik a havasokig, mert újra ásnak medret, és lesz a mederben víz, a vízben hajó, a hajóban pedig lesz egy különleges parafa dugó, amivel betömik a Szamos forrását, hogy legyen vége egyszer s mindenkorra ezeknek a zavaros áradatoknak, folyamatos bizonytalanságnak, zagyva cseppfolyós elemeknek, melyeket egy folyó a legfejlettebb tudomány számára folyamatosan képvisel, parafa dugót egyszer s mindenkorra, hogy hagyja abba a felelőtlen bugyogást, parafa dugót a tiszta forrás mocskos pofájába, csakis ez lehet a Szamos vagy inkább az egykori Szamos kérdésének végleges megoldása.

(2. Rudas)

Baltazár

Nem tudom, ki mérgezte meg a kutyánkat. Talán a Megyei Első Kutyamérgező vagy esetleg a Megyei Első Kutyamérgező Első Helyettese. Ezeket a fontos beosztású társadalmi személyiségeket valószínűleg mi választjuk olyan titkosan, hogy magunk sem vesszük észre. Aznap este is koromsötét volt a negyedünkben, a feleségem csak azért merészkedett a tömbházunk elé húsz- vagy ötvenméternyire a világtalan világba, mert mellette volt a kutyánk, Baltazár, viszont Baltazár kutyánk sem félt, mert mellette volt a feleségem. A kutya bátor és könnyen hívő volt, mint a dalmát kutyák általában, eliramodott, aztán visszarohant, hogy lássa, nincsenek-e még elveszve, egyrészt a feleségem, másrészt ő maga, a kimondottan fekete planétán, ahol a Jóság megfogyatkozott. Szaladgálás közben lelt rá a mérgezett húsra, melyet neki készített elő a Megyei Első Kutyamérgező vagy a Megyei Első Kutyamérge­ző Első Helyettese, de bizonyos, hogy fontos személyiség képviselte a jó sorsot, egyébként honnan szerzett volna húst is a méreg mellé? Baltazár pár perc múlva vígan szaladt be hozzám, aztán hirtelen megijedt, a dívány alá akart bújni, de inkább behúzott farokkal kimenekült, a feleségem szobájában megcsúszott, még föltápászkodott, és kivánszorgott az erkélyre, lihegett, mint egy kovácsfújtató, majd elvágódott, lila volt a nyelve, még szólítottuk, de már nem hallotta, annyira hiányzott a szeméből minden értelem, mint egy modern bölcselő műveiből, mint a megmérgezett világból, mint egy őrült diktátor önmagába vesző tekintetéből. Baltazár igazi kutya volt. A Hajtás Völgyében temettük el. Egy román pásztor segített gödröt ásni, csak úgy magától, mert ismerte. Végül annyit mondott: Ez kutya volt!

Ha fényes korunk elmerül a porban, összevegyül a jótékony homállyal, száraz lombokkal, kiszáradt eszmékkel, juhganéval, potyogó ünnepekkel, a Hajtás Völgy közömbös anyagával, vajon kiről mondhatja el a pásztor: Ez ember volt!

(3. Lógós)

Apám mesélte

hogy Ferenc József idejében a közbűntényesek gerslilevest ettek és nyáron seprűt kötöttek a börtönudvaron és ették a gerslilevest beszélgettek kötötték a seprűt aztán a börtönőr kiosztotta a gerslilevest majd ebéd után a foglyok seprűt kötöttek és amikor készen voltak egy csomó seprűvel megkapták a gerslilevest természetesen a börtönőrtől aki nem hordott még fegyvert mert csak húzta volna a vállát így néha ő is evett gerslilevest ha megkívánta és seprűt is kötött de ő csak jókedvében nem úgy mint a mindenkori vendégei akik többnyire seprűt kötöttek azután gerslilevest ettek egyszer azonban egy legény a seprűkötők közül felugrott átvetette magát a kerítésen azután eltűnt a fák között amit nem lehetett megérteni mi ez miféle betyárszokás haramiatempó pofátlanság ilyen durván faképnél hagyni az őrt felrúgni a hagyományt a seprűkötők összevissza kötötték a seprűt azután amikor asztalhoz ültek az egyik köztiszteletben megőszült csavargó fölsóhajtott óh a hülye a barom az agyalágyult most köztünk lehetne ehetné a finom gerslilevest vajon hol fog ezután seprűt kötni az ökör?

 

(4. Gyeplős)

Ima az üldözőkért

Az üldözők nem ismernek nyugalmat az éjt nappallá a nappalt éjjé változtatják és keresik az üldözötteket akik agyafúrt leleménnyel elrejtőznek a házakban üzemekben ágy alá ki tudja megmondani nincsenek-e a ruhásszekrényben felakasztva avagy az óriás-szupercentrál-market-áruház lábbeliosztályán ahol egyforma dobozokban elfuserált félcipőknek tettetik magukat és egyik olyan mint a másik a nyelvük néma nem vall egymás ellen az üldözők napestig fáradoznak míg a sok üldözött akár a nyúl beleolvad az elszürkült világba betonfalakba lelkes hamuszínbe az üldözők meg mellettük loholnak vért izzadnak de úgysem látják őket még akkor sem ha eme gyanús lények a lakásukból előmerészkednek elvegyülnek a gyanútlan tömegben azt figyelik titokban az üldözők megvannak-e még mind az üldözöttek nem húztak vajon álruhát magukra és hátha beöltöztek árulónak szabotőrnek vagy tán Miki Egérnek hogy ne lehessen őket észrevenni és mint Doktor Frankenstein a mozirém feltűnés nélkül járnak most az utcán bár fejük belekábult az üldözők tudván tudják gyanús az emberarc viszont a szörnyarc rég nem feltűnő az üldözöttek népsége is fásult már nem becsülik üldözőiket holott azok csak őmiattuk élnek

imát kell értük inkább mondani segítsd Uram tovább az üldözőket ne loholjanak inuk szakadtáig ne izzadjanak vért guvadt szemük ne járjon körbe mint a bolond birka Uram segítsd tovább az üldözőket csillapítsd meg iszonyú szívüket hogy felfoghassák az igaz­ság lelkét a lelket amely eleven parázs add kezükre eleven parazsadat segítsd az üldözőket is pihenni.

(5. Ostorhegyes)

Nem értem a kurdokat

Nem is értem, mit akarnak a kurdok, amikor azt sem lehet tudni, hányan vannak, tízmillióan vagy húszmillióan, mert a kurdokat még meg sem számolták becsületesen a kurdok. És nem lehet azt sem érteni, még mit szeretnének a kurdok, amikor van nekik öt szép és becsületes édes hazájuk, és nem lehet tudni, ez miért kevés a kurdoknak. Vajon még mit is akarhatnak a kurdok, amikor írhatnak arab betűkkel, latin betűkkel, sőt, cirill betűkkel is, de úgy látszik, háromféle írás még mindig kevés a kurdoknak. Talán a kínai jelekre is fáj a foguk, vagy ki tudja, az indián csomóírásra is, az ógermán rúnákra is, nemkülönben az egyiptomi hieroglifákra, hogy még avval is körmölhessenek a kurdok. Nem lehet megérteni ezeket a kurdokat, hogy még mit is akarhatnak, amikor a törökök elfogadják töröknek, az irániak iráninak, az arabok pedig arabnak a kurdokat. De ez sem elég a kurdoknak, és addig mozgolódnak, amíg a törökök arabnak, az irániak töröknek, az arabok pedig irániaknak nézik a kurdokat. Azonban evvel sincsenek megelégedve a kurdok, szájalnak, lövöldöznek, és képesek kiagyalni, hogy újabban mérges gázzal is irtják a kurdokat, és nem is tudom, mit akarnak elérni a kurdok. Hacsak nem azt, hogy ezt a képtelenséget megcáfolják a törökök is, az irániak is, mert csak nem vesznek össze az irániak a törökökkel, a törökök az arabokkal mindössze azért, mert mindenféle rémséget képesek kitalálni a kurdok. Teljességgel érthetetlen, hogy még mit akarnak a kurdok, amikor bárhová menekülhetnek, lévén hogy az égvilágon senki sem irtja mérges gázzal, mint a poloskát, a kurdokat. Én igazán nem értem, miért volna olyan nagy istencsapása az emberiségre, ha annyi jóakarat, segítség és támogatás után csakugyan kipusztulnának a kurdok, és miért kerítenek a kipusztulásuknak ekkora feneket, kétség sem férhet hozzá, hogy a kurdok. Sőt, tulajdonképpen azt sem értem, kik is valójában a kurdok, miért ugrálnak, panaszkodnak, harcolnak, menekülnek, és miért akarnak mindenáron kipusztulni, ha a kurdok igazából kurdok. És teljességgel senki sem érti, valósággal vannak-e kurdok, vagy csak azt állítják magukról, hogy kurdok, és közben egy szedett-vedett gyülevész népség, amely így szeretné magát megkülönböztetni azoktól, akik egyáltalán nem kurdok. Én legalábbis végképp nem értem, miféle vidéki szűk látókörű banda lehetnek a kurdok, akik azt képzelik, hogy az emberiség bármiféle jelentőséget tulajdonít a kurdoknak, és valahol is a nagyvilágban akár egy miniszter, akár egy természetbarát vagy akár egy állatvédő társaság pénztárosa szívpanaszokkal szanatóriumba kerül pusztán attól a közömbös hírtől, hogy mától kezdve egyáltalán nincsenek többé kurdok.

Forrás: Háromszék, 2010. december 31.

**************************************************************************************

Vésővel írott szépségek

Suba László

2017. szeptember 19-én, a marosvásárhelyi középkori várban Kedei Zoltán festőművész vendége ezúttal képzőművész, a makfalvi születésű Suba László szobrászművész. Újszerű a Vár-laki találkozók palettáján egy képzőművész bemutatkozása, ami remélhetőleg jó gyakorlattá válik. Suba László nem érkezik üres kézzel: tollforgatók, népünk nagyjai arcképét formázó agyagplaketteket és egy kisplasztikát is hoz bemutatásra, sőt néhány megjelent kötetét is. (Makfalvától Tordáig – Képzőművészeti beszéd a művelődési körökről 2010; A táltos ló hátán – Esszé a művészetről 2012; Formák és szavak – Szobrok és versek, 2016.) A baráti találkozó nyitánya az emlékezés Tamási Áronra, 120. születésnapja alkalmából. Bölöni Domokos Kacsó Sándor Fogy a virág, gyűl az iszap című önéletrajzi könyvéből idézi Tamási Áron művészi hitvallását, hiszen ez a gondolat nagy írónk egész munkásságára jellemző: „…Én ugyancsak azt szeretném, ha ti is ünnepnek éreznétek az írást, nem hétköznapnak. Én ünnepnek érzem. Nem is dolgozom könnyen… Faragom a mondatokat… S ilyenkor ünnep van a szívemben… Mint annak a legénynek, aki díszesre faragott sulykot vagy gereblyét ajándékoz a kedvesének…”

Bölöni Domokos, Suba László, Doszlop Lídia

Suba László művészete is ebből az ősi, elemi tisztaságból táplálkozik. A marosszéki Makfalva szülötte, fazekas család sarja, édesapja agyag háztartási, használati tárgyakat készített. A makfalvi fazekasság messze földön híres volt, főleg háztartási, de dísztárgyakat is alkottak, díszítésükben eltérő, egyedi elemeket mutatnak a korondi fazakasággal szemben. (Pl. a „cserelapis” motívum.) Suba László 1941. november 15-én született, a marosvásárhelyi középiskola után 1959-1965 között a kolozsvári képzőművészeti főiskola szobrász-szakán szerzett oklevelet. Főiskolai mesterei: Mohi Sándor, Vetró Artúr, Lövith Egon, Ladea Romulus, Szervátiusz Jenő. Fő mesterének Szervátiuszt és Mohi Sándort tekinti. Romulus Ladeától a szobrászat formaalkotási titkait sajátítja el. A művészt Bölöni Domokos író mutatja be a baráti közösségnek, beszélgetés formájában, a művészt minduntalan szóra bírva; így teljesedik ki a pályarajz.  Kiss Jenő verssoraival azonosulunk mi is, amikor értelmezni szeretnők a művészetet: „Ilyen rejtelmes minden műremek?/ A festők, költők alkotásai?//…Titok minden, mi szédítőn csodás,/ mit nem becsülhet senkisem alá.// (Az alkotás titka)

A hatvanas évek szocreál irányzata a szobrászatra is kötelező volt, mint minden képzőművészeti ágra. Suba László a főiskola után évekig kereste saját művészi egyéniségét, „hangját”. Szervátiusz Jenő művészete mellett Constantin Brâncuşi formabontó alkotásai is hatással vannak rá. Önvallomását idézzük: „Keresem a mélység titkait”. És e keresésben visszatalál a gyökerekhez, a népművészethez. Szülőfaluja, Makfalva (Maka-falva) legendáihoz, Maka-vára tündérmeséihez, a környék misztikus balladavilágához, a népi élet fontos történéseihez, akárcsak Dósa (Dózsa) György történelmi alakjának felidézéséhez.

Suba László: A buszállomáson

Művészetét egyszerűség, tömörség jellemzi, érthető, sőt közérthető formák vonzásában alkot. Anyaság, szerelem, bibliai alakok és nemzete kiemelkedő fiai, a népélet (A tékozló fiú, Visszatérés, Jézus születése, Ádám és Éva, Dózsa, Petőfi Tordán, Wesselényi Miklós, Életfa, Tolerancia, Ballada, Legényes, Táncos, Öregasszony, Alvó gyermek, A kendervető, A család,  Titok, A Hold leánya –, hogy csak néhány alkotást említsek) művészetének alapelemeit képezik. Suba László előszeretettel használja az agyagot, a fát, és ugyanolyan biztos kézzel nyúl az alabástromhoz, márványhoz, kőhöz, sőt a fa-fém, valamint alabástrom-márvány és fém (réz, alumínium) együttes felhasználásával is a szép, a maradandó megformázásával foglalatoskodik. Szemlélődve barangolja be szülőfaluja környékét nyaranta, a makfalvi alkotótáborban való részvételkor, a természet kínálta „anyagba” a megszületendő művet álmodja már akkor, amikor megpillantja. Igen, mert bár a művész Tordán él és alkot, lélekben gyakran Makfalván jár, hasonlóan érez, mint a Makfalváról elszármazott M. Simon Katalin: „A falu, melyben felnőttünk/ Őrzi ifjúságunk.//… Ott születtek álmaink,/ Oda vágyunk vissza!” (Gyermekkorunk templomdombja) Tudja, hogy a „Dózsa-örökség” kötelez, amint azt egykor Horváth István Maka vára című versében írta: „Nevet az ad, ki győzve él,/ A sírhantnak, a bölcsőnek,/ S szab irányt a jövendőnek.” A kibédi és környékbeli, Ráduly János  által gyűjtött balladák és népmesék, agyag tányér- valamint dombormű-sorozat megalkotására ihlették, ezek munkásságának szintén kiemelkedő alkotásai.  (Balladás tányérok: pl. A halálra táncoltatott leány, Rózsa Sándor, és népmese domborművek: pl. A galamb-leány, A vízi tündér leánya, Szentjób Laci, Égigérő fa stb.)  Suba László nem utánozza öncélúan a természetet, szobrait nem ruházzza fel sok pompával, mindez a mondanivaló súlyát hivatott hangsúlyozni. Népi kerámiáról ír szakmai dolgozatot, szakkiadványokban közöl képzőművészeti írásokat, a fentebb már  említett kötetei mellett, 2005-ben jelenik meg a Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában, a Torda és környéke fazakassága című könyve, 2008-ban pedig Régi tordai kancsók című munkája. Suba László vésővel „menti” a letűnt kor értékeit, miközben alkotásaival irányt mutat a jövő útkövetéséhez. Teszi ezt Tordán, amikor a helyi művészeti, és kulturális életben, főként annak magyar vonatkozásában aktívan részt vállal. Hiszen tette ezt a múlt rendszerben is, a Tordán 1970-ben alakult Jósika Miklós Körben, mely mintegy tíz évig szolgálta a helyi magyar közösséget, majd az 1999-ben a Jósika Miklós Kör megújuló kulturális intézményben, és a Tordai Petőfi Társaság alapító tagjaként. Suba László elmondja: a Társaság egyik legfontosabb hozadéka a tordai magyar tannyelvű iskola létrejöttének kivívása. Ma is működik az elemi osztálytól a középiskolai oktatást is magába foglaló anyanyelvű oktatás.

Suba László mindvégig hű maradt szülőfalujához, Makfalvához, innen merít erőt, ihletet művészi tevékenységéhez. Szülőfaluja tisztelettel és szeretettel viseltetik fia iránt, alkotásaiból, 1976. május 9-én önálló egyéni tárlatot hoztak létre a helyi néprajzi múzeumban.

Alkotás közben magáról az alkotási folyamatról és a művekről megfogant gondolatait sajátos szövegekben, rövid versek formájában örökítette meg, ezeket a Formák és szavak című „képes” kötetbe foglalta, és jó részüket meg is osztotta hallgatóságával.

Zárásként hangzottak el Torda egyik híres szülötte, Lászlóffy Csaba költő sorai a megtartó szeretetről,  a tordaivá vált Suba Lászlóra méltán illő szavak, melyeknek mindannyiunkra érvényeseknek kell lenniük, megmaradásunk, folytonosságunk érdekében. Isten útján járva, kiknek tálentum adatott, sokszorozzuk meg, és helyezzük népünk szolgálatába.

„Aki innen elment,/ már csak mint rovott múlt/ s rovásos sírkövek. // – De annak az egynek,/ aki hazaindult/ s nem fog rajta átok,// hozsannát kiáltok:/ Isten útját kövesd!”

A szép, a művészi alkotás iránti érdeklődés vezetett a szeptemberi találkozóra, és az ott elhangzottak és látottak gazdagítottak bennünket, résztvevőket.

Doszlop Lídia

Fotók: Donáth Nagy György

*******************************************************************************************************

Az asszony nem ember?

 

„Murádin László élete és szakmai pályája talán leginkább abban kivételes – olvassuk a magvas értékelést –, hogy a 20. század történelmi terelőfalai és akadályai ellenére szívósan haladt és megmaradt, megmaradhatott a maga által választott úton. Az pedig a sors és a történelem elégtétele, hogy a nagy munkái úgy valósultak meg az elmúlt negyedszázadban, ahogy korábban elképzelni sem lehetett volna, ahogy maga sem álmodta, kisebb írásainak java része pedig szintén gyűjteményes kötetekbe kerülhetett. Úgy érhette meg a betakarítást, hogy közben folyamatosan dolgozik, velünk lehet, gyarapíthatja munkája eredményeit.” (Erdélyi magyar nyelvészek 1. Szerkesztette Kádár Edit. Europrint Kiadó nagyvárad, 2016.)

Murádin László 1958 óta közölt heti rendszerességgel a kolozsvári magyar naipsajtóban. „S ez csupán tevékenységének egyik oldala, egyfajta közszolgálat, meg aztán el nem fojtható, magának teret követelő, ragyogó írói, újságírói vénájának megcsillogtatása, amelyet sikeresen párosít alaptevékenységével, a tudományos kutatásai során észleltekkel” – írta róla Németh Júlia 2010-ban, a tudós nyelvészprofesszor 80. születésnapján. Népszerű nyelvművelése sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást.

Mára azonban egyre inkább kiszorul a nyelvművelés az írott és elektronikus sajtóból. Iskolákban, szakkörökban, a nyelvápoló szövetségben élénk a tevékenység –, a nagyközönséget azonban a közmédia magára hagyta. Nyelvünk pallérozása már nem „trendi”. A napi-, heti és havilapokban alig lelhető fel. Igaz viszont, hogy a lapok nagy része ellehetetlenült, jobbára online változatban jelenik meg; nyomtatott formájukra egyre kisebb az igény. A posta gyenge működése miatt nem juthat korán reggel friss olvasnivalóhoz az előfizető, ezért aztán átpártol az internetes (ingyenes) információs forrásokhoz.

A közösségi oldalak pedig hemzsegnek a rosszul megfogalmazott (jobb mondatokra érdemes) gondolatoktól; a kommentekből pedig egyszerre csak (?) nyilvánvalóvá válik a közösség sajnálatosan alacsony anyanyelvi szintje, tudása – szomorú írásbelisége.

Murádin László nyelvművelő könyvei nem elérhetetlenek, az igényes magyar ember megszerezheti őket a kereskedelemből.

„Néha megvádolnak: miért nem írok a napisajtóban megjelenő nyelvi hibákról? Alighanem azért, mert nem szeretek piros ceruzával újságot olvasni; mert tudom, hogy az újságírás nem könnyű mesterség; mert bármelyik újságíró, korrektor tudja, hogy az és, s kötőszó elé vesszőt teszünk, ha mondatokat köt össze…(…) Olykor teszek persze nyelvhelyességi kérdésekben epés megjegyzéseket is. Az olvasó előtt alighanem ismert, hogy általáában a nyelv érdekes, szép és csodálatos világáról szoktam írni, s ha nem is mindig, de lehetőleg kerülöm köznapi fogalmazásunk botlásainak, nyelvi vétségeinek sorozatos bemutatását. Tudom persze, hiba mindig akad, főleg az újságírás mindennapos, mindig  sürgős robotjában, de már nem elnéző az ember, és az agyába szökik a vér, ha tapasztalja, hogy az írás, a cikk egésze nyelvileg, a maga igénytelenségében alatta marad mindenfajta elvárható mércének” – írja legújabb könyvének Előszavában.

A korrektori munka a gombamódra szaporodó netes portálok magról kelt szerkesztői előtt teljesen ismeretlen; igaz, a jó korrektor is fehér hollónak számít.

Murádin László nyelvművelő könyvei könnyen, játékosan nevelnek a helyes magyar beszédre, írásra. Ebben az új, közel négy és félszáz oldalas könyvben ki-ki találhat magának érdekes és hasznos szemelgetni valót. (Az előszóval együtt 235 szöveget tartalmaz az igényes kivitelezésű kötet.)

Az Erdély Lőrincze Lajosaként is emlegett Murádin László által képviselt nyelvművelés számunkra ma: létkérdés is. Egy korábbi vélekedése szerint: „A nyelvművelés végső soron társadalmi kérdés. Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és a televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik.”

Erről erdélyi magyar közösségünk megfeledkezni látszik.

„A múltban sokan valahogy úgy képzelték el az igazi nyelvművelőt vagy inkább nyelvvédőt, akinek csupán az az egyetlen igazi feladata, hogy féltékenyen őrködjék nyelvünk tisztaságán, irtsa a helytelen kifejezéseket és a nyelvtől idegen szavakat. S ebben a felfogásban volt is valami igaz. A régi nyelvművelés valóságos büntetőexpedícióként áll a közönséggel, a közönség nyelvhasználatával szemben. Nyelvtani paragrafusok tömegét olvasták dörgő pátosszal vagy megvető gúnnyal az avatatlan közönség fejére…

Az új nyelvművelés hihetetlen mértékben, minőségileg különbözik a régitől. A mai nyelvművelő mindenekelőtt gondolkodni, elmélkedni, ítélni, megtanítani akarja a nyelvi kérdésekben kevésbé jártas olvasót, s nem oktatja ki olvasóját, nem riasztja el tételes szabályok áradatával, hanem mintegy megbeszéli vele a szóban forgó nyelvi kérdést, s szinte vele együtt oldja meg azt. A cél és módszer nem a mindenáron való irtogatás, nem az idegen szavak mindenáron való üldözése, hanem a nyelvi műveltség, ismeret olyan fokú emelése, terjesztése, hogy a köznapi beszélő a felmerülő nyelvhelyességi kérdésekben jórészt maga is eliazodhassék. A nyelvművelés mai „harcosai” közérthető nyelven, világos stílusban és fogalmazásban akarják megismertetni az olvasókat a magyar nyelv legfontosabb kérdéseivel, meg akarják szerettetni velük a nyelvet mint a gondolat kifejezésének eszközét, tudatosítani akarják bennük a nyelvhasználattal összefüggő nyelvi ismereteket. De nemcsak az a fontos, hogy a beszélő el tudjon igazodni a nyelvi helyesség labirintusában, azaz a nyelvművelés nemcsak a helyes beszédre buzdít, hanem arra is, hogy anyanyelvünket színes, változatos, hajlékony eszközként kezeljük, és hogy érzéseinket, hangulatunkat híven tolmácsoló hangszernek tekintsük. A hangsúly tehát nem a tiltó szabályok ismeretén, hanem a nyelv szellemének elsajátításán van.”

Ezt a nemes krédót gyümölcsöző pályáján mindig szem előtt tartotta Murádin László.

Kedvcsinálónak álljon itt a címadó írás befejező része: „Az asszonyállat, asszonyi állat megnevezést, mely a 16–17. században eléggé általános volt, korántsem érezték sértőnek. Az állat szavunk ugyanis, mely az áll igének származékszava, kezdetben ezt jelentette: ’állapot’, majd ’létező dolog’, ’lény, élőlény’, s csak később jelentette a mai értelemben vett állatot. Az asszonyállat szónak abban az időben az volt az értelme: asszonyi lény, női lény.”

*Az asszony nem ember? Nyelvművelő írások. Europrint Kiadó Nagyvárad, 2017

Bölöni Domokos

Murádin László könyvei

Anyanyelvünk művelése (cikkek és tanulmányok), Kriterion Kiadó, 1975. (Gálffy Mózessel)

Szavak titka, Dacia Kolozsvár, 1977.

Szavak színeváltozása, Dacia Kolozsvár, 1983.

Erdélyi magyar nyelvföldrajz, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2010.

Anyanyelvünk ösvényein. Nyelvművelő írások, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 1996.

A hely, ahol élünk. Barangolások Erdély helynevei között, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 1998.

Utak és nevek: településnevek erdélyi utakon, Magyar Nyelv és Kultúra Társ 2003.

Ki volt az a bizonyos Deákné? Rövid nyelvművelő írások, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2003.

Anyanyelvi mozaik. Nyelvművelő írások, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2004.

Mitől szép egy szó, Europrint Kiadó Nagyvárad , 2006.

Utak és nevek. Településnevek partiumi utakon, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2012.

Babér és borostyán, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2007.

Hókuszpókusz. Nyelvművelő írások,  Europrint Kiadó Nagyvárad, 2014.

Az asszony nem ember? Nyelvművelő írások, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2107.

***

Balfék avagy balfácán

Egyik levélíróm azt kérdezi, hogy az ’ügyetlen, gyámoltalan, mafla’ személy miért lehet balfék, balfácán is. ”Értem én – írja –, hogy a szó előtagja, a bal valami rossz, téves dolog, de az utótag, a fék, a fácán ebben a vonatkozásban érthetetlen.”

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, utalnom kell arra, hogy a „nem e világra való” személyt, aki „egy rakás szerencsétlenség”, több rokon értelmű szóval illethetjük. Ilyen – a fentiek mellett – a tehetetlen, élhetetlen, anyátlan, nyámnyila, málé, megetehetetlen, pipogya, bugyuta, teddide-teddoda, tutyimutyi, teszetosza, tedd el, ne vedd el stb.

A kérdésként felvetett balfék, balfácán magyarázatához előbb vizsgálnunk kell a bal-  előtagot.

A bal szavunk eredetileg a jobb szavunk ellentéte: bal oldal – jobb oldal, bal kéz – jobb kéz. Ami jobb, az mindig jó volt; az volt a helyesebb, a megfelelőbb, az alkalmasabb, az igazabb. Vele szemben a bal a ’nem jó, téves’ jelentésű. Ez magyarázza a jóval (jobbal) szemben álló bal szónak ’rossz, téves, hibás, helytelen’ jelentését. Ez az értelme a bal szónak a vele alkotott összetételekben is: balítélet, balszerencse, balsors, baleset, balkezes stb.

Végül, ami a felvetett kérdést illeti, a balfék, balfácán szavak utótagjainak, a fék és a fácán szónak csak annyiban van kapcsolata, szerepe a fenti szóösszetételek kialakulásában, hogy mindkét szó kezdő „f” hangja azonos a férfi nem szerv nevének kezdő „f” hangjával. Egy művelt, beszédében választékos személy szépítő célzattal mindig istenfáját, kutyafáját, kutyafülét, balféket, balfácánt említ a durva szó, a szintén f  hanggal kezdődő férfi nemi szerv helyett.

Murádin László

********************************************************************************************

Két „erdély-vándor” a Vár-lakban

Bölöni Domokos, Ötvös József, Kiss Szabó Zoltán

Augusztus 17-én, csütörtökön Ötvös József református lelkész-esperes és Kiss Szabó Zoltán tanár, költő találkozott a barátokkal, ismerősökkel Kedei Zoltán festőművész marosvásárhelyi műtermében, a Vár-lakban. Kilyén Ilka színművész Áprily Lajos  A fejedelemhez című költeményével indította a találkozást. Bölöni Domokos rövid bevezetőjében vándorokként tisztelte a vendégeket: egy vándor-pap és egy vándor-tanár jött el hozzánk, mindketten a 21. századi Erdély „reneszánsz”-emberei, hiszen a szűkebb értelemben vett szakmájuk mellett számos tiszteletet parancsoló foglalatosságban jeleskednek, mint a közírás, a kutatómunka, a rádiózás, a lapszerkesztés…És mindketten az erdélyi, közelebbről a marosmenti, küküllői tájak szerelmesei.

Doszlop Lídia Naómi felolvasta Ötvös József  rövid életírását, majd az Új Kezdet felelős szerkesztője beszélt gyökereiről, ifjúságáról, családjáról, a Vártemplom gyülekezetének lapjáról.

Kilyén Ilka színművész Áprily Lajos Tetőn című versét, majd Kiss Székely Zoltán Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexióját olvasta fel, nagy tetszést és elismerést aratva.

Doszlop Lídia Naómi újabb tolmácsolásában hangzott el Kiss Székely Zoltán Curriculuma, a továbbiakban pedig gyermek- és ifjúkoráról, költői pályája kezdetéről, megtorpanásáról, lírájának újraélesztéséről, majd Az anyanyelv keresztje című kötetéről beszélt a költő-tanár. Végül felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak.

Kilyén Ilka és Doszlop Lídia

*

 

Áprily Lajos

 

A Fejedelemhez

Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.

A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.

Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.

Ma mind, akiknek múltban és jelenben
Te adtál messzehordó szárnyakat,
fészekbe visszavágyó szárnyalással
seregszemlédre visszaszállanak.

Imhol Diákod, kit rokont keresni
egy más világrész titka csábított,
adóját hozza… lobogó szemében
ma is kísért az oldatlan titok.

Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
meghajtja halvány martir-homlokát,
ki a tudásnak büszke forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte át.

És jön Tudósod, számok óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe lép,
a számlálatlan csillagokból hozza
a végtelenség szent üdvözletét.

És jön Poétád, éjkomor szemének
tekintetét hálával szegzi Rád,
ki annyiszor sötét márványba véste
a végzetes magyar tragédiát.

Seregek jönnek néma áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
Fejedelem, fel az egekre szállna
a hála óriás dallama.

Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
Fejedelem, a százados csodát,
hogy milliónyi magrejtő rögödből
virtust nevelt „vitézlő oskolád”.

Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a termő határ,
s a napsütésben porladó barázdán
tudás-kalászt vetett a búzaszár.

Ó, égre zendülő, sötét viharban
hányszor tiporva állt a drága rög!
Arany kalász helyén hányszor sötétlett
szélfújta perje s hamvadó üszök!

Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
csak múltra emlékeztető romok,
hányszor torzulva dermedett az űrbe
villámsújtotta béke-templomod!

De tűz kilobbant, villám elviharzott,
ritkult szívekben megfakult a gyász,
s az új tavasszal új vetéseidben
hitet termett a győzelmes kalász.

Az újra kezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek –
Fejedelem, a fundamentum állt!…

Színed előtt ma is riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi félelem:
árvízzel csap ki fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.

Hullámait már templomodra küldi,
zivatarából pusztulás süvölt,
lábunk alatt ijesztő rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.

A századok felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
a megrendülő földre hajlanak.

Te vonsz majd minket végső számadásra,
Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt hadaknak
adj meg nem rendülő, erős szívet.

Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
sokára csendül még a hattyúdal –
s a szellem elrendeltetése: élet,
feltámadás és örök diadal!
1922

*

Ötvös József

 

Együtt a néppel

Két édesanyai telefon között megpróbálok bemutatkozni. Reggel telefonált édesanyám, hogy nincs jól, de megegyeztünk, este tudunk vinni neki gyógyszert. Ha nem lesz rosszabbul, akkor van időm magamról írni. Igaz, nyers önéletrajz lesz, mert én még mindig először tollal leírok mindent, és utána gépelem be. Most erre nincs idő.

Ötvös József református lelkész-esperes

Pókában születtem, 1952. augusztus 27-én.

Póka a Székelyföld, Felső-Marosmente, Mezőség régiók találkozásánál fekvő magyar református falu. Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nem igen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.

Pókát többször emlegették Kis Bécsként, mivel lakosságához képest sok volt ott az ún. kisnemesi család. Általában kevés birtokkal, s ezért gyermekeiket taníttatták. Pókai volt Tavaszy Sándor édesanyja, és itt lakott, itt is halt meg a püspök-helyettes egyetlen fiútestvére. Pókai eredetű volt Könczei Árpád, a Korunk egyik volt szerkesztője is. Mindez azért érdekes és fontos, mert ez a kisnemesi szemlélet, életmód nagyon pozitív példaként hatott az itt élő zsellér vagy szabadparaszti világra. És történt egy érdekes esemény mindezek kapcsolatában. A második világháború után ezeket a családokat ellehetetlenítették, s a rendtartó magyar falu példakép nélkül maradt. Mivel a második pókai református templom a múlt század 40-es éveire nagyon rossz állapotba került, még a háború előtt és alatt nagyszüleim nemzedéke eldöntötte: új református templomot építenek. A katonák egy része még orosz fogságban volt, amikor 1945-48 között, Debreczeni László tervei alapján felépült a harmadik pókai református templom. Ma már tudjuk, a kommunista hatalom által ellehetetlenített kisnemesek helyében ez a református templom lett a falu szíve és meghatározója. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt minden vasárnap a templom, és a kommunista időkben a vidék egyik példaadó református gyülekezete lett. Hát, itt nőttem fel, és végeztem el a nyolc osztályt.

Középiskolámat a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar sportosztályában végeztem, mivel abban az időben csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani. Életem egyik meghatározója volt, hogy olyan nevelő foglalkozott velünk, vigyázott ránk, aki vasárnaponként templomba járt, és nyugdíjas korában igazgatótanácsos lett: Dr. Kiss Géza. Teológiára való jelentkezésemben nagy szerepe volt.

Életem egy érdekes színfoltja kötődik középiskolás éveimhez, és az iskolához. Az utolsó éves, hagyományos pályaválasztási megbeszéléseken megmagyarázták, nem jó, ha elmondom: pap szeretnék lenni. Ezért kitaláltuk, hogy földrajz szakra felvételizek, mert abból jó jegyeim voltak. A román szóbeli érettségi alatt a bizottság elnöke, aki a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem egyik professzora volt, magyar nyelven rám kérdezett: mi a különbség a református és a római katolikus egyház tanítása között? Meglepetésemben dadogva feleltem valamit, amit ő és a mellette ülő román tanárnőm mosolyogva hallgatott végig. Ebből tudtam meg: ha nem is nyilvánosan, de elfogadták döntésemet. Később azt hallottam, osztályfőnökömet megintették, mert milyen nevelés az, ha az osztályból valaki papnak készül. Két évtized múlva, mint a Kántor Tanítóképző Főiskola óraadó tanára (1991–92-ben) a Bolyai iskolában bibliaismeretet tanítottam, és egykori fejcsóváló tanáraim gratuláltak: milyen jól döntöttem a pályaválasztáskor. Akkor már én mosolyogtam magamban: változnak az idők, változnak a vélemények is.

Teológiai tanulmányaimat 1971-1976 között végeztem, ebből egy évet a nagyszebeni német evangélikusoknál. Utólag pedig – 1992-1993-ban – egy évet peregrinusként Göttingenben. Egyetemi éveimre mindig boldogan tekintek vissza, mert a nagyon erős középiskolai oktatás után nem volt nehéz magyarul tanulni. Azokban a lázas hetvenes években pedig a kolozsvári magyar egyetemi és művelődési élet európai szintű volt. Csak szerényen jegyzem meg: 1992-ben egy ausztriai (grazi) ifjúsági konferencián való részvételem alapján a riporter „erdélyi européer”-nek nevezett, s az igazán nem is nekem szólt, hanem az én helytálló nemzedékemnek.

Lelkipásztori szolgálataim helyei egy szép erdélyi életút nyomai. Hiszem, hogy e megszépült, közel négy évtizedes lelkipásztori életúton azt az általános szolgálatot végeztem, amit bármelyik tisztességes erdélyi magyar lelkipásztor. Először Görgényszentimrén voltam missziói egyházközség lelkipásztora 1977-1983 között. Szép és áldásos küldetés volt olyan helyen kezdeni és „beleszokni”, ahol a 120 lelkes anyaegyházközség egy nagy múltú, de lassan kihaló polgári település, mellette a vidék legerősebb római katolikus egyházközsége, Görgényüvegcsűr, ahol pár oda férjhez ment asszony tartotta meg református vallását. És ott volt a harmadik egyházközség, Alsóidecs, ahol minden második vasárnap a szász evangélikus templomban 10 órakor román nyelvű ortodox szolgálat hangzott el, 12-kor német nyelvű evangélikus istentisztelet, és ugyanott 14 órakor magyar reformátusok imádkoztak. Egy marosmenti faluban egy igazi erdélyi tolerancia-kép. Itt építettünk titokban és holland pénzből gyülekezeti házat a múlt század 80-as éveinek elején, és még ma is azt használják.

Következett a Marosvásárhely mellett fekvő Jedd, amelyhez hozzátartozott akkor Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány. Utóbbi kettő ma külön alkot egy egyházközséget. Marosagárdon 1992-ben új templomot építettünk, melynek belső bútorzatát szobrászművész faragta. Itt alapítottunk családot, született két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla (így!), és még itt fogant harmadik fiúnk – Tétény Álmos –, aki már Marosvásárhelyen született.

1994-től szolgálok Marosvásárhelyen. Először Marosvásárhely VIII. Cserealja egyházközségben, ahol évente 150 körül volt a konfirmálók száma, és ahol egy húsvéti ünnep alkalmával ezer ember vett úrvacsorát.

2002-től a Vártemplomban vagyok lelkipásztor. Közben – 2000-2012 között – esperes voltam és egyházkerületi missziói előadó. Két könyvem jelent meg: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címmel az első, Kolozsváron 2004-ben. Ebben a rádióban elhangzott beszédeim és különböző újságokban megjelent publicisztikai írásaim vannak. Másik könyvem: Ahol még magyarul szól a zsoltár, amely szintén Kolozsváron jelent meg 2011-ben egy világi kiadónál (Világhírnév kiadó – Fehér hollók sorozat), és amely 33 református gyülekezeti riportot tartalmaz.

Jelenleg szerződéses alapon a megyei napilap, a Népújság külső munkatársa vagyok, szerkesztem a Marosvásárhelyi Állami Rádió Hitvilág műsorának református adását.

Eddigi egyházi szolgálati és lelkipásztori (esperesi, missziói előadói) tapasztalatom: az erdélyi magyar értelmiség nem egyházellenes, sőt nagy tisztelettel és szeretettel viszonyul egyházához. Egyházunk egyik mulasztása, hogy ezt a tényt nem jól kezelte, vagy nem használta eléggé ki. Számtalan élményt és emléket hordozok magamban arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség mennyire tiszteli – például – a református lelkipásztort, de azt is tudom, hogy mindez nem a személynek szól – általában – hanem az egyház szolgálatának.

Hiszem és állítom, az erdélyi református egyház az idők során akkor végezte hűségesen és méltóan a rábízott küldetését, amikor együtt tudott menetelni a néppel, a társadalommal, a nemzettel, de nem adta fel a Szentírásban kijelölt és a hitvallásban előírt utat. Gyakorlatilag mindez azt jelenti: a mi küldetésünk és megbízatásunk: elmondani mindenkinek: szeret az Isten –, de ezt úgy adni át, hogy hiteles legyen a szó és a tett, a szolgálat és az élet, a mindennapi viselkedés és családi magatartás.

Marosvásárhely, 2013. október 28-án

*

Kiss Székely Zoltán

 

Versekbe tördelt hallgatás

Áprily Lajos

Tetőn

             Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…

*

Kiss Székely Zoltán

 

Tetődön – három emberöltő távolából

                       Áprily Lajosnak           

A hegytetőn, hol néha megpihentél,
hont foglalni készül egy új hideg tél.

Jégcsipke hullajtja az őszi lombot
évszázad távolából összeomlott

lelked békülő teraszán.
Új vándor
nehéz búcsúja ez háztól s hazától.

Mozdulatlanság költözött a tájra:
Lassú elmúlás mozdulatlansága.

Lenn a völgyben novemberi nap fénye
szőnyeget sző az induló elébe,

de mire űzött tetődre felérne,
sűrű köd gomolyban létünk szemérme

lobogónkat fénybe tűzni nem enged,
s tagadtatna földet, hazát, szerelmet.

Nehéz szárnyú sas – innen térek vissza.
S bár a köd vijjogó szavam felissza,

tekintetem szárnyat repesve bont most,
magához ölel hullám-horizontod.

Látom tetőit, többet sok ezernél.
Kimondom én is titokszavunk:
Erdély.

*

Erdélyi magyar értelmiségi vagyok

Tanárember. Sem több, sem kevesebb.

Születtem 1951. január 3-án Marosvásárhelyen.

Kiss Szabó Zoltán tanár, költő

Az egykori Székelységben közlő Paál Elek festő keresztapám pallérozta első verseimet még a ’60-as évek derekán. Aztán a ’60-as évek végén Kapusi Ildikó tanárnőm biztatott a Bolyai Farkas Középiskolában. Ott érettségiztem 1970-ben.

1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok; tucatnyi iskolában tanítottam: Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Diákjaim négy ország nyolc egyetemén szereztek diplomát. 1975-től botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytatok. És publikálok szak- és tudománynépszerűsítő írásokat két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk félezerhez közelít. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudománynépszerűsítő sorozatot – amolyan Odobescu-féle Pseudokinegetikos-t – írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban.

1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként is dolgoztam, ahova Gáspár Sándor hívott egykoron. A tudománynépszerűsítő adás, a Mikroenciklopédia, biológiai szakcikkeit jegyeztem. S küldtem verseimet az Igaz Szóhoz, Székely János biztatgatott. Ugyanez évben jelentek meg első verseim az Ifjúmunkásban. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Miután én is a Szülőföld, haza, testvériség pályázat győztesei között voltam, úgy tűnt, kötettel indítanak minket, akkori fiatalokat. Aztán semmi sem lett belőle. Jómagam meg arra jutottam, hogy hagyom a szépirodalmat másnak. Hiába bitatott Lőrincz József tanár-költő barátom az illyési intéssel, mely szerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. Ez volt a hosszú hallgatás kezdete.

1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője lettem. 1990 áprilisától Magyarországon élek családommal. 1999-től a Szentendrei Református Gimnázium tanára vagyok. S néha megleptem-meglepem magam egy-egy verssel.

1997-ben a Névtelen írók antológiájába bekerült egy háromsorosom.

E tájt érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra.

Hiszem, hogy az igaz vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket.

2008 óta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. 2010-től a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő és a debreceni Tisztás hozta-hozza le rendszeresen verseimet. 2013-tól a PoLíSz, Turcsány Péter bizalmát és biztatását birtokolva, több alkalommal közölte versszövegeimet. Csíki Andrásnak, az EJKE elnökének köszönhetem, hogy most kötetté állt össze verseim egy része.

Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdett, írtam volt le ezt a mondatot: „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás”.

Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat.

(Fotók: Donáth Nagy György)

Vásárhely fölött a naplemente

Lányomnak

Vásárhely fölött a naplemente bölcsebb:
az augusztusi ég csillaghullást előz
nyugatra torlódó bárányfelhőivel.
Maroszentgyörgy felől szellő fúj a tájra
s ó-zsidó temető hűlt helye álmodik
csodát. Gyermekként még köveit böngésztem
s a Hipp-hoppról révült ezüstláncra szemem;
bogzódó Marost nem látni onnan sem már.
S hiába viszlek az Ebhát 4. alá,
régi lakásunk tág-szemű ablakába,
innen csak vérvörös napkorongot látsz majd
s aranyba öltöző toronygombokat. Hajt
ez a szellő tovább: temetőkert fölé,
a Vulkán utcába – innen s onnan közé.
Tömbház-lakásunkról, lapos tetőn állva,
hagyd, hogy a napsugár hozzád is elérjen.
Ide felérnek a Város fény-szagai:
novemberi gyertyák s őszirózsák füstje,
a Főtér rózsái s a Nagygát halszaga,
nagypiaci dinnye túlérett mámora
s az első ibolya illata a Kertből.
Hangok is keresnek. Néhai szódás ló
a Sáros utcából nyerít fel idáig.
Gólt kiált a Liget s Vikend víg zenéje
halkul. Vecsernyére kondulnak harangok,
s a Kombinát dudál belé önhitt garral.
Kósza vitorlázó gólyát riasztva száll.
A Nap dalol már, mint kitárt szárnyú madár.
Színek, hangok, ízek, szagok mámora ez.
Csupán öt fenyő áll útjába a fénynek.
Dédnagyapám épült lucfenyőbe itten,
s hazatalált ide tanító nagyapám.
Apám sóhaja leng harmadik derekán.
Öcsém is belenőtt hulló tűlevélbe…
Erezik az ágak a fényeket ott lent.
Csíz, csonttollú, cinke hanglepelbe vonja.
Érintsen most téged. Különben már csend van.
Mintsem kérdéseket írna egy levélre,
naplementém bölcsebb. Övé minden érdem.

Zára vára, 2010. augusztus 21.

***************************************************************************************

Újabb népi imák a református Kibédről

Ráduly János

Önálló kiadványba gyűjtötte Ráduly János az utóbbi időszakban Kibéden lejegyzett népi imákat. Ez alkalommal egyetlen adatközlő, Seprődi József által elmondott 13 imádságot olvashatunk a Szerető mennyei édes Atyám (Seprődi József népi imái) című füzetben.

A már kilencven fölött járó, a zenetudós Seprődi János rokona Ráduly korábban kiadott népköltészeti gyűjtéseiben többször is szerepel. A nyolcvanas években népmesével, szolgadalokkal, később „a rövid népmesékből, népi tréfákból, népmondákból összeállított kiadványaimban több mint kétszáz epikummal” – összegez Ráduly a bevezetőben. A Székelyudvarhelyen 2009-ben az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó gondozásában megjelentetett e témájú kibédi gyűjtés (Hozzád fohászkodom imában. Kibédi ráolvasások, népi imák, legendaballadák) is tartalmaz Seprőditől lejegyzett szöveget, összesen tizenhetet. A gyűjtő akkor úgy fogalmazott: „az úgynevezett alkotó típusú adatközlők közül való, az imarögtönzés kiváló mestere”. A református vallású Seprődi József életében a hitnek és az imádságnak mindig fontos szerepe volt: az élet jelentős alkalmaikor a fennvaló segítségét kérték magukra és hozzátartozóira elődei is. E 13 ima közlésével harmincra gyarapodott a tőle lejegyzett imádságok, alkalmi imák száma, melyek eddig megjelentek.

Találunk e kis gyűjteményben több esti és reggeli imát. Egyikük a felkelő naphoz szól, és a szokásos áldásmondás mellett az aznapi munkára való áldás kérésével egészül ki. A gyűjtő az értelmezésben azt is megjegyzi, hogy „az ősi napimádás maradékaival szembesülünk” ez esetben. Ezt követi a Légy áldott, te Nap (Ima a Naphoz) című szöveg, melyet szintén apjától, nagyapjától tanult.

A kiadvány különféle alkalmakra való imákat tartalmaz: kártékony vadak ellen elmondhatót, házépítéskor elhangzót. A sorrendben utolsó különleges, ugyanis az adatközlő a gyűjtőért imádkozott. Miután áldást kér rá, ezzel folytatja: „Rajtunk nem segít se kelet,/ sem nyugat,/ csak egyedül a hatalmas Isten./ Ha Kibéd népe Istenhez kiált,/ Isten őfelsége/ megvédi a falut bajtól,/ betegségtől,/ sátán hatalmától./ Jézusban bízva/ ezt kiáltom, ámen.”

A népi vallásossággal s a Kibéden gyűjtött népköltészeti alkotások számával kapcsolatos értékén túl lehet-e gyűjtőnek ennél szebb köszönetet mondani?

P. Buzogány Árpád

**************************************************************************************

Termékeny illúziók

Avagy: Mitől kerek a világ?

Kedei Zoltán grafikája

Cseke Gábor (egybehegesztett) szakaszos válaszai a tengeren túlról

Kérdező: Bölöni Domokos

Társai: Albert-Lőrincz Márton, dr. Ködöböcz Gábor

 

Születésnapi beszélgetés lett volna, de a nyári üdülés kissé elgörbítette az időtengelyt, megkeresésemre az 1941. július 29-én Kolozsvárott született költő, író, újságíró, szerkesztő ezt válaszolta: „Domikám, tengeren túl vagyok, hajnalonként partizánkodok egy laptop mellett, Neked akkor már a hasadra sütött a nap, ezért szakaszosan fogok válaszolni – ahogy cseppen. Most az első két kérdést, aztán a többit majd meglátjuk a végén. Csak kerüljünk egyenesbe.”

Lassan-lassan egyenesbe kerültünk, a kérdezőt sem kímélte a marosvásárhelyi kánikula, szerencsére érdeklődő társakra talált dr. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, esszéíró, az Egerben megjelenő Agria irodalmi folyóirat alapító-főszerkesztője és Albert-Lőrincz Márton költő, tanár, egyetemi adjunktus, (Sapientia–EMTE, Marosvásárhely) személyében, akik három-három kérdéssel gazdagították a faggatózást. Ezúton is köszönet érte!

*

Buzgó Ifjúmunkásos én-emet ábrázolja, amint egy Ifjúmunkás Matinén hangos vezércikkben osztom az észt. Szerencsére, az ingyen áldásban részesülők nem látszanak.

– Mi az a három dolog, ami a legfontosabb az életben?

– Attól függ, mikor akarod tudni. Ha most kérdezed, akkor nyilván: egészség, egészség és egészség. Korábban nyilván: pénz, pénz, és pénz. Ha szeretnék nagyvonalú lenni, akkor most azt mondanám: az előbbi válasz csak vicc volt. De hát ez is pénzbe kerül…

– Mi volt az a történés, élethelyzet, melynek hatására  „eljegyezted” magad a költészettel, az irodalommal?

– Vadházasok vagyunk mi ketten, az irodalom és én. Lefeküdtünk együtt, nem is kevésszer, de eljegyzésről sosem esett szó közöttünk. Pedig én próbáltam szóba hozni, de ő mindig másra terelte a szót. Így aztán hol rám mosolyog, hol meg hátat fordit nekem, de én a magam módján igyekszem hűségesnek maradni hozzá. No persze, mondanád, volt az a kisiklásom, szebben mondva „kalandom” az újságírással, amikor úgymond megcsaltam őt, s ezt azóta többször is a fejemhez vágta. Pedig nincs igaza: azzal is saját magamat csaltam meg. Csak hogy tudjad. Hát ez az a nagy élethelyzet!

– Nevezz meg három jó barátot azok közül, akik vitték valamire, és hármat azok közül, akikhez kegyetlen volt a sors. Mesélj róluk, ha lehet…

– Ne várd tőlem, hogy kér(d)ésedre itt néhány regény szinopszisát kapod majd meg, ingyen és bérmentve. Egyetlen példa is bőven elég ahhoz, hogy tisztábban lássuk az élet csavaros kártyatrükkjeit.

Mondhatni jó barátomról, pontosabban osztálytársamról lesz szó, aki kevéssel utánam következett az osztálynévsorban. Jóképű, magas, kisportolt fiú volt, aki után szívesen megfordultak a lányok, s ő is a lányok után. Későbbi osztálytalálkozókon irigykedve nézegettük  igen csinos, életre való asszonykáját, akivel úgy tűnt, boldog egyetértésben tengeti életét. Sikeres, jó nevű mérnök hirében állt, nagy, fontos építkezéseket bíztak rá – magyarként is, a ’89 előtti Romániában.

Később valamiért zavaros lett a boldogság vize, barátom egy másik, fiatalabb, ugyancsak mutatós hölgy kedvéért elvált, s hamarosan az anyaországban kötött ki új házasságban, új reményekkel. Ott is szakmájában maradt, de már visszafogottabban boldogult, csinos házat épített magának és a családnak.

A múló idő sem tétlenkedett, s előállított egy harmadik, egy még fiatalabb hölgyet is, ami újabb válást helyezett kilátásba, mert a barátom régi vágású gavallér lévén, nem tudta elképzelni félrejárását a házasság keretein kívül. Csakhogy ez a fordulat már a bonyodalmak jegyében zajlott: a válás cirkusszal, perekkel, kárigényekkel járt együtt, barátom hamarosan ott találta magát kisemmizve, elhagyatva, megalázva és bár még mindig jóképűen, de megöregedve, ahonnan elindult; gyermekei szanaszét, az anyák érzelmi hatása alatt, ő meg anyagilag lerobbanva, adósságokba keveredve. Egy gyenge pillanatában egyik mesterművéhez, egy erdélyi völgyzárógáthoz autózott, kiszállt a kocsijából, felment a gátra, és tanúkat mellőzve a mélybe vetette magát. Legalább is ezt állapította meg az utólagos vizsgálat, miután a gát tövében összeroncsolt holttestére bukkantak.

Kettős kérdésedre szánékosan válaszoltam egyetlen példával, mintegy sugallva, hogy siker és bukás az életben igen gyakran kéz a kézben járnak. Mert ahol magasság van, ott mélységnek is kell lennie, a végjátékba pedig nagyon sokszor besegít az a fránya gravitáció is.

A duzzasztógát, melynek tetejéről egykori barátom elrendezte magával földi számadását. Mikor a kép készült, a gát félig még büszke terv volt csupán. Mára szomorú emlék.

– Ha olyan helyzetbe kerülnél, hogy egy versidézet menti meg az életedet, mi volna az?

– Életmentő versidézet? Erről azonnal az 1001 éjszaka meséi jutottak eszembe. A Wikipédia összefoglalója szerint „Amikor a szultán rájön, hogy a korábbi felesége hűtlen volt hozzá, szörnyű bosszút áll az asszonyokon. Mindennap elvesz egy szüzet, akit a nászéjszaka után kivégeztet. Végül a vezíre már nem talál több lányt a birodalomban. Ekkor Sahrazád (ismert Seherezádé és Sehrezád néven is), a vezír lánya ajánlkozik menyasszonynak. A nászéjszakán Sahrazád elmond egy mesét a királynak, de nem fejezi be, így kényszeríti a kíváncsi Sahrijárt, hogy tartsa őt életben. Másnap éjszaka, amint befejezi a mesét, elkezd (de csak elkezd) egy másikat. És ez így folytatódik ezeregy éjszakán keresztül…” Tovább már én mondom: a kíváncsi szultánt rabul ejti Sahrazád ravaszsága, s a hosszas mesélés közben beleszeret a lányba; és végül megkegyelmez közben megszülető gyermekei anyjának.

A hosszas kitérő utáni lényeg, hogy nagyon sok „életmentő” vers létezik, én minden esetre megpróbálnám addig feszíteni a húrt, amíg minden arra érdemes idézetet előkaparnék emlékezetemből. Remélem, Nálad most megúsztam a vizsgáztatást.

– „Szegény apánk! Ha ő úgy nem bízik / Az emberekben, jégre nem viszik…” (Petőfi Sándor: István öcsémhez) Nyilván te is csalódtál emberekben, bizonyára nem is csak egyszer. Kérlek, mondd el, mennyire kavart be sorsod alakulásába a csalódás!

– Csalódtam, biza! S meg is viselt, majd hozzájárult ifjúkori illúzióim elhullatásához. De úgy kell nekem! Mert bárki is lett légyen csalódásom letéteményese, a kiábrándító élményért csakis magamat okolhatom. Bennem volt a hiba, mert nem mértem fel eléggé, mennyire érdemes valaki a bizalmamra. Mert félreismertem az illetőt, olyan reményeket fűzve hozzá, amikkel tulajdonképpen saját érdekeimet helyeztem előtérbe… Hol volt, hol nem, volt egyszer, még az ősidőkben, egy kamaszkori csalódásom, amely tetőtől talpig kiforgatott korábbi énemből. Pedig csak annyi történt, hogy rájöttem: az a kislány, akit távolról titokban kiszemeltem magamnak, valójában keresztülnézett rajtam. Nagyon elkeseredtem, sokáig haragudtam is a gyöngébb nemre, szimpátiámnak haragosan hátat forditottam, ami, azt hiszem, neki meg se kottyant. Minél többet töprengtem a dolgon, annál inkább rájöttem, hogy nincs jogom rá haragudni, hiszen a vonzalom nem mindig kölcsönös, és nagyon sokszor a megsértett hiúság az, ami megsebzi a csalódott rajongót.

Mindennapjaim tartozékai: orvosság, hozzá tusnádi viz, fésű, papirzsebkendő, olvasmány (tengeren túli magyarokról) stb. A többi nem fért az asztalra…

– Melyik műved áll legközelebb a szívedhez? Miért?

– Kérdésedet nemrégiben valaki már feltette, egy másik interjú készítése közben. Nem tehetek mást, minthogy ismételjem magam.

A bozót című dokumentumregényemről úgy érzem s úgy vélem ma is, hogy az képvisel a leginkább engem. És talán a legintenzívebb, legtöményebb fizikai és intellektuális munka fekszik benne. Olyan időszakban érintett meg elkészítésének a fontossága, amikor a riporteri munka rekordsebességgel degradálódott a nyolcvanas évek Romániájában. A lap (Előre), amelynél akkor dolgoztam, csak hivatali kötelességeket rótt rám, amelyek elvégzése vajmi kevés szakmai elégtétellel járt. És akkor, az egyik tereputazásom idején megtörtént a csoda: a vonaton valaki elmesélte egy frissen bekövetkezett, halálos hegyi tragédia részleteit, melynek színhelye a Bustény fölötti sziklamászó utak és környékük, szereplői pedig leigazolt, hivatásos alpinisták. Kis idő múlva kezembe került az esetet kivizsgáló bizottság első jelentése, majd magam eredtem felgöngyölíteni a történteket, lehetőleg valamennyi résztvevőt és szemtanút meghallgatva. A riporteri nyomozás időben közel egy esztendőt vett igénybe, valamennyi beszélgetésről részletes jegyzőkönyv készült, emellett összegyűjtöttam előbb az eseménnyel, majd az alpinista versenyekkel és a hegymászás hétköznapjaival kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat, szakirodalmat is igyekeztem begyűjteni.  Gyakran vettem elő, tanulmányoztam, elemeztem az egyre vaskosabb dossziét. Egy évvel a baleset bekövetkezte után nekiláttam az írásnak. Az első menetben túlírtam magamat, a szövegben sok megemésztetlen, fölösleges részlet maradt, ami gyengítette a mű hatását. Két év elteltével fáradtan tettem félre a félkész kéziratot. A kiadó, bár értékelte a belé fektetett munkát, várakozó álláspontra helyezett. Váratlanul kórházba kerültem, ahol a lassú gyógyulás és lábadozás holtidejét arra használtam, hogy átírjam az egészet. Sikerült jócskán megnyirbálni a szöveget, fellelkesített az a mód, ahogy a saját szövegemtől érzelmileg és időben sikerült eltávolodnom. A végső simításokat szerkesztőm, néhai D. Harasztosi Éva – Domokos Géza felesége – végezte el, szabad kezet adtam neki, még az Ifjúmunkástól ismertem precíz megbízhatóságát és érzékeny irodalmi ízlését, a könyv pedig hét esztendővel az esemény után látott napvilágot a Kriterionnál. Visszhangot keltett, sikere volt. Második, bővített kiadására a csíkszeredai Pallas-Akadémia kerített sort, 2008-ban. Írói-újságírói munkám csúcsteljesítményének tekintem…

Versesköteteim közül a legkedvesebb az 1980-ban megjelent Ellenállás (Kriterion), Pusztai Péter barátom mélyértelmű, kitűnő borítójával.

Fotográfiai ujjgyakorlat. Péter fiam az alkonyt fényképezte a Huron-tó partján, én meg beálltam melléje inasnak. Persze, elloptam a beállitását…

Albert-Lőrincz Márton kérdezi: – Jól ismered az újságírói munka késélen táncoló kihívásait, a szerkesztői munka ideológiai csapdáit, de tanárként is kipróbáltad magad. Mindkettő elszólított gyermekkorod, fiatalságod városából. Miért választottad inkább a közéleti szerepvállalást, a véleményformáló szerepet, mint a nemzet napszámosaként oktatni, nevelni a gyerekeket, segíteni felnőtté lenni?

– Nem lettem a nemzet napszámosa, mert otthoni példák alapján élőben láthattam, mennyire megalázza és gúzsba köti a tanárembert a hatalom rendje, aminek a fegyelmét még csak nem is vitathatja. Mellesleg, az volt az ifjonti elképzelésem, hogy az újságírás révén majd alapos életismeretre tehetek szert, ami segíthet az írói kibontakozásban. Valahogy így is történt, de azért mégsem… A szabadabbnak vélt újságírói pálya lényegében hasonló csapdákat állított a későbbiekben.

– A szakmát mindig komolyan vetted, a feladatokkal megbirkóztál, de ezt sokan mások ugyanígy tették. Mi ebben a csekegáborság?

– Amit te említesz, az számomra nem létező valami. A csekegáborság így elmondva, ha egyáltalán volna ilyesmi, hamis mítosz lenne: igazad van: még sokan evezünk hasonló csónakban e földön, de talán nem elegen…

Furcsa villanyóra a konyhafalon: minden órára jut egy jellegzetes madárhang. Minél többet hallgatom, annál kevésbé zavar az idő múlása.

– Az élet kíméletlen, az emberek se nem jók, se nem rosszak, de mégis inkább saját érdekeiket helyezik előtérbe, akár a karrier, akár pillanatnyi haszon reményében. Mégis, a te életedet inkább az építve cipekedés jellemzi. Kiket segítettél pályára?

– Tanár édesapámnak volt egy jó huncutsága, valahányszor közbenjárásért kilincseltek nála mindenféle nebulók érdekében: megígérte ugyan a segítséget, egy feltétellel – ha a delikvens tud is valamit. Azon a tanítványon, akin látta a törekvést, az őszinte jó szándékot, szívesen segített egy-egy enyhébb jeggyel. Azokat viszont, akik úgy vélték, hogy a közbenjárás miatt nyert ügyük van és semmit sem produkáltak, kegyetlenül elvágta. Nem is volt valami „jó híre” emiatt.

A „támogatottjaimat” hasonló elvek alapján segítettem és segítem ma is. Annak adtam esélyt és odafigyelést, aki ezt kiérdemelte. De ne várj most tőlem névsorolvasást, mert sokan vannak. Visszatekintve, nem is tudom, hogyan volt annyi időm rájuk. Az az igazság, hogy kedvelem a tehetséges fiatalokat. Valahogy megpezsdül, rugalmas lesz tőlük az ember. És eszébe jut kezdő korszakának minden félelme, bizonytalansága, dadogása… Meg az a néhány biztató szó, amit Szabédi Lászlótól vagy Bajor Andortól kapott, amelyektől úgy érezte, valósággal szárnyai nőnek. Igaz, mindez illúzió, de termékeny hatású!

 

Meditáció helye. Ide csak akkor ülök, ha nagyon nyugodt akarok lenni. De még birom cérnával…

Ködöböcz Gábor kérdezi: – Lírai tőzsde: Fontos versek című kötete a megtartó párbeszéd remek példája. A  2012. október 10-én Csíkszeredában nekem dedikált kötetet igen gyakran forgatom, tanári munkámban is igen jó hasznát veszem. Milyen visszajelzéseket kapott erről a sok szempontból rendhagyó és roppant izgalmas verseskönyvről?

– Említett kötetemet sokkal fontosabbnak tartom, mint amennyi visszhangot láthatóan keltett. Sejtésem az, hogy nem is igazán jutott el az olvasóhoz, beleértve a kritikusokat is. De azzal vigasztalom magamat, hogy a Stockholmban élő Gergely Tamás íróbarátom és szerkesztőtársam, akinek a szeme előtt zajlott/készült a nem szokványos irodalmi mutatvány, alapos, értő interjút készített velem, amit aztán a kötet internetes változatához függelékként csatoltam. /http://mek.oszk.hu/07900/07983/07983.htm/ Valahányszor fellapozom, annyiszor rádöbbenek, mennyire nem konjunkturális mindaz, ami a kötet fedelei között megtörténik. Érezvén, hogy a lírai kaland hatóköre még tágítható, pár évvel később a Fontos versek helyett Szemelt versekre vadásztam, de az újabb sorozat már nem érte el az újabb tervezett 50-50 verset, menet közben ráuntam a játékra. Ez is olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. /http://mek.oszk.hu/11900/11954/11954.htm/

– A Jelentések magamról 2009-ben megjelent –  egyszerre kritikus és önkritikus – memoárja okozott-e életében bármiféle változást, különös tekintettel a privát (baráti) kapcsolatok minőségére?

– Önvallomásom elsősorban bennem rakott rendet, s visszaállni segített arra a pályára, amiről a velem s az életemmel túlságosan is összenőtt újságírói feladatok ideig-óráig letérítettek. Privát kapcsolataim alakulása kevéssé foglalkoztatott, s talán csak a könyv megjelenése után gondolkoztam el mélyebben azon, vajon miféle kép él rólam másokban. A meglepően sokrétű visszhangokról, gondolataimról internetes blogomban rendre beszámoltam, majd a könyv MEK-re kerülésekor az anyagot függelékként a törzsszöveghez illesztettem. /http://mek.oszk.hu/11800/11887/11887.htm/

Ahogy egy naiv festő elképzeli az indiánt, valahol a huronok földjén…

– Miben látja több mint öt évtizedes írói, költői munkássága legfőbb művészi és emberi hozadékát?

– Lelkes, sok irányba utat próbáló amatőrnek tartom magam, aki ha minden esetben nem is, olykor azért fején találta a szöget. Nagy szerencsém, hogy mindvégig abban a közegben élhettem és dolgozhattam, mely a szellemi kalandot nagyrészt megbecsülte, nem tartotta szentségtörésnek, s talán némileg még ösztönözte is. Vagy csak én lettem volna az, aki megkísérelt mindenből témát kovácsolni? A többiről hadd döntsön az, akit e feladatra kijelöl a világmindenség: az utókor. Még azt se szégyellem, hogy olykor érzem arcomon egy-egy írónk, költőnk jótékony szárnyérintését…

Unokám faragta totemoszlop-utánzat. Az első órai faragás után megelégelte a szobrászkodást.

Ismét Bölöni kérdez: – Vannak-e műhelytitkaid? Például miként írsz verset? Milyen nagy írói/költői témák foglalkoztatnak?

– A műhelytitkok jó helyen vannak. Úgy elrejtettem őket, sokszor még magam se találok rájuk. Ezért csak azt mondhatom, hogy verset pl. szakaszosan írok. Vannak életszakaszok, amikor magától jelentkezik a vers. De olyanok is, amikor hívni kell őket. És előfordul, hogy hívod, de nem jönnek. Írói témáim a nagy és a kis emberi kérdések. Mikor megcélozom őket, nagyok, mikor már közel vagyok hozzájuk – hát hm, csak amolyan emberi méretre szabottak…

– Adsz-e valamit is a kritikára? Mennyiben segített pályádon a kor- és kartársak értékelése?

– Mivel magam is írtam kritikát (hogy milyet, azt most ne itt vitassuk), törvényszerűen nem kellene adnom rá egy fityinget sem. És mégis… De sebaj, évek múltával a legvadabb kritikák is megszépülnek. (Stockholm-szindróma – lásd, Wikipédia…)

– Van-e valamiféle tanulsága annak, hogy ha szerencsénk van, előbb-utóbb megöregszünk?

Álom egy liliomfarmról. Az illatából is meg lehetne élni…

– Egyetlen tanulsága van. hogy ez velem is megesett.

– Mi a kedvenc ételed, italod?

– Ha vendéglőben eszem, nehéz a választás. Otthon minden leegyszerűsödik: ami van. De az igazi: egy jó fokhagymás piritós. És esküszöm a szilvapálinkára.

– Ha teljesülhetne három kívánságod, melyek volnának?

– Köszönöm kérdésed, ezt már kipróbáltam. Népmesék is születtek belőle, amelyekből szerencsére kigyógyultam. De hogy ne vegyem kedvedet, még kívánok valamit: a gyermekkoromban megélt nyugodalmas jó éjszakákat – s nem csak hármat!

– Szerinted mitől kerek a világ? Vagy még szögletes sem volna?!…

– Velünk kerek, Domi. S a mieinkkel!

**************************************************************************************************************

Kiss Székely Zoltán két verse

 

Csak fehérbe öltözötten

Próbáljuk meg nagyképűség nélkül elképzelni a hatvanas évek elején május elsejei Vásárhelyen egy bolyais kissrác világra-ébredését, akivel  mást sem akartak láttatni, csak vöröset meg trikolort. Tanár apja és tanító nagyapja előzetes „vétkei” miatt a megfélemlített család, óvva az új nemzedéket, még népdalt, még cigánynótát sem mert énekelni. Egyáltalán énekelni sem mert. Inkább csak hallgatott. (Azóta sem énekelek. Nem tudok énekelni hangos szóval ma sem.  Farkasüvöltést forrasztott a torkomra a keserűség.) S mást se hallgathatott csak az „Áldunk büszke  Romániá”-t. (A Díszteremben KISZ gyűlésen rúgatták ki velünk azt a nagyszájú nagydiákot, kinek csak annyi bűne volt, hogy éjszakánként a Kossuthon meghallgatta az „Isten, áldd meg a magyart.” A Harap-gyereket meg csak azért kellett megaláznunk, mert Izraelbe vándorolt ki. A szüleivel. – Azóta sejtem, hogy a való világunkban mit jelent fehér szerecsennek lenni. Emlékszem: akkor lázadtam először. Tüntetően Mengyelejev oroszból fordított  életrajzát olvastam titokban azon a „díszgyűlésen”. Naiv ellenszegülés az igazságtalanság-korbáccsal szemben. A mintadiák lappangó ellenállása. Mert másképpen nem maradhattam volna meg  őseim által felépített iskolámban.)

 Ahogy kibomlottak a szélben a Városháza vígan harsogó szekrénynyi hangszórói előtt azok a zászlók! Akkor mindig fújt kissé a szél a Nagyállomás felől. (A Kombinát narancsvörös rókafarkát az égre még nem lázálmodta senki sem, s a gólyák még versenyt repültek a Repülőtér vitorlásaival. Mindig is vágyakoztam repülni, de a tiltás  szigora visszatartott. Tudva tudtam, hogy  megbélyegzett ember fia nem repülhet szabadon, még vitorlással sem Vásárhely békés kék egén…) Ahogy azt figyeltük, hogyan próbamenetelnek az ünnepi felvonulásra készülve az Iskolapályán a felsős diákok. Csak az ünnepi felvonulásokra készült egyenruhában. Fehér tornász pantalló, rövid ujjú hófehér ing.

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!

Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!

Csak májusban vonultak így: csak piros zászlók alatt. Augusztusban a háromszínű volt a kötelező divat. Alig vártuk, hogy mi is csak fehérbe öltözötten… (Délutánra a népünnep a Somostetőre hívogatta az elszabadultan sört vedlő Flekkenburg lakóit.)

Aztán évről évre egyre több felsős diák betegedett meg augusztus huszonharmadikára. De a kötelező 16 X 16 zászlóvivőre szüksége volt a Pártnak. A kisebbekre is sor került hát. Elég magas voltam és erős, hogy kitartott kézzel vigyek én is szélcibálta zászlót a diákok phalankxjában.

Száll a dalunk, szava ég fele tör,
Láncban az építő harcos ököl
Fáklyavivők kezén csörög a bilincs,
Izzik a tűz, de ki szítsa, ma nincs.

Lépj te a helyükbe, szítsad a lángot,
És döngesd bátran a falat,
Vagyunk egy jobb rend hű katonái,
S leszünk a győztes élcsapat.

Ám akkor már falanszter volt. Hát én is… megbetegedtem.

Negyedszázadnyi idő multán – sörösüvegeket gyűjtöttem a Somostetőn majális után. Kellett a pénz. Pedagógus munkanélküli voltam, két kisgyerekkel. És éppen hazaáruló, mert gyermekem sikeres orvosi kezelése reményében áttelepedésemet kértem. Akkor adtam el az Ócskán először könyvtáram értékesebb darabjait. – A Kemény-köteteket éppen az unokának, akinek tanára voltam azelőtt. – S a bakelit lemezeket. Az István, a királyból  két hétig éltünk… Aztán a megszégyenítőnek szánt Vörös Szoba. – Már rég nem akartam vonulni, piros zászlók alatt se, május elsején se.

Próbáljuk meg nagyképűség nélkül elképzelni a kétezer-tízes évek derekán májusi Vásárhelyen egy bolyais véndiák ébren világát, aki Igazi (Tiltott) csíki sört iszik és flekkent eszik a Somostetőn. (Hogy ma már a Somostetőn a flekken helyett  a mici a divat, s majálisozni kikényszerülünk saját szülővárosukból a Maros mellé, Szentgyörgyre?)

Beállok a sorba: elfoglalom végső helyemet a deákok phalankxjában, az utolsó sorban. Vonulunk karunk erejével tartva a világos kék eget, az aranyló hadak útját. Nyolcágú napcsillag, ezüstös holdsarló terhe alatt. Csak fehérbe öltözötten.

Budapest, 2017.február 10., aktuális változat

***

Kehelynyi óbor

énekmondó Szakács Sándor ötvös barátomnak odaátra

Valakinek újra
kell kezdeni a dalt.
Valaki elment,
hangja is elhalt.

Kétségbe ne essünk,
nem tékozolt vagyon
herdálója volt ő.
(Titkait kutatom.)

Honvágyában égő
haszontalan salak?
Belőle ötvözött
titkos szépség fakadt!

Rím rejlik réztála
minden hajlatában.
Ötvös volt barátom
Bethlen városában.

Kupák színezüstjét
képpel kifaragta,
malachitot plántált
finom foglalatba.

Boglárokba türkizt,
kagylóékességet,
kösöntyűket költött,
sólyomszem-szépséget.

Címert domborított
vén terem falára,
úrvacsora-kelyhet
mának asztalára.

Apró műhelyében
örök tűzben égett,
érccé olvadt vágya
életet emésztett.

Beérett a műve.
Félbemaradt mára.
Belemar az idő
vasba, fűbe fába.

Csaba útján léptet,
rá kiszabott évek
megtérő vándora.
Vallomásos lélek.

Isten-szőtte szőnyeg.
Visszáját látjuk itt.
Legszebb perceiben:
színéből valamit.

Turmalin időkben
hegy-vándora volt, a
nagy erdélyi mezőt
végigbarangolta,

szőlők illatával
tele lett a lelke,
lomha Maros-mentén
sokszor szüretelte,

mustját derítette,
máslását kivárta.
Nemesebbet szűrni
századokba jára.

Elsodorta sorsa.
Addig kalandozott,
poharat is, bort is,
magával elhozott.

 

Állok poharával
ez idegen földön,
s hegyeink borával
telistele töltöm.

Örökre elment,
hangja is elhalt.
Valami máslás kell –
kezdeni kell egy dalt.

Budapest, 2017-ben, Péter-Pálkor

*******************************************************************************************************

Egy feriforma írástudó továbbadható felelősségéről

Elekes Ferenc Bekameron című könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik alig ismerik őt, vagy még egyáltalán nem is olvastak tőle egyetlen mondatot sem. Mert valószínű, hogy vannak ilyen emberek, még akkor is, ha nem kellene ennek így lennie. Akik kedvelik a Siménfalván született, Marosvásárhelyen élő írót, költőt, publicistát, ők úgyis hozzájutnak, megvásárolják vagy kölcsön kérik, de mindenképpen elolvassák. Hiszen ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki érdeklődik és aggódik a világ sorsa iránt, de nem úgy, mint a politikusok, hanem valóságosan. Aki ezt a könyvet elolvasgatja, talán másként fog nézni az udvarán átsétáló idegen macskára is, nem csupán a környezetében élő emberekre.

Pedig a szerző nem hagy ki nekünk, olvasóknak kötelező házi feladatokat, melyeket valaki majd számon kér. Csupán eszünkbe juttat, a maga módján, ezt meg amazt, néha csupán félsorokkal. Mert Elekes Ferenc kitűnően ért ahhoz, hogy eszünkbe juttasson olyan dolgokat, amelyek amúgy rég nem jutottak eszünkbe. Nem is mondja, hogy fontosak, de aki az ő gondolatait olvasgatja, az óhatatlanul rájön, hogy így van ez. Különben miért is írná le és adná könyvként a kezünkbe?

Az írónak az a feladata, hogy mondataival, leírt vagy elhangzó szavaival hasson ránk. A szerző ehhez kitűnően ért, még akkor is, ha úgy véljük, hogy könnyed mondatai nem is hozzánk szólnak, vagy súlyos gondolatai mindenkire vonatkoznak, nem csupán ránk, és emiatt talán ránk kevésbé érvényesek. Akár egy fél mondattal is olyan kitűnően megcélozza (és el is találja) agyunk, gondolataink, érzéseink kis pontjait, területeit, hogy akik reggeltől estig szociális érzékenységről, felelősségről, empátiáról meg más hasonló idegen szavakról értekeznek, azok se jobban. Sőt, azok aztán egyáltalán nem. Legalábbis nem így.

Mert a szerző mindezt nem békeharcosként, nem apostolként, nem szigorú tanítóként teszi. Neki más a módszere, hiszen ő író. Ennélfogva íróként veszi gondjába a világot. És aki írásait olvasgatja, ha eddig nem tudta volna egészen pontosan, talán ezután rájön, mi is az a rend, igazság, aminek mindig lennie kell ahhoz, hogy a világunk ne álljon a feje tetejére.

Ha már ennyit meg lehet tanulni Elekes Ferenctől, akkor bizony érdemes belépni a mondatai mögötti világába. Van neki saját világa, mint mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek, ám ezt nem kívánja senkire ráerőszakolni, nem mondja fél szóval sem, hogy a mienket olyanná kellene alakítanunk. Mert akár azt is lehetne, főleg, ha Siménfalvából, a Nyikó mentéből és Marosvásárhelyből egy-egy jó csipetnyit hozzákeverhetnénk. Olyan ő, mint egy szem, mint egy kamera, amely a képekhez: eseményekhez, történésekhez hozzászabja a gondolatokat. Ezzel teszi kíváncsivá olvasóit.

Könnyed gondolatai, nehéz félmondatai, egy-egy epés vagy éppen világot békítő megjegyzése, korholó dohogásai, örökké reménykedő magatartása a szerzőt hamar kedvencünkké teszik. Nem csupán azzal, ahogyan a már elmúlófélben lévő világot megidézi, maga és mások részére számba veszi. Rózsaszínű pirulák, egy régi Parker toll, régi utcájuk hossza, az egyedül maradt, utolsó tyúk, elhagyott táskák, rég megmohásodott kövek, egy zsebben felejtett levél okán. Meg hogy mikor kellett, gyanús alakokat észrevéve, inkább a halakról beszélni.

De a mát és a sejthető jövőt is felvázolja a szerző. Nem csupán azzal, hogy például virágszagoló gépet találna fel, vagy azzal, hogy miközben nézelődik, ír, doktorálni tudna idegességből. (Mégis azt írja: Egyébként végül is minek a mentén szólok bele én abba, hogy ti miként beszéltek?) Azzal is törődik, mi lesz egy molekulával a lerben. Foglalkozik a fejünkben lévő féltekékkel. A kórházi lapos párnákkal. Vagy hogy mennyit ér ma egy ló.

Aki semmit sem tett még azért, hogy ebben a világban rend és igazság legyen, egyetlen mentséggel előhozakodhat: Vásárhelyen Elekes Ferenc tán helyette is mozdít valamit. Egy tárcával, egy könyvvel, és persze azzal is, hogy kezünkbe adta új könyvét. Már a legelső, a címadó írásból kiderül, mitől kezd elferdülni az életünk. A nem mai divat szerint vékonyka könyv feriforma (e néven létrehozott blogon voltak korábban olvashatók a kötetbe gyűjtött írások) gondolatai, aggodalmai, kis zsörtölődései olyanok voltak nekem, mint az emlegetett rózsaszínű pirulák: naponta kellettek. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

P. Buzogány Árpád

**********************************************************************************************

 Kolozsvári költő köszöntése

Egyed Emese

Egyed Emese versei

A leleplezett múzsa

Ne firtassátok, kiről szól a vers.
Róla is szól. De rólam – s rólad is.
Megfogalmazod sejtelmeidet
s átváltoznak: meglepődsz magad is.
Ha megtaláltad éppen azt a szót,
árnyalatot, lebegő ütemet,
amit kerestél, s volt is hasonlóság:
ó, de hamar hagyott a szín
maga mögött, hogy burjánzottak el
pozsgás szavaid, a ritmusok
csikócsapata hogy elporzott tőled!
Ne firtassátok. Az én kedvesem
minden élőnél szeretőbb és vágyóbb.
Ha úgy akarom, sorson-életen
át visszatér, mint visszatérő álmok:
játszom. A verssel is. Komoly a játék:
elevenebb néha, mint én vagyok.
Ne firtassátok. Írok örömömben,
vagy hogyha fáj, hogy mind elhagytatok.

Életre kel

a szó,
az ide-oda pattanó
ígéret, a hamar lohadó hit,
a fájdalom, ami elér, hisz
veled együtt született,
sok félbehagyott terv, meg aztán
amit úgy hívsz: az életed
(észrevétlen betöltenek
és fogva tartanak,
hogy ami új, ami szabadulás
lehetne, más kaphassa csak),
a szó,
az agyonízlelgetett szeress,
hogy szerethesselek,
a tabuk testről és halálról,
ahogy megért, és ahogy vádol,
anyásan, ellenségedül, de
közeledben és hozzád nőve,
hús-vére töprengéseidnek,
de játéknak is, könyörgésnek;
a haszontalan és a jó,
a meggyalázott, félreértett,
de élő, életadó
szó

Álomidőben

Álomidőben madárhangok:
szárnysuhogás, raj-röpülések
(sűrű álomban keskeny rések),
röpkép, evezőtollak verse.

Versszerű ismétlődés csöndben,
pihék borzolódása közben,
nem tudunk róla, úgyis halljuk:
szendergő szívünk kitakarjuk.

Jövendőnk fészkét betakarjuk.
Messze: tűnt szárnyak légörvénye,
odvas tegnapok neszezése
Nap szentülete, Hold kelése.

***

 

Levél a lélek ifjúságáról – Egyed Emese születésnapi könyvbemutatójáról

 

Sánta Miriám

2017. július 06.

HELIKON

https://www.helikon.ro/level-a-lelek-ifjusagarol-egyed-emese-szuletesnapi-konyvbemutatojarol/

Legújabb kötete

Július 5-én, délután öttől Egyed Emese Paian című verseskötetének bemutatójára került sor az Agapé Étterem rendezvénytermében. A kötet a marosvásárhelyi Lector kiadónál jelent meg a budapesti Ünnepi Könyvhétre, a kolozsvári olvasók számára viszont a szerző születésnapjára időzítve vált elérhetővé. Egyed Emesével Bartha Katalin Ágnes beszélgetett, ezt megelőzően Mikola Brigitta saját szerzeményét játszotta el gitáron.

 „Amit nem írsz meg ma, nem írod meg soha” – Király László mondatával fűzte fel a beszélgetést a szerző, aki a a versírást hangulatok lenyomataiként éli meg. Ezek a hangulatok válhatnak helynevekké, növénynevekké (a versekben referenciálisan), őt viszont mindig a hozzájuk tartozó történet érdekli igazán. A kötetcím – Paian – kettős konnotációval rendelkezik: elsődlegesen a görög mitológia alakja, az istenek gyógyítójának neve, másodsorban viszont köszönetmondás és siker kifejezésére használatos lírai alkotás, dalszöveg. Ebben a névben tömörült össze mindaz, ami Egyed költészetére jellemző: a legfrissebb kötet is barátságos lett szövegvilágában, de barátságokra épül – a szerző egyik legkedvesebb szövegtípusa az alkalmi vers.

A költőtársak és a klasszikusok erőteljes jelenléte, a különféle hagyományok folytonos megidézése olyan önátadási gesztusokká válnak Egyed költészetében, amelyekben mégis mindig marad hely önmagának, hiszen – a költő bevallása szerint – a vers az ember tehetetlenségét oldja. Ezért jó visszaemlékezni arra, amikor a ’80-as évek folyamán először küldte el verseit Székely Jánosnak, ezért jó megírni a klasszikusok nevében valamit, amit ők talán elfelejtettek (a Levél a lélek ifjúságáról – Arany Petőfinek 1867 című verset meg is hallgattuk), és ezért pecsételődnek meg barátságok verseken keresztül (például Kovács Ildikó bábművésszel vagy Soó Zöld Margittal).

Édesapjával, Egyed Ákossal

Egyed Emese hatvanadik születésnapja alkalmából Tar Gabriella Nóra készítette elő a szerzőnek szánt meglepetés-sorozatot: először egy régi filmfelvételt láthattunk a költőről, amiben családi, otthoni környezetben olvassa föl verseit, a továbbiakban pedig Magyarország kolozsvári Főkonzulátusa részéről Mile Lajos köszöntötte az ünnepeltet, aki Egyed Emese költői munkájából a szenvedélyt és a kísérletezői kedvet emelte ki fontos tényezőkként. Soós Anna, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az egyetem nevében köszöntötte Egyed Emesét mint professzort, Berszán István pedig a kerek évfordulókra reflektálva köszöntötte a magyar nyelv és irodalom szak Irodalomtudományi Intézetének részéről kollégáját.

Sipos Gábor történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről adta át jókívánságait, Szajbély Mihály a Szegedi Tudományegyetemről érkezve a két intézmény között régóta fennálló szakmai és baráti kapcsolatokat hangsúlyozva intézett kedves szavakat Egyed Emeséhez. Egyed Ákos, az ünnepelt édesapja is felszólalt, ezt követően pedig egy meglepetés-könyvet vehetett át a szerző Hortus amicorum címmel. Ebben a kötetben számára kedves évfordulós, alkalmi versek és tudományos szövegek kaptak helyet, mintegy száz szerzővel, Biró Annamária (Babeș–Bolyai Tudományegyetem) és Demeter Zsuzsa (Helikon) szerkesztésében, az Erdélyi Magyar Írók Ligája tagjainak közreműködésével. Az estet Király László, Karácsonyi Zsolt és László Noémi versköszöntései zárták.

 A képeket Horváth László készítette.

***********************************************************************************

A hetvenéves Bajna György köszöntése

 

Zsoltár a hetvenre

 

Hozzád fordulnék, de fordulnom nem is kell,
Hiszen körülölelsz minden másodpercben,
Tőled való minden belém ágyazódott,
Hangot is te adtál szerető szavamhoz,
S ha néma nem leszek, bántó marad kedvem,
A mást szomorítót, nekem is kell nyelnem.
Botladoztam sokat e szép hetven évben,
Kikerülni téged nem tudott a léptem,
Próbáltam lerázni, mit rám raktál csendben,
Olykor sikerült, de több maradt, amit nem.
Csupa ajándék volt, amit tőled kaptam,
Olyan, mint mesében a terített asztal.
Meg sosem büntettél, pedig visszaéltem,
S neked tetsző helyett jött: százezer vétkem.
Szidtalak nem egyszer, még csak nem is százszor,
De csak mosolyogtál mindennel e tájból.
Ügyelted, hogy innen elmenni ne vágyjam,
Este te vetetted mindig meg az ágyam.
Ringattál álomba, olykor anyaképpen,
Úgy is gyógyítottál: féltő szelídséggel.
Máskor édesapám biztonságot nyújtó
Két keze te voltál, te, mindenhol-való.
Magasztaljon téged boldog hetven évem!
Nem félem, mi jön még, e földön s az égben,
Derűkévével volt megrakva szekerem,
Bánat is köszönt rám? Annál több szerelem!
Add, hogy békés legyek: maga a türelem
Abban, mi hátra van.  Az is rólad üzen.

2017. június 12-én

 ***

Ima a hegyhez

Eső mossa a hegyeket,
Tiszta lesz minden: patyolat.
Mint a rigófütty, mint a madárének,
És nem hallani disszonáns hangokat.

Ha bőségesen terül majd a bérci asztal,
Illatos kenyérrel és örök malaszttal,
Fény és illat pillangót marasztal,
Amit csak alávisz a bolondos röpte,
Hol kristály patakban olt szomjat a szarvas,
S a békés csönd oly végtelen, hatalmas,
Hogy térdre rogy, tőle erőtlen az ember,
Aki az Úrnak itt soha nem felesel.

Fény fürdeti újra a hívó hegyeket.
Végtelen kék égből kivésett a szikla.
Szilánkjai a hullócsillagok,
A varázsló vésőt maga, Isten fogja.

 

***

 

Születésnapi beszélgetés Bajna Györggyel – A lényeg a derű és a szeretet minden iránt

Daczó Katalin beszélgetése a hetvenéves költővel

Hargita Népe, 2017. június 18., hétfő

Kollégák is voltunk, meg nem is. Dolgoztunk egy helyen, egy­ időben és egy másik helyen két különböző időben. Ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúttal kissé személyesebb hangneműek legyenek a kérdéseim, és ne tegyünk úgy, mintha nem tegeződnénk.

– Nagy gyakorlatod van az interjúkészítésben. Hogyan látod, a mikrofonnak melyik oldalán jobb lenni?

– Kérdezni szeretek jobban. Válaszolni ellenben írásban. Kicsit gyáva vagyok. A szó pedig nem mindig repül el, ahogy az írás sem halhatatlan. Ám amit leírunk, az azonnal ellenőrizhető, akkor is, ha más nem így gondolja. Erre egy példám is van. Javítottuk a szülőházam, a kőművesnek is kellett volna segítenem, de írnom is kellett. Mondtam, most írnom kell. „Ugyan – intett le –, vágj ki egy tavalyi cikket és küldd azt be. Úgysem veszi senki észre!”

– 1947. június 12-én születtél Gyergyószentmiklóson, egy hatgyerekes családban nőttél fel. Úgy tudom, régi szentmiklósiak vagytok, régi városi tisztségviselőkkel. Mit tartasz a legfontosabbnak, mit kaptál/örököltél a felmenőidtől?

– Bajna ágon elsősorban édesapámra hagyatkozhatom. Tőle a becsületet és mindenki tiszteletét tanultam meg. Fajra és nemre való tekintet nélkül. Ő Budapesten járt iskolába, ott is érettségizett, nagyrészt zsidók voltak az osztálytársai, mert a Dohány utcában laktak. Hadiözvegy édesanyja Budapesten nyitott varrodát, mivel nem tudott kijönni módos apósával, Bajna Ferenccel. Onnan tehát édesapám olyan kapcsolatokkal, élményekkel gazdagon tért később haza – mert Trianon után nem sikerült letelepednie Hollandiában –, amit még a második román világban is kamatoztatni tudott. Édesanyám Páll leány volt, nagyon szelíd és jóságos asszony, ami ellenben nem zárta ki esetében az óvatosságot, sőt a távolságtartást sem. Ő például soha nem engedett bocsánatot kérni. Azt tartotta, hogy ne tégy olyant, amiért bocsánatot kell majd kérned. Ez a tanítása volt a leghasznosabb számomra egész életemben. Az újságírásban is!

– Milyen gyermek voltál? Rossz, huncut, gyámoltalan, szorgalmas, laza? Van kedvenc gyerekkori történeted?

– Csintalan, érdeklődő, nagyon kíváncsi, tekergő, laza… Olvasni ellenben nagyon szerettem, tanulni és dolgozni nem annyira. Édesapám egyszer meg is jegyezte, hogy a munka temetésén a legnagyobb szélben is egyedül elvinném a hármas keresztet. Történetem? Folyamregénynyi. Első rabláncra kötésem az egyik kedves eset. Cukorért álltak sorban 1952-ben, a szomszédunkban lévő, dédapám államosított házában működő üzlet előtt. Ott sertepertéltem, természetesen meglógva hazulról, ahol hiába találtak ki csodazárakat a kapura, mert hamar meglestem a kinyitás titkát… Szóval én, a Babszem Jankó – mert eleinte így becéztek a családban – elkezdtem mondani jó hangosan, hogy miért állnak sorban? Nekünk egy egész zsákkal van a kamrában. Az történt ugyanis, hogy mivel lovaink is voltak, édesapám mindig segített a boltosoknak az áruszállításnál, amit ez esetben egy zsák süveges cukorral fizettek ki. Szerencsére leghamarabb édesapám keresztleánya figyelt fel szavaimra, s azzal már kapott is fel, s haza. Édesapám és három barátja ott beszélgetett fügebor mellett az asztalnál. Bori bé, édesapám ki, s amikor visszatért, egy tehén nyakára való lánccal a derekamtól megkötött az asztal lábához. „Be akarsz záratni, szaros kölyök?” – kérdezte. Számomra, az állandóan fülelő számára ennél jobb büntetést ki se találhattak volna. Volt, amit hallgatnom, mert természetesen tovább politizáltak fölöttem.

Másik feledhetetlen emlékem is e négyessel kapcsolatos. Negyedikes voltam már, s hiába ügyeltek, hogy előttem ne beszéljenek, csak elcsíptem ezt-azt. Nagyanyám például, mielőtt elkezdte volna szidni a kommunistákat, mindig figyelmesen körülnézett, hogy „gerenda van-e a házban?” Ez a gerenda én, a „picok kölyök” voltam. Negyedikes koromban a borszéki erdőt megtámadták a lepkék, ellenük pedig repülőgépeket kellett bevetni. Szárhegyen volt reptér, onnan szálltak fel a gépek, orosz pilótákkal, akik élelmezéséért Szálassy bácsi és Rokaly bácsi felelt. Mindkettő állandó vendég volt a háznál. A tanító nénim Szállassy Magdolna volt. Amikor meglátta a táblára írt példamondatomat, alig várta, hogy szünet legyen, s hazavihessen a szomszédba, mert ezt írtam szép betűimmel, a szenzáció hatását lesve: „Nálunk a szovjet pilóták bécsiszeletet és párizsisonkát esznek.” Nyilván tudta a forrást. A férje neki is elmondhatta felháborodva, mert akkoriban még a kenyeret is jegyre adták. Na, itt már fenekesek jöttek… A legsúlyosabb büntetés: öt suhintás, el nem törő orgonaággal, természetesen letolt nadrággal fogadva.

– Szülővárosod gimnáziumában érettségiztél. Mit tartasz a legemlékezetesebbnek diákkorodból?

– Felvételi után a legjobbakat mindig kiválasztotta Pálfi Andor az ő osztályába. Október vége volt, érkezett családlátogatni. Éppen fát vittünk be édesapámmal, amikor megláttam a kapuban. Gyorsan elkezdtem sorolni a rossz jegyeimet. El is jutottam hét négyesig és három hármasig, persze a francia kilencessel kezdtem. Bementünk, én illedelmesen az első szobába. Egyszer hallom: „Mit hét négyes és három hármas? Tizennégy négyes és öt hármas!” Édesapám ellenben csak ennyit mondott: „Tanár úr, meddőpásztorra is szükség van.” Amikor elment az osztályfőnököm, édesapám egy szót sem szólt. Na, összekaptam magam, s mindenből átmentem az évharmad végére, aztán a következő érettségiig elfoglaltam azt a hétötven-nyolcas általános körüli közepes helyet. Kilencediktől pedig megjelent az osztályban Bereczki Karcsi. A Bajna–Bereczki páros pedig híressé vált azokban az években. A városban is! Pálfi így szabadult meg tőlünk: Bajna, Bereczki, mars a humánba!

– Ha jól tudom, többször felvételiztél az egyetemre. Mindig magyar–orosz szakra? Szíved szerint mi lettél volna 18 évesen?

– Háromszor, mindig a magyar–orosz szakra. Az elsőn Jókairól írtam olyan tudományos értekezést, amit ráért volna negyvenévesen megírni, ugyanis kritizáltam – én, a taknyos – a nagy Jókait. Második alkalommal nagyon szerelmes voltam – és elfelvételiztünk a kislánnyal. Harmadszor Papp Kincses Emese fogadott testvéreként ügyelt arra, hogy sikerüljön a felvételim. Amikor hazajöttem, a kihallgató tiszt csak annyit jegyzett meg: „Látja, ha segített volna nekünk, sikerült volna.” Ma már örvendek, hogy nem jártam sikerrel Kolozsváron… Egyébként mindig tanár akartam lenni.

– Emlékszel a felnőtté válásod pillanatára, időszakára?

– Igen. Hatvanévesen történt meg először, hogy úgy éreztem, talán felnőttem.

– Saját tapasztalatból is tudom, hogy nincs az embernek egyetlen olyan foglalkozása vagy szakmája sem, ami fölösleges lenne. Minden valamire jó, minden tapasztalatnak hasznát lehet venni: s úgy képzelem, hogy csak tartósan gyakorolt három műszak után lehet igazi novellákat vagy verseket írni… Te hogy vagy ezzel?

– Minden munkahelyemen hasznos tapasztalatokat szereztem. Emberismeretből ott készültem fel. Az pedig nélkülözhetetlen tollforgatás közben is. Olyan dolgok történtek velem, velünk – például a lenfonodai három műszakban –, amit ha leírnék, valótlannak tűnne. Pedig igaz történetek lehetnének.

– Hogyan korszakolnád az életed? Van kedvenc időszakod, kedvenc munkahelyed, munkaköröd?

– A tanügyben eltöltött hét év, a művelődési szakirányítás öt éve, végül az 1990 áprilisától tartó időszak, amit újságíróként jegyezhetek. Ez eddig 39 esztendő. A nagy írók és költők java részének rövidebb volt az élete. Hát lehetnék elégedetlen?

– A Gergely Tamásnak adott életút-interjúban átugrottad az 1989-es eseményeket. A készülő – vagy azóta el is készült – könyved miatt?

– Nem írtam még meg, vázlatos állapotban leledzik. Érdekes, hogy máris többször szembesültem az emlékek ingatagságával. Az sem úgy emlékszik egy-egy eseményre, akivel együtt voltunk ugyanott. Ha kényelmetlen az epizód, azt mondja, ott se volt. Ilyen például, amikor hárman vittük vissza az esetleges lincselések elkerülése érdekében a szekusdossziékat a mai csendőrségre, az akkori belügyes alakulathoz, 1989-ben, Szent István napján… Egyikünk ott sem volt, szerinte!

– Mikor jöttél legutóbbi közös munkahelyünkre? Azt adta az újságírás, amire vágytál? Mit reméltél? Színeket, találkozásokat, világmegváltást?

– 1990-ben, nevem napján. Világmegváltó szándékom nem volt. Csak boldog voltam, hogy jó társaságba keveredtem, akik közül a még élőkkel ma is kölcsönösen tiszteljük egymást. Soha egyetlen összetűzésem nem volt a lapnál. Senkivel! Az élők közül Borbély Lászlót modoráért, Hecser Zoltánt a törvényismerete miatt tiszteltem. Ferencz Imrével, Kristó Tiborral és Sarány Istvánnal pedig ma is baráti a kapcsolatom. Az újságírás mindent megadott. Hálás vagyok azoknak, akik bíztak bennem és a Hargita Népéhez kerülhettem. Egyikük a néhai Bálint András volt.

– Mi a legkedvesebb újságírással kapcsolatos emléked?

– Számtalan szép emlékem van, de az elismerések, az olvasók és nem olvasók irányomba mutatott tisztelete a legértékesebb kincse eddigi életemnek. Nyilván hitvesem, gyermekeim és unokám mellett.

– És a legrosszabb?

– Letiltásunk arról a portálról, aminek létrehozását gyakorlatilag újságíró kolléganőim intézték.

– Nemcsak az írott sajtóban, hanem a televíziós újságírásban is jeleskedtél. Melyik áll szívedhez közelebb? Mi a legemlékezetesebb forgatási élményed?

– Kitűnő és tehetséges ember, Zsigmond Attila segítője vagyok. Nyilván, én elsősorban az írással segíthetem őt is, hiszen a riporteri munkát az írott rész előzi meg, a kérdésekkel fel kell készülni. Több díjnyertes filmet, dokumentumfilmet, portrét forgattunk együtt. Élményeim között nincs első hely, de feledhetetlen – névsor szerint – a Balázs József festőművésszel, a Berszán Lajos kanonok úrral, a Rafi Lajos cigányköltővel, a Vaszi Levente kósteleki tanár-énekessel készült portréfilmek, a székelyföldi „betyárok” és az Így veszett el Erdélyország című riport-dokumentumfilmek forgatása alatt történtek. Ám talán a legértékesebb az Ervin atyával készült többórás anyag, ami páratlan lehet a maga nemében.

– Nyugdíjas vagy, de nem mentél nyugdíjba, hiszen írsz, alkotsz. Min dolgozol most?

– Családom történetén, ugyanis két okleveles ág sarja vagyok. Egyiket, a Blénesit 1615 tavaszán Bethlen Gábor, másikat, a Bajnát 1676 áprilisában Apafi fejedelem adta. Utóbbiról már csak annyit kell megtudnom, hogy délelőtt vagy délután írta-e alá a fejedelem. Ha délután, akkor állítólag beborozva tehette, ami ellenben nem vonna le semmit a cím értékéből, de jó lenne mégis tudnom.

– Bevallom, kétszer is ellenőriztem a születési évedet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy betöltötted a hetvenet. Te hány évesnek érzed magad? Mi a titka a fittségednek? Kerékpározás, kaszálás?

– A kaszálás nem. Szekeret szerettem rakni, mert ott mindenki látott. A kerékpár csak az állóképességben segít. A lényeg a derű. Aztán a szeretet minden iránt, ami körülvesz, a csodálat a természet tökéletessége láttán, amit bárhogy igyekszünk, lám, nem tudunk tönkretenni egészen. A mosolygó hölgyek imádatát ki ne felejtsem. Az valóban fiatalon tart. A lélek pedig kortalan.

 

Békénytől a Küküküllőig

(Seprődi Jóska pincéjében)

Újbor íratja bordalom,
Tarts velem, pajtás, dúdolom:
Lépjünk át hárman bús koron,
Ne marja torkunk bú-korom.

Hegynek gyöngyei úsznak itt,
Pincédben más fény nem vakít.
Csengő pohárban zeng a bor,
Van, aki sírhat valahol?

Szent Márton napján csalfa lány
Simogat délben s délután,
Estére vidám holnapot,
Igér idei új borod.

Minek most óbor, cimbora?
Az újbor szüzek himnusza!
S pirulsz bár bűnös tetteden,
Dumnyezó húzza – idelenn.

Fejünkben bú nem kavarog,
Csupa öröm, hogy itt vagyok!
S dagadtan nyelvem, ha gagyog,
Hazavisznek a csillagok.

***

A szerzőről

Bajna György (Gyergyószentmiklós, 1947. június 12. –) erdélyi író, költő, újságíró. Rövidebb-hosszabb távollétek kivételével születése óta Gyergyószentmiklóson él. Érettségi után volt tisztviselő, szakképzetlen munkás, könyvtáros, helyettes tanár, nevelő, művészeti szakirányító, szerszámlakatos. Két gyermek édesapja. 1990-től 2008-ig a Hargita Népe megyei lap újságírójaként tevékenykedett, 1998-ban a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban újságírói minősítést szerezett. 2008-ban nyugdíjba vonult, majd hosszabb időn át segítette a helyi Kisújság munkaközösségét. Zsigmond Attila operatőr társaként mint riporter az MTV, majd az MTVA tudósítójaként is dolgozott. 1966-tól jelennek meg versei, esszéi, írásai honi, magyarországi, kanadai lapokban.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bajna_Gy%C3%B6rgy

*****************************************************************************************

Ikermánia

Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József

Két vers egy témára – Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József

Abert-Lőrincz Márton: (Kései barátság)

                                                      Hadnagy Jóskához

Barátok vagyunk. Szinte egyszerre lépett ki időnk a
kakukkórán, de más-más festőpalettán keverődtek
rajta a színek. Egy-egy esztendőt késve vagy sietve
kalimpált akkoriban az óra mutatója éppen,
a késést be lehetett hozni, úgyszintén a sietést.

Kortársaimhoz mérve egy esztendő volt a csúszás, de
a barátkozás semmiben nem szenvedett hátrányt. Sem a
tanulás. El is felejtettem, hogy az én kakukkórám
korábban szólalt meg, mint akikkel iskolába jártam,
de vígan élveztük a hargitai teret, a téli
zimankót, a nyári fellegeket: a szikracsiholást.

Így ment előre a vén világ, saját időm mánusán
csüngve, amelyik az órából kilépett. Az Olt vize
bűvölt el tele rézgálic-bányaszennyel, ebben jó tíz
esztendőm sínylődött, alighanem terebélyesedett,
módjával, ahogy a diófák szoktak. Semmi sietség.
Az idő szarujában a gondtalanság volt a bőség.
Jól szívta a vizet a szülőszivacs. Később a Békény
és a végtelen nyári délutánok, esték. Nem állt az idő.

Kései barátok lettünk, mióta felolvastunk ott.
Kolozsvár s Dicső messze esett, a Küküllő, a Hója,
ezért mi most késsel hordjuk fel a vászonra a kényes
színeket, borús égszínkéket, kisercent vérvöröset,
tanktaposott barnát, félelem-sárgát, édeni zöldet,
Akherón-feketét, és nem szőre hullató ecsettel.

2017. június 16.

Hadnagy József: Ikermánia

                              „Kései barátok lettünk, mióta felolvastunk ott.”
Albert-Lőrincz Márton: (Kései barátság)

Fölolvasón találkoztunk, már túl a hatvanon,
szurkoltál nekem,
nem szavakkal, valamiféle metanyelven,
amit csak ha őszinte, értek, és szurkoltam neked
én is. Nincs értelme az izgulásnak, mondtam
magamban olyan nyelven, mit lefordítani aligha lehet:

Oda se figyelnek, sok a vers. Nem is csoda,
ha a lélek, mint bogár a földkupac alól,
kibújik, lerázza szárnyairól a rátapadt
súlyokat, és a találkozó utáni találkozók
borkölteményes asztaltájaira repül, és időnként
vissza, mikor az illemtudó érdeklődés légycsapója
meglegyinti…

„NEM TÜNTEM KI!”− ez tűnt föl nekem, a verszümmögésben
szövődő csöndben. Rímet buggyantottam hozzá nyomban:
„Én meg nem vagyok fontos.” Így utólag,
azt hiszem, barátságunk alapja ez lett,
ez a rímtelen rím, ez a verstelen kétsoros.

Aztán első ikerversek.
Az a gyanúm, hogy a fölolvasó verszümmögésben
Bölöni Domi (az ikerversek keresztapja)
hallása kiélesedett, mivel külön ezüsthálót eszelt ki,
s mi belerepültünk, pókká változtunk,
s a vers is, amely szövetett.

S lám, amint a hálónk megtelik, hajót, vitorlát
eszkábálunk, új szigeteket fedezünk föl,
s minden szigetnek nevet adunk. Nem nagy szigetek,
nem tűnnek ki, nem fontosak, de mégiscsak szigetek − vannak,

más színekkel, más árnyalatokkal hurkol csipkét a tenger,
más habok lepedői között ébred és fekszik a Nap,
más szövésű csöndfátyolban mutatkozik a Hold
s az udvarhölgy-csillagok körülötte,
székely sziklán egyensúlyozó fenyők
s az Alföldet égbe emelő hársfák hegyén…

Ne izguljunk hát, végtelen az idő, és kicsi ez a golyóbis.
Előbb-utóbb valaki megpillantja az apró, páros szigeteket,
és mint én, amikor észreveszem a nekem címzett versed,
elkiáltja magát: Föld! − s elnevezi a kései barátság
hullámain lebegő új világot: Ikermániának…

 

****************************************************************************************

Jobban figyeljünk egymásra

Demeter Attila és Komán János

 

Két vendég a Vár-lakban

2017. június 9-én, pénteken Demeter Attila és Komán János találkozott az érdeklődőkkel, barátokkal Kedei Zoltán festőművész marosvásárhelyi műtermében.
A versek és kisprózák mellett itt olvasható Doszlop Lídia beszámolója is.

***

Demeter Attila versei

(Válogatás)

Hó

Arcunkon
hivalkodó ráncok
megfejthetetlen
hieroglifák
állunk
gomolygó ködökben
földbe dermedve
mint a fák
szavunk elfagy
takaró
sóhajunk szétfoszlik
a csöndben
lelkünket belepi
a HÓ…………..

Ha egyszer újra…

Ha egyszer újra összefutnánk
egy régi, elhagyott vidéken
megilletődve, s talán némán
bámulnánk egymást, mintha mégsem

vesztettünk volna annyi álmot
s megálltunk volna az időben
visszaköszönő délibábok
várnának szivárvány-mezőben

és ott folytatnánk, hol a szavak
nem foszlanak szét, mint a pára,
elhinnénk azt is, ami nincs már
csak itt is most, egy pár órára

vagy ülnénk szótlan, mint az árnyak
és szenvedőn, mintha már unnánk
bár áldozatba sem kerülne
ha újra mosolyogni tudnánk

Mai Sziszüphosz  

Egyre, csak egyre cipelek
véget nem érő utakon
hasznos-hasztalan terheket:
a puszta lét a jutalom.

Birkózok, hordok, cipelek,
büntetésem csak nemesít,
de fogytán erőm s a hitem,
s nem látom, ki a nemes itt.

Egyre, csak egyre görgetem,
s nem világos, mit kellene
tennem, ha mondjuk, utolér
a „minden mindegy” szelleme.

Talán kérek egy új követ,
s évszázadokig görgetem,
adj esélyt, hátha sikerül
megszülni lassan új hitem.

Téged kereslek  

Téged kereslek minden dalban,
lágyan hullámzó nagy sóhajban,
megváltást hozó napsütésben,
esőben, szivárványfényben.

Téged kereslek fűben, fában,
az édesanyák mosolyában
Téged  – a gyilkos szenvedélyben,
titkos, kéjjel telt ölelésben.

Téged kereslek minden Mában,
izzó, fájdalmas ragyogásban,
minden árnyékban, minden kékben,
forrásban, hegyi tó vizében.

Téged kereslek minden lázban,
életben, szívdobbanásban,
szavakban, mondatban és képen,
Téged – a kora ébredésben,

Csendben vagy könyörtelen zajban –
Téged kereslek – önmagamban.

Majdnem készen…

Már majdnem készen áll
az új világ
új katedrálisa

összezavart
megcsonkított
kibelelt
szófoszlányok
hazudják szerteszét
a látszat – boldogság
műanyag ízű illúzióját
s kacsintanak kajánul

minden tőled függ
– mondják –
mert te is részese vagy
a beléd sulykolt
virtuális reménynek
mely időtlenül repít
egy vég nélküli alagútba

de azért ne félj!
már majdnem készen áll
az új világ
új katedrálisa!

a meghasonlott
megfáradt titánok
lassan fényüket vesztik
s eltűnnek
az új idők süllyesztőjében
már csak szépiában
lesznek láthatók
akár a régi hősök
és közben szüntelen
épülnek
a zombi-temetők…

Hová tűnt a karácsony?

Már az izgalom sem a régi
Távolba vesző ünnepek
Emlékét még visszaidézi
A bennem élő kisgyerek

Már nem találom a szép fenyőt
Csarnokok, mall-ok, marketek
Büszkén és délcegen pompáznak
Parkok és sétányok helyett

S a polcon hiába roskadoznak
Ajándékok és díszletek
Hiába dől a hangszóróból
Hogy mit gondoljak, mit vegyek

Mert nem találom a szép fenyőt
S körülötte a szíveket
Egyedül maradt álmaival
A bennem élő kisgyerek

Válság

Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel  a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos,
fiktív történelem
és csalóka pátosz
vesz körül, és pénzed
vérebeket hízlal,
minden szép ígéret
packázik a kínnal.
Itt a virtuális
képzet-azonosság –
szíved, lelked, agyad
szép lassan kimossák…
Vajúdik a nemzet
valaki segítsen –
fenn, a magas égben
könnyezik az ISTEN.

Színek

Van, aki hosszan magyarázza,
van, aki kitartón gyalázza,
van, kinél elhajlik a mérleg,
s van, aki lapít, mint a féreg.

Van, kinek elfogyott az érve,
van, aki csak jogait kérte,
van, aki másokért cselekszik,
s van, akinek semmi sem tetszik.

Olyan is van, ki belefáradt,
olyan is, aki meg sem állhat,
olyan is, aki bár tehetne –
belebotlik a képtelenbe.

Találunk olyant is, ki vádol,
s nem látja az erdőt a fától,
és aki önnön hangját hallva
fejest ugrik a zűrzavarba.

Ott van a vörös és a sárga,
egymást mártogatják a sárba,
és persze, ott vannak a zöldek:
mondják – egy talpalatnyi földet

sem hagynak elveszni, mert holnap
más színű vérebek csaholnak.
Más lesz a virág és az illat,
és más lesz az égen a csillag.

Ám lassan kialszik a fénye:
valamiben már hinni kéne…

Álmodó nagyapám

Nagyapám sosem kérkedett
És nem volt harsány, mint sokan,
Álmodott, s néha tévedett.
Úgy hitte, élhet boldogan.

És ritkán fogta el a hév,
S ha mégis – csendben tüntetett.
Többre tartotta azt a fát,
Amit a kertben ültetett.

Hajnalban kelt, s az állatok
Értették minden halk szavát,
Nekik mesélt, ha boldog volt,
Nekik sírta el bánatát.

Néha engem is észrevett,
Olyankor szép volt a világ.
Nem mondott gyakran szépeket,
De így is kinyílt egy virág.

Azt mondta: fiam, légy erős,
Becsüld meg minden javadat.
Ne vakítson meg csalfa fény,
Csillogás, balga szám-adat.

S ha néha idegenbe mész,
Jusson eszedbe ez a föld,
Mely megtart, óv és gyámolít:
Egy székely életet betölt.

Nagyapám csendes álmait
Firtos vigyázza szüntelen,
A síró szilvafák alatt
Pihen a domb s a végtelen.

Amúgy digitálisan…

Amúgy digitálisan
egész jól megvagyunk,
hatalmas képernyőkkel
bódítjuk el agyunk;

mert ugye szép  a látvány
tobzódik  forma,  szín,
bámuljuk, esszük, rágjuk
fogyasztjuk már megin’

a sok-sok jó tanácsot,
élményt és víziót,
csak úgy ontja a Testvér
a nekünk szánt valót,

s a bőség zavarában
tévelygünk szüntelen,
mint luxusáruházban
kódorgó pénztelen.

Ám okunk nincs panaszra,
érjen akármi vád,
a bűnt is eltakarja
e műanyag-világ.

Közérzet

Lassan már nem ígérek semmit
tavaszt, szerelmet, csillagot…
a szavak rég nem azt jelentik
mit létünk örökbe hagyott
lefagyott arcunkról a lélek
a fény, a mosoly ködbe vész
már csak kínomban nevetgélek
szánalmas, rossz vicc az egész
bábeli,  hamis neonfényben
sütkéreznek az álmaink
mélyhűtött, régi emlékekbe
fogódzunk, látod – már megint
az évek úgy mosódnak egybe
mint ezer szürke pillanat
és közben azt sem vesszük észre
mi körülöttünk megmaradt.

Tévhit

Ugye
még mindig azt hiszed
hogy azonos vagy
régi önmagaddal
pedig ősidők óta
tudhatnád
hogy nem léphetsz
nem ugorhatsz be kétszer
ugyanabba a folyóba –
s ma már
a folyó sem a régi…

Metamorfózis

Ha olykor
bekerít a csend
és a homályból
óhatatlan
előbújnak a miértek
ne hibáztasd
ártatlan álmaid

hisz tudod
te mindent
mindent
megpróbáltál

ma még
minden oldalról
körülvesz
az áthatolhatatlan
füst és hamu

és nagyon-nagyon
messze
az alagút vége

de hiszem
hogy egy napon
kiszikkadt tekinteted
az égre emeled

s utat törnek
benned
az időtlenség
rabul ejtett fényei

XXI. századi közérzeti versek

Érvényesülés

Már egy jó ideje
nem az őszinteség
a trendi
ma gyökértelennek
vagy éppen
gyökérnek kell lenni
s nincs ezzel
semmi baj
de semmi

Felzárkózás

Ugye jó körzetben laktok?
Táskádban ipod és laptop,
S amíg a processzor kattog-
Semmiről le nem maradtok.

Hatásvadászat

A hatalmas teremben
vadul
cikáznak a fények
cyborgok
és mindenféle lények
fedik el
hogy mi is itt
a lényeg

***

 

Komán János két írása

 

Tücsök a harmadik emeleten

La Fontaine tönkretette a tücskök becsületét. Háromszáz éve szidják az iskolában ezt a – lustának tartott – fekete zenészt. Igaz, egyesek megpróbálták rehabilitálni, kevés sikerrel. A tücsök világában szerzett újabb tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a francia fabulaíró értékelése egyoldalúnak bizonyult. Ugyanis a tücskök sem énekelnek egyformán. Ezért nem kellett volna egy kalap alá sorolni őket. Az a tücsök, amelyikről most fogok mesélni, akkor énekelt a legszebben, legbátrabban és legkitartóbban, amikor a legnagyobb és a legbizonytalanabb volt a sötétség. Ezért nagyon a szívemhez nőtt az a kicsi muzsikus, amelyiket a gyerekeim hoztak haza boldog-lármás fölvonulással az egyik nyár eleji kirándulás ajándékaként. Szitával rostált-ellenőrzött fűrészport hintettek egy első osztályú lakrésznek nevezett összkomfortos borkánba (befőttes üvegbe). Hangos megelégedéssel helyezték el a híres tücsöklakást az erkély legvédettebb részébe, egy nyugalomba vonult, kopott karosszékre. Az új családtag friss hagyma-, saláta- meg káposztalevelet kapott reggelire, ebédre és vacsorára. Nyomtatásként – így neveztük a harmadik fogást – földieperszemek kerültek a gyufapálcikákból összeragasztott asztalkára. Egész nap hallgatott. Aggódó figyelmünk központja lett. Napnyugta után megszólalt. Minél jobban sűrűsödött a szürkület, annál szebben énekelt, vagy legalábbis úgy tűnt nekünk, és amikor besötétedett, még kellemesebben hatott hibátlan muzsikája. Kinyitottuk az erkélyre lépő szoba ajtaját, és a gyerekszoba kíváncsi ablakát. A szomszédok tiltakozó reagálását is ellenőrizve, érdeklődő leskelődéssel hallgatóztunk. A járókelők megálltak, fülüket hegyezték, találgatták, hogy hányadik emeleten zenél a tücsök. Az egyik megállapította: a harmadikon…

– De hogy jutott oda föl ? – kérdezte a társa.

– Hogyan? Fölrepült.

– Tud repülni?

– Hogyne tudna!

Erre a válaszra a gyerekek a paplan alá bújtatták visszafojtott hahotázásukat.

– Hogy is tud ilyen szépen cirpelni? – érdeklődött a kíváncsibb járókelő.

– Hát a szájával – válaszolt az „okosabb”.

Nyolcéves kisfiam azonnal levonta az értékelő következtetést.

– Látod, édesapám, látod, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is mondanak butaságokat! Hallod, hogy miket beszélnek: a tücsök repül, és a szájával cirpel.

Jót nevettünk a hamis válaszokon, és megállapítottuk, hogy erre a helyzetre – a hiányos ismeretek miatt – a következő mondás érvényes: Ahol sokat kérdeznek-beszélnek, ott sokat tévednek.

Éjféli tizenkettő óra után a népszerűvé vált énekes elcsendesedett. Vártunk-vártunk, de hallgatott. Felébredt a gyanú: valamilyen úton-módon megszökött… Zsombi máris hozta a készenlétben tartott elemlámpát. Szinte tolongva mentünk ki az erkélyre. Akkor láttunk először alvó tücsköt: salátapárnára eresztett fejjel, egy kicsit féloldalt dőlve, ember módra  pihent a kifáradt zeneszerző. A biztonság kedvéért a borkán tetejére gézdarabot kötöttünk, mert megszökhet, megfázhat – indokolták szigorú intézkedésüket a gyerekek. Megnyugodva feküdtünk le. Virradat előtt újra megismételte kellemes énekét. Bezzeg, máskor az ember hangosan bosszankodik, ha korábban ébresztik a kényelmesebb vasárnap reggeli megszokottnál.

Az első hét folyamán a mi fekete barátunk annyira fölkavarta a gyerekek lelkivilágát, hogy viselkedésükben is változásokat észlelhettünk. Többször is láttam, amikor egymást fölváltva dugdosták kezüket a borkánba, és a megszelídült bogarat finom ujjperecükkel simogatták. Trappolva jöttek haza az iskolából, és nyomban – táskával a hátukon – a tücsökhöz rohantak. A rendszeretet, a gondoskodás nemcsak az erkélyen, hanem a szobákban is tüntetett.

Nemsokára megérkezett a nyári vakáció, és megszokott fürdőhelyünkre, Margittára készülődtünk. Mi legyen a tücsökkel? – tanácskoztunk. Végül is úgy döntöttünk, hogy indulás előtt egyik áldozatkész ismerősünk megbízható leányának gondjaira bízzuk, akit mindenféle tücsökvonatkozású jó tanáccsal, figyelmeztető hagyakozással, szerény jutalomígérettel és jó minőségű tücsökeledellel láttunk el. Margittai fürdőzésünk-napozásunk közben mindegyre eszünkbe jutott a feketefrakkos zeneszerző. Amikor hazaérkeztünk – mihelyt kiszálltunk az autóból –, a gyerekek első dolga az volt, hogy a tücsökért szaladjanak. Még ki sem szedtük a kocsiból a cókmókot, amikor a három gyerek versenyszerűen rohanva – nagy bajban szokásos zokogással – csupa könnyes szemmel érkezett vissza. Az emberek megállva bámulták a jelenetet.

– Szegény gyerekek, milyen keservesen sírnak! Vajon, mi történhetett? – érdeklődött egy bámészkodó, feketeruhás néni.

Hozták a borkánt, a halott tücsökkel. Akkor már két hete halott volt. Tücsökgondozó ismerősünk erkélye a tömbház déli oldalán volt. Az erős nyári napsütéstől fölforrósodott üvegben megsült a kicsi bogár. Igazi hallgatásra, máglyahalálra ítéltetett a sokak számára kellemetlen éjszakai, sötétellenes cirpelő. Közel álltunk a síráshoz. Talán a mi szemünk is könnyezett. Feleségem szótlanul ölelte át a három gyerek zokogástól remegő fejét. Aztán eltemették a legkisebb családtagot, úgy, ahogy temetni szokás, szertartással, magasztaló beszéddel, megrövidített imával, az erkélyen, egy cserépvázába, a muskátli tövébe.

Augusztus második felében hiába keresgéltünk a mezőn, hiába vártuk egy vigasztaló társ jelentkezését. Nem tudtunk újabb tücsköt fogni. Elment szeptember, megjött október, de a tücsök-história emlékei még elevenen éltek. November küszöbén egyik kislányom azzal a hírrel érkezett haza, hogy a tízóraira kapott pénzzel gyertyát vásárolt, éspedig kettőt, mert „úgy gondolom – mondta –, hogy a tücsök legalább kétéves lehetett.” Estefelé meggyújtották és elégették a muskátli tövében. Meghatódva nézték, amíg elfogyott a tisztelgő gyertyaláng.

Túl az emberélet közepén, akkor értettem meg először igazán, hogy milyen szép és kellemes azokra gondolni, emlékezni, akik ezt megérdemlik.

 

A fogasra akasztott gyermek

Az ebédlőben türelmetlenül vártak a gyerekek, várták, hogy a szolgálatos pedagógus elharsogja a „Jó étvágyat!”, de a szolgálatos pedagógus, az úgynevezett „nagyfőnök” bizonyára nem érezte azt a gyomorbántó éhséget, mely az embert sokszor megalázza és szolgává teszi. Először is föl kellett leltároznia a gyerekeket, mert mindig hiányzott valaki. Vagy elkéstek az ebédről, vagy elmentek a faluba koldulni. Az volt a jobbik eset, amikor azért szöktek ki a faluba, hogy dolgozzanak, pénzt szerezzenek. Ennél sokkal fenyegetőbbé vált a helyzet, ha valamelyik gyerek elszökött az iskolából. Hiszen több órás utat kellett megtennie a meggondolatlan gyalogosnak, amíg elért a vasúti megállóig. És az út mindkét oldalát vadakkal fenyegető fenyves erdő szegélyezte. A veszély bármikor lesben állhatott. Medvével, farkassal, vaddisznóval találkozhatott az ember. De ezek a gyerekek a normálisnál bátrabbak, vakmerőek voltak. Persze, nem mindegyik. Hiszen némelyiket épp a félénksége bántotta.

Az egyik asztalnál hárman ültek. Okos Berci az ötödikes Füles Misike hiányzását jelentette. Misike telt arcú, kerekfejű fiúcska volt, és folyton mosolygott, akár egy piros alma. Szemei úgy ragyogtak, mint két napsütötte besztercei szilva. Kövérkés teste olyan volt, mint egy csomag. Még a szuszogása is kövér volt. A nagyapja nevelte. Nyugodjon békében! Tőle örökölhette komótos természetét és totyogó járását. Lassan, öregesen, keveset és vontatottan beszélt. Mintha a betűk-hangok között is szünetet tartott volna. Tulajdonképpen ő volt a csend birodalma. Vastag füleit valóban túlméretezte a természet. Ráillett a ragadványneve. Egyébként Farkas Misinek hívták, de a Füles ragadványnevet valaki figyelmetlensége vagy ki tudja, melyik huncut viccelő-heccelő bátorsága még az osztálynaplóba is beírta. A megyeközpontig futott a híre.

– Eredj Bagoly, keresd meg a társad! – parancsolt a szolgálatos pedagógus a nyolcadikos asztaltársra, aki ugyancsak a füle, annak hegyes alakja miatt kapta ezt a cifra nevet. Egyébként csak a születési bizonyítványukból tudhatta meg az ember, hogy ezeknek a gyerekeknek melyik az igazi, a hivatalos nevük, mert a többségük valamilyen csúfolkodó ragadványnévre hallgatott, és ezek a cifra címzések inkább sértőek voltak, mert a tulajdonos valamilyen testi vagy szellemi fogyatékosságára hívták föl a figyelmet. Olyan gyerekkel is találkoztam, aki csak a ragadványnevét ismerte. Ilyen volt a harmadikos Szalamandra, akinek az arcbőrét egy tekintélyes piros folttal jegyezte meg a természet. De voltak kedves becenevek is, ilyenek: Pipacs, Nyuszi, Bari, Csalogány, Hóvirág… Ezek az ironikus, vigyorgó nevek még kacagtak is, mert Nyuszi az iskola legkövérebb és leglassúbb tanulója volt, Hóvirágot a „Mozdonyszőke” becenévvel is megtisztelték, Pipacs pedig egy vérszegény, alvilági halottsápadt színpadi szereplőhöz hasonlított. Csalogány mindig úgy iparkodott a basszusával, hogy az énekkart – és sokszor a karmestert is – félrevezette. Bari pedig nem merte átugrani a kétarasznyi szélességű sáncot, mely az udvaron végignyúló betonút oldalát szegélyezte.

Bagoly máris visszajött. Nem találta meg Misikét. Bizonyára nem is kereste, hiszen olyan rövid keresési idő alatt még az udvar látható zugait sem lehetett megtekinteni. Hát akkor azt a tizenhárom feketére mázolt, gyászszínű iskola-laktanya épületegyüttest, melyet a román hatalom a Horthy-korszak hadseregétől örökölt. És mindenikben nyolc kisebb-nagyobb terem volt. Tudtuk, hogy Bagolynak inkább az asztalon lévő kenyérporcióján járt az esze, hiszen pillanatok alatt nélküle maradhatott volna, de megvédte tiszteletparancsoló tekintélye, elsősorban a tulajdonos testi ereje. Hatalmas úr, igazi diktátor volt az éhség. És ezek a gyerekek mindig nagyon éhesek, igazi farkasok voltak, pedig többet ettek, mint általában a velük egyívású  gyerekek. Mintha hiányzott volna a gyomruk mérőműszere. Bár a többségük félénknek bizonyult, mégis sokszor a legelesettebbek voltak a leggyakoribb kenyér-tolvajok. Egy kis darab elcsórt  karéjért képesek voltak megverettetni magukat. A verés csak néhány perci tartott, esetleg egy-két poffal el is intézték a „vásárt”, de az éhség egész délután termelte a bonyodalmas nyugtalanságot.

– Ne bízzuk a kecskére a káposztát! Megkeresem én – indítványoztam, s akkor a kollégám egy feltűnően erős csapást mért az „Üssed, üssed botocskával” az egyik gazdátlan asztalra. Így akarta jelezni – vagy inkább álcázni – csendparancsoló indulatával, hogy ő is szívesebben keresgélné azt a haszontalan Misikét, minthogy az ebédlő csendőre legyen. Tudta, hogy magára hagyott bojtár lesz, ha elmegyek, mert mindent megteszek azért, hogy kimaradjak ebből a nagyétkű, zajos tömegjelenetből. Hiszen, ha megtalálom Misikét, akkor egy kis erkölcsi időhúzás, beszélgetés következik valamelyik osztályteremben vagy a tanáriban. És amire visszatérek, vége az ebédeltetésnek. Ennek ez a rendje-módja. Így ügyeskedik mindenik pedagógus, ami a cserbenhagyott kollégát feleslegesen bosszantja, hiszen ő is így cselekedne, mert így kéri a pedagógusi gyakorlat. Aki itt dolgozik, áldozatot vállal, és egyúttal áldozat lesz.

Sorra jártam a laktanyaházakból létesített iskolaépületeket, mindenik tanterembe benyitottam. Amikor az V.B. osztály ajtaja elé értem, mozgást, kalimpálást hallottam. Mintha a közelben valaki a falburkolat deszkáit rugdosta volna. Kinyitottam az ajtót. Üresnek tűnt az osztályterem. A szemközti falról az államfő színes arcképe vigyorgott a szegényes, fogyatékosnak nevezhető osztályteremre. Fölötte és tőle jobbra egy dzsemes kenyér nyoma hívta föl a figyelmemet. Ezt a csínytevést már földolgozták az egyik pedagógustanácskozáson.  Valamelyik elégedetlen tanuló meg akarta kóstoltatni a szeretett Vezérrel a savanyú lekvárt, miközben azt kérdezte társaitól, hogy vajon őkelme mit evett aznap reggel. A bűntettért – és ennek lehetséges politikai következményeiért – két széles-tenyerű  pofont kapott az aligazgatótól. A falrongálásért, valamint a környezetszennyezésért nyolcas magaviselettel zárták le a második évharmad végén. Az osztályfőnök, majd a nevelő és a takarítónő is helybehagyta a kis nebulót. A legtöbbet az osztályfelelőstől kapott. Erről az orvos is beszámolt. A karbantartó csak a füleit dörzsölte meg, és néha-néha emlékezetélénkítő fenékrúgással figyelmeztette.

Már ki akartam menni az osztályteremből, amikor a csempekályha mellől az előbbi zaj hasonmását hallottam. Előbbre léptem, hogy a kályha mögé is benézhessek. És mit láttak a szemeim? A labdaarcú, elpirult Misikét. Hátulról, a nadrágszíjától a fogasra akasztották, kezeit a derekához kötözték, a szájába pedig zsebkendőt gyúrtak. Tehetetlen volt. A tehetetlen ember szimbólumát, kollégáimat és magamat láttam a fogason, aki kényszerhelyzetében ráadásul még mosolyogni is képes.

– Talán a falon függő Vezér képének mosolyogsz, gyermek? – akartam kérdezni, de hallgattam, és én is vigyorogtam, akár a városok utcáin éljenző, tapsoló, elbolondított százezres tömegek. Olyan volt az arca, mintha bekrémezték volna, fényesen ragyogott, és a szemei még nagyobbakra, még kerekebbre nyíltak a szokásosnál. Pontosan úgy nézett ki, mint egy kékpettyes piros labda. A fejét erre-arra forgatta, rázogatta. Nyögdicsélt. Nevettem, nem hangosan, de a bolond is észrevehette volna, hogy napsütés került az arcomra. Pedig ilyen helyzetekben nem illik másokon mosolyogni meg vigyorogni, de annyira komikus volt a jelenet, hogy az Úristen, ha látta, még most is kacag rajta. Leakasztottam. Reszketett. A nadrágján kiütött pisi foltocska bizonyára az ijedtség jele lehetett. Megszabadítottam a bilincseitől. Saját zsebkendőjével tömték be a száját. Nem merte megmondani, hogy ki akasztotta föl a fogasra. Hallgatott.  Rövid ujjaival a cipőjébe gyömöszölte, bügyürgette a nadrágszárát. Mozdulataiban az izgalom jelei működtek. A harmadik, a hangosabb, parancsoló kérdésemre megnevezte a tettest.

– Bendős – mondta remegve.

Bendős, amint a neve is elárulja, az iskola, az ebédlő hordója volt, minden maradékot fölfalt. Egy versenyen öt tányér levest és ugyanannyi túrós makarónit  tömött magába, ami szinte meg se kottyant. Le kellett fújni a versenyt, mert féltünk, hogy elpusztul. Ráadásul a nyolcadikos Bendős mindig úgy állt Misike mellett, mintha barátja, védnöke lett volna. Egymás szomszédságában ültek az ebédlőben, és szomszédok voltak a hálóban is. Egymás mellett – elütő testalkatuk miatt – cervantesi figurák voltak, komikus látványt nyújtottak.

– Miért akasztott föl a fogasra?

A kérdésre hiába vártam a választ. Csak később tudtuk meg a valóságot. Egyelőre bevittem Misikét a tanáriba, ahol átadtam az osztályfőnökének és a nevelőjének, akinek ebéd után kellett szolgálatba lépnie. Aztán visszasiettem az ebédlőbe. Csak annyit közöltem, hogy Misike megkerült, mert abban az iskolában a titoktartásnak, rejtélyességnek nagyobb volt a nevelő és fegyelmező ereje, mint a nyíltságnak. Amikor beléptem az ebédlőbe, a gyerekek már a második fogást, a szilvás gombócot is megették. A főszakácsnő kiszólt a konyhából.

– Ki kér ráadást?

Ilyenkor puskával sem lehetett volna igazi rendet teremteni. Kétszázkilenc gyerek iramodott a konyha tálalóablakához. Valamilyen rendet, sort azért mindig sikerült kierőszakolni. Halálra taposhatták volna egymást, de még kisebb balesetekről sem tud a krónika. Hiába  jelentkeztek a konyha közelében lévő apróbb gyerekek elsőként a ráadásnál, mert a nagyobbak karja hosszabbra nyúlt, a szakácsnő pedig őket szolgálta ki elsőként, ezért a többségük, az apraja üres tányérral és óbégatással tért vissza a helyére.

Az osztályfőnök és a nevelő kíséretében megérkezett Misike. Az asztalról eltűnt a porciója.  Bendős megérezte a vihar közeledtét. Menekülni próbált, de a kijárati ajtónál magam álltam. Bendős az asztalok között próbált egérutat nyerni, de a nevelője utána vetette magát. Lefogta. Kiráncigálta az asztalok közötti „sétányra”.

– Fogd le a kezeit! – kiáltotta az osztályfőnök, és az első ökölcsapás Bendős jobb arcát érte, aztán úgy siettek az ökölcsapások Bendős arcának, mintha bokszedzésre  készült volna az osztályfőnök. Nem tudtunk szóhoz jutni. Bendősnek sem volt ideje, hogy tiltakozzon. Csak jajgatni és sírni tudott. Az erőszak csendje uralkodott az ebédlőben. Legalább húsz ökölcsapást és pofont kaphatott. Még jó, hogy kibírta. Bendős arcbőre nagyon érzékeny volt. Az ütések kifestették az arcát, olyan lett, mint egy lila-piros paradicsom, amilyenre a kertben is csak nagyon ritkán akad az ember. Megijedtünk a látványtól. Olyan csendben vonultunk ki az udvarra, mintha minket vertek volna meg. Egy fél órán át nem is lehetett hallani az iskola udvarán a gyerekek zsivaját.

Misikéről megfeledkeztünk. Ebéd nélkül maradt, azaz kiszúrták a szemét egy darabocska kenyérrel. Ugyanis a maradék ételt a moslékba öntötték. Kell a disznóknak, a malacoknak. A kisebb tanulók már az igazgatónak újságolták a történteket. „Bendősnek olyan az arca, mint a pecsenye.” „Olyan, mint a paradicsom” – mondta a másik. „Fényképezzük le, fényképezzük le!” – kiáltotta ujjongva egy sántikáló kislány. Az igazgató magához hívatta Bendőst. Megfogta a kobakját, jobbra és balra fordította. Vigyorgott, vigyorgott, majd elnevette magát.

– Olyan vagy, mint egy kivilágított töklámpás.

A körülötte álló gyermekek harsányan nevettek.

– Töklámpás, töklámpás! – ismételgették a legkisebbek is, ami nagyon megalázhatta Bendőst, mert lesütötte a szemét, és nem csapkodott jobbra meg balra, mint máskor, ha mérgesítették. Megölték a mérgét. Hallgatott. Az arcába bámuló kisebbek, akik úgy tekintettek Bendősre, mint egy óriásra, láthatták, amint gurulni kezdtek az arcán a bánat könnyei.

– Bendős sír, sír Bendős – ismételgette az iskola legapróbb tanulója, az elsőosztályos Bazsarózsa. Erre olyan csend támadt, mintha akkor teremtette volna az Isten a világot. Mert amikor sír valaki, hallgatással tisztelegnek a mellette lévők. Ezt sehol sem tanítják. A fájdalmat még az állatok is megérzik, és tisztelik. Az igazgató megsajnálhatta Bendőst, mert karon fogta, és bevitte a szobájába. „Tájékozódott”.

– Az igazgató tájékozódik – mondogatták az egybegyűlt kíváncsi gyerekek az ismert kulcsszót. De ki nem volt kíváncsi? Az egész iskola egyetlen bogban állt, és várta az események alakulását. Utána az osztályfőnök és a nevelő kihallgatása következett, majd minket, a szolgálatosokat hívott be az igazgató. Ő is tudta, hogy Bendős elveszi a kisebbek ételét. Most pedig fogasra akasztotta Misikét, mert megtudta, hogy a második fogás szilvás gombóc lesz. Bendős pedig a szilvás gombócot jobban szerette, mint a barátját.

– Sajnos, kedves kollégák – erről az esetről be kell számolnom a tanfelügyelőségnek – közölte az igazgató. – Ha kiküldenek valakit, be kell számolnunk a történtekről.

Amikor kiléptünk az igazgatói szobából, Bendős már hangosan fenyegetőzött.

– Meglássák maguk is – fordult felénk. – Aki másnak vermet ás, maga esik belé.

A harmadikos Kolbász Zsiga, aki jobbra nézett, és balra látott, megfogta a kezem, teljes erejéből húzni, ráncigálni kezdett. Ez a súlyos szemtengelyferdüléssel küszködő kedves gyerek – aki ráadásul vastag nyelvű volt, és nehezen beszélt – kézzel, lábbal, testtel igyekezett tudtomra adni, hogy valami nagyon sürgetteti, gyorsan menjek vele, mert mutatni akar valamit, és az ujjaival azt is jelezte, hogy hallgatnom kell. A malacok óljához vezetett, ahol már lábujjhegyen kellett óvatoskodnunk. Kezével megálljt parancsolt – miközben a disznóól sarkánál a vályú felé kukucskált –, majd felém fordult, és intett, hogy csendben közeledjek.

A malacok olyan hangosan és vidáman ebédeltek, hogy észrevehetetlen volt a jelenlétük. A vályú előtt Misike térdepelt, jobb kezével a moslékot kanalazta, és pontosan úgy szürcsölt, mint a malacok. Amikor újra merített, a bal kezében tartott  pálcával rácsapott a legközelebbi malackára, hogy ne zavarja a moslék merítésekor. A kis Kolbászt visszarángattam az ól sarkához, majd többször is köhintettem, mintha akkor érkeztünk volna, mintha még semmit sem láttunk volna az állati lakmározásból. Nem akartam tetten érni, megalázni a szerencsétlen gyereket. El akart szaladni, de megtorpant, és úgy állt előttünk földre néző szégyenével, mint egy művészi szobor.

Hiába faggattam…Hallgatott… nem mondta meg, hogy mit keres a vályúnál. Beléfagyott a szó. Az osztályterembe vittem. Kolbász az ajtó előtt őrködött, hogy ne zavarják meg a szigorúan titkos beszélgetést, mely végül is a magam kérdésmonológjából állott. Misike megnémult. Valóban attól tartottam, hogy többé nem fog beszélni. Hiszen nagyon megijedhetett. Az ijedtség káros hatásának köszönhetően már ismertem egy pár sérült gyereket. Az egyik gyógyíthatatlan dadogós maradt. Egy másik mindegyre megrázkódott. A legsúlyosabb esetek egyike a székelyudvarhelyi Sanyika volt, aki a szülők meggondolatlan figyelmeztetésének áldozata lett. „Légy jó, mert ha nem, jön a kutya, és megmar!” – mondogatták neki egész pici korában. Három és fél éves lehetett, amikor a lakásuk előtti játszótéren Sanyika előtt megjelent egy kóbor kutya. Nagyon megijedhetett. Azóta megrázkódott, szinte percenként, és nagyokat kiáltott. Annyira zavarta a társait, hogy emiatt kisegítő iskolába kellett küldeniük. Ennek ellenére ő volt az osztály legértelmesebb tanulója.

Arra gondoltam, jobb lesz, ha másokkal fogom megoldani a probléma gordiuszi csomóját. Magam sem tudtam, hogy ebben a helyzetben miként viszonyuljak ehhez a különleges esethez. Megsimogattam Misike fejét, ki gondolta, hogy egy ilyen szép piros arcú csomag, mint Misike, maradékkal, moslékkal próbálja pótolni a hiányzó falatokat? És lám, a nagybelű Bendős, aki a kisebbek porcióját mindegyre megdézsmálta, sovány volt, sápadt és csontos, mint a halál.

– Amikor éhes vagy, szólj a szolgálatos tanárnak vagy a nevelőnek – biztattam Misikét. – Most menj, és kérj egy szelet dzsemes kenyeret! Ha nem adnak, gyere vissza, és szólj nekem.

Elindultam az ajtó felé. Hallottam, amint a lábán lötyögött a bakancs. Bizonyára az sem volt az övé, akárcsak a nadrág, a kabát, az ing és a többi ruhanemű, amit hetente cseréltek, és legtöbbször összecserélték egy másik gyerek nagyobb vagy kisebb holmijával. Talán a lelke sem volt az övé.  Az erősek, az erőszak, a félelem kikezdték… Ő volt a legárvább a kisegítő iskolába toloncolt árvaházi gyerekek között.

 

***

Doszlop Lídia

 

Figyeljünk jobban egymásra

Kedei Zoltán műtermének vendégeként pénteken Demeter Attila olvasott verseiből, majd Komán János dedikálta frissen megjelent kisprózakötetét. Demeter Attila (1966) irodalomközelben érzi igazán otthon magát, „akkor vagyok jól, amikor verset, prózát olvasok, amikor ilyen körökben tudok mozogni.” „Elkéstem egy kicsit a pályafutásommal, tíz-tizenkét évig nem írtam verset. Húszévesen kezdtem, harmincévesen abbahagytam.” Negatív „mentorra” talált, aki árnyaltan bár, de eltanácsolta a versírástól. Ez persze demoralizáló, és természetes, hogy az ember fia ilyenkor magába roskad. Pedig az igazmondás, az önkifejezés vállalható feladat. „Egy ideig hallgattam rá, majd rájöttem, nincs igaza, de lelombozott…Túl az ötvenen is egyre több a kérdőjel, és egyre kevesebb az, amit kifelé szeretnél mondani…, kevés olyan ember van, akivel beszélgetni lehet, aki meghallgat, megérti, hogy igazán mit is akarsz mondani… (…) Legtöbbször szélsőségesnek, „hazafinak” titulálnak, holott arról van szó, hogy én így látom… amit leírok, az hiteles magánvélemény.” Komán János szerint minden írásmű legfontosabb követelménye a világos, könnyen érthető közlés… Sorolja a kiválóbbnak tartott költeményeket: Ha majd egyszer újra, Mai Sziszüphosz, Téged kerestelek, Színek, Álmodó nagyapám, Közérzet… Ezeket elkerülte a jelenkori költészet betegsége: a fejtörést kérő rímes találos kérdések. „Értékelésem és érzésem szerint a fölsorolt versekben a költői lélek pulzusát is észlelni, érezni lehet… Az olyan ismert formák, eszközök, szótagszám, ütem, cezúra, a rímek, melyek legtöbbször asszonáncok vagy tiszta rímek: természetszerűen, erőltetés nélkül kérik egymás társaságát.”

Demeter Attila, Komán János, Doszlop Lídia és Kedei Zoltán

Demeter Attila bizakodó: „…Talán kérek egy új követ, /s évszázadokig görgetem, /adj esélyt, hátha sikerül /megszülni lassan új hitem.” (Mai Sziszüphosz). Kötetnyi verse remélhetőleg jövő tavaszig kiadásra kerül.

Komán János új novelláskötete, A fogasra akasztott gyermek (Kreatív Kiadó Marosvásárhely) takaros, ízléses könyv, borítója Donáth Nagy György munkáját dicséri. Komán János (1944) sokoldalú ember: pedagógus, költő, újságíró, történész kutató. Példaképei: Tamási Áron és (az író) Sütő András. Kisprózái „életmesék”, a maguk tanulságaival, figyelmeztetéseivel, keserédes bájával (Tücsök a harmadik emeleten),  gondos, míves nyelvi köntösbe öltöztetve. Valós, megélt vagy közvetlen forrásból merített történetek. A címadó novella, egy kisgyermek megszégyenítése nagyobb társa által, elgondolkoztató. „Úgy gondolom, hogy az emberek többségének, de azt is állítom, hogy minden embernek a sorsa ahhoz a tehetetlen kisgyerekéhez hasonlít, akit egyik nagyobb, erősebb iskolatársa azért akasztott a fogasra nadrágszíjától fogva, hogy aztán elfogyaszthassa áldozatának tízóraiját, ebédjét. Szerintem lehetsz bárki, ilyen fogasra akasztott gyerek maradsz. Ez a kiszolgáltatottság, ez az egyre inkább érzékelhető sebzett emberi kapcsolat jellemzi a mi életünket, és azokét is, akik ebben a könyvben szerepelnek, megszólalnak.”

Záró gondolatként: mindkét szerző arra figyelmeztet: figyeljünk jobban egymásra. Sebzett emberi kapcsolatainkat értékeljük újra, jóindulattal, megértéssel, törődéssel. Inkább egymás megsegítésében versenyezzünk, ezt minden bizonnyal környezetünk is értékelni és viszonozni fogja.

Az összeállítást készítette: Bölöni Domokos

Fotók: Donáth Nagy György

**************************************************************************************

ÉRTÉKTEREMTŐK GÁLÁJA, 2017

Május 24-én 17 órától a Kultúrpalota Kistermében került sor az EMKE Maros megyei szervezete Értékteremtő díjainak kiosztására. Díjazottak: Bandi Katalin képzőművész, Barabás László néprajkutató, Kovács András karnagy, Ráduly János néprajzkutató, író.  Fellépett a Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina. A rendezvény moderátora Kilyén Ilka színművész volt. Az eseményt a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal támogatta. A Nagy István Ifjúsági Kamarakórus az ünnepély elején  Antonio Lotti Boldog, aki énekel, később Marco Frisina Anima Christi című kórusművét Orbán Kálmán szólóénekével, majd a Szózatot énekelte.

Az est zárásaként a Kovács András-tanítvány Benedek Tibor vezényletével C. Saint-Saëns Szól örömének című kórusműve, az Áldjon meg téged, áldjon az Úr című közismert kánon és a két himnuszunk hangzott el.

Egy példás élet a művelődés szolgálatában

Barabás László laudációja

Barabás László az erdélyi magyar kultúra megőrzéséért, gazdagításáért és továbbadásáért több évtizedes néprajzkutatói, tanári, publicisztikai, művelődésszervező és közművelődési tevékenységet fejtett ki.

A sóvidéki Parajdon született 1947. november 13-án, székely földműves szülők hatodik gyermekeként. Középiskolai tanulmányait Szovátán végezte, majd Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom tanári képesítést szerzett. Szülővidékének néprajzi gyűjtő- és kutatómunkáját már egyetemista korában elkezdte. Maros megye különböző vidékein tanított, a marosszéki Mezőségen, Marosvécsen, Disznajón és Szászrégenben. Tanárként aktívan bekapcsolódott Szászrégen magyar művelődési életébe, 1973-ban újjászervezte a Kemény János irodalmi és közművelődési társaságot, a vidék egyetlen anyanyelvi fórumát, ahová meghívta az erdélyi magyar irodalom akkori legjelentősebb alkotóit, és amelynek 1973-1982 között elnöke volt. 1976-tól a Munkásélet hetilap munkatársa, 1988-tól az Új Élet (Erdélyi Figyelő) szerkesztőségében, Sütő András folyóiratánál dolgozott. Írásai zömének témája az erdélyi magyar néphagyományok bemutatása, ápolása, a magyar kultúra értékeinek őrzése. Publicisztikai és tanári munkájával párhuzamosan végezte a Sóvidék, majd később az egész Marosszék és a közép-erdélyi régió néprajzi feltárását, különös tekintettel a népszokásokra, a népi színjátszásra és a népi gyermekjátékokra. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola magyar nyelvet és néprajz-folklórt, művelődéstörténetet oktató tanára, 1993-2014 között igazgatója. A főiskola és a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként több mint kétszáz szakdolgozat témavezetője. A főiskola nélkülözhetetlen nemzetfenntartói feladatot, missziót vállalt, nemzedékeket nevelt a magyar kultúra szeretetére, megőrzésére.

Az 1989-es romániai változások után kiteljesedett Barabás László néprajzkutatói, tanári és művelődésszervezői munkássága. A néprajz és kulturális antropológia doktora tudományos fokozatot 2008-ban elnyerő néprajzkutatóként hét kötetet jelentetett meg az erdélyi magyar népszokások világából, mindannyi saját több évtizedes gyűjtőmunkáján alapul. A kötetek mellett több mint félszáz tanulmányt és mintegy százhúsz néprajzi írást közölt, amit az erdélyi és a magyarországi néprajzi szakma nagyra értékel. Munkáiban több, addig ismeretlen erdélyi népszokást tárt fel, bemutatta számos közép-erdélyi néprajzi vidék és falu szokásrendszerét és rávilágított a népszokásoknak a falvak életében betöltött szerepére, a közösséget összetartó és újjáteremtő funkciójára is. A népszokásokról munkatársak segítségével számos néprajzi kisfilmet készített, amelyeknek többségét műsorra tűzte a bukaresti televízió magyar adása és a Duna Televízió, kettő közülük díjnyertes alkotás: a Tüzeskerék (1996) és a  Farsang farkán (2002). De nemcsak azt tartja fontosnak, hogy könyvekben, filmekben „írja le” a székelyföldi, mezőségi vagy dél-erdélyi magyar népszokásokat, hanem azt is, hogy a falusi közösségek megőrizzék hagyományaikat és átadják a következő nemzedéknek, hogy a fiatalok megismerjék, megszeressék és gyakorolják a népszokásokat. Ezt szolgálták a kiszállásokon, könyvbemutatókon túl a honismereti, népismereti, egyházszolgálati tanulmányutak,táborok is amelyeket 1993 óta szervez.

A népszokásokhoz és tágabb értelemben a népi kultúrához kapcsolódik Barabás László művelődésszervezői tevékenysége is. Az EMKE újjáalakulásától kezdve bekapcsolódott a megyei szervezet munkájába, annak közel két évtizeden át alelnöke, elnökségi tagja volt. Számos közművelődési ügynek támogatója, kiállítások megnyitója, szakmai zsűrik, bizottságok véleménynyilvánító tagja. Hiteles néprajzi gyűjtései alapján segíti, buzdítja a Kis-Küküllő menti, nyárádmenti, sóvidéki, marosmenti, székely mezőségi falvakat népszokásaik, általában a hagyományaik megőrzésére, közművelődési hasznosítására. Egyik animátora a farsangi népszokások megtartásának, valamint Maros megye és Erdély egyedi kulturális mozgalmának, a Gyöngykoszorú néptánc-, népzene- és népviseleti találkozóknak.

Barabás László önálló kötetei: Forog az esztenő kereke. Sóvidéki népszokások. Mentor-Custos kiadó, Marosvásárhely, 1998; Karácsonytól Pünkösdig. Marosszéki népszokások. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1998; Kapun belül, kapun kívül. Népismereti írások. Impress kiadó, Marosvásárhely, 2000. Aranycsitkók, maszkurák, királynék. Erdélyi magyar dramatikus népszokások. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Magyar karácsonyok (társszerzőkkel). Karácsonyi betlehemes játékok, kántáló énekek és köszöntők. Impress Kiadó, Marosvásárhely, 2001;  Húsvét szép reggelén. Marosszéki öntöző versek. Gyűjtötte és a kötetet összeállította B.L. Imress Kiadó, Marosvásárhely, 2002;  Akiket fog a figura. Farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009: Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2015. Továbbá: Iskola a magasban, iskola a mélyben. 20 éves a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola. Marosvásárhely, 2010. Huszonöt kegyelmi esztendő, 2015.

Szakmai kitüntetései:  Károli Emlékérem  ( A Károli Gáspár Református Egyetem kitüntetése, Bp. 2010), a Magyar Kultúra Lovagja (2012), Teleki Pál díj (2013)  Néprajzkutató tevékenységét elsősorban a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében fejtette ki. Az Új Kezdet nevű egyházi folyóirat állandó munkatársa.

Barabás László fél Erdélyre kiterjedő néprajzi gyűjtő- és kutató tevékenységével, kutatásaival a magyar kultúra közösségi, vallási, nyelvi, esztétikai, ökológiai, táji és nemzeti értékeit veszi számba, és szeretné a jövő számára is hozzáférhetővé tenni. Főiskolai tanárként negyedszázada újabb és újabb nemzedékeket nevel a szülőföld szellemi értékeinek megbecsülésére, a népi kultúra ápolására, az iskolában és a közművelődésben való felhasználására. Az EMKE Maros megyei szervezete elnökségében kifejtett tevékenysége megköszönésére is alkalmas a mai méltatás. Köszönjük, és Isten áldását kívánjuk további életére és munkásságára!

Dr. Ábrám Zoltán,
Az EMKE országos alelnöke

***

Bandi Kati fegyverei

Amihez Bandi Kati hozzáfog, az művészet lesz a javából. Bár népszerűsége elsősorban az általa tervezett, gazdagon díszített, a nőiességet kiemelő ruháknak köszönhető, textil- és faliképei alkotói életművének rendkívül látványos, érdekes, izgalmas fejezetét alkotják. Külön említést érdemelnek egyházi rendeltetésű textíliái. Pasztellképein az erdélyi táj jellegzetes vonalaihoz, színeihez hasonló hitelességgel hozza nézőközelbe a francia városok, tengerpart látványát, légkörét. És nem szóltam még színpompás faliszőnyegeiről, és az ólomberakásos ablakok hangulatát idéző üvegfestményeiről. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy az Erdélyi Divatfesztivál éves rendezvényein, az Ariadne textilművészeti tárlaton nyert díjai mellett Los Angelesben a világ legszebb boltja címet elnyert bukaresti Sabion ékszerüzlet megtervezésében is fontos szerepe volt. Eredetiségét igazolja, hogy az eladásra kínált ékszereknek míves kovácsoltvas kereteket képzelt el.

Megrögzött lokálpatriótaként emlékeiben nosztalgiával őrzi azt a hajdani Marosvásárhelyt, amelyet a világ közepének érzett, amely itthon tartotta, és amely a történelem és az idők sodrásában mára már sajnos nem a régi. Gondolkodó művész, aki nem rejti véka alá véleményét a közélet dolgairól, a politikáról.

Életéről annyit szeretnék elmondani, hogy bár a Bolyai iskolába íratták be, az elsős kisdiákot osztályával együtt az évnyitó után átirányították a román tannyelvű Papiu középiskolába a testvériség jegyében zajló „kétnyelvűsítés” érdekében. A Művészeti Líceumban érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textil szakán végezte. Pályája alakulásában édesapja, Bandi Dezső iparművész, néprajzkutató, népművelő irányította, s bár lázadozott néha, szívesen kísérte el vidéki útjaira. A népművészettel való közvetlen találkozás határozta meg további életpályáját. Érett művészként tudatosan vállalja néphagyományaink őrzésének, átörökítésének és az ő szavaival élve: megélésének a fontosságát. Ez a Bandi Kati fegyvere a mindent egybemosni akaró globalizáció és a beolvadás ellen.

Minden erdélyi alkotó számára példamutató, ahogy a szülőföldünkhöz, hagyományainkhoz való kötődését össze tudja egyeztetni a korszerűség követelményeivel. Szívesen beszél arról a büszkeségről, ahogy a bajor emberek vállalják népviseletüket. Az osztrák zarándokhelyen, a Stájerország határán fekvő Mariazell kegytemplománál tett látogatás során nekem is hasonló élményben volt részem. A vasárnapi miséről távozó idősebb és fiatalabb helybeli lakosok kivétel nélkül népviseletben voltak. Bár a miénk is van olyan szép, nehéz lenne elképzelni, hogy a Vártemplomba igyekvő hívek kivétel nélkül népi ruhát vegyenek fel. Sajnos, nem becsüljük eléggé a kincset, ami megadatott nekünk. És lemondtunk arról is, hogy önazonosságunkat öltözködésünkkel is kifejezzük. Ezt próbálja meg ösztönözni népi ihletésű alkotásaival Bandi Kati, akik sajátos stílust teremtett Erdélyben. Őt utánozva sokan megélnek ebből a tevékenységből. A régi vármegyeháza történelmi légkört árasztó épületében levő műtermében, amely műhely is egyben, készülnek egyéni ruhatervei, amelyek a népi ruhák szabásvonalát, a régi nagyasszonyok díszruháinak jellegzetességeit követik, és amelyeket a népi motívumkincset kreatívan újragondolt bandikatis díszítések ékesítenek; ami akár  a farmert is magyarossá és egyénivé teszi.  A műhelyében készült népi ruhákat láthatjuk a Maros Művészegyüttes és különböző erdélyi települések tánccsoportjának tagjain.

Szeretem és büszkén viselem az általa tervezett ruhákat, ugyanakkor a legmélyebb élményt textil faliképei jelentik számomra. Ezek a 3 D-s faliképek, mondhatnók divatos kifejezéssel, három dimenzióban varázsolják elénk legszebb népballadáink világát a textilművészet szinte minden technikáját felhasználva, kimeríthetetlen ötletességgel és játékossággal. Faliszőnyegeinek színpompás világa az életörömről szól.

Amikor nem dolgozhat a műhelyében, mert éppen külföldön élő lányánál tölti a szabadságát, valamint az utóbbi évek képzőművészeti alkotótáboraiban Erdély legszebb tájain vakációzik, érdekes színvilágú vidám vagy borongós hangulatú pasztellképek születnek. Színfoltokból, finom vonalakból, kontűrökből hegyek, fenyvesek, házak és emberek rajzolódnak ki olyan játékos könnyedséggel, mintha csak játszana a pasztellkrétával.

Legszebb népi motívumainkat és a szecessziót ötvözi üvegfestményein, azok életfáján színes tollú kecses madarak pihennek, és csodaszarvasok csábítanak, hogy a „megtalált” hazában itthon érezzük magunkat.

Egyházi jellegű alkotásairól szólva, amelyek  igényesen, műgonddal  készülnek, meg kell említenünk, hogy a Bekecsen levő Szent Kereszt kápolnát a Bandi Kati faliszőnyegei díszítik.

Alkotásait 17 csoportos és 13 egyéni kiállításon láthatta a nagyközönség, ami nem kevés, hiszen az iparművészet a legmunkaigényesebb képzőművészeti ágak közé tartozik.

Ízlésformáló rádió- és tévészereplései, a sajtóban megjelent gondolatai,  a diákoknak tartott előadásai, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségben folytatott tevékenységei a kisebbségben alkotó művész közösségi szerepvállalását jelzik, mert az alkotómunka mellett Bandi Kati ezt is fontosnak tartja.

Bodolai Gyöngyi

***

A kóruséneklés vásárhelyi doyenje

 

Kovács András karnagy laudációja

Kovács András Marosvásárhelyen született, 1941. december 1-jén. Mindkét adat – a szülőváros és időpont – megjelölése azonban csak egyfajta eligazítási pont, mert nála igazából nem a város volt a fontos, hanem a Vársétány, amelyik éppen a születése évében nyerte vissza régebbi nevét: Bethlen Gábor utca.

Ha valaki születése idejére elmosolyodna, szeretném kiigazítani: akkor december elseje Marosvásárhelyen nem volt ünnep, mert a pár hónapja Észak-Erdély visszacsatolásával megvalósult magyar világban az a nap igazán a Kovács családban volt ünnep, hiszen megszületett az első fiú, akinek gyermekkori játszóterévé vált az egész sétány, a középkori vár, a Vártemplom és a Rákóczi-lépcső. Azt gondolom, aki gyermekkorában naponta többször is le- és felszaladt a közel száz fokból álló Rákóczi-lépcsőn, annak nem volt nehéz később megbarátkozni a négynegyedes ütemmel.

Mégiscsak jókor született és jó helyen, hiszen iskoláit a marosvásárhelyi magyar nyelvű fiúiskolában kezdte, amely közben volt Iosif Rangheţ nevű is, de mire ugyanott eljutottak az érettségihez, már Bolyai Farkas Líceum lett a neve, ami aztán hűségesen kitartott a mai napig. Szebb időket megért városunk tárt karokkal várta haza katonai szolgálatából az alig húszéves ifjút, aki már tizenhét évesen eljegyezte magát az énekkel, az énekléssel. Már 1958-ban a Marosvásárhelyi Rádió népdalfelvételeket készít vele, amiből később három lemez is elkészül, s közben ott énekel a Székely Népi Együttes énekkarában. És ettől kezdve Kovács András neve és élete, tehetsége és tudása, közéleti szolgálata, hétköznapjai és ünnepnapjai végleg összefonódnak az erdélyi magyar kórusénekléssel, s nem véletlenül áll ott róla szóló szócikkben neve után: tanár, karvezető, előadóművész. Ha egyszer valaki veszi a bátorságot és fáradságot, hogy megírja Marosvásárhely, Maros megye kórusmozgalmának történetét, akkor az utobbi 60 évben mindegyre találkozik nevével, a Székely Népi Együttestől kezdve a vártemplomi Psalmusig vagy a Nagy István Ifjúsági Vegyes Karig.

A kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium zenepedagógiai-karvezetői szakának elvégzése után, 1969-ben a Radnóti Elméleti Líceumban talál zenetanári állást. Túl szokványos megállapítás, de itt is igaz: emberi életeknek meghatározója a hely, a helység, ahol az emberek élnek, szolgálnak, tanítanak, alkotnak. Ennek a fordítottja is igaz: egy-egy ember élete, szolgálata, tevékenysége meghatározza a helység életét, s így történt ez Radnóton is. Ott létrehozott egy mandolinzenekart, amellyel országos versenyeken díjakat nyertek, majd a tanügyi női énekkarral többször szerepeltek a megyében, s így a Maros menti nagyközség nemcsak hőerőművéről vagy Rákóczi kastélyáról lett ismertté. Ezt a 21 éves radnóti zenetanári korszakot az 1989-es fordulat zárta le.

Az 1990-es tanévtől kezdve szülővárosában zenetanár, előbb a kövesdombi általános iskolában, aztán a Pedagógiai Líceumban, következett a Művészeti Líceum és – magától értetődően – zenetanári karrierje a Művészeti Egyetemen csúcsosodott, ahol karvezetést oktatott – utódainak. Végül is egy nevelő szolgálatának, egy tanár tanításának legértékesebb elismerése, ha tanítványait láthatja maga mellett, tudja maga után.

Kovács András marosvásárhelyi szolgálata leginkább a kórusmozgalomhoz kapcsolódik, és karvezetői tevékenysége majdhogynem egyedülálló ma itt Marosvásárhelyen. 1991-ben hozza létre a ma is működő Nagy István Ifjúsági Vegyes Kart. Már a névválasztás alázat és megbecsülés egy erdélyi karmester, zenetanár emlékének ápolásában, hiszen a Csíkszeredában született, Marosvásárhelyen is tanult és tanított Nagy István éppen Kovács András egyetemi éveiben volt a Gh.  Dima Főiskola tanára. De nemcsak a feledéstől mentette meg Nagy István nevét, hanem Európa számos országába is elvitte, amikor Olaszországban, Németországban, Svájcban és Magyarországon énekelt ez az ifjúsági énekkar. Egy jó évtizeden keresztül pedig így szervezték meg a Bárdos Lajos–Nagy István Nemzetközi Kórusfesztivált. Az már csak ráadás volt, hogy 1996-ban az EMKE a Nagy István-díjjal éppen Kovács Andrást tüntette ki.

17 éve a vártemplomi gyülekezeti énekkar karnagya, azokban az években, amikor az erdélyi magyar kóruséneklés egyre inkább templomokba vonul és szorul be. A nem hivatásos énekesekből álló egyházi énekkar az ő felkészítésével és vezetésével még a budapesti Zeneakadémia dísztermében is fellépett. Aligha lehet nagyobb elégtétele ma egy erdélyi magyar karmesternek, mint az, amikor a Bartók és Kodály örökségét híven őrző zenei élet fővárosában vezényelheti kórusát. De ugyanilyen érték és maradandó az az ünnepi esemény, amelyen karácsonykor és húsvétban a műemlékorgona előtt vezényelheti saját szerzeményét a Vártemplomban, és szolgálatával megszépíti ünnepeinket.

Kovács András nyitott és őszinte ember, ezért szakmai tudását megosztotta másokkal is, amikor megírta Gyakorlati tanácsok karvezetőknek című művét, vagy összeállította a Művelődés című folyóirat Népdalfeldolgozások gyűjteményét.

Hisszük, szép életműve nemcsak egykori lemezein, a ma divatos CD-ken, tévé- és rádiófelvételeken marad meg az utókornak, hanem az ének, az éneklés, az énekkarok által feledhetetlen élményt szerzett emberek sokaságának emlékezetében is, Pescaraban, Frankfurtban, Szabadkán és Budapesten, Tordaszentlászlón és Kolozsváron, Aranyosgerenden és Marosvásárhelyen, a Vártemplomban és a Kultúrpalotában, a Petőfi-szobornál és a Székely vértanúk emlékművénél; és így, ebben a vázlatos felsorolásban benne van az ő eléggé nem dicsérhető érdeme, amiért ma átvehet egy újabb, megérdemelt oklevelet.

Ötvös József

***

Ráduly János

 

Versbe öltözöm

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Én, barackdfa, még virágot bontok.
Nem rogytam térdre, s ronggyá sem tépték
Lelkemet a vasalatlan gondok.

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Agyam reményt reményre szövöget,
S ha száraz a nyár, felhővé válva
Megöntözöm a tikkadt kerteket.

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Megkísért a rím, versbe öltözöm,
Leballagok közétek, emberek,
S dérütött szívetekbe költözöm.

Tovaszállt éveim szőlőhegyén
Ritkák a múzsák, de a te szavad,
Édesem, törvény már, égő parancs,
Hogy tennem mit szabad, vagy nem szabad.

***

A kibédi kenyér illatáról

 

Ráduly János laudációja

„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni –

nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)

Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én.  Egyszemélyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásíráskutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, nem utolsó sorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenek előtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik.

Tanár, néprajzkutató, rovásírás-szakértő, költő, műfordító. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas.

A Babeș-Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996).

Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, Ethnographia, Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben.

Foglalkozik az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobbrészt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék. 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék. 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből. 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék. 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések. 1990); Táltos Marika (mesék. 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék. 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék. 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez. 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok. 1997); A rovásírás vonzásában (Korond 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek. 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esticsillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.

Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette  két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletekben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat.

Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti,  a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való.  Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / –  nyugdíjasként  – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva)

Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt” verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait, és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is.

A századik kiadvány első része a diktatúra utolsó évében még aktív kibédi pedagógus  „vakációs” naplóját tartalmazza, a második rész A szerző 100 könyvének jegyzéke. Innen csak a két előző esztendő termését másoljuk ide:

2015: Őstörténet és rovásírás; Székely népmondák. Csombod vára tündérei; Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata; A vargyasi rovásemlék; Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjából; Makfalva két régi rovásemléke; Jajkiáltások a fehér papíron (Benne: Napló 1989. július 24. – augusztus 23. és A szerző száz könyvének jegyzéke 1975–2015).

2016: Könyvek világa. Kritikák, recenziók; Táltos csillagok. 101 haiku; Énekeltem a bivalynak. 105 félperces történet; Veronica Porumbacu: Másféle játék. Versek. Válogatta, fordította Ráduly János; Négy erdélyi rovásemlékről; Főzőcske (Gyermekvers, kifesthető füzet); Élettér falun (Írások a közművelődésről); Aki találkozott a néppel (Írások a közművelődésről).

A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élőbeszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”.

A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosság-tudata,   ragaszkodó szülőföldszeretete.

Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek a napló 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből:

„Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (…) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyől, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel).

Egyetértően bólintok.

Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (…) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg.

– Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett.

Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza.

Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés ’leltározásával’ készülök el.

Az ebédünk lucskoskáposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a Nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk.

Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”

Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):

„Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ’megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.

Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.

Lefekszem, de furcsa mód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.

 – Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: „Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.

A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”

A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágykenyér.

Bölöni Domokos

A méltatások az EMKE Értékteremtők gáláján hangzottak el, Marosvásárhelyen, 2017. május 24-én, szerdán, a Közművelődési Palota kistermében

Összeállította: Bölöni Domokos

Fotók: Bálint Zsigmond

 *****************************************************************************************

Köszöntjük Fülöp Kálmánt születésnapján

Fülöp Kálmán

A csillagok

Mély csend
takarta
éjszakák porát

s a csillagok
mint apró
néma bábuk

az éjszakába
csepegtették
álmuk

s kristály-mosollyal
álmodtak
tovább…

Harmatarcú nő

Az éjszakából
kiszakadt időnek
fehér falán
az árnyak összenőnek

s már nem tudom
hogy meddig él a hajnal –
gyulladt sebekkel,
elfojtott sóhajjal

de talán egyszer
megláthatom  őt:
a tűzből pattant
harmat-arcú nőt.

Tiszta berkek

Csak
vágytam
látni
arcodat
nyers napok
pergő percein,
és szőttem
apró álmokat
a holnap
tiszta berkein.

Kilyén Ilka ad elő a költő verseiből

A holnap

Rügybomlásból
új élet láza
tanít hinni
és várni újat –
tavaszba bomlás
boldog álmát
amelyet megígért
a holnap.

A látszat csal

A látszat csal
és nem tudod
mit rejt
a mosolygó arc

ha kérdezel
mi rejtőzik
a válasz mögött –

mi történik ha
a nappalok szennyén
igazságod is
sötét falakba ütközött.

Megszegett kenyér

Vádol most minden,
csontomba metsz a tél

jégvirág nyílik
ablakom szemében –

a fojtó csendben
megszólít az Isten

asztalomról a
megszegett kenyérben.

Pillanat

Arcán  mosollyal
fellélegzik
a pillanat
haván a nap –

a rongy idő
tenyerében
kicsit fázik
de marad.

Változás

A változás múló
pillanatát, ha
csak egy percre is
szemembe morzsolja
a képzelet –
én átszelem
gondolatban
a nyers idő berkeit
és üres lapokra
karcolom a végtelent.

A vers kapuja

A vers kapuja nyitva-tárva.
Agyadban letisztul a rejtély,
ha betérsz rajta, minden titka
feltárul előtted, mint az erkély

a fáradt szemnek, égi távol –
titka a rongyos éjszakának,
amikor betűk fényén lángol:
szemedben tiszta ritmusa a mának.

Alvó szikrák

Ma felbukkannak
álmaim tüzéből
az alvó szikrák

– tegnapok sebe –

néz vissza rám
a falon függő képről:

apám arca
és jó anyám szeme.

Angyalok keresnek

Megszólítanak a
harangok, kérnek,
hívnak, mert szeretnek.

Éget a hang
az éter rezgésén
elér hozzád –
angyalok keresnek.

Arcuk a láthatatlan
tűz, amely belobban
a nedves szempillák mögé –
vérkeringésed forró

zuhatagában
vissza nem térő
simogatás a nyár,
amely a harangütők
kendőzött bronz-sóhajában
egy kedves szóra,
érintésre vár.

Arcunkba csíp

Hideg  harmatot
kortyolgat a reggel
kilátástalan, ránk
szakadt világ,

a szavak néma
labirintusából
a nyers igazság
ég felé kiált.

Fáradt szemünk
a  csillagtérbe bámul,
ahol szemérmesen
zenél az éjszaka

a hold vásottas
fakó mosolyából
arcunkba csíp
a pirkadás hava.

Az együttlét homokszemei

Tágas pupilláink mögül
álomba kivánkoznak
a ma is lüktető
kedves beszélgetések,

a megfagyott terek
lemorzsolódva csirázzák
sötétjét a közelgő éjnek –

csak te és én
várjuk türelmesen
a csillagok jelentkezését
visszatérő álmaink
örök  sziklabörtönében.

Tépett sorokba

Tépett sorokba gyúrjuk elnyűtt,
felégett agóniák havát –
az elkoptatott gondolat tüzében
némán ugyan, de ég felé kiált –

mi megtűrt bábuk, játékszer vagyunk –
szemükben félénk, élettelen ebek,
akiknek már az ugatás is kényszer
és koncot vetni élményszámba ment,

akár ott fent, párnázott, vén padokban,
a bársonyszékek unott sóhaján,
akár Küküllők édes rezzenésén,
s a némán vérző öreg Hargitán.

***

A szerzőről

Dedikálás közben

Fülöp Kálmán 1948. május 30-án született Marosvásárhelyen. A Kis-Küküllő melléki Nagykenden nevelkedett, elemi iskoláit is ott végezte. Erdőszentgyörgyön járt középiskolába, érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait. Egy baleset miatt félbeszakadt szépen induló pályája.
Költészetének alakulásában meghatározó a teológián töltött időszak. Itt ismerkedik meg Karl Barth dogmatikájával, valamint Hegel, Kant és Schleiermacher filozófiájával. Első verse 1997 húsvétján jelenik meg, Elégia a Megváltóhoz címmel a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében. 2000-ben jelentkezik első verseskötetével (Egyedül a parton). A kötet megjelenése után tagja lesz az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. Verseiben az emberi lélek sokszínűségét tárja fel, tematikai skálája igen széles.
Ars poétikája lehetne egyik versének néhány sora:

Ha semmim volna csak, azt is elosztanám,
kalapot emelnék ismerősnek, s másnak.
Kitépném szívemet, s a világba szórnám –
Legyen, akinek nincs, több is, ráadásnak.

Fülöp Kálmán kötetei: Egyedül a parton, 2000, Elégia  a Megváltóhoz (Impress Kiadó Marosvásárhely, 2010), Verőfény. Válogatott versek, Kreatív Kiadó Marosvásárhely,  2013.,  Harmat a fény porában, Kreatív Kiadó Marosvásárhely,  2015., Kőbe vésett pillanat, Kreatív Kiadó Marosvásárhely 2016. Megjelenés előtt hatodik könyve: Angyalok keresnek, 2017.

Könyveit Bölöni Domokos gondozta.  Műszaki szerkesztőjük Donáth Nagy György, a kötetborítók Kedei Zoltán marosvásárhelyi festőművész alkotásainak a felhasználásával készültek.

Fotók: Donáth Nagy György

 

*****************************************************************************************

Mondom a magamét, mert mondhatom

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal

NÉPÚJSÁG,

MÁJUS 24.​

​KÉRDEZŐ:

 SZÉKELY FERENC

Spielmann Mihály

– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…

– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.

– Milyen volt a gyermekkora?

– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.

– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.

– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.

– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?

– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.

– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?

– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.

– Jiddisül nem beszél?

– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.

– Térjünk át az irodalomra. 

– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.

– Mikor jelent meg első kötete?

– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.

– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?

– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…

– Miért mondja ezt?

– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…

– Több évig tanított egyetemen és főiskolán…

– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…

– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?

– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.

– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?

– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.

– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.

– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.

– Hogy értsem?

– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.

– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?

– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.

– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?

– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.

– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.

– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.

– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?

– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.

– Díjak, elismerések…

– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.

– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?

– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.

– Úgy legyen!

****************************************************************************************** 

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni”

(Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)

 

Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében  a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségé­ben szokatlan hangon szólaltak meg versei.  Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?

– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével.

A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek  folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel  a luxussal.

Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is  rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember.

– A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani.

– Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni.

– Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is?

– Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással.

– A társadalomképe sem?

– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A  töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját.

– Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen?

– Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.

Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem.

– Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között.

– Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes.

– Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött.

– Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát.

– A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt.

– Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán.

– Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd?

– A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell.

– Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval?

– Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt.

– Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét?

– Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá vissza­süt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is.

– Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki.

– Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat.

– Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata?

– Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta.

– És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott?

– Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál.

– Ez a sor Nagy Imrétől való?

– Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel. Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom.

– Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben?

– Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.

Pécsi Györgyi

***

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Viseltes szókkal

vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

A bujdosni sem tudó szegénylegény éneke

               Ad notam Ady Endre
D. G. barátomnak mondom

kelendő a burkus
minket még egy rongyos
forintra se taksál
senki emberboltos

nem kellünk mi múltnak
nem kellünk mi mának
kivált jövendőnek
minket itt utálnak

nem kellünk mi testvér
sem itten sem ottan
a nemkellésekbe
beleszomorodtam

hitted volna-e hogy
nyelvpecérnek álljon
a valamikori
kenyerespajtásom

kivel együtt víttunk
vettük meg a sáncot
akkor még a világ
gyönyörűnek látszott

lejárt testvér lejárt
rosszul tarisznyáltak
felezőideje
a vén ideáknak

kiszikkadt a nádas
kigyérült az erdő
nem bujdosó lenne
a nevünk tekergő

sem inde sem unde
semerre az utunk
egy-két ezer évet
vissza kell butulnunk

kelendő a burkus
hát vigyék ha adják
várjuk mint a holtak
az ítélet napját

Kőkoporsó

    
Tótfalusi Kis Miklós méltó
és hűséges tanítványának

a világnak olyan
szögeletin élünk
ahol csak holtunkban
adják ki a bérünk

a mi ünnepeink
feketével írvák
támaszaink mohos
sírkövek és fejfák

és egy kőkoporsó
magasra emelve
mintha a szellemek
ravatala lenne

fölötte Szenczi-gond
Apáczai-bánat
s protestáló hitünk
mit reánk testáltak

hogy akadna mindig
kikben meglakolnak
meggátolói a
közönséges jónak

kiknek ujjbögyében
s elméjében loppal
jegyesül a jelen
jövő századokkal

s akik életükkel
föl-fölmosolyozzák
meggyötört arcodat
édes Erdélyország

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Forrás: HÁROMSZÉK, 2017. május 13., szombat, Irodalom

http://www.3szek.ro/load/cikk/102309/%E2%80%9Een_az_egesz_csillagos_egben_szoktam_gyonyorkodni%E2%80%9D_szuletesnapi_beszelgetes_a_88_eves_kanyadi_sandorral

***************************************************************************************

„Könyv nélkül a világunk primitív lenne”

Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

A könyv nem elavult tárgy a digitális korban sem – hívták fel a figyelmet a kolozsvári Ünnepi Könyvhét csütörtöki megnyitóján felszólalók. A rendezvény szervezői mindent megtesznek azért, hogy vasárnapig ne unatkozzanak a kolozsváriak: a kedvezményes könyvkínálat mellett, közönségtalálkozók, gyermekprogramok várják a látogatókat a Fogoly utcában és néhány más, közeli helyszínen.

H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke a szervezők nevében szólalt fel, mint elmondta, a könyvhét mindenkori és jelenlegi meghívottai nélkül nem lehetett volna évről évre egy újabb kiadásban gondolkodni. Az idei kiadást ezért nekik ajánlja a kiadó igazgatója. A közel hétszáz éves falak árnyékában azt kívánta, hogy az elkövetkezendő napokban érezze magát jól és otthon minden vendég, könyvkereskedő, résztvevő, olvasó.

• 
  
  Beszéde után nem sokkal már interjút adott H. Szabó Gyula | fotók: Zsizsmann Erika

Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke beszédében arra mutatott rá, hogy bár sokan úgy vélik, a digitalizáció az írás és az olvasás kárára lett része az emberek mindennapjainak, fontos tudomásul venni, hogy a közösségi média, az SMS-kultúra elterjedésével ma több az írástudó, mint korábban. „El-elkeseredem könyves emberként régi dicsőségünk múlásán, aztán mégis figyelmeztetem magam, mielőtt rászólok valakire, hogy tegye el az okostelefonját” – fogalmazott. Markó szerint ugyanígy kesereghettek egykor a könyvnyomtatás elterjedésén a kódexmásolók is. „Romlik valami régi, de épül is villámgyorsan valami új” – magyarázta, ám az biztos, hogy mai világunk a könyv nélkül primitívebb lenne. Hozzátette, azon kell dolgozni, hogy az SMS-írók könyvírókká és irodalomolvasókká váljanak.

• 
  
  Markó Béla

Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere szerint az ünnepi könyvhét a gazdagságról szól, amely évről évre összehozza az irodalom kedvelőit, és amely szimbolikusan összeköti a budapesti Vörösmarty teret a kolozsvári Fogoly utcával. Elmondta, a rendezvény jelentősége a digitalizáció kontextusában érthető meg igazán, „ahol mindenféle kifogásokat keresünk – és általában meg is találjuk azokat –, hogy miért nem jut időnk, energiánk, kedvünk, vagy egyszerűen miért nincs igényünk az olvasásra”. Vörösmartyt idézve Oláh Emese úgy fogalmazott: a könyv által igenis elébb ment a világ.

• 
  
  Oláh Emese

Digitalizált világunkra utalt Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke is, aki szerint az online kommunikáció és olvasás nem veszi át a leírt szó, a könyv helyét. Kötelesség ezeket a kezdeményezéseket támogatni, de nemcsak a megírt könyv, hanem a könyvírás is ugyanolyan figyelmet, törődést érdemel – hangsúlyozta.

• 
  
  Amint a háttérben látszik, az ifjú olvasók nagy figyelmet szenteltek a könyvhét legfiatalabb szerzőjeként emlegetett Lupescu Kata kalózregényének

Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja is a korábbi felszólalókhoz hasonló kontextusba helyezte üzenetét. A barátok és a helyes testtartás című szövegének felolvasásában többek között az online olvasásról és annak jellegzetességeiről beszélt. Humoros hasonlatával arra hívta fel a figyelmet, hogy ma a könyvhetet, nem pedig a laptop-hetet ünneplik.

• 
  
  Mile Lajos

A megnyitón ugyanakkor hetedik alkalommal átadták a Kolozsvár-díjat, amellyel Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke H. Szabó Gyulát tüntette ki mindazért, amit a rendszerváltás óta tett a romániai magyar könyvkultúra megszületéséért, népszerűsítéséért.

• 
  
  H. Szabó Gyula ismét színpadra lépett, hogy átvegye és megköszönje a díjat – egy Balázs László bőrmetszetet

A kulturális rendezvényt az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szervezte.

​Forrás: Tasi Annabella,  maszol.ro, 2017. május 11.

********************************************************************************

Vendégünk volt Kuti Csongor

Törmelékek könyve

Kuti Csongor

„Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől. Az én tapasztalatom tehát nem releváns ta-pasztalat: kérem, fogadjanak fenntartással.

Hiszek egy mondatban, a mindenható szavakban, álomnak és valóságnak teremtőiben.

És a gondolatban, az ő egyszülött fiában, aki fogantatott a szerzőben, született az olvasóban, szenvedett a kritikusok alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, gyönyörűszép szívén halált hozó fű termett, harmadnapon fölment a mennybe, ott ül a mindenható anyanyelv jobbján, rejtelmek ha zengenek őrt áll, mint mesében.

Hiszek a lelkes kövekben, a napban, mely nélkül nincs élet. Hiszem a lidérces messze fényt. Ezért minden: önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének.

Ülök az ég korlátain, mint elítélt fegyenc.” 

 

***

A szobafestő álma

A szobafestő a vödörhöz lépett
fura árnyalatai vegyültek benne a kéknek
tóval tenger, Tirrénnel Jón, balsorssal végzet,
s mert szomorú volt, mártott
majd jól odakent pemzlijével az égnek.

Egy felhőről még csöpögött épp
– én újságpapírt teregettem a
Vörösmarty térre – nevetve jöttél,
hajadban kék, gyöngyszemnyi
pacák füzére fénylett.

Az igazi szobafestő

Trebitsch rokonság volt
ez már a szemén is látszott
ahogyan bűvölte cigiszünetekben
a hallgatóságot
az elcseszett nemzedéket kinek
apja, nagyapja, déde
legfönnebb egy lágerig, ha jutott
vagy ordas lövészárkok mélye
nyelte el – oly hasztalan halál
mely jelentéktelenné teszi a létet –
nem is látszik onnan Pest,
a híres kocsmák, Indokína, Páris
de még az óceán sem
az Óperenciális
vagy hogy hívják melyet
oly sokszor szelt át Trebitsch,
a rettenthetetlen…

Kék szegélyt festettek aznap
óceánkéket, mélyet
s az ecsetvonások egy titkos
hullámot kísértek
mely hátán útra kelt
sok sovány, tetves, meggyötört ős
ki bárkán, ki tutajon,
ki egy szál deszkán evezve
boldog, szabad álmok vizén.

Kilyén Ilka

A szobafestő félrelép

Elmatatott kicsit, élveteg,
mintegy oda sem nézve,
hadd találjanak ujjai
önmaguktól révbe.

Igényesen válogatott:
illik meglett férfinépnek
s egy brazil fazon volt,
mit végül kipecézett.

Úgy maradt még, réveteg,
míg élményt gyúrt a képzelet
abból, mit érezni vélt
és a pultos rá nem dörrent:

helyben lesz, vagy elvitelre?
Észnél kell lenni, mormolta
majd fizetett: a hűség-
pontokat is kérte.

     ***

Egy szabadkozó költő délutánja

„Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. Írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől…” Kedei Zoltán festőművész műterme, a művész alkotásai méltó „aláfestést” nyújtanak, előkészítik lelkünket a líra befogadására. Fiatal és fiatalos vendége van a Vár-laknak, Kuti Csongor, aki váltig szabadkozik, hogy ő nem költő. S az effajta szabadkozás tollforgató embernél nem is olyan rossz belépő. Hiszen a vers, az fura szülemény; ha szülője nem közelít kellő alázattal hozzája, bevackolja magát valami misztikus burokba, és onnan elő nem lehet csalogatni, csak üggyel-bajjal. Ezt a tollforgatók tudják-szenvedik, ezért szabadkoznak olykor-olykor. Persze szabadkozás ide, szabadkozás oda,  versek születnek, és hála Istennek, nem öncélúan, hanem a líra iránt érdeklődők és kedvelők örömére. Kuti Csongor ír, nem rendszerességgel, nincs napi, havi vagy évi penzuma, „idén még nem írtam” – mondja; de amint azt Bölöni Domokos, Kányádi Sándor egy sorára utalva megjegyzete: azért megállás nélkül surrog az a belső magnó.

Született 1975. január 20-án, Marosvásárhelyen. „Tél volt és hó. Csíkszeredában nőttem fel. Kölyökkoromban kezdtem írni, tízéves lehettem, amikor egyszer részt vettem egy irodalmi vetélkedőn: a helyi újságban lehozták, átírva egy szakaszt. Akkor abba is hagytam. Rajzolni szerettem volna, de egy évnyi rajztanulás után rájöttem, nem fog menni. Tanultam zenét, voltam (gyerek)bábszínész. Egyszer újságot is árultam Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, meg tojást a piacon. Írni kellett, hogy élhessek. Aztán összeszedtem magam, és elvittem pár verset egy újságnak: lehozták, javítás nélkül. Majd a marosvásárhelyi Múzsában, a csíkszeredai Székelyföldben, a kolozsvári Helikonban és Korunkban publikálgattam meglehetős rendszertelenséggel. Marosvásárhelyen egy irodalmi esten fénymásolt verseket dedikáltam. Útközben került néhány oklevél, melyekkel emberszámba cseperedtem. 2005-ben jelent meg (elektronikus formátumban) első kötetem, A norvég hajnal címmel. “

Ez a kötet letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) honlapjáról.

Kilyén Ilka, Doszlop Lídia, Kedei Zoltán

Kuti Csongor „civil foglalkozása szerint” alkotmányjogász, egyetemi adjunktus, munkahelye a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. A 2016-os Törmelékek könyve válogatás a szerző régebbi és egy-két újabb verséből. Emberi érzések, gondolatok, indulatok, érzetek, társadalomkritika, mindaz, ami a költőt foglalkoztatja,  amit az élet folyamán maga előtt görget –, idővel elkopik, lemorzsolódik, törmelékei leülepednek lelkében; onnan szedegette össze, foglalta kötetbe, és hozta el nekünk. Kisméretű, csinos kötet, borítója Unipán Helga alkotása, szerkesztette Jancsik Pál, nyomdai előkészítését a Kriterion Műhely végezte, készült a csíkszeredai Pro Print nyomdában. Fejezetei: Olvashatatlan aláírás, Naptár, Átiratok, Szobafestő. Az első fejezetben a gyerekkor, nosztalgia: „Az alufólia kupakot letépni/ és meghúzni úgy, az üvegből,/ direktbe, főtlenül,/…a bolt előtt kígyózó sorban:/ kezemben a napi tejbonok.” (Tej);  a szemlélődő és a kritikus, lázadó  ember gondolatai: „kell az utolsó fityingem/ s hitel, hogyha nincs már ingem/ négyévente, hogy szavazzak/ higgyem azt, amit meghagynak.” (Hazámnak, rendületlenül)  A Naptár, a költő éves bioritmusának „naplója”.  Az Átiratok közéleti, „divatos” alapfogalmakra hangolódik, mint a kamat, az ózonválság, a számítógépes „szakember” – a hacker, vagy a választási propaganda, illetve a tollforgatás mestersége: Füstöl az alapkamat, Füstöl az ózonlyuk, Füstöl a billenytűzet, Füstöl a szavazóurna, Füstöl a bővített mondat – mindezeket Bajor Andor Füstöl az acélkalapács című versparódiájából eredeztetve, a mához igazítva. Az utolsó fejezet „hőse” a Szobafestő, e ciklusban a kort megélő, az azt elszenvedő közember sorsa villan elő, közérthető, a „történéseken” messze túlmutató jelentésben. Apró örömök, vágyak, félrelépések: a köznapok “szobafestőinek” élete, akár a mi életünk is.

Kit is tart Kuti Csongor példaképének a versalkotásban, a „rímfaragásban”?  Elmondása szerint: Weöres Sándor, Bajor Andor, Pilinszky János, József Attila, Kovács András Ferenc lehetnének a példaképei.

A versek szatirikus vonulatából Kilyén Ilka színművésznő páratlan előadásában élvezhettünk néhányat, és maga a szerző is felolvasott, jellemzően a kötetben nem is szereplő Áprilisi tél címűt, a mobiltelefonjáról.

Jó volt újra a Vár-lakban lenni. Kuti Csongor pedig írjon, gyakrabban is!

Doszlop Lídia

***

Verseidet homlokodra

(Összeállítás)

Eljönnek hozzám a fák: juharul tanulok, platánul, jegenyéül. Csak ülünk a homokban, bálnák között a parton, én néha fölnevetek: Jónásnak csupán néma könnye pereg. Értünk jön, hogy lekaszaboljon, egy székely bálnavadász-kommandós sereg.

Mert kicsúszott kezünkből a Nap, létrákat készítünk azóta is egyre, az ég kékjét koptatjuk nagy álmunknak veselkedve, fok fok után, nap nap után, verseket írunk a fellegekbe.

Szétmálló tájakon dúl a békés polgári unalom. Kajla álmokat sodró szárnyakon jössz? És a szélvész, melyet ígértél, hol maradt? Eszmék viharzó harca helyett görgetsz fakó álmokat… Hol vannak a gyöngyök, Fehér ló fia? Mire költéd sok táltos évedet?

A szép számú közönség

Nyálam sárral keveredik, testem izzadságtól nyirkos, oly transzszilvánul érzem magam, s ez egy poétának gyilkos. Kékeslilára fagyott lángok emléke kísért. Nincs öröm és nincs fájdalom. Bálványisten az oldalán hever. Havazik, csendes könyörtelenséggel. Már gyűlnek a völgyben a szellemek, vállamra nehezedik a fény s az irgalmas magány. Nyomomban mindenhol egy árny. Mint ki meghalt, s itt feledték, mint ki él, de eltemették, mint ki saját sírját ássa minden nap a hallgatásba…Fákat rajzol a szél: sejtelmes erezet simul habzó égre. Ághegyen gyöngyként ül a csend, s hull új tavasz vére. Barna esthajnal-melaszban ázik a város, hős férfi-korunk lankadó alkonyán, nagy késsel feslett verseket filézünk pártos, bornírt melankóliával a halkonyhán. Fülke csendjén átderengve tovatűnő lelkek rendje: apró, sorsszerű véletlenek. Az ablakban csak saját képmásod leled. Uram! A versemért jöttem…Meg-megbicsaklik a szó. Lábamra tapos a csend, s szájon töröl gyöngéd visszakézzel, a József Attila utcán guberál a szél: a kockakövön eldobált dolgaink zörögnek. Ellobbant szavak szárnyán – szinte észrevétlenül – álmok pernyéjeként telepszik ránk a múlt, s mélyül tehetetlenségünk ránca. Az ágyban friss a nyár emléke: illatod, meleged, vállamra ejtett piciny csók. A fürdőszobából még visszanézel. Bölcsen kell elfogadni, mit féltett kincsei közül elénkbe vet az élet, járva járj, látva láss, lélek. A költő szobrára varjú szállt épp – emelt mutatóujján foltot ejtve –, hja, híg a líra, és csak ennyit ér: vésse eszébe jól mind, ki lantok pengetésibe kezdett. Én költő voltam, serkentek bennem a versek, akár a szakáll. Gyötrő látomásom annyi volt, mint érett gyümölcs a fán. Léptem nyomán megalvadt az aszfalt, hol vérem-hullott fű serkent: vérfű és apró virágok nyíltak köröttem ha kacagtam. Kifelé jövet a versből, arc nélkül, szótalan, egy golyóstollal fenyegetve a csendet: nincs hazatérni hova. Bent: a szív csöndje, fegyelem. Kint: a morajjá tömörülő neszek. Fölbukik csillagporos álmok mélyéről Atlantisz, Párizs, Budapest. Hát nem kell irodalom. A tér: szín, illat, hangulat, s a lét néhány bornírt, begyakorolt mozdulat, jó szót jó helyen szólni: pokolba véled, gondolat. Az asztalon bor, kenyér, kés. Csak bíbelődsz a szavakkal, s közben egyre hosszabbak lesznek az esték…Ím, a tükör, lásd, halántékodra hogy feszülnek szertefutó szálai a csöndnek. Csak bíbelődsz a szavakkal, úgy pazarolod őket, mintha mind a tied lenne. Verseidet homlokodra ha írnád, ki látná magát benned? Hatalmas fekete Buickok jönnek – apró szemekben pereg a zápor – izmos testükön csillogó cseppek “Búcsúzz el én lelkem szépen a mától.” Pirkad: gomolygó Bartók-kantáta száll – fáradtan ér az éj hajója révbe – szemtanú vagy, szemeidben halál sirályraj tép vijjogva a szélbe.

Kuti Csongor dedikál

Az összeállítást készítette Bölöni Domokos,
felolvasta Doszlop Lídia.
Fotók: Donáth Nagy György

Könyvészet:

http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/kuticsongor.htm

Kuti Csongor Title: A norvég hajnal 04014.pdf /04000/04014 … – MEK

mek.oszk.hu/04000/04014/04014.pdf

Törmelékek könyve, Kriterion – Polis Kolozsvár, 2016

*************************************************************************************

Gratuláció

 

Nagy Miklós Kund Spectator-díjas

Nagy Miklós Kund

„Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért – Spectator-díjat adományoz.” (Az EMKE 2017-es díjazottjai – http://www.emke.ro/az-emke-2017-es-dijazottjai-4053)

A díjátadásra 2017. április 8.án, szombaton került sor Kolozsváron.

 

***

 

Gáspár Sándor

 

Laudáció Nagy Miklós Kund

Spectator díja alkalmából

Gáspár Sándor, a marosvásárhelyi rádió szerkesztője felolvassa laudációját

Nagyenyeden minden a kollégiumról meg a borról szól. Meg a két rettenetes pusztításról 1704-ből és 1849-ből, amikor asszonyokat, csecsemőket, fegyvertelen öregembereket gyilkoltak. Nagyenyed szól a könyvtárról – pusztulásairól és újjászületéseiről –, meg az Erdélyi Gazda dél-erdélyi megjelenéséről, arról, hogy ez a szerkesztőség mutatta, Enyeden mindig voltak, akik újracsíráztatták a magyar közösség életét, akik a közösség életének fejlesztésében találták meg saját életük értelmét, akkor is, amikor a börtön falai, a nagyenyedi „szocialista egyetem” mutatta az állandó veszélyt is.

Nagy Miklós Kund innen indult, Nagyenyedről, ahol leginkább olyan embereknek járt ki a tisztelet, akik a közösségért alkotnak, olyanoknak, akiknek manapság az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjat ad, olyan rendkívüli teljesítményért, amely a mindennapi munka szorgalmából cementeződik bámulatunkat kiváltó teljesítménnyé.

Az enyedi fiatalember az enyedi kollégiumból, ahol egyik dédapja rektor volt, onnan, a  Bethlen Gábor kollégiumból indult Marosvásárhelyre, akkor még autonóm tartomány, Magyar Autonóm tartomány székhelyére, tanárképző főiskolára. A korabeli rendnek megfelelően          került a Nyárád mentére, Szentgericére, magyar-román szakos tanárként, 1965-ben.  Románia újabb kori történetének sorsfordító esztendeje ez, Szentgericén viszont olyan nagyon ez nem érződött, inkább a hagyományőrző székely közösséget látta a fiatal tanár. A Marosvásárhelyi Rádió hangja kapcsolta a nyárádmenti falut a nagyvilághoz, ide került Nagy Miklós Kund 1968-ban, s ez az esztendő végleg meg is határozza életét. Ettől a naptól kezdődően újságíróként élt, napi feladata volt figyelni a társadalom életét, a művelődési eseményeket, létrehozni ilyen eseményeket – a Vastapsot például. A Marosvásárhelyi Rádió egykori nyílt műsora volt ez, amelyen a közönség részvételével készült a hangfelvétel – csapatmunka, amelynek egyik tagja Nagy Miklós Kund volt. Egy-egy ilyen produkció nyilván eseménye volt a rádiónak: riportereknek, szerkesztőknek, meghívott előadóművészeknek, de eseménye volt annak a székelyföldi városnak, községnek is, amelynek művelődési otthona adott helyszínt a felvételnek.

Megszerezte az egyetemi diplomát is, Kolozsváron – államvizsga dolgozatának témája: irodalom a Marosvásárhelyi Rádióban. Dolgozatában példaértékűen mutatja be azt a teljesítményt, ami – mai szemmel – ebben a szerkesztőségben közművelődési projektként értékelhető. A magyar és a világirodalom klasszikus értékei mellett a kortárs irodalom, a születő irodalom és az irodalmi-művelődési élet eseményeiről tanúskodó műsorokat is számba vette. Részben a saját munkáját.  Munkája során jól beilleszkedett a rádió közösségébe, ahol pedig a műsorok ritmusa sok feszültséget okozott, de ő el tudta kerülni a személyes gondokat okozó konfliktusokat, s néhány tanulóév után a művelődési osztály vezetője lett. Hadd említsük a Megy a magnó… portréinterjú sorozatát is, melyben sok interjút készített, amelyek ma is el-elhangzanak a rádióban. Még folytathatnám ezeknek az éveknek a számbavételét, de akkor mi maradna a későbbi évtizedeknek, amelyek pedig alkotói értékben is, mennyiségben is felülmúlják a rádiós esztendőket.

1985 töréssel indult, megszűnt a rádió, de Nagy Miklós Kund néhány hónap után újra a sajtóban kapott lehetőséget –: a Vörös Zászlóhoz került, a megyei napilaphoz, ahol a művelődési oldalak szerkesztőjeként dolgozhatott. Azóta töretlenül jelen van a Maros megyei olvasók előtt a MÚZSA szerkesztőjeként, a művelődési-közművelődési élet valamennyi vonatkozására figyel. Szakterületéül a képzőművészetet választotta, ebben mélyedt el, olyannyira, hogy a rádió, később az újság számára készített interjúk, riportok, műterem-bemutatók alapján immár több mint 30 kismonográfia, művészportré, művészalbum sorakozik a polcokon, amelyeknek ő a szerzője.

Hadd mondjam el, hogy a 2000-es évek elején a MÚRE szakmai tábort szervezett Korondon, a Sóvidék képzőművészeiről, hiszen az addig lényegében fehér foltnak tekinthető területen emlékezetes alkotásokkal tíznél több képzőművész jelentkezett néhány év leforgása alatt. A sajtóban viszont nem olvashattunk róluk jelentőségükhöz méltó módon. A tábor résztvevőinek anyagai közül kiemelkedett Nagy Miklós Kund tanulmánya, amelyben  példaértékű alapossággal sorakoztak a művészettörténész adattárába való információk, de Nagy Miklós Kund feltárta a helyi gyökereket is, és összegezésében ki is jelölte azt a területet, amelyen jelentősnek találta az alkotót. Ráadásul példás fegyelemmel, alázattal és gondos, szakszerű nyelvezettel.

Mindeközben újságíró maradt, vagyis sok irányban érdeklődő ember, kíváncsi ember, aki – művelődési újságíróhoz méltó módon – a színház iránt is érdeklődött, meg a művelődéstörténet iránt is, így születtek meg színészekkel is a beszélgetőkönyvek, és szinte csak úgy mellékesen, kiadásra rendezte Bernády György emlékiratait is. Ezt csaknem hivatali feladatként, hiszen a Bernády György művelődési alapítvány alelnökeként is tevékenykedik. Marosvásárhelyen a város szellemi központjává fejlődött a Bernády ház, amelyben hónapokra előre le van foglalva a terem, egymást érik a tárlatok, de a kiállítások mellett más rendezvények is helyet kapnak, és ezeknek is a legtöbb esetben Nagy Miklós Kund a házigazdája.

A kiállítások szervezése, berendezése talán hivatali feladat, de megnyitásuk, a megnyitó beszédek megannyi művelődési tett, megannyi közművelődési esemény, megannyi szem a marosvásárhelyi magyarság összetartó láncában.  Nem csoda, hogy több kitüntetést is kapott már, közöttük a MÚRE nívódíját 2004-ben, a Pro Cultura Hungarica díjat 2013-ban,  ugyanekkor a Maros megyei EMKE életmű díját.  2015-ben a Bernády emlékplakett birtokosa lett.

A díjátadáson feleségével, Nagy Évával

Nincs most helye annak, hogy főszerkesztő-helyettesként, majd főszerkesztőként végzett munkáját is szemügyre vegyük, bár az is fontos eredmény, hogy a Népújság mindmáig Maros megye legnagyobb példányszámú napilapja.

Az Újságíró Egyesületnek alapítása óta tagja, de szerepet vállalt a Helikon–Kemény János Alapítványban is, a Marosvécsi Napok egyik szervezője.  Inkább azt hangsúlyoznám, hogy nyugdíjba vonulása után vált láthatóvá igazán, mennyit dolgozik. 1997-ben jelent meg a Helikoni arcképcsarnok, Hunyadi László plakettjeivel, s azóta minden esztendőben megjelenik egy-két kötete. Gondolom, most is készül valamivel. Marosvásárhelyen szinte minden jelentős képzőművészről írt könyvet, számba véve azt a rengeteg alkotást, melyek igazi értékét egyelőre talán fölbecsülni sem tudjuk, s ehhez kellene mérnünk Nagy Miklós Kund munkája értékének mértékét is. Könyvei nélkül sokkal kevésbé lenne látható az a kincs, amit az erdélyi festők derékhada – főleg a marosvásárhelyi iskola – létrehozott.  Mindemellett folyamatosan ma is szerkesztője a Múzsának, amelyet nyugodtan tekinthetünk irodalmi-művelődési hetilapnak is, és talán megérdemelné, hogy évtizednyi anyaga kötetben, antológiaként is napvilágot lásson.

Arra gondolhatnak Önök, s legalább okkal, ha nem is joggal, hogy ennyi munkát csak vasszorgalommal és nagyon komoly, csaknem komor lélekkel lehet csak elvégezni. A vasszorgalommal egyet érthetünk, de a komorsággal már nem, hiszen Nagy Miklós Kund a ritka kabarészerzők egyike is. Sok éven át szerepeltek jelenetei, bökversei a vásárhelyi kabaré-előadások műsoraiban, mikor a rádióban, mikor a színpadon. Néhány csujogatót olvashatunk Székely Szabó Zoltán könyvében, de hallani mostanában az Újságíróklubban is szoktuk, amikor egyik-másik kollégát felköszöntjük.  Egy-egy fordulata minduntalan felbukkan a vásárhelyi szólások között is, nyilván legtöbbünk nem tudja, hogy ez Nagy Miklós tréfája, de nem is azért írta a szerző, hiszen szerez ő másikat is, amikor akar.

Kívánom, hogy még sokáig akarjon, dolgozzon. Gratulálok neki és köszönöm az EMKÉ-nek, hogy érdemesnek találták Nagy Miklós Kundot a Spectator díjra, amelyet a legigényesebb, széles látókörű és  harcos magyar publicistáról neveztek el, Krenner Miklósról, írói nevén Spectatorról. A díjat most druszája kapja. Isten éltesse, sokáig szeresse.

*

A felvételeket készítette: Horváth László, Kolozsvár

 

*******************************************************************************************

Sebestyén Péter

 

 

Sebestyén Péter – Kedei Zoltán rajza

„Az írás számomra most már létszükséglet. Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként megosszam.”

 ***

Ezüstbeszédet hallgatva

 

Valljuk be, ki vagyunk éhezve az ‘istenes’, a szép, míves lelki beszédre. Naponta hallhatunk elborzasztó híreket a médiában, olvasunk a nyomtatott vagy virtuális sajtóban, megkeseredik lelkünk a bűn ily mértékű tapasztalásán. A Fennvaló kifürkészhetetlen terveinek része, hogy pompás szónoki tehetséggel, mélységes istenfélelemmel megáldott, nyájuk, népük iránti elkötelezettséget való és felvállaló szolgáit küldje közénk, velük és általuk szent igéje és vigasztaló szelleme gyógyírját nyújtva át. Kedei Zoltán festőművész, mindenkori házigazdánk Vár-lakbeli műtermében április hatodikán Sebestyén Péter, a marosvásárhelyi Szent Imre herceg plébánia lelkészének új kötetéhez juthattak hozzá a barátok, ismerősök.

A csíkszépvízi születésű Sebestyén Péter nem csak római katolikus híveit szólítja meg hitelesen, hanem Isten egyetemes üzenetét tolmácsolja kinek-kinek, felekezeti hovatartozástól eltekintve. A szerző lelki beszédei, egyházi szónoklatai rugalmasan alakulnak át példázatos „tanmesékké”, esetenként irodalmi alkotásokká vagy akár publicisztikává. Mert Sebestyén Péter a publicisztikát is műveli: „…azzal a szándékkal írom, hogy elmondjam azt is, ami nem fér bele az igehirdetés keretébe… Azért születnek ezek a publicisztikák, hogy felnyissam a szemet egy másik távlatra, tágasabb horizontot adni, ami túlmutat az anyagi, a pillanatnyi, a mostani, a nemzedéki, a kisebbségi szinteken”. A kisebbségi kérdés, a  keresztény értékrendek az ökumenikus szemléleti egység szintjén vannak jelen írásaiban. „Egyszerre vagyok magyar és keresztény” – vallja, „magyarságom átszövi a kereszténységemet, a hitem lélekkel tölti meg a magyarságomat.” Az ezüstmisés Sebestyén Péter negyedévszázadnyi szolgálatának kegyelmi ajándékát mintegy megköszönendő határozza el, hogy szónoklataiból, búcsúsbeszédeiből,  egyházi és civil alkalmakkor elhangzott beszédeiből, egyszóval saját érzéseiből és gondolataiból egy gyűjteményes összeállítást tegyen le az igényes olvasó asztalára. Az Ezüstbeszéd szép  kivitelezésben, a csíkszeredai Tipographic nyomda gondozásában jelent meg 2016-ban. „Ez a kötet hála, összegzés és reménykedés” – mondja.  Önvallomása a ragaszkodás  szép bizonysága is: „A papi hivatás mellett, vagy inkább azon keresztül visszhangra talált bennem a történelmi Székelyföld nagy Áronjainak példája, messze mutató alakja. Gábor Áron küzdeni akarása és tettrekészsége, Tamási Áron szülőföld- és anyanyelv-szeretete, Márton Áron, az emberkatedrális sziklaszilárd hite és szíjas székely konoksága… Pennámmal és hangommal, értelmemmel és egész szívemmel Isten szolgálatában akarok állni. Ez vezérel akkor is, amikor gondolataimat papírra vetem. Az írás számomra most már létszükséglet. Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként megosszam.”

Sebestyén Péter, Doszlop Lídia, Kedei Zoltán

Családi neveltetése mellett a gyulafehérvári képzés indítja el lelkészi útján.  Mindannyiuk példaképe a nagy püspök. “Márton Áronnak annyi unokája van, és olyan jól tudják a dolgukat, mint soha mások, sehol. Én így hívnám őt: Márton Áron egyik unokája. Amit a nagy püspök fölvállalt, maradék nélkül teljesítik, azonkívül pedig továbbfejlesztik azt a kommunikációs mezőt, amely akkor még nem volt kialakulva, de a püspök úr tudta, hogyan kell beszélni az emberekkel, és ezt a kommunikációs láthatárt tágítják ezek az ‘unokák’, akikre rá lehet bízni immár Mária országát. Ez azt is jelenti, hogy részt vállalnak nemcsak az egyházi életben, hanem részt vállalnak a közösségi életben, a kultúrában, és mindenütt, ahol úgy érzik, hogy szükség van rájuk. És a közösség is egyre inkább úgy érzi, hogy igenis szüksége van rájuk. És ezt csak üdvözölni lehet” – összegzte méltató gondolatait Bölöni Domokos író.

Átadhatjuk magunkat egy szentmise áhítatának, az élet szentségéről írt szónoklatot hallgatva, melyet Sebestyén Péter maga olvas fel nekünk a kötetből. Ékes beszédben fejezi ki mindazt, ami nemcsak a híveket, hanem mindenkit érdekelhet, és mindenki számára üdvös is lehet. „Civil mozgalmak, pártok, elvek és világnézetek hadakoznak egymással, miközben mindenki azt állítja magáról, hogy keresztény. Párhuzamos ünnepségeket, fesztiválokat rendezünk, hogy megmutassuk, ki a legény a gáton, ki az erősebb, ki kit győz le. Pártoskodunk a gyülekezetben, a plébánián…Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust – ha mégoly demokratikus is –, hogy különféle politikai pártokba tömörülve, egymás mellett elbeszélve valósítsuk meg céljainkat, érvényesítsük érdekeinket? Már az is gond, miért vannak különféle céljaink, és mért nem azonosak érdekeink?…Sokkal nagyobb erőt tudnánk felmutatni, képviselni, ha közösen lépnénk fel nemcsak az igazságtalanságok miatt, vagy jogaink kivívásáért, hanem egy jó cél érdekében. A széthúzással, az egyénieskedő egymásra mutogatással csak az Antikrisztus kezére dolgozunk, ami hol szocializmus, hol a szabadelvűség képében üti fel a fejét. A minket átverni akarók malmára hajtjuk a vizet, gyengítjük a közösséget, bomlasztunk és züllesztünk – fegyelmezetlenekké válunk. De ha összetartunk, összezárunk, felsejlik közösségünk ereje, növekszik önbizalmunk. Megérezzük, hogy micsoda csodákra leszünk képesek, ha mindannyian a szeretetbe, Istenbe kapaszkodunk…A megosztottság megszüntetésére Szent Péter adja a megoldást: „Ti választott nép, királyi papság, szent nemzet vagytok…!” Ez az egyetlen megoldás. Törekedni a szentségre…Szentnek lenni annyi, mint felhagyunk az önzéssel, vagy legalábbis megpróbáljuk visszaszorítani azt. Kilépni az önzés szorításából, és élni a szeretet parancsát, hogy az Istenhez tartozás öröme, ez a szent státusz átjárja hétköznapjainkat” (Ezüstbeszéd: Szentségben vagy szétszaggatva. Elhangzott a 2014-es ökumenikus héten a marosvásárhelyi Vártemplomban).

Pozítiv, egészséges gondolkodásmódot hint köreiben Sebestyén Péter, és mi hálásak vagyunk a szelíd feddésért. Hiszem, hogy az olvasmányos könyvet sokunk jó szívvel fogja lapozni, erőt merítve belőle „alkalmas és alkalmatlan időben.”

Doszlop Lídia

 

***

 

Önéletrajz

Csíkszentmihályon születtem, és édesanyám is ott dajkált – ugyanis 1973-ig ott teljesített kántori szolgálatot –, mégis szépvízinek vallom magam. Alcsík és Felcsík találkozik bennem, „oldal-csíki” székelyben, hiszen Szépvíz, gyermekkorom színtere éppen Csík vármegye közepén, illetve onnan kissé keletre, néhány kilométerre a csíksomlyói Szűzanya „lábától”, a Pogány-havas alatt helyezkedik el.

Sebestyén Péter dedikál

Isten az én drága, az Úrban megboldogult szüleimen – akik egyszerű munkásemberek voltak – és egyházi közösségemen, de nem utolsó sorban gyermekkorom papbácsiján, néhai Szilágyi Istvánon keresztül szólított meg. Ahogy telnek az évek, egyre jobban tudatosul bennem a Gondviselés titokzatos terve. A papi hivatás mellett, vagy inkább azon keresztül visszhangra talált bennem a történelmi Székelyföld nagy Áronjainak példája, messze mutató alakja. Gábor Áron küzdeni akarása és tettrekészsége, Tamási Áron szülőföld- és anyanyelv-szeretete, Márton Áron, az emberkatedrális sziklaszilárd hite és szíjas székely konoksága, Szépvíz és a székelyek védőszentjének, Szent Lászlónak  az álmait és hitvallását valósították meg.

Az immár közel két évtizednyi rádiós nép- és 24 évnyi egyházszolgálatom ezért erősítette meg bennem az elhatározást, hogy kiálljak korunk írott és virtuális ’areopagusaira’, mint templomon kívüli fórumokra, és hirdessem az igét „akár alkalmas, akár alkalmatlan”. Ez kényszerű kötelességem és meseszép feladatom egyszerre, melyet minden porcikámmal mégis szívesen vállalok. Pennámmal és hangommal, értelmemmel és egész szívemmel Isten szolgálatában akarok állni. Ez vezérel akkor is, amikor gondolataimat papírra vetem.

Az írás számomra most már létszükséglet. Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként megosszam.

***

Jézus mindig „élőben” beszélt. Hangját nem rögzítették, nem voltak előre megírt beszédei.  Egy szót sem írt le. Az evangéliumok szerint egyetlenegyszer írt – akkor is a föld porába. Nem is volt rá szüksége, hisz Ő maga volt az Ige! Tanítványai azonban leírták tanítását, hogy a későbbi korok embere, a világ végéig: okuljon belőle, és váltsa valóra.

        Teológiai tanulmányaim alatt sokszor figyelmeztettek tanáraim, hogy eleinte – legalábbis az első öt évben – érdemes leírni a prédikációt. A vasárnapit is, de a búcsúsbeszédet is. Aztán lehet, hogy elég lesz egy vázlat, egy váz, amire majd „helyben” felépíthető a beszéd. De mindenképp élőnek kell lennie: a jó beszéd keltse fel az érdeklődést, kösse le a figyelmet, „legyen ütős”, emelje fel, biztassa a hallgatót, vonja be az isteni jelenlét bűvkörébe. Érezze a hívő, hogy személyesen érintett az ügyben, ismerjen magára, nyissa fel  szemét, kényszerítse megállásra, és gondolkodtassa el élete értelmén. A leírt beszédet nagyobb gonddal készíti, simítgatja, alakítja a szónok. Ettől még nem veszít spontaneitásából, inkább igényességre neveli ezzel magát is, hallgatóit is. Adott esetben beszédkészségére is visszahat, hiszen az lesz a valódi fegyvertény, ha a szóról szóra felolvasott, előadott homília vagy búcsúsbeszéd annyira közelít az élő beszédhez, hogy hallva azt, már észre sem vevődik, hogy így is volt leírva…

        E kötetben az ezüstmisés szerző huszonöt év szónoki terméséből válogatott, egyházi és civil alkalmakkor elhangzott beszédei kaptak helyet. Olyan homíliák, szentbeszédek, melyek a lelkipásztori szolgálatban eltöltött negyedszázad emlékezetes pillanatait és helyszíneit örökítik meg. A beszédeket olvasva büszkeség tölti el a befogadót: jó ehhez a nemzethez, ehhez  a hívő közösséghez tartozni. Ezek a beszédek egyszerre tanítanak, nevelnek, hitet erősítenek, egészséges nemzettudatot ápolnak, általános műveltséget gyarapítnak, megkedveltetik az igényes, szép beszédet, életvezetési ötleteket tartalmaznak, életszentségre buzdítanak. Kibékítenek egymással értelmet és szívet, tudományt és vallást, korszerű, naprakész, friss teológiai tudással vértezik fel az olvasót.

***

Az isteni jelenlét bűvkörében

(Ezüstmisés Péter Páter)

Sebestyén Péter, becenevén Péterpáter az előszóban utal az írás fontosságára. Tanáraitól tudja: lelkészi gyakorlatában, legalább az első öt évben, érdemes leírni a prédikációt. (Ennek az időtálló tapasztalatnak köszönhető számos nyelvemlékünk…) Manapság éppolyan fontos, hogy (idézem:) a jó beszéd keltse fel az érdeklődést, kösse le a figyelmet, ’legyen ütős’, emelje fel, biztassa a hallgatót, vonja be az isteni jelenlét bűvkörébe. Érezze a hívő, hogy személyesen érintett az ügyben, ismerjen magára, nyissa fel a szemét; kényszerítse megállásra, és gondolkodtassa el élete értelmén.

A leírt beszéd aztán gondozott szöveggé alakulhat, közölhetővé válik, és „az lesz a valódi fegyvertény, ha a szóról szóra felolvasott, előadott homília vagy búcsús beszéd annyira közelít az élő beszédhez, hogy hallva azt, már észre sem vevődik, hogy így is volt leírva…”

Bölöni Domokos és Sebestyén Péter

Huszonöt, lelkipásztori szolgálatban eltöltött esztendő emlékezetes pillatait megörökítő krónikáinak gazdag terméséből válogatott a szerző, abban bízva, hogy mondandói tanítanak, nevelnek, hitet erősítenek, gyarapítják a műveltséget, megkedveltetik az igényes, szép beszédet, életvezetési ötleteket sugallnak, életszentségre buzdítanak, kibékítik egymással az értelmet és a szívet, miközben korszerű, naprakész, friss teológiai tudással is felvértezik a befogadót. Sebestyén Péter hittel reméli: szavai nem tűnnek el a semmiben, hanem az egymást követő nemzedékek haszonnal forgatják könyvét, akár több emberöltőn át, keresztény-magyar identitásunkban pedig megtartó erőt meríthetünk tanításából.

A könyv két tömbre tagolódik, összesen ötven cím, terjedelemben az első rész a nagyobb, a tudományosabb (Tanulmányok, búcsús beszédek, elmélkedések), a második (Vegyes beszédek, esszék) sokszínűbb, inkább közelít az irodalmi publicisztikához. Ha minden címnél elidőzve a csillaggal jelölt lapalji apróbetűs forrásjelölést is szorgosan elolvassuk, nos, ekkor döbbenünk rá, mennyire szerteágazó a szolgálat, micsoda alkalmakat kínál a hivatását gyakorló felszentelt személy számára a Gondviselés, hogy Istent hirdesse. És Sebestyén Péter csaknem minden kínálkozó eseményt megragad üzenetei közvetítésére.

Élvezhetővé, könnyen olvashatóvá teszi könyvét a szerző alapból derűs egyénisége, átütő humora, az otthonról hozott erős képi nyelvezet, a székely gondolkodásmód megannyi sajátossága. Következetessége, kitartása előtt pedig le a kalappal.

A számvetés szakszerűségét dicséri az is, ahogy a kötet végén, a 390. oldalon a szűkszavű, de pontos életrajzi jegyzet eligazítja a mindenkori olvasót. Innen puskázunk: Sebestyén Péter (1968) a csíkszépvízi elemi iskola után Gyulafehérvéron tanult, a Római Katolikus Kántoriskolában érettségizett, ugyanott folytatta teológiai tanulmányait a Megtestesült Bölcsességről Nevezett Szemináriumban (SIS). Csíksomlyón szentelte pappá 1992. április 25-én Ft. Bálint Lajos, a Gyulafehérvári Főegyházmegye első érseke. 1997-től Erdőszentgyörgyön plábános, vezetésével templom épült az elárasztott Bözödújfaluból leköltözött hívek számára, amelyet dr. Jakubinyi György érsek szentelt fel 2004-ben. 1998-tól a marosvásárhelyi Területi Rádió Hitvilág rovatának állandó munkatársa, azóta jelennek meg írásai is az erdélyi és anyaországi lapokban. 2006-tól a marosvásárhelyi Szent Imre-egyházközség plébánosa. Könyvvé szerkesztett rádiós jegyzeteiből, katekézis-sorozataiból, esszéiből 15 kötet látott napvilágot. 2014 húsvétjától önálló alkotói honlappal – http://www.peterpater.com jelentkezik, melyben naprakész, időszerű gondolatai, friss karcolatai olvashatók. Ezzel a szép, tizenötödik könyvével az esüzstmisés szerző negyedszázados papi szolgálatáért ad hálát.

Annak érzékeltetésére pedig, hogy a szerző csak szakaszt jelző kedves mérföldkövet állított, ámde semmit le nem zárt gyümölcsöző munkálkodásában, hadd zárom ismertető és köszöntő írásomat egy frissebb szöveg részének idézésével, amely karácsony és újév ölelésében figyelmeztet valamire, ami szilárdan megtarthat mindannyiunkat a Teremtő bűvöletében:

„Az Istenre fordított időt nem vettük el mástól. Ő nem rabolja az időnket. Amit neki adtunk, szabad akaratból, az van a legjobb helyen. A szent és profán, a vasárnap (ünnepek) és a hétköznapok között feszül az életünk. Ez már a bibliai időkben kialakult, úgy is, mint intézmény, úgy is mint az idő kettőssége. Az ünnep alkalmával kissé megáll az idő, áttör a profánon a szent, az isteni jelenléte. Azzal alakítjuk a történelmet, hogy az ünnepen, a vasárnapon kilépünk a profán időből, és megéljük az örökkévaló  előízét. Kitárul a lét, beengedjük a kronoszba a kairoszt. Ezek a kegyelmi pillanatok, órák, napok adnak súlyt a hétköznapoknak is. Isten a hét napból egyet kikér magának. Nemcsak azért, hogy pihenjünk, hanem, hogy megszenteljük ezzel a többit. Nem leigáztuk az időt, sokkal inkább ünnepeljük a teremtést. Mintegy a szív ritmusának megfelelően tagoljuk az esztendőt. Ha jól bánunk az idővel, a kronosz és a kairosz szőttesét készítjük halálunkig. Szabadon, önfeledten, szentségben.” (Az idő szolgaságában – Élő Székelyföld, http://www.eloszekelyfold.com/web/)

Sebestyén Péter: Ezüstbeszéd (2016,  Magánkidaás. Szerkesztette és gondozta Balog László)

Bölöni Domokos

***

Sebestyén Péter

 

Szentségben vagy szétszaggatva?

(Részlet)

Rüdiger Dahlke német orvos-polihisztor néhány évvel ezelőtt egy érdekes számítást végzett. Ha a világot egy száz lelkes falunak képzelnénk el, a következőképp festene a helyzet: ebben a faluban csak 21 európai lenne és 14 amerikai, szemben az 57 ázsiaival és 8 fekete afrikaival. A nők 52%-kal abszolút többségben vannak, a faluban 14-en homoszexuálisak. A faluvagyonnak 60% százalékát 6 ember birtokolja, valamennyien amerikaiak. Harminchárman nem tudnak írni-olvasni, ötvennek nincs hajlék a feje fölött, a lakosság fele alultáplált, de szinte valamennyi rosszul táplálkozik. Egy haldoklik, éppen kettő születik, csak egynek van számítógépe, és mindössze egyetlen egynek van egyetemi végzettsége… Korintusban sem lehetett másképp. Marosvásárhely is ugyanolyan, mint Korintus: egy nagy falu. Korintus itt van Vásárhelyen. Ütközik a keleti a nyugati kereszténységgel, a románság és magyarság, a keresztények különféle felekezetek szerint vallják meg hitüket, a Mezőség szélén, Székelyföld kapujában, a modernitás és a konzervatív értékrendek ütközőzónájában élünk.

Civil mozgalmak, pártok, elvek és világnézetek hadakoznak

egymással, miközben mindenki azt állítja magáról, hogy keresztény. Párhuzamos ünnepségeket, fesztiválokat rendezünk, hogy megmutassuk, ki a legény a gáton, ki az erősebb, ki kit győz le. Pártoskodunk a gyülekezetben, a plébánián, demokratikusan megszavazzuk: ki szimpatikusabb; a pap-e, a kántor vagy a harangozó… Szinte versengünk a lelkiségek vagy vallási csoportok akciójával: ki hány csomagot készített, vagy milyen akciót szervezett. Frontvonalakat, érdekszövetségeket alakítunk ki, melyek mentén harcolunk és vitát gerjesztünk, beszólunk vagy álnéven beírunk egymásnak, hogy a másikat térdre kényszerítsük. Mire jó ez?

Hiszen nincs külön ortodox vagy református Krisztus, nincs katolikus vagy unitárius megváltó egymás mellett. Ugyanaz az Isten nyilatkoztatta ki magát Betlehemben Jézus Krisztus által, és az ő megváltásából részesültünk a keresztségben. A pap, a lelkész személye is fontos, de túl kellene lépnünk rajta, amikor Krisztusról van szó. Aki összetart minket. Nem szabadna leragadnunk a lelkipásztor emberi vonásainál –, sem a jó tulajdonságainál, erényeinél, sem a hibáinál. Ezt jelentené a lelki érettség, a felnőtt krisztusi magatartás. Miért van akkor annyi megoszlás bennünk, köztünk? Miért nem tudunk egyetérteni közös dolgainkban, alapvető értékeinkben? Miért nem egy cél felé húzzuk mindannyian nemzetünk, egyházunk szekerét?

Anyaországi ismerőstől hallom, hogy egy derék pap lefordította egy német szerző könyvét, amelyben határozottan ki volt jelentve, hogy Krisztus nem támadt fel. Erre a püspök odatette az illető elé a Hiszekegyet, hogy itt szíveskedjék aláírni. Nem szíveskedett. Ezek után eltiltotta a papi működéstől, a gyülekezet még egy papot sikeresen kikészített, aki két év után elmenekült, de a most ott lévő pap már probléma nélkül hirdeti, hogy Krisztus igenis feltámadt.

Mintha természetes lenne, hogy kialakultak különféle szimpátiák:

oda megyek templomba, ahol jólesik, és gyűlölködöm a tolerancia jegyében. Megtalálja a zsák a foltját – a lábammal szavazok hívő létemre is –, ha nem tetszik ez a templom vagy az a lelkész, felülök a buszra, s átmegyek a másik igehirdetőt hallgatni.

Ha utálom az egyik papot, messze elkerülöm, a másiknál gyónok, a harmadiknál fizetem az egyházadót. Pedig olyan papunk van – függetlenül attól, hogy megválasztjuk, vagy a püspök küldi –, amilyet megérdemlünk, amilyet kiimádkoztunk.

De nem ő Krisztus, nem az ő nevére kereszteltek meg, nem érte, miatta megyek a templomba. Itt kellene elkezdenünk megszüntetni a megosztottságot.

Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust – ha mégoly demokratikus is –, hogy különféle politikai pártokba tömörülve, egymás mellett elbeszélve valósítsuk meg céljainkat, érvényesítsük

érdekeinket? Már az is gond, miért vannak különféle céljaink, és mért nem azonosak érdekeink? A „szabad másként gondolkodni” jogalap elégséges-e egy közösség tartós fennmaradásához? A pártpreferenciák, a politikai kampányok vagy filozófiai hangsúlyeltolódások nem szabadna azt jelentsék, hogy nincs közünk egymáshoz.

Azonban itt Szent Pál igazából a krisztusi hit egységét félti. És ebben a vonatkozásban a pártoskodás hallatán, egyházunk szétszakadt krisztusi köntösére gondoljunk. A különféle, nagy és kis egyházak, felekezetek, mintegy különutasként kínálják az üdvösséget, több-kevesebb sikerrel csábítva magukhoz, talán épp a másik közösségből kiábrándult híveket. Jézus Krisztus nem így akarta. Neki nem ez a marketingfogása. Ő inkább egy asztalhoz, a mennyei Atya menyegzős lakomájához akar ültetni minden benne hívő embert.

Az ökumené is lelki szükséglet, mert akkor éljük hitelesen Krisztus keresztvállaló szeretetét, ha egymást is hordozzuk, ha nem kizárunk, hanem befogadunk, ha készek vagyunk a feltétel nélküli szeretetre és megbocsátásra, ha a magunk felekezeti identitását a másikkal kiteljesedve érezzük egységnek – hiszen együtt hordozzuk az ő országának örömhírét, és együtt emlékeztetjük a világot. Valakire, aki magára vette emberi sorsunkat, hogy megváltson és üdvözítsen. Ezért Egyházunknak, egyházainknak a szétszakítottság sebeit vállalva és gyógyítgatva, szüntelenül imádkoznia és tennie kell a keresztények egységéért a világ végéig. Ahogyan egy ismerősöm fogalmazott: „A véleményekben különbözőség, de a szeretetben egység.” Sokkal nagyobb erőt tudnánk felmutatni, képviselni, ha közösen lépnénk fel nemcsak az igazságtalanságok miatt, vagy jogaink kivívásáért, hanem egy jó cél érdekében. S nem azért, hogy másokat, a másik felet meggyőzzük igazunkról, hanem hogy továbbadjuk örömmel megélt hitünket.

A széthúzással, az egyénieskedő egymásra mutogatással csak az Antikrisztus kezére dolgozunk, ami hol szocializmus, hol a szabadelvűség képében üti fel a fejét. A minket átverni akarók malmára hajtjuk a vizet, gyengítjük a közösséget, bomlasztunk és züllesztünk – fegyelmezetlenekké válunk. De ha összetartunk, összezárunk, felsejlik közösségünk ereje, növekszik önbizalmunk.

Megérezzük, hogy micsoda csodákra leszünk képesek, ha mindannyian a szeretetbe, Istenbe kapaszkodunk. Mindjárt más lesz a hitele mindannak, amit külön-külön is hirdetünk. Hisz egy tőről fakadunk, egy a mi erőforrásunk: Krisztus!

A megosztottság megszüntetésére Szent Péter adja a megoldást: „Ti választott nép, királyi papság, szent nemzet vagytok…!” Ez az egyetlen megoldás. Törekedni a szentségre. Szentnek lenni. Szentnek lenni, szentté válni – testvéreim, csak ezáltal szűnik meg a megosztottság! Talán az a bajunk, hogy túl gyámoltalannak, naivnak véljük, amit ez a szó takar. Szemünkben a szent valami földtől elrugaszkodott, jámbor életeszmény, ami esetleg csak a nyugdíjasoknak vagy a kolostorlakónak való.

Egyik gyermek hittanórán azt is felelte a kérdésre, hogy akarsz-e szent lenni: Nem, én boldog akarok lenni!…

Egy keresztény édesanya pedig a keresztelőn azt találta válaszolni a kérdésre, hogy ígéred-e, hogy krisztusi módon neveled a gyermekedet, szentségben és igazságban? Isten ments!

Visszariadunk az életszentségtől. Életidegennek, természetellenesnek tartjuk. Azt gondoljuk, szentként élni örömtelen és nehéz. Nincs benne fantázia, unalmas és egyhangú, mintha kalitkába zártak volna.

Korunk embere önállónak hiszi magát, öntörvényű, autonóm, öntelt és pökhendi, emiatt eszményei sincsenek. Könnyen álszentnek, szemforgatónak bélyegez minden átlagtól elütő magatartást, miközben dicsekszik életrevalóságával – rohan a haszna után az üzletben, mindenekelőtt a kapcsolati tőke, a siker, a karrier, a tőzsdei árfolyamok érdeklik. Korunk embere megveti a szentséget, szerinte a világpolgáré a jövő, akit nem lehet holmi ódivatú, templomszagú, konzervatív erkölcsökkel motiválni.

Egyik internetes beíró egyenesen azt vallja: most világpolgárnak kell lenni, nem kereszténynek. Aki haladni akar a korral, az nem lehet keresztény is, székely is. Világpolgár vagy jó székely. Jó keresztény az ő szemében – bólogató bárányok hada! Inkább legyünk csak legfeljebb magyarul tudó kozmopoliták, akik bárhol érvényesülhetünk, akiknek ott a hazája, ahol többet tehet a pénztárcába. Világpolgárnak lenni szerinte egy nyitott gondolkodásmódot, szorgalmat, tanulást és kutatást, illetve empátiát jelent. Mintha ezt a kereszténység nem tanítaná… Ha már

átjárhatók a határok, minek a kötöttségek, erkölcsi gátlások, szabályok, törvények, nem kell egyház, templom, vallás, ez már a múltté, múzeumba való, csak kerékkötője a fejlődésnek. Én majd eldöntöm: ott vagyok otthon, ahol többet fizetnek…!

Micsoda erkölcsi tudathasadás, micsoda ostoba rövidlátás, testvéreim!

A liberális, gyökértelen felfogás jellemzője ez, ami hozzánk is beszüremkedett. Az ilyenek hirdetnek toleranciát és hajbókolnak minden új előtt, az ilyenek relativizálnak mindent, az ilyenek lesznek a pénzimádók és a múlt értékeit elvetők. Az ilyeneknek szemében ócska, primitív a hazaszeretet, a vallásosság, nem számítanak a hagyományok, s az ilyeneknek mindenütt jó, ahol zsigeri élvezetet kaphatnak.

A Kossuth Rádióban a minap egy híres író azzal dicsekedett új könyve kapcsán, hogy külföldre jártában lopott egy áruházból. Amikor pedig a műsorvezető rákérdezett, miért tette, nemes egyszerűséggel csak ezt felelte: „Nem tudom. Engem is megdöbbentett.” Majd hozzátette, közben megemelve a hangját, és mintegy nyomatékosítva magabiztos, jelentőségteljes kijelentését: „Ebben az egész rohadt társadalomban mindenki hazudik, de én nem fogok hazudni: igenis loptam és kész”… Igen, testvéreim, ilyen a modern világpolgár, büszke arra, hogy lopott, mert bűntudata sincs.

Szentté válni viszont azt jelenti, elismerem bűnösségemet, minden percemben, egész létemben rászorulok a könyörületes Istenre. És odabújok hozzá, mert ő felemel, erőt ad a talpra álláshoz. Szentnek lenni annyi, mint Istenhez tartozni. Engedni, hogy ő foglaljon le magának, megigézzen, „együgyűen” csak az Ő „érdekeit” képviselni a világban… Legyünk mi is szentek, „földelt antennák” (Pilinszky János), az „életszentség megbélyegzettjei” (Weöres Sándor), hogy sugárzó életünk másokkal is megkedveltesse az Istenhez tartozás örömét.

Szentnek lenni annyi, mint felhagyunk az önzéssel, vagy legalábbis megpróbáljuk visszaszorítani azt. Kilépni az önzés szorításából, és élni a szeretet parancsát, hogy az Istenhez tartozás öröme, ez a szent státusz átjárja hétköznapjainkat, és ennek a szentségnek a jó illata áradjon, terjedjen a környezetünkben.

Ne mi akarjunk igazságot tenni, hanem az ítéletet bízzuk Istenre, és ne maceráljuk egymást mindannyiszor gyűlöletet és előítéletet szítva.

Szentnek azt jelenti, hogy egymás értékeit megbecsüljük, elfogadjuk, örömforrásnak és Isten ajándékának tartjuk, s egy percig sem dőlünk hátra önelégülten, hogy nincs szükségünk egymásra, hanem újból és újból megmosakszunk Isten irgalmában, és szeretettel fordulunk egymás felé.

Részekre osztható Krisztus? Nem, még akkor sem, ha a bűn eredményeként ma mint törött cserép csillog részeiben Krisztus egy szent egyháza.

Testvéreim, szentek vagyunk, kiválasztott nép, szent nemzet, királyi papság. Ez méltóságot, Istenhez tartozást jelent.

Szentségi, kegyelmi síkon ez már bennünk van, megvalósult Krisztusban, a keresztség által. Tegyük hozzá az „önrészt”, hogy életminőségünkön, egyéni és közösségi szinten is meglátszódjék, észrevehető legyen. Akkor áldás leszünk mások számára, egyházunk és nemzetünk javára.

Ámen

*

A felvételeket készítette: Donáth Nagy György * Összeállította: B. D.

************************************************************************************

Szombatfalvi László a Vár-lakban

A mondanivaló a szerző maga

Az írás egyike a legdemokratikusabb foglalatosságoknak, az internetnek köszönhetően pedig ma már mindenki kipróbálhatja magát. Sosem volt ennyi „tollatlan tollforgatója”, vagyis billentyűzet-sanyargató alkotója a világnak, mint manapság. Természetesen a fiatalok uralják a „terepet”, zsenidömping várható. Hol van már a proletkult idején olyannyira felkapott „munkás-paraszt írók” divatja, amely szintén  hozott meglepetéseket, hiszen csak tájainkon is olyan (ős)tehetségek emelkedtek ki a pártiskolázott tömkelegből, mint a „három István”: Nagy István, Asztalos István vagy Horváth István…

Szombatfalvi László

Mégis-mégis, időnként jelentkezik egy-egy olyan szerző, aki (finoman fogalmazva) nem értelmiségi pályán keresi a kenyerét. A marosvásárhelyi Vár-lak vendégei közül két olyan alkotó is bemutatkozott, akiket a szó legnemesebb értelmében (de nem kimondottan a megjelenített valóság, a tematika szerint) munkás írónak ismerünk. Ilyen a költő Márton Károly és a prózaíró Szombatfalvi László. Mindkettejüknél céltudatos az önművelés, kellő kitartással párosul az örökös tanulás; rég túllépték a műkedvelői státus határait.

Kedei Zoltán és Bölöni Domokos meghívására március utolsó napján Szombatfalvi László (Marosvásárhely, 1961) volt a Vár-lak vendége. Az írás mesterségét a rövid műfajokban próbálja, célja mégis a nagyobb lélegzetű próza, a regény. Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattuk két írását. A jelenlévő irodalomkedvelők szerint, a művészi előadásmód hatására a történet megélénkül, szinte „kivirul”: csüggünk a témán, hogyan hoz létre műkedvelőként egy festményt, amely majdnemhogy remekmű lesz, egy kiváló bútorasztalos mesterember… Vallomás című írásával sem vagyunk másként. Az idős Karcsi bácsi, látszólag egykedvűen, minden érzelem nélkül könnyít lelkén, amikor bevallja, hogyan vett elégtételt a háború idejént aljasul meggyilkolt bátyja halálért. Döbbenten hallgatjuk. Hasonló a hatás az Urna című kroki esetében. Szombatfalvi  László remek „rendezésben” nyújtja át nekünk írásait, felvezeti a témát, „elvisz” bennünket, majd egy jól időzített „csavarral” visszahoz a jelenbe, oldva a drámaiságot.

Kötetlen beszélgetéssel folytatódott a találkozó, a szerző figyelmesen és jó szívvel hallgatta az észrevételeket, a biztató, baráti tanácsokat, hogy bízzon önmagában, írásai szükségességében, merje kiírni magából a jelen témáit, ne csupán a múltba fordulás legyen a cél, hiszen a ma emberének a mai történések az igazán érdekesek. A szerző így vélekedik: „Érdekel – de nagyon – a mások véleménye, mert időnként elakadok, és jó, ha valaki mutat egy irányt… Van, hogy egy témát több változatban is  feldolgozok, míg megtalálom a leginkább megfelelő megjelenítést…  Az idő érleli az írót… de nem önmagában. Szerintem, ha az író nem tesz semmit közben, nem jut sokkal előbbre. Törekedni kell, s fontos, hogy az irány is helyes legyen… Az emberekre való hatás ma egy mesterség… A leleményesség az írónak is lehet jó barátja… Szavakkal közel hozni az olvasót, nehéz. Ecsetelésre van szükség. Kerülendő a magyarázás, a túlírás…”

Márton Károly ás Szombatfalvi László

Folyamatosan kutat, tanul, olvas és ír. Az írással kapcsolatos tanácsokat csokorba szedi, mint mondja, az „alapszabályokat” kartonlapokra írja, hogy folyamatosan szem előtt legyenek. Autodidakta. „Mikor nekiláttam ’áskálni’ a prózaírással kapcsolatos szaktárban, bizonyos determinációkkal nem voltam eléggé tisztában. Csak később vándorolt az agyamba a továbbolvasás és még több példázat árán, hogy mi is rejtőzik mögöttük. Elsőnek említeném a legegyszerűbbet, de talán a legfontosabbat, a mondanivalót. Szerintem nem sok embernek van mondanivalója, és azoknak is csak ritkábban. A hétköznapokban inkább megbeszélünk valamit… A mondanivaló szerintem indulatból fakad. Onnan belülről. Indulat az is, ha valamit szépnek találunk, és el akarjuk mondani… Egy történetet, egy történést kell írjunk, attól a ponttól, ahol beindul a történet, addig a pontig, ahol bezárul a történet (és mindenki hazamegy).

Kezdőktől, mint amilyen jómagam is vagyok, sokszor olvasok karcolatokat, amiknek nincs mondanivalója. Vagy legalábbis én nem találom. Persze majd’ mindenhez hozzá lehet tenni egy ’mondanivalót’… Lehet, tévúton járok, szerintem a széppróza egy köntös, ami tanulható, egy-két mondat után felismerhető. A mondanivaló az maga az író, a személye. És a kettő együtt az irodalmi alkotás, a mesterség.”

Szombatfalvi László saját blogot vezet, írásaival a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti internetes lap „hasábjain” is találkozhatunk. És írjon is Szombatfalvi László, mert jó úton halad!

Kép és szöveg:

Doszlop Lídia

***

Szombatfalvi László

A festő

   Nyájas unalommal bámult maga elé. A konyakos pohárban megtörő napfényt és az asztallapra vetülő köríveket nézte, majd minden előzetesség nélkül kijelentette:

– Festeni fogok egy képet.

Két asztaltársának heves beszélgetése elakadt. A fejüket feléje fordították, de nem válaszoltak, abban sem voltak biztosak, hogy jól értették, amit mondott.

A kávéházba magasan fekvő, keskeny ablakokon áradt be a délutáni nap sugara. Fényoszlopok szelték a füstös levegőt.

– Holnap készítek magamnak egy állványt – mondta, mert tudniillik bútorasztalos volt.

– Aztán mit akarsz festeni? – kérdezte a bajuszos, alacsonyabbik ember.

– Előbb azt szeretném tudni, hogy milyen is festeni.

– Ha a modern művészetre gondolok, akkor nem túl nehéz – mondta a cserzett arcú.

– Valóban?

A pult mögül a bároslány kilépett. Elindult hamutartókat cserélni, és összeszedni az asztalokról a kiürült poharakat.

– Renáta, baj lenne, ha itt a kávézóban felállítok egy állványt, és festek egy képet?

– Tőlem csináld, majd ha zavar valakit, akkor szólok.

Harmadnap egy állvánnyal és keretre erősített vászonnal a hónalja alatt állított be a kávézóba.

– A szokásost? – kérdezte Renáta.

– Nem. Csak egy kávét kérek, ma festeni akarok.

Fogta a kávéscsészét, az asztalukra tette, az állványt pedig két ablak közé, a falhoz állította. Alacsony állvány volt, fenyőgyanta illat áradt belőle.

Leült, kortyolt a kávéból, a csomagot pedig, amibe az eladó csak úgy bedobálta, amiket vásárolt, kibontotta. Egy palettát, két ecsetet, öt tubus olajfestéket és egy kis üveg festőszert rakott az asztalra.

– Drága a festék?

– Drága bizony!

Nem törődve senkivel, a tubusokból kevéske festéket nyomott a palettára, aztán nagy buzgalommal kenegette. Azt figyelte, hogyan változnak a színek, míg végül mind összekavarta, és egy fényét veszített, pocsék massza lett az egész.

Újra festéket nyomott a palettára, de most már tanulva az előző kísérletezésből, csak a színfoltok széleit csípegette egymásba, és megtartott minden árnyalatot. Néha megállt, és hosszasan bámulta munkáját. Fogta a palettát, megemelte, a napfényhez tartotta, és oldalvást is nézegette. Eltelt egy óra, s már azt lehetett hinni, hogy teljesen megfeledkezett a gondosan kifeszített vászonról.

– Renáta, kérek egy konyakot, ma már nem dolgozom többet.

Asztaltársai elmosolyodtak.

– Aztán vigyázz, mert még híres festő lesz belőled!

– Hát… Bizonyára annál híresebb, mint amilyen bútorasztalos vagyok.

– Furdal a kíváncsiság, mert még mindig nem tudom, mit akarsz festeni.

– Majd ha tetszeni fog, meg is veheted… De már ma eladó.

Az asztalnál felnevettek. Emberünk a legnagyobb komolysággal felállt, és a pulthoz lépett.

– Renáta, kérek egy papírlapot és egy írószert!

A papírt oldalára fordította, nagy betűkkel ráírta: ELADÓ. Alája pedig: ma – 5. Egy rajzszeggel a kép alá rögzítette, a lábakra, felhajtotta a konyakot, s mielőtt távozott, az állványt a pult mögötti sarokba támasztotta.

Másnap ugyancsak kávét rendelt. Az állványt az ablakközbe állította, a palettát az asztalra tette, melléje pedig még öt darab, újonnan vásárolt festéktubust.

Az összes színből nyomott a palettára. Az asztalra könyökölt, s fejét a tenyerébe hajtotta; másik kezével, és látszólag unottan, a festékeket kenegette. Hasonlóan, mint amikor valaki céltalanul barázdálja a tengerpart homokját.

Egyszer csak hirtelen összepakolta dolgait, rendelt egy konyakot, és a vászon alá tűzött papíron áthúzta az ötös számot. Melléje írta, hogy tíz.

– Elárulnád, mitől drágult meg az a nyavalyás vászon?

– A tegnap csak ötöt ért – mondta mosolyogva. – De ma tízet ér.

Legyintettek, és az egész dolgot mókás bolondságnak vélték.

Aztán a következő nap elkezdett a vászonra festeni. Az ecsetet mereven tartotta, és megállás nélkül, egyhuzamban festett, mint aki tudja a dolgát. Odakint már elsötétült, amikor abbahagyta a festést.

Gomolygó színek és ostoba ecsetvonások fedték a vásznat.

– Majd megunja – vonták vállukat az asztal körül ülők.

– Ma nem drágul?

– Nem – válaszolt némi gondolkodás után.

Napról napra egyre több időt festett. Korábban érkezett, és csak záróra előtt hagyta abba. Aztán, már amikor belépett, megrendelte a konyakot. Duplát, majd egyenest az üveget kérte el Renátától.

Festett és festett. Nem tudta, hogy süt-e vagy esik, csak festett. Fáradt, karikás szemmel, borostás arccal; fel-alá járkálva, maga elé mormolva vagy éppenséggel fennhangon vitatkozva a képpel, de festett.

Minden egyes színárnyalatnak nevet adott. Becézgette őket vagy könyörgött nekik. A színek értelmetlen egyvelege kezdett összehangolódni. Egyetemes fényesség költözött a kép minden szegletébe.

A vendégeknek tetszett a festmény. Szépnek és megragadónak találták. Tetszett, ahogyan a fény a színek közt bujkál, és lágy gyönyört áraszt magából.

Két oldalról az emberek közelebb ültek, s mind feléje fordultak. Aki későn érkezett, az már csak lábujjhegyre állva láthatta munkáját. Ámuldoztak a sötét – barnás meg zöldes – ecsetvonások között áttörő fény valódiságán. Érzékelték a színek térhatását, a távolodó és mélységben aláboruló végtelent. Mintha egy ablak állt volna előttük, a színeket előbbre meg hátrább vélték látni.

– Egy táj – mondta valaki.

– Nem táj. Mert nincs se ég, se föld. Fa, mező vagy hegy… De mégis, mintha egy valamilyen táj lenne.

Fakó szürke siklott az özönlő sárgába, s volt, aki megesküdött, hogy azok mögül egy szempár néz kifele a képből.

– Nincs. Persze hogy nincs ott szem, de a tekintetet, azt te is érzed, ugye?

Este halk óbégatás szaladt körbe, amikor az állvány a pult mögé került. A festmény hűlt helye ürességet hagyott maga után a kávézó szegletében.

Lefogyott. A nadrágját derékszíjjal kellett átkötnie. Arca beesett, haja megnőtt. Inge ujját hiába hajtogatta fel, az olajfesték makacs foltjai időtlen időkig beköltöztek a szövetbe.

A festményen a színek zenéltek vagy kopottan lapultak. A kép hol izzott, hol áttetsző fátyolossággal nyugalmat lehelt. Dallamos összhang telepedett rá.

És nem volt tökéletes.

Néha a keze remegett és megtorpant, még mielőtt az ecset a vászonhoz ért. Félt attól, hogy megérintse a vásznat. Várakozott, és hangosan szidta a színeket. Fel-alá járkált, gesztikulált, és fél mondatokban diskurált a képpel.

Máskor meg leült, kezét karba tette, a lábát pedig keresztbe, és a „Na, látod-e?” arckifejezéssel a képre mosolygott.

A tízes számot már rég áthúzta. Lett belőle húsz, huszonöt, negyvenöt. Aztán jöttek új papírlapok, és már ecsettel írta, hogy ötven, kilencven, százhuszonöt.

Érdekes módon, amikor a legkevesebbet festett, akkor ugrott a legjobban az ár. Mikor nem sikerült belemerülnie egy-egy részletbe, és nem tudott átérzéssel dolgozni, akkor dühös lett, többet sétált, és a kép alatt áthúzta az árat. Amíg egy csöppnyi hely akadt a papíron, azt is kihasználta, nem cserélte másikra. Odaírta, hogy ötszáz, nyolcszáz, majd azt, hogy ezerháromszáz.

Hetek teltek el, amióta szenvedélyesen festett. Egy este bársonyzakós, fekete inget viselő, magas, szőke, negyven körüli férfi férkőzött a bámészkodók társasága mögé. Hátát a falnak vetette, és sörrel a kezében, szótlanul a képre meredt.

A bársonyzakós ettől kezdve minden este megjelent, s figyelte, mi történik. Negyedik napon pedig megkérdezte a festőtől, mit gondol, mikorra lenne kész a kép.

Megfordult, és a bársonyzakósnak a szemébe nézett, olyan erősen, mintha a távolból akarna leolvasni valamit. Eltelt néhány csöndes pillanat, amíg mozdulatlanul és feszült figyelemmel előre nézett. Aztán megcsillant a szeme, és felkiáltott:

– Ez az! Megvan! Miért nem mondta előbb?!

Fejveszetten pakolt és viharzott ki a kávézóból.

A rá következő napon frissen borotválva, üdén csöppent be a kávézóba.

– Kávé vagy konyak? – kérdezte Renáta.

– Kávé.

Kezében egy háromszögű vonalzót tartott, és feltűnő vidámsággal üdvözölt mindenkit. Az állvány lábait elrendezgette, nem csapta csak úgy oda, mint más napokon.

– Így ni – mondta a lábaknak, majd a vonalzó segítségével hét pontot jelölt meg a képen.

Aznap nagy gonddal festett. Örömteli, vidám arccal fordult többször is a közönsége felé, akikre eddig ügyet sem vetett.

A hét pont egy dobókockának a sarkait jelölte. A kocka a kép távolságától elszakadva az előtérbe került. Olyannyira, hogy aki szemből nézett rá, azt hihette, nincs is rajta a képen, hanem csak úgy, ott lebeg előtte a levegőben.

A kockának három oldala látható. Fölül négy, kétoldalt pedig hat, illetve három pontot festett rá. Későig dolgozott, míg a kocka összes árnyalata átvette a háttérből vetülő fényt, és valódi lett.

Renátát megkérte, hogy záróra után még egy fél órát engedje dolgozni őt. Senki el nem mozdult mögüle.

Mikor az ecsetet törülgette, s már a kép alá odaírta, hogy ezerhétszáz, a bársonykabátos megszólalt:

– Megveszem a képet. Adok kétezret, amikor kész lesz.

Megtorpant a törölgetéssel, gondolkodó arcot vágott, aztán az ecset végét finoman a festékhez érintette a palettán, odalépett az állványhoz, és fölírta az új árat: kétezer.

– Kész van?

– Nincs kész. Majd szólok, amikor kész lesz.

Másnap elő sem szedte készletét. Kávét ivott, és minden szögből a képet szemlélte két órán keresztül. Úgy köszönt el, hogy még konyakot sem rendelt.

A rá következő nap későn érkezett, az időtájt, amikor a bársonykabátos szokott. Kiállította a képet, leült és várt. Mikor megérkezett a bársonykabátos, maga mellé hívta, Renátától kikért egy üveg konyakot és két poharat. Mindkettőjüknek töltött, megemelte poharát, majd a festményt bámulta, hosszasan.

Már feszengeni kezdett a széken a bársonykabátos, nem tudta, mitévő legyen, meg az emberek is türelmetlenkedtek, amikor megszólalt.

– Kész van, elviheti.

Többé nem látták a kávézóban, úgy beszélték, befizetett nyolcszázat, és kiutazott valamelyik szigetre.

Csak a tulajdonos érdeklődött felőle még egy ideig, mert nagyon jó bútorasztalos volt – mondotta.

***

Vallomás

   Csizmája nedves volt, levette kalapját, és megvakarta gondosan fésült, ősz feje búbját. A kapuból nézte az embereket, amint tehenét felvezetik a pallón a teherautóra. Két kutyája leste, mi történik – lába mellől figyeltek az útra, beleszimatoltak a levegőbe, majd szaladtak egy kört az udvaron, s kezdték elölről a ceremóniát.

Elköszöntek az emberek, a kaput becsukta, kutyáit hátrazavarta az öregember. Egy rövid pillantást vetett az istálló nyitott ajtajára, majd az X-lábú asztalhoz bandukolt. Komótosan rakosgatta a tálcára a poharakat és a pálinkás üveget, amiből az embereket kínálta, alakjára fényfoltokat rajzolt a szőlőlugason áttörő napsugár.

Megfordult, fölment a tornácra, letette a tálcát, leült a padra, és felkönyökölt az asztalra. Hosszasan nézett az útra, szemében nyugalom ült, tekintete fegyelmezett volt.

Egy kis idő múltával Tőkés Pista állt meg a kerítés tövében, és bekiáltott az öregembernek.

– Szervusz, Karcsi bácsi! Elvitték?

– El. Gyere be!

Tőkés Pista belépett az udvarra, simított egyet a lábához rohanó kutyák fején meg hátán, aztán fölment a tornácra, és a pálinka csábítására leült az öregember mellé.

– A tehenedre gondolsz? Sajnálod?

– Nem a tehénre gondolok. Édes bátyámra gondolok, Zoltánra… Te nem ismerted.

– Melyik volt az, mind ismertelek benneteket.

– Zoltán negyvennégyben halt meg… Fiatalon, nem ismerted.

– Akkor nem. De nem beszéltél soha róla!

– Nem. Kilencen voltunk testvérek, ő volt a legkedvesebb bátyám. Én még gyerek voltam, amikor ő már a magyar honvédségben szolgált. Itt vonultak vissza negyvennégy ősszén, a falu népe elmenekült, a katonák tábort vertek estére.

– Nehéz évek jártak akkor, a háború utáni évekre már én is emlékszem.

– Zoltán egyik bajtársának a menyasszonyával akart dicsekedni, eljött ide, az akkor üres szülei házhoz egy fényképért. A tiszt megtudta, várta, majd azt mondta, a szökés főbenjáró bűn, példát kell mutatni a szigorra. Hajnalban állította sortűz elé a bátyámat.

– Ne mondd! Ez szomorú… Nagy gazemberség a háború!

– Sokáig nem tudtam, mi lett Zoltánnal. Ötvenhatban mesélte el anyám, amikor újból embereket állítottak a puskacsöve elé. Felforrt bennem a vér.

– Ez ellen nem sokat lehet tenni.

– Én tettem.

– Ne mondd! Mit tehettél te ez ellen?

– Felkutattam a tisztet, aztán elcsaltam egy sötét helyre, és elvágtam a torkát. Hatvanháromban történt.

Kis ideig csönd állt a két férfi közé, csak a kutyák szaladgáltak le s fel a tornác lépcsőin. Tőkés Pista szólalt meg először.

– Nehéz volt?

– Nem volt nehéz… Egészségünkre!

– Egészségünkre. Megyek is, mert az asszony várja, vigyem a kenyeret.

– Holnap a városba megyek. Negyvenéves osztálytalálkozója van egykori osztályomnak. Tíz órakor tartjuk a névsorolvasást.

– Hát akkor… Minden jót.

– Minden jót, Pista! Az ég áldjon téged!

*********************************************************************************************

„A változás folyamatos”

 „A vers kér időt magának, nem én magam a versnek. Voltak éveim, amikor semmit nem írtam, »kihűlve égett a láng«, tehát nem égetett. Elbúcsúztam a Múzsától, aztán egy idő múltán fülön csípett, tollat adott a kezembe. Írj!” – idézzük Albert-Lőrincz Mártont a költészet világnapján. Hogy mi történt ezután, kiderül az Irodalmi találkozó legújabb, versekkel és fotókkal fűszerezett interjújából.

– Csíkkarcfalván született 1951-ben. Milyen volt a gyerekkora a Hargita megyei községben? És onnan tovább?

– Mint minden falusi gyermeknek: sok cimboraság és nyitogatás a világ ablakán. Jó volt, mert teljesség volt. Azt hihettük, a világon mindenhol a mi magyar nyelvünket beszélik. Aztán Gyergyószentmiklósra költöztek szüleim. Én épp befejeztem a négy elemit. A pajkos gyermekkor folytatódott, és meglebbentett a versírás szele is, úgy ötödikben.

– Mit jelentett Ön számára Gyergyó?

– Minden emberfiának megvan a maga használható véletlen-ideje. Az én időm a falutól vezet a városig, indulva a borzas XX. század közepétől, a tudatlanságtól a tudatosodás felé. Mindegyik kis állomás jelentőséggel bír a konkrétan megfogható – születés és halál – és az elmosódott – tudatlanság és tudatosság – között. Élményeim nagy könyvébe Gyergyó írta be a legmeghatározóbb tapasztalatokat. Karcfalván születtem, de gyergyói lettem. Nincs más választásom, ámbár ide s tova negyven éve élek Marosvásárhelyen, és szeretem, bár dühít, mert kicsinyes és gőgös is, talán. Itt megtapasztalhattam küzdelmes anyanyelvem értékét.

Albert-Lőrincz Márton (2013)

– Milyen volt diáknak lenni az 1950–60-as években?

– Diáknak lenni mindig ugyanolyan. Tanulnod kell, ha célod van, játszótársakat kell találnod, ha fel akarsz nőni. Ez általános séma. Különbség talán csak abban van, hogy kik a tanáraid. Többek-e a tankönyvnél. Engem csak a tanító nénik részrehajlása zavart, de megtanítottak írni, olvasni. Később, 5-8.-ban az nem tetszett, hogy tanító bácsi okított matematikára. Meg a sok krumpliásás, amit az iskolákra köteleztek, szeptember végén, október elején. Nem is szerettem meg a számok világát, sem a föld művelését.

Gyergyószentmiklós: gyermek- és serdülőkora színhelye

– 1977-ben Marosvásárhelyen telepedett le. Mi vonzotta ebbe a városba, végül pedig mi tartotta ott?

– Amikor idevetett a sors, a főtéren inkább magyarul beszéltek. Az üzletekben is, a hivatalokban is. A ’68-as megyésítés még nem éreztette hatását. Marosvásárhely a Maros Magyar Autonóm Tartomány fővárosa volt, a legszebb, legkulturáltabb város, a székely főváros. Novum Forum Siculorum, ha így jobban tetszik. Így volt benne a tudatunkban, amit a vidéki városok narratívumai őriztek. A feleségem elsők között választhatott, amikor kihelyezték. Akkoriban minden egyetemi végzettet pályára tettek. Ő választhatta a várost. Akkor már egyéves házasok voltunk. Lassan kialakult az élettér, a pálya. Megszülettek a fiaim. Már nem volt visszaút.

– Mi a legszembetűnőbb változás azóta?

– Új státusom, a ny. egyetemi előadótanár. Ez a legszembetűnőbb változás. Közben sok minden.  Két biztos pont van: a születés és a halál, mindkettő a tudatlanság állapota. Mások élményeit gazdagítják. Könnyen kimondjuk, hogy sem előtte, sem utána nincs semmi. De hát a semmi is van! És ráadásul már akkor is vagyunk, amikor még nem láttuk meg a napot. Ezt átvitt értelemben mondom.

A bözödi tónál (2011)

Vagyunk az anyánk hasában. És azután is vagyunk, miután meghaltunk, hiszen ott van a test még néhány napig, megfogható, kitapintható, és beszélünk hozzá. De azután is sok-sok időn keresztül szólongatjuk halottainkat. Ameddig el tudjuk engedni. Kijárunk a temetőbe, és ez valahogy jó nekünk. Nem kell tehát semmi misztika ahhoz, hogy ezeket elmondjuk. És ha elmondjuk, akkor érezzük is, hiszen átéljük. Nem a magunk halálát, azt mi nem érezzük. A születésünket sem, csak ordítunk ösztönileg.De e két biztos pont között van a kérdés. Ez történt közben: kérdések, válaszkeresések. Kérdezünk mindenről, hiszen ez az ember lényege. Már a kisgyerek is ezt teszi. És a felnőtt látja, milyen nehéz válaszolni a kérdésekre. A lét nagy kérdései foglalkoztatnak, ezekre rákérdezhetek, de ezekre senki nem tud válaszolni. A változás folyamatos.

(One way ticket)

                              i.m. Hervay Gizella és Szilágyi Domokos

Ne keseregj a szebb jövőn, színlelhet hősi múltat.

A történelem olyan tett, amiből nem tanulhatsz.

Tanulhatnál, ha tudnád, minden mindennel összeér,

hazugság igazmondással, dicső jövő a múlttal,

kígyótest önnön nyirkával s mérge méregfogával.

Mikor a jegyre vásárolt étket vigyorral ettük,

s a szebb jövő színét szórták untan a difuzorok

(maszlag, lélekfaló piranha, csírátlanított búza),

világgá mentünk volna, de hittünk jövőben, Úrban,

félszegen, mert ész uralt s a félelem, egész valónkban.

Bizony birkózott az erős, s a gyenge izomsorvadt,

minden mindennel harcban állt, némán álltunk a sorban,

s hiába volt, hogy estelente elvették villanyunkat,

olvastunk ezt-azt, hogy legyünk, s ne legyünk elbutultak,

mikor megadják éjféltájt a szocvívmánya villanyt,

s ha reggelre, hogy ehessünk, kenyér kerül a polcra.

(Bár néma volt ki oktatott, nem jó így, mindenki tudta).

Egymás kezébe adtuk a nagy Jókait, Molnár Ferencet,

és Gárdonyit, és Móriczot, tőlük tanulni gerincet,

és később, ahogy az elme nyílt, választottunk kedvenceket,

nekem Szilágyi s neje a bús Hervay tetszett.

Futottak folyók mentén ők, lefelé s árral szemben,

nem bújtak el,  ha úgy adódott, a hetedik szobába,

poggyászukat és gyászukat one way jegyre cserélték,

hogy elmúljon, ha képes múlni a megrekedt sötétség.

– Marosvásárhelyen ezt-azt kipróbált, dolgozott, oktatott. Mit jelentett önnek a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, ahol az intézmény megalakulásától kezdve folyamatosan szerepet vállalt? Mindig is szeretett volna tanítani?

– Élünk, pénz kell hozzá, dolgozunk, ahol lehet. Ha kell, „sötétben, bányalégben”. Folyamatosan készülünk a jobbra. Vannak átmenetek, és vannak elköteleződések. Az ember elköteleződik, ha erőt érez magában. Aki nem teszi, azt inogtatja a szél, meggörnyedve járkál.Nekünk, kisebbségieknek, emelt fővel kell vállalnunk azt, ami ránk méretett. Balsors, jobb sors, kubikosmunka, értelmiségi kihívás. Ha kutyaólat kell építeni, azt építünk, ha oktatni kell, azt végezzük, ki-ki tehetsége és tudása szerint. Én mindig tanár szerettem volna lenni. Erre készültem. A tanításnál nincs szebb hivatás, bár sok földhasadással forog a világ, de forog, és változik, velünk együtt.

Otthon, munka közben (2012)

– Mit oktat a hallgatóknak?

– Már semmit. De fontos volt elmondani, amikor lehetett, hogy a kisebbségi lét sorsfordítója a nő. Elavult nézet? Érdemes belegondolni.

(Úttalan utakon)

                           Hadnagy József Nincs más út, talpra c. versére

Magyari kör – de bezárul,

Ha a család … ha elárul.

Talpra, család – ne tétovázz,

S ez nem császártól jött ukáz.

Költőbeszéd, lárifári?

De csak annak, ki nem érti

Szép magyar Mária siralmát,

S hullni hagyja kalárisát.

– Kolozsváron szerzett bölcsészdiplomát, majd ugyanott doktorált teológiából… Mit köszönhet e két végzettségnek? Mennyire vannak hatással a mindennapjaira?

– Az az igazság, hogy engem mindig vonzott a nagy titok: mi végre az ember? Ostoba, aki azt hiszi, tudja a választ. De az ember mégis reméli, hogy eljut Tündérországba. És eljuthat, hiszen ezt példázza a váteszköltő Jancsija és Juliskája. Ezen gondolkodnunk kell nekünk is, halandóknak. Ehhez kellenek az eszközök.

Csíksomlyói búcsú (2013)

– Azt hiszem, ideje rátérni a költészetére… Mikor kezdték érdekelni a versek?

– 2016-ban a Káfé Főnix egy körkérdést intézett munkatársaihoz, amelyben a szerkesztő az első versről kérdezett. A magyar költészet napját vallomásokkal ünnepeltük. Magam is elmondtam első versem történetét. Ötödikes voltam. Nyilván korábbi a verssel való találkozásom: nővéreim hangosan tanulták a verseket, olvasták a gyönyörű balladákat. Örökre fogságukba kerültem.

(Magamra nézve)

Megszülettem és elszegődtem kereszténynek.

Érsekek, bíborosok nem szólítottak meg,

talán csak a szentdomokosi Márton Áron

Fehérvárról és hippói megrendesült Szent

Ágoston a Soliloquiából. De láttam

a ripacs kegyetlenség igézetét a nagy

férfiak asztalán, az osztozkodást, népek

kifosztását, fél falábon bicegő kemény

embereket, árvákat, özvegyeket, (álnok

allűröket magamra nem vettem), láttam,

hogyan foszlik szét mindenféle érv, (ingemen

rajta maradtak a gombok, fehér ingemen).

Gyönyörű templomok tulajdonosa lettem,

nem vagdalkozom senkivel, hittel. Magamra

nézve szükséges-elégséges levegővel

szellőztetem át a tüdőmet, sziszegő lég-

huzatban, vad viharban, lengedező szélben.

Látom és hallom a századot, melyben élek,

és amely jobb belátásra térhetett volna,

hiszen szép országokat örökölt, de hagyta

az embert, hogy porrá égesse a messzire

ellátó sziklát, amelyre felkapaszkodott.

Kedei Zoltán műtermében. Bölöni Domokos és Albert-Lőrincz Márton (2016)

– Bádogvilágban című ars poeticájában azt vallja, hogy Petőfin, Vörösmartyn és József Attilán nevelkedett… Mit tanult a magyar költészet e három jeles alakjától? Ki hatott Önre leginkább?

– Az ars poetica lényege a ragaszkodás. Mihez ragaszkodás: a jelenhez, a múlthoz? Ha a jelenhez nem ragaszkodunk, kilógunk időnkből. Ha a múlthoz nem ragaszkodunk, identitásválságba kerülünk. Ilyenformán egyik nélkül sem lehet költői hitvallásról beszélni. Illetve lehet, de értelmét vesztett beszéd lenne, mert nem tartalmazná az irányt.Amikor azt vallom például, hogy hinni kell az anyanyelvben, amely nem véletlenül épp az én anyanyelvem, ezt nem kényszerítő módban mondom el, csak kijelentem, hogy vidd magaddal az Ararátra. Ma már nem fogalmazunk korparancsokat, hiszen nem egy az igazság. És magunk is változunk. Ez magyarázza azt is, hogy időről időre újrafogalmazzuk krédónkat. Ilyesmikre vezettek rá a nagy elődök. Észrevétlen hatnak rád.Sohasem fogod tudni szétválasztani a hatásokat, csak azt veszed észre, hogy felbukkannak, mint a búvópatak. Olykor be is írod a saját szövegedbe, de a transzponált textusokat nincs lelked különválasztani, mert azok, bár más mondotta, beépülnek világodba, világlátásodba, és mint intertextusok segítségedre sietnek. Ilyen például Hervay vendégszövege is, a „nincs küldetésem, nem verem a dobot”, vagy József Attila elvegyültem és kiváltam motívuma, de van más is.

Budapest. József Attila szobránál (2016)

(Bádogvilágban)

ars poetica

Bádogvilágban bádogemberek

ülik körül a szülőföldemet.

Közöttük egyre több az idegen.

Mondják, a Székelyföld, ahol

világra hozott jó anyám,

nem is létezik, nincs ilyen sehol.

Én hiszékeny anyagból vétettem.

Verset írtam, amikor reméltem,

előrébb viszi a világot a vers.

Petőfin, Vörösmartyn, József

Attilán nevelkedtem, és nem hittem

Hervaynak, akit szerettem, „hogy

semmim sincs, ami eleve adott”,

így aztán tapasztalnom kellett

hogy gondolataim, amint nekik is,

védtelenül pattannak vissza a

kor kiégett bádogfaláról: „nincs

küldetésem, nem verem a dobot”.

– Mikor jut ideje verseket írni? Mindennap, esetleg minden héten időt szakít rá?

– Verset írni nem tudok programszerűen, hiszen nem vagyok beprogramozható. Teljesen kiszámíthatatlan időkben írok, és nagyon rapszodikusan. Vannak napok, amikor négy-öt gondolat is versbe kívánkozik, máskor hetek alatt nem írok le egy betűt. Kivétel az órákra készülés. A vers kér időt magának, nem én magam a versnek.Voltak éveim, amikor semmit nem írtam, „kihűlve égett a láng”, tehát nem égetett. Elbúcsúztam a Múzsától, aztán egy idő múltán fülön csípett, tollat adott a kezembe. Írj! De minek? – tettem fel a kérdést, a visszatérő kérdést, hiszen tanárember vagyok, a verselés az én pályám peremén fut, inkább az edzőpályán, nem mérik, nem díjazzák, senkit sem dicsérnek meg vagy vonnak felelősségre miatta, nem abból élek. De a nyelv nem hagyhat cserben, ha anyanyelv.

(Utórengésben)

Belém törli saruját a világ.

Látja-e, nézi-e az égi szem,

hogy szemem lesütöm?

Hol vagyok én?

S mi végre a vers?

Ment-e a vers által

előre a világ?

Utórengések halmaza

szitál hófehér papírlapokra.

Szilvásváradon, a Szalajka völgyében (2014)

 

(Hódolat a nyelvhez)

egy költőhöz, aki a magyar nyelvre

bohócsipkát tesz és bohócorrot ragaszt

Én nem tudok úgy szólni,

ahogy nem tanultam.

Nem tudok rácifrázni,

unok rongyot rázni.

Nem tudom megcsonkolni.

Ne bántsd, a nyelv is érez!

Nem tudok véle trillázni,

(nem jó a bor, ha édes).

Én nem tudok kirakatért

boltolni, adni-venni,

szatócsinas ruhába bújva

suttogva alkudozni,

élő szótagot megölni,

ha hosszabb, lefaragni,

s beletoldani, ha nyúlfark,

egy szótagot, egy hangot,

bár enyelegni tudnék véle,

annyira hű, s úgy szeretem.

Nyelvem kötésében a szó

nyílhegy, dárda, parittyakő,

és anyakéz is, simogató,

megdorgál, megfog és befog,

nem iga, engem támogat.

Édes börtönöm, nem bilincs,

kulcsa van, de zárva nincs.

Ha csonka lenne, mint a hon,

megérteném, hogy meg kell szülni,

de ép és szép, és birtokol,

nem szitál szét, mint Trianon.

A nyelv nem pitykés, kinőtt cucc,

mit átszabhat a labancízlés,

olyan, mint égen a Nap,

Keleten kel mindennap.

– Hány verseskötete jelent meg eddig?

– Nem vagyok termékeny költő, a vers csábításában három kötetem került nyilvánosságra. Ebből kettő: Az önszorgalmi jegyzőkönyv és az Itt állok, a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható, csak elektronikus változatban. Cseke Gábor szerkesztette és írt hozzájuk előszót. Ezek is majd húsz évet várakoztak a fiókban. További három verseskötet várakozik, bármikor kiadható, egyelőre nincs szerkesztőjük, kiadójuk.

Két MEK e-könyve fedőlapja

– Mi köszön vissza leginkább a verseiben? Annyit észrevettem, hogy a szülőföld, a megmaradás fontos helyet foglal el Önnél…

– Valóban így van. Ez inkább az Önszorgalmiban érhető tetten. „Az identitás, a költői lét, a ’mi végre’ szüntelen megkísértése és kihívása”, ezt így Cseke Gábor fogalmazta meg. Talán ez lenne a másik nagy kérdéskör. Ami a két biztos pont közé esik, mind versbe kívánkozik, az anyanyelvi elköteleződésben ágaskodik.

(inga surrog az ég alatt)

        i. m. Radnóti Miklós

életeit keresi a költő

a világ szakadt díszfelöltő

foltozgatja a nyelv (ahogy tudja)

magyar beszéd a költő útja

a vers patyolat ingaként

a mennybolton csüng egy szegecsen

(ott van a felfüggesztési pont ahol

a legtágabb a képzelet)

surrog el s vissza az inga

surrog a szó oda vissza

súlyos mint a megcipelt kereszt

megérint fölkarcol beléd vág

vérző sebhelyet hasít

költő arcát erezi ki

elhajlana a vers útjából a nyelv

de nem tud

(az élet kulcsa ritmusra jár)

ó drága-drága anyanyelv

(vére sercen papírra

s a csepp mint tengerben a kavics

beül egy kényes kagylótestbe)

költő kezén vers lesz belőle

a nyelv patyolat ingaként

körülleng és duruzsol

(mintha surrogna az inga)

egykedvűen jár az óra

(Dalí vásznán elfolyik)

történelmet kísér az útján

s fölfogja rezgését a nyelv

(költők titka lehet-e ez?)

az ég alatt a lomb alatt

tenger lim-lom szétömöl

(ilyen biz a történelem

mit nyelv kibír ember is)

a sok közöny mind igazság

az erőszak sem adja alább

a hordószónokok mondják

nem gyilkol meg csak fogva tart

csak megingat csak meggyötör

a nyelv patyolat ingaként

ott surrog az ég alatt

vers lesz ha a szív dobog

(az ember olyasmi agyag

örök pörlekedő marad)

olykor maszkot cserél a költő

a világ szakadt díszfelöltő

ez is kereszt cipelhető

az is szorít felölthető

s mint kenyérbe az éles penge

befúrja magát a létbe

vers lesz a nyelvből

vers talán (szelek között a Hargitán)

ha megérint

ha beléd vág

ha megtalálod

ha megtalál

Legfőbb kritikusai: Hunor fia és felesége, Enikő

– Milyen sajátosságai vannak a költészetének?

– Egyik kötetem alcíme: Szabad ritmusú versek, a másiké Verstelen versek. Ezek árulkodó címek, az olvasó biztosan nem fog kötött szerkezeteket keresni.

(A versről és a korról)

Ne keress, ember, metrikát benne

s rendet, kasza mit vág,

s elvárhat a rendes világra született ember,

ne keress rímet,  rémes,

amint a versnek vérmes reményt ad

ebben a vemhes, gondoktól terhes,

szemtelen, gőggel feleselő,

fele-se-tréfa világban.

Ellehetsz benne!

Nem igaz, hogy nincs lüktetése,

robaja, zűrje, rettentően önző szívverése.

Meglátja, hogy megállsz, szuszogsz,

s körülöleled a völgyet tekinteteddel,

ahol születtél, amely ringatott,

amely szinte elhitette veled,

hogy édes a szülőfölded, s

elszenved téged,

és elszenveded,

imádva, szeretve, áldva, dicsérve.

Otthagyhat, mint a többiek,

amikor szívedet fogva markolsz a semmibe,

mert ilyen a vers,

ilyen a szülőföld.

Ne keress, ember, metrikát benne

s egyéb regulát, ostobaság.

Rendetlen világ háborog benne.

S ha mégis, ha úgyis,

az csak a puszta véletlen isteni műve,

hidd el.

 

 (Időhúzás)

Megálltam volna,

de nem voltam magamnak ura,

sok mellékutcába bementem,

(nem csak az időhúzás miatt),

hogy biztos arcerővel érjek az ajtóhoz,

hogy felismerjenek, amikor ismét jövök,

se iránytűm,

se dzsipieszem nem volt,

hát ezért.

Amúgy se tudtam volna használni.

 – Milyen gondolatok foglalkoztatják általában egy-egy olyan jeles napon, mint a költészet világnapja vagy a magyar költészet napja?

– Ha észreveszem, lehet, hogy vers születik, egyébként semmi különös nem foglalkoztat, hétköznapra esik.

 (Hír)

Vers, severs! Hírbe ír. Vers e vers?

Ez a hír elkészül hétfőre,

biztosan elég lesz hét főre.

Sárkányok testén nőtt hét akó

agyvelő: olvasók, ítészek,

fogatba fogottak, barátok,

ihletők, magam s a Moirák.

Hajalom hagymaház hártyáim

befelé, úgy, amint asszonyok

fedik fel testüket, s káposzták

fodrai a sápatag csírát.

Hat fő a másoké, egy, az a

Költőé, s három Moiráké.

 – Mit adtak, adnak és adhatnak a költők a világnak? 

– Talán semmit, talán egy egész világot.

(A belátható messzeség)

 „Ez az este az ösztönösség

teljes hangját jelenti végre.”

       Lászlóffy Csaba

A belátható messzeség szava a VÉGRE.

Visszakéredzkedni próbál ilyenkor, néha,

„az ösztönösség teljes hangja”, (záróvonalak

föllazulnak, síkok megrepedeznek, szilánk-

fénytörést szenvednek és újraszerveződnek,

mint Dora Maar arca s P. P. csínytevése).

Ilyenkor, néha özönvizek vernek, tüzek

tombolnak, viharok szakadnak, megrepednek

földek, s fölzaklat a valahová tartozás

teljes csendje, kétely csendje, nyakba akasztott

kulccsal sétálva az estéli függőkertben.

Szentgyörgyi László könyvbemutatóján Kedei Zoltán műtermében. A képen: Albert-Lőrincz Márton, Kilyén Ilka, Szentgyörgyi László

– Tudományos kötetei is megjelentek. Milyen témában?

– Valóban, négy kötetem jelent meg, egy, a Multikulturalitás és demokrácia (2011) című, fiammal közösen, társszerzésben. Ezeknek a témái elég változatosak, egyrészt érdeklődésem folytán, másrészt egyetemi szükségletből. A Nevelésszociológia (2009) és a Törd a kígyó fejét (2007) nevelésügyi kérdéseket jár körül. A lélek párbeszéde c. könyvem (2007) a hit pszichológiai és vallási vetületéről való gondolkodás, szintézis. Továbbá van még egy egészség-pszichoszociológiai írásokat tartalmazó tematikus könyv is (Az egészség társadalmi értéke – 2014), amelyet szerkesztőként jegyzek. De cikkek, tanulmányok is születtek az évek során.– Milyen volt együtt dolgozni a fiával, Albert-Lőrincz Csanáddal?– Amikor társszerzővel dolgozunk, két célunk van: a komplementaritás és a munkamegosztás. A fiam jogász, a kolozsvári ügyvédi kamara tagja, a Partiumi Keresztény Egyetem tanszékvezető docense. A közös munkában eltűnik az apa-fiú hierarchikus kapcsolat, a kompetencia lesz a vezető elv. A családi viszony pozitív adalék, mindenképpen.

Szerzőtársa, Csanád

– Az Ön olvasatában mit jelent a multikulturalitás? És mennyire fér össze a demokráciával? Esetleg egy konkrét példát is mondhatna…

– A multikulturalizmus egy befogadó ideológia, a politikai szándék kinyilvánítása a társadalom vallási-etnikai-kulturális sokszínűségére vonatkozóan. Sokkal könnyebb azt mondani, We are all multiculturalists now (Glazer), mint megvalósítani. A valóság sokkal árnyaltabb, hiszen a kultúrák természete az expanzióra törekvés. A kisebbségi kultúrák maguk is kialakítják a maguk védekező módszereit. Alá-fölé rendelés vagy egymás mellé rendelés. Esetleg összekeveredés (vegyes családban, de ott is valamely kultúra kedvezményezett, helyre kerül).  A multikulturalitás, ily mód, inkább párhuzamos kulturális szigetek együttlétét jelenti egyazon társadalmi térben.Képzeljünk el egy baromfiudvart.  A ludak a ludak között érzik jól magukat, kedvükre gágoghatnak, az étektől sem veri el más baromfi. Hasonlóan a kacsák, ők is kedvükre hápoghatnak és lubickolhatnak együtt a pocsolyában, őket aztán semmi nem zavarja. A tyúkok is rikácsolhatnak, és maguk ülhetnek a kakasülőkre, nem vegyülnek össze a galambokkal. A sor folytatható. Ők mind ugyanannak a baromfiudvarnak a lakói, de másként kommunikálnak, másképpen viselkednek, másmilyen ételeket kedvelnek, és más helyen hálnak.

Ha betéved valamelyik a többiek közé, nincs nagy baj, de kicsit olyan lesz, mint a rút kiskacsa. Esetleg kiszorítják. Nos, mi az, ami van? A másság ténye. És mi az, ami hiányzik? A közös értékrend. Ahhoz, hogy jól érezzék magukat, a baromfiudvaron rendnek kell lenni, táplálni, rendezni, szeretni kell minden lakóját. Nem kell kivételezni egyikkel vagy másikkal, csak azért, mert fehér libák vagy tarkák, némarucák vagy tőkés récék, kendermagosak vagy csórényakúak. Úgy szép a baromfiudvar, ahogy van.

A multikulturalizmushoz törvények és normák kellenek, valamint ezeknek a tisztelete, továbbá intézmények, demagógiától való mentesség, és olyan korlátok, nyilván, amelyek a társadalmi szabadságot biztosítani képesek, az érdekek opcióit felülvizsgálják, beszűkítik, és le is rombolják. Ezt akár valamiféle új egyenlőségnek is lehetne tekinteni, mint olyat, ami által mindenki felelősségteljes életet élhet. A szabadsággal járó felelősségét. A nemzetállami demokráciákban még sok kérdés ágaskodik. A működő demokráciában szabadság van és felelősség. A multikulturalizmus létezik, de korántsem ideális állapotban.

– Végezetül arra szeretném kérni, hogy ajánljon egy írót vagy költőt, akivel beszélgethetnénk az Irodalmi találkozó következő részében…

– Aki a megszólaltatásra bízvást érdemesült, az Cseke Gábor, jelenleg Csíkszeredában élő szerkesztő, író, költő, irodalomszervező, akinek asztalán hever Erdély egész irodalmi élete. Őt ajánlom nagyrabecsüléssel.

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia

*************************************************************************************

Elekes Ferenc születésnapi ajándéka

Bölöni Domokos, Elekes Ferenc, Kilyén Ilka, Doszlop Lídia és a házigazda Kedei Zoltán

„Megajándékoztam magam ezzel a kötettel, hiszen úgysem kapok senkitől semmit… Ennek  a könyvnek minden sorát a felhőkből szedtem össze. Onnan, ahová a FERIFORMA című blogomat menekítettem. Ez a könyv a blogbolondok könyve – indítja a beszélgetés fonalát Elekes Ferenc író, aki nemrég ünnepelte a 82. születésnapját, és ez alkalomból jelent meg új rövidpróza kötete, Bekameron címmel, a Korkép Könyvek sorozatban, a szovátai Silk Design nyomda kivitelezésében. Irodalomkedvelő barátok sietnek köszöntésére, Kedei Zoltán festőművész  Vár-laki műtermébe.  „Ma jó napom volt. Írtam négy oldalt. Aztán eszembe jutott Kosztolányi. És kihúztam két oldalt. Jobb lett az írásom. Sokkal jobb. Azután kihúztam ismét egy oldalt. Még jobb lett az írásom. S hogy még jobb legyen, sorra húztam ki a mondatokat. Megnéztem mit ír Kosztolányi az írás rövidségéről. Hogy valami mégis maradjon az írásból, ha már dolgoztam. Azt írja a mondatok kihúzásáról: ’Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb az író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésre tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.’ Igaza van! Csupán szereplésre tartottam számot. Ma jó napom volt. Írtam négy oldalt. Maradt ennyi: Elekes Ferenc. Köszönöm néked, Kosztolányi.”  Ars poetica?  Valóban így gondolja Elekes Ferenc. És milyen igaz. Egy írás nem lesz attól jobb ha számtalan fehér lapot betöltünk egymás mellé helyezett szavakkal. A több kevesebb elv, bár elcsépelt és közhelyesnek tünhet, igazságot hozdoz a tollforgatás mesterségében is. Mennyi töredelmes munka van egy-egy novellába, karcolatba, rövidprózába míg egységessé, tálalhatóvá válik. Ír, ír, szakadtlan, de nem küldözet, nem kopogtat. Egyszerűen csak ír, majd, hogy ne  legyenek „útban” a lakásban, elteszi az asztalfiókba. Illetve, felteszi a „Feriforma” nevű blogra. Mert Elekes Ferenc blogot is működtet. „Olvasóim, akik szeretik az írásaim, engem is szeretnek.” És, mint mindenkinek, ez Elekes Ferencnek is fontos. A Bekameron című, kispróza-kötete, külalakra, első látásra talán komornak tűnhet. Maga az író is szembesül ezzel, visszajelzésekből. „Fedőlapján, a házunk udvarán lévő pázsit látható, telefonnommal fotóztam.” Semmi extra, mondhatnánk. És mégis. A fűben hever egy kőszobor-darab, egy női fej. Nem allegória, nem szimbólum, csak egyszerűen ott van. Mint ahogy az életben sok minden, csak úgy ott van. És mi elfogadjuk, úgy ahogy van. Sőt így szeretjük, Elekes Ferenc rövidprózáit.  Nem kis merészség, Boccaccio Decameront-ját, Bekameronra változtatni – vallja be az író –, és mindjárt a címbe helyezni! De az élet sok mindent átír. Köznapi történetek, Elekes Ferenc sajátságos, keserédes ironiájával megírva, és olvasgatva őket, rájövünk, ez a nyers, való valóság, maga az élet. „Nem szeretem a nevetést, a humort” – mondja –„ nekem, ha egy padon ülő, magába roskadt, gondolkodó embert látok, sokkal rokonszenvesebb, mint viháncoló, kacagó embertársa. „Kell egy kis lököttség” – ismeri el viszont; ami a művészeknél, sőt az orvosoknál sem árt, ahhoz, hogy mindezt megírja, kiírja magából az ember.

Doszlop Lídia

„…fiatalok nélkül nincs jövő. De velünk, vajon, van-e? Elekes a megmondhatója. Udvarhelyen, ha bemegyek az Elekesbe, akkor egy sör eldöntheti. Régebben egy fél rummal jobb eredményt lehetett elérni, de akkor se már, se még nem volt Elekes. Vásárhelyen se jobb a helyzet. Elekeshez be sem lehet menni, csak ha telefonálsz. De nem is kell. Mert Elekes ír, és az olvasó olvas, ha akar. Ha nem, akkor hallgat. De hallgat Elekes is, csak ír. Mert fiatalok nélkül nincs jövő. De Elekes nélkül van-e?”  – „nyújtja át” üdvözlő írását Gáspár Sándor rádiós szerkesztő. Kilyén Ilka színművésznő tolmácsolásában ízelítőt kapunk a kötetből, sőt arra is fény derül, mit takar a „Bekameron”. Minden be van kamerázva, azaz „mindenhol bekameronok vannak” – ahogy a címadó rövidpróza női szereplője mondja. Ilyen világot élünk, kameráznak, bekameráznak, megfigyelnek, lefülelnek, kifütyülnek, szeretnek és utálnak, van itt minden bőven, kinek-kinek ízlése, kénye-kedve szerint. Elekes Ferencnek mit kívánhatunk a születésnap és az új kötet apropóján: gazdag tollat, további „felhőből” összegyűjtött sorokat, erőt, egészséget és egy parányi kis mosolyt. Mosolyt, ami bár ritkán, de meg-megcsillan egy pillanatra Elekes Ferenc arcán. Például most is, miközben megajándékozza barátait, és örömmel dedikálja kötetét mindannyiunknak.

Doszlop Lídia

***

(Elekesre) Rákameron

A fiatalok nélkül nincs jövő. Elvtársak! Tehát foglalkozni kell a fiatalokkal. Nevelni kell őket, hogy sorainkba állhassanak. Ifjúmunkások kellenek. Az Ifjúmunkás a jövő záloga. Tehát fiatalok nélkül nincs jövő.

De velük, vajon, van-e?

Elekes a megmondhatója. Udvarhelyen, ha bemegyek az Elekesbe, akkor egy sör eldöntheti. Régebben egy fél rummal jobb eredményt lehetett elérni, de akkor se már, se még nem volt Elekes.  Vásárhelyen se jobb a helyzet. Elekeshez be sem lehet menni, csak ha telefonálsz.

De nem is kell. Mert Elekes ír, és az olvasó olvas, ha akar. Ha nem, akkor hallgat. De hallgat Elekes is, csak ír. Mert a fiatalok nélkül nincs jövő. De Elekes nélkül van-e? Lesz-e?

Marosvásárhely, 2017. március 15

Gáspár Sándor

***

Elekes Ferenc

Most jelent meg

ez a sötét, szomorú könyvem, amit a felhőkből szedtem össze. Borítóját pedig a gondozatlan udvarunk füvében évek óta hányódó szoborfejről „mintáztam” egy  mobiltelefonnal.

Aki kezébe veszi ezt a könyvet, azt mondhatja, sok hiba lehet benne. Mert már a címét is elvétették, Boccaccio Dekameronjából Bekameron lett, ami nem szép dolog és nem helyes.

Ez igaz. Nem szép és nem helyes klasszikus író címét erre-arra csavargatni. De ha valaki elolvassa a negyedik oldalt, talán megbocsájtja nekem ezt a csavarintást. Már csak azért is, mert ebben a könyvben ennél sokkal több hiba van. Például olyan mondatokat lehet találni benne, amelyek kérdőjellel kezdődnek, ezt viszont nehéz megbocsájtani.

Csak abban reménykedem, hogy az elnézőbb szellemiségű olvasó tudja, egy írás minőségét az dönti el, ami a mondaton belül van.

Íme az a rész, amely nézetem szerint a könyv címét indokolja:

Bekameron

Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak. Mondom, szépek mind a hárman. Körülbelül tíz napja egy koszton élünk, mint akik egy családhoz tartoznak. Egy napon parizer nevű felvágottat vett a feleségem, kérdem, miért vett parizert, jól tudja, én azt nem szeretem. Azt mondja, a macskáknak vette. Oda is ad az anyának egy szépen levágott szeletet. A macska meg sem kóstolja, hanem fut egyenesen a kölykeihez és a szájukba adja. Mondom a feleségemnek, vajon melyik iskolában tanulhatta ez a macska az anyai szeretetet ? És a gyermekekről való gondoskodást ? Azt mondja a feleségem, ez az anyai ösztön és ő éppen ezért a szép állati ösztönéért kedvelte meg azt a macskát, vagyis a két kölyök anyját.

Másnap ösztönösen benéztem a főtéri vendéglők ajtaján, hátha meglátnék valahol egy otthagyott sült csirkét, májat, akármit, hogy azt elkérjem, s hazahozzam a macskáknak. Mondom, ösztönösen néztem be, mert eszem ágában sem volt macskatartásra berendezkedni. Mert énnekem macskám nincsen.

Kilyén Ilka

Van itt egy étkezde, amelynek ablakában villany által forgatott nyárson sülnek a csirkék, illatuk elterül a tér fölött, gondoltam, oda benézek. Egyenesen hátramegyek a fehér kendővel bekötözött, testes szakácsnőhöz, aki éppen egy nagy darab, pirosra sült csirkét marcangolt kettőbe-négybe. Mondom neki finoman, kedves hölgyem, az a helyzet hogy volna nékem három macskám. Fölkapja a fehér kendővel bekötözött fejét ez az asszony, s azt mondja, neki macska nem kell. Ő szereti az állatokat, szó se róla, de macska, az neki nem kell, mert a macskák nyávognak és állandóan szaporodnak. Különben is van neki baja elég. Mondom, jogom sem lenne ahhoz, hogy azt a három gyönyörű macskát elajándékozzam, mert azok nem az én macskáim. Csak azért jöttem, hogy ha véletlenül valaki nem eszi meg a porcióját, otthagyja, s elmegy, akkor azt a megmaradt ételt tenné félre a macskáknak, érte jönnék a nap bármely órájában. És mondom neki, azért bátorkodtam hozzá fordulni, mert már az ajtónál észrevettem, hogy neki jóságos tekintete van, s a jóságos tekintetű embereket én messziről föl szoktam ismerni. Énnekem olyan szemem van. Ez a fehér kendővel bekötött fejű, jóságos tekintetű asszony megtörli a zsíros kezét, belenéz az én olyan szemembe és azt mondja nekem, nézzek föl a mennyezetre, vagy bármelyik sarokba. Fölnézek. Mondom, én ott nem látok sehol semmiféle csírke maradékot. Azt kérdi ez az asszony, hát maga nem hallott a bekameronról ? Mondom neki, hát hogyne hallottam volna én a Dekameronról, azt a nagy Boccaccio írta. Nagyon rég. Azt mondja nekem, uram, ezek mind újak, nem régiek. Az egész büfé be van kameronozva azokkal a kamerákkal, hogy ne lehessen lopni, elcsenni egy csirkecombot. Még azt is meglátnák ezek a nagyszemű bekameronok, ha én most egy szem paszulyt becsúsztatnék a köpenyem alá. Azt is ! Olyan magasra került a mai technika. Ide semmiféle élő emberre nincsen szükség, hogy minket följelentsen, ha ellopnánk egy féligrágott csirkecombot, annyira bekameráztak mindent. Azok figyelik minden mozdulatunkat, onnan, a mennyezetről. Még azt is fölveszik, hogy mi ketten itt most beszélgetünk. Még szerencse, hogy nem hozta magával azokat a nyávogó macskákat ! És a másik dolog az, hogy ne csodálkozzék rajtunk, hogy így meg vagyunk figyelve minden pillanatban, mert nem csak mi, hanem az egész főtér bekamerázva van. Különösen az átjáróknál. Hogy lássák a figyelő központban, ha valaki megbotlik, s estében kikapna egy táskát valami ártatlan személy kezéből. Mert ilyesmik is előfordulnak a mai világban. Nem hallotta, hogy amíg fölsegítettek a járdán egy magát részegnek tettető tolvajt, az a gazember kiszedte a segítségére siető pietonnak a zsebéből a drága mobilját ! A rádió is bemondta. Ezért van az a rengeteg bekameron mindenfelé fölszerelve. Legjobb, ha elmegy szépen a piacra, a bejárattól jobbra van egy üzlet, a szentkirályi emberé, vagy egészen hátul, ahol csirkeszárnyat lehet kapni. Na, esetleg ott vehet valamit azoknak a macskáknak. Csak vigyázzon nagyon, mert ha elkényezteti őket, egész nap csak nyávognak az ételért és szaporodnak. Ilyenek a macskák. Hiába szépek, ha állandóan nyávognak és szaporodnak.

Mondom ennek a jóságos tekintetű asszonynak, azért én mégis maradok a macskáknál. Mert ezek a bekamerák ugyan nem nyávognak, de szaporodni rohamosan szaporodnak. Ráadásul nem tudok bennük gyönyörködni. Minden esetre, köszönöm a piacra való irányítást. És elindultam a piac felé. Pedig énnekem macskám nincsen.

***

Elekes Ferenc

 EPEPE

(Legújabb könyvem bemutatójáról)

A hetvenes évek elején találkát beszéltünk meg Karinthy Ferenccel a budapesti Hungária kávézóban. Cini, (ahogyan őt ismerősei becézték) már ott ült egy asztalnál. Megálltam előtte, s mondtam, megjöttem…Bemutatkoztunk, amire azt mondta, jól van, most akkor két Ferenc ül egy asztalnál. Erre azt feleltem, még mindig jobb, mint ha egy Ferenc sem ülhetne, annyira kifogynának ebből a városból a Ferencek! – Válaszod szellemes, – mondta Cini, majd azzal folytatta, hogy egy óra múlva több szellemességre lesz szükségünk, mert nem vallhatunk szégyent a csepeli munkások előtt. Kérdem, hát mi történt Csepelen? Erre azt mondja, ott semmi nem történt még, de ha mi oda megérkezünk, biztosan történik valami. Látod ezt a szép, vastag könyvet? Mondom, látom, de olvasni nem olvastam még. Na, ezt a könyvet kell nekem bemutatnom a csepeli munkásoknak, mert ott író-olvasó találkozó van meghirdetve. És ez a könyv nem jó. Még a címe sem jó! Mert mit jelent az a cím, hogy EPEPE? Semmit nem jelent. És nekem erről kell beszélnem. Te hoztál magaddal valamit, ami jobb, mint az én könyvem? Mondom erre, persze, hogy hoztam. De nem biztos, hogy az enyém jobb, mint a tied. Verebeket hoztam magammal. Hivatalos helyre el sem indulok verebek nélkül. És kivettem a kabátom zsebéből az egyetlen könyvemet, melynek az a címe, hogy Városi veréb. – Jaj, ez jó! Nagyon jó, legalább van a címében is valami szokatlan, valami furcsa és majdnem érthető…

Kérdem Cinitől, mondd, miért nem jó a te könyved, az Epepe? Azt feleli, azért nem jó az Epepe, mert abban csak egy ismeretlen nyelvről van szó, az is csak nyelvészkedés. És azért sem jó az Epepe, mert van benne kupleráj, ami nem való egy könyvbe. A te verebes könyvedben van kupleráj? Mert ha van, azt onnan ki kell hagyni!

Mondom, ha úgy vesszük, nincs, ha másképpen vesszük, akkor van benne kupleráj is.

– Ezt hogy értsem? Van, vagy nincs?

– Ha a sorokat nézzük akkor nincs benne kupleráj, de ha az életet, vagy a világot nézzük, akkor az egész könyv tele van kuplerájjal.– feleltem talányosan, de Cininek jól vágott az esze, azt mondta, akkor rendben van minden, indulhatunk Csepelre.

A marosvásárhelyi várban működik Kedei Zoltán festő barátunk korszerű, családias hangulatú műterme, ide hívtak meg engem a napokban, hogy legújabb könyvemet bemutassam. Ahogy megérkeztünk a vár kapujába, eszembe jutott Karinthy Ferenc könyve, az Epepe. Arra gondoltam ebből baj lesz, mert az én könyvem címe sem jelent semmit. Mert milyen cím az, hogy Bekameron? Semmilyen. Szokatlannak szokatlan, furcsának furcsa, ráadásul érthetetlen. Ha Dekameron lenne a címe, azzal sem mennék semmire, mert olyan már van, sőt, „nagyon van” már a világirodalomban. És különben is, milyen könyv az, amelynek már a címét is meg kell magyarázni?

Az Epepe rossz könyv – a szerzője szerint,– pedig még kupleráj is van benne, az enyémben egy apró, egyszemélyes kupleráj sincs, hogyan állok majd az olvasók elébe?

A könyvbemutató azzal a ravaszságommal kezdődött, hogy a Bekameron mellé kitettem az asztalra még két másik olyan könyvemet, amelyek néhány évvel ezelőtt jelentek meg. Arra gondoltam, ha a Bekameron az Epepe sorsára jutna, s nem kérne senki autogramot rá, akkor ott van a másik kettő, hátha azok sikeresebbek lesznek. De nem így történt! A másik kettő nem kellett senkinek!

Ebből azt a tanulságot vettem ki, hogy jól teszi az író, ha olyan könyvet ír, amelynek első ránézésre nincs semmi értelme.

Donáth Nagy György felvételei

*************************************************************************************

Szülőföldszerelem

Irodalmi Jelen, 2017, március 19

„A félelmekkel bekerített ember számára a megoldást, a segítséget az a Mindenható adhatja, aki betöri, azaz kinyitja az ajtót, szabaddá teszi az ember, a költő lelkét” – Nagy József Levente Csillagok közt kifeszítve című verseskötetét Komán János értékelte.

Nagy József Leventét erdélyi költészetünk élvonalbeli alkotójaként tartom számon. Erre a megjegyzésemre valaki legyintett, évei számát emlegetve. Az ismert szólást parafrazálva válaszoltam: nem az évek száma teszi a költőt, hanem írásművészetének minősége. Marosvásárhelyi költőnk első verskötetének immár harmadik bemutatóján lehettem jelen. Először megzenésített költeményeinek előadásait hallhattam, utána a Pallas-Akadémia Könyvkiadó szerkesztőjének méltató szavaira figyelhettem föl, melyet jól fölkészült versmondók hitelesítettek.

Nagy József Levente 1957-ben született Marosvásárhelyen. A Bolyai Farkas Líceumban érettségizett 1976-ban. A kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1981-től Marosvásárhelyen, Szászludvégen, Pókában, és 1991-től ismét Marosvásárhelyen folytatta református lelkészi hivatását. Versei 1981-től jelengettek meg a romániai és magyarországi lapokban. Szerepelt Az eltérített felvonó (2011) című antológiában. Csillagok közt kifeszítve című kötetét a Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2015-ben adta ki.

A szerző 84 költeményének egyharmada szerelmi líra. Néhány verse a változó világ tüskéitől sérült alkotó zaklatott lelkiállapotát érzékelteti (Többé nem megyek, Bereksirató, Kiszámoló, Részbontó). De akár idézhetnénk a Bereksirató fájdalmas kérdéseit is: „hol vagy Maros ölelte félsziget, / Rozsnyai berke, Udvarfalva éke, / horgászó suttyó, parancsoló gyerek, / első szerelem, bokoralji béke? / mindent kivágtak idegen kezek, / kékesen lángolt a fejszéjük vasa, / s a gyep helyén holdbéli kráterek, / hogy ez a táj többé ne legyen haza.”

A Részbontóban a szerelmi líra hangja összecsendül a szülőföldszeretettel: „… fele élet, fele ábránd, / ott egy haza, itt egy ország, / eddig Várad, onnan Ártánd, / a sorsomat széjjelhordták, / félig csöndben, mégis zajban, / félig ördög, félig angyal, / minden rendben, mégis baj van, / tele vagyok hiányoddal.”

Mintegy húsz négysorosának és rövidebb versének inkább eredeti gondolkodásmódjára, mint művészi megfogalmazására figyelhettem föl. Hiszen minden írásmű első és legfontosabb követelménye a világos közlés. Korunk poétikájának egyik jellemzőjét a következő feladvánnyal fogalmazhatnák meg: találd ki, hogy mit akarok mondani! Nagy József Leventének nincsenek ilyen divatos keresztrejtvényei. Többször is segítséget, tanácsot kér, megoldást keres az emberben élősködő hiány és bezártság felszámolására. És ez a hiányérzet szerinte azért születik meg benne, mert „a világ kifordított lélek / s benne a hiány – Isten lakik” – írja Bekerítve című négysorosában. Az ehhez hasonló gondolatok uralják az egész kötetet: „ki magába néz elszédül / világnyi mélység legbelül / a lélek / vékony fonál a sikolyom / de hiába kapaszkodom / ha félek / belülről zárva életem / törd rám az ajtót Istenem / úgy kérlek” – írja a Világnyi mélységben. Ezek szerint a félelmekkel bekerített ember számára a megoldást, a segítséget az a Mindenható adhatja, aki betöri, azaz kinyitja az ajtót, szabaddá teszi az ember, a költő lelkét. Gyakran fordul ilyen-olyan formában faggató kérdéssel az Úrhoz: „a tett után a csend mögött / a gondolat és szó között / a szív mélyén hol jég rian / ó mondd Istenem ott mi van?” (Faggató)

Legsikerültebb alkotásai (Üzenj kedves, Ha elalszik bennünk a világ, Ha elmegyek, Bújócska, Rád adom lelkemet, Hiányod átölel) közül külön figyelmet érdemel a Csillagok közt kifeszítve kötetcímadó verse:

Út lennék, hogy el ne tévedj,
Pirkadat, hogy velem ébredj.
Madár lennék, ha te dallam,
Dallanálak szakadatlan.

Ha te kés vagy, én a kenyér,
Kerék leszek, ha te szekér.
Ha te hal vagy vízzé válnék,
Ha fa volnál, én az árnyék.

Lennék szemeidnek kékje,
A ruhádnak csipke-éke.
Lennék fájás, mosoly, s átok,
De sötét van, alig látok.

Kerestelek, s nem talállak,
Űzött vagyok, mint egy állat,
Ösvényt, csapást elveszítve,
Csillagok közt kifeszítve.

A fent idézett művet erdélyi magyar költészetünk legszebb szerelmi költeményei közé sorolom. Ám amikor az írásmű értelmezésével akarok foglalkozni, hiányérzetem támad, mert nem tudom, mikor született a vers. Meggyőződésem szerint egy szépirodalmi alkotás hitelesebb értelmezését csakis a szerző életének, sorsának, társadalmi vagy politikai hovatartozásuk ismeretével lehetséges tökéletesebben elvégezni. Gyanítom, hogy a hatvanadik év küszöbére lépő költő egyik fiatalkori költeményéről beszélünk. Gyanúmat azzal igazolom, hogy a kötet elején tizenhetedik darabként szerepelteti a szerző, így a fiatalkori reménytelen szerelem föllobbanásaként tartom számon.

A rendező hangsúly – Szabédi László elfogadható fogalomhasználata szerint*  – jól érzékelhető nyomatékkal soronként két négy szótagos ütemet teremt, és ezeknek a szabályos váltakozása zenei hangokat hallat, ősi magyar ritmusunkat élteti. A népköltészeti alkotások többségére jellemző nyolc szótagos verssorok egyszerű, népi jellegét a páros rímek is fölidézik. Három rímpárja – a felszólító móddal, a birtokos személyraggal és a határozói igenévvel rímeltetett sorok (tévedj-ébredj; kékje-éke; elveszítve-kifeszítve) – szintén a népköltészet rímtárát juttatják eszünkbe. Ebben is az asszonáncok uralkodnak. Csak egyetlenegy tiszta rímmel találkozunk. Nem a szakmai gondosság, hanem az önkéntelen természetesség diktálja ezeket az összecsengéseket. A költemény tüntető szépségét az első három szakasz tizenhárom metaforája emeli ki, melyek mély emberi jóságról, szeretetről beszélnek. A második szakasz ellentétekre épülő nyolc metaforája és a feltételes módra támaszkodó ismétlések, akárcsak a lenni ige változatai – nyomatékosító szerepükkel – jelentősen hozzájárulnak a művészi szépség kidomborításához. Ezt pedig semmiképpen sem lehet egy legyintéssel elintézni.

Komán János

*Szabédi László: A magyar ritmus formái. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó. Buk.,1955.116.o.

************************************************************************************

Két vers – egy témára: Hadnagy József és Albert-Lőrincz Márton

 

Hadnagy József: Nincs más út, talpra

 

Családi kör − mondja Arany,
s szavalja ma is Petőfi:
Talpra magyar! −Talpra család!
Nyelved, hazád más nem őrzi.

Kerek e földön nincs más út,
most talpra kell állni újra:
csak egy gyerek halott család −
üres házak doha súgja.

Aranyból van szívük, szájuk,
de sem Arany, sem Petőfi
nem válthat meg: tüzük kihuny:
üres ház csak hamut őriz.

Családi kör – mondja Arany,
s szavalja ma is Petőfi:
Talpra magyar! − Talpra család!
Nyelved, hazád más nem őrzi…

Arany és Petőfi. Forrás: https://www.pinterest.

 

Albert-Lőrinc Márton: (Úttalan utakon)

 

              Hadnagy József: Nincs más út, talpra c. versére

 

Magyari kör – de bezárul,
Ha a család … ha elárul.

Talpra család – ne tétovázz,
S ez nem császártól jött ukáz.

Költő beszéd, lárifári?
De csak annak, ki nem érti

Szép magyar Mária siralmát,
S hullni hagyja kalárisát.

 

**************************************************************************************

Szépréti Lilla emlékezete

 Sebestyén Mihály

 Szépréti Lilláról idézetek között bujkálva

Ha el nem ragadja el kegyetlen és vak halál, most lenne nyolcvanéves*. De már két és fél évtizede nincs közöttünk. Alkotókorának kiteljesedése igazán kilencven után kezdődött, amikor megszabadulva a politkai szöveggyártás koloncaitól és a musz-anyagok kötelmeitől, azt írhatott volna, amit szeretett. Nem, nem így igaz, élete végéig tulajdonképpen azt írta, azt hordozta magában és adta közre, amihez igazán ragaszkodott. Mint egyik méltatója írta, neki nem volt mit szégyellnie, eltagadnia 1990 után, jóformán minden sora vállalható volt. Ráadásul volt a fiókjában egy remekmű, benne nem kellett csalódniuk a kiadóknak és olvasóknak e tekintetben.

Szépréti Lilla és olvasói egy emlékezetes könyvbemutatón

Érezték ezt a többletet az Új Élet szerkesztőségében, ahol 1959-től haláláig, 1992-ig dolgozott, hiszen az ott szolgáló bértollnokok és bérszerkesztők mindent elkövettek, hogy színes riportjait, ragyogó múltfeltáró, leletmentő írásait módszeresen „szürkítsék”. Nem, még Sütő András képes lapjában sem lehetett azt és úgy írni, ahogyan azt a szerzők szerették volna.

Azt hiszem, Pomogáts Béla mondja róla, aki felfigyelt az íróasszony kivételes tehetségére, és terjedelmes esszét kerített utolsó jelentős munkája, családregénye köré, mögé, hogy egy romániai magyar lap riportereként járta Erdély tájait, és számolt be az erdélyi magyarok életéről. Riporteri tapasztalatai nyomot hagytak elbeszélő művein is, egy-egy érdekesebb történetének vagy alakjainak személyes háttere van. Mindig érdekelte az asszonyi sors, műveiben nagy életismerettel és sok szeretettel mutatta be az elmúlt évtizedek erdélyi magyar asszonysorsát.

Még családregénye is olyan volt, amit a kiadó várt, mi több, még az árát is meghirdették a kiadó éves előzetesében, aztán a szerkesztő, a cenzor, a kiadó riadtan visszahőkölt, kihátrált, nem, ezt nem lehet kiadni, nincs benne a hivatalos történelem alattvalóknak szánt, alattvalókról szóló irodalmi változata, nem tükrözi a termelőeszközök és a tulajdonviszonyok alapvető ellentmondását (antagonista, na halllod!), nem respektálja a Trianonban lefektetett határokat, ki-be mászkálnak az alakok, nem viseli magán a mű az ad usum delphini „jóindulatú” hasmisítvány-tanúsítványát.

Az ám család! 1937. március 14-én született Brassóban. Nem Brassó környékén, nem valamely eldugott kis faluban, hanem a nagy, nyüzsgő, sokarcú, soknyelvű és -nemzetiségű, patrícius, élénk forgalmú városban. Olyan családban, amely százados nevezetes okiratokkal bizonyítható múltra tekint vissza. Magyar-német családban, apja felmenői Lőcséről indultak el, oda meg a XIII-XIV. században érkeztek német földről. Családnevüket politikai polgári meggyőződésből a XIX. században Schönwisnerről Szépréthyre magyarosították, más magyarérzelmű magyarországi német (cipszer szász, szepességi) családokhoz hasonlóan. Őket nevezték ungar-deutschoknak, akik 1939 után sem tértek vissza az akkor kétségtelenül előnyösebb teljesen német identitáshoz, feledve/eltiporva a korábbi kettősséget. Többnyelvű családból, ízig-vérig polgárcsaládból jön, amely orvosokat és lelkészeket, tanárokat és mérnököket, tanítókat, tudósokat és jogászokat, magas rangú hivatalnokokat és szorgos kereskedőket, vállalkozó iparosokat, gyógyszerészeket adott a hazának. Mert akkor a haza Közép-Kelet-Európa volt, és ezen belül is az akkor még szét nem hurcolt dunai-tiszai ország.

Nagyapja, a brassai magyar gimnázium, a mai Áprily Lajos gimnázium alapító tanára, majd igazgatója ezzel a megbízatással vállalta el, hogy az ország másik sarkába, az erdélyi végekre, Brassóba jöjjön, itt telepedett le, itt alapított családot. Egy századra ez volt a szűkebb család otthona. Ez határozta meg Szépréti Lilla, az unoka életét is. Innen kapta az indítást a történelem szeretetéhez, a múlt nem rajongó, hanem reális, materiális értékeléséhez. Apja mérnök, ám a jövendő írónő 1954-ben, érettségije után a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom karára felvételizik.

Kínos-kemény időszakban diák Kolozsvárott, hiszen harmadéves, amikor 1956 őszén megrendül az addig szilárdnak hit világrend, a magyar forradalom híre eléri Erdélyt is. Aztán a megtorlás és az inkvizítorok által vezetett tisztogatások, majd az egyetem eltüntetése, „egyesítése”. Ami őt már csak alig érinti közvetlenül, hiszen 1959-ben eljön Kolozsvárról, és Sütő András lapjához, az akkoriban Művészetről Új Életre átmázolt folyóirathoz kerül.

Nem baj, lehet folytatni az írásokat a művészetről, színházról, irodalomról, országjárásról, természetimádatról, no azért kell egy kis építőtelep és magaskohó, toronydaru és bányászcsille, és a lap címében föltett „új élet”, szépséges vidám szocializmusriport is, amely úgy tűnjön, mintha véres valóság lenne. Mindenkinek be kellett állni a sorba, de nem mindegy, minek jár utána az újságíró, hogyan adja közre. Lilla az ország minden sarkába eljutott, szóba állt románokkal és lipovánokkal, maradék szászokkal-svábokkal és székely-magyarokkal, az emberi vonásokat kereste a kor komor és bornírt orcáján. Még mindig lehetett az épített örökségről, Erdély szépségeiről írni, képeket közölni és hozzá kommentárokat, olyanokat, amelyek egy ki nem mondott játékszabály szerint íródtak. A cenzúra: „Én tudom, mit akartál írni, de tedd minél ködösebbé a nemkívánatost, nézd, most az egyszer elnézem neked, mert…” A szerző egy idő után megtanul dekázni, mérlegelni, cselezni, óhatatlanul próbál módosítani első felindulásán, másként fogalmaz, rejt és céloz, az olvasóközönség pedig rögtön két entitássá esik szét, az értőkre (vájtfülűek, „vájt szeműek”) és nem értőkre (újságbuták és butíthatók).

A RMIL-ben, irodalmi lexikonunkban olvasom róla: „1964-ben az Utunk riportpályázatán első díjat és a Dolgozó Nő novellapályázatán III. díjat nyert, ezek az írásai voltak első publikációi. Prózai írásaiban jellegzetes nőtípusokat ábrázolt; a gyermekregényei, meséi is kedveltek. 1968-ban szerepelt a Megtalált világ című antológiában. 1969-79 között Marx József fotóival illusztrált színes riportokban mutatta be az Új Életben Erdély nevezetes műemlékeit: várait, kastélyait, székesegyházait. Az Utunk, Igaz Szó, Előre, Dolgozó Nő, Vörös Zászló, Jóbarát, Keresztény Szó, A Hét, Palócföld stb. közölte írásait”.

Aztán egy öt esztendővel ezelőtt közölt visszemlékezésben találtam róla a következő sorokat: „Hogy miket írt a lapokban? Először is miket nem írt: nem méltatta a Ceauşescu házaspárt és »pártunkat«. De rengeteg riportot készített Szatmártól Konstancáig, Temesvártól Suceaváig. Erdélyben majdnem minden városról írt. Sok faluban járt, nemcsak a hétfalusi, hanem a moldvai csángókat is felkereste. Tematikája is nagyon változatos volt. Részt vett szív- és agyműtéten, éjszakai mentőn, iskolákban, múzeumokban riportozott, írt művelődési rendezvényekről, közéleti személyekkel, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel, folkloristákkal készített interjút. Bűnügyi témákról is írt, ezért járt a bíróságon, rendőrségen, még a börtönben is”.

És a könyvtárban. A Teleki Téka és a megyei könyvtár hűséges olvasója volt. Könyvtárosi szempontból az a fajta kutató volt, aki nem hagyja lustán elheverni a kiszolgálószemélyzetet. A kihordott könyvek, lapok, dokumentumok utalásokat tartalmaztak, azokat is meg szerette volna nézni, utánajárni. Lapozott a kartotékok között, bibliográfiai utalásokat hozott ki a szolgálatosnak, aki újabb halom könyvvel – ha szerencséje volt és az elődök gondoskodtak a könyv beszerzéséről annak idején – cipekedett vissza. A műemlékek érdekelték, az erdélyi múlt, amelyről a kisebbségi magyar nem tanulhatott, csak hallott mindenféle mendemondát. Szerencsés volt az az ember, akinek könyvtárában rejtőztek efféle forrásmunkák, valóságos kincsek. Forgatta Orbán Balázst, emlékszem, és Bíró József erdélyi kastélyokról írott monográfiáját, Győrffy György, Entz Géza, Kelemen Lajos, Benkő Margit, Imreh István, Egyed Ákos, Benkő Samu, Jakó Zsigmond könyveit, sokszor tanácskozott Deé Anikóval, Tonk Sándorral, Dankanits Ádámmal, ha éppen egyszerre olvastak a könyvtárban, meghallgatta Bözödi György bölcs tanácsait. És megírta, közzétette 1981-ben legnépszerűbb könyvét, a Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről című útikalauzát, melyhez Marx József fotóművész készített fényépeket. „Ez a könyv nagy siker volt, sokat jelentett Lilla és Marx József fotóművész számára, akivel szívesen járt terepre” – írja férje, dr. Zsigmond Károly egy hozzám eljuttatott visszaemlékezésben. „A könyvet, ami az akkori viszonylatban csak kis példányszámban (5000) jelenhetett meg, nem is vitték több könyvesboltba. Vásárhelyen az Eminescuban, ahol azt Oláh Tibor méltatta a bemutató alkalmával. Pár óra alatt, amíg Lilla dedikált, a több mint ezer példány mind egy szálig elkelt. Kint a lépcsőkön álltak sorban az emberek.” Egy orvosprofesszor meg is jegyezte, végre az emberek szellemi táplálékért állnak sorban, nem élemiszerért.

Egyébként? Egyébként két gyermek anyja, művelt volt és érzékeny, törékeny és kitartóan konok, szépérzéke rendkívüli volt, jól tájékozott a művészet- és művelődéstörténetben, híve a civilizációtörténetnek, az életmód és kulturált környezet, a bútorok és szokások, az arisztokrácia és a polgári világ titkaiban jártas, a régi mindennapok szerelmese.

Az előbbi bekezdés nincs ellentmondásban az utóbbival. Így egész és teljes az emberi lét. Még az olyan kettétörött, túl korán bevégeztetett, mint a Szépréti Lilláé, aki nem messze Árva Bethlen Kata valamikori olthévízi magányos könyvtárkastélyától egy közúti balesetben lelte halálát (1992. május 15.).

Nekrológját a Látóban a régi munkatárs, Éltető József írta meg. „Férfias pályán dolgozott, ugyanis publicista volt. Ilyen minőségében soha nem volt tekintettel azokra a borzalmasan aktuális és borzalmasan fontos szempontokra, amelyek ugyebár e mesterségben meghatározóak. Azt hittük, hogy ez valami úriasszonyos naivitás. Hogy reánk vár a feladat, hogy korrigáljuk. A szétzúzhatatlannak vélt vastraverzek tojáshéjszerű roppanása tárta elénk megfellebbezhetetlenül, hogy neki volt igaza, hogy úrilányos naivitása egyszerűen emberi bölcsesség volt.”

Emlékét őrzik olvasói, azok, akik meséin nőttek fel, és azok, akik műemlék-tárlatvezetései nyomán ismertek rá a szülőföld megismételhetetlen szépségére és pusztulására.

Népújság, 2017. március 11.

* Szépréti Lilla (eredeti neve Szépréthy; írói álneve Zsigmond Márta; Brassó, 1937. március 14. – 1992. május 15.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9pr%C3%A9ti_Lilla

***

Jászberényi Emese

 

Grófnők voltunk Keszthelyen

 

Marosvásárhelyen a szakma emberei elég jól ismerik egymást, így történt velünk is. Szépréti Lilla az Új Élet szerkesztőségében dolgozott, én a rádiónál, főként a színházban találkoztunk, s csak a gyerekekről beszéltünk. A rádió megszűnése után kis kitérővel az Új Élet szerkesztőségébe kerültem, akkor ismertem meg közelebbről.

Szépréti Lilla fotója a Festetics-kastély bejáratánál. A képen (jobbról) Gálfalvi György, Jászberényi Emese és Nagy Miklós Kund

Milyen volt szőkesége? – a költő szavaival ellentétben ma már tudom, s azt is, hogy szép volt, nőies, halk szavú, precíz, pontos. Igen halk szavú volt, de amikor hazajött egy hosszabb riportkörútról, legyen az a távoli Temesvár, Konstanca, Suceava vagy éppen a közeli Bözöd, lelkesen mesélte a történeteket, a kalandokat, az emberi sorsokat, amelyeket aztán riportokban örökített meg. Különösen a kastélyok, régi várak múltja és jelene érdekelte, talán mert Brassóban született, s a város és a környéke is ezt sugallta. Nem véletlen, hogy hét könyve után 1981-ben megjelenteti Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről című könyvét Marx József fotóival. Oláh Tibor mesélte, hogy az 5000 példányszámban megjelenő könyv bemutatásakor több ezer példány elfogyott, akkora volt az érdeklődés. Sütő András is azonnal lereagálta: „Ez a könyv Szépréti Lilla barangolásainak krónikája, a mi múltbéli örökségünk mohás kőfalai felé mutat. Történelmi műemlékekről van szó, és arról, hogy aki nem ismeri múltját, nem érti világosan a jelenét sem”.

Az 1990-es változást örömmel, lelkesen fogadta. Bár előtte is nagyon sokat dolgozott, és mindig az értékeket kereste, most szabad volt mindenről írni. Lubickolt a témákban, legyen a helyszín nagy- vagy kisváros, családi otthon, omladozó vár, templom. A február 10-i könyves, gyertyás tüntetésre együtt mentünk ki, délelőtt még a szerkesztőségben voltunk, és azon gondolkodott, hogy vajon hányan leszünk. Igen, a könyv és a gyertya a szimbólumai voltak. Felejthetetlen volt az a nap, éreztük, hogy valami csak elkezdődött. Százezer ember ajkán szólt a Miatyánk, és az ima utáni némaságból valami hatalmas erő érződött a levegőben. Igen, valami elkezdődött. Egyre népszerűbbek lettünk az anyaországban is, több meghívás érkezett. Így 1991. május 3-5. között a Berzsenyi-Helikon társaság hívott meg Keszthelyre. A téma nagyon érdekes és időszerű volt: „A kisebbségi magyar sajtó és tömegtájékoztatás Európában, nemzetiségi sajtó és tömegtájékoztatás Magyarországon.” Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Magyarország képviselői vettek részt rajta. Marosvásárhelyről Szépréti Lilla, Gálfalvi Gyögy, Nagy Miklós Kund, Káli Király István és én kaptunk meghívást. És a másik nagy ajándék: a Festetics-kastély adott otthont a találkozónak. És ott is szállásoltak el bennünket. Nagy Miki a rá jellemző humorával minden reggel megkérdezte Lillát és engem: „Grófnők, hogy aludtak, az álmuk könnyű volt?” Inkább rövid – volt a válasz, mert a megbeszéléseken ott kellett lenni, érdekes és tanulságos volt, de ennyi kiváló szakmabeli embert a világ minden tájáról öszehozni és velük ismerkedni, beszélgetni még nagyobb élmény volt. Az est a reggellel találkozott. És a kastélyt is meg kellett látogatni, igaz, nem mind a 101 termét, de a könyvtártermében sokat időztünk. A bútorzat, a 90.000 kötetes téka, a katonás rendbe állított könyvek lenyűgöztek. Engem a koncertterem foglalkoztatott. Vajon kik hangversenyezhettek a csodálatos teremben? Lilla jól ismerte a kastély történetét. 1745-ben kezdte építtetni Festetics Kristóf. Lillát a kastélypark nyűgözte le, sokat sétált, fényképeket készített, elfelejtett visszajönni a tanácskozásokra, sokkal izgalmasabb volt a park zöldellő fáival, éneklő madaraival találkozni. Ki tudja, mi volt a lelkében, mert nagyon érzékeny asszony volt. A parkban szabadon szárnyalhatott a fantáziája. Sosem tudtam meg, hogy írt-e valamit a kastélyról, amelyről hazafele jövet annyit beszélt. Milyen jó volna, ha ma is mesélne, tehetné, hiszen csak nyolcvanéves lenne. Nem tudom, miért kellett annyira sietnie, lett volna ideje találkozni az égiekkel. Most is magam előtt látom, amint megérkezik a szerkesztőségbe, ír, fényképeket válogat, javítja kéziratát, olykor még kérdez valamit, aztán gyorsan összapakol és megy, mert egy új, izgalmas témát talált. Mindig valami érdekeset, értékeset, szépet kívánt adni az embereknek.

Ő Lilla volt. „Földiekkel játszó, égi tünemény.” És az is marad.

Népújság, 2017. március 11.

 

**************************************************************************************

Vasi Ferenc Zoltán két verse

 

ARCCAL A TÜKÖRBEN

                                 Bartis Ferencnek

Hogy gondoltad, Feri bátyám,
testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?
Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,
fájtam, elmunkátlanodtam.
Mennék én utánatok, a nagy titkokban
egyre többen vagytok a –,
csontszú recseg bennem,
zsigerileg mélyen vagyok,
már-már öntudat- és jelentésvesztésben.
És nem segít gyógyszer, se ima, se ital.
A gyertya súlya meg úgy elnehezült,
hogy lángot se rakok rá.
Tűröm étlen, tehetetlen,
sötét arccal, morzsával szemetelt
asztal mellett,
olvaslak Téged, félreteszem,
olvasok Györét, Csoórit, Oláht, Ördöghöt,
olvasom magam, és már sehogy se értem,
miből is lesznek a magyar szavak,
mekkora tornya van a csendnek,
s ha kezem megremeg, belül, kívül,
oldalvást, dőlve betegágyra,
vagy kamion alól kihalászva,
méltó halála leszek-e majd az íróságnak?
Hová omlik a hallgatag test,
milyen harangot zendít a szív,
át merhetem rántani
értelmem hasadt tükrén
a halálos gyöngy-magot,
a végzetes határon mi lesz
a kimondott, mi az elhallgatott?
Őrzöm hangod. Talán így:
„ Itt, Bartis Ferenc. Rosszul vagyok. Köszönöm.”
Zúgtak a gépek. Virágot ültettem
egy gyárudvaron.
Épp azon a nehéz napon.

Magyar Világ, 2009. július 9.

 

***

 

ESZMÉLŐDÉSEK

 

                   Bartis Ferenc  emlékére

I.

Tengered az alkony
átcsap szikláin a szél
halálunkból
inhalálunk

II.

Könnyű Neked –
mondanám Kinek?
Hegygerincen vándoroltass
(suhog-susog a csend)
szöget veret Isten
a  Csomulungma tetejére
s ha lépek a kötélre
el ne szállj levegőtlen
bátorságában elmaradt
Esthajnalos

III.

fekete vér tébolytengere
fordul (tus!)
titkok tükrei mélyén
mosoly csörög

IV.

űzi űzi
kutyáit a Nap
harapgatják
Róka-ságomat

V.

Lelátni
rózsák gyökeréig

Olajágak krisztusreggele
(Nagycsütörtök éjszaka)

VI.

holnaputáni tegnapelőtt
holnapelőtti tegnap
Után:
Vegyétek le a követ
(lángok nélküli lángok
a versek szemhéjáról

VII.

hangya cipel áruházat
bútornak  erdőket
a városról innenről:
Fény

VIII.

kiemelem alapnak
kiszemelt hét-helyét

ergo sum
vis vitalis

2004.VII. 4. – VIII.21.

A szerzőről: Vasi Ferenc Zoltán (1966. 03. 05. Tata) kortárs magyar költő.  Legutóbbi kötetei: Érdemkeresztek, 2. kiadás, Publio Kiadó, Hédervár, 2015. (magánkiadás); H kettő O – avagy: „az éji folyó csillaga”, Kettőspont Nyomda és Kiadó, Tata, 2016; HOLDHÍDON , Blessed Hope Publishing, Saarbrücken, Németország/Áldott Remény Kiadó 2016

**************************************************************************************

Egy Tisza-örökös Arany Jánosról

Komoróczy György 

* Krónika, | 2017.03.06.

Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak, a kommunizmus idején sulykolt híreszteléseknek sokszor ellentmondanak a dokumentumok – állapítja meg Tisza Kálmán, a vele azonos nevű néhai miniszterelnök Marosvásárhelyen élő dédunokája a Krónikának a költő születésnapjának bi­cen­tenáriuma alkalmából adott interjúban. Az 1949. március 2-ai kitelepítés és vagyonelkobzás elszenvedőiként kérdezőt és válaszolót sorstársi-baráti viszony köti össze, ezért a beszélgetésben a tegező forma használata.

Tisza Kálmán felmenője, Tisza István miniszterelnök budapesti szobrának 2014-es felavatásán

– Az Arany János szülővárosához, Nagyszalontához közel fekvő Geszt a mai Magyarország területén található. A két Tisza, azaz a két miniszterelnök: Kálmán és István a geszti kastélyból indult útnak. A család egy része Trianon után Erdélyben maradt, édesapád családja is. Elöljáróban talán nem árt egy kis családtörténet, hisz Arany János emléke is indokolja ezt.

– A Tisza család a borosjenői és szegedi előnevet kapta és használta. Geszt a család történetében új szerzeményű birtoknak számít, ugyanis az egyik elődünk/ősünk 1760-ban költözött oda, miután királyi adományként megkapta a török dúlások idején odaveszett Borosjenő helyett. A szegedi előnevet és grófi rangot Tisza Lajos kapta a királytól 1883-ban Szeged városá­nak újjáépítésében szerzett érdemeiért az 1879-es árvíz után, mely csaknem teljesen elsöpörte a várost. A királyi adományozás természetesen kiterjedt jog szerint a törvényes utódokra is. Dédapám – puritán gondolkodása folytán – nehezen egyezett bele az említett méltóságcím elfogadásába, végül halálos ágyán fekvő testvérének kérésére engedelmeskedett. Már öt éve miniszterelnök volt, és még egyetlen hazai rendjelnek sem volt tulajdonosa.

Érdekes például az a történet, amikor Károly román király Budapesten tett tisztelgő látogatása alkalmával román csillagrendet adományozott Tisza Kálmánnak, s erre a magyar király személye körüli miniszter, aki egyébként a Tisza-kabinet minisztere is, azonnal előterjesztést nyújtott be a királynak, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöknek a Szent István-rend nagykeresztje adományoztassék (…). Az I. világháború után meghúzott országhatárok a Tiszák birtokait is átszelték. A Romániához csatolt birtokrészek központja Bihar megyében, Erdőgyarak községben, a Csegőd-pusztán a 19. század második felében épült kastély volt, és a miniszterelnök másodszülött fiának, az én nagyapámnak a tulajdonához tartozott. A háború után az akkori törvények értelmében nagyapám szabadon választhatott az anyaország és Erdély közt. Itt maradt. Csegődön nagyapám virágzó gazdaságot hagyott édesapámra (Györgyre), aki komoly szaktudással, modern agrotechnika alkalmazásával továbbfejlesztette azt. Fejlettségét az is bizonyította, hogy az 1945-ös földreform után is meghagyták mintagazdaságnak, ami elég ritka dolog volt akkortájt, mert a hírhedt 187-es számú törvényrendelet szerint a birtokokat 50 hektárra zsugorították.

Családunkat, szüleimet Csegődön érte az 1949-es kitelepítés, amikor minden ingó és ingatlan vagyont elkoboztak tőlünk, és kényszerlakhelyre hurcoltak bennünket Marosvásárhelyre. Majd sok-sok zaklatás, házkutatás után apámat koholt vádak alapján, a társadalmi rend elleni bujtogatás címén 14 évi kemény börtönre ítélte a kolozsvári hadbíróság. 1964-ben, ötévi raboskodás után szabadult a román politikai irányváltás következtében. Akkor engedték szabadon – amerikai nyomásra – a politikai foglyokat, rá egy évre jelentették ki hivatalosan, hogy vége az osztályharcnak. Gesztet nagyapám testvérbátyja, Tisza István (miniszterelnök) és örökösei bírták a II. világháború végéig.

– Kérlek, beszélj Arany János Geszten töltött éveiről. Hogyan került nevelőnek, házitanítónak a Tisza családhoz?

– A költő 1851-ben és 52-ben lakott Geszten, mely idő alatt már a magánéletbe visszavonult egykori bihari konzervatív politikus, Tisza Lajos (1798–1856) és Teleki Julianna grófnő legkisebb fiának, a költői hajlamú Domokosnak volt a nevelője, házitanítója. Ami most igen fontos: a szabadságharc elbukása után Arany Jánosnak is tartania kellett a megtorlásoktól forradalmi tevékenysége miatt. Szalonta környékén bujkált egy ideig, s a katonai őrjáratok ütemes lépéseit hallva a házaikba húzódott emberek azt suttogták: „Most mennek Aranyért”. De Kenyeres János szalontai szolgabírónak köszönhetően nem esett bántódása. Viszont anyagi gondokkal küzdött, állása bizonytalan volt, mert az akkori megyefőnök kifogásolta a rebellis munkatársat. Röviden: Arany János elfogadta a Tisza család meghívását, Gesztre költözött, és 1851. május 13-án állását elfoglalta. Tanítványa, Tisza Domokos akkor 14 éves volt.

Arany János személyében a kis Domokos a kor legnagyobb hazai költőjét nyerte mesterül, akit őszintén meg is szeretett. Felügyelete alatt bővíthette világirodalmi olvasottságát, s tőle vehette irányát költői fejlődése. Korai halála ellenére az ifjú költőtanítvány kötetnyi, mintegy kétszáz verset hagyott ránk, melyhez egykori mestere, a magyar irodalom óriása írt előszót. Rövid életrajzát is Arany János állította össze. A nagy költő geszti éveiről fiától, Arany Lászlótól tudhatunk meg többet, ugyanis Laci elég sok időt töltött apjánál, amikor is szabad idejében Tisza Domokossal és a hozzájuk érkező unokatestvérekkel, a Bethlen fiúkkal játszott a kastély parkjában, a tó körül.

Akkor kapta Arany Laci a Marokvas becenevet, mert keménykötésű, fekete hajú kisfiú volt. Aranynak Gesztről való távozásával nem szűnt meg barátsága Tisza Domokossal, amit gyakori levélváltásuk bizonyít. Azokban hazai és világirodalmi kérdésekről is szó esik. A költő később, gimnáziumi tanár korában is ellátogatott Gesztre Tiszáékhoz, majd Domokos is felkereste Aranyékat Nagykőrö­sön több ízben, de találkoztak ők Pesten is.

Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak sokszor ellentmondanak a dokumentumok. Például nevelői állása elfoglalásakor szállást a kastély első emeletén kapott. Az, hogy a költő a meleg nyári hónapokban szívesen időzött a kastély parkjában álló kies kerti lakásban, melynek zsuppos fedelére hatalmas bükk- és szilfák terjesztették árnyékukat – Arany szabad akaratából történt. 1971 óta Sáfrán György budapesti Arany-kutató és sok egymásba fonódó kéz munkája által az említett geszti házikóban Arany János Emlékmúzeum működik. A Tisza család Arany János emlékét mindig kegyelettel őrizte, műveit olvasta és alaposan ismerte. Tisza István miniszterelnöksége idején előadást is tartott Utazás Arany János körül címmel. Arany ízlésének nemességét, műveinek formai tökéletességét és nyelvének tiszta, bájos magyarságát Tisza István nemcsak csodálta, de baráti körökben gyakran magasztalta is.

– A bő negyedszázada kimúlt párt- és rendőrállam 50-es, 60-as éveiben hazug, rosszindulatú híresztelések kaptak szárnyra Arany János Geszten, a történelmi Tisza családnál töltött éveiről. A valóság feltárása is késztetett téged a költő geszti éveinek kutatására, tanulmányozására?

– A költő iránti tisztelet és a hézagtöltésre való igyekezet mellett motoszkált bennem egy kellemetlen, bántó gyermekkori megrázó élmény, amelyet felnőttkoromban kezdtem tisztázni magamban. Most sem panaszként mondom, csak kérdésedre válaszolok. Apám grófságáról és úgymond „kizsákmányoló” voltáról először az iskolában hallottam, Marosvásárhelyen elemistakoromban B. I. tanítónőtől. Az osztály nyilvánossága előtt történt felvilágosításokból semmit sem értettem sokáig, csak a kiközösítés keserűségét éreztem szégyenkezve. Utólag visszagondolva, valószínűleg a tanítónő a párttól kaphatta az utasításokat a földbirtokosság, az arisztokrácia befeketítésére. A korabeli sajtó is szorgoskodott ilyesmiben (Világosság, Kolozsvár; Brassói Népújság stb.).

Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a tanítónő önszorgalomból a párttól eredő sugallatokra rátett még néhány lapáttal, és túlzásba vitte a dolgokat. Természetesen már rég megbocsátottam neki – de nem felejtettem el! Tőle hallottam órán osztálytársaim előtt, hogy a népnek volt egy nagy-nagy költője, nagyon szegény volt, és apáméknál szolgált (így!), kizsákmányolták, kalibában altatták, és sokat dolgoztatták… Sokáig még otthon sem mertem bevallani az iskolában történteket. Kár volt, rosszul tettem, ahogy az a későbbiekben bebizonyosodott. De a legfontosabb most mégis az, hogy a kerek évforduló és az emlékév alkalmából gondoljunk kegyelettel az áldott emlékű költőre, Arany Jánosra, a magyar nyelv kiváló művészére és védelmezőjére.

A Tisza család története kötetben
Tisza Kálmán hitelt érdemlően megírta a borosjenői és szegedi nemesi előnevet viselő Tisza család történetét a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére, amelyben szó esik a költő geszti éveiről is (megjelent magánkiadásban is: A Tisza család krónikája, Marosvásárhely, 2003). A szerző írásának ezt a mottót választotta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” (Arany János: Domokos napra, Geszt, 1851. augusztus 4.)

**********************************************************************************

„Színekben élem álmaim”

 

Hommage à Kedei Zoltán

 

Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában

A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat.”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolc órai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt.  Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek…a kék nyugodt… transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt…,a barna belső szépségével áraszt meleget…,” a krapplak, a sárga, a fehér, a fekete…Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük… Szürke szamár minden kapuajban.” (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)

1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A  művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-laki műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán, a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok,  festőművészi ’színvallás’.

Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!… Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban.”

Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a Vár-laki összejövetelek  szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.

„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom… – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem…Letörlöm orcámról a szégyen pírját…Vár-lakom ablakán beragyog a fény…Festeni, festeni, festeni…Fény!”

Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András.  Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.

A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs-alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról, egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.

Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázsalkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzés-értékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.

Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.

Doszlop Lídia

      

***

 Műsorrend

2017. március 1., Vár-lak

 1. Földi szerelem

Kilyén Ilka

Viaskodom szavakkal, színekkel, formákkal. Viaskodásom  költői töredék, álmaim letisztult oldószere.

Behúzott fékkel a csúcs felé tartottam, magányos tányérra kerültem. Visszanéztem az illatos mezőre, fölölborult a kép. Megszólalt az ősi dallam: je t’aime.

Variálom a szavakat, recseg a cinizmus.

A lehetőséget kezembe tették, a szívembe zártam, el is veszítettem, azóta futom pályámat a holnap elébe. Földhöz lapulok,  mint a szerelem.

Az egek kapuja tárva, nyítva áll, besétálhatok, de előzöen cellába kényszerítem  a titokhazugságot, és darabokra töröm a konvenciót.

A poézis hullámhoszán térdre erszkedem, és faggatom a történeteket.

Letarolták a mezőket. Kiszáradt a föld. Omladoznak a házak.

Legyőzhetetlennek látszik a távolság. Elismerem: dőreségek vesszőparipája.

Álarc mögé rejtőzött a nemzet. Nem látom a holnapot.

Házak, ablakok, sorsok, életek,  hínár és  sár, mindent kifecsegnek,  vászonra kerülnek. Szót kérnek a rózsaszínek, a szürkékkel nincs amit kezdenem. A természet őrzi titkait.

Megszakad a képírás…………………………………………

Gyermekorom szép emléke az édesanyám virágos kertje, a virágok még virágoztak. Virággal szebb az élet. – Itt élned, halnod kell – jelezték a virágok.

Söpört a szél az útmenti köveken, hadak  masíroztak, jelképek úsztak a vízen. Vergődtem a szélben. Egyszer fent  lebegtem, máskor lent hevertem. Lábnyom voltam sárban, fűszál az iszapban.

Magasra emelem kezeim, belém rekedt a tanúskodás, körülbástyázott a szemlélet. Megtörik a messzeségbe ívelő vonal, eltűnik a harmónia.

Szétforgácsolódnak a tények és a hagyományok.

A közismert játékok figyelmeztetnek a megrekedt pillanat perverz fájdalmára. A telítettség sorsformálásának rémületében buktatót támaszt az ábrázolás.

A buktatóért kárpótol az Isten.

Piszkálom a tüzet, megadja magát a kép.  Harsog a  szél, lobban a láng, beszélnek a gyökerek.

Hajszaküzdelem, megrekedt  holnap. Fékezek és várok. Az izgalom mámorában sistereg a zuhogás.  Feltör a sikoly, fokozódik a pillanat perverz fájdalma.

Mementó a hároméves munkaszolgálatból: egyetlen fénykép: foltozott, acélszürke dokkruhában. Édesanyám megsárgult levele:

”(…) mintha te érkeztél volna haza, olyan boldogan néztük a képedet,

(…) most tettem fel egy kis csomagot, használd egészséggel.” 

–  Miből futotta csomagra 1953.VI. 20-án ? – kérdezem 45 év távlatából.

Álhatatlankodnak a képek, emlékeztetnek lekopott létünk vérfoltos félelmeire. Letörlöm orcámról a verejték cseppjeit, a visszatérő dolgokat új ruhába öltöztetem.

Bagatell csökmökök, sziszifuszi álmok. A porond szélén csilingel a jóság.

Megosztom Vele álmaim.

A történelem cséphadarója  pergeti a  szavakat: hullanak a csengő szavak, nő, egyre nő a gondolat értéke.

Várom elmúlását árnyékboldogságnak.

A műterem ablakán beragyog a fény.

***

 2. Az élet mint egy piramis

Népújság, 2004. november 28.

Székely Szabó Zoltán

A hetvenötéves Kedei Zoltán irigylésre méltóan fiatalos, telve energiával jön-megy, dolgozik, jóllehet ötévenként bejelenti: kész, vége, nem fest többet. Az 1929. november 29-én  született művészt Borbély László országgyűlési képviselő, a Bernády Alapítvány elnöke és Csegzi Sándor alpogármester köszöntötte pénteken, a Bernády Házban. A színes albumot, melyet az alkalomra adott ki a Mentor Kiadó, Káli Király István igazgató „azon melegében”, frissen hozta el a nyomdából. Kedei Zoltánról és festészetéről Nagy Miklós Kund, a kismonográfia szerzője beszélt.

–     Úgy érzem, hogy egy kicsit ide költözött a Bernády Házba a műterem a marosvásárheyi középkori várból, a VÁR-LAK, amely mindenki számára mindig nyitott, alig van közöttünk olyan, aki meg ne fordult volna Kedei Zoltánnál. Az a tizenkét nagyobb kompozíció, melyet most itt láthatnak, azok a várbeli műteremből oly ismerősek – ebben a nagyszerű környezetben persze sokkal jobban érvényesülnek. Noha Kedei szinte minden  műfajban kipróbálta magát, kedvenc foglalatossága és törekvése, hogy kompozíciókat fessen.  Ezek a művek élete különböző alkotó szakaszaiban születtek,  a két legfrissebb is itt látható.

Van Kedei Zoltánnak egy rögtönzött kiállítása a várbeli műterem előterében, talált fákból, amelyeket aztán úgy használ fel, hogy átlényegítve, átváltoztatva, átminősítve festményein is felismerhetjük azokat.  A Lenn a sátor, fenn az oltár című nagy alkotása került a főhelyre, ezzel a „képíró” Kedei áll elénk, de a kép központi figurája szintén egy olyan installáció-szerű valós tárgy, amely ott található a műtermében. Ezen a kompozíción szinte minden rajta van, amivel az évek, évtizedek folyamán foglalkozott Kedei Zoltán, akár színvilágát nézzük, akár a formát. A kereszt, amely mindig is valamilyen módon jelen van képein, ha nem másként, akkor szerkezeti változatában. A totem jellegzetességei. A töviskoszorúval még tovább viszi fantáziánkat. A színei, ezek a sárgák,  narancsok, ezek az élénk,  belülről fényt, világosságot sugárzó színek, tónusok, ugyancsak jellemzők jónéhány alkotására. Ami különleges, azok a szavak, a betűk. Akár egy kínai írásban,  folynak lefelé, de úgy is tekinthetjük, mintha a magasból, az égből szállnának alá, sok-sok-sok szó, több száz, ha nem ezer is, rövidek, hosszabb szavak, össze lehet olvasni…Én egy tegnapi MTI-tudósításból kiindulva kezdtem kutakodni a képen. A tudósításban az állt, hogy Angliában a hetven legkedveltebb, legfontosabb angol szót szavaztatták meg az emberekkel, és az első az anya szó lett (mother). Megnéztem hát a Kedei-képet, rajta van-e. Igen! És ki tudja, mennyi fontos szó van még, kulcsszavak talán, melyekkel a művész egész életművét meg lehet fejteni, ki lehet rajzolni, akár a történelmet, amely ezeken a képeken mindegyre jelentkezik, akár a szülőföldhöz való ragaszkodását, akár az álmait, amelyeket csodamadarak, különleges teremtmények népesítenek be. Mint a Madárijesztő. Kedei Zoltán festményainek üzenete van, ezek az üzenetek érvényesek az otthoniak, a ravaiak számára – hiszen Kedei Zoltán nagyon ragaszkodik a szülőfalujához –, és a vásárhelyiek számára, mert ragaszkodik Marosvásárhelyhez is, amely kezdetben kényszerből lett a városa, de aztán úgy hozzánőtt, hogy nem is tudna elszakadni tőle. Mint ahogy Marosvásárhely is magához tartozónak érzi a festőt, hiszen vannak olyan emberek, akik számára Kedei Zoltán A festő. Ha felmennek a Várba, vele találkoznak.  Ez a különleges arc, a lobogó hajával, emelyet annyiszor megfestett, hogy önmagával szembesüljön, hogy önvizsgálatra késztesse magát, az emberekben a különlegesség élményét kelti.

Ő maga sorsművészetnek nevezi alkotótevékenységét. Úgy érzi, sorsát sokan próbálták rossz irányba befolyásolni, hogy minél távolabb kerüljön a művészettől. De mindig volt benne erő, hogy kitartson az alkotás mellett, és önmagát képezve, továbbképezve, folyamatosan tovább tanulva, mesterségbeli tudását folyton gyarapítva lépjen előre. Témái ciklikusan vissza-visszatérnek, akár bohócot is ábrázolhatnak, akár Emese álmát, akár a küzdelmet, amellyel mindenki a piramis tetejére törekszik, a CSÚCSra tör – akár koponyákon taposva is. Mindig fölfelé igyekszik, bár a célt sosem érheti el. Mert a csúcs mindig magasabban áll. (Mégis, milyen jó, hogy van valami, amerre tarthatunk!… )

Irigyelem Kedei Zoltánt – mondta Nagy Miklós Kund. –  Mindig van valami újabb célja, ami felé tart. Mindig lát maga előtt meghódítandó csúcsot.

Higgyük, hogy el is éri.

***

 3. Vallomás a színekről

 Doszlop Lídia Naómi

A színek gazdagítanak.

Nincs  kiválasztott színem, akár a virág, mindenik szép.

Színekben élem álmaim.

Sorskérdésekhez kapcsolódó témáim kifejezésében, más színek mellett, a vörösek és a kékek dominálnak.

Hajtanak a színek, megfogalmazzák mondandóimat, a bibor palástban közeledő hajnalt, a lángvörös égen bandukoló Napot vagy a sötét ég fénylő smaragd csillagát.

Absztrakcióimban  a szín helyettesítí a tárgyat is.

A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel a vérmérsékletemnek. Gondoskodó, könnyelműen nem pocsékol, nem szórja szét értékeit. Súlya van.  Úgyanakkor magán hordozza az örömmel járó  tudatosságot is. Hatására  diadalmaskodik az örömérzés. Gyermekéveimből hozom a vöröset, mely jelen van  a székelyruhás  női öltözetben, az édesanyám piros muskátlis tornácán, akár a falum megfakult piros fedelű házain. Bolyongok  vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat.

A vörös mellé kívánkozik a kék, párbeszédet folytatnak, s ha kell, még veszekszenek is, pozitív értelemben.

A kék nyugodt, visszafogja, és  csendesítí a vörös lángolását. Transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt.

A sötétebb tónus elmélyültebb, szárnyára vesz, és visz a tisztaság felé. A kéknek legmélyebbbb hatását  Rava szűk völgyében éltem meg:  fejem fölött, keskeny sávban, a kéknek lenyűgözött változata vitt a végtelenség felé. Felejthetetlenek az augusztusi éjszakák: a sötét ultramarin égen – kéznyújtásnyira – ragyogtak a csillagok. A hulló csillagok szolgáltatták falusi életünk tüzijátékát. Mosom a kéket, recseg a cinizmus. Tolvajt kiáltok, felhőbe szívódik hangom, meg sem hallják. A Kék elégia bánata kíséri utamat.

A vörös és a kék dialógusában ébresztem létünket, az erdélyi magatartást.

Tizenöt éves koromban barna öltönyt kaptam. Azóta is kötődöm a barnához. A barna belső szépségével áraszt meleget.

A krapplakk, világos tónusával, gyermekori örömökre emlékeztet. Lazúuros formáját használom.

A sárga sem hiányszik palettámról, bár tolakodó és nyugtalanító.  Az őrültségig felkavar (Van Goghra gondolok).

Lelki melegséget sugároz.

A felsorolásból nem hagyhatom ki a narancssárgát, a vörös és a sárga keveréke. Erőt és egészséget sugároz.

Festményeimen kevés fehéret és feketét használok. Viszont kedvelem tusrajzaimon. Együtt, közösen erős kifejezést, meggyőző erőt, drámai hatást hoz létre.

A fekete üres, hallgatásra képes fájdalma a fehér papíron életre kel.

A fehér maga a csönd, és általa nehéz felfogni az üzenetet, hisz annyira távol helyezkedik el, valahol a születés előtti időben. Provokálhatja a feketét.

A fehér ing, a fekete lajbi a szokatlan vörösben –  megmozgatja fantáziámat.

A fekete országban feloldódik a sárga emlék. Takarom fekete gyászát  a mának.

A szürkének rengeteg változata lehet. Általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben. Hamis a fényük. A szürkékkel utolsó kísérletet teszek (szürke szamár minden kapualjban). Meleg színekkel takarom az idő okozta, bemocskolt szürke falakat.

Ha nem működik a harmónia, színeim az igazság téremlékében keresik helyüket. A tudat sárga indulata, a vörös riasztó emléke ingáznak a térben.

***

Nagy Miklós Kund

4. Kedei Zoltán új képe alá

Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!… Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban. Akárha Reményik Sándor sorai buzdítanák a Toll és ecset című versből: „Ha titkos mélységek fölé hajolsz, /Hogy vásznadon egy varázs-vonást tégy,/ Ha kémleled az alkony aranyát:/ Testvér, testvérem, őrjáratra mégy!”

***

5. A mosoly katedrálisa

Kilyén Ilka

Szivárvány síkján a mosoly katedrálisa.
Fölötte sziporkázik a fény, csak ne fújna a szél.
Nem látom tőle a holnapot.
Örömmámorral lépek a mosoly katedrálisába.
A látás hatósugarával átszelem a térformát.
Növelem a perc arányértékét.
Kopott útitársként kapkodom fejem.
Hol jobbra, hol meg balra nézek.
Mennyi ember…, üres világ.
E kietlennek látszó életkeretben pózolnak vigyorgó cselédek, pogány dallamokkal éltetik a látványt.
– Szabad-e pihesúllyal, mosoly nélkül szeretni?
E gondolaton töprengve festem a mosoly  katedrálisát. Mielőtt e mérhetetlen próbálkozásba kezdenék, föliszom édes mámorát a mának.
Míg ízlelgetem az örök forrás szépségeit, keresi helyét bennem a sárga indulat, hogy megvívhassa csatáját emlékeim riasztó vöröseivel.
Kettős súllyal indulok:  mentés és menekülés. Hajnalcsillag ragyog az égen.
A hívők utcájára térek.
Imám alakot ölt.
Félszeg kacagással fölcserélem utam.
Europé a görög mitológiából visszaköszön.
Aranyeső hull a bika fejére.
Függőlegesen száll a lélekinduló.
A mosoly katedrálisa kiteljesedik, és hív a végtelen felé.

***

 6. Beszélő ecset

 Kedei Zoltán

Nem kunyhóban, nem is palotában: „oltáros sátorban” születtem. Valóságnak hittem minden álomképet, és ma, az álomkép árnyékában, cipelem a szembesülő múltat.

Novemberi szürkeségben láttam meg a napvilágot. Sírással kezdődőtt. A kar átölelt, magához szorított, de nem sikerült ennyit mondanom: édesanyám. Eleredt az eső, aludtak a fák, álmát aludta a mező. Új élet született – örök gyötrelemre.

Valamikor réges-régen, nagyapáim idejében, malomkövet  höngörgettem fel a hegyre, le a vőlgybe, araszoltam kis léptekkel.

Valamikor réges-régen marhacsordát legeltettem. Lépegettem fennebb – fennebb, nagy árkokat átugorva gurultam a végtelenbe.

Valamikor réges-régen, kánikula naptűzében homokvárat építettem. Jött a végzet, vörösvégzet, megcsúfolta építményem.

                                               *

Rádióból hírek, munka a földeken, időjárási tragédiák, börtönfelügyelőt ölnek, kalászszóró szélben utcalányok szotyoláznak, szoknyák alatt pittypangos mezők.

                                               *

Bolyongok a vörös feszűlettel. Avar zizeg, tetvek járása kaktusz tüskéjén, törött cserepeken táncolnak a szentek. Varjúsereg kering az üldözöttek földjén. Szikrázó képem lezuhant a falról.

Alábukom a Nap árnyékával. Gyűrűznek köreim. Rigófüttyös hajnalokra várva gyűjtögetem sárba tiport szentképeinket.

Asszonyok palástja, fekete ország. Menni, menni kellene valahová. Tűzvész utáni tükrözés, álomutazók időpalástja. Hallom a kitartás szimfóniáját.

Ciheres ösvényén térdre ereszkedem, az emlékezés oldja álmaim borzalmát. Kötéllel füstillatban. Csattogtatom szárnyam a keserűség párájában, képek vörösben és kékben, szélmosoly arcomon, csönd titok-fonala hangra, sugalatra, képek, képek, megfestendő létek, térdre roskadok, fejemre zúdulnak a képek, sajgó látomásaim. Golgoták világvallása, csúcsra érők csalódása, hulló fejek lázadása, csúcson túli tündöklés pusztasága, nyakkendős Szaharák homokzivatarja, tántorgó vízióim viháncoló lányai, esthomályi tüzek a Hargita ormán. Szivárványtapéta fenn az égen, gyöngyszemek Krisztus-arca a letarolt búzatáblában, illuziók és dúlt keblek között szorong örök nyaram.

Dunán, Volgán, Mississippin pokoljáratok. Nincs hely, ahová megtérhetnék cseresznyehólyagos nagy sebeimmel.

                                    *

Képek lógnak a falon. Állhatatlankodnak a megtévesztett szocreálból, hazugságból, hamis eszmék fekete gyászából, lekopott létünk vérfoltos félelmeiből. Letörlöm orcámról a szégyen pírját. Fut az élet, nincs megállás. Ébredek a játékból és fölszabadítom a formákat.

Várlakom ablakán beragyog a fény.

Hallgatok a színekre, hallgatok a formákra, kötnek a színek, kötnek a formák. Fogynak a szavak, nő a gondolat értéke, megtérek terhemmel, feltörnek a szavak, kelepcébe csal a gondolat.

Ámokfutó, csókos ölelésben rejtem groteszkségem, és faggatom a csúcsot mérő álmaim.

Lila hajnalom ébresztem a szerelem gyümölcsét.

                                        *

A játszóiszap elnyelte gyermek-lábnyomom, torzóvá lett az emlékezés. Tolvajt kiáltok. Festem a képet, fehőbe szívódik a kacaj. Menekülnék, de nincs járgány, csak piros feszület. Menekülnék, de fennakadok a háló sűrűjén.

Kényszerbérlettel csoszogok a csiszolt köveken. Magammal viszem a poros utakat. Magammal hordozom a kattogó vonatok dübörgését. Magamba rejtem a letisztult álmokat, utána majd kígyómérget oltok az elaludt időbe.

                                        *

Eladó minden.

A művészet nem eladó, nincs ára a képzeletszülte szépség-kimondásnak: ha mégis meg kell válnom valamelyik munkámtól, vele együtt adom meztelen királyságomat is – röppályám görbe vonalán kiáltok: vidd a nyereséget!

Mint groteszk álom, ajtómagasságban szárnyalnak a képek.

                                        *

Tehetetlenül fekszem a csupasz aszfalton, mint magányos tányér: laposan, mélyen, megered az eső, várok tétlen-tehetetlen árvízrémülettel.

Keresem  a helyem nyári napsütésben, keresem a helyem csöndes patakparton, keresem a helyem gránit kősziklán, megtalálom helyem kedvesem ölében.

                                         *

A művészet kinek pénz, kinek szerelem. Utóbbi a válaszom.

Valójában mi is a művészet? Szerintem: égig érő kapcsolat, csillagos égbolt, hajnal, test, gondolat, akarat, várakozás, kiteljesedés, öröm a szépségben, elegancia, érzés, emlék, szeszélyes szenvedély, megrázó benyomás, tántorgó mélység, a jelen hűsége, szárnyaló gondolat, angyalok tánca, téremlék, fénycsillag, harmónia, az elárult éj fanyar emléke, hit a szép kimondásában, amikor és ahol eltűnik az élet és a halál közti határ.

                                     *

A beszélőkönyv lapjait az idő írja, a természet formálja, és a dolgos hétköz- és ünnepnapok forgatják. Őrzöm a beszélőkönyv lapjait, megbarnulva, széthullva. Őrzöm a szavakat, a jelképeket a romlott rend felett. Ropog a keret, lassul a ritmus, ver, zakatol, liheg. Késik az oldódás. A bumeráng visszapörög. Kényszerleszállásra késztet. A fekete doboz felfedi a minden tikok titkát. Kényszerleszállásom a csönd beálltával kezdődött, mielőtt még letakarhattam volna a szarkofágot. Találkozom a szellemi bolyongás mérföldköveivel, és gyógyítok cserefalevéllel.

                                      *

Az alagútból kimásztam, mosom köveimet, kísér a bálvány, a sámán, a kereszt.

Körözök kötéllel.

Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem, az illuziók elrepültek, hintaszéken tovaszálltak. Bogra futott Ariadné fonala. A siratófalnál térdre ereszkedem.

                                   *

A látóember megrendelte, kezembe adta és figyelmeztetett, hogy eldöntötték a tér közepét. Perverz megmérettetés, akár a film, lényegtelen, párszavas fecsegés, némán kongó szólam, lefelé a lejtőn, mélység hiányával –, holott e nélkül  nincs művészet.

Szól a verkli, szűkül a perc. Megóvom voltunkat. Csupaszon, kopottan, tiportan sárban, égvörös lángok tobzódtak a piszokban.

Kezemben a tétel, bár a vágyak lassan elsorvadnak, eltűnnek a határok strand és főtér között, lányok köldökcsillárai a tér közepén.

Vár a halál csókja.

Kapkodom fejem, jobbra figyelek, balra bicegek, lebeg a nyár, pitvarajtó, macskajáték…, mennyi ember, üres világ.

                                   *

Mondom a magamét, semmi sem változik, az arcmimikás küzdelemben őrölöm a semmit és rimánkodom. Rimánkodom a két véglet között.

Festeni, festeni, festeni…

Fény.

Fotók: Donáth-Nagy György

***********************************************************************************

Elekes Ferenc köszöntése

 

 

 

Isten éltesse Elekes Ferencet születésnapján! A verset Cseke Gábor jegyzi, az igazi „varázstollat” Pusztai Irina és Péter.

 

Most jelent meg

 

ez a sötét, szomorú könyvem, amit a felhőkből szedtem össze. Borítóját pedig a gondozatlan udvarunk füvében évek óta hányódó szoborfejről „mintáztam” egy mobiltelefonnal.
Aki kezébe veszi ezt a könyvet, azt mondhatja, sok hiba lehet benne. Mert már a címét is elvétették, Boccaccio Dekameronjából Bekameron lett, ami nem szép dolog és nem helyes.
Ez igaz. Nem szép és nem helyes klasszikus író címét erre-arra csavargatni. De ha valaki elolvassa a negyedik oldalt, talán megbocsájtja nekem ezt a csavarintást. Már csak azért is, mert ebben a könyvben ennél sokkal több hiba van. Például olyan mondatokat lehet találni benne, amelyek kérdőjellel kezdődnek, ezt viszont nehéz megbocsájtani.
Csak abban reménykedem, hogy az elnézőbb szellemiségű olvasó tudja, egy írás minőségét az dönti el, ami a mondaton belül van.

Bekameron

Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak. Mondom, szépek mind a hárman. Körülbelül tíz napja egy koszton élünk, mint akik egy családhoz tartoznak. Egy napon parizer nevű felvágottat vett a feleségem, kérdem, miért vett parizert, jól tudja, én azt nem szeretem. Azt mondja, a macskáknak vette. Oda is ad az anyának egy szépen levágott szeletet. A macska meg sem kóstolja, hanem fut egyenesen a kölykeihez és a szájukba adja. Mondom a feleségemnek, vajon melyik iskolában tanulhatta ez a macska az anyai szeretetet ? És a gyermekekről való gondoskodást ? Azt mondja a feleségem, ez az anyai ösztön és ő éppen ezért a szép állati ösztönéért kedvelte meg azt a macskát, vagyis a két kölyök anyját.

Másnap ösztönösen benéztem a főtéri vendéglők ajtaján, hátha meglátnék valahol egy otthagyott sült csirkét, májat, akármit, hogy azt elkérjem, s hazahozzam a macskáknak. Mondom, ösztönösen néztem be, mert eszem ágában sem volt macskatartásra berendezkedni. Mert énnekem macskám nincsen.
Van itt egy étkezde, amelynek ablakában villany által forgatott nyárson sülnek a csirkék, illatuk elterül a tér fölött, gondoltam, oda benézek. Egyenesen hátramegyek a fehér kendővel bekötözött, testes szakácsnőhöz, aki éppen egy nagy darab, pirosra sült csirkét marcangolt kettőbe-négybe. Mondom neki finoman, kedves hölgyem, az a helyzet hogy volna nékem három macskám. Fölkapja a fehér kendővel bekötözött fejét ez az asszony, s azt mondja, neki macska nem kell. Ő szereti az állatokat, szó se róla, de macska, az neki nem kell, mert a macskák nyávognak és állandóan szaporodnak. Különben is van neki baja elég. Mondom, jogom sem lenne ahhoz, hogy azt a három gyönyörű macskát elajándékozzam, mert azok nem az én macskáim. Csak azért jöttem, hogy ha véletlenül valaki nem eszi meg a porcióját, otthagyja, s elmegy, akkor azt a megmaradt ételt tenné félre a macskáknak, érte jönnék a nap bármely órájában. És mondom neki, azért bátorkodtam hozzá fordulni, mert már az ajtónál észrevettem, hogy neki jóságos tekintete van, s a jóságos tekintetű embereket én messziről föl szoktam ismerni. Énnekem olyan szemem van. Ez a fehér kendővel bekötött fejű, jóságos tekintetű asszony megtörli a zsíros kezét, belenéz az én olyan szemembe és azt mondja nekem, nézzek föl a mennyezetre, vagy bármelyik sarokba. Fölnézek. Mondom, én ott nem látok sehol semmiféle csírke maradékot. Azt kérdi ez az asszony, hát maga nem hallott a bekameronról ? Mondom neki, hát hogyne hallottam volna én a Dekameronról, azt a nagy Boccaccio írta. Nagyon rég. Azt mondja nekem, uram, ezek mind újak, nem régiek. Az egész büfé be van kameronozva azokkal a kamerákkal, hogy ne lehessen lopni, elcsenni egy csirkecombot. Még azt is meglátnák ezek a nagyszemű bekameronok, ha én most egy szem paszulyt becsúsztatnék a köpenyem alá. Azt is ! Olyan magasra került a mai technika. Ide semmiféle élő emberre nincsen szükség, hogy minket följelentsen, ha ellopnánk egy féligrágott csirkecombot, annyira bekameráztak mindent. Azok figyelik minden mozdulatunkat, onnan, a mennyezetről. Még azt is fölveszik, hogy mi ketten itt most beszélgetünk. Még szerencse, hogy nem hozta magával azokat a nyávogó macskákat ! És a másik dolog az, hogy ne csodálkozzék rajtunk, hogy így meg vagyunk figyelve minden pillanatban, mert nem csak mi, hanem az egész főtér bekamerázva van. Különösen az átjáróknál. Hogy lássák a figyelő központban, ha valaki megbotlik, s estében kikapna egy táskát valami ártatlan személy kezéből. Mert ilyesmik is előfordulnak a mai világban. Nem hallotta, hogy amíg fölsegítettek a járdán egy magát részegnek tettető tolvajt, az a gazember kiszedte a segítségére siető pietonnak a zsebéből a drága mobilját ! A rádió is bemondta. Ezért van az a rengeteg bekameron mindenfelé fölszerelve. Legjobb, ha elmegy szépen a piacra, a bejárattól jobbra van egy üzlet, a szentkirályi emberé, vagy egészen hátul, ahol csirkeszárnyat lehet kapni. Na, esetleg ott vehet valamit azoknak a macskáknak. Csak vigyázzon nagyon, mert ha elkényezteti őket, egész nap csak nyávognak az ételért és szaporodnak. Ilyenek a macskák. Hiába szépek, ha állandóan nyávognak és szaporodnak.
Mondom ennek a jóságos tekintetű asszonynak, azért én mégis maradok a macskáknál. Mert ezek a bekamerák ugyan nem nyávognak, de szaporodni rohamosan szaporodnak. Ráadásul nem tudok bennük gyönyörködni. Minden esetre, köszönöm a piacra való irányítást. És elindultam a piac felé. Pedig énnekem macskám nincsen.

Forrás: Feriforma

Albert-Lőrincz Márton: (Nyolcvankettő)

                                                              E. F.-hez

Nyolcvankettő (belőle az utóbbi kettő
ajándékboltban, ahova én is betérek
néha) a polcon, háziszőttes kendervászon
alatt, nem vakító, inkább szűrt fényben, tehát
a tekintetet távoltartón, észrevétlen,
s pláné megvehetetlen, ott van;
plusz ezeregy
éjszakája, sok vakító, tehát fekete
csillaggal, összetéveszthetetlen rendben, a
könyvborítók börtönében, kényszerbejárás
nélkül.
Szabad engedéllyel beléphet bárki,
ha van szerencséje a komisz könyvterjesztés
útvesztőit kicselezni, van munkahelye
s pénze szomjoltó, szemüveges estebédre,
és plusz ideje egy összetéveszthetetlen
verébfürdőzés szemléjére, a felszálló
városi porban, flaszteren dagadó porban.

****************************************************************************************

Doszlop Lídia első tárlatáról

Kecskés Csaba unitárius lelkész, Doszlop Lídia, Kilyén Ilka, Gáspár Sándor

A szépet, a művészit mindannyian nagy értéknek tekintjük. A szépet nyilván ösztönösen, a művészit viszont tudatosan. Megtanuljuk, hogy van művészi alkotás, van művészi munka. Érdekes, hogy ami tökéletes, arra még nem mondjuk, hogy művészi, de ha a vízszerelő egyenletesen, biztos ívű mozdulatokkal, tehát szépen hajtja bele a közcsavart a könyökbe, arra már kijelentjük, hogy művészien végezte munkáját. Megtanuljuk, hogy a művészi igenis valami felsőbbrendűt, valami értékesebbet jelent, mint az, ami általában tapasztalható.

Doszlop Lídia: Pusztulás

De mitől lesz művészi? Alapvetően attól, hogy része a szép. Ezt ugyan mintegy 10–11 évtizeddel ezelőtt olyan erősen kétségbe vonták, hogy csak mostanság kezd visszakapaszkodni helyére természetes szépérzékünk. Persze mi a szép? Még mielőtt a filozófia és az esztétika egyik alapkérdésébe botlanánk, maradjunk a józan mindennapoknál – a szép kiegyensúlyozott, derűs, mosolygásra késztet, harmóniát sugárzik.

Érdeklődő szemek, háttérben a fiatal, kezdő alkotó mestere, Kedei Zoltán

Éppen ezért természetes, hogy mindannyian vonzódunk a széphez, és éppen ezért örvendek, hogy megnyithatjuk ezt a kiállítást, mert eleven tanúbizonysága annak, hogy fontos a szép iránti vonzódás. Gazdagabbá tesz, anélkül, hogy ezzel mást szegényítene, sőt mindnyájunkat gazdagabbá tesz, nemcsak magunkat, hanem a környezetünket is.

Doszlop Lídia: Csodavárás

Doszlop Lídia első képeit láthatjuk itt. A legfrissebb néhány hete készült, a legrégebbi két esztendeje. Közben tanult, Kedei Zoltánnál. Természetes. Minden festmény nemcsak művészet, hanem mesterség is. Vannak tudnivalók, amelyeket meg kell tanulni; magunktól is rájöhetünk, persze –  néhány évtized alatt!… Erre viszont földi halandónak ritkán van elég ideje. Különösen nem ebben a rohanó 21. században, amelyik még csak az elején van a pályának, de máris úgy zihál, mintha az utolsó métereket kellene csak legyőznie.

Ezekben a képekben szerencsére ennek éppen az ellenkezőjét látjuk – a nyugalomnak, a békének a szándékát.

Fiatal, kezdő alkotó esetében ez a legfontosabb, ha a közönsége megértheti, hogy mire törekszik a szerző. Hiszen az természetes, hogy jó néhány festményéről messziről kiabál, mintha Kedei Zoltán festette volna. Hiszen ő a mestere. Tőle tanul, mikor nyíltan, mikor lopva, hogy amit ő jól meg tud festeni, az a tanítványnak is sikerüljön.

Amit most láthatunk, az nagy részben ennek a két tanulóévnek az eredménye. Azért csak nagy részben, mert van itt néhány kép, amelyek nem Kedei Zoltán ecsetvonásai nyomán fogantak, amelyek Doszlop Lídia igazibb énjét mutatják, azt, amivel közelebb tud kerülni a széphez, ami őt igazán megragadja.

Doszlop Lídia: Nyári rezgés

Mielőtt egy-két festményről kiemelten beszélnék, hadd hívjam fel figyelmüket arra, hogy több olyan festményt látunk, amelyeken élénk és tiszta színeket találunk –, és érdekes módon, ezeknek a festményeknek a rajzolatuk is tisztább, világosabb. Az összetettebb színezésűeken sokkal erőteljesebben érezzük, hogy tanítványként húzta az ecsetet.

Persze ezekkel is közelebb kerül ahhoz a titokhoz, amely ott bizsereg mindnyájunkban, az alkotás, a szépnek a felfedezése. Éppen ezért valójában nem az a rendkívüli, hogy ez a képesség létezik, hiszen minden kisgyermekben ott rejtőzik egy zseniális művész, hanem hogy fejleszti ezt a képességét.

Doszlop Lídia is gyerekkora óta dédelgeti álmát, hogy fessen, most elérkezett az idő, és meg is valósítja ezt az álmot. A művészethez közelítve nyilván magunkat keressük, hiszen magunk kiteljesítése a cél. Ebből a szempontból teljesen másodlagos, hogy főfoglalkozásúként vagy egyszerű időtöltés céljából ül valaki a festőállvány elé. Neki mindenképpen érték. Kérdés, hogy mennyiben érték ez a mi számunkra?

Tekintsenek a képekre. Mindenik őszinte. Ezt láttam, ezt tudom, ezt értem, ezt mutatom! Láthatjuk, hogy keresi a látványban a fontosat, a lényegeset, a meghatározót, és ez nekünk is érték. Ez a törekvés számunkra is kedves, és ezt valamennyi képről megállapíthatjuk, amelyeket itt találhatunk. Abban a Csodavárásban is munka van, keresi a zűrzavarban, a viharos világban a csodát – a rendet. A Portré tűzfoltjában a természet amorf világában azt a formát látja meg, amely számunkra a legemberibb. Ezek a lényeges vonások, mellettük a komponálás, a képszerkesztés apró kulisszatitkainak keresésére kár lenne szót vesztegetnünk. Ezt már elvégezte Kedei tanár úr.

Doszlop Lídia: Ravai poézis

Én arról szeretnék beszélni, hogy a Sorsfordító – vagyis az, hogy a régi kúria lépcsősora tereket és magasságokat köt össze – arra példa, hogy a plasztikus látványban meg lehet találni a metaforát, a jelképet, amely mindenki számára világos, miközben az alkotó és legszűkebb környezete tudhatja, hogy ez közvetlenül is kötődik a címet jelentő metaforához. De éppen ez a tudás segítette, hogy meglássa a láthatóban a nagyvilágnak is fontos metaforát. Az alkotásra serkentő igazi ok tehát titok marad a nagyközönség előtt, de azt is megérezzük, hogy ebben a képben titok lappang. Máskor a címtől nyugodtan eltekinthetünk, hiszen a hatalmas mezőben, fák mellett felfénylő kis fehér templom annyira magától értetődően varázsolja ide, az őszi kiállító terembe is a nyár hangulatát, hogy ezt semmiképpen nem kell magyarázni. Annak is örvendhetünk, hogy a faluban megpillantott omladozó ház vagy pajta fala a Lídia számára nem a pikareszk érdekesség, hanem a természetes pusztulásnak a képe, amelyet idillinek is láthatunk a cirógató-vigasztaló napfény áradatában.

Nekem személy szerint az üde, zsenge, zöld domboldal képe tetszik legjobban, ebben érzem legönállóbbnak Doszlop Lídiát. A Küküllő mentén különösen sok meredek oldalú dombot láthatunk, ez a forma számára tehát ugyancsak otthonos, de benne a képben nemcsak a forma érdekes, hanem a színek sorrendje és a megvilágítás. Nem plain air festészet ez, mert a kép sokkal szigorúbb kompozíciójú, zártabb, mint amit a laza vízfestékkel Lídia elődei megvalósítottak, láthatóan nem is másolja a tájat, de felfigyel a pillanat festői hatására, hogy megörökíthesse az időt a tájban.

Első kiállítása ez a szerzőnek, amelyet remélhetőleg sok más követ még. Nézzük meg most ezeket a képeket, nyilván bennük rejlik az elkövetkezendő évek csírája is, amelyek ezután fognak kibontakozni. Kérem ugyanezzel az őszinteséggel, azzal a szándékkal dolgozzon, hogy saját magának feleljen meg, s akkor nekünk is mindig tetszeni fog.

Marosvásárhely,  2016. október 30.

Gáspár Sándor

 

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, Marosvásárhelyen, a Kövesdombi Unitárius Egyházközség Bözödi György termében   

A fotókat készítette Bálint Zsigmond         

*************************************************************************************************

JÖVŐNKRE NYÍLÓ ABLAKOK

Debrecenben él, de a szíve hazahúzza Erdélybe. Hadnagy József hatkötetes költő nem készült tudatosan az irodalmi pályára, néhány kedves ismerőse azonban arra buzdította, hogy vesse papírra a gondolatait, sőt tanácsokat is kapott tőlük. És nem bánta meg, hogy szemezgetett a verssel, vagy ahogy ő nevezi, a szépirodalom legszeszélyesebb asszonyával. Ma őt látjuk vendégül az Irodalmi találkozó című rovatunkban…

– Amikor olvasni kezdtem az élettörténetét, rögtön megakadt a szemem azon, hogy Ön egy tizenhárom gyermekes család elsőszülöttje, ami a mai világban eléggé meglepőnek tűnik, főként úgy, hogy sokan egy gyermeket is alig akarnak bevállalni. Mit adott Önnek a nagycsaládos lét?

– Elsősorban ablakot a magyarság jövőjére. Sokszor nézek ki rajta, és azt látom a legoptimistább szemüvegemen keresztül is, hogy úgy kétszáz-valahány év múlva nem lesz magyar a világon, még mutatóba’ sem. Szövevényes kérdés, de meggyőződésem szerint a nemzetfennmaradás alapvető, nem megkerülhető feltétele a nagycsalád. A kiscsalád halálos csapda, amely önmagában is „megvalósítja” Ady Endre jóslatát: „És mi nem leszünk majd szétszórva / Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tűz-dühe nem edzett / S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” (A szétszóródás előtt)

Amikor még csak kilencen ültek az asztal körül

A tendencia nyilvánvaló: a nagycsalád már ritka madár a Kárpát-medence magyar népessége körében, most a világ sok országában éppen a kis családok lassú fölbomlása folyik. Félek, hogy pár évtized múlva utóbbi is a kihalt vagy haldokló intézmények listájára kerül. Egy őrült egyszer csak kitalálja, hogy jobb az embernek egyedül, mint kettesben.A fennmaradás szempontjából az egykerendszer egyenlő a biztos halállal. Ez olyan probléma, amit alapvető szemléletváltás nélkül sem megoldani, sem túlélni nem lehet. „Aki kifelé néz, álmodik. Aki befelé néz, fölébred”, írta Carl Gustav Jung. Ez az igazság a magyar nemzetre is kiterjeszthető. A magyar egyelőre kifelé néz, gazdagságról, pénzről, szép kocsikról, jólétről, hírnévről álmodik, milliók nélkülözése, százezrek kitántorodása sem ébreszti föl képtelen, jövőpusztító kábulatából. Ha nem embereli meg magát, és nem tanul meg befelé nézni, ez a halálba zuhintó álom lesz a végzete. Nem tudok olyan nemzetről, amelyet egy másik nemzet pusztított el saját hozzájárulása nélkül.Nincs több ellensége a magyar nemzetnek, mint a zsidóknak: de emezeket megedzette a „korszakok tűz-dühe”. Olyanokká kell válnunk, mint a zsidók, akik a falat, amivel körülzárták őket, lépcsőnek használták. Nem sokan szeretnek bennünket. Ez nem öröm, de nem halálos. Viszont halálos a külsőségek cifra rongyain álmodozó önzés, amelynek − édesapám szerint − legmélyebb foka saját húsom és vérem tömeges kizárása a létből. Én, én, én!!! − mennydörgésnél hangosabb ettől a ricsajtól a világ. Ehhez képest Nobel-díjat érdemlő zeneszerzemény a gyereksírás.

 

Az UNESCO 1999-es fölmérése szerint kb. 15.400.000 magyar élt a Kárpát-medencében. Alig tizenöt évvel később, 2014-ben, ez a szám állítólag 12 millió alá apadt. Nem hiszek ezeknek az adatoknak a pontosságában, de ha csak egyharmad részük valós, akkor is vészharangok kongnak a lelkemben. Végső megoldásként fölmerülhet az is, hogy a magyar kultúrát át kellene minősíteni valamilyen vallássá, ami legalább olyan erős, mint az iszlám. Egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy kínai, nigériai idetelepedettből magyar lesz, mint annak, hogy egy magyar asszony bevállal legalább három gyermeket. Ha én volnék a kormány, a karriernél csábítóbb elismerésekkel, pénzbeli juttatásokkal honorálnám a minimum háromgyerekes anyákat. És sok kikapcsolódási lehetőséggel. A tévében is ők volnának a sztárok.Úgy vélem, hogy a felnőttekkel nagyobb gond van, mint a gyerekekkel. Jelentős részük még saját magát sem szereti, nemhogy a gyerekeket.Édesapám szegény fiatalember volt. Édesanyámnak hozománya a házasságukba gyermekien ártatlan mosolya − ami most, kilencvenegy éves korában is ki-kivirul ránctalan arcán −,  hite és tiszta szíve volt. Gyerekkoromban szegények voltunk, de édesanyám nagyon értett az ételszaporításhoz, vízzel és kenyérrel. Fehérjeszükségletünket hallal pótoltuk, akkoriban voltak halak is a Kis-Küküllőben. Testvéreim mindegyike tehetsége és szorgalma szerint boldogult. Nem hiszem, hogy többre vittem volna, ha kis családba születek. Nem hiszem, hogy egészségesebbek lennénk, ha édesanyám mindennap libacombot varázsol az asztalra. Soványak voltunk, mint az agarak, de erősek és szívósak.

Tiszta jövő

                 Megfiasodott Dávid fiam 32. szülinapjára

Ág nőtt ki belőlem,

és lám, az ágból újabb ág,

izeg-mozog,

hajlik előre, jobbra, balra,

mintha repülni akarna –

szél fújja,

ősi szél, melynek

kezdetét, végét

ember nem ismeri,

nem tudni, honnan, merre…

Most még törékeny, gyenge,

de holnap megtörténik a csoda,

a kis ág külön gyökeret ereszt

a padlóban, a betonban, a vasban,

kinövi a házat, túlnövi az ereszt,

fává nő, sziklát repeszt,

horizontot farag…

Túlnő engem is, a törzset…

Ajándék a földnek,

tiszta jövő,

új kezdet a kis test

édenkertjébe plántálva…

Rögtönzött pohárköszöntő János öccse esküvőjén, Szászrégenben

Nem volt sem televízió, sem rádió, sem magnó a házban. De voltak madarak, patak, folyó, erdő, rét, állatok és gyerekektől nyüzsgő utca a házon kívül. És volt háború a „bozgorozó” román- és cigánygyerekek ellen. És képzeletsorvasztó tévé helyett a képzelet színes széles vászna − arra vetítettem kamaszos világhódító vágyaimat. Persze volt verés is, de az is hasznomra vált, mert kifejlesztette matematikai képességeimet: pontosan tudtam, melyik „rosszaságom” hány vesszőcsapást ér. Tizenegyedik osztályos koromra rövid három hónap alatt az osztály második matematikusa lettem. Csupa kilences és tízes.

Édesapám példája ragadós volt. Zsigmond öccse hét, Ádám öccse tizenegy gyereket vállalt be. Nusi húgom tízet, István és János öcsém fejenként tizenegy gyermeket. Nem sorolom tovább, mert hosszú a sor.

Nyelvében él a nemzet. Ez igaz, de mi lesz, amikor nem lesz, aki értse, beszélje?

– Családjával több helyen, többek között Kolozsváron, Dicsőszentmártonban is megfordultak. Mi késztette Önöket a vándorlásra?

– 1953-ban a szüleim Kolozsvárról Dicsőszentmártonba költöztek. Édesapám kilenc hónap katonáskodás után (a román-szerb határon) ott talált állást mint cipész. Így esett, hogy Kolozsváron születtem, és Dicsőszentmárton szülötte lettem.

Hadnagy József

– Valahol azt olvastam, hogy a családja farkaslaki gyökerű. Ön mennyire kötődött/kötődik Tamási Áron szülőfalujához?

– Apaági üknagyapám, aki a családi hagyomány szerint részt vett az 1848-as szabadságharcban, Farkaslakán született. Onnan vetette a sors egy Kolozsvártól kb. 14 kilométerre eső faluba, Fejérdre. Ez a gyökér és Tamási Áron sokszor eszembe juttatja Farkaslakát. És egy kedves emlék is: 1976 szeptemberében, útban Csíkszeredába édesapámmal és öccsével, Zsigmond nagybátyámmal, eszünkbe jutott az 1848-as hős, leparkoltuk a kocsit valahol a farkaslaki temető környékén, és tettük egy sétát a sírkövek között.

Kíváncsiak voltunk, találunk-e Hadnagy feliratú sírköveket. Megállapítottuk, hogy üknagyapám származása nem lehet mese, hiszen a fél temető tele volt Hadnagyokkal. Kb. huszonöt-harminc évvel később Bölöni Domokossal is bejártuk a temetőt, és én értetlenkedve ismételgettem, hogy a Hadnagy feliratú sírkövek nagy része eltűnt. Akkor pattant ki Bölöni Domokos fejéből ez a feledhetetlen mondat: „Hja, a halottak is fogyatkoznak Erdélyben.”

– Kissé meglepett, hogy annak idején egyetemi hallgatóként közgazdaságot tanult, majd programozóként is kereste a kenyerét. Mi vezette Önt az irodalmi pályára? Mikor fedezte fel a tehetségét?

– Életprogramomban nem szerepelt az írás. Azonban Marosvásárhelyen a mindenható véletlen összehozott néhány emberrel, akik nemcsak olvastak, írtak is: Bögözi Attilával, Lokodi Imrével, Markó Bélával, Nemess Lászlóval, Somogyi Veres Károllyal, Vitus K. Györggyel és másokkal − ekkor kezdtem el „szemezni” a szépirodalom legszeszélyesebb asszonyával, a verssel.

Balról jobbra: Hadnagy József, Bajna György és Bölöni Domokos

Nem sok esélyt adtam magamnak, de ezek az emberek biztattak. Később megismertem Bölöni Domokost, Dusa Lajost, és nekik sem volt szívük lebeszélni róla.  Sőt, „tippeket” adtak, hogy miképpen hódíthatom meg. Olykor úgy éreztem, egészen és visszavonhatatlanul az enyém, máskor hideg, üres, érdektelen tekintettel bámult reám, mint egy kőszobor, mintha minden idők legtehetségtelenebb rigmusfaragója volnék.

– 1989-ben került Magyarországra. Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt elhagyta az országot?

– Harminckilencedik évemet tapostam, amikor szememről fölszállt az önámítás és mindenféle más ámítás utolsó ködfoszlánya is, és egyszerre láttam hátra és előre. A hátam mögött a kisebbségi kiszolgáltatottságot, elöl a szabadság kapuját láttam. Emlékezetem szerint (most milyen nagy hasznát venném egy naplónak!) valamikor 1989 tavaszán kezdett el érlelődni bennem az összes lehetséges kockázattal számoló elhatározás, hogy átszököm Magyarországra. Pár évvel ezelőtt a lányaimtól, fiamtól, két vejemtől különös szülinapi ajándékot kaptam. Megköszönték, hogy szökni mertem…

– Önmagát és sorstársait menekültnek titulált lázadónak nevezi, ami elsőre elég kemény megfogalmazásnak tűnik. Miért tartja magát lázadónak? Esetleg más megoldást is találhatott volna akkoriban?

– A szökést az akkori diktatúra elleni lázadásként éltem meg. Nem vállaltam volna be a legkockázatosabb megoldást, ha látok más kiutat.

– Hogyan jellemezné néhány szóban a váltás utáni néhány évet? Versbe is foglalta korábban?

– Előbb eufória, azután végtelen csalódás. Magyarországot szó szerint szétkapkodták. Ilyen az emberi kapzsiság: több föld kell neki, mint amit be tud járni. Inkább belehal, mintsem beérje az emberszabású kevesebbel. Amíg Magyarország úgy-ahogy kimászott a kapzsiság ásta gazdasági gödörből, külföldön kellett munkát vállalnom. Túl voltam már a negyvenen, szóba se álltak velem a munkaadók.

A Michigan-tó partján

A Michigan-tó forró partján járok,

és nézem az ég tajtékát a tavon,

kő-nehéz homlokom, mint szomorúfűz

árnyéka, furcsa sorsom fölé hajolt:

Reggeltől estig mázoltam Chicagót,

utcát sepertem úri villák előtt,

üldöztem a szélben megszökött fecnit,

és úrnak néztem minden járókelőt.

Számoltam a pénzt, mint Goriot apó,

hiánnyal bélelt ládán kuporogva,

s számoltam még nagyobb hévvel az időt,

mindvégig az idő fegyence voltam:

nagy a távolság gravitációja,

lassan múltak a percek, órák, napok…

Perzselő hőség hullámzott mindenütt,

és a tó csábított, ugorjak bele…

Marosnál, Küküllőnél több a fodra,

sok szemet bolondít dúsgazdag keble…

Életveszélyes aranyos hölgyemény,

a szíve jég, a karja, lába lián,

csipkére ragyogott szirénköltemény…

Könnyen messze sodor, mint szél a fecnit,

s búgó felszín alatt örvények tépik,

falja egymást hideg, langyos és meleg,

pára-életén elborul az ég is…

Nem ugrottam, a látvánnyal beérve

magamba merülve jártam föl-alá,

a levegőben több volt a víz, mint az

oxigén, ingujjban kaszált a halál*,

fulladozott levél és ember, nekem

meg se kottyant ‒ a létrán nehezebb

csuromvizesen, csontig kiszikkadva

glettelni, festeni az életem,

s tudni közben: mind lepattogzik holnap,

és vakolat, festék lesz padló, szőnyeg,

ha nem veszem nyakamba a világot

megint, hogyha nem szedem magam össze,

ha hit és remény kisétál belőlem,

és az akarat merő csontra fogyva

árnyékomként kísér ki-be az ajtón,

míg gyermekem kezét csak Isten fogja,

vagy az akarat megy világgá előbb,

bármily acélos ‒  itt cseppfolyós minden,

valamikor a Michigan-tó helyén

is nagy jéghegyeken sétált az Isten ‒,

mint az idő, megfordul ott a mélyben,

ahol egy perc évszázadokat jelent,

és a kristály ‒ hit és remény ‒ elolvad,

s mint Atlantiszt süllyeszt el jövőt, jelent…

Semmiség ez a kohó ahhoz képest,

hogy zsákként cipelem föl-le a létrán

sorsommal s sorsokkal megrakott magam,

s cselédként nyelem le, ha pofont kapok,

s irigylem a megállóban a léhát,

komolyat, bárkit, aki nem én vagyok…

Nem akartam én többet az elégnél,

nem kívántam én többet csak a nincs-re,

csak turista volnék itt, magyarnak és

bárkinek puszta többnél nagyobb kincse…

A van-t dicsérem, amit el nem vehet

senki, s ha bőség, hab rajta a jótét,

homokon fut, elnyeli gödör, árok,

ma van, holnap nincs a dagályos jólét…

Rengetegen fúlnak bele a többe,

mert a több gyilkol, akárcsak a nincsen ‒

ezt csírázza már a mag is a földben,

mondja ezt a múlt is, jelen is folyton,

halálörvény a több: nincs, van, nem, igen

szakállas krokodilként pörög-forog…

Nagy, súlyos háló nyomorgatja lelkem,

s vergődik benne millió más ember

is, kiknek nem jut már levegő otthon,

hiába van akár egy maratonra

is tüdejük, kihullnak sorból, bolyból,

másoknak s nélkülük zajlik a torna…

Tiszta ég, madár sincs a láthatáron,

mégis felhőbe nézek, s (azt) képzelem,

hogy a tó helyén a világot látom

cseppfolyós, csábító fodraiban…

Sose tudom meg, kié az a háló,

hogy olyan sokan akadnak föl benne,

s kipusztulnak, akár az indiánok,

s ficánkolnak, mintha az éden lenne,

acél polip-karjai között mások…

        Csodával határos, hogy én megúsztam.

Huronok, mohikánok, irokézek

s a ki tudja hány kitántorodott

halálösvényén hol tartanék most ‒

temetnének serényen, míg csak élek,

őseim kiugrálnának a földből,

ebihal lettem volna más tavában,

s jutott-e volna csöppnél több a többől?

 * Utalás az 1995-ös hőhullámra, amely csak Chicago városában 750 ember halálát okozta alig néhány nap alatt.

Ostobánia

Tudjuk, hogy nem egy ország.

Legalább három. De lehet több is.

Mint új zászló, lobog a megosztottság.

Tudjuk, hogy ellenségünk a vonal.

Amit önkény húz a levegőbe. Nem fér el

rajta egymás mellett két gondolat.

Tudjuk, hogy sokan gondolják másképp.

Mint sáska, szaporodnak a körök.

S tudjuk, mind buborék – egyik sem örök.

Tudjuk, hogy nem tudunk számolni.

(Meg)osztunk, hol szorozni kellene.

(Észt a szívvel hatványozni lehetne.)

Tudunk mindent. Jobban, mint mások.

Tudunk mindent, amit nem tudunk.

S még ebben sem vagyunk egyek –

ostobaságból is megbukunk. 

– Miért éppen Debrecenben telepedett le? Mit kapott attól a várostól?

– A határon átszöktettem egy debreceni telefonszámot is: a fejemben. Németországban élő húgomtól kaptam. Ennek a telefonszámnak a tulajdonosa segített munkához alig három héttel az ideérkezésem után. Sajnos, két év sem telt bele, és a céget szándékosan tönkretették. Feleségem is viszonylag gyorsan jutott álláshoz, természetesen (így megy ez manapság) jóindulatú kapcsolatok révén. A két lány férje és a fiam felesége is debreceni, és Debrecenben laknak.  Szerencsés körülmény. Gyakran találkozhatunk.

Sok jóindulatú emberrel áldott meg Debrecen, munkatársakkal, irodalmi barátokkal (pl. Bertha Zoltán, Dusa Lajos, László Ákos, Vincze László, utóbbi kettő szintén erdélyi), de van itt is rossz ember. Vannak, tán többen, mint feltételezem, olyan magyarok itt, akik románoknak tekintenek bennünket. Nemrég valamelyik reggel cetlit ragasztottak a kocsim szélvédőjére ezzel a felirattal: MENJ HAZA!.

– Ha hinni lehet az általam olvasottaknak, jelenleg pályázatokat ír egy nagy cégnek, és naponta ingázik Debrecen és Nagyvárad között. Mesélne egy kicsit bővebben erről? Nagyváradon is dolgozik?

– A pályázatkészítés nem egyemberes munka. Pontosan fogalmazva: angol és román nyelvű kiírások értelmezésében és az ajánlatok elkészítésében működöm közre egy kiemelt jelentőségű cégnél. Magyarország első ötszáz cége közé tartozik, úgy tudom.

Író-olvasó találkozó Segesváron

És ugyanazon cég kötelékében dolgoztam Nagyváradon és Szatmárnémetiben is versenytárgyaláson megnyert, uniós finanszírozású erdélyi infrastrukturális projektek kivitelezésében. Több mint tíz éven át naponta megtettem az utat Debrecen és Nagyvárad, majd Debrecen és Szatmárnémeti között. Reggel indultam, és késő este érkeztem haza. Románia belépéséig az Európai Unióba napi három-négy órát kellett várakoznom a határon. Ott is lázadoztam: elkezdtem dudálni, de nem sokan követtek. Magányos, kilátástalan vállalkozás az elviselhető határain belüli lázadás. A mindenkori rendszerek nagyon is tudják, hogy hol a határ. Ritkán tévednek. Ilyenkor robbannak ki a forradalmak.

– Mikor jut ideje a költészetre?

– Általában este vagy hétvégeken. De ezeken az időkön belül is csak az ihletett idő számít.

– Hogyan születik meg egy-egy vers? Ha jön az ihlet, azonnal lejegyzi a gondolatait?

– Ha van ihlet, hamar elkészül a vers. Sok versem készen, befejezetten buggyan a lapra. Alig vagy semmit sem kell csiszolnom rajtuk. Vannak olyan verseim is, amelyeknek többször is neki kellett futnom, mert elszakadt a fonál. Ezek a versírás pokoli pillanatai. Tudod, hogy ott van, de nem találod… Várnod kell, amíg ott belül összenőnek a fonálvégek. Ilyenkor mennyei manna egy baráti komment.

– Van kedvenc költője, esetleg írója?

– Örök kedvenceim, ábécésorrendben: Arany János, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály. Ha utánuk senki nem írt volna semmit, a magyar költészetnek akkor sem kellene szégyenkeznie. Szerencsére írtak, és megleptek bennünket a magyar költészet új csodáival.

Örök kedvenc íróm Lev Tolsztoj. Tőle tudom, hogy mennyi föld nem kell az embernek.

Ady Endre kőasztalánál 2007-ben az Ady Endre Emlékmúzeumban, Érdmintszenten

– Ha például egy táviratban össze kellene foglalni, megfogalmazná, hogy milyen stílus jellemzi a költészetét?

– Saját asszociációs „adatbázist” használok. Ha a verseimet vagy azok jobbik részét fölismerik mint olyanokat, amelyeket csak és csakis én írhattam, akkor van saját stílusom. Ezen túl teljesen mindegy, milyen jelzőt biggyesztenek eléjük. Kányádi Sándorral és azokkal tartok, akik szerint kétfajta vers van: jó és rossz. A versek legyenek jók, és ha tetszenek is az olvasónak, az hab a tortán.

– Eddig hány kötete jelent meg? Mikorra várható a legújabb?

– Hat kötetem jelent meg: Égő fák, Szürkéntúli fények, Mint szép mesék kalóza, Hajnaltól hajnalig, Labirintus, Kő és Tükör között. Nem tudom, mikor szánom el magam a hetedik kötetre. Szeretném, ha az legalább valamicskével jobb lenne, mint az előző. Nem szerencsés dolog hátrafelé menni.

– Mi az ars poeticája?

– A költészet végső forrása mindaz, ami megmagyarázhatatlan, érthetetlen az életben. Maga az élet unalmas próza. Általában kevés benne a mások érdeklődését is igazán rabul ejtő epizód. Kezdd el mesélni bárkinek egy napodat, és egy-két óra alatt ásítani fog. Az élet regény, aminek a kezdetére nem emlékszünk, és tudjuk a végét. Tartalma másolás. Másoljuk egymás életét. És saját magunkat is egyik napról a másikra. Rutinlények vagyunk. Velünk született képességek, tanult minták, nem túl széles skálájú lehetőségek és kényszerek írják a regény fejezeteit az emlékezet falára. Azt szeretnénk hinni, hogy saját életünket éljük. Valamennyire igen. De lényegében: nem. Azt hiszem, kevés ember ismételné meg „szóról szóra” saját életét. Érthető, hiszen visszatekintve hány másfajta, jobb, szerencsésebb, boldogabb életet tudnánk elképzelni! A költészet tárgya a megmagyarázhatatlan, az érthetetlen, aminek tartalma végtelen, mert nincs kezdete és vége, és mélysége is kifürkészhetetlen. Kifejezésére pedig csak évszázadok óta kopó szavak véges halmaza áll rendelkezésre. Valahogy életet kell lehelni beléjük. Ez minden költő dolga. Nem könnyű feladat. József Attila így ír erről a Megfáradt ember című költeményében: „Tizenöt éve írok költeményt, / és most, amikor költő lennék végre, / csak állok itt a vasgyár szegletén, / s nincsen szavam a holdvilágos égre.”

A hatodik kötete

Az élet a sivatag, az erdő, a mocsár, a kert, a költészet a víz, ami táplálja a gyökereket, és visszatér az égre, hogy legyen belőle új eső, új kút, kiapadhatatlan patak, folyó, levelek és füvek közt surrogó ér, nevető könnycsepp az ablaküvegen. Költészet nélkül nincs élő kultúra. Mint ahogy víz nélkül nincs természet. Nem tudunk költészet nélküli kultúrákról. El nem tudom képzelni, mivé válna a világ, ha eltűnne belőle a költészet. Talán egy gépekkel, autópályákkal, felhőkarcolókkal telerakott Atacama-sivataggá. Úgy vélem, pár száraz év után égből hulló esőáldásként fogadna egy Petőfi-verset, és másnapra virágba borulna minden, a fogak közt csikorduló homok is.

A lét, az idő, a tér kifürkészhetetlen titok. Minél többet tudok a világról, magamról, annál mélyebbre hatol bennem. Áttöri a tudat és tudatalatti közötti vékony réteget, s föltör belőlem valami, amit én a mélység tündéreinek nevezek. Versbe hullva valószínűtlen csipkézetei, kontúrjai a láthatárnak. Kassákot parafrazálva: vibráló érintései a láthatár szélének. Már csaknem két hónapja nem írtam egyetlen verset sem, és úgy érzem magam, mint egy kialudt vulkán.

A költészetben halott szavak kelnek életre. Aligha megmagyarázható teremtési folyamat.

Mint halott szó a metaforában…

(A Teremtés hét napja egy őszi este pillarésnyi szemszögéből)

Nem tudhatjuk, mert még alaktalan, testetlen gyerekek voltunk valahol a csillagközi vagy csillag fölötti téridő játszóterein, vagy valahol másutt, ahová a több ezer éves képzelet fénysebességnél gyorsabb szárnyai sem röpíthetnek el, valahol nagyon messze, és nagyon közel…

Azt mondja itt, előbb volt a víz és a naptalan árnyék, az első reggel és az első este és a második reggel és a második este és a harmadik reggel és a harmadik este, mind felkelés és lefekvés nélkül, mind hajnal nélkül, mind csók, szerelem, születés és halál nélkül…

Dávid fiának gyermekei

De volt föld és volt ég, és volt mag a földben, volt naptalan világosság és holdtalan éj. Azután lett a Nap és ember közötti idő és az állatok a szárazföldi és vízi játszótereken… És megszületett a halál és meghalt az élet, és meghalt a csók, és meghalt a szerelem még mielőtt megszülettek volna, árnyékuk látszik csak az átaludt hajnalok halvány függönyén, mintha nem is mi csókolnánk, mintha nem is mi ölelnénk, csak nagyon szeretnénk olyanok lenni, amilyenek csak hunyt pilláink sugárzó árnyékában lehetünk…

A Nap eltűnőben, a hajnalok függönye szakad, mint füst a szélben, semmivé foszlik, az esték eltakarják a csillagokat, pusztulóban az állat és ember, szürkül a hunyt szemhéjak alatti színes árnyékvilág, vigasznak marad a Nap teremtése előtti árnyék, az a megmagyarázhatatlan fény, ami, mint az akkori füveket, megtart a föld alatt is, és föltámaszt üdvözölni az életet, mint a hajnal szirmait kinyitó rózsa a világ legmagányosabb ablakában…

Kint este van. Behúzódik az ősz a szobámba. Érzem a hátamon erős, elmúlásszagú leheletét. Romos, megmentett és ezerszer újra használt poros betűk törmelékén át olvasom a világ legrégibb történetét, betű és szelleme elválik egymástól, mintha ez volna az első reggelem ebben az árnyékvilágban…

Hihető-e? Lényeges-e, hogy higgyem? Pofon vág a vasöklű valóság, ez az ezerszer bezúzott és újra felhasznált célokból összerakott tákolmány, ami oly hihetetlenül gyenge és törékeny, hogy holnapom sem támaszkodhatna rá, összedőlne… És oly iszonyatos, hogy rémálmok denevérbarlangjává vált,

fejjel lefelé megfeszítve lóg benne szinte minden, ami emberi… Erősnek látszik, valóságosabbnak, mint a császárok széke.. Nem lehet az, hiszen egyetlen pofonjába is bele kellett volna halnom…

Mégis fáj…

Mibe kapaszkodjak? Az árnyéknak vélt valóságba vagy a valóságnak vélt árnyékba?

Csak a teremtő szóba kapaszkodhatok. A szóba, amit nem kell összetörni, bezúzni, csak ki kell mondani lélekből, mintha Isten lelke volna, mert hiszen minden, ami szép és igaz és romolhatatlan a csillagközi vagy csillagfeletti téridő csillaghomokos játszóterein edződött, Isten óvodáiban tanult képzelet szavára lett, a képzeletében, aki volt, még mielőtt e testben lejött a földre, meghalni, hinni mindhalálig és föltámadni mindörökre, új testben, új ruhában, mint halott szó a metaforában…

– Hol van Önnek az otthon?

– Ott Erdélyben a gyökerem, itt hullatom levelem. Hiányzik Erdély, hiányoznak a dombok, hegyek.

Erdély

onnan jöttem

ott maradtam

szülőhazám

föl nem adtam

akkor is ha

sose mondom

nehéz hegyek

súlyát hordom

elbódorgok

visszhangoznak

ha kiáltok

visszahoznak

föl nem adtam

kincses földem

ott maradtam

onnan jöttem

 

Két hazám

 

Ott gyökér. Itt levél.

Ami ott, velem.

Gyönyörű iga.

Kerítésen átlendülő inga.

Sorsom óralapján

két mutató.

Ott élek, itt lakom.

Perceim itt peregnek,

viharral, esővel, fénnyel,

széllel itt telnek.

Villámok itt mintázzák

végvár-idegzetem.

Telek fagypontján

itt kapaszkodom

az ott mélyülő gyökérbe.

– Végül arra szeretném kérni, hogy javasoljon egy írót vagy egy költőt, akit márciusban felkereshetünk az Irodalmi találkozó című rovatban…

– Albert-Lőrincz Márton gondolkodót, költőt javasolnám. Egyéni arcélű, a lét és az élet alapvető kérdéseire érzékenyen és érzékletesen vibráló, komoly formátumú költő.

 

Forrás http://szovegkovacs.blog.hu/2017/02/12/jovonkre_nyilo_ablakok

*********************************************************************************************

Ketten is, ugyanarról

 

 

A segesvári Gaudeamus Ház dísztermében január 30-án, hétfőn 18 órától tartották az esztendő első irodalmi találkozóját. A vendégek „visszaesők”: Bölöni Domokos író és Fülöp Kálmán költő. Az eseményről a műsor két moderátora nyilatkozott.

 

Jakabházi Béla

 

Nem számít a kinti fagy, ha itt bent felenged a lélek                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                      

A nagy hideg miatt a szervezők nem számítottak népes közönségre, de azért jó félháznyi érdeklődő most is eljött a segesvári Gaudeamus Ház dísztermébe. A meghívottak szerre érkeztek: elsőnek Doszlop Lídia Kolozsvárról, utána Fülöp Kálmán költő Nagykendről és negyedóra késéssel Bölöni Domokos Vásárhelyről. Eltévedtek, körbekocsikáztak néhány kihalt kis utcát, míg odataláltak.

Kedei Zoltán festőművész betegsége miatt nem lehetett ott. Évek óta szeretettel kíséri a „kis csapatot”; tavaly mutatta be itt lírai töltetű kis rajzos-verses könyvét, most ajándékot küldött, egy montázst, amelyen Segesvár néhány éve elhunyt nagy öregjének portréja simul a városképbe, és három kockában a papköltő Segesvár, szép Segesvár című versének  három szakasza olvasható.

A találkozó során először Bölöni Domokos munkássága került “terítékre”.  Az írói életút, írásművészete, a sajátos bölönis humor, amellyel egy valóságos, megélt, vagy egy álmodott, lehetséges világot mutat be néhol groteszk formában. Az elmondottak szemléltetésére két írást választottam, A rablóhús fogyasztása című, tavaly megjelent kötetéből. Azért ezt a kettőt, mert ezek  az író két arcát mutatják: a humor mögé rejtőző, a keserűséget humorba fojtó írót (Az olvasólámpa halála ) és a humorosan csípkelődő szerzőt (A rablóhús fogyasztása ). Ezután alakult ki egy vidám kérdezz-felelek  „pingpong meccs”, amelyet a közönség  nagyon élvezett.

Fülöp Kálmán bemutatása után a Fodor Gyöngyi magyartanár olvasott fel néhány verset a költő új, Kőbe vésett pillanat című könyvéből, majd Doszlop Lídia a szerzőt életútjáról, költői indulásáról, költészetéről faggatta. A vidám hangulatú találkozó dedikálással zárult.

Jól indult tehát az idei év is a Gaudeamusnál. Mindenki meggyőződhetett, hogy nem számít a kinti fagy, ha itt bent felenged a lélek.

 

Doszlop Lídia

 

Próza, vers és grafolíra a „szép Segesváron”

A  segesvári Gaudeamus Ház Oktatási és Művelődési Szórványközpont idei első vendégeit január végén fogadta. A helyi magyarság régi ismerősként üdvözli Bölöni Domokos írót, újságírót, szerkesztőt és Fülöp Kálmán nagykendi költőt. Jakabházi Béla magyartanár, kultúrszervező, azt est házigazdája mutatta be Bölöni Domokosnak A rablóhús fogyasztása című új novelláskötetét. A pármondatos írói életrajzot kötetlen beszélgetés követi, „szó, szót hoz ki”.  „Tizenhat kötete jelent meg Bölöni Domokosnak” , mondja házigazda méltatásában  –, „te nem a nagy témákat keresed, hanem az aprókat, ez maga az élet”. Jön is rá azon nyomban az író frappáns válasza: „Hamlet mivel foglalkozik? – lenni vagy nem lenni, nekünk mi marad: enni vagy nem enni, lenni vagy nem lenni mit enni. Ez nem egy különös műfaj, mindenki műveli, nem lógok én ki ebből a felhődarabból, ami Erdély felett rég ott lebeg. …A múlt rendszerben az írók hamar rájöttek, hogy ha másképp nem tudják érvényesíteni szavukat, akkor megmarad a humoros hang, ott talán még elcsúszik ez-az. A humor mint olyan: egy kibúvó” – fűzi tovább gondolatait Bölöni Domokos, „Arra volt jó, hogy „a könnyebbik ellenállás vonalán” próbáljunk valamit jelezni, ezért kezdtem én például „humoros” írásokat küldözgetni akkori állomáshelyemről, Korondról, a marosvásárhelyen megjelenő Új Élet folyóiratnak, amelynek Nagy Pál volt az egyik szerkesztője, az ő segítségével közölhettem…

Elérkeztünk Jakabházi Béla újabb kérdéséhez: „Nem tartod humoristának magad?”  „Isten őrizz… én inkább dörgölőznék Tamási Áronhoz, Nyírő Józsefhez, akiket nem lehet úgy olvasni, hogy közben ne kacagja el magát az ember, miközben tudjuk jól, hogy nem viccelni akarnak. Én ehhez a ’vonalhoz’ szeretnék tartozni”.

Később a házigazda így sűríti egyetlen mondatba Fülöp Kálmán művészetét: „a hétköznapit igazzá teszi, és költészetté emeli”. Fülöp Kálmán nem először lép fel a segesvári magyar olvasóközönség előtt, a januári találkozó inkább a jobb, emberközelibb megismerésre kínált lehetőséget. A költő magáról, életéről mesél. A gyerek- és ifjúkor, a középiskolás évek, az élet megpróbáltatásai, balesete, mely kettétörte a pályát. „Első verseimet már iskolás koromban próbáltam megfogalmazni, azonban költővé válásomban nagyon sokat köszönhetek a teológiának.” „Hetenként önképzőkört szerveztünk, olyan előadókat hívtunk meg, akik kiforrott költők, írók, művészek voltak, a kolozsvári közélet jeles képviselői. Gellért Sándor fia, Gyula osztálytársam volt, Sándor bácsival gyakran találkoztam, sokat beszélgettünk a költészetről, ő is késztetett arra, hogy írjak.” Első verse 1997 húsvétján jelent meg, Elégia a megváltóhoz címmel. Vízügyi felügyelőként hosszú ellenőrző sétákat tesz, és ilyenkor minden kínálkozó lehetőségre felfigyel, magában morzsolja gondolatatait, rímekben gondolkozik, figyelve a természet rezdüléseire, majd hazatérve papírra veti azokat. A kendi múzeum avatóünnepségén, az addig kis füzetbe leírt verseit átnyújtotta Bölöni Domokosnak, aki önzetlen segítségével a mai napig is egyengeti a költő pályáját. Ezekből a versekből születik meg az első verseskötet, 2000-ben, Egyedül a parton. „Megpróbálok úgy írni és olyan témákat keresni, amelyek kiemelik olvasóimat a hétköznapok szürkeségéből, és legalább az olvasás pillanataiban elfelejthetik azt a fizikai és lelki nyomást, amely rájuk nehezedik. Amíg a költő belát olvasói lelkébe, és sebzett lelküket gyógyítgatja szerény verssorokkal, a vers nem válhat közhelyessé. Dolgozom egyházamért, dolgozom falumért, egyformán, kivétel nélkül tisztelek mindenkit”.

 

A jó hangulatú irodalmi est záró momentumában magam nyújthattam át, Kedei Zoltán festőművész megbízásából, Jakabházi Bélának a művész ajándékát, a kedves apósáról, a három éve eltávozott Nagy Ferenc (1916–2013) unitárius lelkész, költő és festőművészről készített tusportét és grafolírát – grafikai kollázst. A grafolíra alaptémáját Nagy Ferenc: Segesvár, szép Segesvár című verse képezi. Kedei Zoltán saját olajfestmény- és grafikai rajzainak egybehangolásával állít méltó emléket a lelkész-költőnek, akihez személyes barátság fűzte.

Segesvár irodalom- és kultúrakedvelő magyar közössége igazolta ezúttal is  a szellemi értékek iránti érdeklődését, az értékek létjogosultságát. Jó volt Segesváron együtt lenni!

A fotókat készítette: Tordai Zoltán, Segesvár

**************************************************************************************

Pethő László Árpád két verse

NÉZEM

 Csoóri Sándornak

Nézem a törpülő
erezetet – a fogyó
légköri tájat –
innen fentről
a fák: szalmaszálak
és a szürkülő
járdacsíkok  mintha
repülni tanítanának.

Hát indulok –
bentről kifelé:
az óvóhelyek irányába
és hallgatom  mint
perdül a nyár
első forgószele
és a piramisok
melybe egy másik
világ temetkezett…

Most már indulok
harmatok  kísérnek
és a langyos
őszi tájban
ott Kolozsvár és
Brassó között a
Bolyaiak temetőjében
vacogok…

VILÁGFÁN  ZENGŐN

Látható újból
itt vannak a világfán
szemezgetnének

de májam még nem
odadobható bár á-
gakon virrasztok

s felemelt fejed
bensődbe süllyedhet – a
kárhozat jöhet

ott kint ülnénk a
tavaszban – jajzón ama
istenen felpör-

getett éggel ám
s didereg a lélek  már
nincs menetelés –

repülni lehet
szárnyaszegetten – felhőn
bimbózó télbe

bocsásd el létem
hadd maradjak árván le-
tagadott éjben

feketén fénnyel –
csak éjfél után látod:
lehorgonyoztál

égőn maradtál
húzható jelek útján
féken s a léted

a kék ködében –
míg lassan felvirrad ám
sötétben ének.

*

Szóra bírható
a nád is szélben – zengőn
világít – bennebb

taszít lejtőn fel
tavaszi fényvesztésben
szóraka – ténusz –

itt vagy hagyva már
füledig ér a bánat
csordul fölfelé

mintha vízpára
sós íze van – nyeled s a
szíveden remeg

aztán az arany
köddé váló falakon
a hit palástja –:

szószegés gyanánt
ím az ember felfutó
elme-bélyege

ha itt bejössz – ott
kitörölhetetlen lesz
múltad béklyója –

ha csillog kívül
és bent rothad ágyékod
patásan vásott

nem vagy jó arra
hogy megváltsd követő
irgalmát  isten

parancsának itt
s amott a bolygóközi
megbékélésben.

*

És beindul a
bejárhatatlan erdő –
rét zümmögése

örömmel fogad  –
végre hazajöttél a
voltból a lettbe

arctalanul érsz
szíved közelébe az
eldugott ágon

ücsörögsz itt már
csak a halmozott világ
csatázik bensőd

vihar kergette
bugyraiban s hallod a
reccsenés falán

felfutó rügyek
porladó csonkok nyomán
ügetés dalát

fohászkodást ott
ahol merev  tagjaid
vérzőn – bilincsben…

*******************************************************************************************

Csifó János beszélgetős délutánja

A marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós januári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gyerekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig eltelt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva…”

És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csaknem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklórműsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szakszerűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan kocsikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.”

Kárp György, Csifó János, Kedei Zoltán

Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállítmánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából.

Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó… egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás…” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából.

Doszlop Lídia

*************************************************************************************

„Szavak… a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke

Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze.

• 
  

1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál.  A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik,  Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”

Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire  látszik, kései   nemzedékek   távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”

A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe,  ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.

• 
  
  

  Magyarózdi táj

A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”

„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek

• 
  
  

  A szülői ház

  A vasúttól, országúttól távol eső  Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti  életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: – Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” – búcsúznak el mosolyogva.
  

  Horváth István édesanyjával | Erdélyi Lajos felvétele

A betű vonzásában

A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.

Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával  akarsz urat csinálni belőle?

 

Horváth István édesanyja, akinek megjósolták, hogy valaki lesz a fiából

A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan.  Paraszt oltás a címe.

Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt.   Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”

 

A kolozsvári New York szálló alkalmazottjaként 1924-ben

1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának.  Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”

Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét.  Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.

Így telik el   még tíz év  Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a  bécsi döntés nyomán – átírja  a határokat: Magyarózd Romániához szakad.

 „Náci Pista író lesz…”

1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – “Náci   Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…”  Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a  Náci a ragadványnevet.

A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(…) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.

A költő és családja 1940-ben

Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.

Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:

„Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.

A dolgozóasztalnál

Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?

Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.

Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel.

„A nagyapaember”

A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.

Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth  István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)

A boldog nagyapa | Jánosházi György felvétele

Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a  házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a  nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.

A kastély

Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Panek Kati A nagyapaember című, hamarosan megjelenő könyvéből: „Egyszer aztán  kitaláltuk, hogy nagyapám ezentúl gróf Stephanus Horváth, és én leszek a kiscseléd, aki a továbbiakban kiszolgálja őt, ózdi vályogházunk teljhatalmú urát. Valóságos, igazi szerződést írtunk alá ketten, és boldogan álltam szolgálatba… Egyszer, egy tikkasztó nyári napon, szokásos munkám végeztével, nagyapám is leteszi a pennát, s szólít: – Gyere csak egy cseppet, kicsi szógám. A forgatókönyvnek megfelelően válaszolok – Mit parancsol, méltóságos gróf úr?  – Azt, hogy húzzál lábbelit, mert felmegyünk a kerten a cigánysorra”

Így emlékszik Panek Kati arra a napra, amikor nagyapját először kísérte el gyűjtőútjára, először csodálkozhatott rá a falubeli cigánybanda muzsikájára. Később az asszonyok énekelte népdalokat  tanulja meg, nagyapja örömére. Majd öregasszonyok balladáit, keserveseit és a siratókat is.  Nem is tanulás ez, annyira megérintik ennek a muzsikának a mélységei, hogy a gyermek Panek Kati észrevétlenül szívja magába mindazt, amit hall. Attól a pillanattól kezdve életének része, állandó kísérője lesz a népi muzsika. – Ezt te hol tanultad, Apónak madara? –örvendezik büszkén a nagyapa, amikor Katiját először hallja keservest énekelni. Ekkor tudatosul benne, hogy unokája valóban tovább fogja vinni mindazt, amit ő az enyészettől meg szeretne menteni. Később, Kolozsváron meséli el Horváth István a költőtárs Kiss Jenőnek, hogy amikor unokája az öregasszonyoktól tanult katonadalt énekelte, úgy érezte mintha az idő zavarodott volna össze: az unokája siratta az ő háborúba induló édesapját. A nagyapa végül meghívja unokája leánypajtásait a szülői házba – a  Tesla magnójáról szól a maga gyűjtötte  tánc alá való muzsika, estéről estére, hogy a gyermek megtanuljon táncolni is. Ezek az élmények határozzák meg aztán Panek Kati későbbi, népdalénekesi pályáját, hogy amikor Erdélyben még a táncház szót se ismerték, ő már elsőként, és utánozhatatlanul énekeljen az tévé- és rádióműsorokban, majd később a táncház egyik alapítójaként zenekari kísérettel is előadhassa a Horváth István gyűjtéséből származó anyagot.

Horváth István gyűjtés közben

A falu múltja iránti érdeklődése Horváth Istvánnak még abból az időből származott, amikor magyarózdi gazdaként éveken keresztül részes művelője Johann Konradsheim bárónak, gróf Teleki Ilona férjének, akik a magyarózdi kastély utolsó tulajdonosai. Akkor még senki sem sejti, hogy közeledik a második világégés, és a báró menekülni kényszerül, mindent hátrahagyva.

Konradsheim bárónak szenvedélye lett Ózdon a régészkedés: hallott arról, hogy szántás közben ki-kifordít az eke egy-egy érdekesebb cserepet, szerszámot a földből. Vasárnaponként Horváth István a báróval társulva járják a falu határát: az előbbi a tudásszomjtól fűtve, az utóbbi anyagi haszonra is számítva. Számos kőkori, bronzkori wittenbergi, kora vaskori hallstatti kultúra maradványait találják meg, edényeket, dísztárgyakat, szerszámokat gyűjtenek össze, amelyeket a kastély egyik erre a célra elkülönített termében helyeznek el. Ekkor tárulnak fel Horváth István előtt olyan összefüggések a falu homályba vesző múltja és jelene között, amelyek tisztázására évtizedek munkáját fordítja majd a Magyarózdi toronyalja falumonográfia megírásakor. 1945-ben, a háború befejezése után, az EMKE küldöttjeként utazik sürgősen Kolozsvárról Ózdra, hogy megmentse, ami még menthető a kastélyban összegyűjtött régészeti anyagból. Későn érkezik, a kastélyt feldúlva találja, a régészeti anyagnak a fém- és kőszerszámait széthordták, a restaurált kerámiát összetörték. A hiányos gyűjtemény és a megrongált tárgyak egy részét a marosvásárhelyi múzeumba menekíti,  a nagyközönség számára pedig megmaradnak a leírások, amelyeket a Magyarózdi toronyaljá-ban olvashatunk, amelynek előszavában ezt írja Horváth István: „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom… Sohasem szakadtam el a szülőfalumtól…”

Az utolsó nap

Elröpülnek a gyűjtés, a megírás, a szerkesztés évei. A monográfia megjelenik. Az unoka gyermekkora véget ér. 1976-ban Panek Katit felveszik a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. Innen küldi nagyapjának a születésnapjára a köszöntő és egyben beszámoló levelet, amelyben csöppnyi bűntudat is lappang, hisz ő fiatalon új életet kezd, nagyszülei pedig ott maradnak Kolozsváron.  „Apókám, ugye hihetetlen, hogy úgy el tudtunk szakadni a régi, 19 évig megszokottól és úgy hozzá tudtunk nőni az újhoz. (… ) Kívánom: ne csalódj bennem. És ha lehetne: legyek örömödre.”

 

Panek Kati | Jánosházi György felvétele

Legközelebb a téli vakációban találkoznak.  Nagyapa és unoka is készülnek a találkozásra, hosszú beszélgetésekre. A vakáció napjai gyorsan elrepülnek, a színinövendéknek január negyedikén indulnia kell vissza, Vásárhelyre. Ismerősök viszik autóval, de késnek, marad hát egy kis idő, ügyes-bajos dolgokat intézni. Kati kiszalad a Béke térre, levelet postázni. Itt találkozik – teljesen  véletlenül – nagyapjával, aki hazafelé tart a Görögtemplom utcába. Unokája kérésére azonban megváltoztatja szándékát, és elkíséri őt a Mikó utcába, ahol Horváth István lánya, Kati édesanyja, Horváth Arany lakik. Az egyezség szerint oda érkezik, Katit felvenni, az autó.

Beszélgetés közben arra lesznek figyelmesek, hogy a ház előtt, az út túloldalán megáll az ismerősök gépkocsija. Indul a lány, kezében két könnyebb csomaggal kiszalad. A nagyapa is indul unokáját kikísérni, kezében egy bőrönddel. Kilép a kapun, lelép a járdáról. Az autónál a csomagokat rendezők csak az óriási csattanásra fordulnak meg. Már késő.

 

Horváth István síremléke Magyarózdon

Utóirat

A részeg autóvezetőnek  nem kell bűnhődnie tettéért. A párt és a titkosszolgálat megvédi emberét: a gázolásnak nem lesznek büntetőjogi következményei.

A magyarózdi sírkőre annak a Jékely Zoltánnak a verssorai kerülnek, aki először jelentette meg Horváth István verseit a Pásztortűzben: „Kire ficánkoló autó tiport, Nyugtasson a falud, Szegény költő-Tiborc!”

Negyven év telt el a tragikus esemény óta. Megérett az idő Horváth István újraolvasására.

„Én voltam? / Ki tudja? / Én se. / Az Idő / vízesése / lezuhintott / és elseper. / Kőből fövényszem, / mi leszel? – / kérdeném. / S kitől? / Kagylók / törött / héja közt / én is / tovább / török. / S végül / a víz is / elfelejt.” (Az idő vízesése)

• 

  Horváth István emlékplakett

   

 

Forrás: http://www.maszol.ro/index.php/kultura/75671-szavak-a-semmi-melye-felett-horvath-istvan-kolt-emleke

*******************************************************************************************

Pusztai Péter 70

 

 

Születésnapi összeállítás:

* Ádám Gyula: Földi nyomok  *  Bölöni Domokos: Ajzsén’a (novella) * B. Tomos Hajnal. Haikuckó (képes haiku) * Keszthelyi György: Mozgó vonalak (vers) * Gergely Tamás: Forrás-kötetem, Pusztai (jegyzet) * Elekes Ferenc: Fehér az én ingem (levél) * Cseke Gábor: Baglyok a fűzfákon (versciklus) * Debreczeni Éva (apokrif): Figyelem onnan… (vers) * Cseke Péter: Jeges pillanat (fotó)

---

Ádám Gyula: Földi nyomok

Bölöni Domokos

 

Ajzsén’a

Hommage à PP

Amíg még olyan volt a világ, többen jártak errefelé, nem volt ilyen istenverte a vidék, sóhajtja. Ha nem jönnek bé „azok”, úgy lehet, elkészül a székely körvasút, és akkor itt csattogna, kétszer naponta, a gőzös, a csűrkapun át. Abbahagyja egy szuszra az ablakpucolást, a vendégre sandít, hadd lám, érti-e a szót. Hogyne értené. Aztán maga vagy az ura nyitogatná a kaput?
Irul-pirul a gép lencséje előtt, mint leány korában.
Nevetnek, a néni fél szájjal, az őszülő hajú úr kényszeredetten. Attól, amit lát, a nyomorúságnak ezt a „tiszta” fajtáját, könny szökik a szemébe, ökölbe szorul a keze. Mintha a sivatagban élne az emberiség, szorul el a szíve. Fényképezés közben azon jár az esze, mivel örvendeztethetné meg a nénit, a színes, muskátlis képek mellett, amelyekkel a következő nyáron ismét jelentkezik.
Hozza persze a képes albumot és a folyóiratot, amelyekben fotói rendszeresen világot látnak, és akkor együtt örülnek, hogy íme, híressé vált a néni.
Nehéz manapság arany fövenyt szerezni, magyarázza, miután sikerül becsuknia a megtisztított ablakot; majd a házba tessékeli az urat.
Csak kint, a Rókalyukaknál lehet ásni, és nekem már nincs elég erőm hozzá. Van egy fiatalasszony, Tuba Rózsi, szokott hozni egy-egy kosárral, sátoros ünnepek küszöbén. De most nem tud ő sem, erősen megverte az ura. Úgy csúfolja, Kancula. Rusnyálkodik vele feszt. Tudja, kik a kanculák?
Az arany föveny arra jó, hogy szép sárgára tapasszuk a ház földjét. A tisztaszoba, az elsőház. Olyan, mint szegény uram idejében volt. Ide ravataloztuk hitvánt, a nagyágyra…
Addig tépette a halált a szakállszárítóban, azt hihette, hintaszék.
Míg reá nem dőlt, s be nem temette.
Nem attól halt meg, de mégis.
Úgy van hagyva, szedegetek tűzgyújtót a deckáiból.
A vendég körülírással meséli, hogy éppen nemrég számolta fel rosszul sikerült házasságát, takarékba tette pénzét, annak kamatjaiból utazgat, fényképezi a világot.
Könnyű a maga dolga, kacsint a néni. Maga nem fogott kezet a szerencsétlenséggel.
Hát ahogy vesszük.
A néninek viszont kijutott bőven mindenből. Sok gyermeket szült, csak egy nőtt fel, az sem él már. Az urát egyedül temette el, az unokák nyelvet és hitet váltottak, nem értik nannyót, hát elkerülik. Ha akkor nem jöttek volna bé „azok”, most itt ejsze még helikopáte is járna, kacag. Van a rét torkában sósforrás, oda épült volna fürdő, tele volnánk turistákkal.
Ja, bólint a fényképész. Minden erdélyi falu álma: legyen a neve Szováta.
Az uram itt akasztotta fel magát, né, mutatja a vackorfát az udvaron. Azt mondta, elég.
S vót hozzá maradékolt ereje. Hogy éjjel csendben megtegye.
Ő is világlátott embör volt, az első háború után munkára vitték a Duna mellé, Giurgiuba. Onnan alig jöve haza, elhurcolták az oroszok málenkij robotra. S de még onnan is hazajött, istók, azt hittem, odavész; közbe’ szinte férjhöz mentem!
Ha „azok” nem hajtanak bé a kollektívába, ma szép birtokunk volna, hallja-é…
A fotós érdeklődik: mivel kedveskedhet legközelebb. A néni hosszasan tűnődik. Aztán kislányosan vonakodva kiböki.
– Egy ajzsén’át, vaj’ kettőt… Ha volna olyan kedves…
Odahaza sokáig gyötörte agyát az idegen, nem jutott eszébe a szó.
Az sem, hogy miféle.
Legyint.
Addigra valahogy csak előjön.

Eltelik a tél, készül a tavasz, ismét itt a nyár. Viszi a szép albumot.
Odaérkezőben, a Küküllő mellett, a híd közelében, hirtelen, a semmiből, hát csak úgy, csak bekattan.
Ajzsénia.
Azonnal kilövi magát Szovátára.
– Tessék mondani: ajzsénia van? – kérdezi a Fekete Medve melletti boltban.
Az eladók összenevetnek.
– Ejszen Jóanna nén’hez tetszik készülődni – nézi meg jobban a kasszás.
Híréből ösmerik Joó Anna nénit. Ő az egyedüli, ki a sokoldalú szoci éra olcsó szimbólumát, a száraz, kőkemény kevés-csokis töltött kekszet, az Eugeniát, melynek neve a székely vidéken Ajzsén’ává urasodott, még mindig igényli.
Ha vásárló indult a városba, cédulára írta Jóanna igényét az „ajzsén’ára”.
Teába áztatva nem érzem az éhséget, szokta mondogatni.
– Ám ezt a terméket ma már alig gyártják. Szerencsére nálunk ismét lehet kapni.
Viszont Anna nénről régtől nem hallani.
– Hosszú ideje, hogy senki le nem jött a hegyről Ajzsén’át vönni.
Csomagoljanak be mindjárt öt kilónyit, kacagja a fotós.
Annyi ejsze’ nincs is, nevetnek a hölgyek.
A kocsiban ritmikusan ismételgeti: Ajzsénia, Aj-zsé-ni-a, aj, te Zsénia.
Ezt kiáltja nagy vidáman a kapunál is, a muskátlis ablakú ház előtt.
Ajzséééniiiaaa!
Kiált, kiabál, kiáltozik, csapkodja a deszkát, végül kétségbeesve üvölti, majd nyöszörögve ismételgeti: Ajzsén’a, Ajzsén’a.
Mindhiába.
Ember nem jár, kutya sem ugat.
Csendes a ház és lepusztult, mint az összevissza dőlt szakállszárító.
A tornác eresze alatt hódfarkú cseréptörmelék-kupac.
Nem jön elő senki.

(2006, 2017)

---

B. Tomos Hajnal: Haikuckó

A szerző felvétele

Végy példát fűtől–
fától: hosszú tél után
is kivirágzik.

 

---

 

Keszthelyi György

Mozgó vonalak

                              Pusztai Péternek, hetvenedik születésnapjára

Akkor lesz részben mindenható az ember,
akkor lesz tágabb a látóköre,
amikor helyet foglal egyetlen szűk sarokban.
Mit ér a vendégszoba tündöklő közepe?
Elvégre egy élő színhely a lényeg.
Többismeretlenes egyenlet ez, nem prófécia,
reális, akár egy átélt intervallum.
Években számolva minden végtelen,
megérzések… eshetőségek…
mint Rubik-kocka, színes abakusz.
Számodra azt hiszem, mégis csak játék,
letisztult függvény, geometria,
mozgó vonalak összefüggései.

Az „elmúlt napok” megroggyant háza,
felbillent széke, zavartalan felhők
a kert felett, amelyet hatalmas pejkanca őriz,
odabent játékbabák porcelán feje
egy antik komódon. – Az idő jeleit szú rágja,
te pedig sokszorosítod önmagad, mint a szleng,
amelyhez nem elég egyetlen szűkszavú értelem.

Egyesek gürcölnek a sárguló mezőn,
mások megírják az arctalanságot,
van, aki teng-leng éjjel és nappal,
és van, aki megszerkeszt egy idegen világot.
Bár lenne minden csak laza átmenet…
hadd fűzzem tovább így, letisztultan,
ne nyomasszon egy abszurd szerkezet:
kívánok minden szépet és jót
(így történjen ez megint – és megint)
egy fanyelvű régió
közhelyes státusa szerint.

2017. január 12.

---

Gergely Tamás

 

Forrás-kötetem, Pusztai

Mi most nagyon távol élünk egymástól. Péter valahol Kanadában, én a svéd fővárosban, többezer kilométer, közöttünk az Atlanti-óceán. Valamikor viszont egy irodában dolgoztunk. A valamikor 1981-ben volt, ezt kapásból onnan tudom, hogy akkor jelent meg Forrás-kötetem, a Módosítás, annak a hátoldalán egy portréfotó rólam, amit PP készített. Elmesélem, hogyan jöttek össze a dolgok.
Amikor én az Ifjúmunkás című ifjúsági lap bukaresti szerkesztőségébe kerültem, Péter már rég híres fotóművész volt és prominens tagja a lapnak. Én talán még a riport-rovatnál húztam meg magam, amikor prózakötetem megjelent, szóltak, hogy kellenék egy fotó, mert abban a sorozatban úgy illik. Péterhez fordultam, aki nagyon rövid gondolkozás után “igen”-t mondott, sõt az örökké magával hordott fényképezőgépet “kibiztosította”. Ott, akkor, úgy történt meg a felvétele, a fényt õ állította be, a szerzőt a szerző maga.

Azért fogalmazok így, mert adódik az összehasonlítás a könyv első borítójára került grafikával, Ábrahám Jakab munkájával, azt is a szerző választotta ki, egy igencsak kalodába szorított fejet ábrázol, s ami szorítja, az maga a társadalom. Nem voltunk virágos kedvünkben, hogy finoman fejezzem ki magam, szomorú éveket éltünk másszóval, talán magyarázza ez “távozásunkat”.
Olyan megnyugtatónak tűnik ez 2017 elején: hogy mi akkor olyan portrét hoztunk létre, amelyik nemcsak fotóminőségileg jó, hanem rímel a könyv tartlamával, hálás vagyok ezért neked, ha szabad kiszólnom a szövegemből, Péter!

(Stockholm)

---

Elekes Ferenc

Fehér az én ingem

(Ünnepi levél a 70 éves Pusztai Péterhez)

Péterem,

van itt egy színes fénykép a falamon, amit tőled kaptam valamelyik születésnapomra. Ezen a képen ott ülsz egy kényelmes fotelben, piros ing van rajtad, s melletted, rögtönzött fogason egy szép, fehér ing látható.
A kép aljára ceruzával ezt írtad: „Ingeddel, PP. 2010.”

Valahányszor ránézek erre a képre, az a nóta jut eszembe, amit ifjú koromban sokszor énekeltünk a siménfalvi kocsmában. Úgy kezdődik ez a nóta, hogy fehér az én ingem…
Gondolom, Szárazajtán is ismerik ezt a nótát, mert magad írtad egy leveledben, hogy kettőnk életében nagyon sok a hasonlóság. De nagy a hasonlóság a mi szülőfalunk között is, ami nem csoda, mert a mi falvaink lakói már az ezerháromszázas években adót fizettek, nem most szálltak le a falvédőről, volt idejük egymás nótáit megtanulni. Egy alkalommal el is ragadtattam magam, azt írtam, hogy a mi falunknak temploma volt abban az időben, amikor a nagyhatalmak vezetői a lázukat se tudták rendesen megmérni, csak száz esztendőkkel később, miután Celsius úr feltalálta a ma is használatos hőmérsékleti skálát.
Látod, Péterem, milyen messzire futottam vissza az időben hirtelen, az én fehér ingem miatt? Az én koromban nem csoda, ha az embernek futkároznak a gondolatai, majd megtudod te is, ha átléped a nyolcvanat! Azért ne ijedj meg nagyon, a fehér ingemre máris visszatérek. Mert annak az ingnek szép története van.
Azt a fehér inget te küldted nekem Kanadából, még egy apró versem sorait is fölírtad reá, hogy ne legyen csak egy közönséges, megszokott, egyszerű ing!
Nem tudhatom, körülményes művelet volt-e annak a fehér ingnek az elküldése, de azt igen, hogy az átvétele nem volt egyszerű:

A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.
– Szép csomagja jött ! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne ?
– Pontosan tudom, mi van benne, mert megírták levélben. Egy ing. Fehér ing.
– Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell, hogy legyen!
– Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.
– Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok… Lépjen közelebb.
– Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.
– Ez nem vicc ! Ki fogom bontani.

Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.
– Ez csakugyan egy ing. Szép, fehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga száz dolláros ingeket visel ?
– Ezután azt fogok viselni. Száz dolláros ingeket.
– Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket ! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit ?
– Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár…
– Mi az, hogy immár ? Ezt miért mondja ?
– Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben, mert ilyen az internet, ha akar működik, ha nem, akkor nem. De ez az ing most már itt van a kezünkben…
– A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött. Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs száz dolláros ing ! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség… Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben…És most nézzük, mi van itt még : ez a lovas kép micsoda ? Ilyen ló nincs. Hogy elől szarva legyen. Ki küld magának olyasmit, ami nincs ?
– Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.
– Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva…
– Látja, milyenek ezek a mai művészek ? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincsenek tisztában az evilági dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szárnyakat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram ! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elől a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.
– Ez a fehér ing is roppant gyanús ! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol ?
– Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent szépen ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt…
– Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe ? Abban a Kávézóban, amit említett ?
– Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.
– És ez az ember kicsoda ezen a képen ?
– Az az ember maga a művész. A híres. Úgy hívják, hogy Pusztai Péter. Ezt a csomagot személyesen ő küldte.
– Lehetetlen ! Ez az ember mezitláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezitláb ?
– Látom. Csakugyan úgy van, mezitláb. Tudja mit mondok ? Küldje csak vissza ezt a csomagot. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amit mezitlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje, küldje csak vissza…
– Mondok azért én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene csomagolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban ? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.

Forrás: Feriforma

---

 

PP: Illuszztráció Franz Hodjak Die humoristischen katzen cimű versfüzetéhez, 1979

Cseke Gábor

 

Baglyok a fűzfákon

                          A 70 esztendős Pusztai Péternek

1

baglyok ültek a fűzfákra
kigyúlt szemű lampionok

2

nem pislákol szemük lángja
vagy ha mégis titkon lobog

3

ezek a fűzfák, amikről az 1-ben említés történik, tulajdonképpen a PP udvarán/kertjében állnak, sorban, egymás mellett, a saját szememmel láttam őket, árnyat adtak egy kis üldögéléshez, de baglyok nem voltak rajtuk, azokat csak én képzeltem oda, mintha gyerekrajzot készítenék, biztosan jól mutatnának a lombok közt, egyre többen gyülekeznek, ahogy egymásra rakódnak éveink

4

tehát:

a fűzfákra
baglyok ültek
hangjuk semmi
merőn néznek
úgy szikráznak
úgy igéznek
lépnek jobbra
egyet balra
éjféltájban
egerésznek

5

ehhez egér is kellene a képre, nem is egy, máskülönben értelmetlen a baglyok gyülekezése, mit is keresnének ott, ahonnan hiányzik a vadászzsákmány

PP: Illuszztráció Franz Hodjak Die humoristischen katzen cimű versfüzetéhez, 1979

6

huhogás nélkül telt el az éjjel
vagy csak mélyen aludtam?
esetleg a baglyok
sárga tűzszeme
koppant le
hajnal előtt?

7

a fűzfákat PP telepítette, a messzi Szárazajtáról hozott vesszőkről, amelyek aztán a természet törvényei szerint megfogantak és növekedésnek indultak Kanada földjén, a Szent Lőrinc folyó közelében, így keltek át a szülőföld fűzfái az óperenciás tengeren, bár végezhették volna úgy is, hogy valaki kosárba fonja őket, s ott száradoznak-nyikorognak-hajladoznak tovább gondolatban, míg el nem száll belőlük végleg a lélek

8

gyermekként buzgó
falfirkász voltam
mosolygó török basákat
szikrázó napocskát
hóvirágot
pingáltam szobáink kopott falára
majd a ceruzát
hirtelen
a konnektorba dugtam
lett csattanás!

és elfenekeltek
mert kíváncsi voltam

9

fehér füst fut fel az égre
mi végre vagyunk
mi végre

10

ha elszabadulna bennem a szenvedély
minden talpalatnyi
felületet telefirkálnék
fával berekkel tisztással nádassal
bozóttal erdővel rengeteggel
égig érő fákkal sarjadó csemetékkel
nappal és éjjel
a világon szanaszéjjel

Fotó CsG

11

volt egy baglyunk
porcelánból
üvegszeme
merőn lángolt
gubbasztott
könyveink megett,
ma már kopott
kedveszegett,
de azért én
óvom, őrzöm
könyvespolcom
neki – börtön

12

hajlonganak a fűzfák
mélyen akár a szolgák
ha gazdáik lehordják

vézna lombjuk
szelek tépik
cibálják tarolják

13

ha a baglyok fáznak
egymással cicáznak

14

jó elüldögélni az árokparton s a térdig vízben ázó alkony hűvösében hallgatni a cuppanó békák boldog brekegését

15

muzsikáló fűzfalevél
én fújom
nem a szél

16

fűzfasípot
fűzfaseprűt
fűzkosarat
tessék!

17

baglyok füzek ti őrszemek
vigyázzátok a lelkemet

18

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

Fél-hajnal csöndje s a szobán
Nagy, kék fülekkel, ostobán
Egy furcsa bagoly átröpül,
Mint a rém-mesék uhuja.

Szárnya veri az ablakot:
Magam vagyok és én vagyok,
Így nem éreztem soha még
S nem láttam az életemet.

Talán elszáll, ha fölkelek?
Hajh, hajnalodó éjjelek,
Hajh, multam, sorsom, életem,
Nagy, kék fülű uhu-madár.
(Ady Endre: A rém-mesék uhuja)

19

fehér kutya iszkol
fekete havon
menekülő életétől
nyüszít a vadon

20

a fűzfák télen inkább csak
sejlések
ahogy a nyári emlékek is –
többnyire feslések

s mi utánunk marad
szűkszavú becslések

21

(a bagoly megközelítése)

a bagoly nappal védtelen
kényszerű álma vértelen
harci türelme végtelen
rikoltozása éktelen
haragja gyors és féktelen

22

ha bagoly repült volna ablakomra
bizony mondom egy-kettőre megfagyott volna
amennyiben nem borzolja föl tollazatát
fenyegetően hogy a mínusz 22 fokos fagyban
megvédje magát

de a bagoly inkább odújában maradt
ahol talán akad egy-két falat
a hosszú télre zimankóra talán ha
tavasszal újra felröppenhet
a zsenge fűzfára

23

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

Itt a fűzfa, ott a költő,
egy-két versben testet öltő!
(Kamenitzky Antal: Ezüst tálon)

24

ahogy ez a szöveg nő
dagad kel
mint a kalács
a kenyér
fűzfatekenőben

úgy nőnek a fűzfák is
a kert mélyén
patakot álmodva maguk alá
de megelégszenek
egy kiadós esővel is

25

a baglyok sokáig élnek
ne féltsd őket! –
éjszaka sosem félnek
hallgatnak nem beszélnek
fittyet hányva a télnek
a szélnek

26

hókotró hörög az éjjeli télben
tolja a tél roskadó takaróját

a bagolynak mindez meg se kottyan:
egyik lábáról
a másikra áll

27

nyúl van a kertben
rágni szeretne
torzsát levelet
eleven fa kérgét
akármit hát a
fűzfába kóstol
majszol
szomorú

oda az igazság

28

hol vagy
éjszaka baglya
bölcsesség baglya
kémények baglya
egerek baglya
istenek baglya
bólogatás baglya
gonoszok baglya
viharok baglya
halálunk baglya
bántják a fűzfát
most jer elő!

29

táltosmadár
mondja a dévai csángó
a bagolynak
s becsukja ablakát
ne hallja
ha hármat huhognak

30

ahány tél annyi élet
ahány tűz annyi fény lett

januárban
már nem fértem anyámban

gyorsan a világra jöttem
bagoly gubbaszt fölöttem

31

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

Az én szegény szívem bagoly,
Mit folyvást fel- és leszögeznek.
Vértől, kíntól már fuldokol.
Áldassatok, ti, kik szerettek.
(Guillaume Apollinaire: Bagoly)

32

a bagoly hallgat – most már látod
nem ő volt aki
az éjszakában
fölöttünk
hármat kiáltott!

33

tocsogó hólével üzen a nappal
a füzeknek:
ne higgyetek a tavaszi
vizeknek!

a nap rátok
vigyorogva
mindent
lenyúl

34

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

“Nyiss ablakot, szép leányzó!
Hideg szél fú, esik a hó,
Fázom itt a házereszbe’:
Nyisd ki hamar és eressz be.”

“Nem eresztlek, ki sem nyitom,
Mert egyedül vagyok itthon;
El is ült már a jó madár,
Bagoly az, ki éjszaka jár.”

“Nem vagyok én csúnya bagoly,
Inkább tőrbe esett fogoly,
Szerelemnek hű madara:
Szeretődnek édes szava.”

“No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
Szegény madár! bebocsátlak;
Fázol ugy-e, reszketsz igen
Odaki, a nagy hidegen.
(Arany János: Az egri leány)

35

a ködben megvillant valami
odanyúltam de csak a semmi lángja
lobogott egy bagoly szemében
csőrét a kezembe vájta

36

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

A szárnyas szerelem is csak bagoly
a mindenfélék erdei rendjében:
alszik, öl, rejtekágán rostokol
örökké lesben és örökké étlen.
(Egyed Emese: Vadászat)

37

fűzvesszőből fonj koronát
koronából lugas lesz
lugasból árnyas kis bozót
alatta ül apját siratva
roskatag háttal
egy dán királyfi

38

ez a vers úgy feszít, mint egy kihízott nadrág, amelybe mindennek bele kell férnie, amit a gazdája idővel magába rakott s az pedig tartósan lerakódott a hasfalakon, köröskörül.
az a tulajdonképpeni bökkenő, hogy:

minimál vers volt a tervem
mely nem papíron születik
– csak fejben
félig kezdett
kevés szóval
kínálkozás
kenyérrel
sóval

39

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

De a bagoly megereszti szárnyát,
A homályban kezdi országlását,
Rettenetes, hol a fényt elállja
Szárnyainak setét vitorlája.
(Vörösmarty Mihály: Becskereki)

40

a fűzfa ágán semmi lóg
a semmi törött lába lóg
lába is ótvaros nagyon
aki tudja üsse agyon

41

A fűzfa az igazság és őszinteség szent fája – tartja a néphit. Ha ezt a fát választod, úgy neked is illik kiállnod az igazságért és az őszinteségért.
Ez mind jó, mind szép, de hogyan?
Ha törik, ha szakad, durr bele, Hűbele Balázs módjára?
Vagy csak úgy, finoman, hajlékonyan, rugalmasan, áradó szívvel, szerelmesen?

42

(fűzfák alatt, hő napon tabletemről olvasom:)

Hol tanultam ezeket?
Egy bagoly beszélte,
Amidőn egy vészes éjjel
Egy odúban háltam véle.
(Petőfi Sándor: Bolond Istók)

43

Miért sír a fűzfa a tűzön?
Zöldellni szeretne
élni volna kedve
hogyha nyaradba’
hogyha teledbe’

44

bagoly tolla billeg már-már lehull
mint könnyű csók
szél küldi
füveknek
hangtalanul

45

átvirrasztott éjszakák derengő fényéből
szőttem szigorú maszkot
az üldözőknek felmutatva
sokakat megriasztott

önjáró fura holdja lettem
egy végtelenbe forgó földnek
olykor ha feltűnök az éjben
mögöttem viharfelhők jönnek

46

hallgatni
járni
sakklépésben
kerítéstől a kapuig
kaputól a kerítésig
s újragondolni azt amit
egyszer már úgy is elbaltáztunk
s ki tudja hol vár ránk bocsánat
fölöttünk füzek
füzeken népes bagolykórus
hallgat
fürkészve fogyó életünk
fölött a kései bánat

47

(fűzfák alatt, hő napon tabletemről olvasom:)

Bagoly bújjék ágyába!
Piszok legyen abroszán!
Egér rágjon álmába!

…Vagy változzék meg igazán.
(Egyed Emese: Ráolvasás)

48

baglyok vagyunk fűzfán mi is baglyok
ki hinné el hogy éjszakáink megannyi árnya
szívünkbe préselődve haragvó fűzfaerdőt játszik
kedvünk jól meglocsolva mindenféle szesszel
bevonva füsttel ízekkel illatokkal
édes és keserű fanyar és savanyú
sós mint a telemea és az olajbogyó
apró mint a szamóca és az áfonya
ez lett a kedvünkből
s a lombok visszhangzó zúgása
tüdőnkből
a hörgők kéményein

49

(fűzfák alatt, hő napon tabletemről olvasom:)

Korán reggel, annyira korán, hogy másoknak jókor éjszaka is lehetett volna, a bagoly akár egy tünemény, berepült a Rét utcai épület magas, barokk padlásának tetőablakán; rossz alvó lévén, pár pillanattal hamarább megébredtem, mielőtt még felharsant volna éles, rövid kiáltása a szomszédos ház bádog szélkakasáról; kezdetben, mielőtt rájöttem rikoltása eredendő helyére, tekintetem keresztül-kasul pásztázta a reggeli homályt, mint az idegenlégió járőre, de csak akkor jöttem rá a tökéletes álcázásra, amikor repülését is észleltem; utána már könnyebben s örömmel fedeztem föl körvonalait a szélkakas gerincén, a nemsokára felhangzó válaszra várva; időzött ott még egy keveset, míg a hajnal ujjai az első fénycsíkokat fel nem rajzolták látóhatárra, olyankor csöndesen a levegőbe emelkedett, csőrében egy egeret vagy valamilyen kis madarat, egyéb zsákmányt vitt a cserepek páncélja alatt megbújó párjának;
egy idő után az emberi fül is hozzászokik a hangok árnyalatait megkülönböztetni, s biztos voltam benne: ugyanarról a madárról van szó, aki nem cserél helyet a párjával, ennek dacára a rikoltásában rejlő remény nem tűnt el, nem aludt ki soha;
a félig csukott szemekre emlékeztető tetőablakok – melyeket a hajdani mesterek úgy képzeltek el, hogy rajtuk a távolba lehessen látni – alatt, az épületben nappal apró műhelyek működtek, délután és éjszaka csak egy öreg éjjeliőr és egy kivénhedt kutya vigyáztak az épületre és az elnéptelenedett kuckókra; miután néhány napon át arra jártam, szóba elegyedtünk, az őrt megkínáltam cigarettával és egy üveg bort is vittem neki, majd megkértem, menjünk fel a padlásra, nézzük meg, hátha a madár megbetegedett vagy beszorult valahová és képtelen kiszabadulni; alig leplezett gyanakvással, rettegve állt rá, mintha arra kértem volna, hogy ő maga üssön be szeget Jézus testébe, számára ez egy olyan világba való behatolást jelentett, amitől úgy vélte, jobb, ha távol maradunk; megvártuk, hogy besötétedjen, s a bagoly egy felderítő óvatosságával előbújjon rejtekéből, egy ideig meglapult a sötét nyílás közelében, majd árnyékként, egy szempillantás alatt eltűnt; felmentünk a régi lépcsőn, friss elemeket tettem apró zseblámpámba, óvatosan léptünk egyik padlásgerendáról a másikra, az éjjeliőr hallgatagon jött utánam, mint egy óriás bagoly, bevilágítottuk a szögleteket, a gerendaillesztékeket, a kémény nyílásokat, és felfedeztük a fészket, éppen a tetőablakot tartó boltív fölött; a fészekben ülő bagoly nem reagált a fényre, meg se mozdította a fejét; közelebb mentünk s annyira hozzá hajoltam, hogy lélegzetem felborzolta a nyaktollazatát; megláttam akkor két döglött egérkét és egy láb nélküli szarvasbogarat a mellkasa mellett, mintha akkor hagyta volna abba a táplálkozást, de a madár már több napja élettelen volt; gyöngéden megemeltem és tollazata alól négy apró, a zseblámpa fényében kékesen derengő tojás bukkant elő, mintha csiszolt kövek lettek volna, nem pedig az élet zsenge ígéretei;
intettem, hogy ideje visszatérnünk, az éjjeliőr szintén jelekkel kérdezte tőlem, hagyjunk-e mindent úgy, ahogy találtuk, igen, mert nem tudhattam, milyen vihart támaszthat egy madár sorsában emberi beavatkozásom;
megbizonyosodásom után elszoruló szívvel néztem végig a reggeli színjátékot; már azon a reggelen nagyobb ijedtség áradt a rikoltásból, bizonyítékul, hogy a bagoly tudomásul vette: arra jártunk; de hangja mégsem tűnt szemrehányásnak, inkább csak kérdésnek; s mindez igy ment mindaddig, amíg egy vihar le nem sodorta a tetőablak fölötti cserepeket, megbontotta a fészket és az apró tetemet levéllel, szalmával és pelyvával hintette be; az öreg később helyükre illesztette ugyan a cserepeket, de a bagoly soha többé nem tért vissza.
(Kocsis Francisko: A baglyok)

50

irigylem árnyas füzeid
pedig az a föld nem a tiéd

irigylem dolgos szentélyeid
pedig az a táj nem a tied

irigylem újrateremtő kedved képzeletét
pedig az a kedv már nem a tiéd

igazság baglya
túlélés füze –

várjatok be engem!

Csíkszereda, 2017 január

Fotó CsG

---

Debreczeni Éva (apokrif): Figyelem onnan…

figyelem onnan ahol most vagyok
elmúlt napjaid – sok képes napod –
e verset fejben irtam meg de megkapod
ha felvirrad a születésnapod
s majd ide várom néma válaszod

---

Cseke Péter

Jeges pillanat

Budapest, 2017

2017. január 20.

****************************************************************************************

„Kizárom a másolást”

Egy sokak által ismert festőművész, aki legalább olyan jól bánik a szavakkal, mint az ecsettel. Mégsem tesz egyenlőségjelt az írás és a festészet közé. Tehetségére már gyerekkorában felfigyeltek, de csak jóval később, több kényszerpálya után sikerült megvalósítani az álmát. Saját műtermében festi vászonra gondolatait, és félkész vagy éppen elkezdett munkáit sem rejti el az érdeklődők elől.

Kedei Zoltán

 

Sajátos gondolatvilágát nemcsak festményei, hanem könyvei, napilapokban, folyóiratokban, valamint a világhálón megjelent írásai is tükrözik. Műtermében gyakran szervez összejöveteleket az irodalom iránt érdeklődőknek… Az Irodalmi találkozó című rovatunk mai szerzője az 1929 novemberében született Kedei Zoltán. Ezúttal is köszönjük az interjút!

– Bár még nem ismerjük egymást személyesen, az Önről szóló cikkek, kisfilmek alapján úgy tűnik, hogy szinte kifogyhatatlan energiaforrásai vannak, életkedvét, a festészet és az írás iránti szenvedélyét pedig a fiatalok is megirigyelhetnék. Mi a titka? Van egyáltalán titok emögött?

– Nem beszélhetek titokról, mert nem lehetek a megmondhatója. Ez nem az én érdemem. Kaptam. Na, ez az igazi titok: honnan kaptam? Minden hozzáfűzés, mindenféle belemagyarázás egyben mellébeszélésnek is tűnhet. Hivatkozhatok az életmódra, amiképpen táplálkozom, igénybe veszem a napi tevékenységeimet fizikai, akár szellemi téren.

Készül a festmény…

Beszélhetek a káros szenvedélyek mellőzéséről. Az életmód, amiképpen élek, másokra alkalmazva éppen ellenkező eredményt hozhat. Gyerekkoromban megtanítottak, hozzászoktattak a munkához. Azóta is állandó tevékenységben töltöm hétköznapjaimat és ünnepnapjaimat.

Az ördög csak nem hagy nyugodni, így kénytelen vagyok pár jelenséget megemlíteni. Lefekvés éjfél előtt, reggel hét óra előtt felkelés. Reggel, amikor ébredek, a lábam máris leszállásra készen, az ágyban való lustálkodásnak nincs helye, sem a délelőtti táplálkozásnak. Tele hassal nem sikerül munkát végeznem, a szellemi tevékenységről nem is beszélek. Alkoholfogyasztás? Csak mértékkel. Köt a rend. Irányítani kell a tevékenységet. Az élvezetek csak jól meghatározható keretek között vehetnek birtokba.

Festés közben

Hosszasan fejtegethetném a témát, de titokról nem beszélhetek. A természet őrzi titkait, és nem teszi könnyen láthatóvá, elérhetővé. Egyszerűen: élem az életet a maga szépségében, elfogadva, elviselve a drámai beütéseket is.

– Milyen érzés keríti hatalmába, amikor vászonra festi az Önben kavargó gondolatokat?

– A nagybetűs természetet kerülöm. Természetesen a kezdet kezdetekor ki voltam szolgáltatva a természet nyújtotta, kínálta látvány lemásolásának, de végül rájöttem, hogy a művészetben nem lehet helye a látvány nyújtotta téma, tárgy plagizálásának. Amennyiben hivatásom és életcélom alkotást létrehozni, akkor kizárom a másolást.

85 esztendősen…

A természetnek nem fordítok hátat, de segítségével új alkotást hozok létre. Olyan új alkotásról beszélek, mely a másokéval összetéveszthetetlen. Nem tekintem magamat tájképfestőnek. A természetet a maga helyén élvezem élmény formájában, annak szintézisét, hangulatát. Ebből következtethető, hogy gondolati festőnek tartom magam.

A gondolat és az érzelem sugall, hajt. Kilépek a valóságból. A földi formákat igyekszem az égig emelni. A szellemi és lelki események egymásba ötvöződve kényszerítenek, hogy vászonra vigyem. Természetesen óriási energiát igényel. Lelkileg doppingolok, hogy párbeszédet folytathassak a mítoszteremtő igazsággal. Az is fennáll, hogy olykor-olykor megbicsaklom, a téboly fekete mozdulatlanságába zuhanok, de újabb erővel, újabb nekirugaszkodással folytatom a gondolat kivitelezését, mindaddig, míg a megelégedés érzésével tehetem le ecsetemet.

Kék elégia – (1994, olaj, vászon, 51×41 cm)

– Mi tűnik nehezebbnek: elkezdeni vagy befejezni egy műalkotást?

– A kettő közé egyenlőségjelt teszek. Toporzékolva kezdek el egy festményt, tele felhalmozódó energiával. Egy új munka elkezdése előtt, már hetekkel, akár hónapokkal, kínnal és gyötrelemmel vesz hatalmába a téma. Nyugtalan, majdnem fájdalmi érzéssel hordozom magamban, mindaddig, míg az első ecsetvonás vászonra kerülhet. Ezzel már érzékeltettem is, hogy a kezdés nem könnyű folyamat.

Jöhetne a megnyugvás, de a további folytatásban újabb nehézségek születhetnek, mindaddig, míg jön az elhatározás, hogy nem folytatom tovább a képet. Itt jegyzem meg, hogy a képet sohasem lehet befejezni. Elhatározás kérdése, hogy aláírásommal pontot teszek a végére.

Felesége arcképe (Böbe) – (1988, olaj, préselt lemez, 38×41 cm)

– Már gyerekkorában is érdeklődött a festészet iránt. Mi vonzotta leginkább?

– Iskoláskorom előttig megyek vissza emlékezéseimben. A vizuális hatásokra gyorsabban reagáltam. Rajzolgattam, mint minden olyan korú gyermek. Ezek a gyermekkori rajzolások a játéknak egy örömteli részét jelentik. Nagyon nehéz mércét állítani. Általában minden gyerekrajzra jellemző a báj és az őszinteség. Mindenesetre már nyolc-kilenc éves koromban felfigyeltek rám a tanítóim és a családom. Akkor én is elkövettem azt a hibát, hogy másoltam.

A portré iránti vonzalom nem állt távol tőlem, sem a figurális témák. A nagyváradi fényképészek eljutottak Ravába is. Szüleimről, nagyszüleimről nagyítottak fel portrékat. Fokozták érdeklődésemet a rajz iránt. Édesanyám beszélt a nagybányai festőkről. Ekkor még nem tudtam különbséget tenni festmény – amit még nem is láttam – és fénykép között. Ezekhez hasonlót szerettem volna készíteni. A gondolatot el is rejtettem magamban.

Képek előtt

Tizedik évemet be sem töltöttem, amikor grafitceruzával lemásoltam Armand Călinescu (1893–1939) miniszterelnök portréját fényképről. Az erdőszentgyörgyi járás főszolgabírója meg is vásárolta, 100 lejt kaptam a rajzért. Első keresetem. A rajzolás iránti szeretet nem ért véget a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban sem. Az egyik iskolai rajzversenyen Márkos András szobrász, rajztanárom, nekem ítélte az első díjat pénzjutalommal. Egyre keményebben kezdtem dolgozni.

– Egyrészt ennek is köszönheti, hogy most sokak által jól ismert festőművész, érettségi után viszont úgy nézett ki, hogy örökre elbúcsúzhat az álmától. Egy ideig tanítóként kereste a kenyerét. Ennyi év távlatából visszagondolva, volt valamilyen jótékony hatása annak a munkakörnek?

Lent a sátor, fent az oltár – (2001, olaj, vászon, 201×140 cm)

– Kimondottan kényszerpályákról beszélhetek, ahol segédmunkási beosztásban dolgozhattam. A „vörös végzet” irányt szabott a további álombeli megvalósításnak. Ezt az irányszabást rossz és negatív jelekkel kell érteni. Az utat eltorlaszolták. Kötve voltam. Nem működtek az útjelzők.

Kénytelen voltam segédtanítói állást vállalni, minden szakmai előképzés nélkül. Kénytelen voltam enni a hároméves munkaszolgálat keserű kenyerét, mely, állítom, hogy egyenlő volt a börtönnel, talán még annál is nehezebb: gyenge táplálkozás, erős, megkövetelt fizika munka, szabadsághiány, s folytathatnám a sort. Az akkori időkre visszagondolva csak annyi pozitív hatása volt, hogy még nagyobb kitartásra buzdított, fokozta a szép, a jó, a poézis iránti vágy minél nagyobb kiteljesedését. Erőt adott, hogy legyőzhessem a hétfejű sárkányt.

Szülőháza a kollektivizálás után

– Önt nem csak ezért emlegetik a kommunista rendszer áldozatának… Annak idején családjával együtt kénytelen volt elhagyni szülőfaluját, Ravát. Hogy emlékszik vissza arra az időszakra? A későbbiekben mi hiányzott leginkább a megszokott környezetből?

– Igen, a kommunista rendszer áldozata lettem. Elvették talpunk alól a földünket, egy szál ruhában vált hajléktalanná a család. A kárpótlás elmaradt. Gyakran teszek említést róla, és hozzáfűzöm, hogy azóta is abban az „egy szál ruhában” vagyunk. Döcögött velünk a bánat szekere. A kényszerleszállást nem kerülhettem el. Szereptanulásom a csönd beálltával kezdődött, a megálmodott szirtre kértem segítséget. Nehezen tudtam távolodni a nosztalgikus érzésektől, de véglegesen megszabadulni… soha. A növekvő értelem fékezte éveim lázongásait. Jöttek a segítő hangok: „Takard le emlékezeted bemocskolt burkolatát”. Töprengéseimet megosztom másokkal is, így könnyebb hordanom a sorsom.

A ravai unitárius templom

– Rava után Marosvásárhely lett a második otthona, a várossal való ismerkedés, a beilleszkedés azonban nem volt zökkenőmentes…

– Valóban, Vásárhely lett a második otthonom, s most már elmondhatom, hogy „igazi” otthonom. Itt éltem le hatvan és valahány évet. Itt kötöttem életre szóló házasságot a nemrég elhunyt Szabó Erzsébettel. Itt születtek, nevelkedtek gyerekeim. Itt indult be és teljesedett ki – fokról fokra – festészetem. A festőbarátok segítségére hálával, szeretettel gondolok vissza.

Esküvői kép

Nem volt zökkenőmentes. A kisebbségi sors megélése a kibírás kategóriájához tartozik. Ilyen helyzet nehezedik az emberre, ha a megszokott környezetet mással cseréli föl. A helyzetet nem én kerestem, belecsöppentem. Több évre volt szükségem a teljes beilleszkedéshez.

– 1951-ben közelebb került a festészethez: bejutott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Aztán mégis kénytelen volt visszamenni a tanügybe. Mi történt? Valakinek nem tetszett a Kedei Zoltán név?

– Miután földönfutóvá tettek, ránk is illett a „proletár” megnevezés (bár az „osztályellenség” bélyeg megmaradt). Sikerült megfelelő dossziét összeállítani. Ekkor Zetelakán tanítottam, minden bejelentés nélkül felmentem Kolozsvárra felvételizni a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Az előzetes biztatást Márkos András szobrásztól és Abodi Nagy Béla festőprofesszortól kaptam. Sikeresen vizsgáztam. Nem volt akadály a Kedei Zoltán név.

Első egyéni kiállítása (Marosvásárhely, Kultúrpalota, 1967)

Ekkor jött a szomorú felismerés. Anyagi gondokkal küzdöttem, sem pénzem, sem ruházatom. Egy bani támogatást sem kaphattam sehonnan, senkitől. Visszasírtam magam a tanügybe. A zetelaki helyemet betöltötték, de maradt még egy utolsó remény: Korond. Így lettem az ország első cigány iskolájának mindenese: igazgatója, tanítója.

Az egyéves munkám eredményéről nem beszélhetek. Sikertelennek bizonyult. Nehézséget okozott a beiskolázás. Naponta a harminc iskolakötelezett gyermekből ötöt-hatot sikerült az iskolába hozni. Legtöbbször mindig mások jöttek. Még ma is őrzök pár rajzot ezekről a gyerekekről.

Szüleivel

A főiskolára be voltam iratkozva, évkezdéskor hiányzónak tettek. Erről kaptam is figyelmeztetést a főiskola titkárságáról, valamint Szederjesi András elsőéves szobrász barátomtól.

– Korábban említette, hogy három évig teljesített munkaszolgálatot, majd tisztviselőként is dolgozott, mégsem mondott le az álmáról; 1958-ban a Népművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett oklevelet. Megérte kivárni azt a pillanatot?

– A hároméves munkaszolgálat lejárta után Marosvásárhelyen, szüleimnél kaptam menedéket. Életem új szakasza kezdődött. A sok buktatóért kárpótolt a művészeti életbe való bekapcsolódásom. A hátralévő évtizedekre kötöttem szerződést a művészettel.

Szélyes Sándorral együtt ettük a munkaszolgálati idő keserű kenyerét. A véletlen folytán találkoztam Vele a Kultúrpalotánál, Ő is éppen olyan céllal kutakodott, mint én. A hirdetőtábláról értesültünk a Népművészeti Iskola beindulásáról.

Koccintás édesapjával a kiállítása megnyitóján

Az országban ekkor indul be a Népművészeti Iskola, mely még napjainkban is működik. Ő is a festészetre akart beiratkozni, de utolsó percben a színit választotta. A hároméves festészeti szakon Olariu György festőművész, barát osztályán végeztem.

Keményen dolgoztam. A mindennapi kenyérért való hajsza mellett a másik nyolc-tizenkét órát csak a festészetnek szenteltem. Minden percem ennek érdekében telt, még az álmaim is ezekkel színesedtek. A felkészülést komolyan vettem. Az iskolai oktatáson kívül is teljes bedobással éltem a művészettel járó nehéz, de szép életet.

– Az elmúlt évtizedekben számos tanulmányi kiránduláson, alkotótáborban, egyéni és közös kiállításon vett részt, sőt képzőművész társaságok alapításában is szerepet vállalt. Mi az eddigi legnagyobb elégtétel az Ön számára?

Műtermi megbeszélés

– Kiállításaimat, legyen az egyéni vagy közös, nehéz lenne most itt szám szerint, akár helységekként is felsorolni. Ugyanez érvényes az alkotótáborokra is. Kisebb-nagyobb elégtételről beszélhetek, de az igazi – talán – a Marosvásárhelyi Várban található. A „Vár-Lak” műtermet hívom segítségül.

Több mint 27 éve vált városunk színfoltjává a befogadással, a maga ódon romantikájával, nemcsak mint alkotási műhely, de mint kiállítóhely is. Találkoztam itt műpártolókkal, akikkel párbeszédet folytathattam. Álmaim itt öltöttek testet, melynek részesei voltak a műélvezők, a barátok.

Munkában

Szabad műterem, stúdióféle. A készülő művet is láthatják. Nem rejtem el a befejezetlen munkát. Így a műélvező beférkőzhet az alkotási folyamatba, az alkotás titkaiba. Nem tettem említést a csoportos látogatásokról, iskolás gyerekekről, osztályokról, akikkel esztétikai megbeszélést is folytatok. Talán a fentiek adják alapját az elégtétel érzésének.

– Néhány éve kénytelen volt kényszerszünetet tartani a Vár-Lakban… Milyen érzés volt újra birtokba venni?

– A Vár teljes felújítása maga után vonta a kiköltözést is. Egy-két évre számítottam, de 5 év lett belőle. Erre az időre a kövesdombi lakásom alatti garázst alakítottam át műteremmé: termopános ajtó, parkett, villanyvilágítás, központi melegítés. Természetesen volt hátránya is. Nem lehetett nagyobb méretű képeket festeni, sem társas, kulturális összejöveteleket rendezni. Öt év után jött egy újabb szívet-lelket melegítő érzés, beköltözhettem újból a Várba, ez alkalommal direkt műteremnek épített helyiségbe, ahol a legborúsabb időben is a felülről jövő világítás elég fényt biztosít a festéshez.

Részlet a műteremből

– Most nagyon kíváncsivá tett… Vannak sajátos stílusjegyei, amelyek alapján felismerhető, hogy egy bizonyos festmény Kedei Zoltán nevéhez fűződik?

– Bizonyára vannak, ezt én nem tudom megállapítani, de a visszajelzésekre hivatkozva sokan felismerik munkáimat. Egyik fő törekvésem volt a több száz, több ezer munkámmal kapcsolatosan, hogy azok ne hasonlítsanak a másokéhoz. Hogy mennyire töltötte be ez a szándékomat, azt csak a kívülállók mondhatják meg.

– A festészet iránti szenvedélye fiára, Zoltánra is átragadt. Ő jelenleg Magyarországon tevékenykedik festőművészként. Milyen tanácsokkal indította útjára?

– Festőművész fiam a marosvásárhelyi művészeti középiskola elvégzése után a kolozsvári képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát festészeti szakon. Neve előtt a V. betű szülővárosára jelez vissza, művésznévként használja. Kedei V. Zoltán szabadúszó-festő, a festészetnek él Magyarországon. Két műtermet tart fenn: Hatvanban és Budapesten. Gyakrabban tartózkodik Budapesten.

Kedei V. Zoltán (forrás: http://kedei.hu/)

– Ha már szó esett a fiáról, térjünk ki egy kicsit a tágabb értelemben vett családjára. Gondolom, hogy nekik is sokat köszönhet…

– A hat-hét évtizedes alkotói munkámnak nem lehetett volna eredménye a családi háttér nélkül. A feleségem személye különösképpen fontos. A gondok és nehézségek ellenére segítette képzőművészeti tevékenységemet. A családi melegség megtartó ereje nélkül nem sikerülhetett volna számszerűleg, és meg merem kockáztatni, hogy minőségileg sem, amit sikerült elérnem.

Ennek légkörében nevelkedtek gyermekeim is, akik továbbviszik azt a szellemi örökséget, amely egyben az erdélyi magatartást is jellemzi, mindegyik a maga helyén: Kedei V. Zoltán festőművész fiam és Kiss Tünde lányom, aki Maros megye magyar szakos tanfelügyelője.

Családi kép a műteremben

– Fontos megemlíteni, hogy nemcsak az ecsettel, hanem a szavakkal is nagyon jól bánik. Mit ad Önnek az írás? Mi születik meg hamarabb: a festmény vagy például egy önvallomás?

– Mindennapjaimba költöztek a betűk. Osonnak előttem, lépkedem utánuk. Gyerekkoromtól jegyzetelek, vázlatozom. Valamennyit megőrzöm. Ezek a jegyzetek életszemléletem és hitvallásom gondolatait őrzik. Örök emberi értékeket próbálok papírra vetni pátosz nélküli egyszerűséggel.

Az elbeszélő forma nem az én világom, inkább a személyes forma, a belső monológ, a vízió jellemző papírra vetett írásaimra, éppen úgy, mint a festményeimre és grafikáimra.

Vár-Lak

Amíg a festészetet életszükségletnek tekintem, addig az írás mint „kisegítő” jelenik meg szellemi tevékenységemben, a képzőművészeti alkotásaim kiművelésében. Ezért nem is teszek egyenlőségi jelet a festés és az írás közé. Az írásban fellelhető gondolatok a képzőművészeti alkotások előtt születnek meg. Amint már mondtam, írásaim sem elbeszélő formában jelentkeznek. Úgy is jellemezhetném, a szabadvers műfajához illeszkedő lírai vallomások.

 – Hány kötete jelent meg eddig? Milyen témában?

– A nyilvánosság elé került első kötetem a Vallomás. Kiss Gellért Győző formatervező szitatechnikával készítette (S.C. TIPOREX S.R.L. – Marosvásárhely, 1999.) Az előszót Nagy Miklós Kund írta Élet és álom a színek bűvkörében címmel.

A második könyv: Beszélő ecset (Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2009). Lírai jellegű írásaimból és több fehér-fekete tusrajzaimból válogattam.

 

Beszélő ecset (részletek)

(új élet)Nem kunyhóban, nem is palotában: „oltáros sátorban” születtem. Valóságnak hittem minden álomképet, és ma, az álomkép árnyékában cipelem a szembesülő múltat.Novemberi szürkeségben láttam meg a napvilágot. Sírással kezdődött. A kar átölelt, magához szorított, de nem sikerült ennyit mondanom: édesanyám. Eleredt az eső, aludtak a fák, álmát aludta a mező. Új élet született – örök gyötrelemre.(vörös végzet)Valamikor réges-régen, nagyapáim idejében, malomkövet  höngörgettem fel a hegyre, le a völgybe, araszoltam kis léptekkel.Valamikor réges-régen marhacsordát legeltettem. Lépegettem fennebb-fennebb, nagy árkokat átugorva gurultam a végtelenbe.Valamikor réges-régen, kánikula naptüzében homokvárat építettem. Jött a végzet, vörös végzet, megcsúfolta építményem.

Harmadik könyv: Megtépázott álmodozás (Bölöni Domokos fülszövegével: Lélegző gyöngyszemek. Kiadja az Editura Nico, Marosvásárhelyen 2014. A kötetben negyvenkét lírai hangvételű szövegem szerepel, valamint húsz színes kollázsomnak a repró másolatai.

Negyedik könyvem: Szivárvány kapuja, számszerűleg 21 Pinokkió-rajz. A könyvben szereplő versek szerzője: Bölöni Domokos. Juventus kiadó, Marosvásárhely, 2015.

Megemlíthetem a Képzőművészeti albumot is, melyben az elemző szöveg szerzője Nagy Miklós Kund. Az albumban szerepel 41 színes repró festményeimről. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely 2004. A sort folytathatnám két antológiával s benne írásaimmal, akár rajzaimmal.

És nem beszéltem még a folyóiratokról, ahol írásaim, akár rajzaim jelentek meg.

Kapásból nem tudom felsorolni azon írók, költők könyveit, amelyekben szép számban jelentek meg rajzaim a borítólapon, akár a könyv belsejében.

A föld szerelme című prózaantológia bemutatása

– Én mégis arra kérném, soroljon fel néhány lapot, folyóiratot, ahol az Ön nevével találkozhatunk…

– A korábban említett könyveken kívül írásaim olvashatók a napilapokban, hetilapokban, folyóiratokban. Párat meg is említhetek: Népújság, Központ, Hazanéző, Erdélyi Toll stb.

Emellett a világhálón is találkozni lehet az írásaimmal (Súrlott Grádics, Káfé Főnix), és ki ne hagyjam a blogra feltett írásokat… Kedei Zoltán: Vár-Lak.

– Ha már visszakanyarodtunk a Vár-Lakhoz, fontos megemlíteni, hogy műtermében gyakran szerveznek irodalmi találkozókat… Hogy jellemezné egy-egy összejövetel hangulatát?

Irodalmi találkozók helyszíne is…

– A város jellegzetes színfoltjává vált. A Várban található műtermemben rendezendő összejövetelekre harminc személyre biztosítok ülőhelyet. Két-három hetente gyűlünk össze irodalmi témák meg- és kibeszélésére. Valamennyi sikeresnek bizonyult. A sikert nem a személyem biztosítja, én csak házigazdaként igyekszem a legjobb feltételeket előteremteni. Az igazi mozgató személy, és a sikeres megbeszélések irányítója, az összejövetelek szervezője Bölöni Domokos író.

Március 18. a Várban

– Hogy vélekedik az okostelefonnal, táblagéppel, laptoppal, számítógéppel együtt felnövő mai generációról, figyelembe véve, hogy Ön idős korban ismerkedett meg a technológiai újításokkal? És nem is akármilyen eredménnyel…

– Híve vagyok az állandó fejlődésnek, bármilyen vonalon. Nem lehet rostokolni, sem visszatérni az ökrösszekér tempójára. A külvilágtól sohasem zárkóztam el. Figyelem a technika fejlődését. Az olvasottak alapján tudtam, hogy még életemben tanúja, sőt, haszonélvezője lehetek a mobiltelefonos technikának, az internetes kapcsolattartásnak. Idős fejjel kapcsolódtam ebbe az életformába, nagyrészt autodidaktaként.

Vendégek…

Naponta 5-6 órát töltök a számítógép előtt. Bejönnek az információk a politikától egészen az irodalomig, a művészetek minden ágából. Nem beszélve arról, hogy az írógép szerepét is átvette a számítógépes írás. Fölgyorsult az életünk. S ebben a fölgyorsult életben természetes, hogy a fiatalság könnyebben találja meg helyét, és nem is akármilyen formában. De mi sem maradhatunk le tőlük.

– Mire van szükség ahhoz, hogy valaki elismert képzőművész, esetleg író/költő legyen? Gondolom, hogy a tehetség a legfontosabb hozzávaló…

– Úgy van, mindenek előtt a tehetség a legfontosabb. Enélkül ne is fogjon hozzá, mert csak dilettáns dolgok születhetnek. A tehetség mellé nagyon-nagyon sok munka és kitartás szükséges. Az elismertség kérdése más lapra tartozik. Az elismertség egyik látványos alapja a reklám, a népszerűsítés.

Fülöp Kálmán kötetbemutatója a Vár-Lakban

Mindezektől eltekintve az elismertség egyik legfontosabb fokmérője a nyilvánosság. Majdnem értelmetlen, ha kimondottan, csak a magam szórakoztatására festek vagy írok. A létrehozott alkotásokat nem zárhatjuk az asztal fiókjába vagy a műterem raktározójába. Az alkotó küldetéssel érkezett a földre: segíteni embertársainak az egyensúly megtalálásában.

Szerintem ennek a hiányában, feladatának megtagadásával senki se fogjon kezébe tollat vagy ecsetet. Igen, közönség elé állni. Mutassa meg magát.

Önarckép

– Befejezésként arra szeretném kérni, hogy ajánljon nekünk egy írót, költőt, akit felkereshetünk februárban… Köszönöm, hogy időt szánt a Szövegkovácsra.

– Egyik kedves barátunkat, a kolozsvári születésű Hadnagy József többkötetes költőt ajánlom, akit gyermekkora Sipos Domokos városához, Dicsőszentmártonhoz fűz, de évekig dolgozott Marosvásárhelyen. Jelenleg Debrecenben él. Gyakran látogat haza, olyankor sosem mulasztja el felkeresni bennünket a Vár-Lakban.

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia

Ui.: A bejegyzéshez felhasznált fotókat Kedei Zoltán küldte. 

***********************************************************************************************

Két óra vidámság

„A műterem falai közé fészkelődött a humor. Helyet követelt magának, s mint aki jól végezte dolgát, a kendőzetlen igazság büszkeségében áltatta magát. A dicsekvőnek nem mondható szerénységével, annyi humortalan arcú évtizedeim után, olyan mértékkel sulykolta belém az igényességét (igénytelenségét?) hogy végül is hatalmába kerített. Felhőbe röpített az ember alkotta értékekkel. Azóta himbálózó mozdulatokkal járom a „bolondok” útját teleholdas éjszakán.’’  (Kedei Zoltán: Győzött a humor – műtermi jegyzet, 2016. december 14.)

Mi sem bizonyítja jobban a humoros írások „hatalmát”, mint az idézett sorok.  Az immár egy éve  rendszeressé váló, Vár-lakbeli  irodalmi délutánok házigazdáját, Kedei Zoltánt, aki saját bevallása szerint a humort nemigen műveli, „elcsábították” a humoros irodalmi alkotások.  Mert úgy estett, hogy az évzáró találkozás éppen a humorról szólt. A baráti társaság örömmel, igennel válaszolt a meghívólevelekre, és ki-ki a hozzá közelebb álló műfaj keretében „hozta a legjobb formáját”. Volt itt  rözidpróza, vers, „seperces”, négysoros, műfordítás. Rendhagyó módon,  a műterem vendégalkotásokkal is gazdagodott, Nagy József Levente karikatúráival.  A kiállított negyven rajzot Kedei Zoltán festőművész méltatta. „Nagy József Levente elmondta nekem – hallottuk –, hogy nincs humoros írása, de vannak humoros rajzai. Ezt nagy lelkesedéssel fel is karoltam, legalább lesz egy új színfoltja a mi összejövetelünknek és a műtermemnek is. Én nem vagyok egy humoros ember… de annyit látok, hogy Nagy József Levente barátunk nagyon jól rajzol. Kedves számára a képzőművészet, a rajz, a forma, a kompozíció…Már a teológián rajzolgatott, az ottani faliújságon debütált a rajzaival. Rácéloz a dolgokra, a dolgok központjára, valósággal kiszúrja a lényeget, és pár vonással meg tudja valósítani. A rajzok politikai és társadalmi vonatkozásúak. Mindeniknek jellemző címet ad, megtoldva egy-egy fortélyos mondattal. Az élelmes: „Hopp, egy üres talapzat, lefoglalom magamnak.” A székely nagy menetelés: „Héjj emberek, a komám vett egy nagy rakás téglát, s haza kéne adogassuk neki.” A nagyképű: „ – Hű, de nagy képe van ennek, komám. – Ez semmi, látnád élőben!”.

– A szószéki beszédét hallottam, értékelem, a verseit is ismerem, értékelem, és a rajzait is látom és értékelem, és valahol mind a háromban van egy filozófikus, transzcendeltális törekvés – zárta gondolatait Kedei Zoltán.

– A rajzok 2009 és 2014 között a Vásárhelyi Hírlapban jelentek meg, a pénteki lapszám Szempont című oldalán. Aktualításuk bizonyára megkopott, bár amikor a lapba kerültek, egyértelmű volt az üzenetük: mindenki tudta, kiről-miről szólnak. Ma valószínű, hogy egyik-másik magyarázatra szorúl. De igyekeztem abból a kettőszáz egynéhányból olyanokat választani, amelyek öt esztendő távlatából is inkább érthetőek – vallja rajzairól Nagy József Levente.

Mint az év folyamán oly sokszor,  az irodalmi alkotások közül jópárat Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattunk. Baricz Lajos  Ki volt Tóth Kálmán? című krokijának bibliás tanulsága: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyekben.”

Bölöni Domokos Kampányban kussol a múzsa című szatírájának beszédes a címe, Czirmay Szabó Sándor

a vécépapírt pótló vécepapír gyártásából bontja ki a „globalizációt”, Csata Ernő József Attila Mondd, mit érlel című versét aktualizálja: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, /ki költő s hiába dalol,/ a felesége csak bosszantja,/ keressen többet valahol…”.

Cseke P. Péter humorcsomagjában Berci, a szemetes válaszokat keres, majd következik a Látogatás az emberkertben. Márton Károly négysorosaival fokozza a hangulatot: „Az asztalon hagyott/ Pohár borban,/ Legyek alusznak/ Mély mámorban.” Nagy László Mihály Hétköznap című írásának trükkös koldusa csak mímeli a csonkaságot, ölébe rejtett okostelefon segíti elkerülnie a rendőröket. Nagy Miklós Kund Farsangi rigmusait is Kilyén Ilka színművész tolmácsolja. Humorba csomagolt szókimondó bírálat: „Lopnak, csalnak, vesztegetnek/ korruptak és tiszták,/ mindenfelé megjelennek / dossziék és listák.”

Ötvös József kisprózájában az irgalmasság gyakorlása közben csalatik meg, mert a kéregető asszony arra hivatkozva, hogy Cikmándon leégett a háza, szinte erőszakkal kiköveteli az ötvenlejes bankót, majd nem sokkal ezután szeszesüveggel és burmogyoróval kerül elő a kisüzletből.  Sebestyén Péter Negrócukorka című történetében egy esküvő és a hozzátartozó bonyodalmak tanúi lehetünk.  Szente Gyula gyerekkori emlékei közt kutatva késztet nevetésre a  Medve-vaddisznó harc és Farkastámadás című félperceseivel. Székely Szabó Zoltán  zárja a sort, találgatjuk, vajon hány színműről esik szó Várdakeserű című írásában. Az udvarlási szóintarziában hetvennyolc címet sikerült elrejtenie a színművész szerőnek.

Persze egyikünk sem találta el.

Olykor kuncogással, olykor hangos nevetéssel fejeztük ki tetszésünket a remek évbúcsúztató délutánon. Az idő elrepült,  a bő két óra mindössze pár percnek tűnt.

Doszlop Lídia

 

************************************************************************************************

Történetek otthoni tájakon

Újabb kispróza-kötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016.) Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot. Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a Társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat – népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.”

Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget.” Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika, – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel.”

„Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig-emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonágaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.)

Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát.

Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörtéhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például.

Bölöni Domokos

****

Ambrus Lajos

 

Amíg él a hit

 

Méhes-oldala alatt, ahol az Egres a Korond vizébe szakad, hogy a Balázsok kapujában átvágja a fehér, sóvidéki hegyeket, amelyekre békés nyári éjjel ezüst fényt szitál a telihold, valamikor a bánatos tündéraszszony nyomán csupa tiszta, fehér sóvirág fakadt, s ha a Sásverésen éppen nem zokogott végig a szél, csend honolt és tisztaság, hogy akár igazszavú harangot önthessenek ott egy-egy meredt  csillagszemű, középeurópai éjszakán. Igen: tündér, csillag, sóvirág, tisztaság és csend. Rejthette századokon át zöld palástba derekát ott a bükk, s a tekergő patakokban, a kormos égerfák alatti gübbenőkben a patakkal együtt lefogyhattak a halak; és mindmáig apró ezüstpálcika-fohásszá vénülhettek volna az árnyas gyökerek alatt, ha fűzfasíp helyett nem hasít olykor a levegőbe a püfögő székely vicinális.

Első vonatfütty.

– Lányom! – mondta az édesanyja Viktóriának – én egy  helyen két kerek esztendőt szolgáltam; meg is fizettek, nem csak fizetgettek: most érted rikoltott a vonat, hogy tanulj egy kicsi ügyességet.

– Hallom, édesanyám – így az anyja biztatására a begyes leányocska, s két játékos szeme megcsillant, mint két könnyező gyertyaszál.

Azzal indult, hátán kis batyujával, szerencsét próbálni fel-felnyerítő, szilaj vasparipán Fülöp Viktória is, mint megannyi lánytársa. Őt se féltsék, mondta, mert hazajön, ha összegyűl egy tisztes stafírungra való. De a Szamos partján a kincses Kolozsvár másképpen határozott. Addig csodálta ott a vasárnap délutáni kimenőkön a szilaj legények fekete-piros táncát, hogy ő, a kálvinista lány, az erdélyi magyar egyistenhívő Szabó Elemérben társra talált. Mondta Viktóriá-

nak a háziúr, hogy a szerelemből náluk házasság lesz, a házasságból pedig megszületik a leventének való. S a tanult ember nem tévedett.

– A fiunk! – emelte az ég felé a nagy és igazságos Mátyás előtt Szabó Elemér a pulyát. Hadd lássák, gondolta, hogy nemcsak a varjaknak, neki is van fia.

A gyermekből arra a világra született embert faragott volna ő, ha nádsíp, s nem vonatfütty hasít bele az apáért is egyszer egy áldott napon a békés Szent Mihály-templom magas tornyára telepedett, esti félhomályba. Szárazon pattogó parancsra hamarosan fel is szálltak az éneklő vonatra, s tekergő sínpáron indultak – mintha éppenséggel otthon nem lett volna elég bajuk – a romlott világot leckéztetni Kelet felé. Mintha előre megérezte volna, fújta, ahogy a száján csak kifért Szabó Elemér is, a fiatal édesapa, hogy: Erdélyországban Kolozsvár a hazám, abban sirat szép hitvesem s jó anyám. Mert nyomtalanul elnyelte őt is a véres háború vihara a Don-kanyarban.

Második vonatfütty

Méhes oldala alatt, ahol, az alsósófalvi Egres-patak a Korond-vizével összeölelkezik, aki tehette, már szinte mesének vette, hogy volt egyszer egy második világháború is. Csak egy suhanc, a félárva Szabó Dezső nem. Szerethették, mint sajátjukat, a nagyszülők, akik felnevelték, őt nagyon sokáig csak a dovgolevka–fazovai pergőtűz átka kísérte; tavasszal a falura könyökölő erdős oldal derék bükkfáinak lombja, mint a frontharcosok zöld zubbonya, télen a sófalvi rét szikrázó hómező-ingje intett feléje a fronton elesett édesapa helyett, és konokul várt. Igen! Vajon a tündér, a csillag, a sóvirág, a csend vagy a tisztaság táplálta

benne a reményt?

Aztán – ahogy az idő telt – már az fájt neki, ha Bimbó a terütől megszakadt, s elvetette a borját, vagy ha nem sikerült böjtelőn rendesen eltemetniük Illyést. Ezért meg se hallotta, mint süthetett át két nagy kajla fülén a még erőlködő, őszeleji napsugár, hogy a Sásverésen felfelé nem az édesanyjáért, hanem érte füttyentett hármat, kettőt rövidet s egy hosszat, a vonat:

– Édes fiam – szólt rá kényszerből a nagyapja. – Ha fiunk volnál, se szerethetnénk jobban – mondta Szabó Dezsőnek. – De az iskola fontos… – nézett biztatóan az unokája játékosan villogó, fürge szemébe.

Nem állította az öreg Fülöp, hogy pont a papság a nagy uraság, de látta, hogy belőle csak meg lehet élni s a cseperedő legényecske esze vágott, mint a borotva. Bizony tizenöt esztendőre az édesanyja után Szabó Dezső is felkuporodott Sásverés fejében a prüszkölő acél paripára, hogy majd ő, a fiatal, templomos pap, Nagyajtán, a hatalmas, magyar unitárius vártemplomban zengve hirdethesse a megtartó hitet szegénynek és gazdagnak egyaránt.

Harmadik vonatfütty.

Maga sem tudta, hogy mit vétett, de hét tavaszon ültetett aztán jégbörtönből szabadult parancsnokságok elé virágot Szabó Dezső. Mert jól állt kezében a kertészszerszám, őrei gyakran oldalból taszítottak egyet rajta, mert szinte lerítt róla, hogy a börtönök falainál tovább lát. Büntetlenül tehették, hisz mindjárt az elején fülébe ólmot öntöttek a rút emberek; a gúny lepergett róla, mintha nem fogná őt a mocsok.

– Emberek! – mondta a rabtársaknak fakón, kopaszra nyírva – álmomban a Házsongárdban egy ismeretlen sírra földet hordtam. Jó jel! – bizonygatta szikár alakját paposan előrehajtva. – Otthon nem várhatnak már soká hiába; hazamegyünk – gyúlt ki erre a rabok színtelen arcán is a remény.

– Ezért szólt be a rácsok között hozzánk a minap hajnalban a vonatfütty?! – pusmogták hosszú napokon át a rabok, de aztán az erdélyi hegyek könnyeivel hosszan locsogó Szamoson csak megérkezett Szamosújvárra a várva várt parancs…

Végre fénylő arccal, ha az est leszállt, nem álmukban indultak el a rabok hazafelé. Ha kellett, istenesen megszenvedtek igazukért! A Szamos-hídon füttyentő vonaton Szabó Dezsőről is lerítt, hogy a bőre és a haja színe szerint nyolc esztendőt kinek szolgált. És szépen metszett, férfias arcáról, mély, melegen zsongó hangjáról mindenki tudta; hát senki sem kérdezte, hogy miért.

S aztán jött a néma csendbe a rá várakozó Méhes-oldala alá, dolgos nyáridőben nagyapónak kaszálni a könnyező sófalvi réten, s kálvinista falusfeleihez is a megszenvedett igaz hit hangján szólni. De üzent a nagyajtaiaknak is:

– Amihez kevés volt a vártemplomotok kemény fala, kárpótolt azokért a töretlen unitarizmusotok őszinte segíteni akarása.

És fújt a kellette korra jött szél fűzfasípot a Méhes-oldala alatt búcsúzkodó vonatfütty helyett, amikor utoljára állt meg Szabó Dezső édesanyja, Fülöp Viktória szülőháza előtt. Hosszan elnézte az oldalból a Siklódi-kő felé kapaszkodó, keskeny utcára támaszkodó, magas faházat, amelyben maga is árva gyermekként nevelkedett, és azt súgta oda a szélnek, hogy tudd meg te Nagyúr, amíg él a hit: senki sem születik, s el sem tűnhet nyomtalanul.

**********************************************************************************************

Egy másik univerzumba…

Egy furcsa nevű szülőfalu, gyerekkori emlékek, tanári pálya, könyvtárosi munka, írói szárnybontogatás, sajátos stílus… Még a negyedét sem sikerült felvázolni annak, amiről a Maros megyei Dányánban született Bölöni Domokossal beszélgettünk az Irodalmi találkozó című rovatunk második részében. 

Bölöni Domokos (erdely.ma)

– Az Irodalmi találkozó című rovat első állomásának végén Önhöz irányított Csata Ernő marosvásárhelyi költő. Régóta ismerik egymást, netán jó barátok?– A kilencvenes évek elejétől ismerjük egymást. Megmutatta próbálkozásait, beszélgettünk a verseiről, a könyveivel mindig megajándékoz. A rokonszenv kölcsönös. Eljár az összejöveteleinkre, felolvas. Ahogy mondani szokás, jóban vagyunk.Dányán! És miért nem Dánya?– Mielőtt rátérnénk sokszínű írói pályafutására, kérem, mutassa be a szülőfaluját. Ha nagyon őszinte akarok lenni, még sohasem hallottam a Dányán nevű településről, sőt egyik ismerősöm rá is kérdezett, hogy véletlenül nem Dánya akar lenni…– Dányán (románul Daia) a Vízmellék faluja. A Vízmellék egy nagy falusor, a Balavásár–Kend vonalától tart a két Küküllő közén s a meredek völgyeken le a Balázsfalva – Hosszúaszó vonalig. A Kisküküllő bal, a Nagyküküllő jobb oldali falvait is magába foglalja – vásáros központja hajdan Küküllővár volt. (Herepei János – Szabó T. Attila: Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez I., Kolozsvár, 1939. 9 – 10.)

Utcakép a szülőfaluból

Murádin László kolozsvári nyelvész, néveredet-kutató írja a faluról és a környék településeiről: Dányán (1910-től ez a hivatalos változat) településnév első előfordulása 1301-ből való: Danyan. Majd 1480: Damyan, 1760–1762. Szász–Dánya, 1854: Szász–Dányán, 1910: Dányán. A helynév előzménye a magyar Damján személynév; erre utal az 1480-ból való Damyan változat is. A személynév Damian alakban már csak 1138/1339-ből adatolható.A Szász- előtag a lakosság nemzetiségére utal – mondja, de ezzel nem érthetek egyet, hiszen tudom, hogy középkori lakossága a reformáció idején a református hitet vette fel, a szászok pedig lutheránusokká váltak. A bonyhai uradalomhoz tartozó néhány magyar falut: Dányánt, Bonyhát, Csávást (a Cuius regio, eius religio alapján) a valamivel alább fekvő Bogács esperességéhez csapták, a derék reformaták pediglen azért nyerték a katolikusoktól a „szász” gúnynevet, mert lutheránusokkal kerültek azonos fennhatóság alá.Az előnevet, mint fölöslegest, később hivatali úton eltörölték, de a helybeliek valamiféle érthetetlen hiúság okán ma is Szászdányánt, Szászbonyhát és Szászcsávást mondanak, és igencsak büszkék „szász” származásukra. Dányánt Bonyhától mintegy nyolc, Csávástól csak három kilométer választja el. A román Daia a magyar Dánya alakból való, mondja a nyelvész, a magyar ny: román i megfelelésre lásd pl. m. bánya: rom. baia.„Dányát” a környékbeliek még véletlenül sem mondanak, az idegenek igen, újságírók is, akik nem ismervén a helyzetét, határozóragnak vélik az „-án”-t, ezért „kijavítják”, és lesz belőle (Dálya mintájára:) Dánya. A falu magasán hajdanában kolostortemplom állt, páros védőszentje Szent Kozma és Damján volt. Innen a neve!Gyerekkori emlékek (is)…– Milyen volt a gyerekkora, hogyan emlékszik akkori önmagára?– A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye dicsőszentmártoni járásához tartozott a falu. Az egyetlen valóban szász település a közelében kb. két és fél kilométernyire: Jövedics, ott a szász kántor még tudott magyarul. (Mi pedig egy szót sem szászul.) Édesanyám egyszer elvitt hozzá, hogy vizsgálná a hallásomat, a hangomat, hátha belőlem is lehet kántor. Státust jelentett akkoriban ez a foglalkozás. Bizonyos helyeken ma is nagy tisztelet övezi a templomi gyülekezetek énekvezéreit.Hát a jövedicsi szász kántor utasított, mérném meg araszommal a harmónium billentyűzetét. Sajnálkozva közölte anyámmal, hogy nem szükséges énekpróbára állnom, mert apró a kezem, tömpék, rövidek az ujjaim, alkalmatlanok az orgonára.

Ötéves korában

Nálunk a faluban egyetlen szász sem élt. Pap kettő volt, mikor volt: a református lelkész és az ortodox pópa. A három felhagyott temetőben egyetlen német írásjelű sírkő sincsen. Arról sem tudok, hogy Bonyha vagy Csávás temetőjében lutheránusok is nyugodnának.Vannak Méder családok, a felmenőim között is vannak (a Bölöniek, Csíkiak, Vargák mellett) Méderek, de a Méder nem szász néveredetet takar, hanem azokat a futár- és egyéb hasonló szolgálatot végző székelyeket mondták médereknek, akik a közeli gógánváraljai részen levő Újvár urainak a rendelkezésére álltak, amikor szükség volt rá. A környező falvakban gyakori a Méder családnév. (Melder jelentése: futár, jelentésvivő. Die Meldereiter: lovas futár. A kiejtésben az ’ld’ mássalhangzótorlódást úgy kerülte el a nyelv, hogy az ’l’ egyszerűen elmaradt, viszont az ’e’ hang meghosszabbodott, így lett Méder. Az írásmód szentesítette ezt a hangkiesést.)Médernek lenni rangot jelentett és bizonyos kiváltságokat is. Váraljára úgy lehetett eljutni, hogy az ember végighaladt a Nemesek oldalán, aztán a Papösvényén ment át az erdőn a bérc túlsó oldalára, ahol a vár egy magaslaton őrködött a völgy fölött.A népszámlálási adatok szerint Dányánnak 2002-ben 227 lakosa volt, ebből 148-an magyar, 70-en román és 9-en cigány nemzetiségűek. Ezt akkor sem hittem el, az adminisztráció fifikás dolog. A statisztika szerint falum lakói közül 146-an református hitűek, 1 fő római katolikus, 79 fő ortodox.Mára annyira megcsappant a lakosság, hogy nagy ünnepeken sem telik meg a templom, holott olyankor az elszármazottak egy része haza szokott jönni.A „sokoldalúan fejlett szocializmusban” a rendkívül rossz utakon alig lehetett megközelíteni, a kollektivizálás miatt pedig a hatvanas évektől megindult az elvándorlás, ez fokozatosan felgyorsult, és a csaknem teljes kihaláshoz vezetett. Medgyes, Erzsébetváros, Dicsőszentmárton, Marosvásárhely ipara és kereskedelme „nyelte el” a fiatalokat. Az otthon maradottak szerre a temetőbe „vándoroltak ki”. Ma már aszfaltos út vezet Bonyháról Leppenden át Dányánba, de csak halottak napján mutatkozik valamelyes forgalom; az élők közül alig maradt, akihez hazamennénk.Mondhatnám hangzatosan, hogy ezer szállal kötődöm a szülőhelyemhez, és ez némiképp valós, pedig csak a négy elemi elvégzéséig éltem ott, utána a Dicsőszentmártonhoz közeli Vámosgálfalván végeztem el az öt-hat-hét osztályt, nyolcadiktól már a dicsői középiskola diákja lettem, és 1964-ben érettségiztem, de nem ott, hanem Erdőszentgyörgyön, mert egyetlen magyar osztály lévén összecsaptak egy székelyudvarhelyi levelező tagozatos másik társasággal, azok felnőttek voltak. Tizenegy osztályt jártunk, nem tizenkettőt, mint ma. Dicsőszentmártont is otthonomnak tekintem, régebben elég gyakran jártam oda riportozni, mára már nekem is fáj az utazgatás.Gyermekkorom nyarai fontosak. Jobbára a vakációimat töltöttem otthon, de ezek a nyarak és őszök-telek mélyen bevésődtek az emlékezetembe. Mindenkit ismertem a faluban, mint bármelyik korombéli, és mindenkinek tudtam a baját-gondját, még a csúfnevét s annak a sztoriját is.Előbb az olvasás volt a szenvedélye– Mikor vette észre, hogy jobban ért az íráshoz, mint a nagy átlag?– Az elemiben nagynéném tanított, osztatlan tagozaton, mindent tudtunk. De nem az írás izgatott, hanem az olvasás. A kastélyból kiakolbólított uraság könyveinek kis részét a mi készülő házunk egyik (még üres) szobájába mentették el a jóemberei, mi pedig az anyámmal „rájártunk” az ingyen olvasnivalóra. Úgy megszoktam az olvasást, hogy végigkísért az életemen. Írni, mint minden valamirevaló szépreményű, verseket kezdtem, és persze Petőfi, Arany János voltak a példaképeim.Jó magyartanáraim voltak: Bakó Jenő, Gáspár György.Csak későn, a középiskola vége felé kaptam kedvet a történetekre, Marosvásárhelyen a tanárképző főiskolán az Athenaeum című diáklapban közöltem, és kis ideig szerkesztettem is azt, küldözgettem ide-oda a helyi lapnak, a bukaresti, kolozsvári újságoknak. Első jelentkezésem is kései; pályatársaim akkor már kötetes írók voltak. Gyerekeket is okított…– Mi vezette a tanári pályára? Fontos megemlíteni, hogy 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a Pedagógiai Főiskolán, Marosvásárhelyen.– A nyomorúság. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy elkerüljem a katonaságot. Kolozsvár messze esett tőlünk, öreg nagyszüleim, szegény anyám miatt gyakrabban kellett hazalátogatnom, ezért választottam Marosvásárhelyt. Nem volt szerencsém. Bár kétszer is diákja lehettem a hároméves tanárképzőnek, csak a harmadik „nekifutásra” vetemedtem rá, hogy el is végezzem.

Utolsó óra a Pedagógiai Főiskolán

Akkor már írni szerettem volna inkább, nyűg lett a kötött program, kurzus, szeminárium, kurzus, szeminárium, kollokvium, közben elkaptak katonának, és amikor leszereltem, meg is nősültem. Így a tanári oklevél megszerzése kötelezővé vált, elsőéves „öreg” hallgatóként már megszületett a fiam. Az első évben a feleségem tartott el, most én következtem, főleg hogy Korondra kerülésem után 1974-ben megszületett második gyermekünk is, a nagyobbik lányunk.Így lettem aztán szegényember a gazdag faluban.– 17 évig tanított Korondon… Melyik a legkedvesebb emléke abból az időszakból? A mindennapi leckék mellett mire oktatta a diákjait? Milyen élettapasztalatot igyekezett átörökíteni?– Nem voltak azok az évek olyan szépek, amilyennek láttani szeretné az emlékezés. Legszebb élményem az volt, hogy az egyik osztályteremben „magyar kabinetet” működtethettünk, ami azt jelentette, hogy a gyermekek oda jöttek magyarórára. Népdalénekléssel kezdtük és végeztük az órákat. Hetente egy-egy délutánon irodalmi kört is tartottam, azokon pedig költőink megzenésített verseit is megtanulhattuk. És volt Firtos nevű irodalmi körünk, Ambrus Lajos vezette, ebből nőtt ki a Firtos Közművelődési Egylet, amely aztán ’90-től a Hazanéző folyóiratot elindította, és az máig él. Mindezek mellett voltam községi könyvtáros és négy éven át iskolaigazgató.Korondon mindig bajunk volt a tüzelnivalóval. Elég sokat fázódtunk.– Volt iskolaigazgató is… Hol töltötte be ezt a tisztséget, és mi volt a legnagyobb kihívás az Ön számára?– A korondi „központi” iskola igazgatójának választott a tantestület. Örültem, mert azidáig nem volt meg a rendes tanári státusom (románul tituláris posztnak mondják). Aki pedig nem rendes tanár, annak kevés az esélye arra, hogy áthelyezést kérjen egy másik, esetemben Maros megyei iskolába. Számomra és a közösségünk számára a „kihívás” naprakész védekezés volt a bürokrácia túlburjánzása ellen. Idegeinkre ment a folytonosan új és újabb, értelmetlen statisztikák, jelentések összetákolása, napi „feladattá” vált az intézményesült idiotizmus kibekkelése. Minden időnket lekötötte az állandó készenlét, a túlélési ügyeskedés.1980-at írtunk, és fokozódott, nemcsak a nemzetközi helyzet, hanem a nacionalista nyomás is. Tanügyi brigádokat küldtek a nyakunkra, Korondra elég gyakran, mert kellett az elvtársaknak a szép kerámia, hogy felfelé ajándékozzák a még nagyobb főnököknek… Hagyták lekenyereztetni magukat, aztán meg-megsuppantottak egy-egy savas jegyzőkönyvvel. Nagyon elegem lett az egészből. Amikor másvalaki került az igazgatói székbe, nagy megkönnyebbülést éreztem.Kedves emlékem, hogy kevés ideig nálunk taníthatott a nagy tudású Katona Ádám, akinek örömmel jártam a magyaróráira „hospitálni”. Csilla lányom az ő kérlelhetetlen igényességének is köszönhette, hogy tízest kapott magyarból az érettségin –, már itt: a Bolyaiban.A tanári pályafutás vége…– Végül miért döntött úgy, hogy abbahagyja a tanári pályát?– Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március egyik fájó következménye volt, hogy szinte tömegesen menekültek el a magyarok, köztük kultúremberek, újságírók is. Magam korábban többször is megpróbálkoztam újságíróként elhelyezkedni, előbb a Brassói Lapoknál, majd valamelyik marosvásárhelyi kiadványnál. De Vásárhely is „zárt város” volt. Oda vágytam pedig. Hiszen Korond mellett Marosvásárhelyen éltem a leghuzamosabban.Koós Ferenc Életem és emlékeim 1828–1890 című könyve szerint egyik ősöm jeles szolgadiákja volt a református kollégiumnak, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt pedig Bem tábornok seregében szolgált. Valahol Désnél megállították a hadvezér szekerét, és nem akarták tovább engedni, míg meg nem adják a jelszót. Hát adják meg, utasította embereit Bem, majd kihajolt, hadd lám, ki az, aki ilyen makacsul ragaszkodik a regulához.Megveregette a derék honvéd vállát, és azt mondta neki: „Bravó, szekler!”

Családjával Korondon

Ez a szekler: Koós Ferenc iskolatársa – a dányáni Bölöni Domokos volt.Hát hogyne jöttem volna Vásárhelyre, amikor végül Nagy Miklós Kund szerkesztő (talán Gálfalvi György javaslatára) egy szép napon kitelefonált Korondra, hogy szabad az út, felvennének a napilaphoz. Megbeszéltem a családdal, és 1990. május 3-ától már újságíró voltam.– Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy községi könyvtárosként is dolgozott. Lehet, hogy túlzásnak fog tűnni, de sikerült-e a könyvek nagy részét kiolvasnia, vagy egyáltalán nem volt ideje erre?– A községi könyvtárosságot némileg kényszerből vállaltam el, mert valami csekély összeg is járt érte… Hetente kétszer nyitottam, nyirkos és hideg helyen volt a két szűk terem, télen bajt okozott, hogy mire kiforrósodott a kályha, lejárt a nyitási idő, és a vesém rá is ment a sok cidrire. Az volt benne jó, hogy a könyvtár a községi klub mellett lévén, számos író-olvasó találkozón vehettem részt, és olyan jeles alkotókkal kerülhettek az olvasók és magam élő kapcsolatba, mint Kormos Gyula, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Ferenczes István, hogy csak a jelesebbeket említsem.Olvasni mindig szoktam, de sosem eleget. Ma is itt vár sorára legalább félszáz fontos kötet, sajnos, romlik a látásom; esteledik, alkonyodik…Marosvásárhelyi évek – 1990 óta Marosvásárhely az otthona. El tudná képzelni az életét egy másik településen? Mi tartotta az elmúlt 26 évben a városban?– Marosvásárhelyen tömbházban élek, a gyermekeim eleinte a sarki boltba sem akartak lemenni kenyérért. Akkor jöttünk ide, amikor mások elhúztak boldogabb tájakra. Jó részük megélhetési menekültként próbált jobb életet biztosítani magának odaát. Nem tiltottam a gyermekeimnek, a fiam és a menyem ki is próbálták az alföldi kánaánt, aztán hazajöttek, mert itthon gürcölni is más.

Családjával Marosvásárhelyen

Mindhárom gyermekünk itt él velünk, van lakásuk, fizetésből húzzák ki egyik hónaptól a másikig. A feleségemmel kisnyugdíjasnak számítunk, kocsink sincs, sosem vezettem, busszal közlekedünk, taxival csak néha. Ha volt is némi epileptoid kalandvágyam, a kilencvenes évek elején néhány budapesti csavargással kielégítettem, és mióta elérhető a világháló, nem is kívánkozom sehová.Korondon a tizenhét esztendő alatt négy helyen is laktunk albérletben, elegünk lett a folytonos hányattatásból. Immár az egészségi állapotom sem engedné a gyakori helyváltoztatást. A városban nem a lokálpatriotizmusom, sem a nagy-nagy hazafiságom tart, hanem annak belátása, hogy immár nem vágyom semmi „extrára”. Az életet úgy is fölfoghatjuk, mint lemondások folyamatát, és akkor én bizony már akármiről könnyen lemondok, nem vonz a pénz, a gazdagság, a kaland… Negyedszázada nem dohányzom, egy-egy pohár bor viszont még jólesik.Tévét nézek, kedvelem az angol labdarúgást. Levelezek a neten, olvasgatok, zenét hallgatok, tartalmasan unatkozom.– Lehet, hogy kényes kérdés, de hogyan látja a román–magyar együttélést Marosvásárhelyen? Mi az, amin lehetne, kellene változtatni ahhoz, hogy javuljon a helyzet?– Merő fikció. Bizonyára kellenek az ilyen tartalmatlan fogalmak is a világnak. Az „együttélés” a kisemberek szintjén talán úgy-ahogy működik, például itt, a tízemeletes tömbházban, néhány családdal értjük egymást, viszont a többi, aki menet közben költözik be, közönyös. Fúrnak-faragnak, kalapálnak, széthányatják a közfalakat, ámérikás mintára alakítják át a lakást, mintha Malibuban volnának… Élvezik, ha a liftajtó nagyokat csattan.Városi szinten sincs együttélés, párhuzamos élet van. A lakosság többségi része sosem bocsátja meg nekünk, hogy vagyunk. Ezt a várost és minden egyebet is, ők egyszer már megkapták a felmenőiktől, tehát az övék.Czegő Zoltánnal értek egyet, aki így vélekedik: „…amit 26 év alatt tett vagy nem tett a magyarság Erdélyben, az valósággal bebetonozta azt a román meggyőződést, hogy megtehetnek bármit velünk ezután is! Ha negyedszázadnyi álságos demokráciában ennyit, csupán ennyit tudtunk elérni iskoláink, birtokaink, óvodáink és anyanyelvünk védelmében, akkor ez már biztosíték, hogy a román nacionalizmus a mi magunk védelme alatt áll”.A helyi román média 1989 óta még intenzívebben mérgezi a románságot, mint annakelőtte. Most már mindent ki lehet ordítani, le lehet írni, el lehet ferdíteni, és azt a néhány tisztességes és jóhiszemű embert, aki pártunkat fogná, megfélemlítik, elriasztják vagy el is lehetetlenítik. Az elnyomó gépezet kétfejű sasmadarának újranőttek a karmai ’90-ben, és immár magas szinten, gátlástalanul szárnyalva csap le áldozataira, uralva a törvényhozást és az igazságszolgáltatást is.Az az együttélés, amelyet ők emlegetnek, voltaképpen szívós asszimiláció. Kedvesek pedig akkor leszünk a többségi népnek, amikor elenyésző szórvánnyá sorvadunk. Mint a bakuva törzs Euláliában.Új kezdet?– Térjünk rá írói munkásságára. Mikor mélyedt el leginkább az írásban?– Nagyon szépen hangzik ez az „írói munkásság”, de nekem nincs ilyenem. Az elején azért írtam főleg, mert hevített a dicsvágy, feszített a kivagyiság; akkor is, ha szerelmes versikét vagy levelet rögtönöztem a lányoknak, olykor egyszerre többnek is, és akkor is, mikor meg akartam mutatni azoknak az osztályos társaknak, akik vitték már valamire, hogy én is tudok valamit, amit ők esetleg: nem. Azért is írtam, mert nagyon kellett az a kicsi pénz is, amit tiszteletdíj vagy urasabban honorárium címen a szerzőkhöz loccsantottak; és nagy szűkön, hébe-hóba itt-ott még meg-megalázzák őket vele ma is.Aztán egyfajta önkifejezéssé vált, mint a Karinthy-féle „nem mondhatom el senkinek…”Azt hittem, hogy ha humorban kezdek utazni, a könnyebbik ellenállást választva, jobban érvényesülök. Hát az indigóm alaposan visszapofázott…

Fontos állomás

Leginkább akkor mélyedtem el az írásban, amikor egyik nyáron a feleségem levitte a gyermekeket szülőfalujába, a Kis-Küküllő menti Abosfalvára, és én magamra maradtam a kánikulától izzó falusi tömbházban. Vásároltam néhány palack olcsó bort és több csomag cigarettát, kihegyeztem a ceruzát, majd nekiveselkedtem egy regény megírásának. Kínnal-bajjal sikerült csupán. Alaptermészetem szerint lusta vagyok, nem tudnék penzumszerűen írni, és nem is akarok. Ahhoz szoktam, hogy csak akkor ülök géphez, „ha úgy jön”.Anyám is akkor indult városra, ha „úgy jött”, de nála keservesebb volt az indíték: elfogyott a pénz, el kellett adni valamit Dicsőszentmártonban vagy Medgyesen, jércét, kacsát, tojást, zöldséget, krumplit, és kezdődött a hajnali gyaloglás, hátán a súlyos átalvetővel a göröngyös vagy éppen latyakos utakon.

Fotó az édesanyáról

Az apósomék családja történetébe ágyazva próbáltam némi önéletrajzi vegyítéssel valami mesét összehozni ama két hét alatt. A kisregény folytatásokban jelent meg, címe: Dégi Gyurka pontozója. Rájöttem, hogy nem tudok regényt írni. Vagy: tudnék, de nincs hozzá türelmem.– Tudomásom szerint a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban, 1974-ben jelent meg az első írása. Mi volt a címe? Tudna idézni belőle?–  Olló és cimbalom volt a címe, jelentéktelen történet arról, hogy egy fiatal tanárnak túl hosszú a haja (akkor ez bűnnek számított), figyelmezteti az igazgatója, ő pedig, ha keserűen is, de „beilleszkedik” a borbélynál cimbalommuzsika mellett mulatozó helyiek társaságába. (Még korábban jelent meg egy másik történetem a vásárhelyi diáklapban, Hazugság Évának címmel, de azt nagyon kevesen olvashatták, mert a lap példányszáma nevetségesen alacsony volt…)Valakinek járt az Utunk Korondra is, a helyiek magukra vették a sztorit, és egy ideig görbén néztek rám miatta. A zenetanár, akiről „mintáztam” a karcolat „hősét”, szintén merkelt egy kicsit, de aztán jó barátok lettünk, talán még büszke is volt saját magára. De az Olló és cimbalom miatt rossz hírem kelt: olyan eb volnék, aki még meg sem melegedett, máris ugatja a vackát. Az így megtapasztalt idegenség érzete máig megmaradt bennem.Megjelent az első kötet…– Hogyan emlékszik vissza az első kötetére, amely a Hullámok boldogsága címmel jelent meg 1980-ban? Hány hónap/év munkája volt benne?– Tővel-heggyel összevillázott kéziratkazal, jókora ballaszt volt, abból kellett a szerkesztőnek kiásnia valami olvashatót. Naiv elképzeléseim lehettek a könyvszerkesztésről, mert egybegyűjtöttem valamennyi írásomat, és elküldtem a bukaresti Kriterion Kiadónak. Onnan Kolozsvárra vándorolt a paksaméta, Csiki Lászlóhoz, aki a Forrás sorozat prózáit gondozta.Meghívott magához, és egyetlen délelőttön, néhány korty vodka mellett, a bérház belső udvari tornácán üldögélve, sűrűn cigizve összeállt a kötet. Ez kell, ez nem kell, ez sem kell, ez sem, na, ez talán, mondta, sodorva beszélt, vagyis hadarva, csak minden második szavát ha értettem. Azt igen, mikor leküldött még egy üveg piáért. Mire az is elfogyott, meglett a könyv, jöhettem vissza a hegyeim közé.– Van olyan rész, amit esetleg ma másként írna?– Hát persze, semmit sem írnék úgy, de hát annak is örülnöm kellett, hogy egyáltalán bevették „a tervbe”. Ki tudja, hányszor dobták ki valaki más szerző jobb műve miatt. Végül hálás lehetek a sorsnak, hiszen Bajor Andor és Szilágyi István írták az ajánlást hozzá. Őket bízta meg a kiadó az akkori úzus szerinti kötelező méltatással, ami egyféle belépőt is jelentett a kortárs romániai magyar irodalom „színpadára”, hogy mindjárt prérit ne mondjak.

Novemberi könyvnap 1999-ben

A kötet szerkesztője Botár Emma volt, őt sosem láttam, nem volt szokás visszaküldeni utolsó simításra a nyomdai íveket a szerzőnek. Az egyik történet felcíméből le is törött néhány ólombetű, emiatt csonkán maradt: Lopott törté…(-netek lett volna a helyes); ám ki törődött az efféle apróságokkal.– Hogyan születik meg egy-egy szöveg? Van például gyűjteménye a lehetséges témákról, vagy csak eszébe jut valami, és rögtön papírra veti (esetleg beírja a számítógépbe)?– Írásaim java része a számítógépes korszak előtt született, egy-egy irkát kettévágtam, s a lapokra jegyezgettem mindenfélét, ötletet, idézetet innen-onnan, egy ideig még valami naplófélét is írogattam, de gyorsan abba is hagytam, attól tartva, hogy valamiféle ürüggyel átkutatják a lakásunkat, és ellenem fordítható a kis füzetkék némely mondata.Amikor leülök írni, máig így van, ott mocorog az írás ötletcsírája, úgy látok hozzá, mint kaszás a harmaton, hogy hátha délig sikerül rendet vágni az életben. Ez néha sikerül, de türelmetlen vagyok, nincs meg bennem a prózaírókra annyira jellemző kitartás, az aprólékos szövegépítés. Kíméletesen fogalmazva inkább lírai alkatúnak mondanám magam. Ha durva volnék, azt mondanám: rapszodikus lelkületű, ide-oda kapkodó hangulatember vagyok, még csak kísérletet sem tettem soha „megnevelni” magam.A „pályám” olyan is, mint a nyárádmenti kisvasút, egész szakaszok talpfái, sínpárjai hiányoznak, mert rossz gazdaként hagytam ebek harmincadjára jutni, és ügyes tolvajok úgyszólván akadály nélkül tették lehetetlenné a járatok közlekedését…

Sokadik kötet

Régebben hajlamos voltam az önsajnálatra, lassan kibekkeltem a lelki pörsöt. Ma nagyon bölcs és kitartó vagyok, mint a kávédarálónak becézett kisvonatot irányító mezei forgalmista, a mucsai impegát. A kocsisor csontváza ott rostokol a mellékvágányon, sem állomás, sem utas, de kezemben az indító zöld tárcsa, pedig tudva tudom, hogy míg Nyugat- és Közép-Európa más tájain a kisvasút ismét reneszánszát éli, itt legfeljebb annyit érek el, hogy a kártevők kampánykárogása közepette önkéntes madárijesztőként riogatom a varjakat az országnyi kukoricatábla kellős közepén.Irodalmi találkozók szervezője– Irodalmi köröket is szervezett és – ha nem tévedek – szervez a mai napig? Miért kezdte el? Hány irodalmi körhöz fűződik Bölöni Domokos neve?– Ezt a „szenvedélyemet” a Sóvidékről hoztam magammal, ott a Firtos irodalmi körbe jártam, majd társszervező lettem Ambrus Lajos mellett. Nem volt nehéz összehozni egy-egy találkozót Korondon, mert már a hetvenes évek elején élt a kétévenkénti Korond–Parajd ikertalálkozó, a sóvidéki vagy a tájhoz kötődő szerzők, alkotók összejövetele, és ez egy ideig jól is működött, míg „diszkréten” be nem tiltották. (A köri naplót be kellett mutatni Csíkban, egy-két oldalt bizony kitéptünk belőle…)Jónevű szerzők támogatták a művelődési munkát. Tófalvi Zoltán gyakran járt haza riportozni; Molnos Lajos Kolozsvárról látogatta szeretettel gyermekkora ihlethordozó tájait; Páll Lajosra mindenki felnézett, az ő titokzatos órájához igazítottuk magunkat; a néprajzi gyűjtőmunkában is jeleskedő id. István Lajos fazekasmester atyai barátnak számított, ahogyan a többi jeles fazekasművész, Józsa János, Páll Antal, Páll Ágoston és még sokan, barátokként rendszeresen eljártak összejöveteleinkre. Ma is él a korondiakban ez az eleven érdeklődés a művelődési események iránt.Irodalmi találkozóinkat hagyományosan Nagy Pál marosvásárhelyi irodalmár elnökölte s vezette Parajdon és Korondon. (Itt, Marosvásárhelyen is önzetlenül segített az eligazodásban.) A Firtos Művelődési Egylet szervezte a községi vezetéssel közösen az augusztusi fazekasvásárokat, amelyek híre messze földről odavonzotta a kirándulókat, de a szakembereket is. Baráti kapcsolatokat ápoltunk a makfalvi, kibédi, gyergyószentmiklósi művelődési körökkel, csoportokkal, kölcsönösen látogattuk egymást.Aztán pedig kitaláltuk, hogy április elsejei „kacagóbált”, azaz humoros estet szervezünk, olyan szerzők jöttek el, mint Bajor Andor, Fülöp Miklós, Palotás Dezső, Nemess László, Veress Gerzson, Molnár Dénes, Cseke Péter, Zágoni Attila, Ferencz Imre; vagy toronyiránt legyalogolt Énlakáról az ott élő Gelu Păteanu, aki ezt írta az irodalmi kör naplójába: „Ha odanyújtod a jobb kezed, cserébe kapod a székelynek mind a két kezét”.(A felsorolás megbocsáthatatlanul foghíjas…)

A Súrlott Grádics Irodalmi Kör könyvbemutatóján

Vásárhelyen szatirikus lapot szerettem volna indítani b’Ábel címmel. Egyetlen száma jelent meg, érdeklődés hiányában azonnal megszűnt. A közönség a nyersebb humort kedvelte, a vicclapokat vette, ilyen volt a Fakutya és a Tromf. Viszont kitaláltam egy Flaszter Klub nevű „tömörülést”, amelynek összejövetelein könyveket mutattunk be és mindenféle humoros dolgot műveltünk, néhány ülését egyik (azóta bezárt) könyvesboltban tartottuk.A Népújságban havonta vagy kéthavonta szerkesztettem a Flaszter Klub című humoros oldalt. Még pályázatot is kiírtunk, eredményhirdetését az egykori Oroszlán vendéglőben tartottuk.Régi vágyam volt egy gyermekeknek szóló havi újságoldal megjelentetése. A szerkesztőbizottság elfogadta, és Móricz Zsigmond Stipendium című novellája adta a nevét. A Stipendium több éven át jelent meg, egészen nyugdíjba vonulásomig.– Van vagy volt olyan hely Marosvásárhelyen, ahol szívesen találkoznak az írók és a költők?– Volt és van is. Tíz éven át vezettem a Súrlott Grádics irodalmi kört, üléseinket az RMDSZ városi szervezetének Dózsa György utcai, földszinti termében, a Bernády Házban, a református egyház Teleki Domokos-palotájának az emeletén (Petőfi tér, a Bernády szobra mögött), az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében (Dersi-terem), illetve a kövesdombi unitárius egyházközség Bözödi György termében (és másutt is) tartottuk. Barátsággal fogadtak, igyekeztünk megbecsülni a jóindulatot.Kiváló kapcsolatot ápoltam és ápolok a történelmi egyházak pennás vezetőivel, a marosvásárhelyiek közül a korondi származású Oláh Dénessel, Ötvös Józseffel, Kántor Attilával, Nagy Lászlóval, Sebestyén Péterrel, Kecskés Csabával, a szászrégeni Demeter Józseffel, falusfelemmel-rokonommal, az ernyei Komáromi István lelkésszel, aki egyik könyvem kinyomtatását is segítette… No, hadd ne soroljam tovább.Szerzőtársaimmal jelentettük meg a Súrlott Grádics antológiáját, és gyakori vendégei voltunk a dicsőszentmártoni, szászrégeni, nagykendi, balavásári, segesvári, erdőszentgyörgyi művelődési egyesületeknek. Igen gyakran ruccantunk ki Marosszentgyörgyre, kétszer is tartottunk költészet napi ünnepet, barátunk, Baricz Lajos plébános, költő-szerkesztő meghívására.Manapság az írók és költők leginkább a Közművelődési Palota Kistermében, a Bernády Házban, a Látó társalgójában, a G-caféban stb. érzik jól magukat. Magam szép lassan kihagyom az effajta találkozásokat, elég, ha időnként összejövünk páran Kedei Zoltán festőművész tetőtéri kis műhelyéban, a marosvásárhelyi középkori várban. Ő Vár-laknak becézi ezt a helyiséget, korábban is abban az épületrészben dolgozhatott, a régi műterme ehhez képest hatalmas volt.

Kedei Zoltán festőművésszel

Itt is kiválóan érezzük magunkat; mióta kézhez kapta a kulcsait, 2015 őszétől bemutattuk Kedei Zoltán Szivárvány kapuja című rajzos füzetét, köszöntöttük a hetvenéves Baróthi Ádám festőművészt, a 65 éves Hadnagy József költőt, emlékeztünk Tóth István költőre. Könyvvel jelentkezett és/vagy felolvasott (időrendben:) Székely-Benczédi Endre, Szentgyörgyi László, Albert Lőrincz Márton, Fülöp Kálmán, Cseke P. Péter, Czirmay Szabó Sándor, Márton Károly, Nagy József Levente, Nagy László Mihály. Okos tanácsokkal segítenek Nagy Attila, Komán János költők, a művekből szívesen olvas fel Kilyén Ilka színművész.A Népújság munkatársaként…– Az sem mellékes, hogy hosszú éveken át volt a marosvásárhelyi Népújság művelődési rovatának szerkesztője. Mit adott Önnek ez a munka? Egyáltalán munkaként tekintett rá, vagy több volt annál?– Végre azzal foglalkozhattam, immár „hivatalosan” is, ami igazán kedvemre való, és még pénzt is adtak érte. A művelődési rovatot Nagy Miklós Kund szerkesztette, én csak afféle segédgépész voltam mellette. A technikai műveleteket nem is tanultam meg, arra ott a műszaki részleg, inkább az induló, fiatal tehetségeket próbáltam közléshez segíteni. Nem különösebb érdem, de biztatásunkra legalább öt-tíz, ma már kötetes szerző, jeles irodalmár a lap Múzsa mellékletében jelentkezett először.Élményt jelentett tudósítói jelenlétem a különböző művelődési eseményeken, így a segesvár-fehéregyházi Petőfi-emlékezéseken, a marosvásárhelyi, marosludasi, radnóti, szászrégeni, dicsőszentmártoni, erdőszentgyörgyi, szovátai jeles alkalmakon, de nem kerültem el a kisebb községeket, falvakat sem, alig van olyan említésre méltó település, ahol ne fordultam volna meg magam. Erről tanúskodnak a lapban megjelent beszámolóim.Az a kapcsolatrendszer, amely elkerülhetetlenül szükséges az újságírói munkához, szinte észrevétlenül alakult ki, az EMKE égisze alatt létrejött művelődési egyesületeket korábbi tapasztalataimmal is segíthettem. Szeretettel emlékezem főiskolai tanáraimra, Izsák Józsefre, Oláh Tiborra, Tóth Istvánra, Kicsi Antalra, a művelődésszervező Szabó György Pálra, feleségére: Szabó Évára, a dicsőszentmártoni dr. Kakassy Sándorra, Vitális Ferencre, Puskás Györgyre, Szakács Györgyre, a segesvári Máthé Andrásra, a szászrégeni Darvas Ignácra, a makfalvi Fülöp Dénesre.

A 85 éves Nagy Pál köszöntése

Kiváló kapcsolatom volt Lászlóffy Csabával. Míg élt, Sigmond Istvánnal is leveztünk. Valamiért kedvelt, nem írta meg, miért. Vitázó kedvű barátom Elekes Ferenc költő, akivel (és még egy-két cimborával) a Hosszú utca eleji (általunk csak Kábel-korcsomának nevezett) kávézóban találkozunk hetente…Barátaim között tudhatom Gáspár Sándor rádiós szerkesztőt, aki művészeti szakíróként is igen jeles, dr. Barabás László néprajzkutatót, a kántor-tanítóképző intézet ny. igazgatóját, a ludasi Szekeres Adélt, a disznajói Csősz Irmát, Lukácsy Szilamér csinádi, majd mezőbándi lelkészt, a kibédi Ráduly Jánost, a szovátai Márton Bélát, Mester Zoltánt és Molnos Ferencet, a dicsői Szlovácsek Idát, a régeni lap főszerkesztőjét, Fábián Gy. Andrást, a maroshévízi Czirják Károlyt, Hajdó Károly karnagyot, a Soli Deo Gloria vezetőjét –, abba kell hagynom, a világháló sem teljesen végtelen.A képzőművészeket nem is merem felsorolni, annyi közöttük a kedves alkotó, a jó ismerős és a barát. A tárlatnyitó szerepében is tetszelegtem néha, de korán beláttam, hogy csak dilettánsként, vagyis baráti műélvezőként szólhatok, az igazi profi bemutatás a szakemberek hivatása és feladata.Fontosak a díjak?– Eddigi pályája során több díjat is kapott. Melyik a legkedvesebb Önnek?– Nem igazán jelentősek ezek. De az egyikhez kedves történet is tartozik. Az Igaz Szó 1985-ös jeligés pályázatán első díjat nyert egy novella, és a szerkesztők, főleg a főszerkesztő el volt szállva, mert a jelige feloldásakor egy Réti Erzsébet nevű szerzőre bukkant a bíráló bizottság. Íme, ismét felfedeztünk egy kitűnő női szerzőt! Nagy bulira készülődtek, mert akkor még nem hemzsegett annyi tehetséges hölgy az erdélyi magyar irodalomban. Nosza, elő kell keríteni ezt a Réti Erzsébetet!Nemess László kapta a feladatot, mert értett a kriminalisztikához is. Mikor lakcímként a Maros megyei Abosfalvát látta a szerző neve alatt, azonnal gyanakodni kezdett. Korábban nemegyszer találkoztunk, neki címeztem küldeményeimet, ő válaszolt leveleimre, tudott egyet s mást a magánéletemről.Kitelefonált Korondra, és ama bizonyos Réti Erzsébet felől érdeklődött. Semmit sem gyanítva világosítottam fel, hogy az bizony éppen a feleségem, és abosfalvi. Na, erre azonnal lehervadt Nemess Laci. Itt palotaforradalom lesz, mostanában kerüld el Vásárhelyt, mert nem lesz jó vége.Nem is lett. Csalódva vették tudomásul, hogy mert nem bízom a bírálók pártatlanságában, nem adtam meg a saját nevemet, és ennek következményeként nem lett ünnepélyes díjátadás, sem szerzőavatás, körbedumálós koccintgatás a szerkesztőségben…Az első díjat nyert novella Hétvége címmel jelent meg a folyóiratban, kötetbe már az eredeti, Parasztnovella címmel vettem fel. Postán érkezett a díj, az összeg felére villanyvarrógépet vettünk, a másik felét elmulattuk a korondi cimborákkal. A varrógéppel sosem varrt senki, sem a feleségem, sem édesanyám, később a menyem sem használta. Ott rostokol a lomtárban, várva a rozsdátlanító feltámadást.– Megtörtént, hogy még több ihletet, még nagyobb lendületet kapott egy díjtól, vagy nem függ össze a kettő?– Összefügghet, de inkább azért neveztem be ide-oda egy-egy pályázatra, hogy hírem kelvén kötethez jussak majd. Ihletet nem jelentett, lendületet is ritkán. Ma egyáltalán nem hevít semmiféle díj távlata.Vélemények és stílus– Tudom, hogy nem Öntől kellene megkérdezni, mégis kíváncsi vagyok rá: milyen írónak tartják, akik rendszeresen figyelik Bölöni Domokos munkásságát? Milyen visszajelzések érkeznek?– Van jó pár recenzió, értékelés, ilyenek, kisebb kötetre való szöveganyag… Az ember fia kedveli, ha dicsérik, de nem tud mit kezdeni vele. Az a dilettánsoknak való, az állandó fényezés. Persze jólesett, ha egyik-másik írásomra legalább egymondatnyi visszajelzés érkezett valamelyik barátomtól. Néha ismeretlenektől is. Ne feledjük, olyan korszakról van szó, amikor nem volt internet, a levelezést szigorúan ellenőrizték, a telefonokat lehallgatták. Minden szót jól meg kellett rágni.

Őt ünnepelték

Most a közösségi oldalakon úgy érkezik a tetszikelés (lájkolás), hogy ama seperc alatt el nem olvashatta, még a gép sem, azt a karcolatot vagy novellinót. Most könnyen dicsérnek és könnyen gyaláznak, bár utóbbira szerencsére nincs példám. A világháló felületessé teszi a legszorgosabb olvasót is.Akik munkálkodásomat követték az évtizedek során, és meg is fogalmazták gondolataikat, bírálatban, recenzióban vagy interjút kérve, azoknak különösen hálás lehetek, így az elmúltak közül Beke Györgynek, Sütő Andrásnak, Fodor Sándornak, Nagy Pálnak, a rólam (sikerült) paródiát készítő Zágoni Attilának. Az élő kortársak közül Szávai Gézának, Cseke Gábornak, Markó Bélának, Lázok Jánosnak, Nagy Miklós Kundnak, Ráduly Jánosnak, Borcsa Jánosnak, Gábor Attilának, Nagy Székely Ildikónak, Czirmay Szabó Sándornak, P. Buzogány Árpádnak, Gergely Tamásnak, Székely Ferencnek, Albert-Lőrincz Mártonnak, Lövétei Lázár Lászlónak, Zsidó Ferencnek. Ha kimaradt valaki, megkövetem…

Őszi pillanat

– Az elmúlt évtizedek során kiforrott egy sajátos stílusa. Hogyan jellemezné ezt a stílust?– Az irónia és önirónia, máskor a líraiság sajátos kevercse, néhol a nyíltabb humor, mit tudom én. Cseke Gábor írta A rablóhús fogyasztása című könyvem kapcsán, hogy „Bölöni olyan író, aki megadja a módját mind az írásnak, mind az olvasásnak és a belőlük fakadó szellemi örömöknek. És ez ma különösen nagy szó! A legutolsó könyvében Domi viszont bukfencesen kíméletlen, harsány, meghökkentően szókimondó, gúnyos, sokkoló. Beérett a humora: lehengerlő”.Ezt hadd ne én kommentáljam.– Megtörténhet, hogy valaki ránéz egy szövegre, nincs alatta a neve, mégis kitalálja, hogy Bölöni Domokos írta?– Azt mondják, igen. Vagy, hogy háromból eltalálják. Találatuk rajta.Nyugdíjas lét– 2011 novemberétől nyugdíjas. Mi változott az elmúlt öt évben, mit csinál másként, mint azelőtt?– Mindent és semmit. Az ember nem gép, bár kétségkívül kopik. Akkor jó a napom, ha foglalkozhatom szövegekkel, ha keresgélhetek a neten, a szerzők kevésbé ismert munkái között a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK), ha levelet válthatok barátokkal, ismerősökkel. Ha kimehetek a Kábelbe (-ba), traccsolni egyet Kedeivel, Elekessel, Székely Szabó Zoltánnal, a Cantualé dalosaival, Nyilas Szabolccsal, Márton Zsolttal és kollégáikkal, Czirmay Sanyival, és akik még odavetődnek.Élmény pár szót váltani Vida Gáborral. Öröm együtt dolgozni Donáth Nagy Györggyel, aki a Súrlott Grádics című kisportálnak a mestere, és ellenszolgáltatás nélkül, szeretetből és szívességből helyezi el a heti összeállításokat. (Lásd: https://surlottgradics.wordpress.com/)Öröm olvasgatni a Székelyföld című folyóiratot, az Élő Székelyföld munkacsoport portálját (https://eszm.ro/tag/elo-szekelyfold-munkacsoport/), szinte napi kapcsolatban lenni Simó Márton író-szerkesztővel és nem kevés ismerőssel, baráttal. Szóval nekem való belterjes kisnyugdíjas élet ez, nem panaszkodom.– 2016 októberében EMIA-díjat kapott. Mit emelt ki Zsidó Ferenc az önről szóló köszöntőbeszédében?– No, ha a „hóhért” akaszthatjuk, hát idézzünk tőle: „Első Bölöni-kötetem a polcon az 1986-os A szárnyas ember. Annak a fülszövegében ilyesmi is olvasható: ’humor, irónia hatja át ezeket az írásokat, akár gyermekkori emlékeket, falusi élethelyzeteket elevenít fel bennük, akár a valóságtól elrugaszkodó, fantázia szülte világba (…) ragadja az olvasót’. Ez a kijelentés a későbbi köteteire, az idén megjelent A rablóhús fogyasztása címűre is elsüthető.Ez nem azt jelenti, hogy Bölöni egyre csak a régi nótát fújja – de persze, azt is –, hanem inkább azt, hogy a pályakép kiteljesedik, s beszűkülve ugyan, de elmélyül. Egyedi hangot alakított ki Bölöni, az biztos; nem figyelt irodalmi kánonra, vélhetően a dorgáló kritikusokra sem, csak témáira, hőseire: stílusát végeredményben azok határozzák meg.Egy korábbi méltatója azt jegyezte meg róla, hogy írói pályája talán nem teljesedett ki annyira, mint azt tehetsége predestinálta volna. A pillanatnyi irodalmi kánon szempontjából lehet, hogy igaz ez az állítás, de mint tudjuk, a kánonok változnak, és Bölöni munkássága van annyira jelentős, hogy el tudok képzelni olyan kánonfordulatot, amely újra felfedezi magának az idén 70. születésnapját ünneplő szerzőt”.– Mivel dolgozik most? Mikor jelenik meg a legújabb kötete?– Nem tudom. Azt hiszem, legildomosabb, ha most már szép csendben kivárom, míg valamit változik az a fránya kánon… Vagy egyszerűen csak pontszerű szingularitássá válva szép sunyin átsírülök egy másik univerzumba.– Zárásként arra szeretném kérni, hogy javasoljon egy írót vagy egy költőt, akit januárban felkereshetünk…– Kedves képzőművész barátomat, az 1929. november 29-én született Kedei Zoltán festőművészt ajánlanám. Egykor maga is pedagógusként kezdte a pályát. Igen régi és kipróbált a barátságunk. Kedei nemcsak festőművész, élénk víziói nemcsak vásznain vetítődnek a szemlélő elé, hanem a szóval is líraian tud bánni, ezt megtapasztalják mindazok, akik a közösségi oldalon, a blogján, illetve a Káfé Főnix portálon (http://kafe.hhrf.org/) követik jelentkezéseit, olvassák lírai naplóját, verseit.

Kérdezett: F. R. M.

********************************************************************************************************

Erdőszentgyörgyi hangulatok

Fülöp Kálmán versei

Falióra

Néha semmi sem megy,
búskomorságba esem –
úgy morzsolom
tenyeremben az estét,
mintha is nem az
enyém volna.Tompán, hangtalan
kong az üresség –félálomban hallom:
harcát vívja halálra szántan
az idővel a falióra.

Falum tornya

Félelmet
gerjeszt
esti csillogásahiszem
hogy él
s világolfényében
az Úr
megérint –tűzarca lángol.

Csak sejlő láng

Lágy napok csendjén
halkuló zene,
egy régi dal
akkordjai a szélből,s nyers percek átírt
szép története,
ölelés, csók, csak sejlő
láng az éjből…

Kártyavár

Mint kártyavár, ha összeomlik
s bennem kiszárad a világ –
a nyers valóság térbe bomlik
s egy pillanatra visszarántegy hang, amely kihull a térből
égre kiáltva vágyait –
s a hamvas, fakó lámpafényből
egy fénysugár, mely megvakít –így érzékelem édes álmom
az ébredésbe hintve el
reményt, hitet, a vers szerelmét:
egy kártyalapra téve fel.

Holdnász

Lugasom
tél-álmán
éjszaka érikpislog
az öreg ház
ázik a tornácha csak egy
percre is
oszlik a mély sötéttombol
a holdnász.

Így értekezem veled

 

Ökölbe szorított kezem
átmosott tisztaságán
viszem hozzád
a nappalok fényeit –
mindent a semmiből
a közel összezsugorodott
hasadékain átszűrt
tegnap kiszakadt  arcából
s a mindennapjainkban
vergődő miértekből –
hogy megérthess engem
így értekezem veled.

Hajnalcsillag

Pillantása némán
a fák lombjain pihent
s kalandor pirkadásba
gyújtott reménytüzetmorzsolta kis kezében
testét a vak sötétnek
amíg a távol ágyán
kibomló, új ígéretrügyezte bőség álmát,
és átnyalábolt engem –
mint fények tisztasága
az udvarba nőtt kertem.

Halkan köszönnek

Nem tudom, meddig
és onnan hogyan vissza –arcomba szántnak
csípős, vad szelek,s az úton, ahol
végigballag árnyam,halkan köszönnek
rám az emberek.

Gyúlnak tüzek

Gyúlnak tüzek, a szív világol,
friss hajnalok fakó szeméből
harmat-hű álmot csíráz a távol,
s kiszáll a rongyos, néma éjből.Hinni tanít, és várni újat,
rügybomlásból más élet lázát,
amelyet megígért a holnap –
tavaszba bomló fények álmát.Pernyeszitálás-mosolyában
az ígéret már ott ragyog:
fakó-zöld napjaim arcára
kottázza már a dallamot.

Örökégő csoda

Kovrig Magdolna  tanárnőnek,
születésnapjára
Boldog lehettél
hisz tanítványaid
apró csínytevésein
nevetve érezted
a nyár tüzéből
sugárzó arctalan
időt –
és az öröm úgy
szivárványlott homlokodra
mint a színültig telt
nyár ezernyi cseppje
dolgos mindennapjaidra.Sosem voltál egyedül:
konok élethited
táplálta a szíved,
hogy együtt világíthass
a szellem szerény lámpásaival.Gondolataidból úgy
pattant ki az akarás
sokszáz csírája,
úgy vált tetté és sikerré:
mint tűző nap fényének
örökégő csodája.
***

Líra és novella Erdőszentgyörgyön

Erdőszentgyörgy számottevő kulturális potenciállal  gazdagodott a Rhédely kastély felújítását követően. Egymásnak adják a kilincset értékes személyiségek, a kultúra hírnökei, szimpatizánsok, színvonalas kulturális, művelődési, képzőművészeti események ad otthont a megújult kastély. Kisvárosi vonatkozásban jelentős megvalósítás, olyannyira, hogy nagyobb közösség is méltán megirigyelhetné. 2016. november 24-én Bölöni Domokos író, szerkesztő, újságíró és Fülöp Kálmán nagykendi költő volt a kastély vendége. Kovrig Magdolna, az „örökégő láng”, ahogyan Fülöp Kálmán nevezi versében, a helyi közösség kulturális „lelke” köszöntötte a sok-sok éve kialakult barátság jegyében  Bölöni Domokost. Bölöni gyakran és mindig jó szívvel jön Erdőszentgyörgyre, mondja Magdolna, így az életrajzi bemutatás el is hagyható a felvezetésből. Helyette előtérbe kerül munkásságának ismertetése.

Fülöp Kálmán felolvas verseiből

Az új kötet címe A rablóhús fogyasztása – véletlen vagy szándékos: a fedőlapja, zöld! Hirtelen arra gondoltam: azért zöld, mert a nyársonsült rablóhúshoz saláta is dukál, úgy könnyebben emészthető. A kötet kisprózát, rövid novellákat tartalmaz, ironikus humorral tűzdelt társadalomkritikát. Az író itt is számos novellájának „hőse”, időben a történések a diákévektől kezdve ívelnek a férfikoron át a jelenig. Mert a kötet a hét tízes életévét idén nyáron ünneplő író ajándéka saját magának és nekünk, olvasóközönségének.Mindjárt az elején, az Átvilágítás című karcolatban a személyes emlékezés teszi meghitté és barátságossá a kötetet. „Ősz, lom(b)talanítás” – emlékek dömpingje, az ember folyton gyűjt, és csak nagy ritkán selejtez, ezért sajtótermékek hegye gyűl fel a lakásban. De nem érdemes csak úgy kidobni őket, biztosan ott lapul valamelyik halomban egy emlék, ami csak számunkra hordoz üzenetet.” A történet hőse régi borítékot talál, benne juharlevél, melyen tűszúrással ez a vallomás áll: „Te iubesc”. És elindul az emlékezés fonalának felgöngyölítése.Elhangzik Tóth Domokos tanár felolvasásában a címadó novella. És törhetjük a fejünket, mi is a rablóhús, értjük már a végére: ennivaló vagy rablóvezér, vagy vezető, aki rabló, aki mindent „megetetni” próbál. Az olvasólámpa halálát Tar Kinga egyetemi hallgató tolmácsolja. Olvasni kell, hisz csak nem vennénk szívünkre az olvasólámpa halálát. Olvassuk el, „fogyasszuk” bátran a kötetet!Az est társvendége a Nagykenden élő Fülöp Kálmán. Idén megjelent verseskötete,  a Kőbe vésett pillanat. A szerző a tőle megszokott egyszerűséggel, de gazdag, telített mondandóval megírt verseit tárja elénk. Legrejtettebb gondolatait sem fél kimondani. Vívódik: megfelel-e a mai világnak, kellenek-e a versek, elég-e ő maga mai költőnek? „Én Istenem, csak/ ne tarts sokáig/ ebben a rám/ omló ismeretlenben – ennél már az is jobb,/ ha akárki/ szemembe/ mondja: alkalmatlan/ vagy, költőnek kevés”. (Adventi várakozásban).Tétovázása pillanatnyi, hiszen jól érzi: hivatása a tollforgatás, helye van a költészet asztalánál, feladata is volna: „szeretnék lenni/ az, aki falat bont/…/ égni versben/ és szavakban/… maradni magyar/ a magyarért.” A kőbe vésett pillanat – kiforrott költői lélek megnyilvánulása. Határozott kézzel nyúl köznapi témákhoz, hatása megnyugtató, soraiban lépten-nyomon magunkra ismerünk. Fülöp Kálmán nem vészharangot kongat, hanem valós bajt jelez, amikor így ír: „…fogyunk,/ nagyon fogyunk/ akár a gyufamakk – / felégünk némán/ önmagunk sebében…” Bár a „partok lemorzsolódnak”, szembenéz az árral, nem turkál porosodó napjai magányában. A világ megváltozott, „mostanában más arcát/ mutatja a színdús szivárvány”, „érzéktelen világunk/ hátsó kapuit nyitogatva” mégsem nem szűnik meg bízni egy új, fehér lappal indítható holnap ígéretében” – hangzott Doszlop Lídia ismertetőjében.Tamás Abigél középiskolai tanuló és László Noémi tanárnő a kötetből nyújt át egy csokorra valót a hallgatóságnak. Fülöp Kálmán saját tolmácsolásában is élvezhettünk néhány újabb verset. Kedei Zoltán festőművész meglepetés-ajándékkal örvendeztette meg Bölöni Domokost és Fülöp Kálmánt, művészi portré-kollázzsal. És mi örömmel nyugtáztuk, hogy a líra és novella mellett megcsodálhatjuk a művész lírára alapozott képzőművészeti alkotásait.Rendhagyó és nagyon szép, nemes kezdeményezésre is sor került az est folyamán: Bölöni Domokos, Fülöp Kálmán és Kedei Zoltán köteteikből ajándékoztak a helyi középiskola könyvtárának. Jó volt újra Erdőszentgyörgyön lenni!

Gálfalvi Dilna

***

Megadni a módját az írásnak

Bölöni Domokost nem kell különösebben bemutatnom az erdőszentgyörgyieknek, hiszen évente legalább egyszer-kétszer egyesületünk vendége volt. Mostani meghívásunk apropója egy évforduló, illetve új kötetének a megjelenése. Kedves vendégünk 1946. augusztus 11-én született, a Bonyhához tartozó Dányán faluban, tehát ebben az évben 70. életévét tapossa. Isten éltesse sokáig, egészségben, és őrizze meg alkotókedvét mindannyiunk örömére.Ismerjük meg közelebbről vendégünk életútját.  A szülőföld a Kis-Küküllő vidéke, a Vízmellék, a szülőfalu, Dányán. A gyermekkor gyakran jelenik meg írásaiban, és persze az akkori idők emberei, figurái is. Így vall erről:„Zárt világból jövök, kicsiny, eldugott faluból, nem valami ’tudós’ környezetből. Szegény világ az, fő gondja mindig az út volt: minden irányban csak a sár, sár, sár… Falábakon jártunk iskolába, azokon mentünk karácsonykor kántálni… A gyermekkor meghatározó az életemben. Emlékeim szebbje, de a fájdalmasabbja is: onnan érkezik, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim.”

Kovrig Magdolna, Fülöp Kálmán, Kedei Zoltán, Bölöni Domokos, Doszlop Lídia

A gyerekkoráról így vall: „Félárván nőttem fel, apátlanul, sok frusztráció ért, és ez különös érzékenységem egyik oka. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek – ami nem baj. Figyelmesebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család szerette volna, ha gazdatiszt leszek, aztán később, a kollektivizálás keserveit megtapasztalva, inkább valami táskás, „nadrágos” embert csináltak volna belőlem.” „Gyerektársaim csúfoltak, mert túl ’urasan’ beszéltem. Az udvarházából könyörtelenül kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk.”Vámosgálfalván járta ki az V-VII. osztályt, a középiskolát Dicsőszentmártonban. Első irodalmi élményei a mesék voltak, aztán a Biblia, a versek, a János vitéz, a Toldi. Nagy élménye volt a Napsugár gyermeklap, aztán az Ifjúmunkás irodalmi melléklete és a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk. Egyetlen magyar osztály volt Dicsőben, ezért Erdőszentgyörgyön érettségizett. Érettségi után felvételi a marosvásárhelyi tanárképző intézet magyar-történelem szakára, de mert a második szak egy részét nem az anyanyelvünkön tanulták, kimaradt. Rövid ideig Csáváson tanított, aztán katonaság, majd szülőfalujában tanít, de csak rövid ideig, kórházba kerül. Gyógyulását követően a kolozsvári református teológiával kacérkodik, de aztán házasságot köt Réti Erzsébet abosfalvi tanítónővel, és ismét felvételizik a marosvásárhelyi tanárképző román-magyar szakára. Fia születése után: „aztán kénytelen voltam félbehagyni a legénykedést, és – harmadiknak a nyolcvan hallgató közül – elvégeztem a Pedát.” Korondot választotta tanári pályája színhelyéül, az itt töltött évekről így vall: „ A Sóvidéken töltött tizenhét esztendő jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az ízes élő beszéd, a szokások, a karakterek, az otthoni református után a katolikus és unitárius közösségek hagyományai, az emberek széles mesélőkedve és a megszámlálhatatlan történet új és kimeríthetetlen kincsesbányaként kínálkozott a számomra.” Korondon a tanári munka mellett volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője, vezetője. Alkalma volt személyesen megismerkedni az akkori erdélyi magyar irodalom számos jeles képviselőjével. Meghatározó volt számára Páll Lajos barátsága, emberi tartása, művészi krédója.Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Írásait közölte a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot, Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó folyóirat novellapályázatának első díját. 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét,  A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népújság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. A korondiakkal nem szakadt meg a kapcsolata. Az Ambrus Lajos irányította Firtos-körrel, a Hazanéző folyóirattal továbbra is tartja a kapcsolatot. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló.A Népújság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét, a következő években a kiadó több kötetét is gondozta. A megyében alapított csaknem valamennyi művelődési egyesület megalakulásánál bábáskodott. A Népújságnál a szerkesztőség segítségével előbb „komoly” vicclapot indított B’Ábel címmel, létrehozott egy humoros  társaságot Flaszter-klub névvel. Móricz Zsigmond STIPENDIUM című írásának címét kölcsönözve rovatot indított gyerekeknek. 2005-ben a hajdani híres vendéglő nevét kölcsön véve megalapította a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amely vendégül lát költőket, írókat, képzőművészeket, zenészeket. Gyakran léptek fel nagyközségekben, kisvárosokban, Ludason, Búzásbesenyőben, Marosszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban, Erdőszentgyörgyön, Kenden, Szovátán, Segesvárott. A kör ötéves fennállása alkalmából antológiát jelentettek meg Az eltérített felvonó címmel.Nyugdíjazása óta az írás mellett egyre több ideje jut értékesnek tartott, de elfelejtett életművek feldolgozására, gondozására is. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar ÍrószövetségnekA 70 éves születési évfordulóra új kötettel lepte meg olvasóit: A rablóhús fogyasztása, alcíme Játékos jegyzetek. (Marosvásárhely, 2016, Kreatív Kiadó). A kötet megjelentetéséről így ír: „Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került, és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során.”Ez a kötet is azt az alkotót mutatja, aki így vall az írói magatartásról: „Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna,  no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben.” „De én csak afféle pályaszéli ingyen-napszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. ’Az olvasó asztalára’ nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra.” „ Ingyen-napszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én ’hiánypályám’ nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíj-parcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat).” „Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam.” A kötetben apró, kis miniatűr írások sorakoznak. Múltunk, jelenünk mozzanatai ihletik az alkotót. Egyik írását így kezdi: „Sarkunkban az idő! Sőt néha már a sarkon!”. Az első mondat azt sugallja, hogy az emberi élet elmúlása készteti írásra. Aztán a következő sor egészen más dimenzióba helyezi a témát, konkrétan az őszi lombtalanítást viszi bele a képbe, de rögtön (egy zárójelbe tett betű – lom(b)talanítás) szójáték segítségével más keretet kap a téma. Az őszi lomtalanítás során előkerülő régi folyóiratok oldalain visszaköszönnek a múlt ma már groteszknek tűnő szlogenjei: „A romániai munkásosztály, a Mozgalom, Augusztus 23-a hozta magával városok pereméről, gyárak udvaráról, zendülő falvak sikátoraiból.”  „Mit, az egész izét.” – fűzi hozzá. „Lenin hagyatékának nemcsak lényege, de varázsa is abban rejlik, hogy még halálára emlékezvén is az élet szeretetét idézzük.” „Hüpp, be szép” – fűzi hozzá a gúnyos jellemzést. De a lomtalanítás során előkerülő kis boríték megint visszarepít a boldog ifjúság világába, amikor – valamikor – egy női kéz címezte szerelmeslevél íródott. Ám a borítékból kihulló levél nem az, amire számítunk. Igazi őszi, rég megszáradt juharfalevél, amelyen csak átvilágítva válik olvashatóvá a vallomás, de nem akárhogy, tűszúrással írt szerelmi vallomás, románul. Kicsoda a titokzatos vallomás feladója? Arra már a címzett sem emlékszik. Az emlékezés hiába kutat a múltban, a szép idillt sejtető levél feladója titok marad. Semmi idill.  A szerelmes juharlevél visszahull közlevél társai közzé. Helyette ott a pártot dicsőítő szlogen, amely minden nosztalgiát, romantikát semmissé tesz. Így villózik sorról sorra a jelen, a múlt, az elmúlt ifjúságon nosztalgiázni kész képzelet, amelyet tökéletesen megsemmisít a múlt másik oldala, az egykori irodalmi lap kötelező szlogenekkel ékes stílusa. (Átvilágítás)Ezekben a kis történetekben a modern kor emberségéből kivetkőzött valósága a humor görbe tükrében szemlélheti önmaga furcsaságait. Nevetünk azon, ahogyan Motyogó tanár úr a tomboló szocializmusban faramuci módon szolgáltat igazságot, kihasználva a számára ellenszenves cím- és ragkórságban szenvedő potentátjai hiúságát. (A fejléces levelező). De megkapja a magáét a modernség álcájába öltöztetett álművészet is, amely szembesülve a falusi ember józan értékítéletével nyeri el a méltó ítéletet. (Ló, fehérben). Az erdélyi helyzet fonákságai is fényre kerülnek. (Elüldözve, Kisebbségi farkasok autonómiája). És maró szatírával fűszerezve ismerhetünk napjaink politikai furcsaságaira is. Olykor komolyabb hangvételű írásokban megjelennek közvetlen világunk valós szereplői is egy-egy rájuk jellemző helyzetben. (Beder, Hóhullásban, István, a poét, Mátyás király paripája – ez utóbbiban Farkas Ernő tanár úr jelenik meg idegenvezetői mivoltában.)Befejezésként Cseke Gábor méltatását idézem: „Tény, hogy Bölöni olyan író, aki megadja a módját mind az írásnak, mind az olvasásnak és a belőlük fakadó szellemi örömöknek. És ez ma különösen nagy szó! A legutolsó könyvében Domi viszont bukfencesen kíméletlen, harsány, meghökkentően szókimondó, gúnyos, sokkoló. Beérett a humora: lehengerlő.”

Kovrig Magdolna

***

Bölöni Domokos két írása a kötetből

Az olvasólámpa halála

Ez egy olvashatatlan olvasmány.Az olvasólámpa olvasópróbára sietett az olvasóterembe. Otthon feledte olvasójegyét, nem engedték be. Várta az olvasókörben egy olvasó és egy olvasókönyv, a félbemaradt olvasnivaló, olvasójel minden tizedik oldalon. Az olvasólámpa olvasásmódja igen érdekes, szájról szájra olvas. Várta őt az olvasómozgalom lelke, az olvasószerkesztő. Névsorolvasásból doktorált, délutánonként olvasószolgálatot vállalt, hát gyakran emlegeti az olvasóközönség. Nyaranta olvasótábort szervez. Villanyoltás után az olvasólámpa gondolatolvasással üti agyon az éjszakát. Sok éj múlt ki ekképpen. Jó olvasólámpa mindig olvas.– Vajon kivel olvastat az olvasószerkesztő? – aggódott. Bánatában reklámokat kezdett olvasni. Annyira belemerült, mindjárt elüti egy kocsi. A sofőr fékez, ráripakodik:–  Itt kelsz át, idióta? Nem tudsz olvasni, analfabéta?!Az olvasólámpa mélyen megütközött ezen, ugyanis éppen azt olvasta egy hosszú reklámszalagon, hogy AZ OLVASÁS ÉVE. Az ő olvasata szerint ebben az évben szabadon lehet közlekedni az olvasnivalók között. De lám, nem.Szomorúan hunyt ki.***

A rablóhús fogyasztása

A szakácskönyvek szerzői megveszekedett történelemhamisítók. Szerintük a rablóhúst az erdei martalócok találták ki; a derék haramiák tulajdonképpen már a régmúltban XXI. századi módszerekkel alkalmazták a szabad rablást. Falvakban és városokban, úton-útfélen, erdőn-mezőn, de még a székesegyházakban és templomokban is. Ezek a szerencsétlen sorsú szakemberek az akkor még nem létező bankok páncélszekrényei helyett jobbára a marhacsordákat és a juhnyájakat tizedelték, olykor a félelmetes vérmedvéket is megszégyenítve. De megsütöttek és felfaltak minden mást is, disznót, malacot, tyúkot, libát, kacsát –, amit csak a tanyák környékén vagy a vásárokon találtak. Nyársra húzták és zöldséggel vegyítve megsütötték a tábortűznél, aztán foggal tépték-marcangolták, mígnem elfogyott.Ez a legvadabb történelemhamisítás, amelyet nem győzök cáfolni és visszautasítani. Én ugyanis a korszerűbb olvasatot hirdetem, amely szerint a rablóhús nem más, mint: betyárpecsenye. Az elcsípett csirkefogók közül kiválogatták a legízletesebbnek ígérkező legényeket, némileg fel is hízlalták őket a hatvannégy vármegye börtöneiben. A többit, a silányabbját minden különösebb ceremóniát mellőzve szimplán bitófára vonták, vagyis felakasztották.Ezeket a zöldmarcikat, sobrijóskákat és angyalbandikat azonban hetedhét határra szóló népünnepség keretében pörkölték és sütötték, anyaszült elevenen, és aztán a fényes palotán szolgálták fel, harsonaszó kíséretében. Egy korabeli illemkódex leírja a rablóhús fogyasztásának méltányos módját. „A nyársat fogjuk a bal kezünkbe, emeljük a szánkhoz, és jobbról balra együk le róla a feltűzött finomságot. Ha túl forró és csöpög a zsírtól, az eljárás a következő: 1. megfogjuk a nyársat bal kezünkkel, és hegyével lefelé a tányér aljához támasztjuk, a jobb kezünkben tartott villával egyenként lehúzzuk a hús- vagy a zöldségdarabokat, majd a szánkhoz visszük a delikát falatokat.” (Ma ez a konzervatív beállítottságú egyének bevett szokása.)Vagy pedig: „A nyárs hegyét a tányér aljához támasztva villánkkal lehúzzuk az összes megsült húst és zöldségdarabot a nyársról, majd letesszük azt, és kényelmesen hozzálátunk, villa a jobb kézben, késre nincs szükség, mivelhogy az ételt a szakács már a konyhában kis falatokra vágta, hogy szeletelés nélkül fogyasztható legyen.” (Ez a liberális szellemiség fényes bizonyítéka.)Namármost, ha véletlenül szembenéz velünk a nyársról a rabló szeme, ne veszítsük el a fejünket: lámpázzunk csak bátran vissza rá. Ettől még omlósabb, még ízletesebb lesz a rablóhús.Azon se lepődjünk meg, ha valamelyik vezető politikusunk jellegzetes tekintete villanna elénk a betyárpecsenyéről.Engem például, bár éppen kemény fogyókúrára fogtam magam, vagy talán éppen azért, folyton ilyen rémképzetek gyötörnek. Az elmúlt éjszakán is, alig zárom el a tévét, uramisten, máris azt álmodom, hogy a sivatag kellős közepén, egy kéken izzó szavazófülkében téblábolok, és a nyársa tűzött szavazólapomról rám vigyorog egy igen-igen híres betyár, s heherészve ezt kiáltja: „Hallod-e, te szerencsétlen! Ha nem rám ütöd azt a rohadt pecsétet, akadjak a torkodon!”És akkor a szomszédos kisboltban hirtelen működésbe lép a biztonsági berendezés, megszólal a riasztócsendő.El nem tetszenek képzelni, milyen üdvös és pihentető ilyenkor a pánikszerű felébredés!…

******************************************************************

Albert-Lőrincz Márton

KEDEI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE

(Színek viharában)

K. Z. őszi portréjához

Az ősz beenged, kapuja tárva nyitva.
Vendég, ki belépsz, mártózz meg  napsugárban,
Mint ki nyárból jön vizes fürdőruhában,
Karján a hűvös est, s sziporka magánya.Az asztal, látod, éggel van megterítve,
Rajta könnycseppek, asszonyok derékíve,
Poharak, s hiányzó borok színezüstje,
S néhány karosszék, barátok ülik körbe.Belépsz, az ősz remek gazda módjára vár,
Puha kavicson, remegve érkezel meg,
(Nem kisért el a hozzád hajoló hitves).Krisztus-arcodon elvegyülnek a színek,
Dacos vihar a kései ősz asztalán,
Víg barátok között, szeszélyes utazás.

Kedei Zoltán: Önarckép ősszel (2016).

(Portré)

Kedei ZoltánrólBárkájába gyűjtötte, mint Noé, a lehetőségeket.
Nem többet, csak amennyi a jövőhöz kellett s illett.
Vigyázott arra, hogy el ne süllyedjen, s így lett:
Parány súlyokkal rakta ki a berámázható messzeséget.

(Műteremben)

Kedei ZoltánnálSánta angyalok bicegnek
keresztül-kasul a vásznon,
belelépnek a festékbe,
s lelépnek a palettáról,
vászoningekbe öltöznek,
fénydrótra kiterítkeznek,
és ujjong velünk a délután,
most is, mint tavaly nyáron.

(Kedeinél, kávészünetben)

Kedeinél, kávészünetben,
belehasít a végtelenbe
a szépség rendje, az értelem,
s pernyéz pávatoll-tűzesőben.Nem is értem, hogy lehet, hogy
így hull a fény az elfeledettre,
onnan, a bonthatatlan égből,
és sziporkázik önfeledten.Mint keresztfa az ódon kertben,
kidől belőlem minden odvas
rövidlátás, mi reménytől foszt,
Kedeinél, a műteremben.

Kedei Zoltán: Kompozíció

 

 

(Otthon maradtak az asszonyok)

Intonáció egy Kedei képre)Elindultak a vonatok, de az utasok nem szálltak fel.
Nem is voltak utasok, mert nem volt úti céljuk.
Ahol meghaltak a katonák, másfél méternél
szélesebb sínpárokon utaztak volna ott.
Nem voltak utasok az asszonyok.
Otthon maradtak.
Ki se mentek az állomásokra.
Nehéz batyuikkal
csak a szem síncsatornáin szállhattak be
a gravitációba kapaszkodó zuhanás vonatába.

Kedei Zoltán: Színes tollú lélekmadár

(Ez maga a Föld)Kedei Zoltán: A zuhanás okára fény derülhet c. képe aláMaga a Föld kering velünk,
erdők ölelnek,
vizek itatnak,
vadak utunkat állják,
zsebmetszők,
idegen útonállók.Kering velünk a Föld,
barátaival, elleneivel,
és uralkodunk,
és szenvedünk,
rendületlenül.Észrevehetően
sokan vagyunk
és szárnyalunk,
és el vagyunk…

Versbe szabadulásig

Kedei képei előttBirkóznak a formák, a színek, nem mennek
ölre, ahogy az apák mímelnek vesztes
viadalt játszva fiaikkal, beszélnek,
beindítják a cselekvést, még nincs tárgya,
támpontja, célja, sója, beindítják az
érzékeket, mint az asszonyillat, az a
mélylila nemesítő szag, a kémia,
őrizetesbe teszik az elmét, nincs rács,
csak bilincs, bilincs, szinte szabadságvesztés,
rabság, egészen versbe szabadulásig.

Kedei Zoltán: Danka kútja

(A Danka kútja c. kép előtt)

„Amíg tiszta forrás táplálja ecsetem,
Tiltott vágyak komédiása nem leszek”Kedei ZoltánNéven szólít, és nem hiszem el,
a nevemen, a középsővel,
(így van mindig a három névvel,
mikor nem ismernek egészen),
mikor épp ránézek a képre,
Kedeivel, a műteremben.A kép az, ki nevemen szólít:
kék pirkadat, középen fénnyel,
(mint a kitüntetettek homloka,
mint a Laurensek, a Lőrincek,
nevükben elnyűhető viselettel.)S ott megcsillan a fény a kékben,
a kozmikus genézisben,
és elindul befele az úton,
barnállik, mint az aranyló nap,
belek között a belső képben,
s lejt, pedig felfele halad,
ez az irgalmas lételem,
és bevilágít a belső terekbe,
melyeket ember szeme nem lát.Így araszol belül s előre,
a látszatléttől a lényeg felé,
erőre kap a vér színe is
a lüktetésben, bele-belekap a
feketébe, ebben a keményen
behatárolt, emberléptékű,
könnyen feledhető levésben.Ez hát a lét, hát ez a lét,
mi két kitárt kar között szétterül,
két kifeszített kar között lüktet.
Ez lehet a mindenség,
ez, mi ott lüktet legbelül:
vérben lobogó szívdobogás.

Erdélyi helytállás

„Kapaszkodom a fennmaradás lépcsőfokain”
Kedei Zoltán: NaplójegyzetElveszve fél szeme, fél karja, fél arca …
Az ember így járkál, dereka kihúzva,
rálép a kígyó vonagló testére, csak
kúszik előtte, talpa alatt is kúszik,
sodor a végtelenbe. Egyszervolt időnk.
A mi időnk. Föl-föllobbanó máglyáján
kévékbe összehordott, parázsban égő
szerszámok, dologban segítő eszközök,
ecset, írótoll, kalapács, kapa, ásó,
ecce homo, halad, ahogy tud és ahogy
lehet, a célt nem ő maga tűzi ki,
kijelöli a kalóz idő, fölráncigálja
a göthös fennmaradás lépcsőfokaira,
fönnebb és egyre fönnebb, ameddig még van
levegő, ameddig még bírható szusszal.

*******************************************************************************************

Felújították Nyirő József szülőházát

Nyirő szülőháza

Több mint bizonyos, hogy sok pozitívum származik majd abból, hogy Székelyzsomboron ma már kis emlékmúzeum őrzi a falu jeles szülöttének emlékét. Idegenforgalmi szempontból is jót tesz majd a településnek a Nyirő-kultusz erősödése. Ideje, hogy az írót a kánon visszahelyezze az őt megillető helyre. Ez év nyarán került sor annak a lakatlan épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált. Itt volt iskolaigazgató az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen papi szemináriumot végzett, majd Bécsben szerzett teológiai doktorátust és 1912-1919 között hitoktatóként, illetve plébánosként tevékenykedett. Ugyanakkor újították fel a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik pap, hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról. Az 1892-ben emelt épületet Bogos Ernő csíkszeredai építész tervei alapján újították fel a Miniszterelnöki Hivatal, Orbán Viktor személyes keretéből és a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) segítségével. Itt könyvtárszobát és vendéglátóhelyet alakítottak. Ugyanakkor felújították a plébániaépületet is, ahol Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér rendszere keretében. Ily módon a két ingatlan visszakerült a székelység és az összmagyar kultúra szolgálatába. Két fontos objektum ismét a javunkra működik. Turisták számára is egyre érdekesebb lehet ez a hely, hiszen személyes tárgyakat is sikerült szerezni, illetve olyan korhű bútorzatot, amelyhez hasonló az egykori tanítói lakban is lehetett.

Az értékes relikviákat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM) hozott dokumentumokkal egészítették ki, illetve azok másolatai segítségével készített pannók igazítják el a látogatót Nyirő József személyes és írói világában.

A könyvtár-vendégszoba bútorzatát az író barátja, a székelyudvarhelyi múzeumalapító Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) festette.

Külön öröm volt számunkra, hogy az NSKI elnöke, Szász Jenő és Tamás József segédpüspök társaságában az Élő Székelyföld Munkacsoport is részt vehetett az emléktábla-avatáson, amelyen a Magyar Írószövetséget is képviselve helyezthettünk el koszorút az emlékház falán.

Szubjektív gondolatok az íróról és utóéletéről

Nyirő Józsefről ma írni és szót ejteni felelősséget jelent. Egyrészt azért, mert nemzedékek nőttek úgy fel, hogy írásait nem olvashatták. Másrészt azért, mert az utóbbi évtizedekben egy újabb, de lassan immár majdnem két generáció nőtt úgy fel, hogy az íróról és művéről vajmi keveset tudva, hol ilyen, hol olyan, de mindenképp tendenciózusan megfogalmazott állításokat volt kénytelen meghallgatni és elviselni, s úgy viseltetni, hogy maga is elfogadja e kánont.A második világháborút követő időkben, amikor a kisebb veszedelem után a nagyobb következett, s a felszobadítók tankjain érkezett meg az újabb zsarnok, törvényszerű volt, hogy a jobboldalinak tartott írót úgy elhallgaták, mintha az általa nyújtott alkotói teljesítmény fölösleges és értéktelen lett volna. Műveit bevonták a közgyűjteményekből, a tankönyvek még csak említést sem tettek róla, s a merészebb irodalomtanárok is csak elrettentő példaként említették a nevét.A mi családunkban – némi személyes érintettség okán is – a létezett szocializmus évtizedeiben azonban mindvégig kötelező olvasmány volt a Madéfalvi veszedelem. Jómagam úgy ötödik-hatodikos koromban kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel, közvetlenül az indiánregények és a Jókai-regények után, vagy inkább azokkal párhuzamosan.Azt mondták a felnőttek, hogy Nyirővel óvatosan kell bánni, s nehogy arra vetemedjem, hogy aztán szorgos és túlteljesítő diákként a nyári olvasmányélményekről szóló beszámolóban leírjam a tartalmi kivonatát. Így Nyirő Józsefről olvasmámynaplót nem írtam.

“– Ez a könyv tulajdonképpen rólunk szól – suttogták bizalmasan –, mert ez idő sem különb az akkorinál.” Éreztem az aktualitását, de az óvatosságot túlzónak tartottam. Sikerült is felvennem a kapcsolatot egy iskolatársammal, akiknek szintén volt birtokában Nyirő-kötet, s annak rendje-módja szerint kicseréltük egymás közt az olvasnivalót.

Így jutottam hozzá a Kopjafák egyik első kiadású példányához. Azok a novellák valóságosan lenyűgöztek. Nem kellett tulajdonképpen sokat gondolkodom, míg rájöttem, hogy Nyirő mindig velünk volt, hiszen balladásra faragott történetei a köz- és vasárnapi életünkből fogantak, a székely élet legmélyéből, s – bizony – ez a mi lelkünk világa, amelyet soha nem vehetnek el tőlünk, nem hazudhatják el azt, ami a miénk. Nyirő mindig velünk volt, s lesz ezután is.

A szülőháza körüli gondoskodás pedig komoly cselekedet, hogy ez így is legyen: az író egyre közelebb kerülhet hozzánk általa valóságosan is. Isten adja, hogy így legyen!

(A Nyirő József felújított szülőházának avatóünnepségén tartott beszéd szerkesztett és rövidített változata. Elhangzott 2016. július 23-án, Székelyzsomboron.)

Szabó Károly felvételei.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

https://eszm.ro/2016/11/26/felujitottak-nyiro-jozsef-szulohazat/

***********************************************************************************************************

A Vár-lak vendége volt

Nagy László Mihály

***

A mindennapok abszurdjáról

November 17-én Nagy László Mihály író, újságíró mutatkozott be a Vár-lakban. Az ötvekilenc éves tollforgató változatos életpályát tudhat maga mögött.  Marosvásárhelyen érettségizett, újságírói képesítést Bukarestben szerzett, volt vegyipari technikus, tévéoperatőr, a területi stúdió munkatársa, több lapnak is dolgoott (Megyei Tükör, Háromszék, Új Sport). 1996-tól Marosvásárhelyen az Erdélyi futár kiadója és főszerkesztője, majd az Erdélyi Hirdető igazgatója, a Tabu Magazin  szerkesztője, az Építészeti Iskolaközpont Ergo Comon c. lapjának főszerkesztője.  2002-ben otthagyja az újságírást, angoltanárként több középiskolában tanít, köztük a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, volt középiskolájában is tanár, majd a marosvásárhelyi Aquaserv Vízművek kutatási osztályát vezeti. 2003-ban létrehozta a Magna Oktatási Központot, amelynek igazgatójaként a Pannon Forrás Kárpát medencés Felnőttoktatási Hálózat Szenátora, majd alapító tagja az azonos nevű Tudás Klaszternek.Rendszeresen közölt riportot, novellát, kritikai írásokat, műfordításokat, publicisztikát. Kötetei: A csendestárs (novellák, Marosvásárhely, 2008); Létforgácsok (regény, Marosvásárhely, 2009); Tréner könyv (Módszertan, Marosvásárhely, 2010); Dröcsi és a Mix faktor (e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában), Létmag haláltusa. Harry Potter felnőtteknek, Budapest, 2015.Nagy László Mihály így beszélt pályakezdéséről: „Az egész történet a diáklappal, a Tentamennel kezdődött, addig én is, mint mindenki, versekkel próbálkoztam, és rájöttem, hogy azok nem mennek, írtam egy rövid karcolatszerű írást, Hogyan szerettem meg a matematikát? címmel.”A mindennapi élet, a megélt valóságos világ kimeríthetetlen ihletforrása a hiteles, fordulatos prózának. Nagy László előszeretettel nyúl ebbe a tarsolyba. És amit onnan elővesz, egy emlékfoszlányt, egy személyes vagy képzelt történet-töredéket, a maga valóságára, megéléseire próbálja alakítani, és beindul a gépezet. Biztos kézzel önti formába emberi létünk köznapi történéseit.A Csendtelen csönd című írását maga az író olvasta fel, ezt akár önvallomásnak is tekinthetük, hisz pályarajza sejlik fel előttünk. Szülei az orvosi hivatást szánták neki, de a sikertelen felvételi után az élet átírta a reá rótt szerepet.Márton Károly, a szintén tollforgató barát mutatta be az írót, és az önéletrajzi vonatkozású adatok mellett a Mire vénülünk meg?, Hétköznap, Szerelmek és szellemek című karcolatait is felolvasta. Sajátságos humor. Derülünk, de a végére el is szomorodunk a novellahős Orbán Péter novellahős „regényes életén”: küzdelem a sikerért, törtetés a társadalmi ranglétrán, de minden elmúlik az örök körforgásban. Aztán: a  lépten-nyomon elénk nyomuló „nyomorék” koldusgyerekről kiderül, mikor  menekülőre fogja a dolgot, hogy két lába és Iphone-ja is van. A legnagyobb derültséget kiváltó írás kedvesen abszurd. Modern „problémát” feszeget, a közösségi, és társkereső internetes oldalakon való ismerkedés és szerelem kibontakozásának „veszélyeit” taglalja; az elvált házaspár álnéven folytat „viszonyt”, hónapokon át…Aztán: „…szinte egyszerre ébredt fel a vágy bennük, hogy valóságosan is találkozzanak. A légyott a főtéri szökőkúttal átelleni padra szólt. Péter nem hitt a szemeinek. Virtuális szerelme megszólalt: – Mit bámulsz, Péter, öt éve elváltunk, semmi közünk egymáshoz.Vagy talán csak nem te vagy a Herceg?S Csipkerózsika menten felébredt, anélkül, hogy Hercege megcsókolta volna.” (Szerelmek és szellemek)Nagy László Mihályt nem kímélte az élet, nehéz betegségből épült fel, újra kellett tanulnia járni, írni. És ír, bevallása szerint, rendszeresen. A Vár-lakban ezévben bemutatott verseskönyvek után kellemes meglepetés volt Nagy László Mihály prózájával ismerkednünk.

Doszlop Lídia

***

Nagy László Mihály „sepercesei”

Nem könnyű az irodalmi pályán elindulni. Első dolog, ami a legfontosabb, döntés, mi legyen a műfaj: próza vagy költészet. Ha eldől a mérleg egy irányba, még semmi sincs eldöntve. Mert mindkét csoportban rengeteg kihívás és rengeteg változat van. Ha megvan a kiválasztott, jön a világrahozás. Az újszülöttet mindenki szereti, főleg aki a világra hozta. Aztán következik az elbírálás, véleményezés. A pelenkázás a szülő hatáskörébe tartozik, mint a sétáltatás. Sétáltgatás egyik kiadótól a másikig. A boldog apuka vagy anyuka várja a dicsérő szavakat, elismeréseket. Kap hideget és meleget is. Csinosíthatja gyerekét. Eldobni nem akarja, kevesen is teszik. Átviszik egy szomszédhoz, egy baráthoz, egy szakemberhez. Ők tanácsokat adnak, amiből egy-egy dolgot elfogad, másokat indulásból elvet. Az újszülöttből, ha felcseperedik, pályaképes egyed lesz. Aki kimegy megküzdeni a világgal. Kemény a harc, sok az olyan harcos, mint ő. Sokan egészen másak. Van amikor azoknak minden könnyebben megy, de sok a hozzá hasonló, s ez sem jó, mert akkor ott a korpa és a disznó történet. Teljesen egyéninek lenni nagy kihívás. Ez hozza meg az elismerést: az erkölcsit, a szakmait, és az anyagit is. De végig kell járni ezt az utat. Itt, az Élettől eltérően, létezik a halhatatlanság. Hosszú az út, de megéri. Nagy László Mihály is elidult ezen az úton. Mint mindenki, ő is verssel kezdte. A néhai Szőcs Kálmán volt a mentora. Elolvasta írásait, s azt mondta, nem kell erőltetni egyiket sem, nem kell kínozni, nem használ, mert az cask ront, és akkor izzadságszagúak lesznek. Meg kell várni, amíg kijönnek maguktól. Volt egy jó mondása: “ha van valami benned, az előbb utóbb kijön, s akkor megtudod mi az: írás, vagy  kukac. S a harc csak akkor kezdődik.”Sok évnek kellett eltennie a világrajövetelig, nem kukac volt, és  a középiskolában  történt meg. Nem vers, hanem próza volt, egy képzelt történet, amit a magyar tantárgyolimpia  alkalmável díjaztak is. Aztán következett az iskolai lap, amelyet már szerkesztett is, az írás mellett. Az irodalmi körökön a felolvasást és a direkt elbírálást is bevállalta. Talán ezért is döntött egyetemre menéskor az újságírás mellett.A szépirodalmat háttérbe szorította a publicisztika, az olvasást a tanulás. A jegyzetek, riportok és az irodalmi riportok lassan hétköznapiak lettek. Két dolog kezdett párhuzamos sínekre állni: a novella és a regény. Mindkettőnek egy fészkesfenéje volt. Túl hosszúak voltak.  A regényről azt mondták: „Jó, csak túl hosszú, ráment az egész éjszakám.” A novelláról az irodalmi oldal szerkesztője: „Túl hosszú, nem fér be.” Ekkor döntött a rövidpróza mellett. A fiatalok támadták le, írjon SMS novellát, az az igazán rövid. Sokat gondolkodott, utánaolvasott. A modern technikai vívmányok nem bűvölték el. Éjszakai olvasáskor inkább a könyv, mint a laptop vagy mobil suppintsa homlokon, hirtelen szundizás esetében. De a rövidséggel egyetértett. Az egypercesek (100 szó alatt, néha 100, 500 vagy 1000 szó). Ez megnyugtatta. A legutolsó mellett döntött. Ezer szót elolvasni nem köt le egy éjszakát. Így született meg a Seperc novella, hiszen az egyperces már foglalt és Örkény Istvánnal nem jó, és nem is érdemes ujjat húzni. A félperceseket már többen próbálják, kisebb-nagyobb sikerrel uralni. A negyed- vagy háromnegyed percest kimondani is nehéz. Marad a székelyes seperc, és nem novella, hanem történet. Könnyű kimondani, leírni, sepercbe, egy percbe se kerül. A seperc történetek olyanok kell legyenek mint a hagyományos székely vicc: „Mondjak egy viccet? Nyitva van a slicced.” Az illető érdekelt lesz, egyből megnézi. Ha tényleg nyitva, felhúzza, hasznát veszi és még meg is köszöni. Ha nincs nyitva, harag akkor sincs, egy vicc volt, lehet nevetni, szórakozni rajta. A seperces történetek az olvasóra vannak bízva, neki kell eldönteni: hasznát veszi vagy szórakozik rajta.

Márton Károly

***

Nagy László Mihály írásai

Márton Károly, Nagy László Mihály, Kedei Zoltán

Holt hátán folt

Jutka a Tejcsárdából jött, így hívták a tejbegyűjtő központot a faluban, s várta a nagyi dicséretét. Amit ehelyett kapott, nem tette a vitrinbe, pedig a nippek között ennyi hely még került volna.– Nézd meg, miben mentél le a csárdáig. Kicsikém, most az egész falu erről fog beszélni, azt mondják, hogy Bélának, a fiamnak, a te apádnak annyi pénze nincs, hogy vegyen neked egy nadrágot, csupa szakadás, feslés. Meg olyan munkás nadrág, farmer. Egy lány, menyecske, mert most már az vagy, járjon szoknyába’. De ha már nadrág, az ne legyen szakadt. Így a miklósvári cigányok sem járnak.– Nagyi, állj, végy levegőt, megfulladsz, csak kedden jön doki… A szoknya már nem divat. S ha azt veszek fel, azt mondod, hogy az edényfogó rongyod is nagyobb annál, alig takarja a fenekem. Ez a nadrág a divat, így árulják, és a te fiadnak, az én apámnak sok pénzébe kerül, de Sárival, hogy tegyünk valami jót, felvesszük a tréninget, nem a szoknyát, mert abban csípnek a csihányok…– Rendben, kicsikém, a mackót veheted, az jó a kertben, a mezőn, s hozzatok retket és zöld hagymát. Ebédre aludttej, puliszka és gombapaprikás lesz. De amikor harangoznak, gyertek, akkor teszem oda a vizet a puliszkának. Most tíz óra, van időtök, s vigyétek a korsót és hozzatok friss vizet a forrásból. Az elsőházban van málétészta, most csináltam, vigyetek belőle. Addig én megverem a kenyeret, és a madárcipó is megvan, elvihetitek, csak még forró, nehogy nájlonba tegyétek, hozz a kasztenből kendőt.Jutka a kiscipóját semmiért sem adta volna. Egy éven át álmodott róla. Beletette a kendőbe, a kiskapát a vállára hajította, és mentek.Az öreg templom harangja a hatodikat ütötte, amikor a két tinilány belépett a kapun, a kiskapára akasztott tarisznyából zöldhagymák kandikáltak ki, az alján haviretkek dudorodtak. A harangozásba a dörgés pofázott bele, a besötétült égboltot pedig villámcikák vakuzták.Jutkám, hányszor mondtam, ha jön az eső, a kapát nem tesszük a vállunkra. Beléd csap a ménkű. Gyertek be. Mutatok valamit.Jövünk, csak leteszem a kapát, hogy a csűrbe csapjon a ménkű.A ménkű tétovázását nem várták ki, seperc alatt bejöttek az udvarból.Nagyi, nézd, mennyi retket és hagymát hoztunk, kiszedtük a gyomot és kapáltunk. Itt a forrásvíz, mit akartál nekünk mutatni?Nézd meg, kicsi szívem, elővettem az okulárémat, kihúztam a varrógépet és megvarrtam a nadrágodat, egy szakadás sincs rajta, tettem két kis foltot is. Így már hordhatod, de csak este, amikor jön a csorda, vagy ha mentek a kultúrba.A retek és a hagyma nagy csattanással landolt a padlón.– Szentséges ég, nagyi, te mit csináltál, itt holt hátán van a folt. Ez a nadrág meghótt. Többet nem vehetem fel. Felmosórongynak sem jó.Kint nagyot villámlott, csattant egyet, ez a ménkű véleménye volt. Zuhogni kezdett az eső.
***

Az ellenőrzés

Pécsi Nándi bácsi bejárta a létra minden fokát. Zsellérként kezdte. Lett gazda, kisgazda, nagy gazda és tekintetes úr. Mindenki tisztelte.Fia mindent megtett, amit az apja kért tőle, leszámítva, hogy színész akart lenni. Ezt az apja viszont tiltotta.Viszonyuk romlott, méghozzá sokat, de színész lett. Jó színész, és menő csávó, ahogy akkoriban mondták. A színin nem volt soha első, de utolsó se. Képességeiről papírt és kinevezést kapott, a Székelyföld (egyik) fővárosába. Ott pedig rengeteg főszerepet és majdnem-főszerepet. Mindenki imádta, még a vezetőség is, adott neki egy garzont. Ebben élt. Mindig mással, de egymással. Ez nem tetszett sok embernek (nőnek), de másoknak sem.Pécsi Nándi bácsi fülébe is eljutott a hír, és nagyon nem tetszett neki. Saját szemével akarta látni. Derült égből villámcsapásként utazott le a fiához.Nándor jobban kereste a levegőt, mint a cigijét, amikor meglátta. Tisztelte, becsülte apját, talán ő volt az egyetlen, akinek magyarázta a bizonyítványát. Elvitte édesapját a Suttogóba, a város legnagyobb kocsmájának a kerthelyiségébe.De Napu – így hívta az apját, gyerekkora óta –, színész vagyok, menő színész, amit te hallasz, annak fele sem igaz.Igen, de azt mondják rólad, hogy rendetlenség van a lakásodban, s te oda viszed fel a kurváidat.Napu, járnak csajok fel, kolléganők, takarítónők, akik pont a rendetlenséget tüntetik el. A kolleginákkal megbeszéljük a következő előadást, s hogy mit parittyáztunk el az utolsón. Mi az, ami téged zavar ebben?Semmi, fiam, eljöttem, hogy tőled halljam, neked jobban hiszek, mint bárki másnak. S a piával, hogy állsz, mert azt mondják, szinte minden este záróra után lődörögsz haza. Tudod, én is megiszom, ugye, de soha nem lődörögtem.Napu, most hazudjak neked, hogy semmit nem iszom? Nincs értelme. Férfiak vagyunk, megisszuk a magunkét… Bekapom azt, amit kell, s ereszd haza, otthon is van piám, nem kell a kocsmában elinnom az eszem.Na, csak azt akartam, hogy őszintén dumáljunk. Meghívlak egy fél vodkára. Főur, két fél vodkát kérünk.A pincér kiegyensúlyozta a tálcát, és udvariasan tálalta is.Főur, valamit félreértett, én két féldecit rendeltem, nem fél litert. Nem egy-egy feles üveget…Nézze, kedves vendég úr, én ahogy elnézem, ön a művész úr édesapja. A művész úrnak pedig ez az adagja. Javítson ki, ha tévedek, de járkálni, hiába, nincs kedvem.Gong. Ennek a darabnak ez volt a végszava. ***

Csendtelen csönd

A „kicsi prof”, egyáltalán nem alacsony, nem kellene nagyot nyujtózkodnia, hogy a focikapu felső lécét elérje. Az IQ-je jóval magasabb a víz forráspontjánál, az EQ-ról ne is beszéljünk. A „professzor” záróakkord, munkájának koronája, amit már 45 éves korától visel, hivatalosan még a doktort is beszúrva.A doktorozással tartozik őseinek. Szülei – akik ébresztő nélkül alszanak – annak idején orvost akartak faragni belőle, de nem sikerült, ezért a tudományok doktora lett. Meg volt elégedve, majdnem mindennel s mindenkivel. Tudta, a barátság annál mélyebb, minél többet mosolygunk egymásra. Ő néha még a villanyoszlopokra is rámosolygott.Egyedül élt, bogozta, hímezte a huszonnégy óra perceit, másodperceit, s rájött, hogy csak az éjszaka nehéz. Alkonyatkor az autók a műút pofájába böfögik a nap utolsó füstadagjait. A plakátok az est magányába burkolóznak. Minden ostorlámpa mélán, magát ostorzva bambul a frissen kialakított fénykörébe, udvariasan, mert a csend kezdi megnyerni több órás csatáját a zajjal, zsibongással.A kipurcant hobó baldachinos ágyat, meghazudtoló kényelmet lel a gyerekjátszótér nemrég megfestett padja alatt. A tömbházak több száz szentjánosbogár-szeme a sötétbe bambul.A csend, az árnyék gomolyagba gyűrt zajjal gondolkodásra késztet.A szürkehályogos ablakok mögött több százan fáradtan pihegnek. Álommezőkön csatáznak, settenkednek, vagy épp a diadal babérjait majszolják. Éjfél előtt egy órával 50 ablak pislákol, éjfél után egy órával 25, két órával 10, azután elvétve ha egy-kettő. Sarkítva olyan mindez, mint egy hatalmas kert. Sírkert. Ahol mindenki álmát alussza. A sírhoz képest annyi előnnyel, hogy itt a főszereplők reggel felkelnek, és újfent belekezdenek önmaguk napi kinyírásába, hogy este ugyanebben a fertályban megint beleroskadjanak az álmok világába.Kincsük az álom. Ez egyeseknek örök, másoknak porciózott. De közös.
***

Nagy László Mihály felolvas írásaiból

Hétköznap

A hétköznapok pörgésének sztereotípiája van. Remeteként ismételed a túlélés mozzanatait: ébresztő csergőóráról, okos telefonról, önmagát beindító rádióból.Jön a zuhany, a reggeli és a várva-várt kávé. S máris sínen a hétköznap. Jöhet a pörgés! Irány a meló. Kocsi, busz, metró, gyaloglás. Zseb avagy megszokás függvénye. A melózda: a magány változata, íróasztal, esztergapad, tervezőpanel.Nyolc órai munka után lejár ez a lemez is. Következik a bevásárlás, a villany- és gázszámla, majd buszra vársz. A megállóban kis koldusleány kunyerál egy lejt vagy ötven banit. Gyanús tisztaságú szoknyácskája alól kilóg a két kis lába, pardon, másfél, az egyik: térden alul hiányzik. Elszomorít. Nem lehet Hamupipőke. A topánkát nem lehet a lábára felpróbálni. Elhessegeted, morbid, ilyet még gondolni sem szabad, egy kicsi leánykáról… De ebben a pillanatban egy erős mobilcsengés zavarja a gondolataid. A koldusleányka benyúl a szoknyája alá, s kihalász egy Iphont. Még látod, hogy a feloldójel egy eurós, s már hallod a hétköznapban kunyeráló, most megszigorodott hangot: „Nem megmondtam, hogy ne zavarj, amikor dolgozom. Nyögd már, miért zavarsz munka közben? Mi? Ne ne marhulj. Hol vannak? Már a Kossuth sarkán, most térnek be. Kösz, jövök eggyel.”Erre a kis Hamupipőke felugrik, hirtelen kinő a hiányzó fél lába.Bedugja szoknyája alá az Iphone-t, s eltűnik, mielőtt a járőrözők elérik a buszmegállót.
***

Kivirágzott magány

Vadász Levente vénülő fejjel levelezte le az egyetemet.Nem tette hiába: pályája innentől felfelé ívelt. Vállalkozó lett: volt vér a rucájában, s benne is.Kockáztatott és nyert.Vállalkozása laikus gondolkodásának és a kockázat vállalásának köszönhetően milliókat, az új pénznemben milliárdokat hozott a konyhára. Egyik napról a másikra annyi barátja lett, hogy még a csűrbe is tehette volna őket, a szecskáló gép mellé. (Hadd szecskálják egymást, ha arra szottyan kedvük.) Mindene megvolt, mi szem-szájnak-hájnak ingere. Eljött a várva várt pillanata is, annyi mindent bevásárolt a telefonszolgáltatótól, nyugtákkal dicsérve a napot, a mindennapi adás-vétel egyvelegét, hogy díjazták.A díj, a digi „Oscar” egy olyan mobilkártya volt, hogy bárkit hívhatott, belföldön, külföldön, ingyenesen, végtelen percidőt beszélhetett. Ez a „végtelen” tulajdonképpen 6000 perc volt, ami, bárhogy is számolta, napi 200 percet jelentett. Nem semmi! Tekerte is, a barátok csak rácsengettek, ő azonnal, automatikusan, apailag visszahívta őket. Ez volt az ő világa, erről álmodott.De minden csoda három lapig tart. Mindhárom lapja madárijesztő kalapja volt. Semmitől sem védte meg… Az első lap a gazdasági válság. Cége bebukott. A második lapja, hogy a cég előtti munkahelyén már nem ismerte meg senki, még jó, hogy nem rúgták sejtbe. De minden sejtje érezte, hogy ott nincs mit keresnie. A harmadik lapja, az új fajta élete alapja: két infarktus után nyugdíjazták. Kiszúrták a szemét pár lejjel. Akkor már minden és mindenki „szemét” volt. A kocsmába nem fogadták be, mert egyeseknek túl öreg volt, másoknak túl fiatal, egyeseknek nagyon okos, másoknak inkább okoskodó. Leszedte otthon a könyvespolcról azokat a könyveket, amiket nem olvasott el. Átszervezte a könyvtárát. Az „olvasott” és a „nem olvasott” részek szinte egyformák voltak. A másodikból volt több. Volt, amit olvasni. Olvasás közben várta a megszokott hívásokat, de mióta a kedvezmény megszűnt, a cégével együtt, nemigen hívta senki, rokonait és a két igaz barátját leszámítva.Kedvenc költője, Szőcs Kálmán jutott eszébe. „A fehér telefonnál, hogy ha csendes / Nem némább a hóhullás sem.” Bár fekete volt a telefonja és kinn épp vénasszonyok nyara tombolt, de ez az érzés ugrott be. Ám ekkor megszólalt a telefonja, a vonal másik végén egy kedves női hang bájosan csevegően közölte vele, hogy nem fizette ki a telefonszámláját, így senkit nem tud hívni, ám őt bárki hívhatja még egy hónapig, avagy amíg kifizeti a számlát.Fehér telefont nem akart venni, a hóhullást sem várta, megkereste Szőcs Kálmán Csendes kiáltvány című kötetét, és csöndben olvasni kezdte…
***

Szerelmek és szellemek

Pál Péter még nem köpte ki a tüdejét, de már nem állt messze tőle. Négy hónapja leült önmagával szemben és megfogadta, napi hat kilométert kocog, mert kezdtek vacakolni a lábai, zsibbadtak, be-begörcsöltek. Mozognia kellett.Családorvosa gratulált az ötlethez, s kidolgozott egy kocogási tervet: kutyagolás, gyaloglás, kocogás, majd erőltetet menet, de nem rohanás. Most épp kocogás szinten van. Ez jó, mert a terv működik.És már nincs zsibbadás, nincs görcs. Közben zenét hallgat és gondolkodik. Gyerekei felnőttek, elindultak az élet útján. Ő rég elvált, volt neje újra indult a maga útján. Most ő is elindult, a kocogás útján.. Ötvenet töltött. Még van húsz, huszonöt, max harminc éve, s aztán jöhet az öregségi menhely, mozgásképtelenség, ágyfüggőség.Valamit kellene tennie. Mármint a neten, a Társkeresőn – mondta neki a fia. Péter ezt utálta. Kocogás után mégis csak megpróbálta a Társkeresőt, bejelentkezett.Pár nap múlva özönlött rá a válasz. Kiválasztott ötöt, az ötből lett három, majd egy: „Csipkerózsika”, és így lett ő a „Herceg”. Jól illettek. Szellemileg, mert a képet nem fogadta el, hisz ő sem a saját fotóját posztolta. De a szöveg ment, alig várta, hogy lássa: a társa fent van, zöld a lámpa, s máris kapta a választ a problémáira, aztán simogatták egymást, bár csak szavakban, majd egyéb is történt, szintén leírt szavakban, el egészen az ágyig – virtuáliter, persze –, sőt már a legfurább pozíciókat is kipróbálták… Állítólag egyidősök voltak, s szinte egyszerre ébredt fel a vágy bennük, hogy valóságosan is találkozzanakA légyott a főtéri szökőkúttal átelleni padra szólt. Péter nem hitt a szemeinek. Virtuális szerelme megszólalt:– Mit bámulsz, Péter, öt éve elváltunk, semmi közünk egymáshoz. Vagy talán, csak nem te vagy a Herceg?S Csipkerózsika menten felébredt anélkül, hogy Hercege megcsókolta volna.*

A fotókat (a portrét kivéve) Doszlop Lídia készítette

*****************************************************************************************************************

„A Halak csillagjegyében születettek kettősége jellemző életemre”

Miként születik meg egy vers, esetleg egy novella? Mi késztet valakit arra, hogy papírra vesse a gondolatait, sőt azokat másokkal is megossza? Meg lehet-e élni például a költészetből? Többek között ezekre a kérdésekre is keressük a választ az Irodalmi találkozó című rovatunkban, amelynek első meghívottja Csata Ernő marosvásárhelyi költő. Bár személyesen még nem ismerjük egymást, idén nyáron már dolgoztunk együtt, a világháló segítségével hidaltuk át a Marosvásárhely, Temesvár és Csíkszereda közötti távolságot. Most őt kérdeztük.

Csata Ernő dedikál…

– Hogyan lett gépészmérnökből költő? Vagy a kettő nem zárja ki egymást?– Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. 2011-ben, az Öröklét című kötetem előszavában ezt írtam: „A Halak csillagjegyében születettek kettőssége jellemző életemre: a matematika szigorán nevelkedett műszaki mérnök és a hétköznapok elviselhetetlen szürkeségéből és hazugságaiból menekülni akaró, romantikus, művészi alkat váltakozik folyamatosan bennem. A határozott célokért biztos léptekkel induló ifjúból mára egy kissé zavarodott felnőtt lett, aki a mérhetetlen hazugságáradatból egyre nehezebben tudja kiszűrni az igazat”.– Mikor kezdte érdekelni a versek világa? Milyen érzésekkel forgat egy verseskötetet?– 1–4. osztályos koromban festegettem (vízfestékkel), aztán 5–10. osztályos koromban harmonikáztam és táncoltam az iskola néptáncegyüttesében. Líceumi diákként az iskola szatirikus faliújságját én láttam el versikékkel, amelyekben kifiguráztam (a tanárok jelölésére) a későket, a bukásra állókat, a cigarettázókat stb. Ekkor kezdődött a versírás az életemben.Egy verseskötetet mindig izgalommal forgatok, kíváncsi vagyok a szerző érzelemvilágára, gondolataira és keresem, természetesen, a számomra még ismeretlen költői megoldásokat, az újszerű szókombinációkat, szép metaforákat, hasonlatokat és költői képeket.– Milyen típusú verseket kedvel? Ki a kedvenc költője?– Minden jó verset kedvelek. A magyar irodalomnak nagyon sok kitűnő költője és írója van. Nagyon nehéz kedvencet választani, de ha mégis, akkor a lázadó sor a kedvencem: Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Erdélyből pedig Farkas Árpád. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a többit ne szeretném, mint például Csokonait, Kölcseyt, Juhász Gyulát, Arany Jánost, Kosztolányit, Dzsida Jenőt és másokat.

Egyik kedvenc költője: Vörösmarty Mihály (keptar.oszk.hu)

– Hogy áll össze az Ön fejében egy vers? Jön az ihlet, leül és megírja?– Verseim zömében ilyenek, de vannak pályázatok, ahol a téma előre adott, és köréje kell felépíteni a verset. Az ihlet a múzsa csókja, amit sokat kell még csiszolgatni.– Több kötete is megjelent eddig… Mennyi időre és pontosan mire van szükség ahhoz, hogy összegyűljön egy kötetre való vers?– Rengeteg külső és belső tényező befolyásolja az ember érzelmeit, s hogy ezekből mennyi lesz ihlető is, azt nehéz megmondani. Mostanig nyolc kötetem jelent meg, ebből egy próza, hat verseskötet (köztük egy gyermekvers-, egy haiku-) és egy műfordítás (verseskötet). Az első kötetem 2005-ben, a legutóbbi pedig 2016-ban jelent meg, tehát közel másfél évente egy kötet.

Aláírásra várva…

– Néhány versével díjakat is nyert… Mit jelentenek az Ön számára ezek az elismerések? Melyik volt a legnagyobb meglepetés?– Örültem, amikor a 2015-ben Magyarországon megrendezett Muzsikál az erdő rendezvénysorozat irodalmi pályázatán, a Mátrában átvehettem a 3. díjat Jókai Annától  Az erdő hangja című versért. Meglepetés volt számomra a 2011-es Liszt Ferenc-emlékév alkalmával Magyarországon meghirdetett pályázaton a Költői harmóniák (kompozíció tíz tételből) című alkotás első és a Haláltánc című vers 5. helyezése egyszerre, amelyik bekerült a gálaműsor programjába.
A legnagyobb elégtétel számomra mégis az, amikor azt olvasom, hogy több polgármester vagy egyházi gyülekezet az én Újévi köszöntő című versemmel köszönti híveit, vagy a Székelyudvarhely melletti Szejkén elszavalják Orbán Balázs sírjánál című versemet.

Néhány kötet…

Újévi kösözntő

Adjon az új év,
amit a régi nem adott:
nevető örömet, édes bánatot;
adjon az is, aki még nem adott,
hidegben meleget, melegben árnyékot;
kálváriánkban könnyű keresztet,
szőlőtőkénkre nehéz gerezdet,
ha száraz a mezsgye, adjon az ég,
bőséges esőt, de ne legyen jég;
fagyosszentek ne hozzanak veszélyt,
gazdaszívekben ébresszenek reményt;
minden haragos béküljön jóra,
kaszálókon viruljon pünkösdirózsa;
adjon az isten mindig jó napot,
templomainkban áldásos papot;
ültessenek a kertbe legalább egyet,
teremjenek fáink roskadva meggyet;
búzatáblákba kevesebb egeret,
adjon az isten puha kenyeret;
adjon nekünk, ha nem is kérünk,
boldog szerelmet, ameddig élünk.– Milyen típusú verselés köszön vissza Önnél? Milyen rímeket használ?– Zömében szabadvers a jellemző, de van hexameter, szapphói 11-es vagy más időmértékes verselési szerkezet. A rímeknél van tiszta rím, asszonánc, páros rím, keresztrím, ölelkező rím. A szonettkoszorúknál ölelkező rímeket használtam (alapforma: abba, abba, cdc, dcd).– Mesélne a haikukról? Ha jól tudom, ilyeneket is írt…– Igen, van egy haikukötetem is, a Bombasiker. A haiku a pillanat költészete, a japán költészet jellegzetes versformája, amely három sorból áll, ezek rendre 5–7–5 morásak (egy mora egy rövid szótag hossza), a fordításokban általában a mora helyett a szótagot számolják, így az európai haiku 17 szótagos.A haiku nem énközpontú, inkább a természeti jelenségek pillanatnyi rögzítése. A hagyományos haiku nagymesterének az 1644-ben született Macuo Basó japán haikuköltőt tartják, ő volt az első, aki megtöltötte súlyosabb tartalommal. Mivel a haiku nem a művész saját értelmezését tükrözi, hanem a pillanatnyi képet rögzíti, a befogadás erős hangsúlyt kap, az olvasó is részesévé válik az alkotó folyamatnak.

Magyar nyelven is megjelent… (www.libri.hu)

A másik elv a haiku írásánál a nagy megragadása a kicsin keresztül. A téli hideg kegyetlenségéről szóló haiku elég, ha felmutatja a verebet, amelyik nem tud inni a befagyott tóból.

Életünk (haikusor)

Lámpások vagyunk
istenek ösvényein,
örök sötétben.*A fényes dacunk
csúfosan kialszik egy
viharos éjben.– Ön nemcsak verseket ír, hanem verseket is fordít… Mi késztette erre, hisz más, amikor a saját gondolatait veti papírra, és más, amikor egy idegen nyelvű költő gondolatait ülteti át magyarra?– A kitekintés mindig hasznos, rácsodálkozni mások (más népek) művészetére, ezzel közelebb kerülünk egymáshoz, megismerve mások gondolat- és érzelemvilágát. Így, egymás alkotásait megismerve, eljuthatunk egymás elismeréséhez (elfogadásához), rájövünk, hogy egymást tisztelni is lehet, nem csak gépfegyverekkel (bombákkal) elpusztítani.– Mire kell figyelni egy versfordításnál?– A versfordításnál sok mindenre kell egyszerre figyelni: klasszikus-e vagy szabadvers… Visszaadni, amit a költő ki akart fejezni: költői képekkel, hasonlatokkal, metaforákkal és más irodalmi eszközökkel. Szerintem fontos a szöveghűség is, megtartani a versszerkezetet, a rímképletet és a lehető legjobban visszaadni a költői mondanivalót.Az időmértékes verselésnél meg kell találni a versszerkezetet (hexameter, szapphói, alkaioszi stb.), ebből kifolyólag meg kell tartani az eredeti verslábakat, szótagszámot, rímeket, és meg kell keresni a legmegfelelőbb, értelmükben a fordítandó szavakhoz legközelebb álló szavakat. A lefordított vers érzelmi töltete azonos kell legyen az eredetivel, nem lehet egy szomorú lírai művet humoros versre fordítani.

Legújabb kötete…

– Nemrég jelent meg a Végtelen ösvények című kötete, amelyben román és francia szerzők verseit fordította le. Miért éppen rájuk esett a választása?– Elsősorban azért, mert román és francia irodalmat tanultam a legtöbbet. A műszaki egyetemet Bukarestben végeztem, és összesen 12 évig éltem ott. Egyszerűen kíváncsi voltam a román és a francia költészet nagyjaira (a franciából csak két költőtől fordítottam).– Melyiket volt nehezebb lefordítani: Eminescunak Az Esthajnalcsillag vagy Alphonse de Lamartine Az ember című versét? Milyen nehézségek voltak egyik vagy másik vers fordítása közben? Voltak-e egyáltalán?– Természetesen Eminescunak Az Esthajnalcsillag című versét sokkal nehezebb volt lefordítani, azért is, mert 102 szakaszból áll és végig keresztrímes (abab). A szabadverseket általában könnyebb fordítani (például Dinescu vagy Sorescu verseit). A legnehezebb tolmácsolni (legalábbis nekem) Nicolae Labiș vagy Ștefan Augustin Doinaș verseit.

Eminescu, Az Esthajnalcsillag, vagyis a Luceafărul költője (ottawa.mae.ro)

Nagyon sokat kínlódtam Doinaș Az ezüst agyarú vadkan című versével, amíg megtaláltam az elfogadható rímeket (itt is keresztrímek vannak). Ion Barbu verseinek a fordításánál sok háttér-információra volt szükség (elsősorban életrajzira, de növénytanira és állattanira is). Marin Sorescu és Mircea Dinescu verseinél a tájszavak megfelelőinek a megtalálása volt a nagyobb gond. Ana Blandiana verseinél a női gondolkodás és lelkiség hangulatát nehéz visszaadni.– Hogyan és hol lehet hozzájutni a kötethez?– Megrendelhető az ecsata@gmail.com ímélcímen, gyorspostai küldeményként.– Még milyen versek vannak a tarsolyában? Lesz újabb kötet?– Leghamarabb nem verseskötetem lesz, hanem két szöveggyűjtemény: a Miért jó magyarnak lenni? és a Székelyföldem címűek. Verseskötet is van készülőben, a Csillagösvényen című, de még nem teljes.

Pillanatkép az egyik könyvbemutatóról

– Amikor nem verseket ír, vagy éppen fordít, mivel foglalkozik?– Dolgozom. Egy svájci cég, a TOOL-TEMP AG és magyarországi leányvállalatának, a Tool-Temp Hungária Kft.-nek vagyok a romániai képviselője.
Kertészkedem is. Van egy 2000 négyzetméteres kertünk, ebben szőlős, zöldséges és gyümölcsös. A szőlővel nagyon sok munka van, de a végén finom mustot és bort készítek belőle.–  Minek tarja magát? Költőnek, gépészmérnöknek?– Elsősorban gépészmérnöknek, ha szigorúan abból indulok ki, hogy mindenkinek az a mestersége, amiből magát és családját el tudja tartani. Az is igaz, hogy kevés olyan független költő volt és van, aki a költészetből fenn tudta (tudja) tartani önmagát (lásd: „Még az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”). A mai költők nagy része is valamelyik folyóiratnál (újságnál) tengődik vagy szponzorok (mecénások) után rohangál. A költészetből sosem tudtam volna megélni, így egy olyan világ maradt számomra, ahová a szürke hétköznapokból elmenekülök lelki egyensúlyom megtartásáért, a szép és fennkölt iránti vágyam kielégítéséért.

A közönség egy része…

– Mivel sorozatról van szó, arra szeretném kérni, hogy ajánljon egy költőt vagy írót, akit a következő alkalommal felkereshetünk…– Nem szeretek másokat ajánlani semmire, mert vannak rossz tapasztalataim, de egy interjúért, remélem, nem sértődik meg Bölöni Domokos sem…Kérdezett: Farkas-Ráduly MelániaA fotók Csata Ernő gyűjteményéből származnak.Ui.: Legközelebb tehát Bölöni Domokos írót, a marosvásárhelyi Népújság művelődési rovatának volt szerkesztőjét kérjük fel  az Irodalmi találkozóra.A rendhagyó stafétaátadás ötletét a Marosvásárhelyi Rádiótól kölcsönöztük. Hosszú éveken keresztül volt népszerű a Megy a magnó…című portréműsor, amelyben neves személyiségekkel készültek interjúk. Erről a műsorról Csifó János nyugalmazott rádióriportertől hallottunk először, akinek a Szövegkovács gondozásában jelent meg a Megy a magnó… című könyve.

Forrás:  http://szovegkovacs.blog.hu/2016/11/03/_a_halak_csillagjegyeben_szuletettek_kettossege_jellemzo_eletemre

********************************************************************************************************

Amikor a vers megelevenedik

Jancsik Pál

Jancsik Pál Brassóban született, ott is érettségizett, költői tehetségét Kiss Jenő fedezte fel, ő is lett első mentora. A költő nyelv és irodalom szakot végzett Kolozsvárt 1959-ben. Bölcsészdiplomáját, irodalmi készségeit szerkesztőként (rövid ideig, 1959-ben az Utunk folyóiratnál, 1971-től Dacia könyvkiadónál), lektorként (1960-től Ifjúsági Könyvkiadónál) érvényesítette, 1985-től a Korunk szerkesztőségi titkára volt. 1999 óta nyugdíjas, de a versírást nem hagyta abba…

Egyed Emese

A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) tilos volt. Műfordítóként is dolgozott: egy válogatás magyar nyelven – Mihai Beniuc Legszebb versei – az ő fordításában jelent meg 1962-ben, továbbá része volt a román népballadákat és népdalokat közlő Kihajtott a bükk levele(Bp. 1961), a Hej, zöld levél (1966) című kiadványok, az Építő Amfion (1967) és a Csillagok születése(1972) című antológiák létrehozásában; Mihai Eminescu, George Coşbuc verseinek magyar nyelvű, gyűjteményes kiadásában. Kultúraközvetítő munkásságához tartozik még Ion Vinea elbeszéléseinek válogatása (Sóhajok paradicsoma, 1975) és Ioan Alexandru legszebb verseinek kiadása (1976); német nyelvből is fordított (Hölderlin, Paul Celan szövegeket). Románul megjelent néhány verse (például a Tineri poeţi maghiari din România. Generaţia „Forrás” című, 1979-ben megjelent kötetben, Tudor Baltes fordításában).A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és egyes világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) politikai meggondolásokból tilos volt. (A Tanulók könyvtára sorozat egyes kötetei kísérő tanulmánnyal jelentek meg, ezek írása a szűkös 1970-es 80-as években a romániai magyar irodalomkutatók, kutató tanárok számára is némi közlési lehetőséget jelentett.) Ő maga egy-egy kötetre valót válogatott és tett közzé Szabó Lőrinc (Legszebb versei címmel, Bukarest, 1971) és Juhász Gyula (Emberi hitvallás címmel, Kolozsvár, 1975) költeményeiből. Költészetét többen méltatták a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, Kántor Lajos foglalta össze munkássága első évtizedeinek jellemzőit. Később mások mellett Borcsa János értékelte verselő könnyedségét, Áprily-olvasmányokkal is összefüggésbe hozható természetimádatát.Saját versesköteteit: Szomjas tenger (Bukarest, 1963), Tavaszi tánc (1965), Fűszálon csillag(Bukarest 1968), Szavak szemek (1979), Álommadár (Bukarest 1986) gyerekeknek szóló verseskönyvekkel szinte szabályosan váltogatva adta ki. Főleg romániai magyar lapokban közöl, gyermekközönségéhez kötetein kívül a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány révén szól. Gyermekvers-kötetei: Kicsi Jóska (1961, illusztráció: A. Tollas Júlia); Tavaszi tánc (1965), Verőfényben (1976), Pillangók tánca (1989), Mit tanácsolsz cinege? (2005, illusztráció: Szabó Zelmira), Fecskeszárnyon száll a nyár (2009, illusztráció: Abonyi Mária), Piripócsról Nárittyenbe(2010, illusztráció: Müller Katalin), A tó, a szarka meg a gyűrű (2010).Idén a Koinónia kiadó jóvoltából igényes grafikai kiállítású kötettel jelentkezett újra (Kedvük ragyog, mint az ég. Versek gyermekeknek – Kürti Andrea és Sipos Gaudi Tünde rajzaival). A könyvbe mondókák, verses történetek, köszöntők, alkalmi versek mellé néhány műfordítását is beillesztette. Heinrich Heine Pillangójának záró strófái az ő magyar változatában így szólnak:Vajon a rózsa kit szeret?
Ki fejt meg ily talányt?
A néma esticsillagot?
A zengő csalogányt?Nem tudhatom, a rózsa kit szeret,
én mindegyikbe szerelmes vagyok:
szeretem a rózsát, a pillangót, a napsugarat,
a csalogányt s az esticsillagot.Jancsik Pált köszöntötték már „előzetesen” ez év júniusában a kolozsvári Stars Galériában Essig József kezdeményezésére, aki az 1990-es évek elején Fától fáig című, a kolozsvári területi stúdió magyar adása részére róla is készített portréfilmet. A Stars galériában az volt a meglepetés, hogy kisebb-nagyobb gyermekek adták elő a költő Napsugár című versét, és hogy Kondrát Csabát (aki régebbecske volt gyermek) szép zenék komponálására ihlették a költő írásai. A gyermekek szívesen vállalt versmondására „a költő bácsi” bizony meghatottan rácsodálkozott, az apróbbak és nagyobbak pedig versengve mondogatták a játékos, derűs szövegeket.De egy másik megelevenedésről is szeretnék szólni.Jancsik Pál a 2016. július 25-i Helikonban közölte a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport jelképiségét firtató, versbe tördelt rigmusok és didaxis határán született (de archaizáló, regemondó, sánta-jambusos) mondatait. Maga sem gondolhatta, hogy születésnapján aztán éppen Fadrusz János Mátyás királya előtt gyűlnek össze a kolozsváriak, hogy hangot adjanak az igazságkeresésnek, hogy megfogalmazzák aggodalmukat a gyermekek itthoni (erdélyi, romániai) tanulási körülményeit illetően, az anyanyelvi képzés, a tényleges jövőnk érdekében.…Ezért a játékos komolyságért, jelenlétért köszöntjük a 80 éves Jancsik Pált, alkotókedvet és erőt kívánva a „helyi verssel”, bízva abban, hogy nincs oda az igazság. (S hogy vers és élet között volt és lesz összefüggés.)*Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz KolozsvárraMátyás még vigyáz Kolozsvárra.*
több mint száz éve ez a dolga,
Fadrusz János ezért ültette
karddal és páncélban a lóra.Már életében gondja volt ránk,
ezért foglalta rendeletbe,
hogy istenházát építsenek
a Farkas utcai telekre.Farkas utca még sehol sem volt,
de állott már a szülőháza.
Ezernégyszáznegyvenháromnak
februárjában jött világra.Mikor már hatalmas király volt,
bölcsőjét akkor sem feledte,
hálából szülőházát minden
adó alól mentesítette.És mert igazságos király volt,
nevét a nép mesékbe szőtte,
s a mese hős tetteinél is
élőbben őrködik fölötte.Hiába próbálták ledöntni
komor bivalyokkal a szobrát,
táblákkal, újfajta mesékkel,
festékkel hiába gyalázták.Mátyás még vigyáz Kolozsvárra,
híre töretlenül világol.
de ne adja az Úristen, hogy
le kelljen szállnia lováról.

*Régi kolozsvári képeslap felirata

*******************************************************************

Nagy József Levente

 A semmi közepén

szentek kezében hervad a virág,
szú perceg a fában, szétmállik a kő,
a lélekből a szó mindent kirág
és a hiányban a semmi nagyra nő.az útnak vége, még sincs ott a cél,
nem véd szivárványos ernyő, s mint eső
fejedre hull az olvadó acél –
hívnád az Istent, de nincsen térerő.kiömlő vízként szétfut életed
és a sok cseppben már egyik sem te vagy,
bennük magadat hiába keresed.nincs többé innen és nincsen odaát,
semmi közepén, almafa alatt,
sírdogál az Úr, s ringatja önmagát.

Madárijesztő

galamb ült a madárijesztőre,
billegő karón ringatja magát,
ó, kóctündér, szentek szeretője,
az Isten épp a kerten ballag át.világok együtt, s mindenik külön:
angyalok, Isten, rongyos maszkura,
nem találkozunk sosem legbelül,
míg kezünkben hervad a szakura.
az alkony csupa véraláfutás,
boldog semmibe szállt el a galamb,
teteme szép, mintha arcom volna,
s vecsernyére szól bennem a harang.

Hazafelé

fekete szentek – a lomha bivalyok
szarvuk között viszik csillagtestemet
ég s föld határán vonul a gyászmenet
de senki sem tudja hogy már ki vagyokaz árnyékuk rajtam súlyos szemfedő
a kertben rohad a mézízű gyümölcs –
épp ezen mereng az együgyű a bölcs
és az Isten vállán síró szende nő
mint eltévedt bogarak a plafonon
keresik merre van lent és hol a fent
míg Chopint játszik az ócska gramofona dallam szétárad halkan tovaleng
visszaindulnak egy véres lábnyomon
s csillagnyi fénnyel ragyogóbb odalent

.***

Találkozás Nagy József Levente költővel

Október 26-án szép verseket hallhattunk a Vár-Lakban. Nagy József Levente marosvásárhelyi költő (1957) Csillagok közt kifeszítve című, a Pallas Akadémia Könyvkiadónál 2015-ben megjelent pompás könyvéből olvasott fel Kilyén Ilka színművész. A kötet művészien kivitelezett, tetszetős formája mellett a költő lelkivilágával összhangban, az egykori bolyais padtárs, mai napig is hűséges jó barát, jelenleg Magyarországon élő képzőművész, Gáspár Gyula rajzai segítik a befogadást. „Igen, ezek költemények, nem egyszerű versek” – hangsúlyozta értékelésében Komán János tanár, maga is költő. A sok szép metafora, az ismétlések különleges érzelmi töltetet adnak: „Út lennék, hogy el ne tévedj, /Pirkadat, hogy velem ébredj. /Madár lennék, ha te dallam, /Dallanálak szakadatlan.// Ha te kés vagy, én a kenyér, /Kerék leszek,ha te szekér. /Ha te hal vagy, vízzé válnék, /Ha fa volnál, én az árnyék. //Lennék szemeidnek kékje, /A ruhádnak csipke-éke. /Lennék fájás, mosoly, s átok,  /De sötét van, alig látok.”

Mívesen formázott versek, világos közlésmód, melyekben benne van a kor, ez jellemzi költészetét. „Barátom lett ez a könyv” – zárta gondolatait Komán János. A szerző munkásságát alaposan ismerő kortárs, a költő Nagy Attila ezt a kérdést tette fel: „Miért nem közöltél hamarabb?”. A tőle megszokott nyugalommal válaszolta  Nagy József Levente: „A prédikátor azt mondja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ennek most jött el az ideje. Nem vagyok rendszeresen író, nincs napi vagy heti penzumom, amit egyfajta kötelezettségből teljesíteni kell”. A kérdések folytatódnak, és arra hogy kik ihlették a „szakmában”, így válaszol: „Nincs kedvenc költőm, éppen akit olvasok, az ragad meg. Volt, amikor Adyra esküdtem, ma már kevésbé. József Attila örök, de ott lehet például Kálnoky László, aki mondanivalójában, üzenetében nem is az én világlátásom,  és valahogy mégis szeretem, valami miatt nem enged…Aztán volt egy időszak, amikor Ladányi Mihály lázadó hetyke budapesti betyár-verseit olvastam. Biztos, hogy innen-onnan értek hatások.A kötet 84 verse közül 28 szerelmes vers, finoman átszőtt, légies, plátói megnyilvánulásai az örök emberi érzésnek, egy tiszta, nemes lelkű ember érzelmeinek. A Mint himbáló levél című alkotása egy körkörös versszerkezet, a villanella alapjaira épülő, ismétlődő „dallam”, tartalmilag azonban, a műfajra jellemző vidámság helyett az elmúlás gondolata a vezérfonal: „az elmúlás mindig vértelen/ maradék létünket fújja a szél/ kapaszkodik még az értelem/ a lélek kész és csöndben útra kél.”„Isten, akit Áginak hívtak” című verse azon felismerésnek állít mementót, hogy a jézusi szeretet gyakorlására tanít Isten, váratlanul és olykor látszólag teljesen közömbös dolgok által is, mint amilyen egy kolduslány látogatása: „én nem tudtam, hogy ilyenkor/ az Úr látogatott meg/ akit Áginak hívtak// s még csak le sem ültettük.”A Varázslat című versét Kedei Zoltán vegyes tehnikáju portré-kollázs („grafolíra”) alkotásba ötvözte, s ajándékként nyújtotta át a költőnek: „verset olvastam éppen/ benne te jöttél felém/ szoknyád lebbent a szélben/ s visszaomlott könnyedén// nyújtottad a két kezed/ madárröptű ég alatt/ szállott rím rag ékezet/ s elpirult a méla nap// sorról sorra közelebb/ hozzád tündöklő remény/ s mire megöleltelek/ véget ért a költemény”

Az alkotói folyamaton végigvonul az ösztönös és tudatos receptivitás, a hit megtartó ereje, az örök emberi vívódások és érzések ritmusos, rímes és míves költeményekben történő megjelenítése. Lírai életrajzot kapunk Nagy József Leventéről, a költőről, az emberről, akinek költőisége éppúgy hivatása, mint Isten szolgálata.

Doszlop Lídia

 

*****************************************************************************************

Köszöntjük a szerzőt!

Ambrus Lajos

Ambrus Lajos 75 éves

1941. november 2-án született Ambrus Lajos nyugalmazott magyar szakos tanár, író, költő, a Hazanéző folyóirat főszerkesztője.

Az első vers

Ambrus Lajos: Miből lesz a cserebogár?

A jó barát biztatására ezzel a versel a zsebemben ’64 nyarán barna „Kárpácikon” karikáztunk le Szovátára. Ott, az Írók villájában nyaralt két nagy, marosvásárhelyi tekintély. A nagy férfiak megegyeztek abban, hogy a vers jobb annál, mint ahogyan én azt felolvastam, s avval hazafelé jövet Alsó-sófalván, a börtönből kiszabadult Fülöp G. Dénesnél – hogy ne dolga végezetlenül érkezzünk haza – megegyeztünk abban: írni mi tudunk.

Anyám levele

Hosszú mondatban vessző és pont nélkül
írta édesanyám a levelét mint modern
költemény mely nem tartja
a grammatikát
az írás takaros volt a papíron
sehol egy parányi fehér folt
csak a végén egy árva pont
vigyázott hogy meg ne
szökjenek a drága szavak
az úttal kezdte hogy simán
szalad s tükrében reggel
ha lehull a harmat régi arcukat
nem ismerik fel a házak
és mint fürge ujjain
a mórestes fonál bonyolódott
a levele tovább óvva intett
még fiatal a tavasz hideg
vedd fel a gyapjú szvetteredet
álmában írta otthon voltam
a szép nevű patakunkban félszavára
egy tányérnyi halat fogtam.

Forrás: Káfé Főnix

***

Nálunk

Ahol én születtem,
a kormos égerfák
alatti gübbenőben,
piros pettyes
halakkal
dobálózik a patak,
a parton fűzfabokor
pislog,
ha búcsúznak
a futó habok.
Pántlika-rét
szélén hegyek
nőttek égig,
pipáló levelek
méregzöldre
festik.
A falu katlanban
égetett bokály,
zománc-ajkán
a nap táncot jár. ***

Tapasztalat

A völgybe bújt falu felett
a levett kalappal vetett
élet-tenger földre borul,
testté vált ige lesz az út,
s ha a büszke vihar elül,
a botorka égi fényben
dús kalászunk ünnepet ül,
mint rezedák az ereszen.
Nyarunk így cipeli terhét,
belőle majd a tél toroz,
kiálthat hegy, az eke vét,
aki most köt, jól nem oldoz,
s mert nincs erő, megremegek,
ingaóra kongva ketyeg:
megírták minden nép nyelvén,
kettéválott a föld, az ég.
S ott, hol képzelet kovácsol,
vágy visz izzó nyílhegyet,
szó űz minket is egymáshoz,
ha elesnék, nyújtsd a kezed,
mert fáradtan, sáros arccal
ilyenkor hallgatni kell,
és kemény kőre borulva
se házalj a bánatoddal.

Képzelet

Talán a bájaitól búcsúzik,
festi magát újra itt az ősz,
kényesen, arany kerúbokkal
bíbor-csigából bújt elő,
s mint aki hűségét már
egy kicsiért eladná,
csak a sorára vár,
hogy egy vélt Ereboszban
végre kikacagja
egy boldog parázna,
mert pillanatig
virít, ami csak virágzik,
mocskos éjű napod,
szerelem-tavaszod
az aszalt szilvaszemben
alhat együtt mindig
a makacs időben.
És csábíthat áldás, a fájó
csalétek, az idegen hajóst
kiveti a tenger:
ki menti innen
mennybe a szerelmet?

Pasztell

Tán csak a tegnap játszott
foszlós belű kenyerünkkel
a megbízhatatlan szél,
Firtos pipál, s míg bámulja
az üres ég, tüske fegyverét
magára ölti a szépség
koldusainak eledele,
az aranyló bábakalács.
Mint hajdan-volt aratók,
fonja csoda-övét
karcsú búzaszálból
jajgatás ellen a türelmes
nyár, mert fontos a jó
derék és a szép dísz,
akár a pompás szivárvány
a hosszú szárú eső után.
Kávét kavar és fut
a megdagadt patak:
jól vet itt az ősz,
a nyarunk csak arat.
***

Ambrus Lajos

 A gyertyán titka

Botosföld alatt, ahol a  mai napig valósággal terem a kő, szikrázhatott a beálló éjben a jóságos tündér vágtató, fehér lova lábán a videás patkó, az egy oszló parcellák, ahogy az idő telt, mint elbetegesedett asszony csípője, erősen elkeskenyedtek. Pedig a kis mező, ahonnan nekirugaszkodtak a két Botosföldnek a hajnali fényben botorkáló hordószekerek is, valamikor egyé volt, s egybe is marad, ha a Vajmik, ahogy sorjáztak, nem darabolják fel a birtokaikat. De nem voltak ők se okosabbak, osztoztak testvériesen,  úgy, hogy már egy-egy részen a terjeszkedő bokor se fér meg, átnyúlt, mint a bosszúság, a határon, tiszta hiába tettek a két pántlika közé  keresztes határkövet, s irthatták mind a két felőlről is a szapora friss hajtást, mert az csak terjeszkedett: ott ő a honos, a dűlő neve is mutatja, hogy Gyertyános.A bokorfolyások valamit már jó előre  tudtak. A sok apró földdarab csak nyűg, nem lehet gazdálkodni rajta, hát egybe kell tartani, amit csak lehet. Egybe biz azt! Vált szokásjoggá a gyertyán titka, s avval a rendtartó székely faluban, ha egy föld eladó lett, elsőnek a szomszédot kellett megkínálni vele. Hiába vetett szemet rá más. – Vissza kell állítani a birtok nagyságát, ahol csak lehet! -., hát a szomszéd az első, ha igényt tart rá. A volt tulajdonos meg visszaválthatta bármikor, ha a sorsa úgy alakult.Kettőbe vágtak egy főtt tojást Alszegen, a Vajmiknél, de Gyertyánosban a földet, amely épp az övékből szakadt ki, idegennek nem engedhették. Így lett a falubeli Vajmikén ott egy terű széna helyett kettő. S hogy vett  rész később se  osztódjék, a legény nevére került. Törődött is a másik, az öreg hegyi Vajmi, aki gyalog jött be Pálpataka vize mellett a faluba, hogy kié lesz! Végül is a legény éhezi ki, neki a vételár volt a fontos. Abból egy piculát se engedett. Nem alkudott. De kikötötte, hogy ha a jómadár fiának a másik szemét is nem ütik ki Pesten, s egy bog pénzzel jön haza, a visszaváltás joga hadd illesse meg, avval amint egy jármas tinó árát a lájbija belső zsebébe tette, elszelelt, a hideg gondolta volna akkor, hogy annak a Szent Péterrel való találkozás annyira sürgős.A Vajmik közül a falubeli erős ember hírében állt, a legénykedő Szászok is elkerülték,  pedig nem tett kezet soha senkire se. Ahhoz is sok kellett, hogy az asszony feldüszköndölje. De akkor nem volt jó a közelében lenni. A legtöbbször éppen az asszony fizetett rá, ahogy mondják, ő volt mindig kézügyben, s mind panaszkodhatott a menyecske testvéreinek, a sógorok, lehettek azok is fiatalok és kemény emberek, tudták, Vajmi Sándor dolgába beleavatkozni józan embernek nem tanácsos. Különben is, tanú is van rá, három, hiába rinaldózik a hegyen a Pestről fél szemmel hazakergetett Vajmi Dani, akit annak idején az apja sorsa egy cseppet se érdekelt. Nem erőszakkal, nem csalással, egy előhasú tinó árával vették meg az alszegiek Gyertyánosban a földet, Dani meg váltsa vissza, ne üzengessen, még akkor se, ha olyan nagylegény.A kívül állónak könnyű. Kicsit adtak azok a fenyegetőző hegyi Vajmira. Elhallgat az – pusmogták –  ha az alszegi rokon kézre veszi.- Mikor megy fel a Hegyre kend? – állt egyszer a letolvajozott Vajminak a tulajdon felesége. – Amit az művel, borzasztó – mondta, pedig arra senki még csak rá se foghatta, hogy valakire ráuszította volna az  urát.- Akinek baja van, jelentkezik! – akasztotta le a letolvajozott ember a kaszáját a szegről, mintha nem neki szólnának.Az asszony nagy bosszúságára nem a Hegyre, Gyertyánosba ment kaszálni. Ahová az asszony küldte volna, oda csak felüzent a drága rokonnak, hogy a tinó árával jöhet, szent lesz a béke, de addig is a szájára vigyázzon, különben még a bajuszuk összeakad.- Hagyja csak – kiáltotta az ura után az asszony -, hadd fonjanak velünk az idén is, ha kend ennyire mamlasz! Mért tűri kend a sok rágalmat – mondja – mint bivaly a vakarást?Aznap olyan búdákoló idő volt. A nap el-elbújt, hadd vágjon a kasza. Ezért lépett ki Gyertyánosba az alszegi Vajmi is, akit csak Sándor bázták a faluban. Pedig az igazság az, ő a kaszát meg tudta istenesen kezelni, s ha a melegben akkor sem vágott valami fényesen, erővel pótolta. Haladt is szépen a munkával, meg se éri estig. De mintha a nagy nyugalmat irigyelték volna meg tőle, egyedül volt ő az egész határban, egyszerre kitört valakiből: – Rinaldó!Nagy rabló lehetett az, hallott Vajmi Sándor is róla. De úgy tett, nem neki szól, hadd jöjjön közelebb az a kiabáló, nem futott ő soha senki után. Még csak fel se nézett, nem akarta elriasztani az örökségéért féktelenül szitkozódó,  hegyi Vajmi Danit. Annak csak a fél szemét ütötték ki Pesten, s nem teljesen vak, hát még felfogja, jobb, ha csak úgy messziről, játssza meg a rettenetest. Mert, hogy valamitől tart, az nyilvánvaló, s azért ordít úgy, mint akit herélnek. Így  bátorodik.Más azt a szitkozódót  nem engedte volna magához közel, nem volt az bizony jóindulatú, az ország szívéből is azért suppolták ki. De  Vajmi Sándort se kellett félteni nagy jóindulatúan. Még a kiabáló szusszanására is figyelt, és amikor az már azt hitte, őt egy nagy darab mamlasz emberrel ijesztgették fenn a Hegyen, a kaszát, hogy azzal a nagy hősben még véletlenül se, kárt ne tehessen, a suhintás lendületével jó messzire elhajította, a kasza helyett maga villant meg, avval el is sötétedett egyből a hegyi Vajmi előtt a világ.- Adok én neked földet, te rinaldozó! Hogy rablótolvajok vagyunk, kimered ejteni a szádon? – kapta el nyakszirt a követelőzőt. – A földet az apád adta el, te istentagadó – mondta a falubeli Vajmi -, de ha te úgy gondolod, hogy az neked jár, adok én belőle! – sziszegte, avval tortyánál is megragadta, s mintha csak játékszer volna, a hős orrát kezdte beleverni a földbe, olyan kíméletlenül, hogy a felhő mögül előkerült nap is újra elbújt, nem kell ide tanú, gondolhatta…Megrekedt a félszemű betyárban a hang. Volt ő cudar helyzetben nem egyszer Pesten is, de attól ilyen nem pipált. Ahogy lehetett, a fél szemét védte. Kiáltani nem kiálthatott, még segítségért sem. Nem akarta, hogy a Rinaldó, aki neki szegről-végről bátyja volt, észre vegye, hogy ő, a földet, ami a szájába kerül, kiköpi, hát ok nélkül töri az magát. De a testét, már ha így vívnak,mint a partra vetett hal, megmerevítette, ő se senki…- Összeütöttünk – áltatta magát Vajmi Dani -, ki kell bírni. Nyáras kútjában van víz – gondolta -, megmosakodom, avval jót neked, te föld! Máskor bent a faluban egy szikrát se legénykedünk … – döntötte el magában s várt. – Sándor bá egyszer csak megelégeli, s akkor, tegyed a hegyre felfelé… ahogyan csak lehet! – biztatta a hős Vajmi Dani magát a harcban.Nem hiába élt át Pesten is Dani egyet s mást. Tényleg meghagyták az életét, bütre állították, még az irányt is megmutatták neki a Hegy felé.- Ha még jössz – szólt utána az alszegi Vajmi -, a tinó árát ne felejtsd otthon, ha jót akarsz – mondta, avval fent, hogy a fűből, ami még maradt, csapja le.Vajmi Sándor, bár kemény volt, mint a pating, nem futott soha senki után. Fenyegetőzhetett bátran messziről a keze közül menekülő hősködő, aki a véres földtől maszatosan is csak rokon. Lám Nyáras kútja fölött Vajmi Dani jöttére is csak összerezzen a piruló kecskerágóbokor.

A rekvirálók

Nem átkozódott, ahhoz igen nagy volt a rangja. Az övé volt Szolokmán felül szinte az egész Lok, és akkor a vagyon ranggal járt. Az udvarház is szép helyen feküdt, csak a cseresznyéjéről híres falu szorult fel a csúszkáló völgybe, ahol ha nagyon elszontyolodott az idő, a nagy kövek is mind elnyuvadtak, folyt ott olyankor valósággal az úton a barátságos sár. Különben, asszony létére kemény fából faragták. Egészen jól gazdálkodott, pedig úri asszonynak került oda.– Ez a Lokra igen fényes!… – pusmogták a faluban, amint az úr meghozta, de hamar észbe kaptak, dísznek kell az asszony, s többé még a vénasszonyok, akik már a fogaikat a pozdorjával kiköpködték, se fontak többé vele.Amíg a világ normális volt, nem tudta senki, mi történik lent a Lokon az úrnitt.  Elszáradhatott az asszony mellől a gazda, el is temettette az ott szokatlan néma gyásszal, a gazdálkodásba meg belejött, nem sínylette meg az az úr hiányát, csak ő maga lett sötétebb, darabosabb, kitelt. Nem tudták milyen az, ha örül, vagy ha sír. Úgy állt a cséplőgép farához is sétabottal a kezében, mint egy gazdatiszt. Becsapni nem lehetett, ő meg azt szerette, ha mindenki megkapja azt, ami neki jár. Szava sokáig szentírás volt a Protestáns Szentföldön.De ott sem maradt talpán a világ! A feje tetejére állt. Felelőtlenek kezdtek röpgyűlésezni fent a sáros völgyben, félt a falu tőlük, tudták, előbb-utóbb baj lesz.– Felmenni… fel lehet! – állt kézbelivel a padlás feljáratához a nyers, fiatal ember, amint bekövetkezett, amitől féltek –, de le is kell jönni!… – mondta fojtott hangon.Nem volt az se intéző, de szolga se. Abból élt családostól, amit érdemei szerint ott kapott ő is a vanból. Hallotta már mástól, hogy leseperik azok a padlást, csak vetőmagnak hagynak meg egy kicsi gazt. Még hátra is hagyják, nehogy azt adja az Isten,  hogy  szabotálni merjék a jövő évi termést…– Ha nem kellene, nem vinnék el – szólt szárazon jó emberére Ifisné.A rangja nem engedte, hogy felháborodjék, a neve meg, hogy miatta kerüljön bajba egy hűséges embere, aki erre, mint orrba rúgott eb, egy kicsit lehúzta magát. Fel is sepertették a padlást a felelőtlenek, de nekik maguknak felmenni már nem volt merszük. A megbízottak pedig, mert Ifisnére egyetlen embere se ejtett ki soha egy rossz szót se, tele zsákokat felejtettek a hombárok mögött.– Egy szemig elvinni? Olyan nincs! – döntöttek csendben.A falunak, amely a Lok fölé szorult be a völgybe, csak az utcái voltak sárosak. Így bár megszomoríthatták naponta a bajokat méltóságosan elviselő asszony életét, hogy irigyelje csak az elhunyt urát, de mindig került egy osztályáruló, aki ha meg is ugatta, mint a többi, de segített  rajta. Ő pedig,  bár kezdett kopni, a méltóságosságából nem hagyott alább.– Baj – tromfolták egymást az együtt repdeső felelőtlenek, akik kék Pobedával érkeztek a faluba –, hogy boszorkányok nincsenek. Róhattak ki annyi tejet a Lokra, hogy kútból merni is sok lett volna, az asszony, kiről látszott, több, mint ők, még csak nem is tiltakozott. Csak néha, ha úgy adódott, felsóhajtott:– Hány bőrt lehet lehúzni egy emberről, Uram,  amíg él?Ifisnéről többet, mint sokat. A listára is feltették, de nem vitethették el.– Mást! – követelték fentről.Nem tudni ma sem, nem volt-e valakije a nagyobb kutyák között, vagy kellettek olyanok is, akik mindenkinek csak enni adnak, mert addig jó, amíg nem éhezik a nép.– Ha meg-megehül, se baj, javul az étvágya – pusmogták a felelőtlenek a röpgyűlésen, de azt, hogy aki kenyeret ad a szájukba, egyszer már fel kellene számolni,  nem merték kimondani, hát azon törték a fejüket, kit lehetne a listára Ifisné mellé írni.A lábnyomokat mohón elnyelő sárban, a Lok fölé rekedt faluban, ahol ünnepnapokon akkor még váradi szőttes lájbiban feszítettek a legények, mint boglyába szúrt tűt, keresték a kuláknak valót. Mert az idő telt,  megsúgták nekik fentről, ne mint válogassanak:– Könnyű, aki nem tud törleszteni, leszolgálja.Így került a vigyori Vad Jancsi a nyomorúságára egy kicsit büszke özvegy Ifisné mellé a félelmetes kuláklistára. Azt a Vad Jancsit a bábasszony elejtette volt. Vigyorgott is az új ranghoz egy darabig a szerencsétlen. Valami jóakarója szólhatott, hogy viselkedjék úgy, ahogy a helyzetéhez illik,  avval aztán olyan mártír pofát vágott, ha kérdezték, hogy hogy s mint, melynek a híre meg se állt a Lokig.A szép özvegy a Lokról a temetés óta még a templomba se járt. De erre a hírre láda fenekéről elővette az ünneplőt, s feketében, mint illik, büszkén, enyhén szegett fejjel, a néptanácson a hatalom elé állt.– Vadjancsikkal  én – mondta köntörfalazás nélkül –, kulák sem leszek!Előbb csak nézték a felelőtlenek, hogy az az asszony mit keres ott, olyan furcsa volt számukra, hogy egy levegőt szívnak vele, majd szinte megfogta valamennyiüket a kacagó görcs.– Ha nem tudná – próbálkozott egy röhögéssel küzdő hang –, ez nem így megy!– Lehet! – kapta fel a szép fejét, amelyen már látszott, hogy megjárta magát a dér, özvegy Ifisné a Lokról –, de akkor nálunk többé nem sepregetnek – mondta, avval, mint akit jól képen vágnak, az ajtón kilépett. A forradalmi légben, a felelőtlenek sokáig hallották, hogy a drága szoknya mint susog.Titok volt  egy darabig, hogy a Lok fölé szorult, sáros faluban a hatolom miként járt. Az is marad, ha nem jön el az ősz. De eljött. Ilyen tájt szokta elmorrantani magát mérgesem a cséplőgép. Nagy fejű kenyérgabonát termelt Ifisné, elegyest. Hanem a pelyva helyett, csak a Borzas szőrébe túrhatott volna az ő portáján a szél.– Jöjjenek csak a sepregetők! – nézett hosszan az úton, egészen a völgy szádáig Ifisné. Már rég elküldött mindenkit. Azt se nézte, ki mit visz el.– Az övék –gondolta –, hadd vigyék – s avval papírt vett elő. Nagy darab papírt, és vastag ceruzát.Nem emlékezett, hogy a keze valaha is reszketett volna. Bizony, rég nem írt. Ahhoz képest elég szépen sikerült. Ki is szegezte kívül az ajtóra, majd az ajtót magára zárta.– Nem vagyunk itthon, felköltöztünk a padlásra! – olvashatták az ajtóra két nagyfejű rajszeggel kitűzött új hírt a kedves látogatói, akik mint máskor, akkor is pontosan megérkeztek, nagy boldogtalan szekerekkel, ahogy  mondani szokták, rekvirálni.Azon a napon a szél is mérgesen kajtott a Lokon. Szerencse, hogy a felelős állambiztonsági nem akadt fenn azon, hogy a papíroson nem volt íráshiba. Még a hegyen át gyalogoson érkezett, borzos, nagyhajú fiatal tanárnak, akiről azt kezdték rebesgetni, hogy Siklódon egyedül írni tud, meggyűlhetett volna a baja. Pedig azon őszön, annál nagyobb vétket, hogy az út fölé kihajló diófák alól tüntető nyugalommal szedte fel a guvadt diót,  ő sem követett el.

*************************************************************

Szilágyi Domokos

Muhi Sándor rajza

Hétköznapok

Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.
A mívesnap, a meg-megújuló
kín, a keserv, soha-el-nem-múló,
élet-ígéző és halálra vált,
örök életre hoz örök halált,
örök halálra örök életet,
az ég alatt, a rögös föld felett,
folytatódás, folytatás, mind, ami
napról napra megtart, és vallani
késztet – hogy e kényre-kedvre talált
lét – állítólag – csakis így szilárd.Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.Szemhatár-tágító hétköznapok.
A nappalokból jó reményt lopok,
álmot az éjekből, kisded halált,
halál-kisdedet, elmúlás fiát,
cipelem végig az életen át,
hol másokért, hol csak magam miatt.Jönnek a napok, tova is múlnak,
vénül a tegnap, ifjul a holnap,
orgonák virradnak, orgonák hullnak,
májusok jönnek, májusok múlnak,
hajnalok lihegnek, dalok virulnak,
kísértő árnyékok mankóval járnak,
küldöttei hajdan-halálnak,
szemhatár-tágító hétköznapok,
a nappalokból jó reményt lopok,
álmot az egekből, kisded halált,
jövőnek vállalt reménye szállt
vállamra, hordozom, megtartó átkot,
holnapok, tegnapok terhével láttok.Békét a csönddel, békét ki köt?
Hagyjatok hétköznapjaim között,
mívesnapokon benn s odakint
oldani a félszet, győzni a kínt,
adjatok erőt a hétköznapokra
(az ünnepekre talán még futja),
mindig-váratlan halálunk előtt
élnünk erőt és túlélnünk erőt,
lépést tartani – lélek se rebben –
lépést tartani szerelemben,
undorban, bájban, nyomorban, félszeg
napokon legyőzni a félszet,
teremni feledést, amely gyógyít,
hazugságot, amely nem lódít,
teremni, teremni, teremni erőt
hétköznapokra az ünnep előtt.(1971)

Vád és vigasz

Szilágyi Domokos-évfordulóra

Szilágyi Domokos (1938. július 2. – 1976. október 27.), a virtuóz, lázadó költő, aki merész, formaváltó verseivel tört be a magyar irodalomba a múlt század második felében, 39. életévében önként ment a halálba, és erről napra pontosan negyven évvel ezelőtt búcsúlevélben üzent; életét lezárta.Egy évvel halála előtt írta József Attila a Kész a leltár-t, saját életével való számvető költeményét. Kitűnik ebből, hogy költőnk esetében a „leltárkészítés” nem járt együtt elégtétellel – ha a „születtem, elvegyültem és kiváltam” tömör összegezést nem tekintjük annak –, de a bizakodás halvány jele azért csak felsejlik a befejezésből: „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,/ de ágyban végzem, néha ezt remélem.” Amit viszont a vers zárása foglal magában, éspedig a saját halálával való szembenézés, az annyira komolyan veendő, hogy azt csakis a legegyértelműbben jelenthette ki: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”
Ezzel a költői üzenettel tudnám párhuzamba állítani a Szilágyi Domokosét, aki negyven évvel ezelőtt írta meg a Circumdederunt-ot, ugyancsak a saját halálával való szembenézés versét. Utolsó szakasza a teljes belenyugvásról szól, ezt viszont a rá általában jellemző stilizálást alkalmazva és távolságtartóan, jelen esetben archaizálva mondja ki: „Körülvettenek engem a világ dolgai,/ és nincs erő közülük kiszabadítani./ Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló./ Halál elől ne meneküljön, azki meghaló.”
Erre az időszakra ugyanis – monográfusát, Cs. Gyimesi Évát idézve – „az ő számára az élet értelme, a végső cél bizonyossága már elvesztette meghatározó jelentőségét, azért a végesség törvénye elleni lázadást is feladja. Megszűnt az emberi létezés korlátainak meghaladására sarkalló szenvedély, a ’láz’, elcsitult az ismeretlen, a határtalan meghódítására irányuló szellemi-lelki szomjúság… a személyes halál foglalkoztatja egyre mélyebben.”
Hogy általában költészet és élet úgymond rímel egymással, hivatkozhatok Szilágyi búcsúlevelére, amelyet negyven évvel ezelőtt, 1976. október 27-én keltezett a harminckilencedik évében járó költő, s amelyben élettársát értesítette elhatározásáról: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom.”
Ettől a naptól kell számítanunk Szilágyi életének lezárulását, azét a költőét, aki mintegy húszévnyi alkotói időszak alatt a modern kori erdélyi magyar líra páratlan szintézisét hozta létre. Legközelebbi pályatársa, Lászlóffy Aladár fájdalmasan vigasztalónak nevezte egy 1990-ben írt esszéjében, s ennek a jelzőnek a használata még indokoltabb 2008 óta, amióta nyilvánosságra került, hogy egyetemistaként őt is behálózta a diktatúra titkosszolgálata. Ennek tudatában maga az ember, ha nem is mondható teljesen ártatlannak, de az általa létrehozott kivételes értékű költői életmű egyszersmind súlyos vád minden embert nyomorító hatalom ellen. Önként vállalt halála nemkülönben. De az föltétlenül vigasz, hogy gazdag életművet hagyott ránk.

Borcsa János

Székely Hírmondó, 2016. október 27.

***

Nyomunk a szél porral befújja

Nánó Csaba

Erdélyi Napló,  2016.10.16.

Mottó:
Szilágyi Domokos:Magyarok(részlet)
„Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.
Hát ezek vagyunk, magyarok.”
(Kolozsvár, 1974. július 12.)

Szilágyi Domokos kevésbé ismert és feledésre ítélt verse, a Magyarok kiválóan illusztrálja azt, ami ezekben a hónapokban a magyar (és benne az erdélyi magyar) társadalom szintjén történik. A menekültkérdés, a kvótanépszavazás nem csupán az anyaországban, de Erdélyben is hisztériát váltott ki. Fogadatlan prókátorok győzködik a népet, hogy így meg úgy, hogy majd meglátjuk (vagy nem látjuk meg), megbánjuk (esetleg nem), hogy mindenki szemét, aki szavaz (vagy nem). Érdekes, hogy az egyik oldal szerint a másik oldal mindig intoleráns senkiháziak gyülekezete, de ugyanez fordítva is mindig igaz. Az oda-viszsza pofozkodás – egyelőre virtuálisan – odáig elmegy, hogy rokonok, jó barátok, házastársak vesznek össze az ügy (de melyik ügy?) érdekében. Nincs olyan Isten, aki a vélt vagy valós igazában meggyőződött embert eltántoríthatná véleményétől – bármilyen józan érvvel is rukkoljon elő vagy szidalmakat zúdítson rá. Normálisnak tűnő emberek csapnak össze a virtuális térben, mintha életüket védenék a legfőbb gonosztól.
„Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk” – mondta volt Carl Gustav Jung, és íme, bebizonyosodott, hogy a svájci elmegyógyásznak mekkora igaza van. A jeles pszichológus és pszichiáter véleménye nem véletlenül kerül ide: már-már elmekórtani méreteket öltött az egymás szidása, becsmérlése, a kormány, a miniszterelnök és mindenkinek az anyázása, aki nem szeretné elveszteni az ország nemzeti jellegét, aki büszke magyarságára, vallására, anyanyelvére és minden olyasmire, ami a másiknak jelentéktelen együgyűséget jelent.
Egy kimúlt társadalmi-politikai rendszer fonákságai jutnak eszembe, valahányszor a menekültkérdésről, betelepítésekről hallok, olvasok. A múlt század ötvenes éveiben, egy letűnt kor túl hamar elfeledett becstelen rendszerében, amikor az embereknek többnyire csak kötelezettségeik voltak, jogaik pedig szinte semmi, az államosítást követő időszakban az emberek házába megkérdezésük nélkül ezer idegeneket telepített a rendszer. A kommunista érv szerint egy családnak elég bizonyos számú négyzetméter, így hát a „nélkülözőknek” is kijár egy lakrész. Nem számított, ha verejtékeddel építetted, netán őseidtől örökölted a tulajdont. Mert ugye egyenlők voltunk. Szép, tiszta, ápolt, féltve őrzött lakásokban mindenféle alakok jelentek meg, birtokukba vették a házat, mintha nekik ez kijárt volna. Volt olyan család, akinek egyik szobáját kocsmává, vegyesbolttá és még Isten tudja, mivé alakították. Idegen emberek jöttek-mentek az ember házában felrúgva minden szabályt, minden társadalmi normát, fenekestől felfordítva az egykori tulajdonosok hétköznapi életét, naponta megsértve magánszférájukat. Tették mindezt az akkori hatalom cinkosságával.
Nos, a fiataloknak – hála Istennek! – ezekről a dolgokról fogalmuk sincs. És nagyon úgy tűnik, néhány idősebbnek is véges az emlékezete… Aki viszont megélte ezeket az időket, vagy közvetve bár, de volt köze a dolgokhoz, annak nem kell sokat magyarázni, mit jelent a betelepítés, egy nem kért közösködés a saját házadban. Mit jelent az, amikor reggel egy idegenbe botlasz a konyhádban, egy idegen untat a süket dumájával, egy idegen fekszik az ágyadban. Aki nem kér, csak elvesz, aki a te tulajdonodat az övének tekinti. Akit már sem a karhatalom, sem az Úristen nem tud kirakni tulajdonodból. Mert neki jogai vannak. Nem is kevés… Voltak olyanok, akik – rendszerváltás ide vagy oda – soha többé nem kapták vissza jogos tulajdonukat, mert a betelepített „elintézte”, hogy az övé maradjon.
Ne legyünk idegbajosak, de ne is bagatellizáljuk el a veszélyt. És főleg ne egymásra acsarkodjunk. Mert még igaza lesz a költőnek: „nyomunk a szél porral befújja.”

***************************************************************************

Márton Károly délutánja

Okóber ötödikén Márton Károly mutatkozott be Kedei Zoltán várbeli műtermében. Számos ismerős és barát jött el, és nem csalódtak, mert hangulatos, kedves délutánt tölthettek együtt a jó kedélyű szerzővel, akit Doszlop Lídia Naómi mutatott be pár mondatban.Márton Károly 1956. március 1-én született Nyárádszeredában. Gyermekkorát a közeli Nyárádgálfalván töltötte. Mesterember, magánvállalkozó volt, jelenleg nyugdíjas. Marosvásárhelyen él. Szenvedélyes olvasó, tiszteletre méltó magánkönyvtára van. Különös „ismertető jele”, hogy szenvedélyes rajongója az irodalomnak: az erdélyi irodalmi lapok, folyóiratok mellett rendszeresen megszerzi az anyaországi, délvidéki, felvidéki vagy a nyugati magyar kulturális, szépirodalmi kiadványokat, könyveket, újságokat, folyóiratokat; és személyes ismerőseként vagy éppen barátjaként tisztelheti a kortárs magyar irodalom számos kiváló költőjét, íróját, szerkesztőjét. A marosvásárhelyi irodalmi rendezvények elmaradhatatlan látogatója, olykor hozzászólója, résztvevője. Ha díjat találnának ki a legragaszkodóbb, legkitartóbb, leghűségesebb vásárhelyi irodalombarátnak, akkor a jelöltek között egyik első hely illetné Márton Károlyt.Másik „ismertető jele” a humora. Ilyen a karaktere, ő maga a megtestesült humor. „Előadja” magát, megnevettet minden második kijelentésével, és teszi ezt úgy, hogy a szeme sem rebben. Közben komoly, rezzenéstelen arccal figyeli, hogy szellemesnek, frappánsnak szánt kijelentései elérik-e a kívánt hatást.Négysorosai is tele vannak humorral, fűszeresek, ízesek.  De nem üres fecsegések, mondanivalójuk van. Mindenik után akaratlanul is elgondoljuk: „ez nekem is szól, ez milyen igaz”, miközben a szánk talán éppen a fülünkig ér.Első verse 1970-ben jelent meg a Napsugár c. gyermeklapban, később a Jóbarátban, a Népújságban, az Erdélyi Tollban és a Hazanézőben is közölt. Intenzívebb versírással az utóbbi időben kezdett foglalkozni.Laikusként feltehetnők a kérdést: szükség van-e az ilyen tollforgatói tevékenységre? Igénylik-e a mai emberek az effajta irodalmi színezetű megnyilvánulást?A hatást talán magunkon is lemérhetjük. Hiszen az élet visszásságai az ilyen, humorral fűszerezett „igazságokkal” viselhetők el. Márton Károly ebben segít. Rigmusban, rímben gondolkodik, poénokkal kel és fekszik.  Közérthető és mindenkit érdeklő dolgokról ír. A tömör, szikár és csattanós mondanivalónak pedig minden időben létjogosultsága van.

Több tucatnyi is összegyűlt már verseiből, négysorosaiból. Gyakran találkozunk velük a Káfé Főnix irodalmi, fotóművészeti, igényes internetes honlap „hasábjain”.  És persze immár külön kötetbe is kívánkoznak.„Önámító vallomása” így hangzik: „Híres leszek én is végül, / Szobromról is szobor készül. / Ráismersz az alakomra. / Kinagyított képem ott van.”Márton Károly szívesen és hatásosan olvasott fel verseiből, és nem maradt el a meghitt beszélgetés sem. Ilyen emberek társaságában észrevétlenül telik az idő.

Gálfalvi Dilna

************************************************************************************

Hadnagy József

Pohárköszöntő emlékezéssel

Uranosz testvérének, Hadnagy Zsigmondnak* 85-ik születésnapjára
Felvezető (köhécselés nélkül)
Kronosz nem bántotta, kímélte Uranoszt,
sajnálta Gaiát, a jóságos asszonyt,
örök éjként viselte volna gyászát
a tőle kapott ezüstfényű kardon…
Mondta apjának: apám, időd lejárt,
fiaid és lányaid olyanok, amilyenek,
nem Gaia tehet róla: az időkeréken
már nem neked fújnak a kedvező szelek…
A gyűrűtlen menyasszonyok ideje lejárt,
le a gyolcsfüggönyök ideje is,
az utca már nem kukkolhat az ablakon,
bodorítja haját fiatal és vén is,
ilyen az asszonyállat: egyenrangú velünk,
és nézd: francia kapcát viselek én is…
Megkímélte, mert derék, harcos ember volt,
most háborgott, villámlott, dörgött
(ilyenkor Gaia szelíd szelekért könyörgött),
majd mosolygott, mesélt és nevetett −
ilyen volt Uranosz, aki sok nemzedék
túlvilági ködökbe tűnt alakja lett…
Pohárköszöntő (magasra emelt talpas kristálypohárral)
Élj sokáig Uranosz öccse, testvére,
édesapám égi s földi vére,
tisztellek, ahogy tisztelték
pödrött bajszú időkben a véneket,
adjon az Isten fiaidnak, lányaidnak is éveket,
ahogy ti adtatok − micsoda idők voltak,
egy asztalnál ültek az élők és a holtak −,
hogy húsa és vére legyen a reménynek,
és lettetek titánjai több tucatnyi égnek…
Jöhetnek Zeuszok, nem egy, többen, mint a tatár,
szikrát morzsolok, követ is nyelek akár,
csak emlékezzenek Rád, Rátok −
akkor talán jönnek jobb idők, s elvonul az átok…
*Hadnagy Zsigmondnak összesen kb. négy-öt tucatnyi fia, lánya, unokája, dédunokája van, nemes versenyben bátyjával, idős Hadnagy Istvánnal, és öccsével, Hadnagy Ádámmal. Exportra is jutott hármójuk családjából. Pödrött bajszú nagyapám, akinek a nagyapja vitézségéért kitüntetést kapott Bem tábornoktól (a családi legenda szerint), azzal biztatott bennünket a szerszámosládájáról, hogy kétszáz év múlva két nagyhatalom lesz a világon: Kína és Hadnagyia, és majd mogyoróháborúban döntjük el, melyikünk kormányozza a világot. Ha pár száz évvel korábban következik be ez a népességrobbanás, nincs Mohács, nincs Világos. Csak mogyorófesztivál. Zene, tánc, öröm, „szabadság és szerelem”.

**************************************************************************

Őszikék a Várban

Mottó:
„az ég őszi kék / de szívedben éjsötét / dalok – őszikék”
Szeptember 22-én barátok, ismerősök hallgatták Czirmay Szabó Sándor verseit és rövid piblicisztikai írásait Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében. A szerzőről, akinek 2013-as Kiáltó csend című haiku-kötetét is kézbe vehették az érdeklődők, Bölöni Domokos beszélt.Az 1950-ben Marosvásárhelyt született Czirmay Szabó Sándort nem könnyű „elemezni”. Szűkszavú ember, halk szavú író. De nem humor és nem önirónia nélkül való. Erről tanúskodik alábbi szösszenete: „Szombat volt éppen, a Látó-estre igyekeztem. Útközben ismerősökkel találkozom, ők is oda mennek. Együtt tovább. A Kultúrpalota bejáratánál Gálfalvi György és a rendezvény meghívottai – a budapesti Magyar Napló munkatársai. Gálfalvi bemutat. – Mészáros József stb., stb., Bölöni Domokos stb., stb. Címek, rangok, stb. Már kuncogtam magamban: mi lesz velem? Itt én csak kakukktojás vagyok…– … A KÖLTŐ – mutat rám Gálfalvi.Egyetlen bűnöm vagy mentségem – nézőpont kérdése –, hogy aznap a helyi lap irodalmi mellékletében két rövid versem valóban megjelent.” (Hogyan lettem költő?)A Népújságban közölt jegyzetekből, cikkekből Doszlop Lídia Naómi nyújtott ízelítőt, a verseket és haikukat pedig Kilyén Ilka színművész tolmácsolta. Szerre nyíltak meg a tartózkodó, sőt borúlátó költő „rejtekhelyei”, és tárultak elénk az életet és a társadalmat nyitott, kritikai  szemmel mérlegelő embertársunk tömör lírai töprengései. Maga a szerző is szótlan alázattal figyelte, mint vált ki együttérző, helyeslő bológatást verseivel, illetve önfeledt nevetést karikírozó, szatirikus publicisztikájával.

Maga is felolvasta két rövidprózáját, amelyek hangvétele Nagy Lajos kérlelhetetlenségét idézi a hallgatóban.Sajátosan keserédes „önjellemzés” az alábbi haiku: „születtem s hordom / magamban halálom / az aszfalt tarka rét”.A rezignáltság sorai ezek: „mint múló mámor / tovatűnt ifjúságunk / politizálunk”A hatvanas évei elején járó költőre kíváncsi volt kedves oktatója, Bartis Gabriella tanítónéni is. Elégedetten nyugtázta, hogy az egykori szorgalmas, csendes kisfiú tollforgatásra adta a fejét.

Gálfalvi Dilna

******************************************************************

Pethő László Árpád versei

Menetelés  1956 – 2016

Mindig elmentünk
a falig s azon túlról
üzentünk visszahalálba róva –
fejünkkel ütve lyukat
a lelketlenülvisszapattanók
rémületére – sírba
kergetett  őszökmúltával itt áll
lábunk előtt megfagyott
harmatban a nyártüdőnk kiköhög-
ve – vénásan tágulva
hogy megérhessüka kikeletbe
menetelt menekülést
saját házunkba.

Világvégi rajzok
– XLII. fúga –

Falakkal bent az agy
alatti létben – drótokkal
kívül – szaggatottan –
csak lélegzetet venni
alig-alig – beletöpörödve
a vész utáni vészbe –
és felszakad a seb s a vér
buzog – ömlik szakadatlan
az összegubancolódott imába
létbe – bújhatsz erdőbe –
mélybe a fékezhetetlen
zajba – barlangba a
feneketlen viharban ülve
ütve felhorgadó éjben –
s a lélek az ég csapásait
élve temetve jeltelen térben
lásd félig – végig csak ámu-
lásban – elmúlásban  a
kieresztett lélegzet és aztán
szapora körmönfontsággal
térdig hajlik a lélek alatti
vándorlás vissza az égbe
a fejvesztett világosságba
hogy megtudd a való
látomásokba rögzült éji
mivoltát – hasra majd
égbe nézve  láthatod a
dimenziókba  törpült át-
hallások diadalát – mozgását
sóhajtozva viszed tudatból
tudatba a részvétnyilvánítás
elhatalmasodását itt a földi
égben – a láthatatlant élve
átélve – éjszakák porában
fetrengve a világosságot várva
szeletelve hangjait – énekét
tátogva élve – halva – látva
és a láthatatlan véghez csak
pipázva juthatsz ködösült
világvégi rajzok házában –
a láthatatlanban is felfogható:
ki itt kilépsz – nem marad más
mint önmagad pusztítása –
a felhőtlen virradatban ama
lázadó megmaradásban ott
hol isten is elhagyatott s itt
maradsz a puszta világosságban
de senki ne sírjon – lapuljon
a földhöz itt a síkon s ott
a hegyekben lármafát
gyújtson – tűzzé váljon
az ének – az egekig érjen
kiáltsunk: alig tudjuk
hitünket – a keresztre fe-
szített Jézust – a születést
a harangok  – lélegzetünk
parazsát – a szelet – a fák
alatti csendet a folyók áradását
az ég kergette dallamot azok
sírását – madarait – a szárnyalást.

Égbe látón

In memoriam Csoóri Sándor
Egy szál fényesség
tehet hulló levelet
párnádra mostan –aztán ébredés után
futhatsz földre hogy az
égbe láthass: bibliádat írni.

Süketítésben

Vigasztalásul –:
ezek a fák a fenyők
gyógyító vizekerdélyi  tüne-
mény  s a kutyák félelme
az utak szélénígy vagyunk kivert
állatként a magunk  bír-
tokán – zöldben ismár kékben sárgán
mintha bérelhető föld
gyanánt sokszorostúlélésben – ott
hol a felhőt lopják a
kanyarodóbanlefelé mozgás
felfelé vízmosásként
kereszt  – kálváriaisten birtokán
józanodás: ki itten
földet  birtokolégi lázadó
lehet a  számon tartott
süketítésben.

Vakulás

Lassan elfogynak
a felhők is alólunk
szemernyi vétek –szemünk láttára
behorpadt  szüggyel  üget
a vak bányalólefelé szárnyal-
va  a bálok tüzében
hajszoltan együttfeltartott fejünk
kaszabolja látásunk
vakulás velünk.

Késhegynyi ének

Hallani égi
robbanását  pipacsnak
lápi madárnakszétszórva  bennebb
szíveden  lelnek ágra
mezőre  – fákralásd innen  indul
harci állásba  dallam
késhegynyi  énekmert  az  erdők csú-
csait  nézve  vélheted
rakéták  hegyétmely véd és temet
szellemek  tanyája  vir-
goncság  végeleheletnyi  Nap
véd  meg – temetők hantja
emlékeztet  még.

Napba öltözött

Mikor a maradék képek
ott a koponyafedő alatt
csak azok maradnak  –
és az arc már nem is
látható – elrohadt csontok
sincsenek – mintha Bolyai
akkor leszel magad is
boldog fa és bokor ott
hogy meglásd az utókor
magadból kihagyható
csend nélküli repülését.Bábel és Trója – Doberdó
és Nagaszaki – Drezda és
Kolozsvár – Guantanamo
aztán az óceánba hullva
felparázslik a hamuban
sült galandféreg – arcodon
a ketreccel –: az ólom utáni
flakon-tengerben  landolva.És a koponyacsont nélküli
képek – a röppálya fölötti –
mellette s alatta elsuhanó
világ utáni világ – párhuzamos
tudat alatti találkozás zenéje
dallama – végső ritmusa előtt
„föl – föl ti …” megveszekedett
égnek ezen éjszakai  fényes-
ségében ama lázító görbén
mely elvezet a Napba
öltözött asszonyhoz.

Ima

Keresik a keresztre feszítettet
hozzák  viszik – hol itt hol ott
bukkan fel  – cipelik országok
porában  – sárban-esőben
napfényben-vízen – és nem
hiszik a hitet   csak a csupasz
keresztet  – az áldozat sehol
se égben se levegőben  –
magadban sem találod
felfalták a rákok a halak
gondos tervezők  – láthatatlan
csecsemő  – szóródik bennebb
bennebb már az agyat rágja
a testet eszi – mert jobb a
szivárvány  színeiben és egyre
jönnek-mennek  létrán  a
felhőkig égnek – lángolnak
csillagok porában  – tenyerükbe
lehelve utolsó kérelmüket  –
hát itt vagyunk senki földjén
rácsok mögött  rácsok között
pengefalon – rózsaszín  legelőkön
autón  vonaton s letepert földön
csak az istenek tudják a valót –
a választ: mi végre ennyi kereszt
ez a zápor  és a kapuk melyek
a mennybe visznek elfelé  mert
porból  vízből és fohászból  lesz
az igazi menekülés  az átalakulás
a megtisztulás  mert fehérek közt
Mohamed is tűzzé válik – világít
betemetődik  az elárvult Megváltó
vérével  szívével  mindörökké ámen.

******************************************************************************

Csoóri Sándor

1930–2016

Az elmulasztott utak

Sütő Andrásnak
Istenem, az a sok elmulasztott út
Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám
rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény
járna előttem várostól városig
s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok
erdőben kallódó cipői jönnének velem
tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,
jól belehúzva egy csillag homlokába,
sötétbe borítana előttem országokat.
Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos
gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?
Fogam közt szikrázó aranypénzzel
az elrabolt temetőket kutatnám föl
s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva
a fejszével levágott fejekről; ha már az élők
szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták
csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó
és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a
kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói
meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út
számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt
ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő,
mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?

Háromszék, 2016. szeptember 17., szombat : A tíz esztendeje elhunyt erdélyi magyar írónak ajánlott versével búcsúzunk a napokban távozott költőtől.

***

Üröm, 2013. január 29.
A 2012-ben Kossuth-nagydíjjal kitüntetett Csoóri Sándor író ürömi otthonában 2013. január 29-én.
MTI Fotó: Mohai Balázs

Életének 87. évében meghalt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a nemzet művésze.

Az alkotót hosszan tartó, súlyos betegség után érte a halál hétfő kora hajnalban. A kormány Csoóri Sándort saját halottjának tekinti. Csoóri Sándor életében a nemzet lelkiismerete volt – írta közleményében a Kormányzati Tájékoztatási Központ.Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyon. 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetében tanult. 1953–54-ben az Irodalmi Újság, ezt követően 1956-ig az Új Hang munkatársa volt. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgjaként dolgozott.1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben.Hitt abban, hogy a költőnek küldetése vanCsoóri Sándornak óriási tekintélye volt a Magyar Írószövetségben, amely nagy szerepet játszott az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében, irányításában is. Az 1956-os írószövetségi eseményekben Csoóri Sándor vezető szerepet játszott Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Déry Tiborral és másokkal együtt.Magyar Írószövetség elnöke, a negyvenéves Szentmártoni János lapunknak azt mondta: az ő költői indulását is meghatározta Csoóri Sándor költészete:„Könyörtelen igazmondása, pontos szavakba és merész metaforákba csomagolt indulata katartikus élmény volt.Arra tanított, hogy az írás erkölcsi cselekedet is, nem csupán a tehetség megnyilvánulása.Nem volt könnyű hinni ebben, hiszen ekkoriban a posztmodern irodalom a puszta szöveget tartotta mindenek felett állónak. Az első verseskötetemet neki is megküldtem. Kézzel írt levélben válaszolt, amit azóta is féltve őrzök. Abban is arról írt, hogy a költészet feladatvállalás.” – mondta lapunknak Szentmártoni János.Küldetéstudatáról így vallott Csoóri Sándor egy 1999-es interjúban:„Ma hiába dörömböl, súg, karmol a veszély, az írók nagy részéből a veszély tudata kihalt. Hogy kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk mi, magyarok, most az évezred fordulóján – ki válaszolja meg, ha nem az itthoni, az Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken élő magyar író? Ha ez a válasz elmarad, még a lángész is csak az égen köröző sasoknak beszél.” (Pálfy G. István interjúja)Harc a diktatúra ellenÉletét a diktatúra ellen folytatott küzdelem határozta meg, ezért a pártállam megfigyelés alá vonta – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik –, szilenciummal sújtotta, az 1950-es évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjat sem munkásságáért. Később így emlékezett erre az időszakra:„1956 után ott álltunk minden remény, mindenféle elképzelés nélkül, nem jelentethettük meg írásainkat. Én 1962-ben jelenhettem meg először 1956 után, a többiek ugyanúgy. De már 1958-ban, sőt, 1957 végén is kialakítottunk egy kis baráti társaságot, amelybe beletartozott Konrád Gyuri, Jancsó Miklós, Tornai József, jómagam és sokan mások, mind a két fél részéről elég szép számmal. […] Csupa barát volt együtt. Sőt emlékszem is, hogy tudatosan fogalmaztam meg magamban: végre itt az alkalom, hogy azt a feszültséget, amit az előttünk járók, Németh László, Illyés és a többiek teremtettek egymás számára (például amilyen Zsolt Béla és Illyés viszonya volt), mi megszüntetjük.Éreztük, milyen óriási dolog volt, hogy 1956 megtörtént a magyarokkal, és ebben mindenkinek része volt. Mi vesztesek lettünk, fizikailag leverték a forradalmat, de morálisan mi győztünk. És a morális győzelem tudata akkor minden olyanféle ellentétet eltüntetett, ami később, sajnos, újra fölébredt.De akkor eszünkbe sem jutottak azok a kérdések, amelyek a két háború között elmérgesítették a magyar szellemi életben, főként az irodalomban az úgynevezett urbánusok és népiek közötti viszonyt. A társadalom megbénulása ellenére mi a Belvárosi kávéházban olyan szabadságot teremtettünk magunknak – hétköznapi, jó szabadságot – hogy mindenről beszéltünk.” (A Demokratikus Átalakulásért Intézet interjúja 2009-ből)A szellemi rendszerváltás vezéralakjaA Kárpát-medencei magyar néplélek minden rezdülése ott vibrált megszólalásaiban, javaslataiban – így jellemezte lapunknak Csoóri Sándor politikai munkásságát a költő barátja, Lezsák Sándor, a lakiteleki találkozó szervezője, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója. Szerinte Csoóri a szellemi rendszerváltoztató folyamat vezéralakja volt.Lezsák Sándor első közvetlen élménye Csoórival 1979-re nyúlik vissza, amikor a fiatal írók lakiteleki találkozóján a korszerű nemzeti önismeretről gondolkodtak együtt több mint százan. A politikus szerint Csoórinak köszönhető, hogy Illyés Gyula is meglátogatta őket, és ma is érvényes útravaló gondolatokat adott számukra. Az Antológia Estet is neki köszönhetik, ahol a költő elszavalta a Senkid, barátod című versét. „Szinte izzott a levegő a nézőtéren, és hatalmas tapsvihar érzékeltette Csoóri Sándorral, hogy a metaforát kibontották, a forradalmas Lengyelország volt közöttünk” – idézte fel lapunknak Lezsák a történteket.A lakiteleki találkozó előkészületeit így Lezsák szerint Csoóri Sándor ellenzéki és erkölcsi tekintélye is hitelesítette. „A forradalmas Magyarország csak nem akart megszületni – mondogatta többször –, a katarzis elmaradt. Tanúsíthatom, hogy a kétharmaddal elfogadott nemzeti alaptörvény, az új alkotmány számára is történelmi elégtétel volt” – tette hozzá az országgyűlés alelnöke.Csoóri Sándor első versei 1953-ban, első kötete, a Felröppen a madár 1954-ben jelent meg, ezt követően kapta meg először a József Attila-díjat.Munkásságát, szerepvállalását 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal, 1985-ben, 1995-ben és 2004-ben Az év könyve díjjal, 1990-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Számos más hazai és nemzetközi elismerés mellett 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést is. 2012-ben a Kossuth-nagydíjat, 2014-ben a Nemzet Művésze címet vehette át.A népi-nemzeti ellenzék vezetője, a rendszerváltoztatás meghatározó egyénisége, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alapítója, később elnökségi tagja volt. Ő alapította az első független folyóiratot, a Hitelt, 1988-tól a folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke. 1992-ben ő kezdeményezte a Duna Televízió létrehozását. A rendszerváltás után sokakhoz hasonlóan ő is kiábrándulttá vált. Ez a demokrácia nem az a demokrácia, amit mi utópisztikusan vártunk. Ez tele van bűnnel, tele van hazugsággal, és olyan emberekkel, akik azt a diktatúrát képviselték, amelyből próbáltak demokráciát csinálni– mondta abban a portréfilmben, amit 2010-ben készített vele a Duna Televízió.„A rendszerváltás eseményei az ő működése nélkül elképzelhetetlenek, mégis sok csalódás érte. Nem homo politicus volt, hanem az eszmék, a nagy érzelmek embere. Költő, akinek egyes nézeteivel nem vitáztak, hanem hosszú vesszőfutásra ítélték a 90-es évek elején” – mondta Csoóri Sándorról a távirati irodának Jókai Anna író.Legyen erőnk és kitartásunk búcsúzni az embertől s vállalni az életművet” – írta közleményében Kormányzati Tájékoztatási Központ.„Csoóri Sándor halálában ott a magyarok gyásza és ott a magyarok hálája az egyszeriért, a megismételhetetlenért, ott az elmúlt keserves történelmi kor vége, és ott a reményekkel s küzdelmekkel is teli új kor kezdete is.” – áll a kormányzati közleményben, amely szerint Csoóri Sándor „az élő lelkiismeretnek kettős felelősségét” hagyta az utókorra, „végiggondolni az ő gondolatait és végigmenni az ő keskeny útján”A pártok közleményekben búcsúztakA Fidesz parlamenti képviselőcsoportja őszinte részvétét fejezi ki Csoóri Sándor családjának, és osztozik a hozzátartozók fájdalmában. Azt írják: Csoóri Sándor céltudatos személyiségével és következetes hozzáállásával múlhatatlan érdemeket vívott ki a magyarság határokon átívelő egyesítésében. „Fejet hajtunk a költő hosszú évtizedes irodalmi munkássága és közéleti szerepvállalása előtt.”A Kereszténydemokrata Néppárt is azt írta: megrendülten értesültek Csoóri Sándor halálhíréről. „Személyében olyan közösségformáló embert vesztett a magyarság, akinek életét és művészetét is a nemzethez tartozás és az érte vállalt felelősség hatotta át.” A KDNP együttérzését fejezi ki Csoóri Sándor családjának.A Jobbik Magyarországért Mozgalom őszinte részvétét fejezi ki Csoóri Sándor családjának, ismerőseinak, tisztelőinek. „A Nemzet Művésze cím méltó kitüntetettjének halálával a hazai irodalom jeles képviselője távozott közülünk. Nyugodjék békében!” – írja közleményében a Jobbik parlamenti frakciója Dúró Dóra frakcióvezető-helyettes, az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökének aláírásával.„A Lehet Más a Politika részvétét fejezi ki a 86 éves korában elhunyt Csoóri Sándor minden hozzátartozójának. Csoóri Sándor érdemei nemcsak a magyar irodalomban, de mind a rendszerváltás folyamatában, mind a határon túli magyarok és az anyaország közötti kapcsolat újjáépítésében megkerülhetetlenek. Halálával egész Magyarország veszített” – írta közleményében az LMP parlamenti frakciója.Az Magyar Szocialista Párt országos központjának közleményével búcsúzott. Azt írták: az MSZP szomorúan értesült, hogy életének 87. évében elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a nemzet művésze. „Személyében a magyar nép nemcsak egy sokoldalú művészt, hanem egy cselekvő és közéletet alakító, jobbító szándékú embert is elveszített, akit folytonos figyelme és lelkiismerete nem csupán az irodalomban tett megkerülhetetlenné, hanem a művelődéstörténetben is. Ő írta: „A remény legnagyobb kétségbevonója a halál. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle.”Az Együtt – A Korszakváltók Pártja nevében a párt elnöke, Szigetvári Viktor búcsúzott. Részvétét fejezi ki a kétszeres Kossuth-díjas költő, prózaíró halála miatt az elhunyt családjának és hozzátartozóinak. „Csoóri Sándorral a magyar kulturális élet fontos szereplője távozott” – írták.A főváros is saját halottjának tekinti Csoóri SándortBudapest főpolgármestere, Tarlós István is közleményt adott ki.  „Fájdalommal vettem tudomásul Csoóri Sándor halálhírét. A kétszeres Kossuth-díjas költő és író halálával a magyar kultúrát pótolhatatlan veszteség érte. A főváros és a magam nevében őszinte részvétemet fejezem ki a családnak. Csoóri Sándort, aki kiemelkedő irodalmi munkásságáért, rendkívüli életművéért és a magyarországi rendszerváltásban betöltött meghatározott szerepéért 2014-ben megkapta a Budapest díszpolgára címet, a Fővárosi Önkormányzat saját halottjának tekinti” – írta.***

Csoóri Sándor

A világ emlékművei

Jön-megy a csavargó idő,
járom én is a havas várost.
Az utcák, mint egy kiszedett vers
széthullott ólomsorai,
vigasztalanul néznek engem.
A világ emlékművei ilyenkor sötétednek el
bennem percről percre
és kőzászlók és bronzoroszlánok
és háborús holtakért leszálló márványangyalok fölött
rekedt fuvolák hangját hallom.Ilyenkor érzem: kiszemelnétek
engem is áldozatnak,
eleven, mozgó járda-lénynek,
aki tüntető, bíbor levelekkel
vonul föl újra helyettetek cirkuszi őszben
és szétkenődik vére
az Országház kupoláján.De én már régóta megfoghatatlan,
mozgó tűz vagyok, barátaim,
mozgó akarat, függetlenedő remény
s jóváhagyásom nélkül
engem nem lehet többé föláldozni.
Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások
és őszirózsák kesernyés íze együtt
s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák.

A cikkben idézett interjúk a Nap Kiadó válogatáskötetében, Az elhalasztott igazság – Beszélgetések 1971-2010 című kötetben jelentek meg.

Forrás: Magyar Nemzet

***

Csoóri Sándor és az elveszett haza útja

Nincs már az a világ, amelyből Csoóri Sándor jött, és amelyet annyira értett. Immár csak könyvekből ismerhetünk meg egy hagyományt, amely egykor a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb irányzata volt.Csoóri Sándor régóta beteg volt már, szinte soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Hallgatott, mint felmenői, kemény és szemérmes parasztemberek, akik – érezvén erejük fogyását és a vég közeledtét – senkit sem akartak bajukkal terhelni. Jelképes, hogy utolsó kötete – négy évvel ezelőtt – „Már én se volnék” címmel jelent meg. Ebben a címválasztásban talán nemcsak saját egészségének megrendülése volt benne: régen elmúlt az a sok évszázados tudást továbbörökítő paraszti világ, amelyben Csoóri Sándor felnőtt. És megszűnt az a költői szerep, az aggódó-figyelmeztető, demokratikus politika hiányában lényeges nemzeti sorskérdéseket felvető, azokért bátran harcoló értelmiségié, amelyet Csoóri Sándor olyan figyelemre méltó okossággal és érzékenységgel töltött be a hetvenes-nyolcvanas években. Például akkor, amikor felszólalt a határon túli magyarság érdekében, kiváltva a kádári-aczéli hivatalosság dühét.Egyik legszebb versében, Az elveszett haza útjában olvashatjuk:Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek,
Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban
az arcomig jön s nézi: élek-e,
vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?A népi mozgalomról kiváló könyvet publikáló Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa így búcsúzott Facebook-oldalán a magyar kultúrában egykor oly fontos szerepet játszó népi mozgalom egyik utolsó, igazán jelentékeny alakjától: „Tizenkét éves koromig egyetlen világot ismertem csak: Zámolyét. Az udvarok, a szérűk, az istállók, az ólak világát. Egy megőszült gerendavégen, amely az omladozó ólfalból kiállt, még ma is ott látom ugrándozni a moslékra torkos verebeket; ott látom elröpülni a fecskéket sárból fölkapott szalmaszállal. Hogy a világnak más udvarai, más szalmaszálai, fecskéi, gerendavégei is lehetnek, el se tudtam volna képzelni.”1977-ben írta e sorokat Csoóri Sándor, legfontosabb esszéinek egyikében, a Tenger és diólevélben, amelyben a népi kultúra és a modernség viszonyát boncolgatta. Hatalmas életmű az övé, nem csupán a sorok számát, a versek mennyiségét, az átélt idő hosszát tekintve, hanem egyediségében is. A népi mozgalom utolsó, igazán jelentékeny, az első generációi nagyjaihoz, ha talán nem is a legnagyobbhoz mérhető alakja szállt most sírba.Mi mindentől búcsúzunk most, a gyász első óráiban? Elsőként nyilvánvalóan a költőtől, az Új Hang munkatársától, a Belvárosi Kávéház asztaltársaságának tagjától, a Forrás és a Hitel poétájától. Ehhez szorosan kapcsolódva a prózaírótól – a Tudósítás a toronyból, az Iszapeső, a Nomád napló és a Nappali hold szerzőjétől.Másodikként búcsúzunk a közéleti szereplőtől. Annak a bizonyos vátesz szerepnek a hordozójától, amelyet bármilyen furcsa Babitstól vett át Illyés, s adta tovább Csoóri Sándornak, s melyre bármilyen hihetetlenül hangzik ma, egykori jeles pályatársa, Kertész Ákos is méltónak tartotta. E közéleti szereplésbe belefért a sztálinizmus utáni lelkiismereti válság a Fönt éltem én kezdetű versében, belefért a kollektivizálás során felszámolt paraszti lét siratása, belefértek a magyar filmművészet legszebb lapjaira tartozó forgatókönyvek, mint a Tízezer nap és a Feldobott kő, belefértek bátor előszavak, mint a Duray Miklós könyve elé írott, s az ezt követő elhallgattatás. Belefért népzene gyűjtése Kallós Zoltánnal, baráti eszmecsere Mészöly Miklóssal és Konrád Györggyel, belefért az Erdély-kérdés napirenden tartása pártkorifeusok előtt és vidéki művelődési házakban, belefértek a Nappali Hold indulatos és hatásukban nagyon rossz mondatai, belefért a Világszövetség reménytelenségébe való belefáradás is.Ám mindemellett mégsem ezért zárult le egy korszak Csoóri Sándor halálával. Számára Zámoly, a szülőfalu, a füstös konyhák oldalai, a görbe szilvafák, a néma ökrök és a keserű parasztok világa volt az örök viszonyítási pont. Ezt az örökséget ápolta, ehhez építette hozzá a magyar és az egyetemes kultúra ismeretanyagát. Az utolsó igazán fontos alkotó, akinek a régi, a hagyományos, a téeszlét előtt, a természet titkaival, állatokkal, növényekkel harmóniában élő világ igazán otthona volt. S ez volt az ő igazi otthona, ahogyan a bevezetésben is olvashattuk.Ma már nem is értjük talán, milyen nagy dolog ez. Élete egyszerre volt búcsú és emlékezés szülőfalujára, ragaszkodás a hagyományhoz, ami számára még élő, megfogható, átélhető. Ha majd múlik kicsit felőle az idő, ezért fogunk rá és ezért is kell rá emlékeznünk.

 Ablonczy Bálint

http://valasz.hu/itthon/csoori-sandor-es-az-elveszett-haza-utja-120378

***Ha a minap elhunyt Kossuth- és Herder-díjas Csoóri Sándor költészetét, esszéit, filmjeit nem is ismer(het)i minden magyar, szelleme bizonyára minden magyar lakásában jelen van immár több mint két évtizede, lévén hogy kezdeményezője volt a nemzet televíziójának, a Duna Televíziónak. Ennek létrehozásával tulajdonképpen – saját szavait idézve – „a szétszakadt magyar szigetek összecsatolását” lehetett végrehajtani. Csoóri Sándor hagyatéka ma még felmérhetetlen. Ezúttal az írói életmű egy-két vonását emelném ki.Ha költészetét két szóban kellene jellemeznem, azzal a két fogalommal élnék, amit József Attila használt a magyar nyelv jellemzésére, hogy tudniillik nyelvünk ősi és modern. Költőnk viszont azt is kifejtette egy régen írt kiváló esszéjében (Szántottam gyöpöt, 1966), hogy az ősiséget magában hordó s az ő számára is alapvető költői forrást jelentő népköltészet, mindenekelőtt a népdal szemléleti elemeiben és művészi eljárásaiban mennyire modern.Hasonlóan vélekedhettek a huszadik századi világirodalom nagyjai közül sokan, akiket Csoóri felmenőinek és szövetségeseinek tekintett. Egyikükre hivatkozva írta a példátlan támadássorozatot kiváltó Nappali hold című esszéjében (1990), hogy „az igazi költészet, az igazi irodalom mindig szembeszegülés az igaztalan élettel, s ugyanakkor a legforróbb vágyakozás is az igazságra.”Mintegy ezt a gondolatot folytatva vetette papírra írói pályája vége felé azt, amit a költészet feladatának tartott: „Ma a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, s a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk.”A költő részéről Adyra utalóan megfogalmazott intés ez az őrzőkhöz tehát, aki maga is volt egész írói pályája során – gazdagítván ősi és modern nyelvünket, illetve a gondolatszabadság jegyében szolgálva önismeretünket.

Borcsa János

Székely Hírmondó,  2016. 09.14.

***

Az életek földjéről

Csoóri Sándor emlékére
Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben.Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az dísze­sebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld.Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek maradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország?Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad.Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat…Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni…– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért.Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő.Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik.Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád!Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között… Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott.Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl.Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh.Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után.Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája.
Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért.

Czegő Zoltán

Székely Hírmondó, 2016. szeptember 14.

 

**********************************************************************

Vár-lakban lakik a vásárhelyi induló alkotók csapata

Humoristát avattak

A Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében (a Vár-lakban) immár hagyományossá vált, hogy egy szűkebb marosvásárhelyi és megyebeli csoport időről időre összegyűl könyvbemutatóra, irodalmi kávéház-szerű rendezvényre. Ezúttal kedden késő délután Cseke P. Péter prózai műveit hallgatták meg, majd köszöntötték Székely Szabó Zoltánt, Tutukát.
Egy irodalmi kávéháztól annyiban különbözik a hely, hogy itt nem kis asztalok mellett, hanem csak székeken ülnek a meghívottak, s a díszletet Kedei mester olaj- és akvarell képei képezik. No meg nem kávét szolgálnak fel, hanem valamelyik résztvevő által önkéntes adományként hozott erjesztett és letisztult szőlőlevet. A társaság mozgatója Bölöni Domokos író, nyugalmazott szerkesztő, aki kiválasztja a meghívottakat, mozgósítja a társaságot, szájba adja, olykor meg belefojtja a szót. Cseke P. Péter is részint az ő „találmánya”.
Az inkább színészként, Ariel-esként és Hahotásként ismert Cseke P. Péter Marosvásárhelyen született 1974. június 6-án. A líceum elvégzése után fotóművészet és technika diplomát szerzett a népi egyetemen és egy kétéves színitanodai tanfolyamon a Szakszervezetek Művelődési Házánál színészi minősítést. 1998–2001 között a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház színészeként működött, 1991-től a marosvásárhelyi Hahota színtársulat tagja. 2001 óta az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház színésze. Karcolatait több újság közölte, verseskötete Szózacc címmel jelent meg 2015 decemberében.Cseke elmondta – kézzel ír, az elektronizálást felesége, Erzsébet végzi. Egyik unokabátyjával gitározott hajdan, azazhogy csak az gitározott, ő csak szeretett volna, így aztán vásárolt egy gitárt. Aztán, amikor egyszer nem volt kéznél a hangszer, de őt megszállta az ihlet, elővett egy darab papírt, s a megszületendő dal szövegét leírta. És akkor rájött, hogy azok versek. Ezeket a verseket elvitte Vida Gáborhoz, aki azt mondta, hogy olyanok, mint ha gitárra írták volna őket. Helyben volt. Aztán 2015-ben Szózacc címmel adta ki verseit. Azokat és nem azokat. Igazi magára találása azonban a prózában történik – állapította meg Bölönivel egyhangúlag a mintegy harmadszázadnyi közönség, miután a szerző és felesége felváltva olvastak fel a legfrissebb kisprózáiból.Az írásokból süt a spontán humor, a csattanók valóságosan csattannak, s bebizonyosodott, hogy jó humoros íráshoz nem kell több egy A4-es ívnél. A Kocka, Evolúció, Híres író, Nílusi történet és a Tükörkép című írások megnevettették a közönséget, kiváltották az elismerő tapsot, amihez az író színészként már hozzászokott.Hogy mikor lesz a rövid szösszenetekből önálló kötet, azt csak az égiek és a kiadók mondhatnák meg. Mindenesetre már nagyon kívánkoznak a bekötésre.Ezután a jelenlévők köszöntötték az 1949. augusztus 26-án született „taxínész” Székely Szabó Zoltánt (Tutukát) is, akivel a nyári szünet alatt nem találkozhatott a Vár-lak közössége.

Bakó Zoltán

Forrás: Vásárhelyi Hírlap, 2016. szeptember 1., csütörtök

*****

Cseke P. Péter kisprózái

Nílusi történet

A krokodil könnyezve ette áldozatát.Milyen oktalan, morfondírozott magában:E-ez akar táskát készíteni belőlem?! A barom. Miért ilyen rágós? Manapság egy krokodil nagyon oda kell figyeljen, ha kiválasztja áldozatát. Ez nagyon rágós és hülyén mered a szeme a semmibe. Méghogy táskát, meg csizmát, meg övet, a hülye. Ha tüzet tudnék rakni, megsütném, de nem vagyok ember, csak peches, ez nagyon rágós, de valami kell a gyomorba, másként nem lehet élni.Így morfondírozott a krokodil, majd nagy elhatározásra jutott, összeszedte minden erejét, hatalmasat harapott és az áldozat hangos roppanással lecsúszott a torkán.A távolban beszélgetés hallatszott.„Charlie…”„Igen?”„Nem láttad a gumibabámat?”

Hát nem…

A busz elindult, már láttam, hogy nem érem el, de a lendület vitt tovább, arra gondoltam, az állomásban majd úgyis kifújom magam. Itt is vagyok, szépen kiplakátolt buszállomás egy paddal, leülök, lihegek. A pad bal felén helyezkedtem el, ugyanis a jobb oldal foglalt. Ülök, lihegek, valami zavar, jobbra kapom a fejem, tekintetem találkozik padtársam vizenyős nézésével. Végigmér, szinte kérdőn, közben egy kenyérsarkot majszol.  Mit néz úgy? Ó persze, hiszen borostás vagyok, kócos, és lihegek. Csak ezt nézheti.Hogy magyarázatot adjak, nekiláttam elmesélni, mi is történt velem. Egy üzletben voltam bevásárolni, a sorok között felfigyeltem egy pasasra, aki rakoncátlan gyerekével szedegette a polcról a vásárolandó árucikkeket.  A gyerek addig izgett-mozgott, hogy levert a polcról egy csomó pudingos tasakot, a férfi mintha észre se vette volna, a kasszához sétált, fizetett, elkapta gallérjánál a gyereket, és kivitte a vásárolt dolgokkal együtt. Én, mint jól nevelt ember odaléptem és kezdtem visszatenni a tasakokat a polcra, észrevett egy üzleti alkalmazott, és irónikusan megjegyezte, hogy jobban kellene vigyáznom.Elbeszélésemet motorzúgás szakította félbe, az időközben összegyűlt utasok felgyúródtak, és a busz kikanyarodott az állomásról, égett üzemanyag bűzt hagyva hátra.A hirtelen beállt csendet padtársam borízű, rekedtes hangja törte meg.Te nem erre vártál?!Hát nem…

Értékes tulajdon

Megmostam a biciklimet, kicsit beolajoztam a láncot és a fogaskereket, hogy ne nyikorogjon (annyira), elvittem az ócskapiacra. Az volt a szándékom, hogy eladom. Nem tudtam, mit veszek a pénzen, de ötletem volt elég.Álldogálok a bicikli mellett, több az érdeklődő, nézegetik, de nem veszik meg.Egy karvalyorrú azt mondja, kellene neki, pénze nincs, de ad cserébe egy régi duplakazettás kazettofont. Mérlegelek, majd beleegyezek a cserébe, arra gondolván, ha nem  tudom eladni a kazettofont, nekem is jó lesz, hiszen sok régi kazettám ott porosodik a szekrény tetején.Árulom a kazettofont, valaki megemlíti, hogy gyerekkorától ilyen zenedobozra vágyik, sajnos, nincs pénze, de adna helyette egy fehér-fekete sporttévét (biztos ismerik, az a fajta, amivel még apáinkkal vonultunk ki a hegyre, hogy a ’86-os futball világbajnokságot nézhessük, egy-egy magasabb fa tetején, ahol bejön a kép). Cserélünk, már van tévém. Meglátja a tévét egy ismerősöm, és már cserélünk is, kapok egy videorekordert és tíz videokazettát. Ezeket elcserélem egy dvd lejátszóra, azt egy háromfázisos motorra, azt meg egy gyönyörű karórára. Az óráért kapok három farmernadrágot, azokért hat karton cigarettát. Habár nem dohányzom már nagyon rég, de úgy látszik, hat karton cigarettával fogok hazamenni. Ekkor újra felfedez a karvalyorrú, elmondja, hogy ő mekkora dohányos, és elcserélné a biciklit a cigarettákért.Jóleső érzéssel hajtok haza a biciklimen. Mennyi mindenem volt egy nap alatt.  Azt hiszem, jövő hét végén megint megyek piacolni, hiszen az én biciklim nagyon sokat ér!

A kocka

Hatalmas gabonalerakatba hívtak meg, hogy tekintsem meg az új épületet, esetleg vágjam is el az avatási szalagot. Óriási hambár, nagy elválasztó falakkal, a falak között elkülönítve egymástól búza, árpa, zab, rozs magrengeteg, ültetésre várva. Caesar ideje jutott eszembe, az ókori Róma. Ott is valahogy így nézhettek ki a raktárak. Nyitóbeszédemet papírra írtam, és elfelejtvén melyik zsebembe tettem, nekiláttam kiforgatni mindegyiket. Mint sejtettem és mint annak idején Murphy is megfogalmazta, a legutolsóban fedeztem fel, szerencsére időben, mert éppen én következtem a kis ünnepségen a felszólalók sorában. Sikeresen zajlott le az egész. Abban maradtunk a mezőgazdászokkal, hogy másnap kezdődik a vetés.Eljött a másnap is, kint álltam a mezőn, figyeltem a munkálatokat, és valahogy megint Caesar (az ókori Rómával) jutott eszembe. Hopp! A kabalám!, ötlött fel bennem. Igen! Volt kabalám, nem nagy dolog, egy kis gurítókocka, amit még nagyapámtól kaptam. Régi megsárgult csontkocka, amiről szintén Caesar jutott eszembe. Keresgélni kezdtem a zsebeimben. Most nem vált be Murphy, üres az utolsó zseb is. A tegnap még nálam volt. Akkor a másik öltönyömben lesz, amelyben a nyitóbeszédet tartottam. Rohanás haza. Nagyon ragaszkodtam ehhez a kockához, mert néha úgy éreztem, hogy szerencsét hoz. Hazaértem! Elő az öltönyt, kutatás a zsebekben! Nincs! Ezek szerint kihullott, amikor a tegnap keresgéltem a papírost. Rohanás a raktárhoz. Talán véletlen egybeesés, de a raktárt egy nagytermetű juhászkutya őrizte és az ebet Caesarnak hívták.A kapunál lassítok, mert észreveszem Caesart. Nem merek rohanni, ki tudja, mitől gurul be ez a látszólag nyugodt szörnyeteg, még egy harapás hiányzik a mai napra.Belépek a raktárba: üres! Szépen fel van mosva a föld. Megállítom az egyik traktoristát, kérdem nem talált-e egy kis gurítókockát?Milyen kockát? Néz rám csodálkozva. Elmesélem figyelmetlenségemet a kabalámmal. A nagy juhászkutya odajött mellénk, nekinyomta orrát a traktorista combjának, nedves csíkot hagyva a nadrágon. Nem hagytam annyiba a faggatást: Nem is sejti, mi lehet a kockával?Nem tudom, mi történhetett a kockával, mondta, miközben megveregette az állat nyakát, aztán mosolyogva újra rám nézett.Talán Caesar, ha beszélni tudna, megmondaná.Igen! Ebben az ügyben az első számú gyanúsított lehet ez a dög.Ha már találkoztunk…, kezdem újra a beszélgetést, meg szeretném kérdezni, hol az árpa?El van vetve!, jött a rövid válasz.És a búza?Elvetettük!És a zab?Azt is elvetettük!És a kocka?…

A panasz

Határozott, döngő léptekkel közeledtem a bíróhoz, panaszt akartam tenni. Mosolygott. Mielőtt szólásra nyithattam volna a számat, hosszú magyarázatba fogott. Tudja, miről van szó, teljesen egyetért velem, de nem tehet róla, forduljak a bírókat felülvizsgáló bírósághoz.Mentem! Szaporán lépkedtem, mert felindultságom cseppet sem lankadt. A bírókat felülvizsgáló bíróság épületében egyenesen a főbíró irodáját céloztam meg. Beléptem, már mosolygott, átölelt, megveregette a vállamat, hangsúlyozta, hogy minden problémát ismer, ezek között ott az enyém is, de sajnos, az (eddig) meg nem oldott ügyek kartotékai között, talán forduljak az egyesületi elnökhöz.Mentem! Az elnök már az egyesület bejáratánál fogadott, kétoldalról megcsókolta az arcomat. Hallott a problémámról, együttérez velem, de sajnos képtelen segíteni, mert nem tartozik rá az ügy. Ő már nem küldött sehova, úgyhogy lehorgasztott fejjel indultam el az utcán céltalanul. Egy koldus állított meg, pénzt adtam neki, közben megértést látva szemében, mondani kezdtem a problémámat. Mire befejeztem, a koldus már nem volt mellettem. Akkor a parkban  egy kutyának mondtam el panaszomat, hogy miért nem hallgat végig senki? Megkönnyebbült lélekkel indultam tovább, de valami mégiscsak zavart, a kutya meg se mozdult, míg beszéltem, ennyire unta volna a dumám? Megfordultam és leesett az állam. A kutya helyén egy kis földrakás állt egy táblával, a táblán felirat:Itt van a kutya elásva!

Spicli

Kortyolt egyet a kávéjából és felsóhajtott. Milyen jó a spiclinek!Nagyon mellbe vágott ez a mondatat, ugyanis eddig a nőkről beszélgettünk, és teljesen meg voltam győződve, hogy Gézával nem is lehet másról vitázni.A spiclinek? Ismételek rá a mondatvégre.Ki az a spicli?Béla spicli, jelenti be a világ legtermészetesebb hangján.Béla? Melyik Béla?A báros!, néz fel a kávéjából. Te nem ismered Bélát?Bélát ismerem, de nem tudtam, hogy spicli, vallom be kissé szégyenkezve.Nem tudtad, hogy spicli?Olyan hörgések között teszi fel a kérdést, hogy lassan úgy érzem, most el kellene süllyednem. Ehelyett félhalkan válaszolok: Nem tudtam; de mi is az a spicli?A spicli, az nem mi, hanem ki!Jó! Akkor ki az a spicli?, formálom át a kérdést.Béla!Jó-jó, de mit csinál?, kérdem. És kezdek ideges lenni.Béla?Igen.Báros.Azt hiszem, megfojtom. Jó! Jó! Nyugalom, nyugalom. Próbáljuk másként.Te Géza! Béla szerinted azért spicli, mert báros?Á dehogy, legyint. Azért báros, mert spicli!Nem értem!Pedig egyszerű.Te Géza! Mit jelent az a szó, hogy spicli?Nem tudod mit jelent az, hogy spicli? (Megint az előbbi hörgés.)Vannak elképzeléseim, de…végülis, ha elmondanád, akkor tisztában lennék vele.Azt mondják, Feri is spicli.Ne haragudj Géza, de ebből, habár nagyon kielégítő válasz, még mindig nem tudom: ki a spicli.Béla a spicli. És állítólag Feri is.Lassan beleőrülök.Ide figyelj, Géza! A spicli besugó, nők futtatója, esetleg rendőr, vagy…vagy nem is tudom, erre felelj, mit jelent számodra az, hogy spicli?Számomra?, néz bambán. Számomra… nem is tudom. Számodra mit jelent?Gondoltam, most megfogom.Ide figyelj, Géza. Lehet, hogy csalódást okozok számodra, de elmondom, mi a spicli. A spicli egy név!Név?Igen, név! Spicc Lee. Szerintem ázsiai.Ázsiai?Igen! Kínai, vagy japán. Úgy, ahogy van Bruce Lee, úgy létezik Spicc Lee; ha Lee a személynév és Spicc a családnév, akkor… Mint tudjuk, a spicc a műszaki szótár szerint a cipőtalpra szegezett fémdarab, tehát cipészettel kapcsolatos. Ezek szerint Spicc Lee egy japán cipész.Géza nézett egy pár másodpercig kikerekedett szemekkel, majd kortyolt egyet a kihült kávéból. Végül ezt ajánlotta:Beszéljünk inkább a nőkről.

Híres író

Gyönyörű álmom volt. Azt álmodtam, hogy híres író vagyok. Reggel elmeséltem Gézának, ő erre nem éppen jóindulatú  kritikát vágott a fejemhez.Na aztán! Te is miket álmodsz!? Még hogy író, meg híres is. Próbálj olyasmiről álmodni, ami valóra válhat!Te olyasmiről álmodsz, ami megvalósul?, kérdem tőle élcesen.Hát persze! Én azt álmodom, hogy jól leiszom magam.És leiszod?Évente kétszer biztos!Hogyhogy?Húsvétkor és szilveszterkor!, mondja a világ legtermészetesebb hangján.
Ennek az embernek az a legfőbb álma, hogy évente kétszer jól leigya magát. Én miről álmodjak? Miről álmodhat az ember, ami évente legalább kétszer teljesülhet?Vegyük sorba:Egy: …na nem kedves férfitársaim, azt hagyjuk!Kettő: Kirándulás – ez jó! Behunyom a szemem, próbálok elképzelni egy hegyet…nem megy, akkor egy dombot…ez se jön össze, egy kis mezőt…semmi! Igaz is, az álmokat nem lehet irányítani. Jó, rendben van!Hagyom, hogy fáradt agyam azt álmodja, amit akar. Rögtön kezd összeállni a kép: összejövetel, férfiak, nők, pohárral kezükben, színes szalagok mindenhol. Mi ez? Valaki hozzám lép:Csak nem a híres íróhoz van szerencsém?Megint ilyesmiről álmodom?Nem! Nem a híres íróhoz van szerencséje!, válaszolok.Bocsánat! Valakivel összetévesztettem…Felém nyújtja poharát –: De azért boldog újévet!Boldog Új Évet!…Koccintok vele, és húsvétot várva jól leiszom magam.

 **************************************************************************************************************

CSEKE GÁBOR 75 – Köszöntjük a Káfé szerkesztőjét

ÁDÁM GYULA : Családi körben

ADY ANDRÁS:
Cseke Gábornak
– hogy sejtse –

 

Ez itt nem tudja mi a jó
és mi a rossz de ez
nem idióta nemértemség
hanem a támasznélküli
kézének majd karjának
sőt fél- és egész testének
egyik majd másik mindkét
agyféltekének igénye egy
biztos pontra melytől nem
az egész de legalább saját
kis világát egy-egy kényelmetlen
helyről kimozdítja…mikor
nem tudom mi okés és mi
pűha többször segít ha azzal
a kölcsönfejjel gondolkodom…
remélem olyankor őt nem sodrom
veszélybe nagy reményem hogy
akkor életfontosan nem hiányolja

igyekszem az elvevést késő éjjel
megtenni és csakis pillanatokra
ha beszürkül az addig zöldgombos gmail-comja.

 

ÁGOSTON HUGÓ
Légtestvérek és ólomoltár
Cseke Gáborról

 

Olvastam e hónap legelején, hogy Cseke Gáborból vizsgatétel lett, magyar nyelv és irodalomból a képességvizsgázó nyolcadikosoknak Zelk Zoltán verse mellett az ő Légtestvérek című szövegét kellett elemezniük. Egyáltalán nem csodálkoztam, Cseke Gábort valahogy régóta vizsgatételnek képzeltem, olyasmit gondoltam, hogy megérdemelte, úgy kellett neki, de legfőképpen: na végre! Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy „a szó jó értelmében” érdemelte meg, de hát egy vizsgatétellel az ember óvatos. Óvatosságom annál is inkább indokoltnak bizonyult, miután azonnal megkeresve a Légtestvérek című opuszt, kiderült, hogy nem Cseke Gábor írta, hanem olyan, mint egy szócikk egy magazinos évforduló-naptárban. Gabi maga tisztázta a kérdést, jobban mondva félreértést Hogyan lettem kisérettségi tétel?című cikkében, ugyanott, ahol a hír is megjelent az ő tételségéről. Igen, átvétel volt, még csak nem is egy önálló cikkből, hanem egy évfordulós ollózás a Mongolfier fivérekről. Innen már csak az érdemel figyelmet, hogy honnan az a pompás cím. (Persze egyeseket az is érdekelhet, hogy akik a tételeket összeállították, milyen tanárok lehetnek.) Nos, igen, a cím, a Romániai Magyar Szó átvett szövegének az egyetlen eredeti eleme – az tőle származik.

Tehát légtestvérek. Milyen remek találmány! Költői kép, a felülemelkedést és az egymásra utaltságot egyszerre sugallja, azonnal úgy éreztem. Most is szeretem, a címadás művészete remekművének tartom.

És ennek a címnek a hatására sok minden eszembe jutott az immár a hetvenötödik életévéhez érkező Cseke Gáborról. Regényei, versei, műfordításai, visszaemlékezései, amiket olvastam. Derengő emlékként inkább, persze, hiszen ha kevésbé idősen is, mint Gáborunk, magam is túl vagyok a tizedik teljes átalakuláson, és tartom buzgón a három év távolságot. És próbálok leszámolni az idő illúziójával, avval, hogy az idővel közünk volna egymáshoz. (Öregedési naplómnak tíz éve megvan az első és egyben egyetlen mondata: „Hatvankét évet töltöttem, de már ötvenötnek nézek ki.”) De sokkal inkább eszembe jut a szerkesztőség(ek) levegője – a lég, amelyben testvérek voltunk-vagyunk, a többi íróságban nem, de a szerkesztésben és a publicisztikában kollégák, olykor sorstársak. Egyetem, szerkesztőség, szerkesztőség, szerkesztőség, szerkesztőség, főszerkesztőség. Nehéz időkben, utána pedig (másképpen) nehéz időkben. Mindig embert próbáló időkben. Rengeteg időt-energiát, eszményeket, álmokat, olykor lelki-szellemi-erkölcsi egészséget feláldozva a lap oltárán.

Van oltára egy lapnak? Hetilapnak, napilapnak? Volt, sokáig hamis, rövid ideig fényes – de valahogy mindig ólomból volt, és amikor fényesnek láttuk, az attól volt, hogy tudtunk nélkül éppen megkarcolták.

Sokáig főleg a munkabírását és a megfontoltságát tiszteltem, talán azért is, mert esetemben ezek inkább hiánycikknek mutatkoztak. Igaz, nála igen, nálam nem voltak explicite a szolgálati szabályzatba foglalva. „Kevésbé-kötöttségem” ideig-óráig a szabadság illúzióját nyújtotta, és bár nem tudom, Gáborban hogyan működtek a szabadsággal kapcsolatos érzések (vágy, törekvés, frusztráció), később mint elhalasztott esélyre irigy elismeréssel gondoltam a munkabírására és a megfontoltságára.

Egyszer egy kedves barátom egy közös ismerősünkre azt mondta: „Nézd meg, fantasztikus ez az ember, mindent olyan jól csinál.” Átgondoltam, a prérinken még kire illenék ez rá. Cseke Gábor az elsők között volt. (A nem-prérinken kívül, hanem – ne csodálkozzanak! – egyenesen a politikában: szintén találtam ilyen baráti lelket.) Felhívom a figyelmet, hogy az idézett megállapításban az ’olyan’ kevesebbet mond a hiányánál: ha valaki „mindent jól csinál”, valamivel többet jelent, mint az, hogy „mindent olyan jól csinál”, legalábbis most így érzem. Szerkesszük egymást, gyerekek!

Kihagyhatatlan ebből az írásból, amely még álcázva sem akar kerek-születésnapi köszöntő lenni, csak egy kis megálló az ő városával (világával) egyvonalban, a büszkeség, hogy matematikus édesapjával, Cseke Vilmos professzorral munkatársi viszonyban álltunk. És csodálatos és meghat, ahogyan Gábor az édesapja emlékét ápolja, életét és munkásságát megörökíti.

Sok jó születésnapot kívánok, kedves Gabi, testvérem az írásban, a létben és a légben! Ha jobban nem könnyű is, csinálj mindent továbbra is a lehető legjobban.

 

Gergely Tamás: Beszélgetés ANDRASSEW IVÁNnal (részlet)

Ön igen nagylelkű: honoldalának – http://www.andrassew.hu – legalább a kétharmada barátainak van fenntartva. Legújabb vendégének, Cseke Gábornak Milos könyve című naplója íródik ott folyamatosan, de szerepelt már a Bukarestben élő költő a budapesti honoldalon többek között a Mircea Florin Sandruval közös Színes kenguruval, kézenfekvő a kérdés: miért Cseke Gábor?

– Egyszer a Népszavánál azt a megbízást kaptam, hogy készítsek egy interjút Markó Bélával. De ne a politikáról, hanem a legújabb verseskötetéről. Kerestem a könyvesboltokban. Persze sehol nem találtam. De ha már beszéltem az eladókkal, megkérdeztem, milyen más erdélyi költőket tartanak. Kiderült, hogy jóformán semmit, senkit. Akkor írtam Cseke Gábornak, hogy nem jól van ez így, tegyünk valamit, hogy az emberek megismerhessék az erdélyi költészetet. Elkezdtünk együtt dolgozni, építgetni egy nagy virtuális antológiát. Aztán egyszer találkoztunk is. Megszerettem. Az a ritka emberfajta, aki szembe tud nézni a múlttal. A Milos könyvét is azért szeretem, mert – ha valaki figyelmesen olvasgatja, észreveszi, ahogy Gábor életének finom kis szálai fölfeslenek. (Véletlenül napra pontosan tíz évvel előttem született, véletlenül ő is kitanulta a méhészmesterséget, véletlenül ugyanazon a Kolozsváron, ugyanazon a környéken nőtt föl, ahol én, a nyarakat töltöttem nagyanyámnál.)

(In: A háromdimenziós fraktál; Gergely Tamás interjúja Andrassew Ivánnal; Brassói Lapok)

 

BAJNA GYÖRGY:
Alkalmi sorok Cseke Gábornak

 

Amikor egy napon én tekintek vissza,
Hetvenöt év után a havas csúcs alól,
Sejtem, majd valami égi zene ringat,
És nem lesz, mi zavarjon bosszantó sehol.

Szép volt, nyugtázom – bár más is csak ezt látná!
S még szebb lészen, tudom, mesés a folytatás.
Könnyű lesz akkorra nagyon régen minden,
S a lelkem is utolér végre, jó pajtás.

Biztosan így van ez teveled most, Gábor.
Szép lehetett, ami annyi próbára tett.
Megmaradni hűnek nehezebb e tájon,
Mint arctalan, vegyülve élni idelent.

Nincs miért méláznom a – mi lesz? – folytatáson,
Mára megtanultam, hogy egyre sose megy.
Pattanj hát még sokszor Pegazusra, bátyám,
És poroszkálj békén, merre az üveghegy!

2016.június 22.

 

BÖLÖNI DOMOKOS
Cseke Gábor hétköznapi glóriája

 

Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul.
Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Mikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében.
Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel.
Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.
Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ide válogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
***
(Cseke Gábortól idézet)
Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről?
Valami mindig megmarad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, akár a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszatűnő nevet, dallamot, vagy egy homályba vesző történés gyökerét.
Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nem kívánatos vendégeink.
Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szoron¬gatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik.
1962-től, hogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából, nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.

A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon.
Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű hely¬zetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következmé¬nyekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.

És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan át-csúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után, a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.

(Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat – http://mek.oszk.hu/11800/11887/)

 

B.TOMOS HAJNAL:
Ingyen-arany

(Replika Cseke Gábor Űrszemét c. versére)

Idelent a föld szinén
csak béke és nyugalom –
aranyat szór minden kéz,
arany a vízcsapom.

Nem sóvárog senki,
nem is tolakszik,
füvek lenge keblén
naphosszat henyél.

Minek törni a jeget,
napon lucsokká izzadni,
ha a csóró tetveket
is arany csüngő fedi.

Kiáltanék, de nincs kinek:
ilyenkor éppen hűsölnek.
Belzebub őrzi a lányokat,
cirógatja rózsás talpukat.

Cseke Gábor: Űrszemét

odafent nincsen nyugalom
az élet csupa vigalom
felvisító harmonikával
feleselget a cimbalom
napok hetek surrannak el
mindig valaki énekel
s a fönti nóta dallamára
a világ vonagló táncra kel
leállni már nincsen erő
egyszer élünk hát üsse kő
ha szólnál is a hangod elvész
porral fojtja le az idő
mondataid mint űrszemét
úgy száguldoznak szanaszét
köd előttük felhő utánuk
sértik az Úr gyulladt szemét

B.TOMOS HAJNAL: Köszönjük, Gábor, hogy vagy nekünk !

CSELÉNYI BÉLA
Cseke Gábor hetvenötödik születésnapjára

 

Hetvenöt éves lettél, városi tintavitéz.
Adjon az Isten öblös tintakazánt a kezedbe!
Írj, amig írhatsz cikket gondterhelt hevülettel,
s megköszönöm, hogy nap-nap után kelt verssoraimmal
töltöd az éter kottaszerű, roppant huzalát.

Budapest, 2016. VII. 24.

 

 

DANCS ARTUR
Cseke Gábor születésnapja kapcsán

 

szeretnék pár gondolatot papírra vetni, pontosabban a Káfé sokszínű idővonalára, a „gondom” azonban az, hogy annyi gondolat jut eszembe, hogy azt pár sorban nehéz lenne összefoglalnom.

Elővettem fotókat, szeretek fotókat nézni, fotókban gondolkodni és fotókhoz illetve azok köré írni. És itt van ez a 22 éve Székely Sándor által elkapott pillanat Árkosról például. Ott ülünk az asztal körül mi, suhancok. Drága megboldogult Csillag tanár úr, a földrajztanárunk úgy jellemezte volna ezt, ha látja, hogy úgy ülünk, mint ama emancipált „vaddisznók a kávéházban”. Manapság már nem mondanak ilyent a tanárok, mert a szülők beperelnék. Nem is nagyon tudják meg a suhancok soha, mikor voltak vadmalacok…

Szóval ott ültünk felkönyökölve Gergely Edit, Laczkó Vass Robi és a jó Várió, Váry O. Péter – s még sokan mások, jóféle emberek, és ittuk CséGé mester szavait. Nem tudom, nekik akkor mit jelentett, s mit jelent innen most visszatekintve az Előszoba pályázat, Árkos, és azok a mesés órák a díjkiosztón 1994 forró nyarán. De nekem mindent jelentett akkor. Nem azért, mert díjaztak, hanem mert először került valaki, aki elismerte s ezzel támogatta írással kapcsolatos törekvéseimet. Nem tudom, mennyibe hagyok nyomot akárhol is, mások lelkében vagy blogokon, honlapokon, megsárgult újságoldalakon, de a magam számára meghatározó lett. Életem legfontosabb kincse az írás. Ezt kaptam én Gábortól. És nem győzöm eleget köszönni neki.

Cseke Gábort én zsenge koromból ismertem, mert a gyermekkori regényében sok helyütt magamra s a magam boldog gyermekkorára ismertem. Az árkosi találkozó után aztán többször megfordultam a bukaresti szerkesztőségben, néha csak azért, hogy egy pillanatra megöleljem. Gabival találkoznom mindig mesés élmény. És amikor Bukarest nyüzsgéséből a Hargita tövébe vonult dolgos nyugdíjas éveit élvezni, Csíkszeredába is sokszor bekukkantottam s megteszem mostanság is, ha éppen arra visz az utam.

Soha nem értettem, honnan van energiája, türelme és a végtelen kitartása a sokirányú és kitartó munkához, kutatásokhoz. Csodálattal figyeltem mindig is munkabírását, azt a végtelen kíváncsiságot, amivel mindenhez nyúlt, ami kezébe akadt.
Kívánom, hogy sokáig látogathassam még, s találjam erőben, egészségben, a rá jellemző munkakedvvel, kíváncsisággal, és jó hangulatban.
Drága Mester, az Isten éltessen nekünk sokáig!

 

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ
Világom, szerelmem*

 

Délen szökőár, nyugaton tűz,
Világunk harca lelkünkbe tűz.

Gyereket öl az új Médea.
Hírekkel telít a média,

A félholdnak irgalmat kiszab,
S nem száraz még a vörösiszap.

Kiürült a jel, a kép, a hang,
S hiába szól délben a harang.

Jogvédő hévvel oltsuk harcunk?
S ha megütnek, tartsuk az arcunk?

Míg hazánk s Európa egén
Dögkeselyű köröz (a szegény),

Gyulladt szívünk nem nézi senki –
Hogy lássák, tépjük nekik most ki?

Ha bent pusztít özönvíz-bánat.
Nem fájhat már, csak píszí-adat?

Míg okostévémet szerelem,
Elég a halál s a szerelem,

Kihuny szememben is a világ,
S bombahírből gyullad új világ.
________________________
* Cseke Gábor Szerelmem, világom című verse kapcsán

2016. július

 

DEBRECZENI ÉVA
A te parkod
(Cseke Gábornak)

 

magadat építed kőkemény harcban
bokrok és fák közt csodálatos parkban
hol hordókból isznak majd rá fölállnak
képzelt legények koldusok bajtársak
hogy elmondják miként egyes kortársak
járókelőnek parkőrnek portásnak
az igazat rosszat elképzelt szókat
a szép a fájó a hamiskás jókat
s ha nem volnál te benne ki lenne ott
aki összetartsa ezt a nagy parkot?
saját falad vagy mely szívünkbe markol
versekkel minden érzést körbeparkol
ami fontos vagy ami már elhullott
enyém tiéd miénk a sohanemvolt
szivárványkapuja érinthetetlen
ha egyszer is látod felejthetetlen
lelked fölfelé tör ujjad tintakék
magasba kapaszkodsz fénylőn mint az ég.
Szatmárnémeti, 2010. július 25.

 

DEMÉNY PÉTER
Elő a félhomályból
Cseke Gábor 75. születésnapjára

 

Szerelem nélkül nem megy ez, tehát mindig mást és mást szeretek – szól egy Neoton-szám. Régóta figyelem Cseke Gábor “életét és munkásságát”, és azt hiszem, ez az egyik legszebb meghatározása. Nem akarom túlfeszíteni a párhuzamot, de a lány ott a Place Pigalle-on is dolgozik, és enélkül távolról sem olyan érdekes az egész. Fordítás, szerkesztés, szerzők rugdosása, levelek írása, emlékiratok (a Jelentések magamról kiadásakor ismerkedtünk meg) – ez mind Gábor, és még mi minden!

Egy ember, aki normális maradt, holott a fővárost hagyta el a kisvárosért, a reflektorfényt a virtuális figyelemért. Egy ember, aki napilapos korából megőrizte a gyorsaságot, a megbízhatóságot és a kommunikációs készséget. Ül a félhomályban, és amikor úgy érzi, elő kell jönnie onnan, egyetlenegyet lép előre. De már lép is vissza. Azok közé az emberek közé tartozik (kevesen vannak), akik az ügyet fontosabbnak érzik, mint magukat. Isten éltessen, Gábor!

 

ELEKES FERENC:
A kocka tökéletességéről

         A 75 éves Cseke Gábornak

 

Irodalommal foglalkozó szövegekben sokszor olvashatjuk, hogy mindannyian Gogol köpönyege alól bújtunk ki. Még akkor is használjuk ezt a tömör képet, ha tudjuk, ennek semmi köze nincs már a korabeli jelentéséhez, valami mást szeretnénk véle kifejezni. Úgy érzem, avval a köpönyeggel zsonglőrködi is lehet, mondhatnám azt, sokan vannak az erdélyi magyar irodalomban, akik pedig a Cseke köpönyege alá húzódtak. Egyszerűen azért, mert ott találtak segítséget és menedéket, ha bajban voltak, vagy nem tudtak eligazodni az életben.
Kezdő irodalmárok több nemzedékét segítette Cseke Gábor az ő önzetlen tanácsaival, végtelen türelmével, észrevételeivel. Ezt tagadni ma már nem lehet.
Bukaresti, közös szállásunkon ismertem meg őt, a hatvanas években. Verset írt éppen, éjfél közelgett, néhányan elindultunk a kocsmák felé, mondtam, gyere velünk, Gábor, azt válaszolta, neki most nincs ideje.
És csakugyan, a közösen eltöltött sok esztendő alatt Csekének kocsmázásra – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, soha nem volt ideje. Cseke állandóan írt valamit. Verset, riportot, mindent, ami kellett. Bezzeg, mi, a bohém lelkek irigykedve néztük az örökösen elfoglalt embert, főként a szerkesztőt, akinek volt türelme, kitartása, talán kedve is ahhoz, hogy mások írásait gyomlálja, javítgassa, szemrehányás nélkül.

Most itt van előttem az első könyve, ezzel az ajánlással:”Frici barátomnak, olyan gondolatokkal, mint egyszer éjjel a csíki állomáson.”

Ezek a sorok 1967 augusztus 20-án íródtak, fogalmam sincs milyen gondolataink voltak azon az éjjelen, csak azt tudom, valahányszor találkoztunk, mindig azon törtük a fejünket, mit és hogyan írjunk a lapunkba, az Ifjúmunkásba.
Aztán egy napon szétszóródott a társaság, ki erre, ki arra. Ő a hideg Csíkszeredában kötött ki, én a távolságtartó Marosvásárhelyen.
Sokáig nem tartottuk egymással a kapcsolatot, ő beásta magát a városi könyvtárba, a lakásába, én pedig a világot jártam, mindenünnen menekülve.

A sors,– amit balsorsnak is nevezhetnék,– úgy hozta, nehéz műtéten estem át, s a lábadozás idején eszembe jutott Cseke Gábor.
Nem volt véle semmi tervem, csak fölhívtam telefonon, viccelődve. Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha jól viselkedik, elmesélem a vesémet, a szívemet, a májamat, a nagy műtétemet. Erre ő azt válaszolta, írj le mindent, Frici, a vesédet, a szívedet, a májadat, mindent, amit akarsz, de legyenek olvasható mondatok belőle. Én pedig megfogadtam a tanácsát, úgy két-három év leforgása alatt megírtam öt-hat könyvet. Ő pedig elhelyezte könyveimet a Magyar Elektronikus Könyvtárban, valamint a Káfé Főnix internetes portál oldalain, később a nagyszerű ember, Szabó Zoltán által szerkesztett kecskeméti Huszadik Században is.
Hosszú hallgatás után,– négy kötettel a hátam mögött–, így lettem olyan tollforgatóvá, akinek nem csak írásai, de olvasó tábora is keletezett. Majdnem a semmiből. Azért mondom ezt, mert évtizedek teltek el az életemből úgy, hogy ha írtam is valamit, nem küldtem el semmit szerkesztőségeknek, kiadóknak, barátoknak, ismerősöknek. Csak Csekének. Csak neki.

Sokszor szerettem volna elmondani Cseke Gábornak egy számomra érdekes történetet, de eleddig meg sem említettem. Az volt az érzésem, már ott a közös szállásunkon, hogy ez a Cseke túlságosan tökéletes ember. Mindent pontosan elvégez amivel megbízzák, semmi hibát nem találni benne.
Volt egy időszak, amikor főleg azért jártam kocsmába, mert ott találkozhattam, beszélgethettem Nichita Stănescu költővel, aki a jó italokat soha nem vetette meg. De nem is az italok, inkább a filozófiai elmélkedések vonzottak az ő társaságába, legtöbbször Hegel volt terítéken.

Például az, hogy jó-e, ha valami tökéletes.

Az italozó társaságban némelyek azt mondták, ami tökéletes, az vonzza az emberi képzeletet, tehát tökéletességre kell törekednünk, ha valamit alkotni szeretnénk.  Stănescu valósággal kikelt a tökéletességre törekvőkkel szemben, számtalan példát hozott fel véleményük ellen.
Az egyik érve ez volt: „A tökéletességnek semmi köze nincs a művészethez. Ha csinálsz egy tökéletes kockát, az egyik sarkából le kell törni egy darabkát, hogy mindenki csodálkozzék, miért nem tökéletes az a kocka. Milyen tökéletes volna, ha nem lenne összetörve az egyik sarka!  Márpedig ha tökéletes lenne, senki észre sem venné.”

Stănescu ezt az eszmefuttatását évekkel később ki is fejtette egy véle készült intejúban:„Perfecţiunea nu are de a face cu arta. După ce faci un cub perfect, trebuie să-i zdrobeşti un colţ, ca să se mire toţi de ce nu e perfect acel cub. Ce perfect ar fi el dacă nu ar avea zdrobit un colţ! Căci dacă el ar fi perfect,nimeni nu l-ar băga în seamă”

Ezt a történetet most említem meg az immár hetvenöt éves Cseke Gábornak, főképpen azért, hogy lássa, azokat a régi időket még nem felejtettem el egészen, sőt, a magunk tökéletességéről is volt némi fogalmunk, mert mi is kitörtünk egy-egy darabkát életünk kockájából, ne legyünk annyira épek és simák, hogy észre se vegyen senki ezen a világon.

FEHÉR ILLÉS fordítása

http://mek.oszk.hu/07900/07983/07983.htm#16

Cseke Gábor Körpecsét – Okrugli žigKörpecsétnéhányszor már-már örökre elbúcsúztam
életemtől azt hittem vége ebből kiszállok
aztán este valahogy mégis elaludtam
magam gyűlölve hajtogattam: még várok
pedig semmi se változott a mocsár szaga
tovább facsarta orrom a napok is rámrohadtak
már csak a megszokás vetett haza
csupa szorongás fetrengés görcs és légszomj
elegye volt a legtöbb éjszaka
életem filmjét játszottam volna vissza
kivágni azt mi benne árulás és gyalázat
de sehol se leltem megfelelő ollót
pedig hányszor felforgattam érte a házat
a filmszalagot így muszáj elfogadni
gyáva szívem körpecsétje rajta:
ezt már csak szerteszaggatni lehetne
de jobb ha az ember míg él bevallja

Okrugli žigpar puta sam se već skoro zavek oprostio
od mog života odlazio verujući da je kraj
ali uveče nekako sam ipak zaspao
mrzeći sebe ponavljao: još čekam
mada ništa se nije promenilo vonj blata
dalje mi nos iritirao i dani su istruli
samo me je navika vodila doma
većina noći bila je pusta mešavina
straha valjanja grča i nedostatka vazduha
film svog života bi unazad vrtio
te isekao to što je izdaja i pogrda
ali pogodne makaze nisam našao
a koliko puta sam kuću prevrnuo
traka ovako mora biti prihvaćena
sa okruglim žigom mog jadnog srca:
to bi se moglo samo rastrgati
ali bolje je ako čovek dok živi prizna

Prevod: Fehér Illés

GERGELY TAMÁS: Levél Gabinak

 

Személyes hangú levelet küldök Gabinak, hova is…Csíkszeredába? Vagy Kolozsvárra? (Visszatér szülõföldjére, mint a pisztráng, aki hetvenöt éves?) Vagy: mint szokás, az Internetre bízva – köszönet, kedves Hotmail meg Gmail, hogy a levelezésünk lehetõvé teszed!
Kedves Gabi, mondanám, írnám, de rájövök, hogy itt valami nem stimmel. Ha számolok, ha összevetem, mennyi minden jelenik meg a Cseke Gábor név alatt illetve felett, világossá válik számomra, hogy ez nem egy ember munkája, hogy õ – többen van-nak. Hiszen egy embernyi munka, gondolom, kezdem érezni magam is, hogy negyvenöt után egyáltalán létezünk, már a gondolataink lehúznak, egy egész ember kell a versíráshoz is, ki tudja, hány a fordításhoz – mert mindenik költõ, ugye külön személyiség, a mûfordító mást sem csinál, minthogy magát fordítja le, még inkább ki egy másikra. És akkor arról még nem beszéltem, hogy az egyik Csekegabi gyûjti is ezeket a verseket, egy harmadik kiteszi a világhálóra, egy negyedik blogot vezet, egy ötödik unokát, még ha csak gondolatban is… és így tovább és így tovább.
És a huszadik egészen közel áll hozzám, hozzánk, akik ezeket a sorokat olvassák: Cseke Gabi a négyzeten a Káfét szerkeszti. Elõször is kibõvítette, féltucat szerzõ mûhelyébõl irodalmi lapot csinált, irodalmi-mûvészeti figyelõt, a fotómûvészetet felpártoló énjével összedolgozva fényképészeti napilapot kreált, antológiát szerkesztett. Közben megírta elõdjének, az újságíró-fõszerkesztõnek a memoárját, értekezett a románra való mûfordítás nehézségeirõl, újabban egy érdekes generáció portréját rajzolta meg… Szóval engem nem vertek át, Csekegabiék, de mert nem tudom, melyiketeknek marad ideje még évet is tölteni, ünnepelni, kívánok mindenikötöknek erõt, egészséget! Friss ihletet, még több Hyde parkot, vagyunk mink itt egy páran, remélem, nem csak hogy többes számban beszélek, akik szerettük.

 

KENÉZ FERENC
Az “Élet-átiratok” ciklusból
Lámpások dícsérete
(A hetvenöt éves Cseke Gábornak)

 

Amikor én csiga voltam,
egész napon át loholtam,
amikor oroszlán voltam,
nap mint nap bepánikoltam,
voltam teve dupla púppal,
(volt is gondom úttal-kúttal)
voltam talán jégtörő is,
jégtörő, ki égtörő is,
omlasztottam hitet, havat,
alattam tán föld se maradt,
szálltam hát, ki tudja merre,
ó, lelkek Mount Everest-je,
aztán mégis földet értem,
kiváltság ez, bár nem érdem,
földet értem, teli a bolt,
bár nem pláza, vidéki bolt,
fényben aztán ez nem ázik,
ám benn semmi nem hiányzik,
tán még sok is benne a polc,
itt még a héttörpe is nyolc,
(egy lámpással több van nekem!)
megtépdestem lelkem s múltam,
új szelekben megtisztultam –
csak most, hogy már oly sok a volt,
most látom, hogy mily sokba volt,
de a boltom be nem zárom,
foltozgatom téli zsákom,
hogy mi megvolt, szét ne hulljon,
fújjon a szél, fújjon, fújjon!
Lámpám gyújtom, újragyújtom.

 

KEREKES TAMÁS
Kedves Gábor!

Születésnapod alkalmával kívánok Neked sok szerencsét, hitet, buzgalmat és szerencsét, de elsősorban kifogástalan egészséget. Meghökkentő munkabírásod lenyűgöz.

 

KESZTHELYI GYÖRGY:
Ösztönből is kalapot emelek
Cseke Gábor születésnapjára

 

Be kell vallanom: kérdezősködnék.
Nem vagyok ifjú, sem szorgos munkás,
levelet hullatok, szívem mint azték
véráldozaté – még dobog egy rejtett kegyhelyen.
Semmitmondó ügyfélként álldogálok itt,
magamban beszélek a váróteremben:
az idő nem bölcs, csak időnként tanít.
Hát a retorikus, korhű nemzedék…?
A bozontos erdőben látjuk-e még a fényt?
Minden kérdésem kockázat, szerencsejáték,
jelbeszéd, mert jégtömbök szakadnak
ki belőlem, akár az Északi Sark irdatlan birtokából.

(Éjfélkor szószékről prédikálok fürdőköpenyben,
vagy test nélkül, lelketlenül.
Senki sem figyel, miseborokban üdvözülnek,
lámpát gyújtok, imák rejtőznek átkaimban,
keservet hallgatok, szabvány- vitákat,
vagy éppen vulgáris ordítást. Az utca hangjait.
Megkeresztelem az útmenti fákat,
benzingőzben, szentségtörésben.)

– Eszembe jut, réges-rég tőled érdeklődtem,
félénken, mint egy szakképzetlen segéd:
vajon merre lehet az eltévedt ember?
… mert eltűnt. Csak egy barna madár maradt.
Üzented: keressem füstös falak között,
ahol a kaszáspókok gangon különcködnek,
Gellért meg unottan megcsömörlött
s feltalyigázott a fellegekbe.

Megtaláltam végül, mint elhajított
bogáncs a székely ködmönt,
megroskadt évek hangjával rámköszönt,
majd néhány percig hahotázott a neves épület
kisebb vagy nagyobb szobájában.
Ez volt a gyermeki rálátás komikus hatása.

Miért is mindez? Hát persze – szócséplés, halandzsa…
az üzletkötő, csökönyös téridő
átver, de ezt-azt hátrahagy.
Vagyonunk gyűrött asztalterítő,
gépolaj, töltőtoll, hagymaszag.
Azt hiszem, ez itt a cél és a szándék,
a szűkös és csöndes hagyaték – a többi a másé.
Érd be kevéssel: parlagfű, maszlag,
teleírt füzetoldalak – ezt ne feledd:
– a lángok, a parazsak értéke felbecsülhetetlen –

Nem szoktam kertelni. Elevenbe vág
a gyatrák dícsfénye, nagyzolása
– rosszarcú társaság –
szaporodnak, mint a rákos sejtek,
töröm a fejem. Ki kinek a mása?
Ha kérdezel, miért nem felelnek?
Miért kerülgetnek, zárnak kalodába?

A szélhámos kókler, a nyegle ficsúr
szertelen gondviselése nyomon követ.
Nem avatják szentté,
mégis benne fészkel megannyi tetves isten,
dícsőitett szerepét játssza szüntelen,
folyton csak köpködi, hajigálja
a napraforgómagot s a legelső követ.

Egyetlenegyszer láttalak hús-vér életemben,
ezért képzelődöm: Csíkban a nyár is hófehér,
és talán örökéletű. Végtelen.
Az a kár, hogy éjszakák jönnek. Rossz jel –
sejtem én, a gyalogos különc,
a bizalmatlan, kopár végeken.

Hagyjuk a mendemondát! Jöjjön, kocsmárosné!
Nem az a nap ez, amelyen fekete alapra
szürke tájképet illik festeni.
Elképzellek itt, vagy magamat ott,
muzsikaszót hallok, agyagkorsóból
csurranhatna a vörös vagy a fehér
félédes gondtalanság.
De képtelenség az előrelátás,
titok a holnap, az előrejelzés
szerint sem garantált,
hogy kitart a strandszezon – egyik-másik
izületemben áldatlan porfelhő sajog,
míg az öltözőkben hosszú combok
önzetlen bőséget adakoznak.
Tudod-e, Gabi, mi ez a beteg mámor?
Éjjel még élek, déltájt tán meghalok,
nem merengek elmúlásomon.
Igénytelen, érzékeny ösztönöm
most ismét kalapot emel. Üdvözöl. Rádköszön.

2016. július 21.

 

LÁNG ESZTER
Rakni a tüzet
(Cseke Gábor születésnapjára)

 

mogyoróbokrok közt bujkál az út
kénszagú borvízforrás bugyog
vöröslő kövek alól
havaseső verdesi a falat
az ablaküvegen ág kotorász
köd üli meg a vidéket
a mesternek egyetlen gondja a tűz
ki ne aludjon estére
rakja a fát a kályhába
teavíz forr a platnin
dzsem kerül s kenyér az asztalra
csillog az ablak a jégtől
álmosan pislog a vendég
két cserge lesz takarója
megdermednek a gondolatok
csak a tűz csak a tűz ami fontos
rakni a kályhát rogyásig
lobogjon az éltető láng

2016. július 19.

 

PERISZKÓP PÁL
Vándor a szerpentinen

A 75 éves Bakter Bálintnak

 

Legyen az az őrház, bárhol a térben-
időben, Bukarest múlt, van Szereda,
csütörtököt nem mond, az tartja ébren
a lelket, ha önmagának feladat.

Már nem musz-teendő – örömzene:
könyvben, írásban létezni szabadon,
rutinmalom helyett, hol konok szemmel
néz fénytelen a lélekölő vadon.

Van tebenned az a pezsgő nyugodtság,
mit bölcsességgel töltöttek az évek,
mint ki fölös kört oly sokat futott már,
hogy most helyből megvan neki a lényeg.

Ilyen éveket még, jó Bálint bátyám,
erőt, derűt a kellő folytatáshoz:
állni csenddel a zajló életvártán,
s úgy fogadni, mit bent a kintből áthoz.

2016. július 29., Sepsiszentgyörgy

PUSZTAI IRINA: A költő

 

 

A Pusztai&Pusztai páros zenés köszöntője:
https://www.youtube.com/watch?v=_Fi_wrlQF8s

 

 

PUSZTAI PÉTER

 

SOMORCIK SZ. ROZÁLIA : Piros ász

 

Férfivel levelezni izgalmas dolog, főleg olyannal, akiről nem tudom, hogy hogy néz ki. Elképzelem a szavaiból, hogy milyen lehet. Először csak valami belsőt látok, körülöttem köd, mintha én néznék ki az ő fejéből, és végignézném magam az ő szemével, ami tulajdonképpen az enyém.
A mailekben a név melletti ablakocska halványkék, benne bianco fej.
Egy-két levél után ugyanide egy valódi fej kerül.
Na, mondom hangosan, nem semmi.

Rögtön beképzelem magamnak, hogy miattam tette, mert tetszem neki.
Nekem egy pózolós fotóm van a nevem mellett. A „Lány gyönggyel” című festményt utánozza, tiszta giccs, de hány nőnek van ilyen képe: állok az ajtónak támaszkodva és a falon lévő kékkeretes tükörben látszik a hajpántos profilom. Épp csak a gyöngy hiányzik a fülemből.
Mikor levelezni kezdtünk, mintha kómából ébredtem volna, olyan volt ez az időszak. Még ha egy kukás mosolygott volna rám, abba is szerelmes lettem volna rögtön.
Na, ezt nem azért mondom, hogy itt hasonlítgassak, csak ecsetelni akarom azokat a napokat, közvetlen az ébredésem után. Például kimentem az erdőbe és olyan erős szerelmi vágyat éreztem a látványtól is, hogy erdei koboldokkal is szeretkeztem volna.

Persze a fej ezt nem tudja. Igyekszek jól nevelt lenni, már amennyire ezt megtanultam.
Markáns, karakteres, zárkózottságot, távolságtartást kivetítő arc. Bajuszt visel.
Nem tetszenek igazán a bajuszos férfiak, nem vonzanak, inkább a szakállasak az én piros ászaim, de ez a fej tetszik, mert levelezik velem, tetszem neki, miért is nem tetszenék, hisz szép vagyok, magas, vékony. Ő ezt nem tudja, de talán ő is fantáziál.
Nem akarok szeretkezni vele, erre nem is gondolok, de a szavak erotikusak, főleg, ahogy legszófukarabban visszaírja: ezen még dolgozzon.
Tele vagyok emóciókkal, nem értem őt, azt gondolom az érzelmek telített asztala mellett ülve, amit érzek és leírom, az jó.

Ő visszaküldi a következővel: majd érezni fogja.
Dühömben egyszer csúnyát válaszolok, hogy provokáljam, hogy harc közben vegyen észre.
Vannak ilyenek filmekben: veszekednek gyűlölettel, a férfi leteperi a nőt, vagy fordítva, aztán jön az „összesimulás”.
Szavakkal ezt hogy lehet? Lehet! Nálam igen. Eszetlen vagyok, hisz’ olyan sokáig halott voltam, most meg itt vagyok, kutya bajom testileg, sőt írok!
Szavakkal akarok szerelmeskedni, szavaim legyenek az érintések, a csókok.
Hallgat egy-két napot. Gondolkodik.

Na, mi lesz? Lesz szeretkezés?
Tudom, hogy rajtam a sor, vért izzadok, hogy megcsináljam a szavakat, hogy tetszem neki.
Visszajön a válasz, néz rám azokkal a magabiztos szemeivel.
Felugrok a géptől, iszok egy kortyot, még rá is gyújtanék, ha cigiznék, sikítok egy nagyot, hajnali négykor.
Látom, hogy kelet felől már nyitják az égen az ablakot, engedik a fényt, óvatosan, nehogy megvakuljon ez a sok hülye, főleg én.

GERGELY TAMÁS: A “fotós” Gabinak

(Az összeállítás B. Tomos Hajnal és Gergely Tamás munkája. Elnézést kérünk Cseke Gabi azon barátaitól, akiket mailcím hiányában nem tudtunk elérni. Aki utólag akar beszállni a köszöntõk kórusába, külje szövegét/képét erre a címre: gergely90@hotmail.com)

***************************************************************

Fülöp Kálmán a Vár-lakban

Fülöp Kálmán

Kőbe vésett szeretet – avagy két könyv, egy ember. A kánikula alábbhagyott, és a szép, verőfényes július 19-i délutánon igencsak kedvezőek  voltak a feltételek egy újabb baráti találkozóra. Kedei Zoltán festőművész Marosvásárhely-várbeli műterme színvonalas irodalmi délutánnak adott otthont. Ezúttal Fülöp Kálmán, Nagykenden élő költő volt a főszereplő. A szerző két könyvét mutatták be: tavaly ősszel jelent meg a sorban a negyedik, Harmatcsepp a fény porában című, idén májusban az ötödik, a  Kőbe vésett pillanat című kötete, mindkettő a marosvásárhelyi Kreatív Kiadó gondozásában. A szerzőt elkísérték a balavásári önkormányzat vezetői: Sagyebó István polgármester és Koncz Csaba alpolgármester. A kendiek büszkék arra, hogy költő él a szülőfaluban, és támogatják könyvei megjelenését. A kettős kötetbemutatót  anya és lánya: Kilyén Ilka Ritziu Ilka Krisztina színművészek nyitották  meg, a a versek tolmácsolásával mintegy utat nyitva a költő világához. A műterembeli festmények csak fokozták a hatást, kellemesen átadtuk magunkat a poézis varázserejének. A versek elhangzását követően Doszlop Lídia Naómi lírai hangvételű méltatása következett. Idézte Fülöp Kálmánnak a Népújság szerkesztőségéhez küldött, 2006-ban kelt levelét: „Kétkezi munkával keresem kenyerem… írni későn kezdtem. 1993-ban hozott össze a sorsom Bölöni Domokossal, ő biztatott, egyengette utamat a nyilvánosság felé. Kötetemet is ő szerkesztette, címe Egyedül a parton, és Kedei Zoltán festőművész rajzaival jelent meg”. Megtudtuk, hogy szoros barátság fűzi Bölönihez, aki további köteteinek is gondozója.Fülöp Kálmán egyenes gerincű, mélyen istenfélő ember, aki vállaja önnmagát, gondolatait. Verseinek tiszta a hangzása, kerüli a hamis csillogást, az összhatás megnyugtató. Néha elfogja a kétség, vivódik: alkalmasságát keresi a világban. Tétovázása pillanatnyi, hiszen tudva tudja: nem alkalmi időtöltés a tollforgatás, és őneki is helyen van a poéták asztalánál.Fülöp Kálmán megérkezett, bizonyítja a Kőbe vésett pillanat. Bár a világ megváltozott, „mostanában más arcát/ mutatja a színdús szivárvány”, mégsem szűnik meg bízni egy új, fehér lappal indítható holnap ígéretében. Nehéz pályát kapott örökül Teremtőjétől. Hűsége urához, népéhez, bibliás hite, népi gyökeressége emlékezetünkbe véshető lírában kristályosodik kötetekké. Rokonszenves, kedvelhető költő – zárta gondolatait Doszlop Lídia Naómi.Fülöp Kálmán örömmel nyugtázta: verseit igénylik, a közönség hálás. Czegő Zoltán értékelése az Erdőszentgyörgyi Figyelő friss számában jelent meg, ebben írta: „Fülöp Kálmán olyan lírai világot teremt, amelyben semmi sem idegen az olvasó számára, hiszen ott minden igaz és semmi sem álságos. (…) Az égiekkel is tud tárgyalni, mindent a jóság, a tiszta emberi szolgálatába állítani. Istenes meg szerelmes fohászai belengik, s nem álságos girlandokkal, ezt a költészetet. Ha Dávid s a Dávidok indíttatása nem lenne áldozatos, kockázatos, haszontalan lenne az a parittya. Fülöp Kálmánunk jó kötelékben és jó meggyőződéssel formálja terveit ’titkos bánya mélyében’, a homo barbaricus fékezésére és a maga szűkebb-tágabb, szép közössége javára. Küzdelemnek és eligazításnak ez bizony nem kevés.”Örömmel jövünk el minden alkalommal Kedei Zoltán műtermébe. Hiszen a Vár-lak: lélekikötő.

Gálfalvi Dilna

Doszlop Lídia Naómi és Fülöp Kálmán

Lemondás és fölvállalás

Fülöp Kálmán költészetéről

Mintha beleavatkoznék az utókor dolgába, úgy érzem ilyenkor magam. Mert hiszen ki a megmondhatója, miféle sors vár egy elkötelezett lírikusra a jövendőben?! Önjelölt kritikusok voltak és talán még lesznek holnap is; föltüremkednek már-már szemünk előtt pártpolitikai megfontolások, és azok nyomán, azok anyagi igényei szerint a szellem emberei lepusztulva, lepusztítva lelik magukat, hiszen nem az önzetlen kultúra vigyázza s tereli alkotók földi és örökségi emlékeit.Megnyugtató is lehet egy szellemi köztársaság saját törvényei szerint teremteni írásmőveket a jelen és az utókor emberének gyönyörőségére és okulására. Természetesen nem úgy, hogy szakadatlan az utókorra kacsingatva teremtenénk. Fülöp Kálmán költő meglelte a maga koordinátáit, a maga dimenzióiban lelt vackot és abban, abból másokat is eligazít a földi világban.Különös költő, anélkül, hogy vadászná a különöset a maga gyönyörűségére. Az émelygős, riogató lenne.Alkotó számára fél győzelem, ha sajátosat teremt. És teljes veszteség, ha önmagáért vadássza a sajátosat.Fülöp Kálmán olyan lírai világot teremt, amelyben semmi sem idegen az olvasó számára, hiszen ott minden igaz és semmi sem álságos.Sikerült elkerülnie az önmutogatás végveszélyét; mert hiszen az a tartás legalább annyira önveszélyes, mint az utánzás. És ha már óvok mindenkit a nagyok, a kigömbölyödöttek utánzásától, mégis – a nagy Adytól csippentek sornyi igazságot:„ Én voltam úr. A vers csak cifra szolga.”Az egyén úr voltának kiteljesedése abszolút közege lehet egy közösség érdekében végzett és végzendő teremtésnek. És akkor haszonnal voltunk egy nemzet, egy közösség javára. Erőteljes lírikus mondhatja el emelt fıvel, hogy „Lucifer is engem magol”. A gonoszságot is kenterbe verni! – Fülöp Kálmán az égiekkel is tud tárgyalni, mindent a jóság, a tiszta emberi szolgálatába állítani. Istenes meg szerelmes fohászai belengik, s nem álságos girlandokkal, ezt a költészetet. Ha Dávid s a Dávidok indíttatása nem lenne áldozatos, kockázatos, haszontalan lenne az a parittya. Fülöp Kálmánunk jó kötelékben és jó meggyőződéssel formálja terveit „titkos bánya mélyében”, a homo barbaricus fékezésére és a maga szűkebb-tágabb, szép közössége javára.Küzdelemnek és eligazításnak ez bizony nem kevés.

Czegő Zoltán

(Forrás: Erdőszentgyörgyi Figyelő 161. szám, 2016 június – július)

***

Fülöp Kálmán versei

Te ura vagy…

Az idő
bársonyán
elsiklanak az
az apró
mindennapok
s a történések
a semmibe fúlnak
te ura vagy
az alkonyok tüzének
s az elképzelt
de soha nem járt  útnak.

Emlékezés

Messze kiestem
a szavakon
túli létből
fán rekedt
keserű
életem.
Gyökerek, ágak
levelek, ti vagytok
derék tanúim –
felsebzett lelkem,
tenyerem.

Kőbe vésett pillanat

Hajlott hátú
hegyek zuhannak
a szeplőtlen völgybe
s tiszta patakok
kristálycsobogásában
tintafoltot szapul
a birka orrú szél –
dús havak
gyolcs-tisztaságán
a kőbe vésett pillanat
fakó üzenetét
menekíti sima
lapokra némaságom…

Egy új ősz küszöbén

A vetések arcát
rég elmosta
az idő, és
szél sem harangoz
az áporodott
tarlók homlokán.
Szikkadt földből
nő ki az ősz,
mint szemedből
a ragyogás
tiszta varázsa,
amely lebénít,
s ebben a lázban
lángra lobbannak
a tarlók s
megszépülnek
a vizek, amint
kezedből
kirepül a nyár.

Fülöp Kálmán, Kilyén Ilka és Doszlop Lídia Naómi

Fotózta: Donáth Nagy György

Összeállította: B.D.

 *************************************************************************

Vásárhelyi képeslap

Albert-Lőrincz Márton

Önszorgalmi jegyzőkönyvSzabad ritmusú versek2016Magyar Elektronikus Könyvtárhttp://mek.oszk.hu/15400/15425/15425.pdfA borítón Gergely Tamás A különc című fotója
Az összeállítás tartalma:

1. A szerkesztő ajánlása – Cseke Gábor
2. A szerző vallomása
3. Válogatás a kötetből
4. Életrajz
5. Hadnagy József recenziója

*****

A szerkesztő ajánlása

Úgy vettem kézhez ezt a verskötetet, hogy mondhatni nem ismertem szerzője költői arcát, vívódásait, kitartását, törekvéseit. Viszont megismertem a verseit. Tanulságos tapasztalat volt. Inkább olvastam, mint szerkesztettem. Elmerültem ebben a számomra eddig ismeretlen versvilágban, s figyeltem kötődéseit a magyar irodalomhoz, az elődökhöz, a példaképekhez, a pályatársakhoz. Őszinte kötet őszinte versei. legalábbis ezt sugallják az olvasónak. És azt hiszem, ez a lényeg. A vers keletkezhet füstből, porból és gyötrelemből, de mikor látjuk, akkor tűz és lobogás…

Cseke Gábor

2016. április 20.

A szerző vallomása

Én hármas gyökérzettel kapaszkodtam bele az életbe, és – Mikes Kelement parafrazálva – mindegyiket úgy megszerettem, hogy el nem felejthettem a többit. CSIKKARCFALVÁN, a levegő oxigénje áramlott a tüdőmbe az elmúlt évszázad dereka táján, itt ordítottam először a világra, még amikor semmit sem tudtam se róla, se magamról, és itt tanultam meg játékot játszani, és persze az anyanyelvet. 10 év az életemből. GYERGYÓSZENTMIKLÓSON az érzelmek oxigénje áramlott be a szívembe, itt találkoztam barátokkal és szerelmekkel, itt tanultam meg szeretni és gyűlölni. 15 év az életemből. MAROSVÁSÁRHELYEN a Vegyipari Kombinát füst-fertője áramlott sejtjeimbe, és itt megtanultam, hogy a kiszolgáltatottság és kitettség is lehet erőforrás, de amely végképp kialakította erdélyiség-érzésemet, ami,ugye, kicsit másabb magyar közérzet, mint a csonka magyarországi életérzés. Újabb 38 év.  Közben egyre inkább belesodródtam az élet sűrűjébe, és egyre többször vállaltam a játékot. Kosztolányi szép tartású játékértelmezése szerint akartam játszani, játszani, ahol lehetett, játszani, ahol kellett, játszani, ahol hagyták. A harcot nem a frontok élvonalában vívtam, inkább küzdelemként a hátországban, és ez elég magyarázat arra, hogy soha sem tüntettek ki. NEM TŰNTEM KI! Lírai szövegeket írtam, és írok. Elvégeztem egy-két iskolát, dolgoztam kétkezi és értelmiségi munkát, tanultam és tanítottam. Ma is ezt teszem. Én hiszékeny anyagból vétettem. Verset írtam, amikor reméltem, előre viszi a világot a vers. Petőfin, Vörösmartyn, József Attilán nevelkedtem, és nem hittem Hervaynak, akit szerettem: hogy semmim sincs, ami eleve adott, így aztán tapasztalnom kellett, hogy gondolataim, amint nekik is, védtelenül pattannak vissza a kor kiégett bádogfaláról: nincs küldetésem, nem verem a dobot.
***

Versek a kötetből (válogatás:

(Az ember beleköltözik)

„Állunk itt én és e titok.”
Walt Whitman

Így írok én. Önszorgalmi tény.
Behavaz.
Tények élnek a hó alatt.
Egyszer csak ruhát ölt fű, fa, és eljön a tavasz.
Az ember beleköltözik,
s bár nem kicsi,
a földről mindig lelépni készül,
ha némi kényszer űzi s némi érdek.
A kör nem zárul be, mint a lakat,
kulcsa van minden zárnak, amit bezárnak.
De „tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van”.
Önszorgalmi tény, csakhogy nélküled nincs gondolat,
s a szó is értelmetlen marad.
Fehér szakállamon megtörik a fény:
a boldogság csodálata még várat magára.

(Futókor)

Elfér a Föld a tenyeremben,
Magam alig férek meg benne.
A takarót, mely testem védi,
A futókor rólam letépi.
Nekem nem kell, ami a másé,
Anyanyelvem a legszebb káté.
Én mindig arról elmélkedem,
Romlott világnak minek kellek?
S a szó, mit jobbik énem bír ma,
Befogad-e? Vagy csak a sírhant?

(Bádogvilágban)

ars poetica
Bádogvilágban bádogemberek
ülik körül a szülőföldemet.
Közöttük egyre több az idegen.
Mondják, a Székelyföld, ahol
világra hozott jó anyám,
nem is létezik, nincs ilyen sehol.
Én hiszékeny anyagból vétettem.
Verset írtam, amikor reméltem,
előre viszi a világot a vers.
Petőfin, Vörösmartyn, József
Attilán nevelkedtem, és nem hittem
Hervaynak, akit szerettem, „hogy
semmim sincs, ami eleve adott”,
így aztán tapasztalnom kellett
hogy gondolataim, amint nekik is,
védtelenül pattannak vissza a
kor kiégett bádogfaláról: „nincs
küldetésem, nem verem a dobot”.

(Önszorgalmi jegyzőkönyv)

Gyanúsítottként hallgatták ki Selyem Antóniát és Kisné
Portik Irént – a januárban szervezett Wass Albertemlékest
szervezőit – hétfőn (február 25-én) a gyergyószentmiklósi ügyészségen.
Új Kelet, 2013. március 7., jegyzi Jánossy Aliz)
Alulírott, nevét elhallgatni kívánó kisvárosi, (nagyvárosi, nagyfalusi), bársonyszékmentes kultúrmunkás, (a thonet szék, amelyet használ, kopott utánzat, recseg a szegecs benne), kijelentem: szabadság készül felkiáltani (bekiáltani, átkiáltani,) a legközelebbi felolvasó esten.  Amit felolvasnak ma, Albert úr írta.  Ugyanakkor a szólás szabadsága felkiáltani (bekiáltani, átkiáltani).  Fel lehetne szusszanni, de jön a beidézés, a csírájában megölés. A demokrácia szabadsága a visszaélés, a megfélemlítés, a visszaeső bűnmegbánás. Jobb lenne lóháton nyeregben, kint a havason, kilátó közelben a fenyves ölén, szeretetben. Rád lesne a félénk őzgida, a futkosó róka, meg a sunyi ordas, a bocsait féltő visszavadított medve (pillanatra behúzódva egy bokor tövébe), és a röppenni kész cinke, vörösbegy, szarka, mátyásmadár, galambászhéja, és a rézkígyó, a gyík, a mókus, a béka, és a vipera és a vöröshangya, nyilván a kertlécen túl az avarban. Jobb lenne kapaszkodni fölfelé, nyaktörő ösvények hűsében a magasságos Istenszéke felé, Albert úr mellett, gyönyörködve, beszélgetve, iszákban elemózsiával, egy szavakkal tele néma könyvvel, vezetnének csobogó patakok, vadak puha nyomait követve a kék ég tükörében. Jöttem, nem futottam, mint a maratoni közkatona, láttam, latrok között ott volt AZ ISMERETLEN (szolga lehetett vagy tanító?), A PÉLDA, de senki sem törődött vele, és éreztem, a szabadságtól félnek a rettenthetetlenek, amiből arra következtettem, hogy ők is tudják, hogy közöttünk ott van AZ ISMERETLEN, de nem volt tüdőmben elég levegő kimondani, hogy győzni születtem.

(A költészet napjára)

Marosszentgyörgy, 2015 Lomb fakad a Somos-tető alatt,
a fákon, árnyak lengedeznek,
füzetben ákombákom,
hangjegyek kottákon,
pacsirta trilláz magason,
ahol még bírja legyecskék szárny-kitinje.
Tengernyi lim-lom fölött elhalad a Nap,
s haladtában sütkérezve, bronzbőrűvé égve,
s így maradva tudatosan s tehetetlen,
esőben s szélben,
hogy a fehérektől, a napra nem kitettektől
kellően legyen megkülönböztetve,
ki-ki maszkot cserélget, hogy vers legyen
(ha beleütközik a lét a késbe)
az asztalon.
Lomb fakad a Somos-tető alatt,
a fákon, árnyak lengedeznek,
s ahol még bírja legyecskék szárny-kitinje,
pacsirta trilláz magason,
hangjegyek kottákon,
füzetben ákombákom.

(Hódolat a nyelvhez)

egy költőhöz, aki a magyar nyelvre
bohócsipkát tesz és bohócorrot ragaszt

Én nem tudok úgy szólni,
ahogy nem tanultam.
Nem tudok rácifrázni,
unok rongyot rázni.
Nem tudom megcsonkolni.
Ne bántsd, a nyelv is érez!
Nem tudok véle trillázni,
(nem jó a bor ha édes).
Én nem tudok kirakatért
boltolni, adni-venni,
szatócsinas ruhába bújva
suttogva alkudozni,
élő szótagot megölni,
ha hosszabb lefaragni,
s beletoldani, ha nyúlfark
egy szótagot, egy hangot,
bár enyelegni tudnék véle,
annyira hű, s úgy szeretem.
Nyelvem kötésében a szó
nyílhegy, dárda, parittyakő,
és anyakéz is, simogató,
megdorgál, megfog és befog,
nem iga, engem támogat.
Édes börtönöm, nem bilincs,
kulcsa van, de zárva nincs.
Ha csonka lenne, mint a hon,
megérteném, hogy meg kell szülni,
de ép és szép, és birtokol,
nem szitál szét, mint Trianon.
A nyelv nem pitykés, kinőtt cucc,
mit átszabhat a labancízlés,
olyan, mint égen a Nap,
Keleten kel minden nap.

(Magyarba tetovált tájban)

Esztendő derekán, a nyáron, nagy tüzet gyújtottunk (volna) Budapesttől távol, mennyország s pokol között félúton, a Gyergyói havasokban, futóban, munka közé beszorítva, a Pisti, a Laci, a Tibor, és a Gábor, és persze, a feleségek, és én meg a párom, de hideg permet hullott az éjjel, és délben is dühöngött kéjjel a zápor. Hogy legyen, hogy flekken süljön a rácson? Futtassunk lángból ropogó, szikrázó, pattogó, surrogó, sercegő, sistergő, villámba öltöző tűzsárkányt a fára, és csináljunk tűzhelyet alája? (Perzselő hő bújhatna meg a hamu alatt a parázsban, s ráhordhatnánk még némi fát is, láng-látványnak s persze parázzsá égni). Mondom is: segítség kéne, barátaim, hordjatok szénnek való tavalyi csapot*, nem baj, ha vizes a kérge, és tűzgyújtósnak gezderjét** s hajlát***, legyen, amit tűzre dobni. De nem lobbant lángra a tűz.A nyelv kötőszövetén molyrágta lyukak szakították széjjel az ősi hálót, azértelmes, édes nyelváramlatot, tiszta vizet kínáló kutak mélykék szomját,égszínkék légi úton alig több mint 1 plusz 1 óra távolságban, Budapesttől egy keletre fekvő, székely-magyarba tetovált tájban.—

*száraz fenyőgally/
**száraz, tűzgyújtásra alkalmas vékony, száraz fenyőágacskák
***nyers zöld fenyőgally

(Persze nagy a világ)

Öcsi Quebecben egy informatikai cégnél dolgozna, nem hagyják az idegei. Kibírhatatlan a hosszú havazás, a hosszú éjszaka, a hosszú hallgatás, s a pszichológus is jól keres. Laci Budapesten egy banki osztályt vezet, pénzét Párizsban költi el. Pötyi egy Névtelen Városban madamme, megadja, ami a testnek kijár, házat bérel, autót lízingel, lefényképezi és hazaküldi. Géza Stockholmban doktorál, munkája jó pénzt csinál. Ma vagy post mortem diadal a dilemma. Asztalos Montrealban Karcsi, az ex börtönőr. A nyolcvanas években disszidált. Megöregedett, mióta mindenki kibabrál vele. Pityu bácsi a lutriban reménykedik, hazajönne szívesen, ha összejön, amint látható, roggyan a porc lábaiban. Zsolt filmet forgat Los Angelesben, engedik, szabadság van, ha pénzéből telik. Gyuri neveit cserélgeti Bécsben, ügynökként házal s szagolja a holt császár lábszagát. Eltűnt a százhatvan IQ-s Tibi a nagy pápai utcán, persze ez majdnem mindig így volt, amikor nagy volt a mellszélesség s kicsi a világ.  Sándor Tibetbe ment, János Göttingába, jaj az Istenért fel ne sorold, Vespucci után hányan… a fiam is. Történelmét írja egy kis nép, ahol lehet. Pakol, megy-jön, marad, közben átépítik, átfestik szülei házát, miközben köteles megtanulni a főnök tájnyelvét, vallásos énekeit, ünnepeit, étkezési szokásait, pezsgőnyelését, hogy mikor kell nyelni, lenyelni a békát.

(Agresszióban)

Búcsú Lászlóffy Csabától
„Lassan elszivárgok” írtad még a múltkor, mint a gyenge csermely, mely medrét keresi, víz a sóhajkompon, hidak alá búvó, aki bárhogy mélyül, örökké kevesli. Ahogy elszivárog a forrástól kezdve s férfiemberré lesz, sziklák testén törve, medret váj magának, (ez lesz a börtöne), bárka dagad rajta, magány marad benne. S amíg Jób a parton (ő is egymagában) elüldögélt ott, a víz folyását lesve, sodrásában fájt az idő fürge teste. Tebenned elégett Nagy Idő múlása: „víz vagyunk”, azt írtad, időnk sodrásában, medrünket mélyítve lecsorgunk, tengerbe.

(Úton vagy, hallod-e, mester?)

A magasvasúton kattog a vonat, zajt csap, a hosszú mondat elé begurul, látod-e még? Ráülhetsz, odaállhatsz, de „bárhová állsz, beleveszel”, ahogy fogy a levegőből az oxigén. Megírtad kétezer hatban, a szobádból hallgatva a várost. Ahogy belelát a tálba az asztalon a légy s lábszagot szimatol élvezettel a szőnyeg, a szavakból hosszú (hosszú?) mondatok szerelkeznek össze, mintha egymásba szeretve szeretkeznének. Élvezet! Lehet-e élvezni a múló időt? Csak egyes egyedül ezt lehet! A magasvasúton gyorsul a vonat, mint az idő folyása időd derekától, és a szavaknak egyre mélyebb lesz a tartalma, takarékoskodnak a levegővel, a gyorsulás eltéríti a tüdőlebenyek járat-repedéseitől. Az alveolusok szédülve zárnak össze. A forma törpék kertjébe menekül, pettyes légyölő galócák szabályos foltjaiba, Jancsi kalapjának zöldjébe, Juliska piros kendőjébe, sétáló csibészek cifrázó füttyébe, Csipkerózsika méregtövisébe s más női személyek szende szédítéseibe. Közben elbóbiskolsz magad is, kattogva halad a magasvasúton a vonat. Jön-e ébredés, az elsürgött percek feltámadása? Az évek percekké zsugorodva dörgölőznek hozzád a múlt-jövő valamelyik dimenziójában. Beengeded-e tüdőd áramába a jövőt, a nagy égésbe a reményt, a remény kondulásába a szerelmet, a szerelem bódulatába a betűvetést, hogy a szavakból hosszú mondatok szerelkezzenek össze. Csended versenyre kelni készül a magasvonat zakatolásával. Úton vagy, hallod-e?

2015. április 19.

(Szürke koccanás)

„A szürkét kihagyom a társalkodásból, mert hamis a fénye.”Kedei Zoltán
Barátom – kondul a szóharang,
nem szürke, színe esedékes,
nem mint a haragé, az szürke s érdes,
nem érdem s nem is érdemlem.
Undok szín a szürke, mert „hamis a fénye”,
s tényleg, mocskos a harag keveredése.
(Most Kedeit idéztem. Mindig közelebb
áll a barát érvelése:
ne ölts szürke szmokingot ingedre).
Összekoccanhatnak a vásznon a színek,
papíron a betűkből font rímek,
morzsák közt a hírek,
a harag s a mámor, a felhő s a zápor,
s mind kiterül, mint kiderül, elénk.
Hozzánk szólnak a betűk, megalkotnak.
Ellenük vétünk, ha semmit nem teszünk.
Beülni késztetnek egy rövid kávéra
a kávéházba, jó társalkodásra.
Az lenne jó, hogy ott legyen egy jó
társaság, emberi lények s szóharangom,
s hogy legyen elég időm arra,
hogy kávém elfogyasszam.
Haragod tárgya az, amit leírtam,
nem konkrétan ez vagy az, úgy általában,
ami kipattan, ami bennem fakad,
kabáttalan, mint az eliramló óra.

(Vásárhelyi képeslap)

Hódolat Bodor Péternek
Ahogy elnézem, szellős itt még a tér,
a fák fátyolos, csenevész, vézna sorban
sorakoznak az utak szegélyén, ifjan
s szomjan, pedig a földben volna táp elég.
Ahogy elnézem, az íves gömbkupola
áll még, mint dőlt kereszttől díszes korona,
alatta a kútnak tiszta vize zenél,
s körös-körül csendünk szomorúsága ég.
Ahogy elnézem, a háttérben még ott van
a barokk kor ezüstözött tornya, s hosszan
elnyúlva, amint a főtér, s meghajolva,
áll még a templom négyablakos hajója.
Elnézném még, de távol, hol összezár
a park s elkezd nőni az elfolyó hiány,
fölszállni készül egy overálos angyal,
hogy ezt a régi képet szárnyával eltakarja.

(Mint a jelző)

Mint a jelző a míves versben,
olyan a székely honszerelme,
s vesződik minden tizedik évben,
mikor számba veszik a népet:
hogyan vallja be önmagát?
hazátlanságban a hazát?
önmagát hová betűzze
más népek között elvegyülve?
Divatja múlt mind a kettőnek:
székely énnek s versben a jelzőnek,
nincs helyük az állami tervben,
s a temetetlen posztmodernben.
Ha szereted (s ez ősi ösztön)
az egyiket vagy a másikat,
megzavarja az érvelést,
megzavarja a logikát!
S mert nincs idő (erre sem futja),
hogy odatedd a szívedet,
elfogadod, hogy székely jelződ
a csigaházban született.

 (Akár egy nagyváros)

Az én kertemben, a Nagyhagymás tövében,
gyöngyöket fércel a hajnal a füvekre.
Az én kertemben, itt a havason,
virágját festi az ibolya kékre,
lilára, sárgára, encián-sötétre,
törpe, kövér kosbor nyújtózkodik lilán,
halvány ezüstszínben, mélytengeri kékben,
fenyők karéjában, a fűzöld heverőn,
a nap aranyában, hol madár csicsereg,
serény szöcske szökken, simogató szél fú.
Mintha nem is volna a huszonegyedik
század, s az elfolyó idő nem lüktetne
mindenben ami él, s itt is körülöttem.
És mintha Áprily csak sétálna itten,
parajdi magányban, a világ szemetét
rakosgatva ki s be, gondjával s módjával,
a ritka szerelem nagy titkai közé,
távol az enyedi hulló vakolattól.
A kertemben is van többség s kisebbségi,
őshonos s olyan is, mit telepítettem.
Szétterpeszkedik az okker pipevirág,
s ereszünk alatt a színpompás mályva,
elhullatja ernyős magvait a pitypang,
sort áll a szegletben, dárdáját kirántva
a szürke vadkapor, egymásba fogódzva
szöszmötöl itt-ott sok égszínű szoknyás
szerény nefelejcs, s a délceg margaréta,
tróndísze, fehéren, büszke egyenesen.
Annyira emberi minden a kertemben.
Olyan a kertem a havasok ölében,
akár egy nagyváros légi kikötője,
ahova napestig oly sokan érkeznek,
turbános férfiak, szakállas emberek
fekete kipában,
férfiak szívükben
vitézkötésekkel, elfelejtett opinkák
csoszogásaival, khimárban, szmokingban,
pólóban, ingujjban,
szálegyedül-magányukban s asszonyaikkal,
gyűlölködő szívvel, szerető mosollyal,
megnyugvást kereső üldözöttségükkel.
Érckályha köpenyben jó száraz fenyőfa
pattog a májusi reggel hűvösében.
Ránk fér (bizony mondom) ölelésnyi meleg
ebben a szépségét elrejtő világban,
ebben a rejtekezésre bírt világban.

Életrajz

Albert-Lőrincz Márton, egyetemi docens, költő, a Hargita megyei Karcfalván született, 1951. december 10-én. Tíz éves korában szüleivel együtt áttelepedett Gyergyószentmiklósra. Itt érettségizett. 1977-től Marosvásárhelyen él.    A kolozsvári BBTE-en szerzett bölcsészdiplomát, majd ugyanitt doktori fokozatot. A marosvásárhelyi Sapientia EMTE oktatója. Egy verskötete jelent meg  (Mondom magamnak, Pro Print Kiadó 1997), több hazai és magyarországi folyóirat vagy hetilap közölte/közli verseit: a bukaresti Ifjúmunkás Lázár László- (Lazics) szerkesztette Ifi Fórum, a Népújság Múzsa melléklete, a RMSZ Szabad Szombat irodalmi oldala, a kolozsvári Szabadság Tetőn c. melléklete, a Várad, az Irodalmi Jelen, az Erdélyi Toll, a Vers, a Magyar Napló, az Agria, a Liget, a Kis Lant, a Napút című kiadványok, folyóiratok. Online irodalmi lapokban (pl. Kaláka, Kafé Főnix, Súrlott Grádics) és irodalmi antológiákban (a gyergyószentmiklósi Találkozások III, Találkozások IV, a Hódmezővásárhelyi Őszikék 21, a szolnoki Feriku 2012, 2013) is szerepel. Új könyve: Önszorgalmi jegyzőkönyv. Szabad ritmusú versek, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2016 (http://mek.oszk.hu/15400/15425/15425.pdf). Szakmai tevékenységét négy könyv, egy szerkesztett kötet és több tucat cikk, tanulmány jelzi.

Hadnagy József

Albert-Lőrincz Márton verseskötetéről

„NEM TŰNTEM KI!”, panaszolja föl az életbe „hármas gyökérzettel” kapaszkodó, „hiszékeny anyagból” vétetett Albert-Lőrinc Márton.A költői lét hasonló a kvantummechanika világához. A költő csak akkor létezik, ha nézik, ha figyelnek rá. Mint ahogy a tűz is céltalan szép halál, ha senki nem nézi, nem melegszik lángjainál. A jó költészet ismérve, hogy bármiből is születik, a lángja örök. De ez az örök láng is csak annyiban létezik, amennyiben az olvasok nézik, figyelik. A formális logika számára ez felfoghatatlan. Ám a költő – létérzéseiben, legbelső viszonyulásaiban – nem a formális logika, az önmagába ájult rend, az előírt érzelem szabályainak engedelmeskedik; a rend felszíne alá száműzötten él, illetve ég, a rend fiai és lányai számára láthatatlanul. Ez teszi a költőt mássá, és ugyanakkor láthatatlanná mindazok számára, akik, így vagy úgy, a felszín, illetve valamilyen előítélet, ideológia zománcozta felszínesség fogságában élnek. „Verset írtam, amikor reméltem, / előre viszi a világot a vers.” (Bádogvilágban). A láthatatlanság, a látszólag elmaradt hatás keserűsége cseng ki ezekből a sorokból, mert a költők igenis előbbre akarják vinni a világot, örömöt akarnak szerezni, gyönyörködtetni, elgondolkodtatni szeretnének. És többé-kevésbé – együttesen – sikerül is nekik. Azért, mert mindig akadnak olvasók, aki hajlandók a felszín alá merülni, nézni, magukba szívni a rend felszínén láthatatlan láng szépségét és melegét. Elképzelni sem tudom, milyen lenne a világ költők, írók nélkül. Nagy valószínűséggel az antarktiszi kutatóállomáshoz hasonlítana: állig bebugyolálva is dideregve, könyökig kesztyűs kézzel és jegesre kérgesedett szívvel kommunikálnánk egymással. Nem költők, írók vezetik a világot; de alakítják, táplálják, mint fa lombját a gyökerek.  Nem nemzedékenként egy-két kiemelt költő, író, hanem az egész irodalom.Albert-Lőrinc Márton is.Mert „Egyik hiánya a másiké is és a látható igazolja a láthatatlant” (Walt Whitman)Minden verskötet meghívás az együtt-utazásra. Albert-Lőrinc Márton a zárójeles címekkel összekapcsolt versszerelvény első versében (Az ember beleköltözik) bemutatkozik:„Így írok én. Önszorgalmi tény.” A hó alatt láthatatlanul ugyan, de vagyok. „Egyszer csak ruhát ölt fű, fa, és eljön a tavasz. Az ember beleköltözik,/ s bár nem kicsi,/ a földről mindig lelépni készül,/ ha némi kényszer űzi s némi érdek./ A kör nem zárul be, mint a lakat,/ kulcsa van minden zárnak, amit bezárnak.”A költő a tavaszban reménykedik, s amikor az valamilyen öröm, teljesült vágy alakjában megérkezik, beleköltözik, de abban is bezárva érzi magát, „ha űzi kényszer” (nem költő a költő, ha nem kényszer űzi), s mert evilági ember, „némi érdek” is. (Némi: természetes, minden emberben működő vágy az elismerésre, nem dicsvágy vagy anyagi haszon; utóbbiról a világnak ezen a részén még álmodni is a tényektől elrugaszkodó túlzás volna).A kör nem zárul be, a költő köröz, mint a sas, magasan: tavaszból tavaszba, és a tények alacsonyabb tájain, a hó alatt: télből télbe, mert a zsákmány, amit keres, a boldogság. Az pedig messze még: „Fehér szakállamon megtörik a fény: a boldogság csodálata még várat magára.”A bemutatkozást Albert-Lőrinc Márton nyelvi leleményszámba menő címmel folytatja, amit valószínűleg a futóhomok mintájára alkotott.  A vers címe (Futókor). A takarót, bármi is legyen az a takaró, a futókor – a vagyon, pénz és előnyök utáni hajsza – letépi a költőről, azonban ő nem vesz részt ebben a mocskos játékban, neki „nem kell, ami a másé”.A futókor tömör kórképe mellé, ellenpontként, leleményesen beleszövi a versbe az anyanyelv iránti vallásos ragaszkodását és a minden költőt emésztő kételyt, hogy „a szó, mit jobbik énem bír ma, Befogad-e? Vagy csak a sírhant?”Sorsunk a Föld – sugallja a vers első sora: „Elfér a Föld a tenyeremben”. A folytatás: „Magam alig férek meg benne”, a földi lét határait feszegető dimenziókba emeli s mintegy igazolja a versszerelvény egészét jellemző, hangot, kifejezést kereső csendet, amely „versenyre kelni készül a magasvonat zakatolásával.”„Úton vagy, hallod-e?” – költő.Odanézünk és figyelünk, tehát létezel. Nem csak a Súrlott Grádics szépirodalmi folyóirat, a marosvásárhelyi Múzsa és Székelyföld kiadványaiban, de pld. az Agria egri irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat látóterében is.A bemutatkozás fontos, átugorhatatlan állomása a már említett (Bádogvilágban) című vers is, amelyben a költő anyagi, erkölcsi, szellemi, politikai nyomort idéző főnévi metaforákkal („Bádogvilágban bádogemberek”) festi meg azt a közeget, amely – akár az ószövetségbeli városbírák a bűnbe tévelyedettet – körülüli szülőföldjét, holott annak egyetlen bűne, hogy van, létezik mint történelmi és jelenvaló tény; „behavazva” közönnyel és emberpróbáló feladattal. Vádolja magát, hogy nem hitt a tragikus sorsú Hervay Gizellának, „hogy semmim sincs, ami eleve adott”. Még a szülőföld sem. Naponta meg kell küzdenie érte, akár a mindennapi betevőért. Tanárként is minden nap fel kell vállalnia a harcot a jövő homokos partjait alámosással fenyegető virtuális árral szemben, mert „netláz fogságban sürögve folynak el a végeken a percek.” (Jól elvannak, lájkolnak). A költő küldetéstudata megbicsaklik; nehéz, szinte lehetetlen, talán nevetséges is hivatástudatot táplálni egy kiégett korban, amelyről falra hányt borsóként és „védtelenül” (közönnyel, gúnnyal, elutasítással szemben) pattan le a gondolat.  Petőfi, Vörösmarty, József Attila hasonló szélmalomharcára utalva keserű borúlátás gyötri a költőt, amelynek ugyancsak Hervay Gizella szavaival ad hangot: „nincs küldetésem, nem verem a dobot”. Jelzésértékűek az utalások és idézetek. A magyar költők mind behavazott „tények”: „mintha csak minden fontos flanc/ az elmúlásnak ülne diadalt? ((Hínár).Hitevesztettségét meglehetősen nyers, öngyötrő metaforákkal árnyalja az (Azt hiszed) című versben: „Azt hiszed, jobbá teszi a vers a világot,/és jobb leszel te magad?/ Betűvető,/csepűrágó,/ csak egy bohóc,/ csak egy favágó.”A versszerelvény egészében Európát és tágabb szülőföldjét féltő, komoly költő arcéle rajzolódik ki. Aggódik a Holdon „száz vagy ezer éve” vonuló, Istennél is fáradhatatlanabb karavánok miatt („Isten sem teremtett, csak hat napig,/a hetedik ünnepnek kell,/ számba venni, s megpihenni”), amelyek árnyéka folyton átrajzolja a földet. Kétségbeesésében a lehetetlenért könyörög: egy biztos pontért „a hegyoldalban”, „a hegycsúszásban”, „vizek partján”, hogy ezt az álomittas, holdkóros szekérsort józan útra terelje: „kimozdítom a világot.” (Karaván nyugat felé).(Akár egy nagyváros) című verse is ebben a gondolatkörben mozog. A föld megmozdult, és a költőnek tehetetlenségre ítélve kell végignéznie teljes földrészek erkölcsi, anyagi, politikai, világnézeti pusztulását. „Ölelésnyi meleg” híján gazként uralja el a káosz  a földet, mintha nem is a huszonegyedik században élnénk. Az Énekek énekére emlékeztető szerelmes hangon beszél saját kertjéről a „Nagyhagymás tövében”. „Olyan a kertem a havasok ölében, akár egy nagyváros légi kikötője”, abban is van „többség s kisebbségi,/őshonos s olyan is, mit telepítettem.” Elgondolkodtató hasonlat, az egész világot, nemzeteket, családokat megosztó gondolat.Albert-Lőrinc Márton (Haza jöhetnél) című verse a hazahívás teljes arzenálját beveti. Tudja, hívása süket fülekre talál, ezért kétségbeesésében az éghez fordul: „ó, Mária, Mária, Szűz anyánk, gyermekek kellenek, unokák”. Csábít, érvel, rábeszél, de felelősséggel teszi, nem csal. Ott is, itt is (szín)játék a népuralom, a demokrácia, de együtt játszva könnyebb, mint unokátlan magányos farkasokként külön-külön („s játszhatnánk együtt népuralmat, játszhatnánk demokráciát”). Ellenállhatatlanul idekívánkozik egy bölcs indián szájából származó mondat: „A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”. Talán a költőnek is eszébe jutott, hiszen ebben a megvilágításban az önző, hárító, jövővel tüzelő élet „kéményből fölszálló füst, dermedt lehelet.”A költő „Így írok én”-je saját soraival fejezhető ki a legjobban:„Nyelvem kötésében a szó/ nyílhegy, dárda, parittyakő,/ és anyakéz is, simogató,/ megdorgál, megfog és befog,/ nem iga, engem támogat./ Édes börtönöm, nem bilincs,/ kulcsa van, de zárva nincs.” (Hódolat a nyelvhez).Albert-Lőrinc Márton nem könnyű költő, költészetének „kulcsa van, de zárva nincs”, helyenként Walt Whitman-ra emlékeztető költői beszéde komoly, szenvedélyes, sodró, széles és sajátosan egyéni mederben folyik. Érdekes, őszinte, itt-ott meghökkentő, elgondolkodtató színfoltja a magyar költészetnek. Ajánlom mindenkinek, versre szomjas pillanataiban szálljon föl erre a versszerelvényre, utazzon együtt a költővel, figyeljen oda, mert akkor mindaz, amit mond, láthatóvá válik, túl a „magasvonat” zakatolásán.

Az összeállítást készítette: Bölöni Domokos

*************************************************************************************

Látogatóban Borcsa Jánosnál

Dr. Borcsa János

Dr. Borcsa János olyan elveket és értékeket követ életében és tevékenysége során, amelyek gyakran írásai tárgyát képezik, továbbá elhivatottságát jellemzik. A szeretet, a jóság, az emberség, az erkölcsi tartás, a fegyelmezettség, az igényesség és a szülőföld iránti hűség manapság mintha csak látszatként léteznének életünkben… Szerencsésnek mondhatom magam, hogy e sokoldalú személyiség, Borcsa János személyes ismeretségünk és munkái által abban a meggyőződésemben erősített meg, hogy mégis lehetséges az igazi értékek átmentése a mi korunkba. Hogy hogyan is sikerült ez Borcsa Jánosnak? Talán alábbi gondolatai és pályájának rövid áttekintése bizonyítékul szolgálnak majd. – Széles körű munkásságának alapjai – hogy egyik önéletrajzi vallomásának szavait idézzem – „a mindenkori első számú magvetőktől”, vagyis a szülőktől, a családtól kapott örökségben keresendők. Ön szerint a mai gyermekek megkapják az „erkölcsi tudás magvait”, amelyek a majdani egész, érett emberré váláshoz oly szükségesek?– Az erkölcsi alapértékeket nem lehet – úgymond – lecserélni, újakkal, divatosakkal helyettesíteni, azok kőbe vésettek. Isten tíz parancsolatától ma sem tekinthet el az ember. S mindezeket az értékeket tényleg nem lehet elég korán „termő talajba” átültetni. Móricz Zsigmond írta az Életem regénye című könyvében, hogy „tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” Azt tartotta, nem is kell tovább írnia élete történetét, mert addig minden megtörtént vele. Minden ember számára fontos időszak tehát az első tíz év, megeshet vele minden. Részesülhet igaz szeretetből, megtapasztalhatja a jóságot és az igazságot, az erényeket, de ezek ellentéteit is, próbatételek elé kerülhet. Ilyen esetekben van szerepe a szülő, a család józan ítélőképességének, helyes példamutatásának. Egyre nagyobb szerepe van ugyanakkor – pozitív és negatív irányban egyaránt – a médiának és a virtuális közösségeknek, így aztán még inkább felértékelődik minden közvetlen és valóságos emberi kapcsolat az egyes kisközösségeken belül, a példaemberek, a hiteles elöljárók, az elhivatott vezetők szerepe. És ahogy látom, vannak ilyenek, s teszik a dolgukat. Reménykedjünk tehát!– Szülőfaluja, Kézdiszentlélek épített öröksége, valamint a falu fölé emelkedő Perkő képe önnek „az otthon érzését, az elindulás és hazatérés biztonságát jelentette. És egyfajta jogos büszkeséget.” Mit gondol, a mai fiatalok felismerik és értékelik ezeket a kincseket, amelyeket szülőfalujuk, egy adott hely nyújthat, vagy önazonosságuk keresésében más dolgokra tevődik a hangsúly?– Nem egyik napról a másikra zajlik le az ember önazonosságának megtalálása. Tévutakkal és buktatókkal járó folyamat ez mindenkor, de az igénynek élnie kell az emberben, hogy helyét betölthesse, feladatát jól elláthassa. Az utóbbi negyedszázadban Európának ebben a régiójában is élhetünk a mozgásszabadság jogával, valóságosan megtapasztalható mindaz, amit a külföld, a nagyvilág nyújt, szembenézhetünk sokféle kihívással, sőt kalandoknak, csábításoknak is lehet engedni. Úgy vélem azonban, kevés az, aki képes a szülőhelyhez kapcsoló hajszálgyökerek elmetszésére, akit nem indít meg egy-egy hazai emlékkép, hangulat vagy íz.– Írói, valamint könyvkiadói munkássága során érezhető-e, hogy lélektől lélekig eljutottak az olvasókhoz üzenetei? Lehet-e beszélni vidékünkön, Kézdivásárhelyen és környékén állandó, igényes olvasói rétegről?– Kritikusként és irodalomtörténészként eleve egy szűkebb érdeklődő és olvasói körhöz szól az ember, habár én az új művek megismertetésében hasznosnak látom a rövid és olvasóbarát könyvismertetőket, továbbá a klasszikus irodalmi műveltség terjesztését, az örökségre való emlékeztetőket, sőt ilyenek írásától soha nem is zárkóztam el. Egy-egy díj és elismerés egyértelmű visszajelzés számomra, hogy munkámnak értelmét látja a szakmai befogadó közönség, de gyakoriak a közvetlen, személyes olvasói visszajelzések is. Egyik megyei napilapunkban nemrég közölt kisesszémmel kapcsolatban például valaki úgy fogalmazott, hogy abban az irodalmi ismeretek a való életünkből vett tényekkel ötvöződnek. Élet és irodalom mindenkori kérdésének frappáns megfogalmazásával szembesülhettem. Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy üzenete tényleg eljutott az olvasóhoz. Persze, tudom, az utóbbi tíz-húsz évben nálunk is átalakultak az olvasási szokások, nem lehet nem tudomást venni arról, hogy a könyvesboltoknak megcsappant a forgalma, vagy hogy egy komoly társadalmi réteg már nem a nyomtatott könyv útján jut ismeretekhez vagy olvasói élményhez. De azért még nem jött el a Gutenberg-galaxis vége…– Az irodalomkritikus hivatását illetően fogalmazta meg többek között, hogy „a kritikusnak teljes embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, és van tudása és élettapasztalata.” Nem lehet könnyű egy ilyen feltételrendszernek megfelelni.– Tulajdonképpen a magyar hagyomány kötelez engem ezen a téren is, mindenekelőtt a 19–20. századi magyar irodalomkritikai és esszéirodalom, mondjuk a reformkortól a ma is alkotó mértékadó nagy írástudóinkig, akik felfogásában nemzet és haladás, magyarság és európaiság gondolata sohasem vált szét, akik egyik kérdést a másik ellenében sohasem játszották ki, s hivatásukat emberként és magyarként élték meg, akár mostoha vagy ellenséges társadalmi vagy politikai körülmények között is.– „Talán a természetest érdemes megragadni és bemutatnia a tanárnak, hogy egy szerves értékrend alapjainak lerakásában, illetve kimunkálásában része lehessen” – írja egyik frissen megjelent kisesszéjében. Pedagógusi munkájára visszatekintve elmondhatjuk, ön is e kimunkálás részese volt. Mennyire tud egy mostani pedagógus a természetest megragadva nevelni, amikor annyira elrugaszkodott a világ ettől az értékrendtől?– Ma is érvényes a bibliai példázat a sziklára épített házról. Ne gondoljuk, hogy alapok, örökség és fokozatos, áldozatos munka nélkül tartós lesz az, amit felépíteni szeretnénk. Nyilván azt se gondoljuk, hogy valamiféle új embert képesek vagyunk „létrehozni”. Hallgatva mindig a tapasztalatra és a józan észre, csak segíthetni áll módunkban – divatos és vakon követett elméletek nélkül –, hogy a ránk bízott teremtmény kiteljesíthesse azt, amiért a világra jött.– Most is aktuálisnak tartja nemrég megfogalmazott erkölcsi intelmét, miszerint: „Se fű, se fa, hanem saját magad csonkítatlan, épen megőrzött valója légy!”?– Sok minden szeretne lenni gyermekkorában, de talán felnőttként is az ember. Napjainkban mindenekelőtt sikeres és híres ember szeretnénk lenni, nagyon elcelebesedtünk, VIP-esedtünk. A kocsink rendszáma is ezt adja tudtára környezetünknek. Nincs két egyforma teremtmény, tehát ember sem. Ki-ki arra legyen büszke, ami benne nem másnak az utánzata, hanem az ő igazi valója. Hiszen még az a képletes megfogalmazás sem fedi kinek-kinek az igazi valóját, miszerint legyen az ember fű, mert az – úgymond – a zord időben meghajol, de nem pusztul el, vagy hogy legyen az ember fa, amely inkább derékba törik viharban, minthogy meghajoljon…

Hodor Enikő

2016. május 20.

Forrás: morfondir.ro

http://morfondir.ro/blog/2016/05/20/latogatoban-borcsa-janosnal/

 

Borcsa János

Borcsa János kritikus, irodalomtörténész, tanár és könyvkiadó egy személyben, 1953. július 29-én született Kézdivásárhelyen.
Az általános iskolát Kézdiszentléleken, szülőfalujában, középiskolai tanulmányait pedig Kézdivásárhelyen, az elméleti líceumban végezte.
1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben.
1976–1977 között a kézdivásárhelyi reál‒humán líceumban, míg 1977–1990 között a szentkatolnai általános iskolában tanított.
1990–1991 között a kolozsvári Dacia Könyvkiadó lektora és a Jelenlét című lap szerkesztője volt.
1991–1992 között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben, majd 1992–2012 között a szentkatolnai Bálint Gábor Általános Iskolában tanított.
Tagja a Romániai Írók Szövetségének (1990), a Magyar Írószövetségnek (1996), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (2002), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1994) és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének.
Tudományos fokozatai: az irodalomtudomány doktora summa cum laude minősítéssel (Babeş–Bolyai Tudományegyetem, 2000); a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja 2008-tól.
Szakmai kitüntetései, díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja 1986-ban, A Hét Nívódíja 1994-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének díszoklevele 1997-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Tudományos Tanácsának Apáczai-díja 2012-ben, a Székelyföld  című kulturális folyóirat díja 2014-ben.
Részt vett nemzetközi irodalomtudományi konferenciákon és írói tanácskozásokon: Kolozsváron (1992, 1996, 2001, 2002, 2003, 2006), Budapesten (1993), Pozsonyban (1998), Árkoson (1994, 1996, 2009, 2012), Hargitafürdőn (2001), Kovásznán (1997), Gyergyószárhegyen (2012, 2014).
A Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztályának vezetőségi tagja 2002–2007 között.
1998-ban Kézdivásárhelyen megalapítja és azóta vezeti az Ambrózia Kiadót.
Szentkatolnán a Bálint Gábor- és Bálint Benedek-ünnepségek és emlékkonferenciák egyik szervezője (1994, 1996, 2004, 2009).

Önálló kötetei:

Megtartó formák. Kísérletek. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1984.
Szövegközelben – létközelben (tanulmányok), Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1994.
Szövegszigettenger (glosszák, kritikák, tanulmányok), Kolozsvár, Komp-Press, 1997.
Méliusz József (monográfia), Bukarest–Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2001.
Irodalmi horizontok (reflexiók, tanulmányok, interjúk), 1995–2004., Kolozsvár, Komp-Press, 2005.
Őrzők és ébresztők. (Publicisztikai írások és kritikák, 1974–2006.), Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2007.
Merítés. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek, 2005–2008., Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2009.
Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2012.
Nehéz hűség. Jegyzetek. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2014.

*****************************************************************************

Szentgyörgyi László kételyeiről

A közíró Szentgyörgyi László Kételyek között című, első verseskötetét mutatták be május 19-én a marosvásárhelyi Várban, Kedei Zoltán festőművész műtermében. A versekből Kilyén Ilka színművész olvasott fel, a könyvet Albert-Lőrincz Márton méltatta. Dedikálással zárult a baráti találkozás.

Szentgyörgyi László versei

Megközelítések

Nem a tűzben,
sem azon innen,
sem azon túl:
mindig két tűz között.
Nem a vízben,
sem azon innen,
sem azont túl:
mégis két part között.
A jelenben,
vagy azon innen,
vagy azon túl:
állandó kételyek között.

Csalódás

Nem a gerinc egyenes,
a tükör görbe.

Kemény Zsigmond

A
tudat
pedig
meg-
ha-
sad,
hogy
ne
legyen
egyedül.

In memoriam T. Á.

Féltem: a kopjafát
elsöpri helyéről
a pusztitó fergeteg.
Most nyugodt vagyok,
hisz meggyőződtem:
talajából
csak gyökértelen fát
téphetnek ki a szelek.

Hűség

Ha súlyomból
veszítek
s léptem
nem hagy már
nyomot,
tagadj meg,
szülőföld,
mint azt,
ki hűtlen
elhagyott!

Székely János

Ha
bízol,ha
kételkedsz,
úgyis
becsapnak.

Üdvözlet Vásárhelyről

Már nevében sem székely,
vásárnak még helye.
Igaz: nem mi árulunk –
minket árulnak.
***

Bölöni Domokos

Kései keservények?

Mottó: „Amit el lehet felejteni, / azt nem érdemes megtanulni.// Amit nem lehet megtanulni,/ azt nem szabad elfelejteni.” (Ars poetica)
Kételyek között címmel jelentette meg első verseskötetét (Kreatív Kiadó Marosvásárhely, 2016) a marosvásárhelyi közíró. Szentgyörgyi (eredeti nevén: Király) László 1957. március 15-én született Edőszentgyörgyön. Újságírással az 1989-es rendszerváltás után próbálkozott. 1997-től főállású újságíró. 1997–2004 között az Erdélyi Napló, 2004–2008 között a Polgári Élet munkatársa, 2009–2012 között a marosvásárhelyi Központ című marosvásárhelyi hetilapot szerkesztette. Jelenleg is ott dolgozik. Első verseit 1977-ben jelentette meg az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat. Közölt a kolozsvári irodalmi hetilapban, az Utunkban is. 1990-től a Kelet-Nyugat, a Látó, a Székelyföld, valamint a Hitel, és a Napút című folyóiratokban publikált.

Szentgyörgyi László

A rövid versek olvastán leginkább Horváth Imre (1906–1993) négysorosai jutnak az eszünkbe. Mindjárt az indítás erre vall: „Akarjam a Mindent?/ Azon már túljutottam.// Ne akarjak semmit?/ Oda még nem jutottam.” (Induláskor)Ezt követően máris megfogalmazódik valamiféle költői-emberi hitvallás is: „Úgy értsd / az érthetőt, / hogy kimondhasd. // Úgy mondd, / hogy megértsék / a kimondhatatlant!” (Úgy mondd!)A szülőföld iránti elkötelezettség is szűkszavúan jelenik meg: „Ha súlyomból/ veszítek, / s léptem / nem hagy már/ nyomot, // tagadj meg, / szülőföld, / mint azt, / ki hűtlen / elhagyott!”Ezt a mércét nem könnyű tartani, de a kis kötet legjobb darabjai arról győznek meg, hogy a kételyek nem feltétlenül az önbizalom hiányát jelzik, hanem inkább azt, hogy egy bizonyos életkoron túl már nagyon meggondolja az ember, mit is adjon ki a kezéből.

Keserűen fakad ki, amikor az ifjúság (elszalasztott) lehetőségeit idézi: „Nem tudom/ elfelejteni,/ meg nem történtté tenni/ a múltam,// pedig most újra/ ott vagyok,/ ahonnan egykor / elindultam.” (A tékozló fiú)Nem hiányzik a riadt rezignáltság sem: „Minden/ ellenségemnek/ sikerült/ megbocsátanom.// Barátaim/ vajon/ megbocsátják-e ezt/ nekem?” (Megbocsátják?)Az aforisztikus (olykor játékos, ritkábban szójátékos) gondolkodás példája ez a kétsoros: „Előttem az Élet. / Mögöttem a Jövő.” (Perspektíva)Kedvence az ellentételező gondolat: „Olyan árva –/ még a kutyájának sincs/ gazdája…” ( Árvaság); „Egész élete hamisságban telt –/ a halála sem volt valódi…” ( Portré)Figyelemre méltók jeles személyekről szóló sorai a (K)arcok sorozatból: „ – Hogy ki s mi volt / Jakab úr?// – Múltat faggató, / jövőt fürkésző/ aprócska nagyúr.” (Bözödi György)A kötetet A méltóság dicsérete cím köré sorakoztatott szövegek nyitják, és a továbbiakban is tematizálni igyekszik a tartalmat (Diagnózis, Összetartozunk, Leltár, Én és a világ a kis „tömbök” gyűjtőcímei).Legtöbb versét régieskedőn így nevezném: kései keservények. De vajon mitől kései/késői egy jelentkezés? Az értékmérő, a kritérium koronként változhat, a szöveg marad. Víz és kövek. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember megmutatja magát, aztán az idő megtartja vagy kirostálja.

Albert-Lőrincz Márton, Kilyén Ilka és Szentgyörgyi László

Szentgyörgyi László kései dobbantása helytálló. Igaz, hogy az effajta kifejezési forma nem tűnik „trendinek” a kortárs (még kevésbé az erdélyrészi) magyar költők körében. Bizonyára úgy érzik, hogy a líra rovására megy a lecsupaszított mondat, a szikár kifejezésmód.A kötet néhány haiku formájú verssel zárul. Az utolsó nem az. Címe: Ennyire futja…”Újrakezdeném, / de nem kezdhetem újra. / Hiába töröm magam – ennyire futja.”Tisztelettel kételkedünk. Bízunk benne, hogy futja többre is.
***

Albert-Lőrincz Márton

Ennyire futja

Gondolatok Szentgyörgyi László Kételyek között c. verskötetéről

Bölöni Domokos és Albert-Lőrincz Márton

108 vers – egy verskötet: Kételyek között. Szentgyörgyi László így címzi verses mondandóját az olvasónak, amelyet a Kreatív Kiadó rendezett kötetbe. Ezt a kötetet tartjuk a kezünkben. Bele lehet olvasni.Bevallom, ez ideig semmit sem tudtam a szerzőről, Márton Karcsi ajánlotta figyelmembe, hogy be kellene mutatni. Huzakodtam, mert az ember nem szívesen vág bele az ismeretlenbe. Karcsi elhozta a kötetet, jómagam ismerkedni kezdtem vele.A könyveket előbb külsőre mustrálgatja az olvasó, nézegeti a fedőlapot s belelapoz, pörgeti a lapokat, mielőtt beleolvasna, első véleményt formál. Aztán beleolvas, hogy lássa, meglássa a költőt. Tulajdonképpen ki is ő, Szentgyörgyi László?  A borító hátlapján annyit elárul magáról, hogy KIRÁLY, ugyanis Király Lászlóként jött a világra Erdőszentgyörgyön, 1957. március idusán. A Szentgyörgyi választott név, meg akarja különböztetni magát a sóváradi-kolozsvári Király László költőtől, ezért művésznevet keres, otthont idéző nevet. Márciusnak 15-ik napja forradalmi nap, ekkor született, tehát köze lehet a forradalomhoz. Elsőre ezeket gondoltam.És valóban, Szentgyörgyi László költészete a társadalom szemlélése és a benne vergődő én lírai kiállítása. Kiállítás, mondom, mert a könyv lapjain tiszta, erőteljes, határozott vonalak krokizzák meg azt a világot, amely a költő sorsát rajzolja ki: az elismerés és a kétely között ingázó vágyakozást. Nem egészen társadalmi líra, és nem egészen énlíra, és mégis mind a kettő, olyan allűrökkel megkeverve, amelyeket a közéleti publicisztika kínál föl neki, amelyekhez a közéleti publicisztika viszi közelebb a költőt.A sajtóban dolgozik, 1997-től főállásban. Újságot ír és szerkeszt, és verseket, rövid, ellentétező verseket, antitéziseket a tézisekre, hogy töprengésre kényszerítsen. Ilyen a társadalom arca is: fölvillantja a pirosat és a piros keresésére ösztönöz. Nem hagyja, hogy belefeledkezzünk az „Itt a piros, hol a piros” játékába, annak ellenére sem hagyja, hogy minduntalan eszünkbe idézi, hogy minden mozog, mozgásban, változásban van. Nos, éppen ez a verstechnika – az ellenpontozás – az, ami éberségre és gondolkodásra sarkall. Szentgyörgyi letisztult, aforizmasűrítésű versszövegei nem hagyják lankadni az olvasót, mert állandóan kételyeket fogalmaz meg. A kétely költője, mondanánk, kijelent valamit és kijelenti az ellenkezőjét is, rákérdez, hogy megbizonyosodjon, és ezt a megállapítást a versek központozása, a gyakran felbukkanó kérdőjel is aláhúzza. Szentgyörgyi kételye nem a szkepticizmus, a hitetlenkedés emlőiből táplálkozik, hanem az önvívódó lokálpatriotizmusból, a folyamatos önvizsgálatból és önbírálatból. Ha kételkedik, a kétely tartalma itt búvik meg, és nem az abszolút igazság keresésében. Nem akar kimondani abszolút igazságokat, mégis, az, amit leír, mintha szentencia volna saját alkotói mivoltára. Szentgyörgyi Lászlónál a kételkedés olyanszerű funkciót tölt be, mint Descartes-nál, akinek híres mondása így szól: kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok. Az ilyen kételkedés módszertani kételkedés, a költőnél is, minden bizonnyal. Költői világa abból táplálkozik, hogy kételkedik. A Mindenek ellenére c. versben például a szkepszis optimizmusba csap át, hiszen „mégis,/ mindenek ellenére, / tovább kell gyarapodnom” – mondja csendesen, de parancsolóan. Önmagának mondja, hogy mindenki értse. Kételyek között vívódik – lásd Megközelítések, Mindenek ellenére, Egyszer majd –, a verskönyv címe is ennek fogadására, befogadására készít elő, és ebben az alaptónusú vívódásban az alkotó ember önmagához való viszonyulása is benne van, az útkeresés, az önmegvalósítás félkezes belenyugvása, önvádja és iróniája. „Akkor úgy véltem: még/ éretlen vagyok rá,/ s a Nagy Cselekvést / ideiglenesen elhalasztottam. // Most úgy érzem: / túl érett vagyok már, / s a Nagy Lehetőséget/ örökre elszalasztottam” (Akkor és most). (Meg is kell kérdeznünk itt és most, mi az a Nagy Cselekvés, mi az a Nagy Lehetőség, ami ilyen velőig ható lemondásra szólítja fel a költőt?)Az első 21 vers olvasásakor – ez lenne a kötet első ciklusa az ötből, A méltóság dicsérete – az „ésszerűség” és „kényszerűség” komolyságával játszik, és/de határozottan, szentenciaszerűen kimondja a múlt és jelen elválaszthatatlanságának inkább komor, mint cinikus ítéletét: „Nem tudom / elfelejteni, / meg nem történtté tenni / a múltam, // pedig most újra / ott vagyok, / ahonnan egykor / elindultam” (A tékozló fiú). A Vesztes– Győztes paradoxonában közelíti meg a személyes, de társadalmi behatároltságban eliramló alkotói sorsot, jeléül annak, hogy „mindenek ellenére” csakis a „hűség” és a „méltóság dicsérete” lehet az értelmes élet célja. (Ezt a mondatot a ciklus verssoraiból raktam ki.)Epigrammaszerű, aforizmatikus tömörségű verseiben néhány elődöt is megidéz, olyan arcokat –  Tamási Áron, Bözödi György, Bethlen Gábor, Kemény Zsigmond, Bertold Brecht, Székely János, Lao ce –, akikre lehet és kell támaszkodnia az olyan alkotónak, akinek a költészeti kánonban nem jelölték ki a helyét. Olyan arcok, amelyek egyszerre kötődést és mankót, értéket és felelősségvállalást, helytállást és buzdítást „karcolnak” a költő bőrére. Braille-írásos érintések ezek. Nos, ezek az érintések lendítenek át – érzésem szerint – a következő ciklusokba.A második ciklus versei – 25 vers – a Diagnózis emblémacímet kapták. Az önmagával folytatott dialógus – ez is egy verstechnika – mélyebb és kegyetlenebb őszinteséggel árad szét a ciklus első verseiben. A költő itt még az ént állítja középpontba. Egyelőre csak „beszélget” önmagával, amint Szent Ágoston is tette, hogy megvilágosodjék, ráébredjen saját alkotói lényének lényegére. Folyamatosan mérlegeli, hogy meddig jutott el a szándéktól a megvalósításban. „Túl erős, / vagy túl gyenge vagyok, // ha az önmagammal/ vívott szüntelen csatákban / rendre alul maradok?” (Születésnapomra) – kérdezi önmagától. És tovább fokozza a kiszolgáltatottság, tán már tehetetlenség kételyét, amikor így fogalmaz: „Megadni nem tudom magam,/ harcolni pedig elfeledtem” (Ez itt a question). Ágaskodik a lemondás, a beletörődés hangja is, bár inkább cinikus paradoxonként hangzik az: „előttem az Élet, / mögöttem a Jövő” kétsoros (Perspektíva).Ha a következő néhány versgondolatot böngésszük, világossá lesz, hogy a perspektívahiányért a történelem tehető felelőssé. Ismét visszaköszön az, amit korábban már megfogalmaztam, ti. az énlíra és a közösségi líra összecsendülése. Erre utalnak az ilyen szókapcsolatok, szavak, mint: „adósságunk / történelemnyi” (Konklúzió), „a nagyvilágban kellene otthonra lelnem” (Vándorének). És ez így folyik végig a többi ciklusokon is. Lényegében az egyetlen. önmaga körül való hömpölygést tematizálja, egyfajta alkotói létbevetettségben, amelyből szabadulna is, meg nem is, de inkább nem, mint igen, és a teljesebbre (kiteljesedésre?) vágyakozik, aspirál.A felvezetett regiszterben szólalnak meg tehát a többi versek is, ciklusba szedve. De már a „nyelvromlás”-ról, a „minket árulás”-ról, a „szólás szabadságáról”, a „történelmi tél”-ről is elmondja a véleményét. Miközben a kötet végére érünk, belátjuk, hogy beszűkülnek a perspektívák. Nem célja „tani-tani”, abban az értelemben, ahogy József Attila gondolta, ennek ellenére Szentgyörgyi verseinek „tanító” stílusa van. Kimondja, hogy mit hogyan gondol, az olvasó számára mintegy kijelöli a továbbgondolás ösvényeit, tehetsége szerint, kompromisszumkészsége szerint, talán tehetetlenségének sodrásában. Döntse el az olvasó. „Újrakezdeném, / de nem kezdhetem újra. / Hiába töröm magam, / ennyire futja.” – írja az Ennyire futja c. versében.  Szentgyörgyi László költő március forradalmi napján született. Van-e köze a forradalomhoz?Olvastam, töprengtem, magamra is ismertem, és felolvastam Szentgyörgyi László Kételyek között fogant verseit 2016. május 19-én Kedei Zoltán műtermében. Köszönöm türelmeteket.

********************************************************************

Lőrincz György hetvenéves

Az elveszített sziget

Hetven évet töltött május 2-án Lőrincz György Székelyudvarhelyen élő és tevékenykedő író, a szociográfiai irodalom jeles képviselője, számos novella, regény, publicisztikai kötet szerzője. Jelen írással születésnapja alkalmából lepte meg olvasóit, lapunk olvasóit.

Abban a faluban mind egy álom bűvöletében haltak meg a férfiak.
Az öregek azt beszélték, valaha napnyugat felé volt egy sziget.
Gyönyörű sziget volt, amihez hasonló nem volt több a világon. Az istentől hatalmas, lankás, bőségesen termő földekkel volt megáldva, amelyet halban gazdag folyók szeltek keresztül-kasul. A folyókat nádasokkal övezett burjánzó, gazdag legelők övezték, amelyen csak úgy sokasodtak a nyulak, szarvasok. Városai egyedülállók voltak, arannyal fedett templomok, csipkézett tornyú házak fénylettek, a föld gyomra pedig tele volt mesésnél mesésebb kincsekkel. Arany- és ezüstbányáinak híre bejárta az egész világot. De ezen a szigeten nemcsak bővizű, lustán hömpölygő, nádasokkal övezett széles folyók voltak.
Azt beszélték, a szigetet két oldalról – keletről és északról – hatalmas hegyek vették körül, a tiszta hegyi patakok csillámló, kéklő vizében csak úgy fénylettek cikáztak a márnák, pisztrángok, s ameddig a szem ellátott – mondták – hatalmas erdőségek borították mindenütt, amelyet nem tört meg más, csak suvadásos dombok, fehéren vagy szürkén magasló kősziklák, várak, kastélyok amelyeken esténként csillagok könyököltek, néha még a Hold is ellustálkodott, megpihent rajta, de az is lehet, hogy az arra járók csak a hegyek csúcsait vélték kősziklának, várnak, kastélynak, mert esténként amikor mindent beborított a szárnyas sötétség, honnan láthatták, hogy a kősziklák vagy a fenyők ágain lustálkodik vagy sziporkázik a Hold.
Tény, hogy ez a sziget, miután valamilyen oknál fogva elveszett, egyre szépült.
Az öregek emlékezete rubinttal, gyémánttal ékesítette.
Mi gyerekek amikor ezeket a csodálatos meséket hallgattuk, teljesen észrevétlenné váltunk, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, csak úgy lapultunk az ágyban, a takaró alatt, a kályha mellett a kicsi széken, hallgatóztunk és vártunk. Nyaranta alig vártuk, hogy eljöjjön a tél, napközben alig vártuk, hogy eljöjjön az este. Ilyenkor ha a hegyek felől belopakodott a sötétség, mert a sötétség mindig a hegyek felől osont be a faluba, télen hótalpon, nyáron bársonyos füveken – persze elfelejtettem mondani, hogy ez a falu egy hegyi falu volt –, a kertek kinyúltak egészen a fenyőkkel övezett kősziklákig, ahogy eljött az este, a férfiak olcsó cigarettára gyújtottak és kezdték:
– Volt egyszer egy sziget… Azon a szigeten…
És ilyenkor, miközben beszéltek, nemcsak a szavaik fénylettek, a tekintetük is, valami megmagyarázhatatlan mámor, varázslat ömlött szét az arcokon, mintha nem is férfiak lennének, álmodozó kisgyermekek, és mi meg voltunk győződve, hogy velünk ellentétben ők látják is a szigetet. Látják is a szigetet, amelyről beszélnek. Igen. Rájöttünk, számukra nemcsak felfénylő álom – valóság. Olyan álom, amelyről érdemes álmodni. Olyan mese, amelyről érdemes mesélni. Mert ezek az öregek és férfiak megszépültek, megfiatalodtak. A vágy s a remény kisimította arcuk barázdáit, szemükbe, orcájukra mosoly költözött.
De ahogy teltek az évek, a kétkedés is beköltözött a lelkekbe.
Ahogy teltek az évek – egyesek – egyre inkább elveszítették a hitüket, hogy még valaha láthatják a szigetet.
Ahogy teltek az évek, sokan már a sziget körvonalait se látták, egyszerűen elveszett valahol a messzeségben, elveszett valahol a láthatár peremén, sőt voltak olyanok is, akik már a sziget egykori létezésében sem hittek, mintha az a sziget nem is létezett volna, csak látomásos sziget volt, emlékezés-sziget, mert hol vannak olyan bőséges folyók, pisztrángokkal teli patakok s városok, amelyek tornyait arannyal fedték valamikor…
Viszont mi gyermekek ahogy mind többször és többször hallgattuk, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi is látjuk azt a gyönyörű szigetet. Nézzük és látjuk. Estefelé, amikor érkezett a csorda, kimentünk a falu végére – az a falu legmagasabb pontja volt – és néztünk el arra, amerre lemegy a nap.
Igen. Néztünk el napnyugatra, hosszan, nagyon hosszan, sokszor órákon át, és akkor megtörtént a csoda. Mi is látni kezdtük a szigetet.
Valóban olyan volt, amilyennek az öregek látták, csillogó kék hegyek villantak fel a messzeségben, fénylő kék hegyek – olyanok, mintha jéggel lennének borítva, de a jobb szeműek, akik még messzebbre elláttak, azok csodás szőlősben gazdag fennsíkokat is megpillantottak, volt olyan is, aki azt állította, hogy azok, amelyet mi kék szeműek – akiknek az öregek szerint gyengébb a látása – hegyeknek nézünk, nem is hegyek, azok a gazdag városok tornyos házaikkal.
Aztán meghaltak azok, akik még látták a szigetet…
Aztán meghaltak azok is, akik még azoktól örökölték a sziget szeretetét, akik még látták…
Később meghaltak azok is, akik csak hallomásból s csak képzeletükben vélték felfedezni…
De mindig voltak olyanok, akik bár valóságban sosem látták, a mesék után még hittek benne…
És gyermekek is kerültek, akik napnyugtakor fölmásztak a faluvégi fákra és néztek el napnyugatra.
És a gyermekekből felnőttek lettek, a fiatalokból öregek.
Akik meghaltak, azok helyét újabb öregek foglalták el.
Csak a haláluk volt furcsa.
Nagyon-nagyon furcsa.
Azoknak az öregeknek, akik már a sziget körvonalait sem látták, egyre komorabb, egyre sötétebb lett a tekintetük. Úgy tűnt, addig-addig álmodoztak szigetről, arról, hogy még valaha feltűnik a körvonala, haláluk előtt még egyszer láthatják, hogy ez nem történt meg, kiürült a látásuk.
De lehet az is, hogy csak kiment a szemükből a fény.
De tény, ahogy mind vénebbek lettek, ahogy várták a halált, ültek üres fénytelen tekintettel, s csak maguk elé néztek. Napnyugat felé soha.
Ahogy közeledtek a halál felé, csak üres tekintetű férfiak jártak a faluban fel-alá, bizonytalan nézésűek, bizonytalan, tétova járásúak, s csak akkor villant fel a szemük, amikor néha-néha botjukra támaszkodva kiértek a falu végére, s látták, hogy még mindig akadnak olyanok, akik hisznek a szigetben, s ott csüngnek a fán s néznek el napnyugat felé.

Hargita Népe, 2016. május 6.

******************************************************************************
Székely-Benczédi Endre

Rendhagyó boldogságrecept

(Ez a recept csak annyira bajorandoros, hogy
felhasználtam valamennyit az ő humorából és
emberszeretetével fűszereztem…)Végy egy egészséges csecsemőt vagy
csináld magad. A hozzávalók kézügyben
vannak, csak élni kell velük, és nem
vissza. Így kissé babrásabb ugyan, de
az eredmény isteni, s az alkotás láza
megmarad. Ez is valami, de ha
csókokkal ízesíted az aprócska testet,
s érezni kezded, ahogy az öledbe nő,
az már mestermunka!
Dúdolva helyezd időnként karkaréjba.
Lehelj rá annyi meleget, amennyi
lelkedből árad! Hosszúnak tűnik
a ráfordított idő, de ne feledd, hogy
alkotója te vagy. Benne van a múltad,
és benne a Jövő.

Baráti találkozás

Székely-Benczéedi Endre és Kilyén Ilka

2016. április 26-án a marosvásárhelyi középkori várban, Kedei Zoltán műtermében találkoztak az érdeklődők Székely-Benczédi Endrével. A szerző Nyárádszentmártonban él, „civilben” nyugdíjas matematikatanár. Verseiből Kilyén Ilka színművésztől hallhattak reprezentatív csokrot, majd a művésznő felolvasta Bölöni Domokos Hóullásban című anekdotukus emlékezését is. Nagy Botond 2005-ös beszámolóját a Súrlott Grádics irodalmi kör első üléséről Doszlop Naómi ismertette, majd a szerző is felolvasott, és szívélyesen elbeszélgetett a barátokkal, ismerősökkel.

A Várban Kilyén Ilkával és Kedei Zoltánnal

Székely-Benczédi Endre versei

Tortán a gyertyák

Mikor még éveim sem voltak,
lehettem herceg, vagy ami rosszabb:
féktelen zsarnok, ki nappallá
tette az éjszakát, és éjszakává
ígérte a nappalt.Anyám keringett Napként
körülöttem, ha parancsoltam.Később éveim lettek. Szaporodtak
rajtam, mint tortán a gyertyák.Néhányukat visszafújtam
a nemlétezésbe, hogy helyet
szorítsak a következőnek …Csak anyám világított hosszan
a nemlétezők helyett:
látni akarta, mivé leszek,
ha jönnek a súlyosabbak,
és magamra rántom őket,
mint a pelyhet, mielőtt
megérezném, hogy később
rám zuhannak …

Anyám fényseprűje

Anyám különös fényekkel sepreget.
Minden ott marad, de mintha
minden tiszta lenne.Szándéka szerint tisztul az udvar,
a szoba. Nem dob ki semmit.A fényseprű úgy működik,
mint az isteni akarat: amit
megteremtett, vagy jó, vagy rossz,
de marad.Egyetlen pillantással sepri le
rólam a koszt. Nem értem ezt
a hirtelen megtisztulást …
Anyám mosolyog. A jövevényNem tudja még. Aztán képébe
verik a térképet. Anyaga kemény.A pecsétek felhorzsolják a szemhéját.
Nem lát. Nem is érdemes. Sorsát
meghatározza ez az egyszerű postai
küldemény.Száját később betömik saját
kenyerével. Adományként.Ha volt fix pont a világegyetemben
az itt volt. Nincs itt.
Aki jövevény lett már nem fordíthat
ki semmit a sarkaiból.

Tengerre néző

Mikor lehunyom a tengerre néző ablakot,
arra gondolok, hogy az a tenger fejeket
hullámzik, esernyőket, nagykabátokat,
autóbusztetőket, kukatutajokat és néhány
dekorációnak számító nyaralót
hajléktalanokkal megrakottan …Arra gondolok, hogy mégsem hunytam le
egészen a tengerre néző ablakot, mert
belesüt a legközelebbi reklámpannó
fejekkel, nagykabátokkal és dekorációnak
számító nyaralókkal …Arra gondolok, hogy  kopogtatni fognak az
erkélyajtón a biztonságiak: „Uram, elúszott
az ön nyaralója hajléktalanokkal
megrakottan, de sajnos, léket kapott a
Parlament előtti parkolóban …”Arra gondolok, hogy biztosan azonosítanom
kell majd az álmaimat – jóval azután hogy
lehunytam a tengerre néző ablakot …

 Majdnem baleset

Mivel a múltammal semmi dolgom,
s jelenleg időm is bőven, kikönyököltem
a jövő ablakán. Muskátlik, kaktuszok,
és párnapos tulipánok közé. Vannak még
sínylődő orchideák, és megnyomorított
törpefenyők. Csak bámuljuk egymást
sandán, és minket a jövő-menők.Mondom: ez nem illik hozzánk.
Mi lesz, ha leszakad az erkély?…
Ha ennyien tülekedünk, s ott lógunk
mindannyian a jövő ablaka alatt,
a falon! Nem fér hozzánk a mentő,
sem egy jószívű jövő-menő.Valamelyik rábólintott. Túl gyorsan,
és túl hevesen. Majdnem kifelé estem.
Azt hiszem, a muskátli volt, aki visszatartott,
s ágak csonkjaival a törpefenyő.
Sziréna nem szólt, bár lehetett volna
komoly a baleset. Kilógtam a jövő ablakán.
Most köszönöm, jól vagyok. Valahogy
visszataszigált egy jövő-menő.

Napról napra

Megbízhatatlanná vedlett hétköznap dele
tele megromlott ígérettel, harangszóval,
langyosan dagadó csomóval
a torkomban: ízetlen délutánt kell
megemésztenem, s nem tudom, mivel
csábít magához az este.
Rendszerint giccses álmok közé fektet,
s lélektelenné válik a test, amelyben
élek.Talán megszokható az éjszakai másság.
Lenyúzhatom magamról az átizzadt
pizsamát. Nappali fénnyel takarom
a giccset. Hideg zuhannyal edzem
a reggelt, s a buszmegállóban nem
taposom el az ismerősök köszönését,
mint egy utolsó cigarettacsikket …

Anyám nem félt

Anyám mozdulatai pontosak és szépek voltak.
Megszabott ütemre mozdult a könyök, s a
tésztában az ujjak. Azt hiszem, az lehetett
a legszebb zene, amit kenyérdagasztás
közben hallhatott. Csak ő, mert különben
csend volt, hajnal előtt jóval, és mindenütt
sötét. Nem félt. Érezte már az új nap
illatát. Gondolatban végigseperte az utcát,
a Tejutat, mert azon jönnek hajdanvolt
szerettei, és azon jöhet ő is, ha látni akarja
majd a fiait.

Alkalmi abszurd

Meghívhatnálak egy sörösdobozba
sörnek. Aztán a barátaimat egy
sörre. Néhányan szabadkoznának,
hogy leszédítenéd őket a helyes
útról, miképpen engem.
Vezetés közben. Azt hiszem, igazat
adnék nekik, és kicserélnélek
egy értéktelen hasonmással az
érdekükben. Csak reggel okozna
gondot a kiürült sörösdoboz …

Álomzavar

Ágymeleg csendben várlak,
de a szoba telítődik nesszel …
Csordulásig. Nem tudom, ki jön,
ki megy. Az ajtó nyílni
vagy csukódni látszik …
Csak ez a pillanatnyi álomzavar
állíthat emléket annak,
akinek hittelek. Nem tudom,
te vagy-e az, aki bejött,
vagy te voltál-e az,
aki kiment …Takarodó Valaki szivárványt kaszál.
Színeket. Illatot.
Alkonyatba göngyöli a rendet.
Ráhúzza sátornak a dombot.
Csillagfénynél rázza föléje
a csendet. Egyetlen szót se
szól.
Én holnapra ígértem neked
mindent.
Magunkra
rántottam a takarót, mikor
már senki semmit sem
láthatott.

Délelőtti abszurd

Hajnallá fiatalítanám a délelőttöt,
hogy koránkelő hírem ne veszítsem.
Gyertyát is gyújtanék, mielőtt
összehúznám a függönyt, de kép-
telen lennék feldúlni takaródon
a napsugarak fészkét.
Osztoznék velük a békességen,
amíg alszol. Később megbánnám,
hogy nem vittem végig
a fészektakaró mozdulatot …

Esti abszurd

Ha egy meggondolatlan hatalom
arra kényszerítene, hogy önmagaddá
vetkőzz estelente, talán elhinném,
hogy mégsem istennő mellett
fekszem, s egy másik éjszakára
hagynám a mennybemenetelt.
Egyetlen istennő sem tűrné a
halogatást, miképpen isteni
szerepedben te sem …

Galléron a gomb

Aki innen elment, olyan arccal
ment el, mintha el se menne.
Talpa alatt a kő is dobogni kezdett.
Ez volt a kezdet. Csak később
érezte, hogy jönnie kéne …
Gallérján a gomb nagyobbra nőtt,
mint az itthoni domb.
Fuldokolt. Hívta az anyját.
Telefonon. Robot válaszolt …

Gyökerével égnek

Gyökerével állítom égnek a fát.
Vagyok ami vagyok, de ő tehetetlen.
Így lehetek én a Mindenható.
(Jól mutat majd esőváró pózban.)
Az Ő dolga, hogy mi lesz
azután.
Ha esni kezd.
Ha gyökérrel követ emelt
s a lombjára rázuhant.
Az, amit égre mentett.
Vagy menteni akart.Általam fordult visszájára a világ.
Érzem
ahogy hátamra olvad az esőkabát.

Nagytakarítás

Érzem, ahogy a felvert porszemek
pengetik a színeket. Szemedben
majdnem úgy, mint a mennyezeten,
a csilláron, vagy a bútorokon.
Magaddal sodorsz egy húrgubancot,
ahogy erre-arra csapongsz, mint
az a karcsú láng a kandallóban,
amit tegnap este láttunk.
Felfelé menekült az ércbarlangból,
de lényegtelen része szabadult.
Itt maradt velünk a melege
reggelig, s most annak nyitottál
ablakot. Valahogy így visz ki
egyszer mellőled a huzat, vagy azt,
ami belőlem marad …

Fokozatok

A megszentelt sár nem szennyezi be
a kezet. Nem illik lemosni se.
A belefulladt madár nem tudhatta,
mennyire szentelt a sár,
de később a lelke mennybe szállt.
Az elhízott férgek sem tudták,
mitől lett szentelt a sár,
de jólesett, hogy nem kéri számon
a lelküket
sem Isten, sem madár.

Reggelek

Voltak csődőrméltóságú reggelek.
Kirázták sörényükből az éjszakai
bűnt. Az egyetlent, ami vádalap
lehetett: álmodni mertek.
Végtelen legelőt. Hűséges kancát.
Utódokat, akik kivágtatnak a
csillagos karámból, és szétszélednek
a Földön.Nagyapám álmodhatott efféle csikót.
Számtalant. A lövészárokból.
Nem látszott akkor sem Kelet, sem
Nyugat. Lőporfüst takart be
mindent. Titokban költögette
a reggelt. Az önmagához méltót.
Aznap a mellkasán tombolt …                    *Vannak csődőrméltóságú reggelek.
Kirázzák sörényükből a kantárt,
amit belefont a vágy. Nincs rajtuk
nyereg. Kamaszok még a majdani
férfiak, s az ostor messziről csattog.
Csak érzik, hogy feléjük vágtat a
reggel. Szemükre valaki takarót
dobott …Ezek a kamaszok nem tudják, mi volt.
Láthatatlan pata ütött a mellükre
billogot …

 Szándék

Ártatlanítani szeretném az alkonyatot.
A dombok combjai közül a homályt.
Magamért vallok ellenük, ha
fáradtnak látszol, s engem ér a vád.
Téged az alkonyat fáraszt, a csend,
s a titokká serdült semmiségek.Ilyenkor nyomasztó lehet a tenyerem.
Nem a karom alá hajlik a vállad.
Mintha én lennék a terhed,
s én raktam volna tele titkokkal
a homályt …

Köszönet

… annak a kamaszlánynak,
aki megérintett a mellével,
de nem vette észre, hogy
vagyok …
… és annak a kamasznak,
aki a nyomában loholt, s azt
hitte: valódi vagyok …
… magamnak is, mert meg-
éreztem a kamaszlány mellét,
s tagadni mertem, hogy vagyok…

***

Pár sor az életemről

Egykori házunk küszöbén, a KisKüküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke.
Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez.Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él.Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET megértenünk, talán a javunkra változik – a világ, vagy mi magunk.

Régebbi kép: édesanyjával, feleségével és az egyik kisunokával

1949-ben születtem Marosvásárhelyen.  Szovátán  jártam középiskolába. A marosvásárhelyi hároméves Tanárképző Főiskolán matematika szakot végeztem 1971-ben. Azóta tanárkodom. Feleségem is tanár. Három gyermeket neveltünk fel. A csíkfalvi iskolában tanítunk, a vele összenőtt Nyárádszentmártonban élünk.1968-ban jelent meg első versem az akkori Maros megyei napilapban, közöltem az Albatros című főiskolai lapban is. 1972-ig folytatódott ez, amikor sikerült a Szekuritáté egyik dossziéját felduzzasztanom. * 1986-tól újra írtam, verseimet folyamatosan közölték a romániai magyar lapok (Igaz Szó, Ifjúmunkás, Utunk, Vörös Zászló), majd a fordulat után a Látó, Helikon, és újabban a Népújság is.

Kötetem: Kökényvár a senki földjén. Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2007.

Székely-Benczédi Endre

Minél több törzsvendéget!

Irodalmi est a Súrlott Grádicsban

Nagy Botond

 

Kevesen élnek ma már azok közül, akik annak idején törzsvendégek voltak. Emlékezéseik, adomáik azonban egy letűnt kor világát idézik, a két háború közötti időszak éjszakai aranyéletének harsány mulatozásait, azoknak a mai bulik által utolérhetetlen hangulatát. És helyeit. Például a Súrlott Grádicsot, annak asztalaival, flekkeneivel, borával, cigányzenészeivel és nem utolsósorban: (törzs)vendégeivel egyetemben. Ide járt az akkori Református Kollégium diáksága, fiatal és idôsebb, híres- és lecsúszott értelmiségiek, igen ismert irodalmárok, művészek találkahelye volt a kisvendéglő, többek között itt kóstolta meg igen alaposan a környékbeli szőlősök levét Ady Endre, amikor dr. Bernády György Marosvásárhelyre hívta (Csinszka emlékezik meg erről igen mívesen). Fogalom volt a Súrlott Grádics, amely ma is kocsmaként mûködik. Igaz, úgy hívják, hogy Croco bár (micsoda név…!), és inkább késdobáló, mint vendéglő, az épület azonban ugyanaz maradt. Érdemes lenne újra kinyitni, a régi névvel, és a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti bohém világ hangulatával.Erre még valószínűleg várni kell. Nem kell azonban várni a másik Súrlott Grádicsra, arra, amely nemrég alakult, és szintén a régi időkből, az irodalmi körök hangulatából próbál átcsempészni valamit a mába: Bölöni Domokos, lapunk munkatársa vezérletével megalakult a Súrlott Grádics Irodalmi Kör.Első estjére csütörtök délután került sor az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének tanácstermében, ahol az estkezdetkor már tűt sem lehetett leejteni. Kezdőmomentumként Nagy Pál irodalomkritikust kérték meg, beszéljen a régi időkről. Marosvásárhely rangidős körszervezője szívesen szólt a református kollégiumbeli Mentovich Ferenc körről, majd az Aranka György Irodalmi Körrôl, amelynek ülésein százhúsz körüli volt a létszám, és olyan előadók is megfordultak, mint báró Kemény János, vagy Balogh Edgár. Mégis, a kör legnagyobb érdeme a fiatal íróknak, költőknek nyújtott fellépési lehetőség volt: olyanok mutatkoztak be itt a vásárhelyi közönségnek, mint Szőcs Kálmán, Mózes Attila, Györffi Kálmán. Az akkori Súrlott Grádicsról, régi törzsvendégként szólva, Nagy Pál elmondta: irodalmi gyökerei voltak. Molter Károly novellát írt, amelynek drámaformáját nagy sikerrel mutatták be (Magyarországon is), és amely az említett kisvendéglőben játszódik. Ma már hiányoznak a kérdések: hova üljünk be az irodalmi est után? A Súrlott Grádicsba, az Édes lyukba, avagy a Sramekbe? Mi maradt abból a Vásárhelybôl?Nem lenne irodalmi az est, ha íróembernek nem nyílna bemutatkozási lehetőség: az első ülésen Székely-Benczédi Endre mutatkozott (újra) be a nagyközönségnek. Mint megtudtuk, ’68-ban jelent meg első verse a Vörös Zászló irodalmi mellékletében, a Figyelőben. Ezután rendszeresen közölt, ám 1971-ben minden írását át kellett adnia a Securitaténak. ’85-’86-ra gyűlt fel benne annyira a mondanivaló, hogy újra írni kezdett, ezekből az Igaz Szó jelentetett meg annak idején. Bemutatkozása után a költő verseiből olvasott fel, majd Nagy Miklós Kund szerkesztő és dr. Nagy Attila költő elemezte Székely-Benczédi Endre művészetét. Az elemzésekből természetesen jóízű vita és beszélgetés kerekedett, hozzászóltak a közönség tagjai, szóba került az erdélyi magyar irodalom oly sok vetülete, Székely Jánostól a Láthatatlan Kollégiumig. A jó és családias hangulatú rendezvény, a Súrlott Grádicsra emlékeztetvén jóízű bor felszolgálásával zárult. A magunk részéről minél több törzsvendéget kívánunk!

Népújság, 2005., január 25., péntek

***

Kökényvár a senki földjén

Hármasfaluban, Csokfalván született 1949. február 2-án. Szovátán érettségizett. Számtantanár lett. 1971 óta tanít megszakítás nélkül a Felső-Nyárádmentén, Csíkfalván. 1968-ban közölték első versét, és ma 2007-et írunk. Székely-Benczédi Endre most adta közre első kötetét. „Egy csokfavi ház küszöbén még ott virít a kopott patkó, amelynek az ártó szellemektől kellett volna megóvnia, s az életem fonalára hurkolt bogokon kellett volna oldania egyet-egyet. Későre sikerült átjutnom a sötétségen, miután Erdély fölött is kiderült az ég. Nem akarom már megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, ahogyan én látom. Ez az első könyvem. Elsőkötetes nagyapa vagyok” – idézte a kesernyés vallomást a szerkesztő, Bölöni Domokos. Vasárnap a déli órákban mutatták be a csíkfalvi matektanár könyvét Nyárárdszeredában, a református egyház Bocskai István termében. Rüsz Károly nagykendi versmondó teremtett bensőséges hangulatot, többek között az édesanyához írott versek egyikével: nem láttam soha / függönytépő mozdulatot / de ablakod csupasz // azt mondod jönni fog / valamelyik fiad / s jó ha előre tudod / idő kell ahhoz s nem kevés / hogy nyolcvanöt éved eltakard.A tetszetős kis könyv Donáth-Nagy György készítette címlapjához a nagybácsi, Kusztos Endre szovátai képzőművész kölcsönözte egyik szénrajzát. Gondozását a marosvásárhelyi Juventus Kiadó vállalta.A költő felolvasta legfrissebb verseit is. Bölöni szerint hangulat- és szemléletváltás tapasztalható ezekben a szövegekben. A csöndes szemlélődés derűje járja át a lírai tájat, bár a filozofikus hajlam és a szatirikus látásmód továbbra is markánsan megmarad.Kökényvár a senki földjén? Kötetcímnek különös, olvassunk bele a címadó versbe: „Így mérjétek hát magatok köré / a senki földjét testvéreim kökényfélével / ha lehet hogy egymás szemébe tüske nélkül / még véletlenül se nézzetek csak rajta át / s őrizzétek a sebzett meleget mint ritka / kabalát…mert fogyni fog előbb vagy / utóbb a birtok amit még magatok uraként / szétszaggattatok / azért hogy legyen saját a sírotok és testetek / nedvével telt a rög”Ez a számonkérő hang válik némileg rezignálttá; a szatirikus látásmódot megőrizve látszólag megbocsátó derű szövi át az évek ködéből megjátszott félszegséggel „előóvakodó” tanár-költő fanyar mondatait…Amelyek „értelme” bizonyára pontos képletekbe foglalható – ám a „kidolgozás” minden esetben az olvasó (nem is házi:)  szívbéli feladata.

Réthy Géza

***

Bölöni Domokos

Hóhullásban

Péntek volt, nem tizenharmadika, mégis baljós. Marosvásárhelyen zuhogott, vártam volna a földrengést is, átéltem kettőt, úgy tudok rettegni, hogy belehalnék, ha elmozdulna a csillár, péntek volt, nem tizenharmadika, Székelykálban még zuhogott, a Sepsiszentgyörgyöt „megcélzó” maxitaxi hősiesen dacolt a város forgalmával, szinte minden rendes kapuban megállt, bennfentes utasok szálltak föl, a Kisállomásnál aztán tengelytörésig dugultunk, mégis sikerült tovább surranni, könnyű eset vagyok, mindég a leghátsó helyet foglalom el, ott nem bántanak, ülnek mellém beszélős emberek, néha bólogatok, de lehet, hogy már alszom, őket az nem zavarja, több szálon futó mesék fonódhatnak így össze, alig vettem észre, hogy már nem esik, hanem havaz.Székelykáltól fölfele tette ezt velünk a természet.Mire leszálltam Nyárádköszvényesen, akkora lett a tél, hogy jöhetett a karácsony. Havazott, mintha kormányrendelésre. Az iskola helyét nem is találtam, Csíki András szólított meg a kultúrközeli kis csehóban, hogy nem magam vagyok-é magam. Csíki András annak előtte, hogy plébános bátyja mellett gadasági feladatokat vállalt volna, a dicsőszentmártoni népszínház egyik színésze volt. Azokról a szép időkről beszélgetve caplattunk a latyakban föl, templom és iskola felé. András meg sem próbálkozik a műkedvelő színjátszás élesztésével, nem ez a szabott szerepe itt. De a diákok tudnak egyet s mást, Bege Kinga Mária tanárnő ügyesen készítette elő Ráduly János fogadtatását a szerzőtől gyűjtött dalok, balladák bemutatásával. Úgy áll még mindég a népviselet ezeken a gyermekeken, mintha belenőttek volna. Holott már csak ünnepek vagy szereplések alkalmával öltik magukra. Amikor Ráduly elolvassa azt a mesét, amely minden találkozón tapsot vált ki, a Mihók, a bugyuta című  zseniális népi történetet, megjegyzi: évekkel ezelőtt egy korábbi nemzedék mulatott a sztorin. Amikor színpadra írtam a mesét, 1993-ban, a kedves magyartanárnő ötödikes volt… Székely-Benczédi Endre hosszú penitencia után szólalt meg, nyúlt újra tollhoz, verseit egyaránt élvezhetik felnőttek, gyermekek. Felesége, Éva asszony vezeti új kocsijukat, a költő: úr, nem siet, nem fizet, nem csodálkozik – és nem is vezet…A mi korunkban már nem jó a szemünk, hanyatlanak reflexeink. No, a találkozóról jövet Bock Gyula igazgató úr Szovátára fuvarozza Rádulyt, magam pedig felkérezkedem a Benczédi Éva furgonettjére. Aj, de jól furikázunk, még egy farkast sem látunk. De a világ nem egyszerű. A deményházi tetőn, Kál felé jövet, amint kikurkálódunk a kanyarból, megpördül a kocsi, száznyolvan fokos szögben nézünk szembe a halállal. A magas mart ment meg, óvón felfogja a gépet, csak a jobb hátsó kerék (éppen alattam) pukkan ki.Nem tudjuk, élünk-e, vagy már odafent nyögünk. Éva asszony fakó arccal regisztrálja, hogy mindhárman megúsztuk, Endre báró bajuszába motyog valamit, aztán úgy szállunk ki, mint a diktátor a tábból, reszketve s féloldalasan.Jótét lelkek ezen az útszakaszon is vannak. Két-három kocsi is megáll, egyikőjük továbbhajt, látva hogy nincs kórházba való anyag, a többi azonnal odalép, az autót méregetik, nem szövegelnek sokat, hanem cselekednek. Gyorsan fel a hóláncot, aztán vontatózsinórt, és egy kis segítséggel már kint is vagyunk a sáncból. Az úrvezetőnek és társának arra is van gondja, hogy finom ablaktörlő anyaggal lásson el bennünket. Remetei lakos, őt is Endrének hívják, és nagyon fiatal. Hálálkodva búcsúzunk.Éva asszony attól kezdve olyan biztonsággal vezet, mintha űrhajós volna. Csíkszentmárton, Csíkfalva, letérő balra, be az utcába, be az udvarra, be a garázsba. Normán felül hull a hó, mindenfelé télapókat sejtünk. Hajszálpontosan parkolunk, aztán kiengedjük a felhalmozódott idegességet: mesélünk arról, amit megúsztunk, a halálról. Hol a boldogság mostanában, barátságos, meleg szobában, pipaszó (ez Endre úrnak a cigarettájából eregél), kávé, tea, szíverősítő mellett. Éva telefonál. Telefonálna, de nem lát, mert nincs kéznél a szemüvege. Kölcsönösen vetik egymásra férjével a holvant, hová lett a pápaszem. Endre tanár úr odáig vetemedik, hogy anyagice is bizonyítani akarná: nem őrajta csuklott félre az okuláré, föllebbenti kötött mellénye elejét – és muramista, ott a szemüveg, szára beleakadt a gyapjúkötésű matériába. Semmi baja.Endre kissé leforrázva, Éva inkább diadallal, mindketten örülnek. Én lefagyok. Aztán ők is.A deményházi tetőről úgyszólván látás nélkül hozta haza a kocsit. Velünk!Istenem, mi lett volna, ha odafent, mikor kibuktunk a kanyarból – lát is?!…

Összeállította: Damján B. Sándor

***************************************************************

Szerelmet vallott a székely hegyeknek

NÉPÚJSÁG, 2016. ÁPRILIS 26., KEDD

A segesvári Gaudeamus Házban április 18-án mutatták be Fülöp Kálmán verseskötetét. Szép számban jöttek helybéli, kis- és nagykendi, sőt marosvásárhelyi érdeklődők is. A szerzőt és az egybegyűlteket a házigazda, Jakabházi Béla magyartanár köszöntötte.A költészet rajongójaként Pálhegyi Mária felolvasása hozta közelebb a költő versbeszédét.Harmatcsepp a fény porában – ez a címe Fülöp Kálmán 2015-ös kötetének. Doszlop Lídia mutatta be. „Beszédes cím – mondotta. – Magával ragad. Elemzésre, elmélkedésre sarkall. A harmat tisztasága, a porszemcsék. Emberi létünk por mivolta a világegyetemben. Fénnyé válni, fényként élni abban a közegben, ahová Isten teremtett, tisztán, harmatként.”Fülöp Kálmán költőként későre jelentkezett. A Népújság szerkesztőségéhez küldte verseit 2006-ban. ,,Kérges kezű, de szép szívű és szavú költő” – mondta róla „mentora”, szerkesztője, Bölöni Domokos. Igazmondó, őszinte.„…Nem fogom átrendezni életem/ bánthatnak csípős, vad szelek… titkolni/ sem tudom/ ki voltam és vagyok/ vállalom magam.”Meghatóan szól szüleiről: „Édesanyám mosolygó,/ tiszta arca,/ édesapám egyenes/ homloka szabott/ ruhát rám tisztát…”Verseinek üvegharang hangzása áthatja az olvasót, egyszerű dolgokról ír, törli a hamis csillogást, a közönségesség porát, nemes egyszerűséggel tálalja gondolatait. Szülőföld, szülők, ég, föld, szerelem, égi jelenségek, hit, akarat, alázat, napszakok, vallásos ünnepeink, a földművesmunka, az otthon melege, a család, kereszt, víz, tűz – nála nem szokvány, hanem felfedezés. Saját magából is sokat mutat meg, a kötet bővelkedik önvallomásokban.Műhelytitok című verse akár költői hitvallása lehetne: „Tűzből csíráznak ki a versek,/ s feltörő lángok nyers haragja/ borzolja hajnalok keresztjét,/ lassan pergő, öreg sötétben/ ölelkeznek a barna esték.// A gondolat áramló hevében/ magamba hullva baktatok…”Egyik versét a kötetei címlapjához festményei repróit kölcsönző Kedei Zoltán festőművésznek ajánlja: „Súlytalan moha-létem/ morzsákban, tört szavakban/ de elfogadom s/ napjaimba tépem/ mert bennem van/ az apró mozdulatban// az állvány csendjén/ elkészített képben –// harang aprózza/ tompa híradását/ valami készül/ felhőt cibál az este// s nem érdekel/ hogy mit takar a más –// szép naplemente/ homlokomra festve”.Minden szava jelzi: Fülöp Kálmán megérkezett. Szava szépen cseng. Arany János tiszta eszményének csillogásában maradhat ember, mindig, minden körülményben.A szülőföld igézetében él és alkot, eleven seb lelkén a bözödújfalusi tragédia, benne nemzete sorsát félti, és vallomásával biztat a megmaradásra, az itthon maradásra, magyarnak maradni, vállalni és tenni: „A dér porából hajnalok születnek,/ s én ott a parton kutatom a fényt,/ halódó mélyét a ronggyá gyűrt egeknek,/ hallom a felhők szél tépte énekét…//”Vagyok csak ember, itt az emberek közt,/ becsülöm, ami másnak is becses –/ szerelmet vallok a székely hegyeknek,/ s ha hív a távol, tudom: nem megyek.”Fülöp Kálmán meghatódva mondott köszönetet a találkozó közönségének, külön köszönte szülőfaluja önkormányzatának az anyagi támogatást. Bejelentette: újabb verseskönyve, a Kőbe vésett pillanat is nyomdakész, majd szép felolvasásában kedves verscsokrot nyújtott át hallgatóinak.

Gál P. Naómi

*******************************************************************************

Költészet napi antológia

„Első versem…”

(Vallomásgyűjtemény és antológia) Érdekes kezdeményezés született: kitalálója, kivitelezője Cseke Gábor, a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lap (portál) szerkesztője.  A gyűjtemény keletkezéséről így ír szerkesztője a bevezetőben: Ötven év a betűtáblán – e cím alatt emlékezett meg szerzői estjén Czegő Zoltán költő első versközlésének fél évszázados jubileumáról. A 2016. február 25-én lezajlott eseményen a Sepsiszentgyörgyön élő költő elmondta: „Én soha nem akartam költő lenni, annál jobban tiszteltem a költészetet Janus Pannoniustól a kortársakig, hogy én belevágjak abba. Mondhatni, teljesen váratlanul jött ez a kényszer, amikor megtudtam, hogy egy erdővidéki református lelkész öngyilkos lett. Huszonhat éves voltam, és sehogy sem értettem, hogyan lehet az életet, mint egy elhasznált seprűt, eldobni… E hír hallatán írtam meg azt a verset, amelyet pár napos didergés után elküldtem Székely Jánosnak, aki az Igaz Szó versrovatát vezette… Postafordultával jött a válasz, hogy megkaptuk a versét, közölni fogjuk, de nem tudunk magárólsemmit, és benne az a kérés, hogy küldjön még, s írjon magáról egy kicsit részletesebben.”A vers végül is 1966-ban jelent meg, az Igaz Szó szeptemberi számában. A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban lezajlott esemény előkészületeiről hallva, eszembe jutott: bármennyire is erőltetném emlékezetemet, ma már nem tudnám eldönteni – legalábbis könyvtárisegédlet nélkül nem –, hogy melyik volt első közölt versem: talán egy, a fűzfáról s annak sorsszerű szomorúságáról szóló az 1957-es Ifjúmunkásban, vagy pedig a szintén övényközpontú, de már a pitypangról szóló talányos versike (Bajor Andornak különösen tetszett, sokszor emlegette később – gondolom, amikor elégedetlen volt „érettebb” verseimmel) a Napsugárban, ugyanabban az esztendőben? A töprengésből végül is gondolat és ötlet lett: mi lenne, ha az ideiáprilis 11., a Magyar Költészet Napja tiszteletére költőket kérdeznénk meg első versükről? Hogy a Czegő-féle megérdemelt ünneplést kiterjesszük egy kicsit mindannyiunkra, akik valamikor lírai ösvényekre tévedtünk. És akkor megszületett az alábbi levél, amit közel 80 címre elküldtünk:
„Kedves Barátom!Igaz, még csak február van, de az idő repül, és hamarosan beköszönt április 11-e is, költészetünk napja.A Káfé főnix portál nem először kísérel meg értelmes eseményt építeni e nap köré, s az idén is szeretne méltóan foglalkozni a költészet dolgaival. Véletlenül került kezünkbe Szabó Lőrinc Az első vers című költeménye (A Tücsökzene című kötetből), amelyben eredeti módon adja elő, miként született meg az első verse egy utazás során, amikor is vonattal Debrecenbe tartott.
Első versemet egy nyári napon írtam,
a hortobágyi vonaton.
Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.
Durúzsoltak, álltak a kerekek.
Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom.
Ohatnál végigdőltem a padon,
úgy kábított már a tücsökzene
meg a sínek egyhangú üteme.
Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?
Ásítoztam. Dúdoltam valamit,
valami zsongót: zsongott, kattogott
vonat és világ. S egyszer csak, ahogy
rakosgattam a ringó szavakat,
rímbe kattant bennem két gondolat.
Ez felébresztett, mint valami vicc.
Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?
Egész jó játék. De fog menni? Ment!…
Felfrissülve értem el Debrecent.
Arra gondoltunk, hogy az első vers általában minden költő, verselő ember számára olyan lehet, akár az első szerelem: meghatározó és emlékezetes. Hogy ezt valaki pozitívan vagy negatívan éli meg, az jórészt a körülményektől függ.Mi lenne, ha a Költészet Napjára megosztanád velünk, olvasóinkkal az első versedhez  kapcsolódó gondolataidat? Lehet az első vers a legelső alkotásod, de akár az első nyilvánosság elé került versed. Elküldheted a szövegét (ha még megvan), írhatsz keletkezésének történetéről, vagy éppen fogadtatásáról, ha akarod, értékelheted is mai szemmel, vagy kifejtheted az első verssel kapcsolatos gondolataidat, véleményedet, élményeidet. Az is érdekel, hogy ha nem tartod fontosnak a témát és nem kívánod velünk megosztani tapasztalatodat.Bízunk benne, hogy a kérdés valamiképpen megérint és így vagy úgy, lehetőleg február végéig válaszolsz felkérésünkre. Kíváncsian és szeretettel várjuk nézőpontodat, amelynek maradéktalanul helyet biztosítunk a Káfé főnix hasábjain.Cseke Gábor”
Pár nappal április 11-e előtt aztán örömmel jelenthette, hogy a tervezett  összeállítás, melyből „menet közben” kis előzeteseket adott közre a Káféban, egybeállt: 44 szerző válaszolt  a felhívásra, ezeket a vallomásokat kiegészítette néhány PM (post mortem) összeállítással, amelyek révén Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond, Szőcs Kálmán, Debreczeni Éva, Rafi Lajos “üzennek” első versükkel kapcsolatban.
A Káfé főnix felkérésére az alábbiak válaszoltak (az előfordulás sorrendjében): Bajna György, Balázs Imre József, B. Tomos Hajnal, Láng Orsolya, Albert-Lőrincz Márton, Cselényi Béla, Keszthelyi György, Vasi Ferenc Zoltán, Balási András, Kenéz Ferenc, Demeter Mária, Elekes Ferenc, Fekete Vince, Puskás György, Fülöp Kálmán, Szente B. Levente, Szuhay-Havas Marianna, Farkas Wellmann Éva, Beszédes István, Miriszlai Miklós, Szeles Lingon Erzsébet, Csata Ernő, Komán János, Füzesi Magda, Deák-Sárosi László, Para Olga, Lövétei Lázár László, Albert Csilla, Ladik Katalin, Ady András, Kiss Székely Zoltán, Kristó Tibor, Máriás József, Bágyoni Szabó István, G. Szabó Ferenc, Somorčík Szombath  Rozália, Laczkó Vass Róbert, Ambrus Lajos, Véghelyi Balázs, Benő Attila, Ferencz Imre, Láng Eszter, Zalán Tibor, Oláh István.
Érdekesek, izgalmasak a vallomások és az első vagy elsőnek vélt/tartott versek, érdemes mindet figyelmesen végigolvasni.Az ankét teljes anyaga, egyetlen dokumentumban letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából, az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/15300/15315

Bölöni Domokos

**********************************************************************

A magyar költészet napja

József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik a magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta. E jeles nap környékén mifelénk is számos rendezvényen ünneplik a magyar verset. Összeállításunk az ünnepre készült.

József Attila

Bajna György

Kisleltár

Nem féltem soha, hogy elzüllök,
nem volt kedvem se hozzá,
aztán „jómódom” módfelett
még sok lapáttal tett rá.Szerelmeim is ügyeltek
romlásba meddig visznek.
Kamaszkoromra szó se jut,
legénykorom se viszket.Nem voltam ostromlott soha se,
mégis lehettem boldog.
Nem rámenősen szerettem,
így alakultak a dolgok.Valaki mindig elkísért,
ha válság ösvényét jártam.
Hálás se lehettem, nem várták.
Nem fulladoztam sárban.

Balázs Gáspár Emil

Hol

Az otthonnak neve van,a szeretet neme tündökli a ko(ó)rok balgaságát.
Délceg latrok,
büszke utcalányok pironkodnak
a szégyen nincstelen visszhangján,
szájukon a kényszer ódája zeng mentséget a vágynak,
hogy merjen álmodni a testnek,
egy olyan mámort,
ahol nem parancsra kell tetszeni a bujaságnak.Az otthonnak neve van.
Alakváltó, hangzatos, kaméleon szivárvány,
korhűen mutatós, fennhéjázó,
ideális kongású magányos bűvhodály.A szeretetnek Nem(e) van.
Kelletlenül kellemes,
Mégis értetlenül egyre megy.
Percre pontos divat, utat mutat,
közhely(j)es egyediség,
sablonmintás lobbi vágy,
lízingelt mirelit szívek ellátócsarnoka.Az otthonnak neve van.
Hangját csendesen fénylő,
lágy titkú egyértelműség lengi körül.
Betűi a neved betűi.
Dallama a te hangod dallama.
Lélek, szellem, test találkozásának csarnoka.***

Bíró József

Kisvárosi éj

A kisvárosomra nyíló
ablakomban ülök,
mint annyi idős lélek,
kinek szemére
még nem jött álom…
És nézem őt,
bár teste nincsen,
mégis látom,
amint el-elsétál
az ablakom előtt…
Szerre veszi az utcákat
a kisvárosi csend,
mely szebb egy fehérbe öltözött
menyasszonynál…
mert szeret minket…örvend,
hogy az élet uralkodik rajtunk,
s nem a halál…
Most minden csupa béke,
csupa megnyugvás
minden gondolat,
mely testem és lelkem között sétál.***

Burján Emil

Ihlet

amikor a gondolat
másik gondolatra hat
köztük láncreakció
a teleportáció
metafora-alagút
nem igaz se nem hazug
annak színes képlete
ami fehér-fekete***

Burján Gál Enikő

Meglátod lesz majd olyan

Meglátod lesz majd olyan
hogy tiszták és szépek leszünk
mint egy hófehérre vasalt
vasárnapi ingSzobánk falára szőjük álmainkat
és egy csendes mosoly után
meglátogat minket a
vasárnap délutánMeglátod lesz majd olyan
hogy sokan leszünk
kik ugyanabból a kenyérből eszünkÉs meglásd lesz majd olyan is
hogy nem leszünk
csak úgy mint a fenyőillat
ami egy-egy pillanat
a végtelen nyári éjszakán***

Czirják Edit

Világ vándora

Hosszú ideje nem láttalak téged,
Másfelé sodort az élet vihara,
De most megjöttél – testvérem,
Isten hozott idehaza!Fölötted is elmúltak az évek,
Az élet ízéről mesél arcod bársonya,
Hogy elhagytad a szülőfölded
Tán nem is tudod, mi volt legfőbb oka,
De most itt vagy – bátyám, nővérem,
Isten hozott idehaza!Mondd, meséld, másik hazád hogyan fogad?
S, hogy ismerős idegen lettél az emberek szemében,
A tényeken mit sem változtat.
Ülj ide mellém, én is elmesélem, mi oka,
hogy vállaltam itt, mit az élet
Apránként terhelt vállaimra.Nézd, itthon vagy, mert lehet több hazád,
de szülőfölded csak egy lehet,
és édesanyád, édesapád ajkán áldás:
Isten hozott idehaza!***

Cseke Gábor

Éppen

Éppen kinéztem az ablakon…
az ablak alatt megy egy
fekete kutya
és egy fekete lány
a kutya lesunyt fejjel üget
szimatolva keresgél
a lány csupa szomorúságÉppen beléptem az ajtón…
…s irdatlan csörömpöléssel
egy korondi váza levetette magát
a konyhában a szegről
amelyen lógott –
megállt bennem az ütő –
a csörömpölést még ma is hallom
de hol vannak a váza
cserepei?Éppen a Fellegvárra néztem…
…amikor Gagarin átszáguldott az égbolton
de akkor én még nem tudtam róla
nekem a házunk fölötti domb is
elég magas volt ahhoz
hogy felnézzek rá
világűr után sóvárgó
tisztelettelÉppen benéztem egy ablakon…
…nagy plazmatévé szórta szineit
krőzusi bőséggel s a hangsávon
csak úgy harsogott a dús melódia
egy férfi hajolt ki az esti sötétben
felizzott cigarettája szívta szívta
arca belevöröslött éjszakámba
jó hogy nem én voltamÉppen a hajnali temetőhöz értem…
…amikor rám köszönt egy madár:
ptyici, ptyici – harsogta oroszosan
mintha csak kérkedett volna hogy ő a madarak
családjához tartozik
madarak, madarak – tolmácsoltam magamnak
fecsegését pedig lehet
csak annyit akart mondani: pici vagyok,
isten teremtménye –
s bizony mondom, öklömnyi se volt…Éppen egy kis melegre vágytam…
…s a napfény, ím, csodaként megjelent –
vajon másnak is ennyire hiányzott
az elsinkófált téli kegyelem?
Mosolya mögül rám se nézett –
az idő siklik így tova –
mi nézünk utána rendületlen,
mintha nem látnánk többé soha***

Csergő Lajos

Egy egyszerű falu felett

Maholnap a betűkből
egy sem marad.
Törvényén tort ülnek…
…Némán és hidegen
nem érzem a keresztet.majd összejön egyszer.
Örökömbe pogányok jönnek?
földem ölébe – jer, és ne félj;
megtalálod benne majd
a napvilágot – árnyam erkélyén.Lesír az ég, láncait leoldja
egy könnycsepp, beszegve virággal,
egy egyszerű falu felett.Farkas Wellmann Endre
Trójai képeslap Kolozsvárról
N.B. kisasszonynak, csak úgyPartjain csak krokodil az asszony:
itt e folyó, holmi Szajna-féle;
hívják Donnak, Temzének, Szamosnak,
nem tudom, de nem talál a képbe.Itt a város. Látod, ez, barátném.
Óva óv vagy kiköp, s elfelejt.
Villamos zötyög, és pénz beszél;
sínylődik a láncra vert selejt.Itt a főtér. Faló nyerít rajta.
Ahogy illik: be van vonva bronzzal.
Gipszkirály meg réz-alattvaló
röhög szembe modern héroszokkal.Itt egy utca. Nagyon híres utca.
Romkertjét már benőtte a páfrány.
Itt a templom. Történelmi szcéna:
pasas gyíkkal. Gyík vagy anyasárkány.Egykedvű ősz: lábunknál a város.
Fellegvár, és szemben ott a Hója.
Amíg bennem Kolozsvár világít,
addig benned ott sötétlik Trója.***

Fekete Vince

Légifelvétel

Mint kavicsos part felé a hullám
fut, rohan megállíthatatlanul,
úgy árad hozzád most, feltolulván
a hang, a szó, s darabjaira hull.S úgy ömlik feléd minden gondolat,
mint ez a már-már könnyű nyári nap
szivárog elénk, s visz, sodor, tolat
maga előtt házat, fát és hidat.A szökőár előtt az óceán
hosszan feltárja mélye titkait,
a fenéken bóják, hálók, trófeák,s képernyő, mely sötétet közvetít.
S te? Szikár alak, pózolsz némán a
sötét vízfal előtt: vaku-fény-árban.***

Ferencz Imre

Szinopszis

Csúfot űznek belőlünk. Naponta megaláznak.
Egy kanál vízben eloltanának. Gyűlölnek, kiutálnak.
Áldozatai vagyunk egy alattomos koreográfiának.
Ezt tartják ők hazafiságnak.Nem tetszik nekik a másság. Minket nem
illet meg a szabadság. Sem anyanyelv, sem zászló,
semmi jelkép. Mindez számukra idegesítő.
Érzékeny erre, nem tudja elviselni a többség….És tűrhetetlen, elviselhetetlen, hogy jussot, jogot
merészelünk kérni. Nem átallunk könyvvel,
gyertyával felvonulni. Az utca csárog:
Miért nem lesznek janicsárok?Állítólag itt magas fokú a nemzet toleranciája.
Itt nincs diszkrimináció. Itt nincs kettős mérce.
Itt a demokrácia felér a magas égbe.
Itt virágzik az együttélés példás kultúrája.Itt magas az igazságszolgáltatás morálja.
Félbehagyott, lezárt ügyek fekete doszárja.
Vigyorgó ördögöcskék cinikus pofája. Hol van az,
hogy kisebbségi államelnök áll az ország kirakatában?Itt a történelem gyilkolt, ölt. Most nyelvet ölt.
Benne sokan átlopták, átmentették magukat.
Nem változtak semmit sem ezek az alakok,
csak forgattak köpenyeget, cseréltek maszkot…
2016. április 1.***

Ferenczi Attila

Gyergyó felé a zebracsíkos vonatfülkében

Előttem négy üres hely
utazik, a bal felemen még három
a magánytól roskadozik: heten
vannak s én kucorgok — jobbom felől
az ablakon este van s a laptopom
lemerült s kattanok magamra;
olvasok. A fejemben egy nagyszerű
történet mocorog, majdnem egymegás
dokumentumot formázok, talán már ihlet
sincsen benne — az élet terhe mégis
törölhetetlen, mert nincsen tabula rasa
az újrakezdéshez; ráadásul hidegek
a fűtőtestek, meggémberedtem,
lehet, hogy túl éber vagyok, ezt
érzem — egy üveg víz a kezemben,
vágyaimat lájkolom.
Állok lesben immár másfél
órája; előttem négy, baloldalt
három lelketlen hely. A huzatok mintázata
megmozdul, mint a zebracsík legelés
közben; a csíkok hol összefutnak, hol
körkörösen bűvölnek egy negyvenéves
fülkében, ahol évek óta utazom. Utazom
egy alig harmincéves lelkiismerettel a
torkomban s szemben velem, meg baloldalt
nyomasztóan heten ülnek, mint a gonoszok,
a székek. Fejemben egy nagyszerű történet,
de csak a zebracsíkok végtelenje
töltődik le asztalomra, amin
a laptop: az élet becsukott könyve. Kint
a világ sötét, lemerült szívemhez csatolom
a gyermekkori tájat, és navigálok titokban
az ismerősök között, meg-megnyitom
őket átkonvertált lelkiismerettel, hátha
közelebb kerülök Gyergyóhoz, ahová immár
negyven éve utazom
egy zebracsíkos
vonatfülkében.***

Gál Éva Emese

Legversebb

Verset írnék, és nincs mit mondanom,
olyan mélyen sajog a fájdalom,
hogy ráégnek gondok, és verssorok.
A lángoló csend költője vagyok.Testem-lelkem külön világba zár,
ahol én vagyok a látóhatár,
az ég és a föld bennem ütközik,
hogy egymásnak meggyónja bűneit.Parányi vagyok, mégis végtelen,
űzi magát velem az értelem,
hogy leleplezzen messzeségeket,
ahol az árnyék csillagot temet.Egyszerre árnyék, és csillag vagyok.
Magamba hantolok minden napot,
ami a horizonton átdereng.
Verset írnék, de legversebb a csend.***

Lövétei Lázár László

„Ubi bene, ibi patria”
Lövéteiek Shakespeare hazájában

„Ha túléled ama boldog napot,
midőn a dolgunk végre jóra fordul,
gondolj arra, hogy milyen ára volt
mindennek, s szólj a nem-boldog napokrul,
mert volt minálunk mindenféle gond,
s Dunányi-Oltnyi tinta folyt hiába,
amíg mi, sok földönfutóbolond,
kiköltöztünk egy boldogabb hazába,
ahol se sár, se vér, se szürke ég,
csak bor, és búza, s béke, s Kánaán,
s hány »boldog« főnév kéne ide még!,
ó, ennyi boldogsággal gond van ám! –
de megszökvén a fényes ég alól,
majd mi is megpihenünk valahol…”

Csíkszentdomokos, 2014. február 26.

***

Bajna György, Balázs Gáspár Emil, Bíró József, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Czirják Edit, Csergő Lajos, Ferenczi Attila és Gál Éva Emese versei a gyergyószentmiklósi Kercsó Attila Irodalmi Kör legújabb gyűjteményes kötetéből, a Találkozások IV. alkotásaiból válogattuk.

Hargita Népe, 2016. április 8.

*****************************************************************

Nagy Székely Ildikó

Álmatlan dal

A csend óriásterítő,
mi rajta morzsányi világ,
bűnbocsánatból kaptalak,
mint fa rügyét, fű illatát.
Szülész apám ígért meg régen,
ő simíthatta lépteid
a fény felé májusi éjben
felhőujjakkal reggelig.
Míg lélegzésed hallgatom,
szobánkba apró pontok gyűlnek,
lakótelepi csillagok,
elveszettek és megkerültek.
Némán szólítnak. Kellenék –
üzenik fényes csóvanyelven,
hozzád bújok, még ne eressz,
s alszom makacsul, rendületlen.

*********************************************************************

Tóth István emlékezete

Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban.  A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével. Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról. 
***

Elekes Ferenc

Kié itt a dér?

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.Kié itt a dér?Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.Ezek nagy igazságok.Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:„Kié itt a tér?”Most ez a kérdés vetődik fel:Kié itt a dér?Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetû Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!Kié itt a dér?Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk.De hogy vagyunk?Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki.Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.

(Népújság, 2011. október 29., szombat)

***

Tóth István versei

Űr

Ó, világ Ura,
aki bérbe adtad
ezt a testemre mért
kéklő teret,
hogy köldököm
elvált anyámtól,
amíg földanyám,
magába temet;
aki úgy adtad volt
nékem, testemre
tapadó, hajló
térfogatodat,
hogy költöztetve
le nem omlik,
üvegfala más-más
távlatot ad;
és ugyanabból
a légnemű térből
biztosítasz nékem
egy darabot,
amelyben Arany,
Ady, Janus
s a térteremtő
Bolyai lakott;
aki ugyanabban
az űrben
helyezted el
remegő szememet,
hol a milliárd
szemű Tejút
pislog, a Betelgőz
és a Deneb:
mit törleszthetnék
e magas lakbérből
szürke barázdát
hasító szegény,
hogy valamit
köszörülhessek
romló testem
állati szégyenén?

Üveg

Tömör vagyok és hűvös,
mint a gyémánt.
Nem engedem, csupán a
tiszta fényt át.
Mit por se nyom, az hatol
csak át rajtam;
külsőt levetve, könnyű
árnyékrajzban
itt tenyészik fénylő
lapom mögött.
Mint elrejtőzött őr,
úgy őrködök.
Csak látatlanul és némán
vigyázom
belső, súlytalan fény-árnyék-
világom.
Fényrés lettem két szilárd
lap között;
eddig megállt, mi belém
ütközött.
De tolvajokkal szemben
mit tehetnék,
kit védővé tett a néma
jelenlét?
Mert minden hangot kirekeszt
a létem:
szóval riasztok a végső
törésben.

Láng

Láng, mely vérként lobogsz középen,
s széleden egyre kéklesz:
tested kivetkőzik egészen,
amíg színtelen ég lesz.Két jégkorszak között egy percre
buggyan ki lilás szirmod:
időtlen kikericsek teste,
széttörve kell kinyílnod.És a helyedbe széles ég lép,
tágas, egész világnyi,
mintha minden a saját végét
igyekeznék csinálni.Csupán az én szemem érinted,
s nem búcsúzol, csak tőlem.
Hogy tartlak meg, mint rejtett kincset,
a tűnő levegőben?

Levegő

Ó, levegő, a szemnek
és az agynak,
szabad világként nyílsz meg,
hol magad vagy.Égig emelsz, hogy kedved
földre ejtsen.
Láthatatlan pehelyként száll
a lelkem.Hol a szabadság és
kékséged egy lesz,
szállásod saját súlyomtól
is elvesz.S mielőtt testem a földre
feszítve,
látóhatárán végleg
elveszítne:szívem túszként a hazug
látszatok
s az át nem látszó kék ég
közt vacog.

Szökőkút

Vízsugaradból lombosodva
törzsed mind ágazik szét;
Fű, fa gyullad fényfoszlányodra,
s benned születik ismét.Sarjadó – hulló cseppjeidben
– ha nem érinti semmi –
hogy tud e bezárt tér és minden
tört arc újjászületni?Ősgenézis zárt, szűzi csendben,
mért szülöd, és mért véded,
ami benned érinthetetlen,
és törzsedhez sem érhet?

Vidék

Mert nem élte át senki még,
ahogy e hozzám-nőtt vidék
minden elveszett nyoma bánt
nincstelenek jussa gyanánt:tőlem elvenni nem lehet
sem birtokot, sem felleget;
sem a Nagyanyám lábnyomát,
hol fogadták régvolt tanyák;Sok batyujából a hamut,
amelyből most is mar a lúg;
sem azt a beszakadt jeget,
mely sír lett Nagyapám felett;sem a dombot, ahol Apám
álmaim sötét talaján
hajtja a két megtért lovat,
amint szótlanul szántogat.Szótlanság fajsúlya vagyok,
egyből minden belém sajog:
a jégtől az ekevasig
belém – a talajba hasít.Fájdalmak – égi őrszemek
virrasztnak országom felett,
hogy miket a kor eltemet,
a csillagokig nőjenek.

Örökség

Ahol élnek boldogan őseid, csak
ott van a te jussod: a napsütötte
ház verandáján ügyelik rövidke
szunnyadozásod.Könnyeden mozgó csapatuk küszöbre
lép, ha nézel rájuk, akárha dolguk
félbehagyták volna. De nem tudod, ki
mozdul először,sem középsőnek, sem utolszor; ébred
benned e mozgás, magad is csak ez vagy.
Nappal e sodrásban ocsúdsz, alélsz el,
kérve a jussod.Ámde éjjel felmagasodnak égig
ócska tárgyaid, hol az ősök ismét
súlytalan járnak fel-alá a Jákob
álma nyomában.

Gondolataim

Gondolataim, védtelen hadak,
én Nikiászként ma is mind azt mondom:
e kiszikkasztó sivatag-porondon
férfi teszi a várost, nem falak.
S mert éppen a legsebezhetőbb pontom
ez a lebegő lidércvár marad,
rám törhettek, mint orgyilkos szavak;
segítsetek e porban megtapadnom.
De ne higgyük el magunk cigánymódra,
hogy a mennykőtől megvéd majd a boglya,
ha belé dugja ki-ki a fejét.
Mert ha csalódnánk, hadatok rám támad,
mondjunk hát nyíltan ellent a halálnak,
hol a halandók szövetsége véd.

Ibrányi Mihály váradi kapitány
elfelejtett sírfelirata
(1660-ból)

E hangyabolynyi várba
a bolydult sereget
Rákóczi György rendelte,
s érte én felelek.A sebezhető bástyát,
mordályt és rossz nyilat,
fukar kéz hagyta rám, s én
felelek mind miatt.Késő a választás már;
egy van: a vállalás,
míg égig csapó, sápadt
lángként terjed a láz,mely lábbá nyurgult szörnnyé
fest önmagad előtt,
és szédítő korongként
veri talpad a föld…hogy fuss az ég alól ki,
míg az ördögi hold
rémei nem verik fel
újból az esti port.Két félsz közt állok: űzne
a pogány dél felől,
de becsületem itt vész,
s ez északon megöl.– Ha e halálra szánt had
magáévá fogad,
elfogyó csapatában
várom be sorsomat.Csillogna még a szablyám,
ha egyszer kialudt…
Ha el nem veszne sírban
a legyőzött halott.Úrasztalához álltam
mint jövendő halott;
Kovásznai uramtól
kaptam útravalót.Furcsa dolog, hogy éppen
egy közelgő pogány
indít majd az egekbe,
hol trónol szent Atyám.S furcsább, hogy nem az ozmán
ás el – e tűzözön –,
de a belétek mélyült,
nagy, pocsolyás közöny.

Tüzes tetőn – fagyos földön

– Tüzes tetőn sok új madárnyom:
női talpak koponyámon
– megesett – megejtő sereg –
nagy begyesen egyre topogtak;
egy soha-sincs-vége dolognak
tettek örök ígéretet.
– Csizmák kopognak fagyos földön;
a koponyám álmatlan börtön,
honnan mindenki megszökött.
Távozó zajok bekopognak,
s miután valamit elloptak,
szólnak se-kint-se-bent között.
Eredj hát, vagy kiálts utánuk,
törd el, vagy kulcsold át a lábuk:
öleld át két csupasz karod,
vagy állj be vásári kakasnak,
melynek torkából kihasadnak
prédikációs hajnalok.
Vagy menj el Hamlet-Sziszifusznak,
s mind kérdezd: „Maradjak, vagy fussak?”
Hangosan mérlegeld magad,
és mint a mérleg nyelve, reszkess;
itt nem az cinkos, aki nem tesz,
de aki szótalan marad.Hangosabban a hangosabbnál
légy énekes koldus vagy kalmár,
vagy csendes apróhirdető:
de – az Istenért! – el ne hallgass,
mert járhatsz, mint magányos farkas:
üres horpasszal jössz elő.
– Csizmák kopognak fagyos földön;
a koponyám álmatlan börtön,
honnan mindenki megszökött.
Távozó zajok bekopognak,
s miután valamit elloptak,
szólnak se-kint-se-bent között.
Oly agyat kéne átültetni,
amit nem vehet bérbe senki:
sem a fizetett siratók,
kik szemüket megkenik nyállal,
sem aki bérmunkába vállal
valami kedvére valót.
– Tüzes tetőn sok új madárnyom:
női talpak a koponyámon
– megesett – megejtő sereg –
nagy begyesen egyre topogtak;
egy soha-sincs-vége dolognak
tettek örök ígéretet.
Formálódtak bennünk a csendek
nagy építőkocka-köveknek,
míg hallgatásunk összeért.
Csak a szó rejtett szakadékot;
minden válásra volt elég ok,
hol két ember beszéddel élt.
Csak Isten tudja, hogy mi rágja
szívünket szét, mely jobb világra
s rosszabbra éppoly érdemes;
S mi épült születésünk óta,
mért omlik össze egy-egy szóra,
mire senki sem kötelez.
Halott levelek közt igyekszek;
bolondosan hánynak bukfencet
e bukott, sánta angyalok.
Mindegyikükkel együtt hulltam,
s mind csendben hagyott el az útban;
szerteszét távoztak gyalog.
Ki tőlem így kereket oldott
– mindegy, hogy merre és mikor volt –,
borítsák nagy szamárfülek!
Ki halandó hűséget megszeg,
úgy éljen bennem, mint e metszet;
„Távozó, hátsó felület!”
– Csizmák kopognak fagyos földön;
a koponyám álmatlan börtön,
honnan mindenki megszökött.
Távozó zajok bekopognak,
s miután valamit elloptak,
szólnak a kint és bent között.
Most akármennyire is fájjon,
át kell lépni az árnyvilágon,
vagy a világ lép rajtad át.
S hol puha árnyakból erdő nőtt,
mint világjózanító görcsök,
ujjbegyembe vágnak a fák.
Mi kint van még, más nyelven szólal;
s mihelyt szót váltasz a valóval:
magaddá vált, s már benti lett.
Mit e vásári nép fitogtat,
maradjon meg örök titoknak:
ne rakd ki értékeidet.– Tüzes tetőn sok új madárnyom:
női talpak a koponyámon
– megesett – megejtő sereg –
nagy becsesen egyre topogtak;
egy soha-sincs vége dolognak
tettek örök ígéretet.
Ki szeret, temetni sem átall;
élve temetett el magával,
ki életedből kiesett.
Szegényes, súlytalan rongybábot,
eltemettek falusi lányok,
és most bezsongják a fejed.
Volt, ki ígért, s nem hiúságból;
mert ki e szűk poklon átgázol,
mit a kiszabott test jelent:
szemében, hol a kozmosz fénylik,
csak egy csillanás erejéig
él az ígéret idelent.
De ki zokszavát visszavonta,
és önként lett a saját foglya,
tengődve saját romjain:
hallgatott és magára támadt;
nem adott feloldást magának,
s vezeklőöve lett a kín.
Ki földi részét így lerázta,
a csillagköröket átfázva,
ígéretére visszajött. –
Bár lázban éget e nagy műtét,
a szellem így alkotja művét:
tűzért ád tisztult örömöt.
***

A költőről

Szólnak a várbeli harangok

„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt         2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított. Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971), Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987), Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium (2000).Drámája: A koszorúper (1981) *  Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus (1995), Értékek és mértékek (1998). * Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990)Díjai: A Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), a Román Írószövetség díja (1984).

Irodalom

Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. *Forrás 1987/10.Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. Sebestyén Mihály: Közös nevező. * Látó 1994/10.

Az összeállítás Bölöni Domokos munkája

Fotók: Doszlop Lídia Naómi készítette

 

 

*****************************************************************

Köszöntő sorok egy pedagógus születésnapjára

Kovrig Magdolna

Hadnagy József

Szikracsiholó varázslók

Kovrig Magdolna tanárnő  születésnapjára                       Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
Kölcsey Ferenc
Nézd a fenyőt, örök fáklya,
s milyen büszke rá a szikla,
amíg van tűz, addig vagytok –
zengi tüzesen a szikra,
majd visszahull, és a kőben
lángra lobban a rőzsecsönd,
s együtt füstöl, recseg-ropog
akácos Alföld s Székelyföld.
Együtt égnek, s el nem fogynak
– nagy kár, hogy ezt csak álmodom –,
egy tűz harsog túl vizeken
és Szent György-erdőn, -bokrokon…
Talán több, mint puszta álom,
amíg vannak itt Magdolnák,
szikracsiholó varázslók,
kik a tüzet is ápolják… ***

Az Erdészentgyörgyi Figyelő századik száma

Ott él, ahol szeretik és meg is becsülik

„Mint az égő fáklya, mely setétben lángol, S magát megemésztve másoknak világol”…Batsányi Jánosnak A magyar író című verse érvényes a népnevelőre, a tanítóra is, akiről később Gárdonyi Géza, mintegy a felvilágosodás nagy költőjének magasztos gondolatát folytatva azt írta, hogy olyan lámpás, mely minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát. Azt is tőle idézem, hogy a néptanító szívét vasból alkotta az Isten, hogy elbírja azt a sok kegyetlen lábat, amivel a sorsa meggázolja.Kovrig Magdolna szíve valamiféle rendkívüli, nagyon időtálló nemesacélból lehet. A szó legnemesebb értelmében népe nevelője –, talán mostohán indult gyermek- és ifjúkora is erre a nehéz feladatra jelölte, a nem kevés szenvedés fokozott beleérző képességgel gazdagította lelkét, kitűnő pedagógiai érzéke a mesterség iránti kellő szakmai alázattal párosult, személyisége pedig sajátos vonzerőt sugárzott; tanítványai, a gyermekek, a tanulók, a diákok: felnőtt korukra is tisztelettel és szeretettel emlegetik, számosan rajongva köszöntik, valahányszor alkalom nyílik rá. Most alkalom nyílhat, hiszen a kedves tanárnő élete újabb fordulóhoz jutott, március 20-án, születésnapján köszönthetjük.Környezetét, mint jó kertész a gyümölcsöst, szorgalmas és hűséges munkával gyarapította; közösségépítő és -összefogó, -megtartó volt és maradt pályájának mindenik stációján, különösen pedig Erdőszentgyörgyön.Személyében a Kis-Küküllő menti városka művelődési életének kiemelkedő alakját, a műkedvelő színjátszó mozgalom örökmozgó szervezőjét, a térség egyik legismertebb és legmegbecsültebb tanárát tiszteljük és szeretjük.Közíróként, újságíróként pedig a szűkebb pátria 2002-ben indult kulturális és közéleti lapjának, a kéthavonta megjelenő Erdőszentgyörgyi Figyelőnek egyik alapítóját, mindmáig szorgos és kitartó főszerkesztőjét is ünnepeljük. (A lap közelesen eljut a 160. számához.)Mindkét szakma teljes joggal tarthatja magáénak a tanárt és az újságszerkesztőt-újságírót.Öt éve, a hetvenedik születésnapon többek között így summázta életét, a századik számához érkezett kiadványnak adott interjújában: „Én úgy érzem, örömöt leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba se jöhettek az én esetemben. Viszont a tanári hivatás is adott annyi elégtételt és örömet, mint az előzőek, ha nem többet.”Bongárdon született, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön járt iskolába. Kolozsvárhoz kapcsolták egyetemi évei, mondja Székely Ferenc, a riporter. Majd ezt kérdi: „A te szülőfölded hol van?”„Nem egyszerű eldöntenem – válaszolja a kérdezett. – Mégis azt hiszem, a szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal.”(Ezt az utolsó szót, illőn: sztornózzuk.)Kedves Tanárnő, drága Magdika, Isten éltessen sokáig!Bölöni Domokos
***

Fülöp Kálmán

Örökégő csoda

Kovrig Magdolna tanárnő
születésnapjára
Boldog lehettél,
hisz tanítványaid
apró csínytevésein
nevetve  érezted
a nyár tüzéből
sugárzó arctalan
időt –
és az öröm úgy
szivárványlott homlokodra,
mint a színültig telt
nyár ezernyi cseppje
dolgos mindennapjaidra.
Sohasem voltál egyedül:
konok élethited
táplálta szíved,
hogy együtt világíthass
a szellem szerény lámpásaival.
Gondolataidból úgy
pattant ki az akarás
sok száz csírája,
úgy vált tetté, sikerré:
mint tűző nap fényének
örökégő csodája.
***

„A szülőföld az, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal”

Beszélgetés Kovrig Magdolna ny. magyar-francia szakos tanárral, azErdőszentgyörgyi Figyelő főszerkesztőjével, az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület elnökével.

Kovrig Magdolna és Székely Ferenc

– A gyermekkor szinte minden ember életében meghatározó jelentőségű. Kérlek, szólj néhány szót életednek erről a korszakáról. Kezdjük talán a szülőhellyel.– Szászbongárdon születtem, egy Beszterce-Naszód megyében található, románok lakta kis faluban. Édesapám özvegy nagynénjének volt ott birtoka, amelynek megművelését, ügyeinek intézését édesapám látta el, ugyanis ő lett volna az örökös, ha a történelem nem szól közbe.– Ezek szerint 1949. március 3-a számotokra is fekete nap volt.– Igen. Ekkor én másodikos voltam a bongárdi román iskolában – magyarul édesanyám tanított írni-olvasni. Aznap éjjel hatalmas dörömbölésre riadtunk álmunkból. Idegenek nyomultak otthonunkba, és ránk parancsoltak, öltözzünk fel, majd lázasan leltározni kezdték a házban található értékeket, főként ékszereket, illetve a gazdasági udvar felszerelését, állatállományát. Aztán elhangzott az újabb ukáz: a legszükségesebb ruhaneműt csomagoljuk össze, mert el kell hagynunk a falut. Még aznap éjjel egy zöld lepedős, dzsipszerű autóba pakoltak fel, és meg sem álltunk a besztercei milíciáig. Itt tudatták, hogy osztályellenség vagyunk, a birtokot államosítják, és nekünk el kell hagynunk otthonunkat, válasszunk kényszerlakhelyet a felsorolt városok valamelyikében.Köztük volt Marosvásárhely is. Édesanyám jobbágyfalvi jegyzőnek volt a lánya, természetes, hogy Vásárhelyt választották, hiszen nagymamám Jobbágyfalván, rokonaink többsége pedig Nyárádszeredában élt. Gyermekvoltam, aki az események lényegét nem fogta fel, csak az éjszakai riadalmak érzése és egy-egy felvillanó emlék maradt meg emlékezetemben.Közülük is talán az egyik legfélelmetesebb az az éjszaka, amikor a besztercei állomáson karhatalmi kísérettel vártuk a Vásárhely felé induló vonatot. Én akkor már nem tudtam járni – gyerekparalízis következtében a bal lábam teljesen megbénult – édesapám ölben cipelt az állomásra. Én meg reszketve kapaszkodtam belé. Az éjszaka, a lármás tömeg és főként a mozdony iszonyatos sípolása rettenetes félelemmel töltött el. Ez a riadalom aztánvégigkísérte életemet, ha mozdonyfütytyöt hallottam, mindig összerezzentem, felébredt bennem annak a félelmetes éjszakának a szörnyű emléke.– Visszatérve a gyermekparalízisre, ami egész életedre kiható mozgáskárosodást okozott számodra, mikor kaptad el ezt a betegséget?– 1941-ben születtem, és másfél éves voltam, amikor ez a rettenetes járvány végigsöpört tájainkon. Édesapám már a fronton volt, amikor skarlátos lettem, legyengült szervezetem nem bírt ellenállni az új betegségnek. Édesanyámtöbb ízben is kivitt Budapestre kezelésre, de javulás csak a jobb lábamon látszott – a későbbi műtétek aztán azt is használhatatlanná tették. Budapesten voltunk akkor is, amikor a várost bombázták. Néhány emlékfoszlányezekből az időkből is él bennem, a bombázások félelme, az óvóhelyek hangulata, meg aztán a hazatérés egy-egy felvillanó emléke, mert édesanyám úgy döntött, hogy hazajön Erdélybe. Édesapám ekkor még a frontonvolt, majd szovjet hadifogságban, csak 1947-ben tért haza. Szabadulásakor Pesten keresett minket, s csak azután tért vissza Bongárdra.– A kitérő után térjünk vissza a kitelepítés utáni időkre. Marosvásárhely után mi következett?– Vásárhelyen édesapám munkát vállalt, és minden nap jelentkeznie kellett a milícián. A hatóságok engedélyezték, hogy én Jobbágyfalvára, anyai nagyanyámhoz kerüljek. Ott fejeztem be a II. és a III. osztályt. Édesapámnaka rokonok állandó munkahelyet találtak Nyárádszeredában a Gázmetán vállalatnál, a későbbi Közüzemeknél. Így kerültünk Nyárádszeredába. Itt már csak hetente, később havonta kellett a családfőnek jelentkeznie amilícián. Szeredában tanultam negyediktől hetedikig. 1954-ben a marosvásárhelyi 4-es számú magyar nyelvű lányiskolába felvételiztem –a mostan Unirea, 1944. előtt katolikus fiúgimnázium volt. A VIII. osztálytmegkezdtem, de műtéteim miatt megszakítottam, és csak a következő évben fejeztem be.A család Erdőszentgyörgyre költözött, édesapám az itteni Közüzemek vezetője lett. Erdőszentgyörgyön 1955-ben indult a középiskola, így itt folytattam a tanulmányaimat. 1959-ben, az első végzős osztállyal érettségiztem.– Beszéljünk most egyetemi éveidről!– A Kolozsváron eltöltött öt egyetemi év talán életem legszebb időszaka volt. Magyar szakot végeztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1964-ben államvizsgáztam.– Kik voltak évfolyamtársaid, akikre szeretettel emlékszel vissza?– Magyar szakon 45-en voltunk, két csoportba osztva. Kivétel nélkül mindenkire szeretettel gondolok vissza. Nagyon összetartótársaság voltunk. Ott volt például Dombi Erzsébet, Zsóka, aki pártfogásába vett. A szomszédos kifőzdéből naponta ételhordóban hozta nekem az ebédet, mivel a menza számomra nagyon messze volt. Mindenkit nem tudok most felsorolni, bár igazán szívesen tenném.Évfolyamtársam volt Péntek János, K. Jakab Antal és felesége, Farkas Ernő és Farkas Márta, Mózes Huba, Péter Sándor, B. Szabó István, Nemlaha György, és folytathatnám a sort.– Akkoriban hogyan történt a kihelyezés?– Az államvizsga után az elért eredmények sorrendjében választhattunk a meghirdetett katedrák közül. Én a Kend községhez tartozó Szentdemetert választottam. Ebben a kis faluban töltöttem le tanári pályám első tíz évét, miközben minden évben eredménytelenül kérvényeztem, hogy Erdőszentgyörgyön kapjak magyar katedrát. Ekkor határoztam el, hogy elvégzem a francia szakot is, talán franciatanárként hazakerülhetek. Látogatásnélküli tagozaton 1973-ban végeztem. A sors iróniája, hogy mire az oklevél a kezembe került, Erdőszentgyörgyön megüresedett a magyar katedra, és így nem kellett igénybe vennem a frissen szerzett oklevelet.– 1973-tól 1999-ig, a nyugdíjazásodig az erdőszentgyörgyi líceumban dolgoztál, de még 2007-ig tanítottál. Közben már 1990-ben megalakult a Bodor Péter Művelődési Egyesület, amelynek születése és későbbi igazgatása nem éppen idegen számodra.– Valóban, már 1990-ben Hatos Gyöngyi és Hatos Samu tanárokkal beszéltünk arról, hogy jó lenne megalakítani egy egyesületet. A névadásban szóba jött a Rhédey Klaudia neve, de aztán mégis úgy döntöttünk, hogy településünk másik neves szülöttének, Bodor Péternek a nevét választjuk. Hivatalosan akkor még nem jegyeztettük be, még minden nagyon zavaros volt, nem tudtuk, hogyan induljunk el. A művelődési otthon biztosított helyet tevékenységünknek. Poloţca Lazăr igazgató mindig nagyon készségesen fogadta javaslatainkat, segített mindenben. Másik tartópillérünk az EMKE volt, amelynek akkori vezetője, Szabó György Pál gyakran és szívesen jött el rendezvényeinkre. Voltak nyelvtanfolyamaink, Berei Kálmán és Gyarmati Zoltán vezetésével tánccsoportunk, tartottunk irodalmi esteket. Terveztük dalkör és fúvószenekar működését is, de ezek nem valósultak meg. Legkövetkezetesebben a színjátszó csoport tevékenykedett, hisz ennek voltak komoly hagyományai  településünkön. 1990. után volt olyan időszak, amikor két csoport is működött. Tagja lettünk a Sepsiszentgyörgyön megalakuló JÁDZÓ-nak, az amatőr színjátszók erdélyi szövetségének. Az általuk rendezett CONCORDIA fesztiválokon rendszeresenmegjelentünk. Hatos Gyöngyi távozása után Dabóczi Éva tanárnő irányítottaaz egyesületet, majd 2001-ben Zári Csilla. Magam az alelnöki teendőket láttam el. 2002-ben sikerült hivatalosan is bejegyeztetni egyesületünket. Miután Csilla Magyarországra költözött, engem választottak elnökké.– Az egyesület minden év őszén megszervezi a műkedvelő színjátszóktalálkozóját. 2011-ben lesz a XIX. találkozó. Hogyan és milyen szándékkal indult ez a rendezvény?– 1992-ben indítottuk el Hatos Gyöngyivel. Ennek a rendezvénynek is a művelődési otthon adott teret, Poloţca Lazăr segítsége nélkül nem boldogultunk volna. Anyagilag segítségünkre sietett a Maros Megyei Tanács keretében működő népi alkotások központja, valamint a helyi tanács, de pályázatokkal is igyekeztünk megteremteni a szükséges anyagi keretet. Eredetileg a Kis-Küküllő menti falusi műkedvelő színjátszók találkozójának szántuk, azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsünk a falusi színjátszóknak a megmérettetésre, a tapasztalatszerzésre, a fejlődésre. Az anyanyelvi művelődés igen jelentős eszközének tekintettük a színjátszást, ám a hivatásos színházak kisebb falvakba szinte soha nem jutnak el. Így a műkedvelők előadásai jelentik a színházat ezeken a településeken. Ezért éreztük fontosnak a színvonal emelését.– Az utóbbi években egyre több magyarországi csoport is jelentkezik a fesztiválon. Miként sikerült kibővíteni a fellépő csoportok körét?– A cél az volt, hogy a fesztiválon megjelenő csoportok lássanak igazán jó előadásokat is, amelyekből tanulhatnak. Ezért hívtunk meg nevesebb csoportokat, köztük magyarországiakat. Immár több mint hét éve állandóvendégünk a testvérváros Celldömölk színtársulata, a Soltis Lajos Színház . Tőlük igazán van mit tanulni. Aztán ez a kör bővült Bajával, majd Mezőkövesddel, Gyöngyössel. Ősszel, reméljük, szlovákiai csapatot ismeghívhatunk. A gond az, hogy egyre kevesebb a Kis-Küküllő menti csoport, pedig értük jött létre ez a találkozó.– Mivel magyarázható ez?– Számos oka van. Az egyik talán az, hogy a fiatalok kénytelenek távolabbividékeken munkát vállalni, nincs idejük, energiájuk bekapcsolódni egy olyan tevékenységbe, amely rendszerességet, kitartást követel. De lehetne még  sorolni az okokat.– Nehéz megszervezni egy ilyen találkozót?– Nem könnyű, sok türelmet, időt vesz igénybe. A meghívók elküldése, a visszajelzések számontartása, a műsorterv elkészítése, anyagiak előteremtése, a vendégek elszállásolása, étkeztetése és még sok más tennivaló, egészen a pályázatok elszámolásáig. Ha beleszámítom a pályázatok megírását is, akkor ez egész éves tevékenység.– Meg aztán a helyi csoport előadásának az előkészítése. Tudtommal, ti is felléptetek már sok helyen.– Igen, különösen fellendült a színjátszás, amikor megfiatalodott az iskola tanári kara. Nagyon jó volt velük dolgozni. Fogékonyak voltak, lelkesek és tehetségesek. Akkoriban sok turnénk volt. Bejártuk a környék falvait, de voltunk Sátoraljaújhelyen, Vasváron, Celldömölkön.– Milyen szakmai elismeréseket kaptatok a különböző fesztiválokon?– Magyarországi fesztiválokon többször kaptunk bronz és ezüst minősítést. Márton Emőke a celldömölki Soltis Lajos Fesztiválon kétszer kapta meg a legjobb női alakítás díját, az Énekes madár Magdójáért és a Mandragóra Carla alakításáért, Mezőkövesden pedig A dézsa című vásári komédia feleség szerepéért.– Ezek a szakmai elismerések hogyan hatnak a társulatra?– Természetesen, mind nagyon örülünk a sikernek, ez új lendületet ad a munkának. Bár számomra nem a díjak a legfontosabbak, hanem az anyanyelvű kultúra terjesztése, az anyanyelv ápolása az igényes műkedvelő előadások eszközével is. Ezért szervezzük meg nyaranta – az idén VII. alkalommal – az egyhetes nyári színjátszótáborunkat.– A színjátszással párhuzamosan folyik az Erdőszentgyörgyi Figyelő című lap szerkesztése, fenntartása, terjesztése. Mi hozta létre ezt a lapot 2002 decemberében?– Az egyesület bejegyezése után úgy éreztük, szükség van egy fórumra, amellyel kapcsolatot teremthetünk a közönséggel. Jóllehet városkánkban még nincs pezsgő kulturális élet, de történnek dolgok, amelyek figyelmetérdemelnek. Ezért gondoltam a lapalapításra. A technikai részét unokaöcsém vállalta fel, így az ötlet megvalósulása lehetségesnek látszott. Aztán megjelent az első, igen kezdetleges szám. De jöttek a visszajelzések, ne álljunk meg, igenis érdemes folytatni. Aztán lassan-lassan körénk gyűlt egy kis csoport, amely szívügyének tekintette a lapot.– Sok vidéki lap indult 1990. után, de kevésnek sikerült huzamosan megállnia a lában. Mi a titka, hogy ebben a pénzszegény világban mégis működik ez a lap, és ha egy kis késéssel is, de rendszeresen megjelenik?– Azt hiszem, a legtöbb vidéki lap a pénzhiány miatt szűnik meg, bár olyanról is tudok, amely – talán – előttünk indult, mégis működőképes. A Szászrégen és Vidéke például. Esetünkben is az egyik kulcskérdés a pénz. Munkatársaink nem kérnek fizetséget írásaikért, erre tehát nem költünk. Viszont a nyomdaköltséget ki kell gazdálkodnunk, márpedig az eladott példányszámok korántsem fedezik azt. Viszont néha vannak nagylelkű adakozók, akik 100–200 lej adománnyal segítenek. A másik forrás a pályázatok. Amikor és ahol csak lehet, pályázunk. Legtöbbször nyerünk is bizonyos összegeket, nem annyit, hogy elég legyen, de segít a továbbéléshez. Kaptunk és kapunk támogatást a helyi önkormányzattól is. Kezdetben pusztán az ő segítségükre támaszkodhattunk. De ha már sehonnan nincs kilátás támogatásra, akkor belenyúlunk a zsebünkbe, és a lap, ha kéthavonta is, de megjelenik.– Ha újrakezdhetnéd az életed, mi az, amit másként tennél?– Én úgy érzem, örömöt leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba se jöhettek az én esetemben. Viszont a tanári hivatás is adott annyi elégtételt és örömet, mint az előzőek, ha nem többet. Természetesen, volt sok-sok tévedésem, kétségtelenül hibáztam is sokat, sok értékes dolog elkerülte a figyelmem, de a munkámat örömmel végeztem. Azt is tudom, hogy semmi különlegeset nem tettem, csak a munkámat végeztem a tőlem telhető lelkiismeretességgel és tanítványaim iránt érzett megbecsüléssel, szeretettel.– Nem bántad meg, hogy Erdőszentgyörgyhöz kötötted az életedet?– Egyáltalán nem. Bár fiatalon vonzódtam a városi élethez, csabított a sok-sok művelődési lehetőség, de ma már a kisvárosi lét sem jelent elzártságot. És itt nagyobb szükség van a művelődési lehetőségek megszervezésére, itt közelebb tudsz kerülni az emberekhez, és az a nyugodt, pihentető és erőt adó környezet, amely itt körülvesz, kevés helyen található meg.– Bongárdon születtél, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön jártál iskolába, Kolozsvárhoz kapcsoltak egyetemi éveid. A te szülőfölded hol van?– Nem egyszerű eldöntenem. Mégis azt hiszem, a szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal.– Március 20-án – ha akarod, ha nem – egy szép kerek évfordulót kell „elfogadnod“. Mit kívánsz magadnak? – Míg „engedik a ninivei hatalmak“, tudjak még ezt-azt tenni, hogy aztán adhassam át a fiatalabbaknak a stafétát.

Kérdezett: Székely Ferenc

Az interjú forrása a Erdőszentgyörgyi Figyelő havonta megjelenő kulturális és közéleti lap 100. száma (2011. március)

Összeállította Bölöni Domokos

 

***************************************************************************************

MÁRCIUS 15., A MAGYAR SZABADSÁG NAPJA

Petőfi Sándor

A honvéd

Isten után legszebb és a legszentebb név
A honvéd-nevezet!
Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
Ezt a szép nagy nevet?
Iparkodom teljes szivembül, oh hazám,
Megvédeni téged,
Védni, fölemelni téged, s lesujtani
A te ellenséged!
Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet,
Hogy még sok van hátra;
Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány,
Karunk készen várja.
Jőjetek, szabadság hóhérlegényei,
Nem jöttök egyébért,
Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek,
A véres halálbért.
Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét
Kipusztítottátok,
Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint
Nehéz istenátok.
Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
Ujra termékennyé:
Véreteket issza most, mint eddig itta
Saját népe könnyét!
Jőjetek! ismerjük már egymást, ti futtok,
Mi űzünk titeket,
Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott
Rongyos fellegeket.
Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a
Szuronyunk hegyére,
Emlékezzetek a másvilágon is a
Honvédek nevére!
Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
– Mi tagadás benne? –
Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
Szökken a szemembe,
Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
Győző seregébül,
Én is segítettem koronát leütni
A király fejérül!
Hej te király, hol van régi szép sereged,
Hol van régi fényed?
Hej be tönkretették a szegény honvédek,
E rongyos legények.
Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csak hogy
Mezítláb nem járok,
De több becsületem van mégis, mint nektek,
Cifra uraságok.
Van bizony énnékem becsületem, de nagy,
Ország-világ előtt,
Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt,
Kit fegyverem lelőtt;
Még az ellenség is, akit csak magasztal
Egy szívvel, egy szájjal,
Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete,
Tulajdon hazája?
Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet
Megtartsam halálig.
Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz,
Elvigyem hazáig.
Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
Az én enyéimhez,
És ideszorítom rendre valamennyit
Dobogó szivemhez!
Hej az lesz ám a nap!… és mégse tudom, hogy
Mit szeretnék jobban:
Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt
Elesni a harcban?
Társaim arcáról, akik elhullanak,
Én arról azt látom:
A hazáért halni legnagyobb boldogság
Ezen a világon!Pest, 1849. június 1-10.

Nagy Pál festménye

 

 

***

 

Petőfi

 

(Visszatekintés)
Miért fogy el az erőm? Még annyi harcot meg kellene vívni, még annyi verset meg kellene írni. Miért fogy el az erőm? Még a haza nem szabad, s erős legény sem akad, aki tovább tudná bírni ezt a bírhatatlan küzdelmet.Ördögpataknak hívják ezt a kis csermelyt, Héjjasfalva látszik innen, meg Fehéregyháza. Távolabb a dölyfös Segesvár, de a sok ágyú füstje miatt csak sejteni lehet a barátságtalan szászok zárt városát.Meghaljak vagy meneküljek? Öljek, vagy énekeljek? Túléljek, vagy megmaradjak? Elárulni jobban már nem lehet egy nemzetet s egy eszmét, mint ahogy minket és a szabadságot elárultak.Két kozák lovas vágtat felém, dzsidájuk élén megcsillan a délutáni nap fénye, s amint szívemen áthalad a fémek éle, megnyugodva tekintek az égre, vége van Uram, vége, e földi pályát rövidre mérte diadalmas akaratod.Megérte. Jókaival és Vasvárival szerény lakásomról átmenni a Pilvaxba, az orvosi egyetemre, tovább a Landerer-nyomdába, aztán a Múzeum elé, a Városháza elé, végül a színházba, és hallgatni, sírni, akarni Egressy Gáborral együtt a Nemzeti dalt. E bátran fájdalmas dalt, amit én írtam.Istenem, akire annyit haragudtam, Istenem, akihez csak a hitvesi szerelem boldogsága engedett közel jutni, azért az egyetlen egy napért is érdemes volt élni. Ha világodat csak egy napig akarnád fenntartani, Istenem, március tizenötödike legyen az, ezernyolcszáznegyvennyolc.Milyen melegen ömlik ki vérem, csordogálva mellen, térden, milyen melegen ölel át a lemenő nap. Marcangoló őszinteségem jutalmat kitől kap?Megérte. Lipót királytól nyerte nemeslevelét atyám őse, de kinek kell az idegen zsarnok viaszpecsétje? Mészáros volt az apám, az anyám cseléd, a nemzet adjon nekem nemeslevelet. Ha akar.Hej, kozákok, megszúrtatok, összekaszabolva a földön hagytatok, pedig ki lenne más testvéretek ebben a kusza Európában, mint a magyar, aki maga is az Ural tövétől száguldott idáig, hogy hol koronája, hol kapcája legyen ennek a nyugati ficsúr világnak!?Miért támadtak ránk az oláhok, a szerbek, a horvátok? Miért haragusznak ránk ennyire? Ha mi össze tudtunk volna fogni osztráknak, orosznak, mindenféle zsoldosnak gátat tudtunk volna szabni. Mi, a Kukorica Jánosok, győzni tudtunk volna, ha összefogunk. És most nem folyna vérem, mellemen, térdemen, nem törnének szálfákként ketté a székelyek a Nyerges-tetőn, hanem János vitézek lennénk, diadalmasok és tiszta szívűek, s mindnyájunkat várna szívünk Iluskája.Talpra magyar, talpra, ha meghaltál is. Hí a haza, hív az ázsiai sztyeppékre emlékeztető puszta, az árválkodó gémeskút, Arany János szalontai tornya, a zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes tája, hívnak az út menti csárdák, a vándor színházak csűrszínpadjai, hív lánglelkével Kossuth Lajos, megfontoltságával ékes Széchenyi István, és a hűséges székelyek.Megérte. Tizenkét pontban összesűríteni azt, ami egy nemzetet felemelhet. Tudni, hogy mit akarunk, látni a közös célt, országot építeni, világszabadságért égni. Még a szabadszállási kudarc is megérte, amikor a nemzet költőjeként – az első népképviseleti választáson – nem választottak meg képviselőjüknek a nemzetgyűlésbe. Nekik nem voltam elég jó.Miért fogy el az erőm? Mellemből úgy szakad ki a levegő, mint a kehes ló lehelete. Oly nehezen szuszogok, mint az ország. Szép országunk, melynek torkát szorongatja a buta gazdagok önkénye, a szolgalelkű szegények félelme, a hitnélküli papok prédikálása, a gyáva katonák hazugsága. Szép országunk, legyenek mindig apostol-lelkű költőid és megfontolt, felelősségteljes vezetőid.Csendesedik az ágyúdörej, a vérző lovak nyöszörgése és a sebesült katonák jajgatása is csendesül. Aztán egészen csend lesz, olyan teremtés előtti csend, amilyen akkor volt, amikor Egressy befejezte a Nemzeti dalt a színházban. Az emberek szíve kiült a szemükbe, úgy érezték, hogy szárnyaik nőttek és felemelkedtek, maguk alá gyűrték a jobbágyokat nyúzó főurakat, az idegen vám- és adószedőket, a német ruhadivatot és a magyar meghunyászkodást. Csend van. Atyai szeretettel ölel át az Isten, átvisz a hídon, a Sárpatak vagy Ördögpatak hídján, és Héjjasfalva felől integetnek kedvesen,  meglepődött arccal ifjú feleségem, kicsi fiam.Nemzetem, hazám, szerelmem, szabadságom: örökkévaló erőim, örökkévaló kincseim.Nemzetünk, hazánk, szerelmünk, szabadságunk: örökkévaló erőink, örökkévaló kincseink.

Székely Kinga Réka

******************************************************************************

85 éve hunyt el Jakab Ödön költő

Jakab Ödön (1897)

Nyolcvanöt éve hunyt el Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26. – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924). Kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott.

A két imposztor. Elbeszélés gyermekek számára. Franklin Társulat Kiadása, Budapest, 1913

1863-tól a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait. Első verseit ekkor, vásárhelyi diákévei alatt írta nagy lelkesedéssel, s tanárai – Mentovich Ferenc és Tolnai Lajos – is buzdították az irodalmi pályafutásra. Nyomtatásban legelső lírai műve 1874-ben jelent meg a Fővárosi Lapokban. 1874-től a kolozsvári tudományegyetemen hallgatott magyar nyelvet és irodalmat, s 1878 januárjában e tárgyakból szerezte meg tanári oklevelét is. Ezt követően két hónapot Budapesten töltött, és megjelent versei után kapott honoráriumából élt, majd 1878 júniusától báró Kemény Domokos marosvásárhelyi házánál nevelősködött. 1879 tavaszától rövid ideig a pancsovai, majd ugyanazon év szeptemberétől a dévai főreáliskolában tanított. 1884-ben Budapestre költözött, s a fővárosi VI. kerületi főreáliskola tanára volt egészen 1910-es nyugdíjazásáig. A tanítástól való visszavonulását követően életét az irodalomnak és irodalomtörténeti vizsgálódásainak szentelte.„Szeresd a földet! A föld jó, és nemes. / És semmi sincs, mit méltóbban szeress! / Szülő elűzhet, testvér rossz lehet, / Máshoz pártolhat hűtlen kedvesed, / Lehet mindenki hozzád mostoha, / Megcsalni csak a föld nem fog soha!” – részlet a költő Szeresd a földet! című verséből. Főképp hazafias hangvételű verseket, elbeszéléseket és regényeket írt, de a nevéhez fűződik számos, nagy sikerrel bemutatott színmű és dráma is. Lírai költészetére és balladáira a legnagyobb hatást Arany János, Petőfi Sándor, valamint marosvásárhelyi tanára, Tolnai Lajos gyakorolták, elbeszélései pedig Mikszáth Kálmán hatásáról vallanak. Népszerűsége a 19. század végén, a századforduló táján érte el a csúcsát, Argirus című elbeszélő költeményéért 1894-ben elnyerte az Akadémia Nádasdy-díját. Életműve azonban nem bizonyult maradandó értékűnek.

Pásztortüzek. Franklin Társulat Kiadása, Budapest, 1896

Még életében, a Nyugat első nemzedékének színre léptekor avultnak minősítették művészetét, s műveit önálló kötetben halála óta nem adták ki Magyarországon.Irodalomtörténészként folyóiratok lapjain több megemlékezést, életműelemzést adott közre irodalmi példaképeiről, Kazinczyról, Aranyról, Petőfiről és Tolnairól. Mint korának elismert és közkedvelt irodalmára, 1883-tól a Petőfi Társaság, 1895-től a Kisfaludy Társaság rendes tagja volt, s 1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjai közé választotta. 1920-ban életművéért a Petőfi Társaság nagydíját kapta meg.

Jakab Ödön sírja a Kerepesi-temetőben

Főbb művei: Költemények, Budapest, 1879; Székely históriák, elbeszélések, Budapest, 1884; Hangok az ifjúságból, versek, Budapest, 1886; Az Amerikába vándorolt magyarok gyászos története, Budapest, 1886; Marosszéki történetek, Budapest, 1886; Székely nóták, versek és elbeszélések, Budapest, 1886; A pusztulás útja, regény, Budapest, 1888; Nyár, versek, Budapest, 1891; Argirus: Tündérmese négy énekben, elbeszélő költemény, Budapest, 1894; Falu, elbeszélések, Budapest, 1896; Pásztortüzek, versek, Budapest, 1896; Komédiák, elbeszélések, Budapest, 1898; A két imposztor: Elbeszélés gyermekek számára, Budapest, 1898; Élet, elbeszélések, Budapest, 1899; Szilágyi és Hajmási, elbeszélő költemény, Budapest, 1899; Pihenő, elbeszélések, Budapest, 1903; Róza, versek, Budapest, 1907. Őszi virágok, versek, Budapest, 1910; Délibáb, elbeszélések, Budapest, 1913; Este felé, költemények, Budapest, 1926; Mesélő esték, elbeszélések, Budapest, 1930; Színpadi művei: Szegény Radóné, népszínmű, bemutató: Kolozsvár, 1887; Galambodi Sándor, népszínmű, bemutató: Kolozsvár, 1889; A jövevények, társadalmi dráma, bemutató: Budapest, Nemzeti Színház, 1902; A pásztói pap, történelmi dráma, bemutató: 1913.*Vadasd (románul Vădaş) falu Maros megyében, Marosvásárhelytől 35 km-re délkeletre, Havadtőtől északra 3 km-re fekszik a Havad-patak völgyében. Határában Havad felé egykor a hagyomány szerint Tekefalva nevű falu állott, amely elpusztult. Várat is említenek ott. 1756-ban 44 család, azaz 216 lélek alkotta református gyülekezetét. 1910-ben 542 református magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye Marosi alsó járásához tartozott. 1992-ben 389 lakosából 381 magyar és 8 cigány. Székely Ferenc Vadasdi krónikája szerint 2010. július 25-én 352 lakosa volt, ebből 60 cigány. Református temploma gótikus eredetű, helyette azonban 1886-ban újat építettek, a régiből csak egy szemöldökkő maradt. A település szülötte Jakab Ödön (1854 –1931) költő, író, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1912–1914 között itt volt pap Donáth László (1883–1967) novellista, a Kemény Zsigmond Társaság tagja, a Zord Idő és a Pásztortűz munkatársa.

Bölöni Domokos

****

Jakab Ödön

Kriza

Rég alszik immár hűvös hant alatt,
Maga elment, de neve itt maradt;
Emlékét tiszta, szerető szivek
Híven borongó gyásza őrzi meg.
Nem volt ő soha zordon, viharos
Csaták iszonyát éneklő dalos;
Lantja, ha pendült: egyszerű dala
Zengő mezők lágy visszhangja vala.
Ember volt, nem több, nem is kevesebb,.
De annyi másnál buzgóbb, nemesebb!
Lelke szeplőtlen, szive tiszta, jó,
Szeretni sírig el nem lankadó.
Élete nem volt kalandos, merész,
De szép, hibátlan kerek egy egész,
Mint körvonal, mely bármi nagyra nyúl:
Kezdő pontjába visszakanyarul.
Mint a Szaharán kelő napkorong,
Ő is a porból kelt ki egykoron;
S hogy megfutá a fényes pályatért:
A porba szépen ismét visszatért.

Dal a falumról

Falumat én már elhagyám rég,
Czifra városban élek én,
Hol harsány hangon zúg az élet,
S hetykén hivalg a pompa, fény:
De minden bármi csillogó itt,
S szerencsém akárhogy forog:
Jaj, beh sovárog vissza lelkem,
Ha a falumra gondolok!Az én falum szerény falucska,
Más fénynek ott még hire sincs,
Csupán csak annak, mit a jó nap
Derűlt kedvében földre hint,
S mit esténként a tűzvilág vet,
Mely minden ablakon lobog.
Jaj, beh sovárog vissza lelkem,
Ha a falumra gondolok!Oly csöndes ott az utcza mindég:
Nappal mezei munka van,
S este is csak szerelmes párok
Állnak itt-ott a kapuban.
De sok zajt azok nem csinálnak,
Kevés szóval is boldogok!
Jaj, beh sovárog vissza lelkem,
Ha a falumra gondolok!Nincs a városból semmi ottan,
Hanem virág, az sok vagyon,
Mihelyt zsendül a föld kopárja
A völgyön és hegyoldalon.
S ilyenkor holdas éjszakákon
A fülemile hogy zokog!
Jaj, beh sovárog vissza lelkem,
Ha a falumra gondolok!Mily békén jár el ott az élet,
S ha már mindennek vége lett:
Milyen nyugodtan szenderülnek
Halálba ott az emberek!
Hűlt ajkukon a rég várt, édes
Pihenés vágya mosolyog.
Jaj, beh sovárog vissza lelkem,
Ha a falumra gondolok!Oh, nem fél nálunk senki attól,
Örök ágyát hogy megvetik:
Sötét síri éj nekünk itt,
De nem sötét ám ott nekik,
Mert az erős hit szent világa
Még sirjokban is ott lobog.
Jaj, beh sovárog vissza lelkem,
Ha a falumra gondolok!Forrás: https://eloszekelyfold.wordpress.com/2016/03/11/85-eve-hunyt-el-jakab-odon-kolto/

*************************************************************************

Vári Attila hetvenéves

Földsirató

Az ég salakja ez a Föld,
mi mennyből jött:
már füst belőle.
Csak ámítás,
hogy néha zöld,
s hogy
ősz-arany a delelője.
Babona-sötét.
Igazából
olyan sötét,
mint pince mélye,
tűrőn elnézi neki
Napunk,
hogy torát
színezi szeszélye.
***

Vári Attila

A közeli. Távol

„A távolság megmérhetetlen, / csak a közelség mérhető”, írtam valaha, s most az öregedés arra kényszerít, hogy igazat adjak annak a kamasz-embernek, aki voltam. Első álmomból felébresztve meg tudnám mondani, természetesen, időjárásfüggő, hogy ha beülök az autóba, akkor esőben, fagyos úton, szikrázó napfényben hány óra alatt lehetek Lemhényben, Marosvásárhelyen vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Mert ezek az én közelségeim.

Emlékeim között lapozgatva, nem tudom pontosan, hány éves voltam akkor, amikor először jártam Háromszéken. Talán óvodás lehettem. Nagyapám katonatársát látogattuk meg akkor. A kertjének érett szilvaillata volt, tömtem magamba a szilvát, szinte kék árnyékuk volt a fáknak a hullott gyümölcstől. Katlanon, rézüstben fortyogott a lekvár, így hát nekem Háromszék (lett légyen szó buja tavaszról, burjánzó nyárról, élveteg őszről), máig azonos azzal az illatozó képpel.Következő emlékem is távolibb múltból való, kisgyermekkoromhoz jóval közelebbi, mint mai életkorom (lám-lám, a közel és a távol fogalma, milyen viszonylagos). 1963. Tizenhét éves vagyok, egyetemista a színiakadémián, s az éjszakai vacogtató utazás végcélja a fűtetlen vonaton Sepsiszentgyörgy. A kislány. Barátom, Visky Árpád vár, aki a Színház Kalauz, Opera Kalauz mintájára, szóbeli szerzője a Bodega Kalauznak, így hát, az állomási becsületsüllyesztővel kezdve a napot, a főtér környéki (ma már lebontott) Őrkőben folytatjuk tagjaim és kedélyem oldását.– Kettőig van órája – mondta, aztán elmagyarázta, merre van a gimnázium, mert ő próbára sietett. Rengeteg idő, reménykedtem, hogy az órák közti szünetben meglátom az udvaron a Madonna-arcú kislányt, de nem, s felfedeztem a közeli melegedőt, a Múzeumot. Kályháiból a távoli múlt fagyot lehelt. Inkább kint sétáltam a zúzmarától recsegő hóban, aztán végre megláttam Őt. Kamaszkorú félszeg vagyok, egyáltalán nem tolakodó. Ő belém karol, egészen felnőttes, s már nem is érzem a csontomig ható hideget. A főtéri park fái között térdig ér a hó, aztán felkanyarodunk egy meredek utcán. A kapuban búcsúzkodnék, de behív, olyan természetesen, hogy szabadkozni is elfelejtek. A lakásban antik bútorok, rengeteg festmény a falakon. Édesapja végigmér.– Te a Sanyi fia vagy? – kérdi, s a felesége rátromfol. – Hát persze, hogy a Sanyikáé, a szeme állása, az orra…Megebédeltetnek, aztán magunkra maradunk. Elmondom a verset, amit neki írtam, Áprilyt olvasunk, Szabó Lőrincet, aztán amikor már annyira oldott a hangulat, hogy megcsókolnánk egymást, indiánüvöltéssel a húga vonalzóval támadja a fejemet, s a kamaszkorú cselédlány az ajtóban vihog.– Vá-rri-kata – kiáltja minden suhintásnál, jól megnyomva az R-eket. – Ata –, javítja ki a nővére, de még több mint harminc évvel később is úgy szólít az édesanyja, hogy „várri-kata”.Este későn Őrkő, Zsoldos Árpi jön Viskyvel és Bíró Iván Géza is, a díszlettervező. Részegség hajnalig.A színházi portást nem lehet felkölteni, nem alhatok Zsoldos öltözőjében, s marad Visky.Földszintes kis utcákon támolygunk, az a gyanúm, már megkerültük a várost, aztán végre célhoz érünk. Hideg albérlet, talán hidegebb is, mint a kinti szibériai idő. Árpi kinyitja a csempekályhát, a tűztérben karvastagságú gyertya, meggyújtja, s csak a kályharostélyt csukja vissza, villanyt olt. Mintha tűz lobogna a kályhában. A falon reszkető tűztánc-vetület. – Az illúzió – mondja. Valahogy elalszunk.Ugorjunk. 1968. február.Sepsiszentgyörgy. Tavaly megjelent az első könyvem, januárban Budapesten jártam, s könyveket küldtek Farkas Árpádnak, azokat hozom.Készülőben az első száma a Megyei Tükörnek. Névsor, hogy Dali, a főszerkesztő, kiket akar még a laphoz. Harmadéves vagyok ekkor Kolozsváron, s irigykedve hallgatom a neveket. Szabályos kétségbeesés fog el. Egyedül maradok nélkülük az általam sosem szeretett egyetemen.Egy hét múlva újra Sepsi, a szerkesztők a Fogolyán-szanatórium épületében működő pártszállóban laknak, nekem is jut egy ágy. Már éppen a második lapszám érkezik a brassói nyomdából. Az ideiglenes szerkesztőségben mindenki röhögőgörcsöt kap az egyetlen apróhirdetéstől. „Csak kapitális szarvasagancsokat vásárolok magam és barátaim részére. Érdeklődni titkáromnál…”Ez valójában a szarvas-klub, a felszarvazott férjek klubjának születésnapja, ahol minden férjnek kijár a megelőlegezett zászlósi rang, s fennebb léptetheti felesége vérmessége, de a legmagasabb rendfokozat örökre Simó Ferenc ideggyógyászé. Ő a vezérezredes.Este Bíró Iván Géza műtermében, s ha a korábban említett sepsiszentgyörgyi utam egy Madonna-arcú barna kislány miatt esett, most találkozom azzal a szőke kislánnyal, akiért aztán tavasszal, nyá­ron, visszajárok.Kolozsvár. Mintha izzó parázson járnék. Király Laci még Felsőbányán tanít, s az egyetlen ember, aki megért, aki miatt mégis élhető a város, az Kányádi. Többes számban. Kányádiék. Magdi és Sándor. Hallani sem akarnak arról, hogy az egyetem befejezése előtt Brassóba szegődjek az Új Idő című hetilaphoz, ahová Balogh Edgár nagyvonalúan beajánlott.Brassó. A főszerkesztő nem rossz ember, de nem érintette meg az 1968-as esztendő szele. Itt még az ötvenes évek parazsa szunnyad a hamu alatt. Alatta, mert valóban hamuszürke a lap. De arra jó, hogy átjárjak udvarolni Sepsire, s mert közben Farkas lakást kap, Erzsébet olyan természetességgel veti esténként az ágyamat (aztán még évekig), mint aki biztosan tudja, hogy megint itt maradok…A késő ősz hazarepít Vásárhelyre, de a Vörös Zászló főszerkesztője hintáztat. Sütő szerint nem mer felvenni. Éppen Andrásnál vagyok, amikor betoppan Komáromi Misi, ő Kovásznán kórházigazgató, együtt megyünk haza a szüleimhez, ebédre hívták, s az ebéd végén azt mondja:– Viszlek a Tükörhöz.1968. december. Mikulás előtti hangulat a szerkesztőségben, Dali örömmel fogad, átküldenek a megyéhez, alá kell írnom valamit, s mert éppen fizetésnap van, kiderül, hogy már rajta vagyok a listán, megkapom a szerkesztőségtől a havi fizetésemet.Maradok. Farkasné tavasszal beköltözik Brassóba, ott van a nyomda. Ő korrektor a lapnál, babát vár, megterhelő lenne az ide-oda utazgatás. Árpáddal bitoroljuk az új lakást. Főzünk, mindenen hajba kapunk. Előzőleg hűlni tettük a teraszra a palackokat, s azok a fagyban szilánkká törtek, ezért mindegyre ellenőrzés, hogy oda ne égjen az étel. Hol én, hol pedig Cini szakácskodik. Szárazborsó-főzelék sült-füstölt kolbásszal, de a végeredmény vaddisznó-ölő golyókeménységű csapágysörét lett.– Te öntöttél rá hideg vizet, attól edződött meg – vádoljuk egymást évekig, ha jobb dolgunk nem akad.Két és fél év a Tükörnél, s amikor elszegődök Bodor Pálhoz, a tévé magyar-adásához, már nős vagyok. A feleségem Marosvásárhelyen színész, de berecki születésű, hatalmas rokonsága itt él. Lemhényben, Szentkatolnán, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is sok a rokon. Sok értelmiségivel barátkoztam össze csavargásaim közben a megyében, s egy írásom miatt a megyei pártbizottságnál azzal jelentenek fel, hogy „minden papnál, orvosnál van fogkeféje” (sic!).Munkahelyem Bukarest. Ingázom marosvásárhelyi lakásunk és a főváros között. Ez átlagban két út hetenként. Ha nem repülök, akkor marad a vonat, s emiatt születik a „megpihenős” találékonyságom. Munkám végeztével felülök (pontosan délben) a nagyváradi gyorsvonatra, Brassóban átszállok, irány Sepsi, a Sugás vendéglő. Itt, Szentgyörgyön, a Farkas családot boldogítva bevárom az éjfél után érkező, Vásárhely felé menő vonatot, s mert ezek között nincs tizenkét órás különbség, nem számít megszakításnak, így a tévénél nem is tudják, hogy havonta többször is Sepsin van a házam-hazám.Ideköt Bogdán Laci (szigorúan titkos társaságunk), neki is félelmetes a memóriája, s feleselő játékainkban olyanokon röhögünk többek között, hogy nem hiszik, hogy létező erdélyi magyar költőről beszélünk, idézve Széfeddin Sefket bey viselt dolgait.Aztán kirúgnak a tévétől, egyre több időt töltök Farkasnál s a Sugás törzsasztalánál. Aztán ismét négy év Bukarest, filmrendezőszakos egyetemistaként a hétvégeket rendszeresen újra itt töltöm. Aztán ’83-tól végleg Magyarország…2001–2006. Öt év diplomáciai szolgálat Bukarestben, minden hétvége: Sepsiszentgyörgy.Távolság? Közelség? Gyermekkoromban a nővérem lovagolt, s az edző odarakott, hogy járassak egy lovat, s amikor az kitépte kezemből a kötelet, az öreg rám rivallt. – Ne engedd el a pányvát – aztán később: – Ne csavard rá a csuklódra, mert magával ránt.Barátommal hegymászó túrán, elmagyarázza, hogy soha ne használjak teljes kötélhosszt, kell tartalék, s ugyanezt mondja egy halász, a Deltából kihajózva a tengerre. Filmeznék, s azt szeretném, ha horgonyt vetnénk. – Nem lehet, a lánc teljes hosszát kellene használni, s ha hirtelen feltámadna a szél, megfeszülne, mint egy hegedűhúr, nem lehetne lazítani a csörlőzéshez.Ez az én Háromszékem. Pányva, hegymászókötél, horgonylánc, amely azt a biztonságot jelenti számomra, hogy kötve vagyok megkötözetlenül.Sorsom
Élhettem volna
Korondon.
lehettem vón agyag
korongon,
égettek volna,
lennék váza,
magam,
kinek hittem,
vagyok csupán
váza.

(Forrás: Háromszék, 2016. február 27., március 4.)

**************************************************************************************

Székely Ferenc kötetbemutatója Szászrégenben

A szászrégeni DIO Házat Müller Csaba, a Makovecz Imre által megteremtett organikus építészet erdélyi követője tervezte

A DIO Házban mutatták be Székely Ferenc Égbe nyúló kapaszkodó című beszélgetőkönyvét. Ha lett volna csillár, azon is függtek volna, ugyanis több mint száz érdeklődő jött el a a február 17-i találkozóra. A könyvbemutatót, házigazda szerepben Demeter József lelkész nyitotta meg, üdvözölve a megjelenteket, s őszintén bevallva, nagyon örül annak, hogy ilyen szép számban jelentek meg az irodalom kedvelői, nem számított ekkora hallgatóságra, hiszen harminckét évi ittléte során kevésszer volt alkalma ennyire népszerű programon részt vennie Szászrégenben.

A néprajzos, nyugalmazott könyvtáros Székely Ferenc negyedik olyan interjúkötetét adja közre, amelyben kerek születésnapjukat ünneplő művészekkel beszélget életükről, munkásságukról és világszemléletükről. Ezúttal Ablonczy László kritikus-színházigazgatót, Baróthi Ádám szobrászt, Csávossy György borász-írót, Cseke Péter írót, Gál Éva Emese, Hadnagy József és Kapui Ágota költőt, Kocsis István drámaírót, valamint Köntös-Szabó Zoltán és Tar Károly írót ismerhetjük meg mélyebben.

A továbbiakban az „irányító szerepet” átvette Böjthe Lídia magyartanár, a Kemény János Művelődési Társaság elnöke. Beszélt az Égbe nyúló kapaszkodó kötetről, tartalmáról, céljáról, szerkezeti felépítéséről, ismertette a tíz interjúalany nevét. Köszöntötte a két „vendégalanyt”: Gál Éva Emese gyergyószenmiklósi költőt, képzőművészt és Baróthi Ádám helybéli szobrászművészt.

Barothi Ádám

A szerző, Székely Ferenc immár a negyedik ilyen jellegű kötetet tette le az olvasók asztalára az utóbbi négy esztendőben. Évente decemberben jelenik meg az éppen soron következő könyv, amolyan karácsonyi ajándékként.

Gál Éva Emese

Ezután a Kérdező beszélt a kötetről, néhány háttér információt osztva meg a jelenlévőkkel (ilyenek: a szerzőkről kapott életrajzi, bibliográfiai adatok gyarapítása, főleg az egyén gyerekkorának és ifjúsági éveinek megidézése, amelyekről alig találunk adatokat a lexikonokban, a Wikipédián, vagy az internetes portálokon. Erre Zsidó Ferenc is kitért, aki a lexikonszerkesztőknek nyújtott előlegezett segítségről szól a kötet bevezetőjében).Székely Ferenc elmondta azon „évfordulós” alkotók nevét is, akiket nagyon szeretett volna szerepeltetni még a kötetben, de sajnos, nem sikerült. Különböző okok miatt hiányzik a könyvből Lendvay Éva, Elekes Ferenc, Nyárádi Szabó Zoltán, Máriás József, Esterházy Péter…

Székely Ferenc néprajzi író, könyvtáros, az interjúsorozat ötletgazdája

A Vadasdon élő nyugalmazott könyvtáros számon tartja irodalmunk jeleseit, táblázatokat vezet, évekre „lebontva”, hogy ki mikor lesz 60 vagy 65, 85, 90 éves…. Szomorú, hogy már többekkel készült olyan interjú, amelyről utólag derült ki, hogy az utolsó. Elárulta: 2016-ban olyan alanyokat „nézett ki” magának, mint Vári Attila, Bodor Ádám, Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Fazakas Tibor, Cseke Gábor, Bölöni Domokos, Molnár H. Lajos, Kiss J. Botond, Markó Béla, Döbrentei Kornél.Kis Miki Melinda szászrégeni pedagógus, a helyi televízió magyar adásának bemondója Gál Éva Emese két versét olvasta fel, és részleteket olvasott fel az interjúkból.A Gyergyószentmiklóson élő Gál Éva Emese sem jött üres kézzel, szép verset hozott, amit ő maga „nyújtott át” olvasóinak, nagy sikert aratva, majd Székely Ferenc néhány rögtönzött kérdésére válaszolt. Örül, mondta, hogy ilyen megtisztelésben volt része itt, a szomszédos megyében, és sajnálattal vette tudomásul, hogy szülővárosa, Szatmárnémeti sohasem hívta meg költőként, bár egyszer, sok évvel ezelőtt, kiállítást rendeztek ott képzőművészeti alkotásaiból. Majd ismertette további művészi terveit.Baróthi Ádám nagy megtisztelésnek tartja, hogy pár nappal 70. születésnapja előtt (2015. nov. 21.) olyan részleteket mondhatott el tanári pályafutásáról, alkotó éveiből, amelyek eddig sohasem jelentek meg nyomtatásban. Kiemelte a Budapesten élő Kocsis István drámaíró válaszainak aktuális üzenetét, akinek több darabját játszották Szászrégenben 1989 előtt és utána is.

Cseke Péter író, nyugalmazott egyetemi tanár (jobboldalt) Geréd Gábor tanárral egy szülőfalujában szervezett ünnepségen (Recsenyéd, 2015. január)

Székely Ferenc felolvasta dr. Cseke Péternek az alkalomra küldött, szászrégeni olvasóihoz címzett levelét, amit a jelenlévők vastapssal jutalmaztak. (Cseke Péter nagyon szeretett volna itt lenni, de épp Budapestre hívták meg, ezért köszöntötte levélben régeni olvasóit.)Az interjúk készítőjének minden eddigi kötetéhez hozzá lehetett jutni  (A megmentett hűség, 2012; A szülőföld ölében, 2014); Harangszó a szélben, 2015; Égbe nyúló kapaszkodó, 2015), és a tavaly ősszel kiadott Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön című munkáját is elhozta, és azok mind gazdára találtak. Utólag is postáznia kell azoknak, akik ott lévén már nem jutottak hozzá, de igényt tartanak arra, hogy elolvassák a bemutatott könyvet. (Jelenleg huszonnégy magyarországi nagyvárosi Líra üzletben és az Írók Boltjában is forgalmazzák.)„Nagy öröm számomra – mondta Székely Ferenc a találkozó után –, hogy a szórványnak számító Felső-Maros mentén, Szászrégenben ilyen erős a közösség, hogy a várost gyökereikhez, hitükhöz és megmaradásukhoz szívósan ragaszkodó magyarok lakják. Amíg ilyen emberekkel találkozunk, érdemes könyvet írni, s bízni a jövőben!”

Szentgyörgyi Zsolt

Élő Székelyföld, 2016. február

*******************************************************************************

Az íróembernek egyetlen országa van: az Anyanyelvország.

Sorok Bágyoni Szabó Istvánról, új könyve ürügyén

Bágyoni Szabó István

Pista barátom! Küldj egy példányt! – írtam Bágyoninak -, miután megtudtam, hogy megjelent az Egy íróasztal vendégei című könyve.És érkezett a válasz: „Nem tudok, mert a Kiadó csak meghatározott példányt ad a szerzőnek. Ez a kiadók ’lefüggönyözöttsége’. Meg a posta – minap feleségem négy ezrest pengetett le három könyv expediálásáért! Kérlek, elégedj meg az internetes változattal. Egyelőre.”De Pista – reagáltam levelére -, ez majd’ 400 oldal, belesajdul az ember szeme, agya, sehol egy életjel, egy nyomdai illat… Sehol egy ajánlás, egy előszó, egy bevezető. Kinek ajánlod ezt a könyvet? A borító szép, de inkább a középkori klastromok íródeákjait idézi – nem a mi korunkét… Fülszöveg sehol. Hogyan értelmezze az olvasó, ha elindul, és hogyan én, ha írni szeretnék a könyvedről?Nem válaszol.

 

*Belekezdek az „internetes” olvasásba. És rádöbbenek: nem lehet ennyire nem ráérni, ennyi figyelmet nem ráragasztani erre a nagy kincsre, mint ahogyan Bágyoni tette. Mert ez a könyv  élő történelem, kincs az utókornak.Mély értelem és történelem bontakozik ki Bágyoni Szabó István Egy íróasztal vendégei című könyvének olvastán, amelyet – Király Farkas szerkesztésében – a győri AmbrooBook Kiadó jelentetett meg 2015-ben, az NKA támogatásával.
Az író az erdélyi Bágyonban született 1941, júniusában. (Éltesse az Isten ez évi 75. születésnapján, már jó előre, miközben ő visszatekint, előrántva asztalfiókjából a porosodó fecniket, újságcikkeket, melyeken lejegyzett valamit, mely mára történelemmel átszőtt történetkönyvvé alakult.) Szülőfalujáról tudni kell, hogy még manapság is többségben magyarok lakják. Orbán Balázs szerint a Bágyon-névből az udvarhelyszéki Bágy lakosainak áttelepülésére lehet következtetni. Történelme magyar sors-töredék: tatárdúlás, török fosztás, Habsburg önkény, ördög-fösvény tépte hon. 1786-ban a település a székely huszárezredhez tartozott. Milyen megejtő emlék a honvállalás és honváltás színpadán: Aranyosszék 1651-től 1848-ig huszonhatszor itt tartotta közgyűléseit. Csak 1849 után lett e hetedik székely szék székhelye Felvinc.Történelmünk kutatói tudni vélik, hogy Bágyon település neve avar-székely személynévből ered. Igen. Bágyoni Szabót – mondanom sem kell – avar-székelynek ismertem meg magam is még a sötét Ceausescu-éra éveiben. 1980 körül Kolozsváron, egy sötét, lámpátlan Törökvágás-közeli éjben, amikor a rezsim pallosát nyakán érezve is befogadott házába, és hajnalig beszéltünk, kifogyhatatlanul a megrázó világ-terror nyomásairól. Mert az terror-idő volt, végeláthatatlan sötét felhők alatt, ha valaki nem emlékezne már erre!Írónk a Szabó-Jenei család hetedik gyermekeként jött a világra, igazi József Attila-i magányban és hasonulásban:
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szülték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, –
a hetedik te magad légy.
A játéktér, ahogyan Bágyoni Szabó Pista az otthoni udvart nevezi, mindig ott van vele – annak múltjával és fel-felsejlő jövőjével. Falujának lakói még Dávid Ferenc idejében tértek át az unitárius vallásra. Megrázó hír a jelenre vetítve: 1910-ben 1418 lakosából 1154 magyar volt, és 271 román. Itt a román falusfelek is magyarul beszélnek. Amiért az ortodoxia lakói, a román haszonélvezők inzultálták is őket, ahogy csak nem szégyellték! Az erdélyi kegyetlen história része lett ez is, a többivel együtt.Basta generális elvitte a környék toronyharangjait, de mielőtt Bágyonba ért volna, a bágyoniak megelőzték őt. A máig élő emlékezet szerint Bágyon férfijai leszerelték a sajátjukat, és a mocsárba mentették. Sajnos, mire onnan kivehették volna, elnyelte azokat a mélység… A bágyoniak még ma is abban reménykednek, hogy egyszer ráakadnak az elsüllyedt harangjaikra… Miként Attila sírjának a megtalálásában is reménykednek az anyaországi magyarok. Mondanunk sem kell: a bágyoni magyar templomok falát ma is nemzeti színű zászlóink díszítik…Ez a harang-példa nem állt le, működik, mert amíg megtalálják, hogy messze-hazák hallják hangját végre, s a végekre szánt magyaroktól megint harang-diadal szóljon, addig itt van szószólónak Bágyoni Pista, István, kinek hogy tetszik, ő szembenéz mindennel, mindenkivel, láthatja, kinek szeme van, ahogyan a könyv hátsó lapjáról felénk fordul.És felénk fordítja az időt, a letűnőnek vélt, feledésbe tusakodó-igyekvő múltat, melyből sokat jó feleleveníteni, de sokat jó lenne elfeledni.Értelmes értelmiségiként összegyűjti a szétforgácsolódott, máris többször újra értelmezett időt, mint az 1990-től „szorító cipőt”. Nem az énekest, nem őt idézi, magát tárja elénk, mint honpéldát, mondván: sírni én is tudnék, de van előtte ezernyi élmény-szelet, amit rögzíteni kellene, mielőtt kiesik a kézből, mint egy tojás, s csak megfesti a követ, de használati anyag, étek nem lesz belőle.A nap és félhold, a székely szimbólumok is ott fényeskednek a bágyoni templomban, de minden szívben is, isteni erővel bevésve. Erős öntudatú népcsoportunk ők, őskeleti hívők.*Gyerekhiány van, magyarázza a tanítónő, mikor ellátogatok oda, ami nincs így jól. Van, akinaponta hosszú kilométereket tesz meg, hogy magyar iskolában tanulhasson. De megy, megy, keletnek.Ma, amikor majd’ minden felső-külső erő azon működik, hogy megroppantsa a több évszázados iskolarendszert az anyaországban is, érdemes lenne elgondolkodni és… „vigyázó szemünket”  Bágyonra vetni! Elgondolkodni kellene és vezekelni. Nem reménytelenséggel székelni!Rusztikus falusi élet maradt ott, ahol az utánpótlás veszélyesen megroppant. Mondják, már csak két magyar született az utolsó évben, de 8 gyermekkel is működik az alsós magyar iskola…Fogyunk-növünk, de vagyunk! Részt veszünk e „lakomán”, hogy Bágyoni Szabó költőtársa, Farkas Árpád mondatát szállítsuk a Kolozs-megyei faluba! Fogynak, de: Vannak! Torda „szocialista iparosítása” elszívta a falu munkaképes fiait. Mára kiöregedtek szép lassan. Három faluban van egy orvos. (Hallják ezt az elégedetlenkedő anyaországi kórházigazgatók?)Mondják: a bágyoni murok (sárgarépa ) messze földön híres. Van jó bor, muskotály, leányka, szürkebarát, Izabella.  Öregasszony metszi a vesszőket, bor lesz, igazi parasztkultúra ez szürkebaráttal, fehér delavárival és érdesedő, de feléledő reménnyel.Micsoda lélek-ajándék, szárnyalás ez a légszomjban is!
Ebbe a világba, a történelmi nemzettöredékbe született bele 1941. június 10-én Bágyoni Szabó István. Mi maradt meg Bágyon elvándorolt fiából, aki először csak Kolozsvárig, a Bolyai Egyetemig merészkedett, majd egészen Budapestig jutott el, ahol mára „gyökeret vert”. És milyen maradt, milyen lett az ő világszemlélete? Ott van-e még benne Bágyon és Aranyosszék lelki-szellemi jegye? A makacsság, a kacorra-menetel, az öntudatosság, erős egyéniség tulajdonsága működik-e még, mint régi táncokban, bálok idején? Mert ez sűrűsödött össze ebben a Bágyoniban. Egykori „tanító nénijének” (Szabó Eszternek) a gondolatai megmaradtak benne, ezért tanár lett –  kezdetben Nagysármáson, aztán Tordán.Van-e nyoma ebben a könyvben Bágyonnak?
Az idő visszapillantó tükre ez a kötet, melyben nem csak a közelmúlt képe bukkan fel, de látjuk a múló időt is. De milyen ez a tükör? Bágyoni művészetének sajátosan foncsorozott műve ez: érzelmesen visszafogott, finom és kecses gondoskodása, minden szava. Minden kérdése, kétsége és útkeresése. Minden válasza és sóhaja. Nem lázít, nem lázad, pedig az egész mű egy nagy fájdalmas nosztalgia, mert lehetett volna… Hiszen mi minden készülődött!… És kiszögezett ingujjak lobognak, már csak megrojtosodva. Mennyi nagy szándékra fókuszál: függetlenségre, autonómiára, mennyi elmenetelre és maradásra:Itt a fa. Alatta
föld köve: kőasztal.
Villám verte veszteg.
Anyámnak késfenő,
engem vállra vevő –
válla égre dobna,
ha udvarunk eresztne. Jegenyém legfelső
ágán messze leső
vércsék virregölnek…
Jaj, minek magasba!
Ha visszatartana…
De a kő…, lök a kő
Spirálja egyre feljebb.
Írónk Krisztus jászla mellet, a bágyoni elemi iskola padjaiban megtanulta az éneklést és a betűvetést úgy, hogy igenis, lett röppályája a repüléshez, a felemelkedéshez és… a „zuhanáshoz” is – hogy Lászlóffy egyik verskötetének a címét ide idézzük. A mi Bágyonink felülről tudta belátni a tájat, hová röppenjen, kit látogasson meg, kivel álljon szóba, és fogadjon lakásába…. Ezekről a nagy találkozásokról ír, e sorok – lenyomatokat képzett fotókkal illusztrálva –  mind, mind ott fénylenek a kötet lapjain.Bágyoni Szabó a Nagy Túlélő szerepében összegez már, rojtos ingujjak, könnyáztatta lapok, képek felett. Minden megmaradt, minden levelezést – jó barát módjára – az asztalfiókba rakott, mert így tanulta a kőasztal mellett, s ebből „éles kést” csiszolt, hogy jó mélyre hatoljon. Ha az olvasó végignézi a könyvből így vagy úgy (hol egy-egy kisesszéből, hol egy-egy fényképfelvételből) visszatekintő arcokat: Jósika Miklóst, Balázs Ferencet, Illyés Gyulát, Barcsay Jenőt, Fodor Andrást, Sütő Andrást, Tamási Gáspárt, Mikó Imrét, Deim Pált, Székely Jánost, Létay Lajost, Lászlóffy Aladárt, Nagy Gáspárt, Bálint Tibort, Lászlóffy Csabát, Vásárhelyi Gézát, Láng Gusztávot, Zalán Tibort: zörögnek, fájdalmasan visszhangoznak a megsárgult lapok, melyek nagy idők nagy tanúit idézik. Sokan közülük, sajnos, ma már a mennyei karból figyelik mozdulatainkat, szavainkat.Így tágul hatalmassá ez a horizont, melyet a politikai csibészek, világ-vigécek összehúztak-zúztak körülöttünk, hogy érezzük: majdnem megfulladunk! … És most, hogy Bágyoni az olvasó íróasztalára „helyezi” őket: kitágul az univerzum, levegő áramlik a tüdőnkbe, és egészséges nyugtalansággal életre kel a szív is. Köszönet ezért az éltető gépért!
Történelmi idők tanúja, dokumentátora és hírvivője lett Bágyoni Szabó István, mert az ő örökségének, az anyai udvar kőasztalának hírnöke, és mondja, amit lát: „Kolozsvárott helyén van a nemzeti zászlónk, helyén nemzeti képviseletünk. És az a tudat, hogy a tizenötmillió kárpát-medencei magyar megtalálja a módját annak, hogy a virtuális szellemi hazát valahogy aládúcolja ebben a mozgalmas időben.” Mondja Trianon veszteseinek sorsáról a megőrző, meghitt tudósításokat a Somogyba férjhez menő széki lányról (e sorok írójának felsejlő fájdalma, ha ezt olvassa, hiszen maga is széki menekült), egy kiürülő Erdély-közösséget vizionál. Valóságos menedékkérők arcát mutatva fel, s ebben a képben ott van a sorsgyötörtség végkiárusított rémképlete is. Arról beszélteti a kolozsvári magyar konzult, hogy Funar diktátort, Kolozsvár hibbant magyar-gyűlölő polgármesterét miért nem támadták meg életszerűbben minden idők magyar kormányai. Nincs más magyarázata, mint az, hogy az akkor épp fungáló magyarországi vezérelvű politika eladta a jövőt, el a nemzetiségi kisebbségben senyvedő testvéreinket.Ilyen sebeket tép fel Bágyoni.Mindezen kíméletlen öntépés folytatódik a budai Püski Könyvesboltban kezdeményezett találkozón, ahol a mindörökké sorstragédiát járják körbe, a Trianon-traumát. Püski Sándor válaszol Bágyoni rámozdító kérdésére: „Azt hittük, a háború végeztével magunk rendezhetjük dolgainkat. Azt hittük, Trianon bűnét valahogyan jóvá lehet tenni. Sajnos nem sikerült. A politika mással volt elfoglalva. Fájó gondunk, hogy ez ügyben a határozottabb állásfoglalást még az Antall-kormány sem vállalja. Pedig a trianoni határok nem tudnak légiesülni. És ha az egységes nemzet csupán álom marad, felszippant a globalizáció.”És Bágyoni tovább lép: már az új, az őt mindenkor megillető hazában, a Nagy-Magyarországban, kicsi anyaországában keresi fel a legmeghurcoltabb, hitelességében igaz magyar íróembert, Durai Miklóst. (E sorok írója a Kutyaszorító című Durai-regényt, ezt a nemzetkivégzésről, szlovák totalitárius rezsim-mágiáról szóló művet színpadra írta, tehát ezen a ponton kezet nyújt Bágyoninak, hogy bátorsága volt kiállni egy kiközösített, a szlovák nacionalisták szemében tüzes kígyónak számító magyar polgár mellett, mint írótárssal, nemzetszolgával.)1983-ban azt írta Durai: sosem ér véget a félelem korszaka. Alig telt el két évtized, és rá kellett jönnünk, hogy írónknak, bizony, igaza van… Azóta Malina Hedvigről kiderült, hogy önmagát verte meg, ugyebár, és nem a tót atyafiak „pofozták” félholtra; a Tokaji aszú nem is magyar bor, hanem szlovák; a címerükben látható kettős kereszt az szlovák szimbolika; és megtalálták – úgymond – a több ezer éves tót rovásírást is! Nem beszélve arról, hogy magyarok – a jelen állás szerint, ugyebár – nem is voltak Felvidéken, például Pozsonyban, ezért nincs a váron egyetlen magyar felírat sem, de nincs a koronázási templomban és az egész városban sem. Durai elvárt volna valamiféle budapesti kormány-szolidaritást az ügyében, de minthogy ezt sem kapta meg a felvidéki magyarság, hát – emlékszünk rá! – Sólyom László köztársasági elnökünkből is „bohócot csinálhattak” a párkányi Mária Valéria hídon.Nem csoda tehát, hogy még mindig él és virágzik a Benes-dekrétum, és szó sem esik a megalázó deportálásokról, „lakosságcsere-egyezménynek” hazudott kommunista trükkökről!
Keserű felismerés, de Bágyoni megy tovább, mert neki – úgymond – megígérték még Bágyonban, hogy a honban majd minden jobb lesz, becsületes nemzetszolgák törik magukat a jobbért. De, legtöbbször csak jobb bért szavaztak, saját zsebre.És megint itt kopog az újhaza új háza kapuján a Trianon-szindróma. Mert nem lehet ezt negligálni, hiszen minden baj és bánat oka Trianonban leledzik, ahová Bágyoni bátran beköt mindent, ami nemzet-rontó. És teszi mindezt találóan és hitelesen.Különösen kedves e sorok írójának, hogy a Balassi-kard megtisztelő kitüntetést elnyerő Tari István délvidéki költőt, grafikust is beemelte a megemelhetők körébe, hogy szót ejt róla és közös, nem ködös pontot ajánl a ködös emlékezetű haza polgárainak is. Mert kérdezhetjük joggal: anyaországunkban vajon ki ismeri a délvidéki Óbecse környékén élő Tari Istvánt, a nagyon jelentős magyar költőt? Aki minden találkozási percben képes arra, hogy a Ferenc Jóska-csatornához elvigye a Buda felől érkezőt, hogy elmesélje annak történetét, és a vízilabdázókról beszéljen, akik időnként ebben a csatornában készültek tét-mérkőzéseikre, hogy a világot felvillanyozzák egy kérdés erejéig: kik is vagytok, ti bácskai magyarok?Tari István az összeterelt bácskai magyarok tragédiájáról mesél, miközben nem felejti 10-féle pálinkájának dugóit kihúzni…Talán érezhető, hogy lassan egységes nemzeti gondjainkról kezd írni Bágyoni. Kitárja két karját, és alattuk összejön az egész nemzet, költőkkel, művészekkel – egy „megvillantott kard alatt”. Tari Pista szavaival: ez a Trianon-pengésű időmozsár. És Bágyoni Szabó nem lenne bágyoni, ha nem tenné hozzá: szárazajta nyaktilóival, halálrönkjeivel teljes a Tari-kép. S e sorok írója beszól: meg a Maniu-gárdával, akikről a közelmúltban iskolát neveztek el Szatmárban, és – igen – szobrot avattak Zilahon, Ady egykori iskolája közelében!…Ott, ahol Tari Istvánról és művészetéről szól Bágyoni, ott le kell állítani az órát. Ott meditálni kell. Beszívni minden befoghatót. Hisz ez az értelem kezdete, az élet élete.
Íróasztalának vendégeivel roskadó memóriánkon teker egyet Bágyoni: emlékeztet, hogy kik is jártak itt, kiket kellene naponta megérinteni, legalább csak egy gondolattal! A Levelek az időmből (a 93.oldaltól a 231.oldalig terjedő) fejezetben, személyes emlékekbe avatva, nagy találkozások pillanataiba vezeti be olvasóit:

• hogyan szólt Székely János 1963-ban a 22 éves Bágyonihoz, miként gratulált verseihez: Írásaiban tehetséget, emberi melegséget és határozott formaérzéket látunk.
• Balogh Edgár így szólítja meg: Kedves Szabó István! Örülnék, ha a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II-IV. kötetének tordai és aranyosvidéki anyagát elvállalná. A Jósika Miklós Kör működését örömmel figyelem.

Ebből kiolvasható, hogy Bágyoni már 1972-ben jelentős irodalmi-közéleti feladatokat vett a vállára.

• Érdekfeszítő a Tiszatáj főszerkesztőjének, Ilia Mihálynak írt levele, melyben helyet keres, perspektívát tágít új verseinek az anyaországban való megjelenésére, hiszen akkoriban, 1973-ban már számos erdélyi folyóirat közli írásait.
• Illyés Gyulának megerősítő gondolatot küld arról, hogy a fiatal költők magukéinak vallják az „újnépi”: illyési-verespéteri-nagylászlói-németlászlói gondolatokat. Mi pedig naponta megküzdünk azért, hogy a magunkról és magunk módján szóló írásaink asztalra kerüljenek. Ezen levélben írottak már úgy is láttatják Bágyonit, mint aki egy összekötő híd szerepét is vállalja: a Gyula bácsival készült fényképfelvételekből néhány erdélyi barátom (Kányádi Sándor, Kántor Lajos) is kértek.
• A Lászlóffy Aladárnak írott segélykérő levele két ok miatt is rendkívül érdekes. Egyrészt bepillantást ad a költők küzdelmébe, mikor saját társaikkal kellett átütő küzdelmet folytatni, hogy saját közössége ne kerüljön teljességgel kiszorított helyzetbe. Másrészt rávilágít: a már akkor domináló csoportérdekek, melyek bizonyára politikai ízzel is fel voltak gőzölve, milyen energiákat hoztak elő a nem kolozsváriakból. 1973-at írtak akkor. Egy generáció lázadása vagy egy lázadás generációja volt ez? Mindenesetre, Bágyoni éles küzdelmekbe is bevetette magát, ami néhány leveléből átérezhető. Ezt támasztja alá Kapaszkodás című írása is, melyet – néhány vers társaságában – ebben az időben küldött át Ilia Mihálynak Szegedre. Az Illyés-Bágyoni kép azzal erősödik, kap vastagabb kontúrt, hogy Szegeden 1973-ban nem jelenhettek meg sem versei, sem az Illyés Gyuláról szóló kisesszéje. Minden bizonnyal nem Bágyoni írásművészete miatt, hanem a kor guanó-figurái miatt, akiket (sajnálatos!) feled a kor, pedig a por, amit fészkük bontása után is itt hagytak, ráül a tüdőkre.

Magyarországi közléseinek növekvő száma indokolja, hogy a Szabó István nevet megtoldja még valami megkülönböztető előtaggal. A Tordai-t javasolják, de ő visszakapcsolta magát oda, ahonnan szárnyai elemelték, az anyai udvar kövéhez, Bágyonhoz. Ettől kezdve Bágyoni Szabó István mindhalálig!Sokszor döcögött az egykori erdélyi irodalom, mert gyakran voltak különös epizódok, kiskirályi tülekedések is. Ha ma visszamerengünk, nem is gondolnánk, hogy voltak megvakult lapok és napok, míg összeállt egy-egy szám. Ezért érdekes Bágyoninak az ebbéli korban folytatott levelezése, hogy a „ködös Albionból” tisztán lépjen színre néhány ismeretlen epizód. Ide tartozik az is, amikor Anavi Ádámnak írt levelében (a 123.oldalon) közli, hogy az Igaz Szó aranyosszéki – a Jósika Kört bemutató – száma  nem a tervek szerint fog összeállni,….. mert a kollégák cserbenhagyták a vállalkozást….így Székely János csak egy kisded versösszeállítást fog lehozni. Bojkott? Kivásárlás, mely az erősödő Ceausescu-diktatúra bukszájának megnyitási fázisához köthető? Nem stigmáz, és nem elmélkedik ezen Bágyoni, ezért izgalmas olvasmány minden levele. Korkő-képződmény kerül olvasója elé. És még mindig csak 1974-et írunk.Ezekben az években egyre több lelki teher szakad Bágyonira: késnek az írások, mind több igénnyel fordulnak hozzá tanulmányok készítésével kapcsolatosan, miközben az önkényuralom beleharap: nem közlik írását, a cenzorrimák kiszemelt figurája lesz. Magyarázat-féleséget kér a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőjétől, a költő-drámaíró Székely Jánostól – Torda szülöttjétől – a kicenzúrázott művei okán. Miközben udvarias választ ír Székely, soraiból lassan kirajzolódik az erdélyi magyar vers-rovarvezető hatalmas kiszolgáltatottsága is!A téboly csillapítására, vagy éppen a költő „megvételére”, történt egy kísérlet: Bágyonit meghívták a kolozsvári irodalmi lap, az Utunk szerkesztőségi tagjai közé, szerkesztőségi titkárának. (Ahol van szerkesztőségi főtitkár – e funkciót Mikó Ervin töltötte be – miért ne lehetne, ugyebár, egy egyszerű szerkesztőségi titkár is!) Egy tordai magyar tanárnak, a helyi Jósika Miklós Közművelődési Kör alapító-vezetőjének, ez – lényegében – a „fuldoklásból” kivezető utat jelentette. Úgy tűnik, ekkor még nem sejtette, hogy újabb megpróbáltatások jöhetnek. Mert Bágyonból tovább lépni egyet, már abba is megszédülhet az ember… Hirtelen felélénkülnek a régi barátságok: Fodor András, Szász János, Bella István levelei érkeznek gyorspostán, telve gratulációkkal, Tarján Tamás elismerő sorokkal üdvözli Bágyoni első verskötetét (Földközelben); a családja kezd újra lábra kapni, szépítgetik a házat. Mint egy erőteljes regény, úgy szerveződik és egyben terebélyesedik Bágyoni élete. Aztán szép lassan földet kezd érezni lába alatt a költő: mindenki hamukázik valamit kötete késleltetésével kapcsolatosan. Talán még az általa nagyra becsült Fodor András is, aki nem mondja ki, hogy a Bágyoni-regény, a Kések ideje budapesti kiadása voltaképpen azért késik, mert benne ott szunnyad, ott érezhető nagy versének, a Séta liliomnyárban, c. költeményének az üzenete, mely az elpipázott Nagy–Magyarországról szól. Trianon mocskos urairól, akiknek mindegy, mi volt hazánk, és az is mindegy, mi lesz nemzetünk.Bágyoniról mind jobban kiviláglik, hogy nem megvehető, de nem is fektethető be a gyakorlati irodalom ágyába, pláne a tudóskodók tenyeréből nem akar enni, mert az ő teóriájuk régóta sápatagok az irodalmi gyakorlathoz képest (Ilia Mihály).  Korban még fiatal, tehát újat akar, jobb formát keres. Bágyoni Szabó már nem gyömöszölhető bele idejét múlt metódusokba, állapítja meg róla mind több irodalmár, és jó barát. Mindennek ellenére szerencsés állapot az, hogy nincs közmegegyezéses irodalmi szemlélet, mérték, mert akkor kijött volna Erdélyből is egy nagy „massza”, amely egyarcúságában bonthatatlan lenne. Éppen ezen kritikai gyepük azok, amelyek serkentik Bágyoniban is – az addig sem féken tartott –  szándékot, az alkotói saját arc beemelését a „közösbe”.Jelen kötet szerzője szélesre nyitott ablakon tekint ki a világba, már nem csak az anyaországi magyarság körei fontosak számára, de az amerikai irodalompártolók felkutatása, a velük való kapcsolat érvénye is megjelenik lapjain. Így tűnnek fel közös ismerősünkkel, Sass Magdával váltott levelezései. Ez már egy új helyszín, Chicago, ahol a Sass házaspár lehetőséget adott az erdélyi irodalmárok bemutatkozására. E sorok írója látta Sütőt, Kányádit nem csak a polcokon, de az emlékalbumokban is, és hallhatta a versszavaló Kányádit, aki az akkor még fiatal erdélyi költőgeneráció (Farkas Árpád, Magyari Lajos) verseiből olvasott fel a chicagói Sass-rezidencián…Itt jegyzem meg: néhány hónapja vettünk búcsút Sass Marcitól, s e Bágyoni-momentumnál elidőzve talán az sem túlzás, ha kimondjuk: a világot átfogó magyar irodalmár-támogatástól is búcsúzunk Sass Márton elmenetelével. Lehúzta az Idő a redőnyt! Marad a nosztalgia, az álomban is kísértő és az éjszakákat darabokra törő emlékezet.Jó, hogy Bágyoni nem engedi korrodálni ezt a korszakot, hogy kiveri az álmot csipásodó szemünkből, s elkezdünk gondolkodni azon: mekkora felelősség terhel bennünket egy felemelő időről való hallgatásunkért. Elegendő felmentés az a legyintés? Hogy: ugyan már, kinek, minek? A lemondástól elfáradt a vállunk, és megrepedezett a szánk. Talán… mégis… lehet, hogy meg kellene próbálni visszaülni írásra alkalmas gépeink elé, „fiókos íróasztalaink” mellé, és leporolgatni a leveleinket?!Nagy Gáspár 1984-ben írott levelének képmásolatánál megáll az idő. A világ kitágul, Gáspár szavaival felmelegednek régi emlékeink, Kolozsváron töltött időink, amikor – és akkor is, mint mindig – az időt faggatta, mert ebből  a legkevesebb őneki volt mindannyiunk közül. Most elidőzhetünk felborzoló mondatainál: tőletek sokan jöttek – végleg – át!… Akkor még kevesen látták azt, amit Nagy Gazsi, hogy megindult Erdély kivándorlása.Ha kiindulsz , Erdély felé
ne nézz rózsám visszafelé.
Úgy el leszel keseredve,
mint jó gúzs megtekeredve.Sorban érkeznek írótársaktól Bágyonihoz a hírek, hogy elhagyják Erdélyt. (Budapestre érkezésünk egy éves évfordulóján, január 29-én értesítettek, miszerint kérésemre soron kívül engedélyezték letelepedésünket… Csiki László, 1984.) És mit csinál mindeközben Bágyoni? Nem véletlenül volt ott a Házsongárdi temetőben, mikor e sorok írója 1989-ben Reményik Sándor rehabilitálásakor több barátjával a sírjánál emlékbeszédet tartottam. (Miként, később – a Polísz c. irodalmi folyóirat Borbereken megtartott emlékház-avatóján Bágyoni is ezt tette.) A Reményik-sors újra felemlítése az övé ezen a ponton is, hiszen a papköltő is végignézte, ahogyan „hegyóriások” hagyták ott, de ő, mint őrlő szú az idegen fában, otthon maradt. Menj csak mindig egyenesen, akármilyen keservesen (Kallós Zoltán)! Még Bágyoni is megfeszíti magát, összeszorítja fogát, talán nem is tudja, hogy benne is készülődik a csere gondolata, míg a helyben maradó Reményikre emlékezik kötete 254.oldalán: találkoztam a költő álmaival… ő megpróbálta újraálmodni elvesztett hazáját.A Bágyonihoz írott levelekből az is kiderül, hogy ő a postás szerepét is felvállalta.  (Ez alkalommal Bágyoni Szabó egykori Utunk-os kollégáit, Király Lacit és Szilágyi Pistát is köszöntöm!)  Folytatva a gondolatot: barátai nemcsak üzentek őáltala, de könyvek begyűjtésére és továbbküldésére is megkérték. Amit a Pestre érkező Bágyoni teljesített is! Persze, nem feledhető, nem, nem, soha, hogy ez is – mármint a „postáskodás” – egy börtöncella nyikorgását is előre jelezhette  a secu-rezsimben.Felbecsülhetetlen értékű levelek halmazát tartogatja még e könyvének középső része (Levelek az időmből c. fejezet). Többek között a Kolozsvárt élő, de tordai származék Lászlóffy Alinak és Lászlóffy Csabának írottakat, miként a Temesváron dolgozó és alkotó, de tordai születésű Anavi Ádámnak, avagy a Marosvásárhelyen megjelenő Igaz Szó versrovat-vezetőjének, a szintén Tordán született Székely Jánosnak címzetteket. Bágyoni ebben az időszakban igen szoros levelezési kapcsolatot tart fenn nem csupán mindennapi barátaival, Jósika Körös társaival (Vásárhelyi Géza és Kónya Sándor költők nevét említsük itt meg), hanem egykori egyetemi professzoraival is – Jancsó Elemérrel, vagy Balogh Edgárral például. De marosvásárhelyi íróbarátaival, Gálfalvy Györggyel és Bölöni Domokossal is, miként a határon túli fiatal írótársakkal is. Említsük meg mások mellett a Ködöböcz Gábornak, az egri Agria folyóirat szerkesztőjéhez, vagy az Antall Pistához, a feledhetetlen rádióshoz szóló sorokat. Sütő András ébresztése példázatos gyöngyszem ebben az elkomorult, már-már Sütő-tagadó világban. Bágyoni a drámaíró óriás Trianon-szindrómájára fókuszál, s ilyenkor feltornyosul az emberben az indulat és jó érzés, hogy a nagyhatalmak által kialkudott „csendben” valaki mégis meg mert szólalni. Nagy űr ül a magyar pályán, miután Sütő elment Marosvásárhelyről, ahol örök hűségben várta be először szemének kiverését, majd a gyors szárnyakon érkező halált.*A sors fintora, hogy Bágyoninak 1986-ban be kellett adnia az áttelepedési kérvényt, mint írja Fodor Andrásnak: „más, erkölcsi állagunktól idegen környülállások” kényszerítettek rám-ránk: Át szeretnénk telepedni Magyarországra. Mert át kell! Majd keserű vallomás indokolja a döntést: Azért kellett ezt az utat választanom, hogy magam maradhassak nyelvemben és  rozoga, még be nem tört testemben-lelkemben-írásaimban egyaránt.Bágyoni döntött. De hátra volt még az elszámolás, az elszámoltatás a szülőföld elhagyása miatt. Ő erről így ír minap érkezett levelében: Meg is kaptam mindezekért az orromra-koppintást. Főszerkesztőnk, Létay Lajos, amikor megtudta, hogy benyújtottam áttelepedési kérelmünket, valósággal reám ordított: MIÉRT (?). Én valamivel halkabban válaszoltam: Lajos, a fiad és menyed miért telepedett át… Németországba? Én nem némethonba igyekszem! Akkor már a szerkesztőség főtitkárának, Mikó Ervinnek a csemetéje rég Svájcban „olvasgatta papája kolozsvári magyar lapját, az Utunk-ot”.Az otthonból a hazába vándorló író átélte a fizikai-lelki satuban vergődést, minden trükkös léleksorvasztó kísérlet alanya volt, a megsemmisítő, totális roncsoló diktatúrából szabadult. De lehet-e szabadulni, mikor a lélek visszatekint, ha egy illat, egy madárröppenés az otthont idézi? Azt nem lehet! Abból kimenekülni lehet, de attól megszabadulni sohasem. Mert a lélek visszaálmodja önmagát. Ezzel a teherrel, ennek tudatos vállalásával indul Nyugatnak Bágyoni, konténerekbe rakva a múltat, bágyoni-tordai-kolozsvári emlékképeit. Tudja ő is: az átélt valóságot sosem írja-sírja, sóhajtozza ki, szemétkosárba való rothadékaitól sem szabadul, utóhatásai megölhetik, megbetegíthetik, de megy, mert nem maradhat. Most lenyomatát olvashatjuk napló-szerű művében, a megsárgult lapok, képeskönyvek részleteiből ácsolva. Majd rászakad a mérhetetlen Honvágy a hazában (359.oldal).Még Kolozsvárt elkezdődnek az öröm és küzdelem évei… Megszületik gyermekük, Dávid, de a felhőtlen boldogságot – Budapestre érkezésük után – a munkahelykeresés áldatlan napjai árnyékolják be. Tanárként kopogtat ajtókon, ablakokon, tanítani szeretne, szabad katedrát keres, ezért hátizsákot köt fel, s járja az országot – Pesttől Kecskemétig, Debrecentől Szentendréig… Eredménytelenül. Bágyoni Szabó végül az újságírásnál köt ki: kezdetben az UNIÓ c. irodalmi folyóirat belső munkatársa, majd napi- és hetilapok (Pest Megyei Hírlap, Új Magyarország, Új Pest Megyei Hírlap, Szabad Föld) kulturális rovatait vezeti – hosszú éveken át, nyugdíjaztatásáig.De sosem feledkezik meg az Erdélyben maradt írótársakról! Mi több, ő szorgalmazza – Sütőnek, Lászlóffy Aladárnak, Fodor Sándornak, Huszár Sándornak írott leveleiben -, hogy küldjék írásaikat. (Küldték is, hiszen a magyar forintokra akkor is nagy szüksége volt az „ide” látogató – vagy később itt letelepedett – otthoni írótársaknak.) Erdélyben élő és alkotó költőket szólít meg, hogy a budapesti Parnasszus-ban külön összeállítással rukkolhassanak a magyarországi olvasók elé.A világ fordul egyet a Bágyontól mind messzebb kerülő íróval. Már ő ír vissza oda, ahonnan eljött, a költő-barátoknak Vásárhelyre, Kolozsvárra – így Markó Bélának és Király Lacinak; kolozsvári és tordai barátoknak, egykori tordai tanárainak. A Tordán élő Imreh Lajos tanártól például Balázs Ferenc-dokumentumokat kér. (Tudni kell, hogy az egykoron a Tordai Hasadék közeli Mészkő faluban szolgálatot teljesítő Balázs Ferenc író-lelkész az Erdélyi Helikon-mozgalom tagjaként egyik kezdeményezője volt a Trianon utáni erdélyi magyar vidékfejlesztésnek!) Nos, Imreh Lajos tanár úr 1993-ban postázza is egykori tanítványának, Bágyoninak a kért írásokat, amelyeket aztán az Unió közölt… Sokat mondó a tanár úr megjegyzése: „ Pista, válaszként csak annyit írj, hogy Tordán az apósodat üdvözlöd. Ebből tudni fogom, hogy mi a teendőm. Elolvasás után ezt a levelet is tépd el!” Megrázó sorok ezek, mert a múlt jelenvalóságára figyelmeztetnek, az újjáéledő besúgásra, félelemre,;pedig nem is olyan régen volt a román remény-Karácsony, a forradalom, amelyet elloptak hitvány politikai erők, majd 1990 márciusában elküldték az üzenetet Marosvásárhelyre, a Görgény-völgyi botos parasztokat beüzemelve, Sütő szemét kiverve: még vagyunk, köszönjük, megvagyunk, tessék velünk számolni!Erdély költészet-fáján kinőtt egy ág a 19. század közepétől, az „Odaátra” ág. Amikor elment egy nagy író, vagy született egy nagy gondolat, ezt küldték a költészet aranypostáján. Így történt ez Reményik Sándor esetében is, amikor Áprily után küldte a verseket, de Kányádi is így tesz, mikor Krónikás énekét küldi Jékely Zoltánnak – odaátra, Illyés Gyulának odaátra. Nem felemelőek ezek a költemények, súlyos dúr-ban szólnak. Kányádi elhelyezi kritikáját is ebben a lemondásban:a zsoldosok az elmaradt
hópénzért kiabálnak
a tisztjeik
az átállás esélyeit
latolgatják suttyomban
szorosra húzzák a hevedert
s a tönkrevert
védők közt kilovagolnakBágyoninak dedikálva Lászlóffy Aladár küldi, már ideátra Üzenet Jósikának című versét, melyben ott a veszteség-diagnózis:Ha ennyi kétszáz év,- hát nem elég
ilyen zacskókba gyűjti be az ég
aranyhomokját, mely mindig pereg
s csak széttapossák patkók, emberek De ott a remény is: Ha ennyi kétszáz év, nosza, gyerünk;
fajunk, fiunk, utódunk, gyermekünk
ha olyan lesz, mikor minket temet:
hordozza még a Pilvax- szellemet. És itt a reményben, a megszottyant reményben, már regényben is, de éldegél, melyet a helyben maradók sosem vesztenek el, ahogyan költőtársa is, Farkas Árpád. Kányádi Sándornak írja: A Nyikó vizén, Küküllőn, Maroson és Olton dagasztóteknőbe ülnek, mosóteknőbe szállnak a gyermekek, s egyikük eljut az Óceánig. Mert mind remélik, ha elment is idegen földre, kiszakadt a közösségből valaki, el kell jusson a szabadságig és vissza, hozva a felmentő hadakat. Bágyoni is a remény hajósa lesz számukra, mindnek, akik nem tudják elhagyni a szülőtájat, kapaszkodnak, ahogy lehet!
Amikor eddig jutottam az olvasásban, megérkezett Bágyoni várva várt válasza:Kedves BARÁTOM, ha visszanézek az Egy íróasztal vendégei c. könyvemre, azt kell mondanom, hogy én voltaképpen az Erdély-részi magyar irodalom egyik korszakának és egy ebben a nyomorult, „feljelentgetős” korszakban vergődő, de valami hasznosat és nemes dolgot tenni akaró alkotó ember életmozzanatait sikerült (már amennyire) összefognom. Elégtétel számomra, mert EZ szinte tudtomon kívül állt össze. Elégtétel számomra, hogy  EZT nem én fogalmazom meg, hanem ŐK, a levélírók. Így tartom távol magamtól – ha ez jó módszer – a védekezést, az ocsmánykodások keltette dühömet. Egy íróasztal  fiókjai  – ha mások is kihúzhatják – a leghűségesebb tanúk…Megérte-e?- gondolja kérdéssé kétségeit a kompromisszumokra alig képes ember. Hiszen minél nagyobb közösségben próbáljuk az útjainkat megtalálni, annál karakteresebben válunk a kultúra-ipar részévé. Miközben hisszük, hogy meghatározó részei vagyunk, pedig csak az arénák hangoskodói lettünk, kiszolgálva-beszolgálva mindazt, amit tudtunk saját nyelvi-érzelmi közegünkben, de mára csak az aréna szerepe a miénk: szórakoztatás, erőadás –előadás másoknak, szereplési vágyukat kiélni hagyni, és szép lassan   elmagányosodni.Minden szerkesztő, de író is belezuhan ebbe az állapotba, mikor külső arénahangokat vizionál. És ahogyan nő az árny a mind nagyobb reflektorfényben, annál többen szólnak be a grundokról, kik figyelnek, megfigyelnek, kutakodnak utánad, hogy lejárassanak, hogy megbuktassanak. Ez az aréna-szellem! Az egész világ így működik, s ha az arénát választod, nem árt tisztáznod, mielőtt belevágsz, hogy honnan léptél ki, hova tartasz, és milyen gyepen játszod a szereped.
Mindazok után, hogy Bágyoni elhagyta Erdélyt, megkérdezték tőle a Költészet Napját követően az egyik rádióműsorban (368.oldal): sok áttelepedett erdélyi emberben mintha lenne valamiféle lelkifurdalás, szégyenérzet, hogy neki el kellett onnan jönnie, azokkal szemben, akik ott maradtak. Bágyoni sosem rejtette véka alá a tiszta válaszokat, s így szól ezúttal is: Szégyellje az magát, aki nem tett azért, hogy az erdélyi magyar magyarnak érezhesse magát Trianon után is. Lerántja a leplet a Kádár-rezsimről is, amely 1956 vérbefojtása után többet tett az erdélyi magyarság szétzilálásáért, mint a román diktatúra. Ezért különösen fáj az az arculcsapás, ahogyan a magyar ügyészség és bírói kar, egymás tenyerébe csapva, nem volt képes egyetlen Leningrádban, Moszkvában kiképzett politikai bűnözőt rács mögé dugni, sőt: macskanadrág emberkéket, pufajkás csibészeket ápoltak közpénzen, a legelőkelőbb ellátásban részesítve, majd szobrot is faragtak nekik. Bágyoni kemény, mint a gyémánt ezekben a megalkuvásra ítélt kérdésekben is, ahol megint csak kisebbségben maradt, mint élete más meghatározó részletében is. Míg a macskanadrág emberkék dobtárosa szólt, addig a kolozsvári magyar egyetemet széttaposták, a Bolyai Tudományegyetemet szétverték, beindult az erdélyi magyar szellemi nagyságok, egyetemi tanárok öngyilkosság-sorozata. De szó, ami szó: krumplistésztás Kádár és delegációja Erdélyben tett látogatása után szabadkezet kapott a román terror. Ekkor került börtönbe mások mellett Bartis Ferenc, Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula.Van-e nyoma ebben a könyvben Bágyonnak? Mi maradt a szülői udvar kőasztalától messze kerülő fiúban? Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor kézbe vettem ezt a kötetet, melynek végére érvén mássá fordult a kérdés: Mi veszett el Bágyoniból, elveszett-e valami is abból az ígéretből, melyet ott tett Kolozsvár mellett? Nem tudni, mi veszett el, mert az nem követhető, erről maga sem ír, de hogy teljes ideghálózatával a szülőföldhöz kötődésére fókuszál, az bizonyosság. Hiszen megannyi riportjában, interjújában, kisesszéjében, melyeket a Pest Megyei Hírlapban, a Szabad Földben és más lappokban ír, szinte mindenütt felfeslik valahol Erdély. Így a Kötő Józseffel (71.oldal: Erdélyben a kultúra mindenkoron ország-megtartó és egyetemes értékeket teremtő erő volt), a Tompa Gáborral készült interjúban (43.oldal: Erdélyben mindig is funkcionalitása volt a színházi hagyománynak, ott a három T történelmet, templomot és teátrumot jelentett). A Kondor Katalinnal készített beszélgetésben (57.oldal: a Rádiónak mozdulni kell a Kárpát-medencei és európai  megmaradásunk érdekében), de a Polisz folyóiratban is (83.oldal: Istenem! Valamikor Tordán és Kolozsváron örültem, hogy ott lehettem a belső és külső „tehetséges szülőföldek” felzárkóztatásánál) elsődleges volt számára erdélyi költők, írók, művészek, gondolatok megjelenítése.Kötetének utolsó 100 oldala is tele van az elhagyott hazáról szóló írásokkal: az Erdélyi tetemrehívásban (237. oldal) Szilágyi Pistáról, Király Laciról, a Fellegvárról, az Erdélyt kettészelő, győztesek erőszakosságával megásott országhatárról olvashatunk; a Czipó Alapítványban (241.oldal) bágyoni és várfalvi eklézsiákról, az igazán szegény tanulók alamizsnájáról ír. A Lentről, a patak partjáról című kisesszéjében (244.oldalon), a Szabad sajtó nyomásában (250.oldalon), Reményik Sándor emlékezetére írt soraiban (254.oldal) mindenütt Erdély áll a fénynyalábban. A Vers és környéke élménygazdagsággal az Utunk folyóirat szerkesztőségének hangulatát varázsolja elénk; már-már látni, amint e híres irodalmi műhelybe belép Kós Károly, Benkő Samu, Páskándi Géza, Gy. Szabó Béla, Kiss Jenő, Láng Gusztáv, Király Laci, Szilágyi Pista… Mintha filmszcenáriumot írna Bágyoni.Micsoda felemelő idő a végtelen süllyedésben, a folyamatos pusztulásban! A koronát az egészre a Szilágyi Istvánnal készített interjúja teszi fel (Történelmünk regényei, regényeink történelme, 304.oldal), melyben a Kő hull apadó kútba regény szerzője így összegez: Világpolgár nemzet vagyunk… szétszóródottságunk okán is. Egyetlen magyar kultúra létezik. Ami minket meghatároz…. Ne vegyük tekintetbe a magyarság földrajzi széttagoltságát!Mindezeket Bágyoni azért írja meg, mert helyette mondja ki valaki ott, a magyar irodalom Parnasszusán. A küzdők és kiszorítottak életérzését fogalmazza meg, s mindenkor a megtartó föld és az ember kapcsolatáról szól. Érthető, tiszta beszéd az ő lírája, mert ha prózát ír is, líra csendül fel sorai nyomán. Olyan élmények ötvözete minden sora, amelyben jó megfürödni, jó benne elmélyülni, minden vele töltött idő aranyidő. Ő átélte a felső politikai vezetés által kiküldött munkatársak nyomását, és megérezte, hogyan akarja egy politika pallósa lefejezni, mert a magyar szellemi élet holdudvarához, s egyben a megtartó maghoz tartozott. Ő is Illyés nyomdokain haladt, és aki ott lépdelt, az bizony „gyanús” volt, és mellőzni kellett Erdélyben is, nem csupán az egykori anyaországban.*A taposó hadosztályt túlélte Bágyoni. Már csak az életét kéne megélnie, ha ad még némi esélyt számára a Teremtő. Mert ahogyan a minapi levelében írta: „Még élek, már ahogy egy műtét után ezt az én Istenem megengedi… Fura egy világban éltünk, éldegélünk mi is, drága Szíki Karcsi. De legalább találkoztunk egyszer-egyszer… (A kolozsvári Egyetemisták Háza előtti lépcsők szép beton-hidegét most is érzem. Gondolom, Kányádi Sándor is – persze, manapság innen, Budáról…) Tyúktolvajok világa az, ahol sem a Bolyai Farkasok, sem a Jósika Miklósok, de a Balázs Ferencek, az Illyés Gyulák, Székely Jánosok és Lászlóffy Aladárok egykor körénk ácsolt világa nem álmodható újra… Nem, mert nyakunkra hurkolt határok ébresztgetnek újra és újra! (Csoda-e, ha időnként fuldokolunk?!) Visszatekintve az időben – történjen ez akár egy íróasztal fiókjaiban meghúzódó papírfecnik segítségével – : e megmagyarázhatatlan, időnként önnönmagát meghosszabbító TILTÁS engemet nagyon megrendít… Pedig álmodni kell, éberen is – ami nélkül most nem válaszolhatnám Neked, hogy még élek! Látom: jól elszórakoztattalak. Nézd ezt el nekem, kérlek. Remélem, el-elborzadtál válaszom sorait olvasván.” Igen! Beleborzadtam, mert annyira nagyszerű ez a kötet, annyi erőtartalék van benne, hogy milliók meríthetnének szellemi-lelki erőt belőle.De hol vannak azok a milliók, kedves Pista?

Szíki Károly

Kolozsvári történészeink, múltunk kutatói 2015-ben honfoglalás előtti kun-magyar leletekre bukkantak a bágyoni unitárius templom védőfalai közelében.

********************************************************************************

Szoborvarázs a marosvásárhelyi Kultúrpalotában

Gyarmathy János a negyven év munkásságát összefoglaló retrospektív kiállítás megnyitóján (Fotó: Vajda György)

„Az ötlet mindig valamilyen hatásból indul. Ezek az ötletek lassan érlelődnek, akár három-négy év is eltelik a gondolattól a bronzig. Közben kis vázlatokat készítek, akár papíron, akár agyagban – de ilyenkor inkább csak rögzítek, hogy ne felejtsem el. Ezután jön egy olyan élmény, ami előhozza ezt a félkész ötletet, gondolatot, ami mintegy kipattan a művészből és formába öntheti. Van tehát egy nagyon hosszú érlelődési folyamat, a megmintázás ezzel ellentétben gyors művelet, az ember érzi, és az ujjaival gyorsan kitappintja azokat a formákat, amiket a lelkében, agyában előkészített már”  árult el a minap néhány fontos műhelytitkot Gyarmathy János.

Fotó: Bálint Zsigmond

„– Én csak bohóc vagyok, aki megértette korát…– olvasható a sokoldalúságában is meghökkentő Pablo Picasso művészeti végrendeletében. Szobrászunk Hódolat Picassónak című kisplasztikájában a bohóc-én gondolata is benne van. A lét, korunk megannyi abszurditása Gyarmathy Jánost sem hagyja közömbösen. Érthető, hogy a 20. századi avantgárd, a szürrealizmus belga óriása, René Magritte is bűvkörébe vonta. A Hódolat Magritte-nak a festő jól ismert művészi kellékeire, egyes alakjai arctalanságára utal. A nevesített főhajtások sora nem merül ki ennyiben a tárlaton. Dante és Beatrice is megtestesül Gyarmathy János egyik impozáns domborművén. És Bartók iránt is kifejezi hódolatát.” (Nagy Miklós Kund)

A megnyitóünnepségen Nagy Miklós Kund méltatja Gyarmathy munkásságát (Fotó: Bálint Zsigmond)

Negyven év a forma világában címmel egész pályáját átfogó, mintegy száz alkotást tartalmazó egyéni kiállítással lépett marosvásárhelyi közönsége elé a népszerű szobrászművész. Gyarmathy János négy évtizede kezdte el felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, 1980-ban szerezte meg diplomáját, azóta a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanáraként a fiatal tehetségek oktatásában is jeleskedik. Országos és nemzetközi elismertségét elsősorban sajátos hangvételű, groteszkbe hajló, míves bronz kisplasztikái hozták meg, számos egyéni és csoportos tárlat hívta fel a szakma és a művészetkedvelők figyelmét különleges bronzmetaforáira. Termékeny művészi munkássága második felében jelentős hazai és külföldi köztéri szobrokkal is gazdagította kultúránkat.Mostani kiállítása február 4-én nyílt meg a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban. A szobrászról és műveiről Mircea Oliv műkritikus, Mana Bucur, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író beszélt a megnyitón. Közreműködött Székely Levente és zenész diákjainak együttese.

Lélekharang

„Édesapám tanító volt, szobrásznak készült – vallja a művész –, de háborús betegsége miatt, nem tudta a szobrászattal járó nehéz munkát végezni. Így ő faragott, néha én is mellette, de sokáig erdészmérnöknek készültem. Tizenegyedikesként a szászrégeni líceumban Baróthi Ádám szobrászművész is tanított, aki létrehozott egy művészkört és azt ajánlotta, hogy felvételizzek a kolozsvári képzőművészeti egyetemre. Lassan-lassan elhagytam a faragást, mivel éreztem, hogy a fával nem tudom kifejezni magam. Persze nem titok, hogy ebben nagy szerepe volt az egyetemi tanáromnak, Korondi Jenő úrnak, aki stilizáltabb formákkal, fémmel dolgozott. Emellett Kolozsváron lehetőség volt az öntésre, és úgy éreztem, hogy a mintázással, az agyag újjal való érintésével sokkal jobban át tudom adni a lelki rezdüléseimet, érzéseimet, mint a fa megmunkálásával. Így lett a fafaragóból fémszobrász – ekkor azonban a költségek miatt kevésbé volt lehetőségem bronzzal foglalkozni.”Gyarmathy Jánosnak 2013 novemberben volt egyéni kiállítása Pécsett. Az ott bemutatott munkákat lehet megtekinteni a Pannon TV Écsi Kör címá magazinműsorában. A marosvásárhelyi szobrászról szóló képes beszá,oló 9’10”-től tekinthető meg:

 

„A ’89-es fordulat után azonban 18 évig jártam egy németországi képzőművészeti táborba, ahol a bronzöntés annyira sajátommá vált, hogy most már szabadulni sem tudok tőle, teljesen beleivódott testembe, lelkembe. (…) A képzőművészetből nemcsak Marosvásárhelyen, hanem más romániai városban sem lehet megélni. A legtöbben Kolozsváron végzik tanulmányaikat, visszajönnek szülővárosukba, de nem tudnak csak (!) a művészetnek élni. Az egyik tipikus eset, hogy a frissen diplomázott képzőművészek számítógépes tervezéssel és hasonlókkal kell foglalkozzanak ahhoz, hogy megtudjanak élni – a művészet pedig szép lassan háttérbe szorul, lemorzsolódik.”

Nyárádszentlászlón, a művész gyermekkorának helyszínén áll ez a Szent László királyunkat ábrázoló szobor (2010)

„A művészet esetében, akárcsak a sportnál, ha nincs folyamatos ‘edzés’ nem teremnek babérok– ha nem is nap, mint nap, de legalább kétnaponta, vagy legrosszabb esetben hetente foglalkozni kell az alkotói munkával. Fontos tudatosítani, hogy a folyamatos munka szüli az új ötleteket és az új ötletek szülik a folyamatos munkát.”

Árpád fejedelem szobra Székelyberében (2013)

„Az ötlet mindig valamilyen hatásból indul. Ezek az ötletek lassan érlelődnek, akár három-négy év is eltelik a gondolattól a bronzig. Közben kis vázlatokat készítek, akár papíron, akár agyagban – de ilyenkor inkább csak rögzítek, hogy ne felejtsem el. Ezután jön egy olyan élmény, ami előhozza ezt a félkész ötletet, gondolatot, ami mintegy kipattan a művészből és formába öntheti. Van tehát egy nagyon hosszú érlelődési folyamat, a megmintázás ezzel ellentétben gyors művelet, az ember érzi, és az ujjaival gyorsan kitappintja azokat a formákat, amiket a lelkében, agyában előkészített már.”

Krisztus-szobor Deményházán (2011)

„Közel állnak hozzám a hit témái, kérdései, általuk olyan igazságokkal kerülök kapcsolatba, amelyek örökkévalók, nem újszerűek, de ugyanakkor nem is elavultak. Ez olyan, mint egy spirál, mindig megjelenik az ember életében, és mindig másféleképpen, más formában, esetleg magasabb szinten. Ugyanúgy találkoztak ezekkel a kérdésekkel a régi emberek is, akárcsak mi. Megszületünk, dolgozunk, harcolunk, mulatunk, végül meghalunk. Ezek állandó dolgok. Ezekből a dolgokból indultam ki, és jutottam el Krisztushoz – ezek a dolgok valójában belülről jönnek, nem is tudja megmagyarázni az ember.”

A marosvásárhelyi kiállítás megnyitóján (Fotó: Bálint Zsigmond)

„A kéz, a szem és a vízió alkotja Gyarmathy János univerzumát, ezen égi karnevált. E kiállításnak saját színháza van, amelyben a világ parabolikusan jelenik meg. Uralja a szobrászat kódját, ahogyan a művészi kézművességet is. Egyik legnagyobb erénye, hogy munkáinak megélése belülről fakad. Kései romantikus, aki lelkét csempészi mindegyik alkotásába. Ez a tárlat az, amelyen keresztül ránk hagyományozza ősiségét, archaitását. És mivel minden nagy művész felnőttkora 60 éves korától kezdődik, érdeklődéssel várjuk további munkáit is.” (Mircea Oliv műkritikus)

Agresszió – Gyarmathy János alkotása a budapesti MAMÜ Galériában, 2015 (Fotó: Lőrinczi Zoltán)

Szoborvarázs című írásában (Népújság, Múzsa, 2016. február 13.) a művészeti szakíró így idézi fel Gyarmathy János marosvásárhelyi kiállításának a hangulatát: „Hegedűszó járta át a galériát, ott hullámzott andalítón a kiállítótérbe, lépcsőfeljáróra, szobrok közé zsúfolódott tömeg fölött. Különös hangulatot árasztott, akárha csodára vártunk volna mindannyian. Talán el se ámulunk, ha megtörténik. Inkább örömöt éreztünk volna, ha azt látjuk, hogy a tárlatnyitót felvezető hat muzsikus emelkedni kezd, és súlytalanul lebegve a fejünk fölött, önfeledten tovább muzsikál. Mint a hátuk mögött Chagall festői világát idéző Gyarmathy-plasztikán a háztetőt álmodozva elhagyó, nyújtott testû hegedűs. A varázslat természetesen ebben a változatban elmaradt, túlzottan a földön járunk ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezhessen. A jelenlevők azonban jól érzékelhették, milyen erővel képes hatni rájuk az igaz művészettel való találkozás, mennyire megmozgatja a képzeletüket az az emberközpontú világ, amelyet szárnyaló fantáziával, sziporkázó ötletekkel, kivételes szakmai tudással és láttató erővel a szobrász eléjük tár.” Majd így folytatja Nagy Miklós Kund: „A művészi avantgárd egyik egyedi hangú képviselője, Marc Chagall fantáziadús, meseszerű univerzuma, közege, hangvétele régóta vonzza a vásárhelyi alkotót. Több megkapó kisszobrot mintázott a Hegedűs a háztetőn témára. A maga markáns, groteszkbe hajló modorában a parafrazáltat és önmagát is felmutatja e jellemábrázoló remekekben. A tárlat jól tanúsítja, a szobrász nemcsak a múltból, a mitológia, a Biblia világából és nem csupán napjaink valóságából, szűkebb, tágabb környezetünkből ihletődik, a kultúrtörténet meghatározó alakjai, a nagy elődök is alkotásra ösztönzik. A kiállításon több olyan munka is látható, amely tisztelgés halhatatlan, ihletforrásként is hasznosítható életművük előtt. Gyarmathy rokonlelkeket vél felismerni bennük, a maga módján azonosul bizonyos törekvéseikkel. A művészsors, a művészlélek például, amelyet többen társítanak a bohócéval, Gyarmathynál is gyakori téma.”

Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában, gyermekkorát Nyárádszentlászlón töltötte. Szászrégenben érettségizett 1974-ben, 1976–1980 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászhallgatója volt. A diplomavizsga után még abban az évben a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium szobrásztanára lett. Egyetemista korától rendszeres részvevője a csoportos kiállításoknak, első egyéni tárlatát 1990-ben rendezte Marosvásárhelyen. A most megnyílott kiállítás február 25-ig tekinthető meg a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben.Forrásszövegek:
http://www.vasarhely.ro/varosarcai/gyarmaty_janos#.VsBJTvl9670
http://www.szekelyhon.ro/muvelodes/gyujtemenyes-kiallitas-gyarmathy-janos-alkotasaibol
http://www.e-nepujsag.ro/op/article/gyarmathy-j%C3%A1nos-bronzkorszaka
http://www.e-nepujsag.ro/op/article/saj%C3%A1t-univerzum-%C3%A9gi-karnev%C3%A1l
http://www.e-nepujsag.ro/op/article/m%C3%BAzsa-%E2%80%93-1215

Szoborvarázs a marosvásárhelyi Kultúrpalotában

Egyberostálta: Bölöni Domokos

************************************************************************************************************

A zádokfakürt híradása

Mit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét.Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti.

A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi.A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató,  ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül…

Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?” Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó  Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015- ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek.„Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd.

Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét.Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana  női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta.

„Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült.

A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is.

Doszlop Imre Lídia Naómi

*************************************************************************************************

Hadnagy József

Az én édesanyám

Kilencvenedik születésnapjára
Ahová az én édesanyám lép,
megmozdul a föld, félek, elesik.
Ő mosolyog, mintha azt mondaná:
ne aggódjál, fiam, ez megesik.
Ma édesanyám kilencvenéves.
Kinyitja nagy vaskapuját a múlt:
odaadó asszony lót-fut, gürcöl,
amíg minden gyermek álomba hull.
Látom már fiatalon ősz haját,
vergődését a nap hullámain,
látom őt délután, amint eldől
és pihen egy szusznyi csönd szárnyain.
És látom imára kulcsolt kezét,
ezt a kéttornyú élő templomot,
amely kosként törte át a falat:
édesanyám sírva imádkozott.
Nem tartotta magát (elég) jó anyának,
esedezett, hogy jobb anya legyen –
szent asszony, most is egyedül látom
azon a szeles, magányos hegyen…
Ahová az én édesanyám lép,
megmozdul a föld, félek, elesik.
Tört asszony indul ágyból a földre,
és mosolyában angyal érkezik…

2016.02.08.

*******************************************************************************

Elekes Ferenc

Úton, betegen

Most is csak féltemben
írom e verset, helybéli
szakképzetlen istenekhez
imádkoztam
pirinyó életemért,
számkivetett, szélfútta
kökénybokorhoz fohászkodtam,
hittem, hatalma van
minden teremtménynek,
szóltam sárban heverő leveleknek,
vigyázzanak, ha elesem,
fejem be ne törjem, hátha
még hazaérek, nincs kihez
folyamodni, mindenki idegen,
aki fent van, azért van ott,
hogy ne legyen idelent.

Alzheimer

Azt mondta,
mérget vesz rá,
annyira biztos
az igazában.
Aztán mérgében
bevette a mérget,
mert elfelejtette,
miben volt igaza.

****************************************************************************************

Retró

A hazai magyar sportújságírás helyzetéről avagy: arról, ami nincs

Minden elfogultság és rosszmájúság nélkül egy anekdotával (teljesen fedi a valóságot) kezdeném témába vágó soraimat: az ötvenes évek végén egy sportújságírót azzal bíztak meg, hogy telefonon érdeklődje meg az egyik C-ligás labdarúgó csoport eredményeit. Előre elkészítették számára egy ívlapon a forduló párosítását, a szembenálló csapatok után feltüntették a kettőspontot, mellé be kellett írni a végeredményt, s zárójelben még egy-egy kettőspontot, ahova a félidő eredménye kívánkozott. Az egyik találkozó 0:0-s döntetlennel végződött. Sportszerkesztőnk csóválgatta a fejét, de továbbította az ívet főnökének azzal, hogy: „Itt ejsze baj van, mert a zárójelben nincs feltüntetve eredmény.” A főnök éppen mókás kedvében lehetett, s rászólt az illetőre: „Az már tényleg baj, eridj és érdeklődjél, mi a félidő eredménye.” „Szakemberünk” szó nélkül ment, s telefonon újra megkérdezte, mi a félidő eredménye. Gondolom, még egészen laikusnak sem kell ehhez kommentár . . .
*
Hazánkban az államilag messzemenően támogatott, kedvezményeket élvező sportmozgalom a felszabadulás után hihetetlen mérvű fejlődésen ment át. Fölösleges statisztikákra hivatkozni, hiszen közismert dolgokról van szó. Elég annyit megjegyezni, hogy a régi Románia az olimpiai játékok történetében a „nagy ismeretlen” szerepét játszotta, esetleg annyit jegyeztek képviselőiről: indultak még.Akkoriban ragyogóan példázták azt az olimpiai eszmét, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Azóta, pontosabban az 1952-es helsinki olimpia óta, már komolyan „jegyzik” a romániai sportot, egyre több aranyérem, előkelő helyezés terem a hazai sportolók számára, s egyáltalán: mindig legalább az első tizenöt nemzet között végeznek. Valahogy természetesnek tűnik, hogy a román sport sikereihez hozzájárulnak az együttélő nemzetiségek s közöttük a magyar nemzetiség sportolói is. Soroljak neveket? Íme: Balázs Jolán, Szabóné Orbán Olga, Stahlné Jencsik Katalin, Drîmbáné Gyulay Ilona, Dembrószky Imre, Szabó Sándor, Zeller Ella, Silay Ilona, Dósa Csaba, Mihalik József, Bóné Tibor é s még sokan mások, akik román társaik mellett dicsőséget, nemzetközi hírnevet szereztek a legkülönbözőbb sportágaikban a hazai sportmozgalomnak. S ez nemcsak azért természetes, mert az élet minden területén hasonló a helyzet, hanem azért is, mert egyforma lehetőségeket élveznek a felkészülésben, tehetségük kiaknázásában.
*

Tapasztalhatjuk, hogy lapjaink és folyóirataink lebecsülik a sportújságírást (kevés kivételt illet meg a tisztelet), szükséges rossznak tekintik, amolyan olvasófogónak, de helyet csak akkor szorítanak a sportnak, ha éppen nincs kéznél más, „fontosabb” anyag. A szerkesztők megfeledkeznek arról, hogy nem valami divatos hóbortról, hobbyról van szó, hogy a sport kihegyezetten szállítja a lehetőséget az erkölcsi, az állampolgári, mi több, a hazafias nevelésre, hogy példáik egész sorával szolgál. Vezető magyar nyelvű napilapunk, az Előre a legjellemzőbb példa erre a szemléletre. Esetében nem arról van szó, hogy időnként nem szorít helyet a sportnak (a keddi számban nagyobb terjedelmet biztosít a sportájékoztatásnak), az viszont szembeötlő, hogy noha sokan dolgoznak a rovatnál, a szerkesztőség azt a „fényűzést” már nem engedi meg magának, hogy egy embert vagy akár kettőt-hármat is sportújságírásra szakosítson. Az újságírók mellékesen írnak a sportról (ehhez ugyanis éppúgy, mint a színházhoz, verselemzéshez, lepkegyűjtéshez, mindenki ért), megmagyarázzák a bajnoki táblázatokat, amit senkinek sem kell megmagyarázni, a sportlap hírei alapján megjegyzéseket fűznek az eseményekhez, amelyeken gyakorta részt sem vesznek . . . Helyszűke miatt, meg aztán a szakmai hozzáértés hiányában, megmaradnak a regisztrálás szintjén, ami viszont megint csak „utánalövés”, hiszen a sportkedvelők tévéből, rádióból, a hétfő reggeli Sportulból már értesültek a történtekről.Nyilván nem csak az Előréről van szó. Vidéki lapjaink közül talán a Megyei Tükör és a Szabad Szó ad következetesen megfelelő teret a sportújságírásnak, a központi lapok közül pedig az Ifjúmunkás. De nézzük csak, kik is jelentik a hazai magyar sportújságírást. Áros Károly (Sepsiszentgyörgy), Bodor Gy. Tamás (Bukarest), Dudás József (Temesvár), Fazekas György (Nagybánya), Kenéz Ferenc (Nagyvárad), László Ferenc (Kolozsvár), Oroszhegyi Károly (Arad) bizonyította és bizonygatja, hogy ezt tekinti pályájának, s n em mellékes másodállásnak. Megemlíteném még Gyarmath Jánost (Bukarest), aki – bár mellékesként, főleg a jégkorongról – hozzáértően, felkészülten ír. Hozzájuk sorolhatni még két rádióst, Soós Árpádot (Marosvásárhely) és Vajda Andrást (Kolozsvár). Bizony, kevés. Annál inkább kevés, mert a jelzett okok miatt ők is mostoha körülmények között dolgoznak, a lapok nem igénylik részükről az elmélyülést, a hozzáértés megszerzését, a publicisztikai rangú írásokat. (Jelen körülmények között a sportújságírás stílusáról tulajdonképpen fölösleges beszélni.)Közben pedig felnőtt, nevet szerzett magának a román sportújságírás. Az olyanok, mint Ioan Chirilă, Aurel Neagu, Radu Urziceanu, Eftimie Ionescu, Romeo Vilara, Victor Bănciulescu és mások, érdemben taglalják a testnevelés és a sport ágas-bogas kérdéseit, véleményükre odafigyelnek az egyes sportszövetségek vezetői; alakítják a közvéleményt, megszerettetik a sportot, de közben tanítják is.Ugyanakkor neves írók sem átallanak erről a mi berkeinkben lebecsült társadalmi és (még egyszer hangsúlyozom) nevelő cselekvésről rovatokat vezetni. Eugen Barbu, Adrian Păunescu, Fănuş Neagu és Ion Băieşu nagyon jól felismerték a sportújságírás felmérhetetlen hatékonyságát, szenvedélyes cikkeikkel járulnak hozzá sportmozgalmunk megélénküléséhez, életképesebbé válásához. Ezzel egyidőben a hazai magyar újságoknál tapasztalható értetlenség, visszhangtalanság miatt, a valamikor még a sport területére is kiruccant rangosabb újságírói, írói próbálgatások abbamaradtak, ma már nem olvashatjuk Blénesi Ernő, Dános Miklós, Szász János, Vajnovszki Kázmér (bár ő még nagy ritkán megszólal) színvonalasan megírt, jelenségekre is figyelő, a sport fogalmát kitágító, életünkbe kivetítő írásait.Pedig a sport nem egyesek – enyhe túlzással állíthatni: mindenki ügye. Vagy: azzá kell hogy váljon. A sport vonzása-varázsa alól nem vonhatja ki magát a munkás, az atomfizikus, a művész, a biológus, a nevelő és semmiképp az ifjúság. Meggondolkoztató és következtetések levonására késztető Jirí Cerny esszéje (A futballról – komolyan. Kísérlet a játék fenomenológiájára), amelyből idéznék egy-két részt annak bizonyítására, hogy miként lehet (kell!) felfogni a sportot:„Kulcsfontosságú szociológiai kérdés a sport funkciója és jelentősége a munkaidőn kívül, a szabad időben. A tudományos szocializmus megalapítóinak szavai szerint ez az idő az emberi szabadság megvalósulásának tulajdonképpeni szférája, »az emberi művelődésre, szellemi fejlődésre, a szociális funkciók teljesítésére, a társas érintkezésre, a fizikai és szellemi életerők szabad játékára fordított idő«, amely egyúttal »a szabad levegő és a napfény fogyasztásához szükséges idő« (Marx: A tőke. I. kötet, MEM 23. kötet. Bp., 1967. 247—248.). Oly sokan szeretnék szabad idejüket akár aktívan, akár passzívan sporttal kitölteni, vagyis hogy maguk is gyakorolják, vagy a sportpályákon és a televízió képernyőjén kísérjék figyelemmel a sporteseményeket. Azért örülnek annak, hogy szabad idejüket ott tölthetik, mert a sport tényleg lehetőséget nyújt számukra, megnyitja előttük a szabadság és az elmélkedés tágas birodalmát, a fizikai és szellemi erők szabad játékát – szemben a munkanap fáradalmaival és gondjaival, a munka szférájával, mely a szocializmus feltételei között is olyan lassan veszti el a maga absztrakt jellegét. A sport teszi számukra lehetővé, hogy szabad elhatározásuk szerint valakivel és valaki ellen legyenek, hogy saját hajlamaik szerint az egyik csapatnak vagy sportolónak szurkoljanak, a másiknak nem, hogy ezt ki is nyilvánítsák, és ezáltal valamit és valakit lelkesítsenek, egy másikat pedig ne.”És még három mondatot: „A néző a maga nézeteit, gondolatait szabadon fejezheti ki, a társadalmi öncenzúra mértéke a lelátón minimális”; „A néző persze nézeteit azért fejtheti ki hangosan és szabadon a sporttalálkozón, mert a játékot valóban érti”; „A néző azonban azért is szereti a sportot, mert itt a maga nézeteit »adresszáltan«, face to face (szemtől szembe) vághatja oda.”Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a romániai magyar sportújságírás lényeges javulásáról írhassunk már a közeljövőben? Kérdezni könnyű . . . Lényegesen többet kellene hogy vállaljanak a napilapok, mi több, az irodalmi és a más jellegű folyóiratok is. És csak hasznos lenne az, ha a lapok szerkesztői elgondolkoznának Jirí Cerny sportértekezésén, és egyáltalán: a sport s ezen belül a sportújságírás szerepén és helyén korunkban.

Lázár László

1936–1995

Korunk, 1972., július, 1054–1056. o.

**************************************************************

A festő barátunk volt

Fekete Zsolt

1935-2016
Amikor először jött be a kávézóba, kissé félszeg volt és gyámoltalan. Azt mondta, őt tulajdonképpen a felesége küldte ide, hogy legyen a barátai között, ne szomorkodjék otthon egyedül, örökösen a betegségére gondolva.Amikor másodszor is eljött, már otthonosabban érezte magát, mellém ült, s azt mondta, úgy tudja, mi egyidősek vagyunk…Mondtam, jól tudod Zsolt, mi csakugyan egyidősek vagyunk.
Volt egy nap, amikor vidáman érkezett, mondván, hogy jó itt lenni közöttetek, mert ti sok vidám semmiséget tudtok összehordani, az embernek  valósággal kicserélődik a nyomott hangulata.Meg is kérdeztem akkor, miféle vidám semmiségekre gondolsz Zsolt?– Hát úgy általában az életről, a világról és a halálról szoktatok beszélgetni, s jókat röhögtök rajta – felelte Zsolt.
Most nagy csönd van annál az asztalnál. Esetleg idegenek ha beszélgetnek –, a maguk módján – olyan semmiségekről, mint amilyen az élet, a világ és a halál. (Elekes Ferenc blogjáról: http://elekesfrici.blogspot.ro/)

****

Fekete Zsolt

(1935. július 9. – 2016. január 4.)

Gyászhír

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett, jó férj, apa, nagyapa, testvér, após, rokon és jó barát, FEKETE ZSOLT festőművész folyó hó 4-én, életének 81., házasságának 52. évében türelemmel viselt szenvedés után elhunyt. Drága halottunkat folyó hó 8-án 12 órakor búcsúztatjuk a marosvásárhelyi református temető cinterméből, és az iklandi sírkertben helyezzük örök nyugalomra. Nyugalma legyen áldott! A gyászoló család.  (Népújság, 2016. január 6., szerda)

Kedei Zoltán  emlékezése

1994. február 6, vasárnap. Gyönyörű nap, mintha tavasz volna. Tizenkét órakor a Fekete Zsolt kiállításának a megnyitója az unitárius tanácstermében. A műteremből megyek. Elnéztem az órát, éppen csak beérek időben. Közben a szemüvegem sarka is eltörött, s a régiért mentem vissza a műterembe, ez is oka a késésemnek. Nagy Miklós Kund nyitja meg a kiállítást, majd felolvasom a méltató szövegemet, amit e kiállítással kapcsolatosan írtam. A felolvasott szövegem megtette a hatását, befejezve a felolvasást Zsolt könnyes szemekkel köszöni meg, megjegyezve, hogy Róla még ilyen szépeket nem mondtak. Miklós elkéri a szöveget közlésre. Sikeresnek éreztem a kiállítást annak ellenére, hogy előre nem lett hirdetve az újságban, így is megtelt a terem a közönséggel. Tünde lányom és Győző vejem is jelen vannak. A megnyitó utáni poharazgatást a Zsolt közeli műtermében ejtettük meg jó hangulatba.

Fény és derű

Fekete Zsolt képei nem szorulnak bemutatásra. Nem igénylik a szavak erejét. Évtizedek óta jelen van Marosvásárhely, Erdély képzőművészeti életében. Képei eljutottak a határon túli országokba és azok kiállítótermeibe, megbecsülést hozva alkotójuknak.

Az unitárius egyház tanácstermében látható 22 alkotás – legyenek azok olajfestmények, akvarellek vagy lavirozott tusrajzok – csak egy kis színfoltja annak a nagy mennyiségű képanyagnak, mely szétszóródva, a nagyvilágban hirdeti a festő Fekete Zsolt üzenetét.

A több éves, évtizedes barátság, baráti vonzalom, a képei iránti őszinte szeretet késztet a mostani megszólalásra. Nincs szándékomban az itt látható kiállított képek bemutatása, sem szakmai kiértékelése.

Ez alkalommal csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni, amely vonatkozik úgy általában minden munkájára, és azt pár gondolattal körüljárni. Így hangzana: Mitől és miért világosak, derűsek Fekete Zsolt képei?

A kérdés roppant egyszerűnek tűnik, és mondhatnám, naivan hat. Viszont a megválaszolása kevésbé egyszerű. Sokkal igényesebb megközelítést kíván.

Vissza kell menni a gyökerekig.

Fekete Zsolt életét is a világháború utáni galád, élet-értékpusztító kommunista rendszer árnyékolta be. Családjával együtt – úgy a saját, mint a felesége vonalán – bőven részesült a vörös vonallal kontúrozott: sötét évek elnyomásában. Részletesen nem szeretnék erre kitérni. Csak egy konkrét esetet említenék: református lelkész édesapjának hat és fél éves bebörtönzése. Tovább sorolhatnám a háttérbeszorításokkal, a mellékvágányra tereléssel, az érvényesülés útjának elvágásával, lezárásával stb. stb. Ezek mind olyan tényezők voltak életében, amelyek csak bánatot, sebeket, fájdalmakat okozhattak.

És a drámaian sötét, megterhelt körülmények ellenére mégis megszülettek az optimistán világos tónusú képei. Világosság és optimizmus jellemzi a festő palettáját.

Ellentmondásosság? Talán. De nem merem gyorsan levonni a következtetéseket.

Szubjektivitásom éppen ebben látja Fekete Zsolt képességét és tehetségét. Vagyis, hogy sikerült színeiben, tónusaiban világosnak maradnia.

Vagy talán félelemről lenne szó? Fél felmutatni a lelkén ejtett lidérces sebeket, kimondani a fájdalmakat?

Nem hinném. Máshol kellene keresni. Az isteni gondviselésre gondolok, amiben hisz a művész. Vallásos ember. Ezt a nevelést kapta már a szülői háznál.

És még valami: tudja, hogy a fájdalmat nem lehet enyhíteni a sebek állandó feltárásával, a sebekre gyógyír kell. Tudatosan, ösztönösen ezt teszi. Gyógyítani akar képeivel. Sikeresen.

Örömet, napfényt, világosságot akar eljuttatni a sokat szenvedett emberekhez.

Transzcendentális gondolatokkal, érzésekkel teremt kapcsolatot föld és ég, test és lélek között.

Az emberi dolgok tiszta csengésében hangszereli a szépet.

Megszállottként száguld az örök titok felé: a fény után.

Képeivel hirdeti a hit melletti kemény kiállást, sárba taposott jelképeink magasba emelését.

Állítják, hogy Fekete Zsolt tájképfestő. Én ezeket nem tekintem tájképeknek. Egyszerűen csak képeknek. Igaz viszont, hogy vásznain megjelennek a fák, emberek, hegyek, mezők, felhők, házak, templomok, várak, kastélyok, népművészeti motívumok csokorba kötve, de nem a leíró jelleggel, ürügyként használja ezeket a motívumokat, csak mankóul szolgálnak mondandójának, érzéseinek kifejezéséhez.

Ezek a képek nem spekulatívak, mindenik szívből és színekből felépített költészet. Tisztaságot árasztó alkotások.

Lélekvirágok.

Vászonra festett szárnyaló gondolatok.

Csúcsokat mérő álmok.

Vadonban bujkáló szépségek.

A káprázatos Maros-, Nyárád-, Küküllő völgy szerelmese és elkötelezett művésze reménnyel tekint a robbanó tájba, s a látvány tűzében megremeg a keze.

Csendre int.

Csendben, tisztelettel áll meg a természet mindig megbocsájtó küszöbén és fehérre álmodja a napbarnított földet.

Nem tud hazudni. Már otthonról feltöltődött a nyárádmenti táj hangulatával, meghitt embereivel, a természet szeretetével.

Azt festi csak, amit érez, szárnycsattogtatás nélkül.

A tények épülnek be képeibe. Tört színei a mérhetetlen idő szimfóniája.

Néha az az érzésem, képeit nézve, hogy elszakad a földtől és lebeg a pusztuló rend halmazán.

A lélek és a forma összecsengésével űzi el a stresszeket, a pánikus helyzeteket.

A megpróbáltatások, a szertelenségek, az elrejtett dolgok, hamis eszmék labirintusában az emberi értékek helyét keresi.

 Munkáin nem találom a rettenetet, a kavargó sötéteket, csak fényt, tisztaságot, benső melegséget.

A kék égen úszó fehér felhőit, levegős tájait befedi valami áttetsző fátyol, és sejtelmesen tárulnak elénk a természet csodás árnyalatai.

Színei visszafogottak s mégis ragyogó akkordokban csendülnek fel a néző előtt.

Önvallomással szeretném befejezni botladozásaimat.

Szándékosan kerültem Fekete Zsolt itt látható munkáit behelyezni valamilyen irányzatba, stílusba. Kihagytam az úgynevezett szakmai buktatókat, ahol megmérettetik a művész, pozitív vagy negatív oldalairól. Konkrétan azt, hogy  milyen a rajz, a kompozíció, ecsetkezelés stb.

A lényeg a fontos: mit sugallnak a képek. Jogosan elmondhatom: fényt és derűt.

Örvendjünk neki.

Kedei Zoltán

(Népújság – Múzsa 137., 1994. március. 2)

***

Bölöni Domokos

Mézvirágillat

Fekete Zsolt marosvásárhelyi festőművésznek

Fekete Zsolt – ifj.Fekete Zsolt felvétele

A filozófia akkor igazán az, amikor még nem gondunk sem az élet, sem a halál. Azt hiszem, Pascal gondolata. Az eszmélés akkor gyönyörű, ha csak halálod óráján döbbensz rá: voltál. Ki ne mondd, egy kicsit Ő is voltál. Miközben egy életen át kerested a nyugalmat, csönd-szeleteket illesztgettél össze abba a puzzle-be, amely végül magad lettél, mikor már nem vagy.

A filozófia akkor igazán az, amikor még nem gondunk sem az élet, sem a halál. Azt hiszem, Pascal gondolata. Az eszmélés akkor gyönyörű, ha csak halálod óráján döbbensz rá: voltál.

Ki ne mondd, egy kicsit Ő is voltál. Miközben egy életen át kerested a nyugalmat, csönd-szeleteket illesztgettél össze abba a puzzle-be, amely végül magad lettél, mikor már nem vagy.

Járkáltam s körülöttem is történültek apróbb s nagyobb tragédiák, úgy járt hozzánk a bánat, mint portára a csorda, ha leszentül a nap. Megrázott, mint kíváncsi gyereket a kerékpár dinamója. Átgyúrt a jaj, maga képére, hasonlatosságára. Zord hegyek alatt, a Teremtőre sandító, villámra hegyzett tornyok tövében, muzsikáló dombhajlatokban megbúvó temetők hallgatásában nőttem fel, ahol olyan mély a táj, hogy valahányszor átléptem, napokig kerestek.

Nem kerültem elő, mert magához ölelt és játszott velem. Megtámadtak földikutyák, ijedtemben felkapaszkodtam egy fénnyalábra, ami a Rez fölött lógott éppen, s a vicsorgó csahosak csalódottan vonultak el. Akkor tanultam meg, a tájban úgy kell lélegezni, hogy a fűszál se hajoljon el. A csipkebokor ne gyulladjon ki. Hogy tovább cirpeljenek a tücskök, surrogjanak a bogarak, hahotázzanak a manók. Mikor a manók nevetnek, piros púpja sül a lágykenyérnek.

A cinteremben volt egy angyal. Sokáig nem volt színe. Valahogy nem akart rápillantani az Isten. Lehet, hogy a bűntudat formálta olyan pompásra. Ott játszottunk a közelében, mind beleszerettünk, titokban azt kívántuk: bár csak megelevenedne, és leszállna közénk, választana magának királyfit, akivel majd felszáll az égbe.

Lehet, hogy a vétek sugárhatása dolgozott benne. Azt mesélték, aki állíttatta, dúsgazdag amerikás, megölte a vetélytársát, s magával hurcolta annak szerelmét, egy szegény földműves lányát, az Újvilágba. De ott sem volt nyugodalma, mert a halott visszajárt, legboldogabb óráikat zúzta porrá, éjjel közéjük furakodott az ágyba, és nyögött keservesen, mint mikor a lelkét kilehelte. Az asszony nem fogant gyereket, elsorvadt, elvitte a kor betegsége: a rák. A gyilkosban pedig, mint kalapácsmalom, zakatolt a rossz lelkiismeret. Elment a legjobb szobrászhoz, és megrendelte ezt az Angyalt, hogy a halott is, ő is meglelje végre lelki nyugalmát.

Olyan szépre kellett faragni, mint az a lány volt. Karcsú, mint a tengerszem partján cseperedő nádszál, és lebegő, mint a Nyárád fölött csapongó szitakötő.

Azt mondják, eredetileg fehér volt, de amikor felszentelte a pap, megsötétedett a szobor.

Mindig a temetőkertben játszottunk, ide nem hatolt fel a világ vadsága, ökörnyáltól csillogott alattunk a völgy, pirulva kandikált be útszélről a rózsabogyó. A jövevény balról, az erdő felől érkezett, rongyos katonaruhában, komos arcából kivilágítottak dühös szemei. Szétriadtunk, a kapu melletti terebélyes bokorból lestük, mit akar.

Megállt az Angyal előtt, felnézett, rálőtt a szemével, de az meg se rebbent. Mániákusan mondott valami átokigéket, nem ért el hozzánk motyogása… Hirtelen leemelte válláról a puskát, csőre töltött, célzott, és bumm. Aztán csak megperdült, majd eldőlt, mint akit eltalált az ellenség.

Fekete Zsolt: Falu

Oda temették, nem messzire az Angyaltól. Az áldozat öccse volt, bosszúból vette célba a síremléket, de az, lám, visszaütött. A gellert kapott golyó a támadót ölte meg.

Vége volt a nagy háborúnak. Az Angyal is koromfekete.

Templomok harangjait hallom, bátorsággal lüktet ereimben a nyugalom. Megtanultam örülni annak, hogy vagyok. A lét egyetemessége adta ezt a teljességérzést: ihletmorzsáiból összerakni a tehetséget, és hosszú, kitartó munkával fejleszteni veretes mesterséggé. Tizennégy éves koromtól már készítettem olyan munkákat, amikért pénzt adtak. A művet nem lehet megfizetni, a tehetséget azonban honorálni kell.

A tájban járva-kelve mindig belekomponálok valamit, ami eredetileg nincsen ott, és az Isten egyszer sem ütött a kezemre miatta. Inkább segített megtalálnom a magam pászmáját, óvott a korai pusztulástól. Harmadéves teológus voltam, átvirrasztott éjszaka és sok tépelődés után felmentem a rektor úrhoz, és bejelentettem, hogy nem maradok tovább, mert nem érzek elég hivatástudatot a papsághoz. Nincs elég hitem. Ezt ő megértette, s mondta, hogy jó. Isten adott neked tehetséget a vizuális látásban, s ebből meg fogsz élni.

Két hét múlva letartóztatták diáktársaimat. Az „ötvenhatosokat”. Következtek a kirakatperek, a szamosújvári, nagyenyedi börtönök, a deltai raboskodás.

Ha bent találnak, talán én is oda kerülök.

Szalay Lajos mondta: az ember úgy született, hogy filozófiai megfogalmazások nélkül örüljön a tiszta létezésnek. Ebben az örülni tudás a fontos. Azt tanulni, gyakorolni kell. Közben surrog az agy. Mezőkön, réteken, erdőkön, templomok és katedrálisok között csatangolok, s meditálok. Magamba szívom a környezet lüktető nyugalmát. Akkor jók a képeim, ha betölt a pompásan pulzáló csend, ha elönti szívemet az erdélyi domborzat kedves méltósága. A folyamatosan megújuló, pusztuló és újjáéledő világ eltökéltsége: kristályos tisztaság.

A patakból kiugró pisztráng, amint elszáll a Bekecs felett.

Eltörpül minden tanultság, szakmai tudás; magától értetődően egyesül tudatosság és elhivatottság, ihlet és műfogás.

Quid superbit, pulvis et cinis? Mondom lótó-futó, talmi dolgokért buzgólkodó véreimnek suttogva. „Mit kevélködöl, por és hamu?”

Most, hogy a hetvenet is elértem, vonalak és színek rajoznak a levegőben. Éveim eledele: jóleső mohósággal táplálkozom – mint ahogy delelő kaszás a mogyoróbokor árnyékába heverve falja kenyerét-szalonnáját-vereshagymáját. S issza rá a csorgó kristályhideg vizét.

Kékekből, sárgákből, zöldekből, őszvörösekből fellobbanó márványfelhőtömböket álmodok, rézsútos rétegzettségükben ott szikrázik a világegyetem végtelensége és az emberiség időpillanat-parányisága. Isten vésőjének és ecsetjének nyomait fedezem fel újra és újra az élet befoghatatlan freskóiban, óvatos duhaj, az álompanoráma világra tárt angyalszárnyainak védelmében.

Folytatásos álmokat látok, tudom, ez az alkotás kegyelme. Napról napra viszen közelebb az örökkévalóság tükörkapujához. Amit átlépve végleg ott maradunk a képben.

Akkor visszanyeri fehérségét a márvány. És az Angyal saját fehér kezével írja a kép bal alsó sarkára, amit egyelőre még magam, vékony, karcsú betűkkel: Fekete Zsolt.

« A világ Isten kegyelme. Érzem mézvirág-illatát. «

**************************************************************************

Baráti ünneplés sok kedves könyvvel

Székely Ferenc az új beszélgetőkönyvvel Bálint Zsigmond felvétele

– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthi Ádám és a hatvanötéves Hadnagy József köszöntésén, a marosvásárhelyi Várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. –  De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthi Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész.

Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgetőkönyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó  Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthi Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Tar Károly.

Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthi Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek „még azon melegében”, akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet.

– Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire.

– Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattan pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015), szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinde, Gáspár sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla-Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt.

Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről.  De ezidáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014., CD-vel.) Baricz Lajos hozott az általa szerkeszetett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is, azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.)

A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba.

Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról).

Ráduly János gyengélkedett, mégis is gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második:  Sorok Erdészentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24. – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015) Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez az utóbbi a Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!…

A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus Marosvásárhely, 2015.) című képes-verses könyvecskéből.

– Hangulatos „évzárónk” volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet.

Doszlop Imre Lídia Naómi

********************************************************************************

Baricz Lajos

Különös karácsony

A hó már olvadozni kezdett az árkokban, a déli órákban csordogált a hólé. Éjszaka még fagyott. Csak a déli órákban engedett fel az idő. Ilyenkor a falu népe tele volt reménnyel, hogy jön a kikelet.

Előző évben tele volt a falu félelemmel, mert a medence minden falujában teret hódított a „szerencsétlenség”, ahogy azt akkoriban mondták, a kollektivizálás. A mi falunk megmenekült.

 Aztán beköszöntött a tél és a békesség. A hosszú téli estéken meghányták-vetették az emberek egymás közt, milyen szörnyűséges dolgok történtek a szomszédos falvakban a kollektivizálás alkalmával. Én mindig ott üldögéltem a felnőttek között és hallgattam, amint elmondanak egy-egy izgalmas történetet. Sokszor azt hitem, csak mesélnek, annyira valótlannak tűnt számomra: hogyan vitték el az állatokat, földművelő szerszámokat, vették el a mindennapi kenyeret megtermő földeket, hogyan gyötörték, kínozták az ellenálló gazdákat, asszonyokat, néha még a gyerekeket is…

 Ám amit nagyapám és nagyanyám mondott el, azt valóságként fogtam fel, és tudtam, hogy a kollektivizálás nem leányálom.

Nagyapámnak két tehene, egy borja és két délceg lova volt: Fecske és Szellő. Amikor az agitátorok a milicisták, rendőrök kíséretében végigjárták a falut, nagyapám félelemből beleegyezett, hogy két tehenét beadja, de a lovairól „még az Atyaúristennek sem mond le.” Látszólag megtörtént a kiegyezés, ami már akkor kivételnek számított, mert mástól a teljes állatállomány beszolgáltatását követelték.

Amikor azonban pár nap múlva a végrehajtásra került sor, néhány idegen megjelent az udvaron, és se szó, se beszéd, egyenesen az istálló felé vonult, hogy elvezesse az állatokat a mezőgazdasági portékával együtt. Erre nagyapám is ott termett, mint házi-, illetve istállógazda, és amikor a lovakat is eloldták a jászoltól, hogy elvezessék, a három ágú szénahányó villával az idegen „lókötőkre” támadt. A milicista mentette meg a végrehajtót a „villámcsapástól.” Nagyapámat pedig a hajánál fogva rángatták és teperték le, majd ütlegelni kezdték. Mikor már tehetetlenné vált, a jászol alá rugódták be. Mindez akkor, természetesen, a „törvény nevében” történt. Senki és semmilyen külső fórum nem volt, aki megvédte volna az önállósághoz ragaszkodó, védtelen embereket.

Mindenki félt. Sokszor még a szomszédtól is, nehogy feljelentse.

Így, félelemmel telt el az előző év. Amikor pedig véget ért a tél, azt mondták, véget ért a kollektivizálás. Falunk népe megnyugodott. Hóolvadáskor azonban rossz hírek kezdetek kerengeni a faluban: nálunk is végrehajtják a kollektivizálást, mégpedig azért, mert néhányan kéréssel fordultak a járási pártbizottsághoz: Borzonton is legyen Termelőszövetkezet, vagyis CAP.

Néhány név is közszájon forgott, akik állítólag kérték a folyamat folytatását. Közöttük volt a negyedik szomszédunk is, Székely András bácsi, aki olyan gazda volt, hogy a kevés földjét is más művelte meg, mert gebe lovait is csak a szomszédok segítségével tudta talpra állítani. Ott volt a veje is, Vaszi János, aztán Szekeres István, Nagy András, és még néhány más élhetetlen atyafi. Hogy igaz volt-e a szóbeszéd felőlük, senki sem tudta megmondani, de igazolták önmagukat, mert amikor megtörtént a közvetítésükkel a kollektivizálás, ők maguk lettek az alapemberek: elnök, titkár, brigádos, istállógondnok…

Tehát féltek a faluban az emberek, bár azt is rebesgették, hogy országos szinten már befejeződött a kollektivizálás, a mezőgazdaság átalakítása.

Abban az esztendőben nappal sokszor megloccsant, éjszaka megfagyott a hólé az árkokban, míg április végére teljesen kitavaszodtunk. Az emberek készülődtek a tavaszi munkálatokra, mikor egyszercsak idegen emberek jelentek meg a faluban. Egy kis faluban egyetlen idegen is: nagyon idegen. Most sokan jöttek, mintha szellemek szabadultak volna ki egy lezárt palackból, vagy a pokol ment volna csődbe, és a benne lakó szörnyű fajzatok falunkra szabadultak volna.

Először baráti beszélgetésbe kezdtek az emberekkel, majd házról-házra jártak és önkénteseket kerestek, akik dalolva beállnak az „új élet építésébe.”  Később már közgyűlésekre  hívták az embereket, de hiába. Az új világ híre már korábban megelőzte őket – a falusiak féltek a hírhedt új világtól. Hiábavalónak bizonyult (néhány névre emlékszem: Incze, Kézdi, Vörös, Orbán…) elvtársaknak, agitátoroknak a fáradozása, az emberek húzódoztak beszédbe elegyedni velük.

Mivel önmagukban kevés sikerrel jártak az agitátorok, egy idő után már milicisták kíséretében házaltak, hogy így nagyobb legyen a megfélemlítő hatásuk. Mindenki készségesen fogadta, pálinkával és falnivalóval terektálták a „vendégeket”, de csak néhányan írtak alá. S ha nem ment az emberek otthonában, kitalálták, hogy szerre felhívatják őket a néptanács épületébe. Ott  már saját pályán erőszakosabbak voltak.

Valahogy így kerültek szüleim is sorra. Édesapámról köztudott volt, hogy ebben és még néhány más dologban is „ellenzéki”. Hat hektár szántó, két hektár erdő, három tehén, két tinó és egy borjú tulajdonosa, két neveletlen fiúgyermek boldog édesapja. Hivatalosan a szerény birtok az édesapám nevén szerepelt, de egy része az édesanyám hozománya volt.

Ameddig lehetett, édesapám ellenállt a kényszerítgetéseknek mind otthonunkban, mind a néptanácsnál. Hiába nevezték revizionistának, reakciósnak,  bujtogatónak, konzervatívnak, lázítónak, a papok és az egyház talpnyalójának, megrögzött horthysta bérencnek, bárminek, nem jutottak egyről kettőre.

Az én apámnál az igen mindig igen, a nem pedig mindig nem maradt. Azzal sem tudták megtörni ellenállását, ha előbb arcul verték, majd mutatóujját az ajtó sarkához szorították. Igaz, annyit elértek, a következő találkozásokat elkerülte a hatalom embereivel – ha hívatták, keresték, soha nem volt otthon. A  ház padlásán, a veremben, a csűrben, a fásszínben, mindenhol búvóhelyet alakított ki magának, ahová bármely pillanatban nyom nélkül elrejtőzhetett. Téli időre a jászol alját is átalakította. Egy alkalommal épp a kútra ment vizet meríteni, amikor megjelent egy idegen az udvaron. Édesapám pedig menekülésként a kútba ereszkedett. Néhány alkalommal az istállóból a ganéhányó lyukon keresztül menekült el otthonról, és épp az agitátor szomszédunk istállójában húzta meg magát, míg nálunk tűvé tették a helyet édesapámért.

Általános volt a félelem. Ha a kaput csukta be valaki, édesapám már kész volt a rejtőzködésre, ha autó állott meg a kapuban, akkor a menekülésre.

Így telt el a nyár és az ősz. Mivel hiába vadászták édesapámat, édesanyámat kezdték kényszeríteni, hogy legalább ő lépjen be a kollektívbe, írjon alá, és többé nem zavarják a családot. Édesanyám sem akart gyengébbnek bizonyulni édesapámnál. Ellenállt.

– Különben is a férjem nevén vannak földek – vágta ki magát.

Egy alkalommal, amikor behívatták a néptanácshoz, három napig nem engedték haza, csak akkor, ha aláírja a belépési nyilatkozatot. Mivel a harmadik nap is megtagadta, hazaengedték.

Télbe fordult az idő. A nappalok megrövidültek – a hosszú éjszakák valamelyes nyugalmat adtak. Előfordult, hogy késő este vagy éjszaka jöttek, hogy édesapámat a „sziguránca” (állambiztonság) kocsija elvigye. Amíg édesanyám kinyitotta az éjszakai látogatók előtt az ajtót, addig mi becsuktuk édesapám után a hátsó ablakot.

Édesanyám mindig őszintén és szomorúan válaszolt a durván feltett kérdésekre:

– Hol van a férje? Hol van a 211 szám alatt lakó Baricz Lajos állampolgár?

– Sajnos, nem tudom.

– Mikor volt itthon? Mikor látta utoljára?

– Sajnos, nem tudok róla semmi bizonyosat mondani.

Volt eset, hogy tőlünk is megkérdezték, mert észrevették, hogy nem alszunk:

– Mit tudtok apátokról? Hol lehet megtalálni?

Amire mi a legnagyobb alázattal ismételgettük édesanyán részletes tájékoztatóját:

– Sajnos, nem tudjuk.

Egyszer valóban megtörtént, hogy egy razzia után három napig nem tudtunk semmit édesapánkról. Közben édesapám a testvéreinél rejtőzködött a szomszéd faluban, de nem merték jelezni nekünk, nehogy nyomra vezessék az őt keresőket. És három nap után, épp Mikulás estéje volt, megérkezett életem legigazibb, legdrágább Mikulása: Édesapám.

Pár nappal Mikulás után édesanyámat vitték el a néptanácshoz. Bármennyire vártuk, nem jött haza. Másnap elmentünk megkeresni őt. Őrizetben tartották. Nem bántották, de nem engedték haza addig, amíg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Édesanyám nem írta alá, hisz így egyeztek meg édesapámmal.

Eltelt egy hét. Én és testvérem mindennap meglátogattuk édesanyánkat, és enni vittünk neki, amit titokban hazajött édesapánkkal, máskor nagyanyánkkal főztünk. Nagyanyám a szomszéd faluban lakott és azért jött hozzánk, hogy  rávegye a lányát, édesanyámat: ne dacoljon, írja alá és jöjjön haza a családjához. Engem kiküldtek a községháza pincéjéből a beszélgetés alatt. Kíváncsi voltam, és visszalopództam, hadd halljam, mit mondanak egymásnak. Épp édesanyám beszédét hallgathattam meg:

– Igaza van anyám, hogy van két gyermekem, és nekem otthon van a helyem, nem tehetem a családomat tönkre. Nem is akarom. Nem önként jöttem ide. De vajon ez a koszos kommunista rendszer tönkre teheti az emberek életét?  Helyénvaló, hogy mindenkitől, maguktól is mindent ellopott az állam; hogy édesapámat a saját telkén idegenek a törvény nevében agyba-főbe verték, hogy már egy fél éve családunkat állandóan zaklatják, hogy Lajost menekülésre, engem pedig kényszerlakhelyre hurcoltak?!… Senkinek se tetszik ez a rendszer, ez a tolvajlás, kivéve azt a néhány behódolót, azt a néhány áruló senkiházit, aki ránk zúdította ezt a szörnyűséget… Én, amíg az eszemet tudom, nem írok alá, mert meggyőződésem ellen nem cselekszem…

– De Rózsa, nézd a családot, nézd a gyermekeket.

– Értük teszem, hogy legalább ők ne legyenek e hazug világ hazug gyermekei.

Édesanyám még egy hétig maradt a pincébe zárva.

A falu karácsonyra készült, a Megváltó, a Szabadító születésének megünneplésére. A mi családunk is adventben, várakozásban élt. Hittük, hogy igazán öröm lesz számunkra a karácsony. Imádkoztunk, takarítottunk, főztünk, látogattuk édesanyánkat. Vittük és hoztuk a hírt, az üzenetet édesanyánktól édesapánknak, édesapánktól édesanyánknak. Mindkét részről a bátorítás, erősítés szavai voltak.

Én gyerekként alig értettem, szüleim hogyan szerethetik egymást és minket, ha ilyenre vállalkoznak. És azt sem tudtam akkor felfogni, miért gondolkodnak másként ők, mint a többi ember.

Eljött abban az évben is a szenteste. Mi nem vártunk csodát, de azt igen, hogy megnyíljon az ég, és eljöjjön a Szabadító.

És eljött.

Már az angyalok elindulhattak, hogy ajándékot vigyenek a tiszta szívű gyermekeknek, a késő délutáni égből az Úristen szeretetének bizonyítékaként megindult a kegyelemkiáradás puha hópelyhek alakjában, amikor egyszer csak csattan a kapu, és a szűzhavon könnyű léptekkel elindult az Úr angyala házunk ajtaja felé. Az ajtóban megállt és énekelni kezdett:

„Születésén Istennek, az emberek örülnek,
víg éneket zengenek: Dicsőség az Istennek…”

Mi pedig egyszerre szaladtunk az ajtóhoz és kitörő örömmel kiáltottuk:

– Édesanyám! Édesanyám!

Átöleltük egymást két heti bizakodó várakozás után, és édesanyámmal együtt énekeltük:

„Születésén Istennek, az emberek örülnek,
víg éneket zengenek: Dicsőség az Istennek…”

Majd átengedtük édesanyánkat, hogy édesapánk is megölelhesse. Átölelték egymást. Én meggyőződtem, hogy nagyon szeretik egymást – és minket is.

Édesapám még mindig átölelve tartotta édesanyámat, és úgy mondta:

– Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem. Istennek legyen hála.

(A szerző azonos című kötetéből)

***

Baricz Lajos karácsonyai

A szegedi Lazi Könyvkiadó a kezdeti, kis példányszámú, elsősorban regionális érdeklődésre számot tartó kiadványok megjelentetését követően 1998-tól tért át országos terjesztésű, nagyobb példányszámú könyvek kiadására. „Alapkoncepciónk szerint – olvassuk a tájékoztatóban –, olyan művek megjelentetésére vállalkozunk, amelyek mind tartalmukat, mind külső megjelenésüket tekintve magas színvonalúak, igényesek. Az első sikereket a kiadó számára az immár nyolc kötetet számláló kétnyelvű Poe-sorozat hozta, majd egy teljesen más műfaj, a felnőttek és gyermekek számára egyaránt érdekes, kreativitást fejlesztő kézműves kiadványok füzetei. Az elmúlt évek során a kiadó tevékenysége egyre szerteágazóbb lett, a magyar és a világirodalom számos jelentős művét tártuk az olvasóközönség elé. Jelenleg évente hozzávetőlegesen negyven új cím jelenik meg nálunk. Különösen fontosnak tartottuk azt a 2012-ben lezárult sorozatunkat, amelyben Fekete István ’felnőtteknek szóló’ írásait adtuk közre, minden esetben visszatérve az eredeti, csonkításoktól mentes szöveghez. E sorozathoz kapcsolható még az a három tanulmánykötet, amelyek különböző szempontok alapján világítják meg Fekete István életművét. Igen népszerű a ’füveskönyv’ sorozatunk is, amelynek darabjaiban neves írók bölcs mondásait jelentetjük meg. Eddig közel harminc, zömében magyar szerző életbölcsességei láttak napvilágot részint az írók saját, részint neves irodalomtörténészek szakavatott szerkesztésében. A XX. század jelentős erdélyi magyar íróitól is több kötetet jelentettünk már meg, részben önálló regényeket, részben tematikus novellaválogatásokat. Elsősorban a hölgyek körében népszerű a kiadó romantikus regényeket tartalmazó sorozata, melynek külön érdekessége, hogy a közismert szerzők (Charlotte Brontë, Jane Austen) mellett több, Magyarországon mindeddig nem ismert, külföldön népszerű írónő (például Louisa May Alcott) írásait adjuk közre. Olvasóink ugyancsak hálásan fogadták Tormay Cécile, Nyirő József és Maderspach Viktor kiadónk által újra kiadott köteteit.”

Az alföldi kiadó jelentette meg Baricz Lajos Különös karácsony című kötetét is. (Lazi Könyvkiadó 2015, Szeged. Összeállította Hunyadi Csaba Zsolt. A borító Nikolai K. Pimonenko festményének felhasználásával készült.) Könyvéről a szerző így ír: „Vannak pillanatok, amikor az érzések és a gondolatok magukkal ragadnak és szállnak velem, mint a szirti sas az ismeretlen magasság felé. És vannak pillanatok, amelyekben a kimondhatatlan érzés és gondolat szavakká szelídül.

Amint a hang tükörképe a betű, a belső átélés és képzelet töredékes megjelenítése egy-egy vers vagy elbeszélés, szóljon az bármiről, jelen esetben a megtestesülés nagy titkáról – a karácsonyról.

Különös, rendkívüli volt az az éj, amikor Jézus Krisztus a Szentlélek erejéből Máriától világunkba jött. Épp ilyen különös számunkra is minden egyes karácsony megidézése, belső átélése. Szeretném, ha e könyv sok ember lelkében segítene a nagy titok megközelítésében és megtapasztalásában.”

A kiadó hozzáfűzi: „A kötet Baricz Lajos, erdélyi plébános karácsonyi elbeszéléseit, verseit tartalmazza. A papköltő költeményeivel, elbeszéléseivel, publicisztikai írásaival éppúgy szolgálja az Urat, mint papi hivatásának gyakorlásával: a kettő szerves egységet alkot.”

Találó jellemzés, hiszen a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi olvasók körében igen népszerű Baricz Lajos, a pap és egyházépítő, a lapszerkesztő és művelődésszervező, a költő és prózaíró, akinek egyéniségéhez, szellemiségéhez egyaránt simogató szeretettel viszonyul nemcsak katolikus híveinek tábora, hanem azok is mind, akik értékelni tudják, hogy a hit és szeretet, az Úr szolgálatát feltétlenül és hivatástudattal vállaló szigorúság és önszabályozó fegyelem, a tisztesség és a keresztény humánumból fakadó feltétlen elhivatottság, valamint a tehetséggel, az Istentől származó tálentumokkal való okos gazdálkodás mekkora érték, mennyire becsülendő kincs.

Jézust váró ajándék ez a kiadvány is. A feltétlen és tántoríthatatlan szeretet verses-mesés foglalata.Tizenhárom kisprózát és tizenkét verset tartalmaz, a váltakozó szövegek sajátos lüktetést kölcsönöznek a könyvnek. Egyetlen kivétellel mind a szerző szerkeszetette Harangszó című lapban láttak először napvilágot. A versek kedvesek, szavalhatók, a prózák, két általánosabb érvényű példázat kivételével az író emlékeiből táplálkoznak. Elsősorban a gyermekkorból erednek a történetek, helyszínük Borzont, a szülőfalu, Alfalu, Gyergyószentmiklós, később a szolgálat egyik korai színhelye, Kolozsvár. A Gyergyói-medence igencsak alkalmas a karácsonyvárásra, ha hiszen istenes lekű nép lakja, és a hideg sem hiányzik. „Ha tél, hát legyen tél, mondogatták a felnőttek. Legalább megfagynak a bacilusok. Most az üdeje, nem júniusban. Jó tél, jó nyár. Így volt ez gyermekkorunkban es. Akkor még a hó es nagyobb vót, hogy a lovak szűgyig jártak benne. De vót ám még olyan nagy hó es, hogy a lovaknak csak a filek látszott ki belőle. Az vót a szép üdő. Nem es búttunk ki a házból, csak a bajunkra, s ha nagyon szükség vót rá…”

„Az egész falu, a Gyergyói-medence, s mivel számomra a világ csak ennyiből állott, az egész világ olyan volt, miny egy hófehér kelengye, amelyből csak a kicsi baba hiányzik – emlékezik az őszülő halántékú, egykori angyalváró gyermek. – De már az sem sokáig, mert a szenteste beleszületik a világba, és ami még több, beleszületik a lelkünkbe, életünkbe is.”

Az erdélyi székely szokásvilág karácsonyi várakozása és sajátos beteljesülése elevenedik meg; az első mentolos ajándékcukorka íze ma is ott van az egykori kisfiú szájában, aminthogy az sem felejthető, hogy egyik alkalommal kisborjút is hozott az angyal az egyetlen meghagyott, Virág nevű tehéntől, máskor meg éppenséggel a korán született kisbárány vált simogatnivaló ajándékká. A várakozás, a készülődés, az énektanulás, a kántálás izgalmát és boldogságát azonban beárnyékolják az idők viszontagságai, az emberek hátborzongató félelmei. Az apák konok hitű hazavárása a háborúból. A férje távollétében a belépési nyilatkozat aláírását megtagadó anya visszavárása a  kollektivizáló pribékek pincefogságából. Mégis kedves a kötet atmoszférája, belengi az ajándékvárás titokzatos hangulata, az ajándékozás páratlan öröme, a csodavárás és maga a csoda varázsa; hogy önzetlenül tudunk segíteni szűkölködő vagy bajba került embertársainkon, ekkor pedig az örömhír lírai magasságba emelkedik. Amikor nem érkezik meg a karácsonyfa, és semmi hír az angyalokról, a hazaérkező édesanya ölelése a legnagyobb ajándék: „Ebben az ölelésben elaludtam. Álmomban pedig láttam, amint három angyal megérkezett. Kopogtak, kinyitották az ajtót, és a földtől a plafonig érő karácsonyfát hoztak be. A fa teljesen üres volt, de a következő pillanatban ott láttam a fán édesanyámat, édesapámat és testvéremet – mint három angyalt. Karácsonyi éneket énekeltek: A kis Jézus megszületett, örvendjünk, elküldötte ő Szent fiát érettünk…”

Bölöni Domokos

**************************************************************************************

Érte jött a rubincsőrű kék madár

(Érzelmes búcsú Bartha Béla dicsőszentmártoni művésztől)

Bartha Béla

„Uram, kérlek, ne csukd be előttem a menny kapuját! Mielőtt belépek, kint hagyom sarum s a föld porát. Pőrén, amilyennek teremtettél, járulok eléd –, nagy kérdéssel jöttem, hogy enyhítsem lelkem kételyét…”

Küldetéses ember voltál, Bartha Béla. Tehetséggel áldott meg az Úr, képzőművész és költő lakott benned, ketten szaporítotték kérdéseid, növelték kételyeid. Az élet nagy kérdései érdekeltek, de a lét apró gondjai minduntalan beleszóltak a nyugodt meditációba. A társadalmi rend, a hatalom birtokosai és kiszolgálói nem engedtek teret, sem a szabad gondolatnak, sem a szabadságnak. Egyenes gerincetek nem törhették meg, sorstársad, a színművész Visky Árpád emlékére szerzett versedben a keserűség mellett a konok kitartás és a feltétlen tisztesség hangja szólal: „Kár és fáj, hogy piszkok tépték életünk, Hiába imádkoztunk és káromkodtunk, E mocsok század széttépte hegedűnk, Ha nyelvünk vágták, akkor sem hazudtunk.”

Békés csillagon vágytál büszkén élni, nem vérrózsás sárkereszten elvérezni. Szülőfölded sosem tagadtad meg, városodnak közismert személyiségévé tett közösségi munkád, törődésed a rászorulókkal, hiszen nemcsak abban hittél, hogy a megalkotott szépség gyönyörködtet, hanem tudtad, hogy a művészet gyógyító erővel bír, és magad is cselekvően végezted művészetterapeutaként ezt az áldozatos munkát. Városodhoz úgy maradtál hűséges, hogy bár életed egy részét nem itt töltötted, a Kis-Küküllő parti település mindennapjai, sorsa, jövője mindvégig élénken foglalkoztatott. Az „Isten markából ide pottyantam”, írod kedves versedben: „Lila ködből a fekete lukon át. Az alkotó kezéből kiszakadtam – Homlokomon hagyta ujjlenyomatát. Ezért botorkálok szülőföldemen, Mert énemet máshova programálta: Óceánpartra, hol várt a szerelem, Zöld hullám-csapkodta, vörös korálpartra. Kék kökény-öv szorítja derekamat S halálos gázba fúló naplementék. Klórtól bűzlő csapvíz oltja szomjamat, És nincsenek az eresz alatt fecskék. S ha már ide pottyantam, szárnytalan lény, Mint szőlőlével töltött arany edény – Szidlak vagy gyalázlak, te vagy az egyém: Magyarul Dicső, Románul Târnăveni.”

Bajlátta életed, gyakori szenvedéseid, fájdalmaid kevés teret engedtek a derűlátásnak, pedig hittél benne, „Hogy jön majd egy csalántipró nemzedék, És újra friss hárs illatú lesz az ég.” Istenkeresésed költészeted központi gondolatává vált, hiszen a diktatúra átkaiból bőven kijutott neked. Még a kacagásod is szomorú; így fakadsz ki: „Nem kell nekem már az élettől semmi, Hazámban nem tudok kisebbség lenni!” „Ki fának született, haljon meg mint fa”, mondod másutt, „Nem mint elsüllyedt hajó tört árbóca.” A hatalomnak pedig elszántan veted oda: „Eltiporhatsz, hisz csak egy költő vagyok – Szememből a könny az ég felé csorog.”

Számtalan festményed, grafikád sorsa aggodalommal töltött el, jól tudtad: a képzőművészeti hagyatékok gyakran jutnak mostoha sorsra. Okos ötlettel segítettél egy kicsit a halhatatlanságnak: első verseskönyvedet festményeid színes repróival díszíttetted, a másodikat pedig a fekete-fehér grafikáidról készült fotókkal. Költészet és festészet, líra és grafika harmonikusa megférnek egymással.

Látomásaid nagy lélegzetű eposzokba kívánkoztak, de a kínzó gondolatok, a tépelődés gátolta a tág terű alkotómunkát. Minden gondolatod átjárja a félelmetes magány, halálváró verseid szaggatott képei jelzik állapotodat: „Lelkemben röpköd egy fekete lepke, Lüktető virágszívem körül kering, Mintha vágyna illatos szeretetre, Bársonyos szárnyával néha meglegyint. Arcom ablakain becsurran a fény, Fókusza lesi ezt a bizarr táncot. Minden mozdulatából árad a kéj. Mit keres, bölcsőt vagy sírárkot? A pitvar kétezer év temetője; Heródes, Cézár meg Júdás csontváza Korhad ott, Jézus vérfoltos keresztje, S holt üstökösök porladó csóvája.

A Lepke csak kering, mindent számbavesz, Mert a jövő ezred már más szívében lesz.”

A Teremtőtől nem is kérsz örökéletet, mert fáj a titok, félelmes a végtelen: „Uram! Vigyél vissza, amerről jöttem – Legyek csillag egy fényes temetőben.”

Drága Bartha Béla, városodnak hunyorgó csillaga, búcsúznak tőled a küküllői emberek. Búcsúzunk tőled mi, akik tudjuk, hogy egyszer majd a markodból kinő a galagonyabokor, és ráhelyezed a napot nagy piros bogyónak, és szerkesztesz rá egy tökéletes fészket a rubincsőrű kék madár számára. Egyenesen tartod, hogy meg sem rezdül a karod, amely most már az ágak ívéhez hasonlít. Tested kemény földoszlop. Ereid csodálatos ízes csatornák, acélos falaikon fűszeres folyadékot küldesz a galagonyabokor gyökereinek, fényt a piros bogyóhoz hasonlító Napnak, és dalt a rubincsőrű kék madárnak.

Úgy állsz mozdulatlan.

Feletted a Nap Millió Nap.

Egy végtelen fényorgona.

Szállni kezdesz úttalan utakon, hogy megtisztulhass egy égi csillagon.

Hozza el neked a rubincsőrű kék madár az örök tavaszt!

Béke veled!

Bölöni Domokos

***

Bartha Béla versei

Ajtóm kitártam

                   Elhunyt barátom, Szécsi András emlékére

Az ajtót végre kitártam az éjben.
Bent gyertyákat gyújtottam, vettem vodkát.
Szent, rögös székely lelke hadd örvendjen.
Vágtam a rúdról friss, füstölt szalonnát.

A szilvafák felől a jázminbokrokon
Októberi hűs szelek susmorálnak;
Megjöttél, testvér? Barátom-rokonom.
Vad felhőid abrosza asztalomnak.

Dalnak itt van a Cantata profana.
Kenyeret szelek árva bús szívemből.
Kancsóból árad dombok illata:
Csurran küküllőmenti hegyekből.

Mert csúf hideg lehet ott a föld alatt!
Melegítsen a nóta – s e pár falat!

Halálnóta

Derűs melegszívű betyár voltam én,
De ha raboltam, nem magamért tettem.
Várt a sok éhező, szenvedő szegény,
Ezért tiszta a lelkiismeretem.

Ezüstöt, aranyat, csikót, ha kellett,
Szeretetcsomagot, díszes karácsonyt.
Adtam bort, nótát, gyógyítva sebeket.
Cserébe kaptam korcsmároskisasszonyt.

Bár tudtam, hogy fonják azt a kötelet,
Melynek hurka az én nyakamra talál.
A betyár nem épít házat, fedelet,
Másokért él. Mert barátja a halál.

Derűs, melegszívű betyár voltam én,
Dúdoljátok nótám, ha eljön a tél.

***

Bartha Béla munkássága

Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.

Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).

Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett  a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.

Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”

A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.

Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72  éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.

Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.”  Munkába menekítette nyomasztó magányát. A  rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”

Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.

*********************************************************************************

Egy délután Kedei Zoltánnal

November utolsó napján, rokonok, barátok, jóismerősök körében ünnepelte születésnapját a felújított marosvásárhelyi várbeli új műtermében Kedei Zoltán festőművész. A meghitt összejövetelen tanítványa, Doszlop Imre Lídia Naómi köszöntötte az ünnepeltet és a megjelenteket, majd méltatta legújabb könyvét, és munkásságáról is beszélt. Alább olvasható a köszöntő és a méltatás.

Doszlop Imre Lídia Naómi köszöntötte az ünnepeltet és a megjelenteket

Kedei Zoltán köszöntése

Kedves megjelent vendégek, jóismerősök, barátok! Hármas ünneplésre gyültünk ma össze. Mindhárom fontos és jeles. Kissé zavarban vagyok, hogy elsőként köszönthetem házigazdánkat, Kedei Zoltán festőművészt, születésnapja alkalmából! Isten éltesse sokáig, és adjon erőt, egészséget és hosszú életet, hogy terveit, vágyait maradéktalanul valóra válthassa itt, ezen az új helyen is.

Öröm forrása, hogy Kedei Zoltán újból birtokba vehette a Vár-lakot,  hosszú várakozás után. Öt éve hagyta el várbeli műtermét, felújítás miatt. Akkor azt ígérték, egy év múlva visszaköltözhet. Mindig izgalommal, nagy szeretettel és vágyakozással  mesélt  a Vár–lakról. Szeme ragyogott, de ugyanakkor szomorúság is ült hangjában, amikor beszélgetések alkalmával régebbi fényképeket nézegettünk vagy festményeket elemeztünk, és szóba került a Vár-Lak. Már-már azt hitte, csak egy álom, amely nem válhat valóra. Tavaly ősszel, együtt meglátogattuk az új műtermet. Nagyjából előkészítve, átadásra várva találtuk. A művész azóta hetente feljárt ide, csak úgy, „szétnézni”. Egy koraőszi napon aztán nekem is elújságolta: „Most, hívott az igazgató, hogy sürgősen menjek fel a Várba. Éppen oda tartok ’’. És valóban, eljött az óra, amikor végre visszaköltözhetett várbeli kedves otthonába, a szárnyalások, színes álmok, vágyak, az alkotómunka olyannyira visszavágyott színhelyére.

Kiss Gellért Győző készítette

Harmadik okunk az örömre, hogy a művész ma egy kedves   rajzos-verses könyvvel kedveskedik nekünk. Címe: Szivárvány kapuja.

A szivárvány kapuja sarkig kitárva. A nyitott kapuban állva kíváncsian tekintek befele. Amint belépek, lám, lám ismerősre találok. Pinokkió. Jaj, emlékszem rá, hiszen gyermekkorom, mindannyiunk kedves mesehőse, izgatottan, csillogó szemmel hallgattuk a történetét. Akkor azt gondoluk, egy életre megtanultuk, hogy hazudni nem szabad, mert megnyúlik az orrunk. Bátran lépegetek Pinokkió világában. Az első oldalon szomorú, mert egyedül maradt, rögtön utána megpróbál vigasztalódni, artistának áll. Találkozom a sárkányeregető, a folyó parton elmélázó, a hősszerelmes királyfiként tetszelgő Pinokkióval. Az élet nehézségei sem kímélik. Így fakad ki:„Keresztre feszít a világ”. De az élet kereke forog, a rosszat felváltja a remény: „Madár vagyok, látod-e? Hozzád szállok, várod-e ? Örülj nekem kis Virágom, Neked szól a mutatványom.” Megelevenednek gyerekjátékaink, a bújócska, ladbázás, sőt a gyereki képzelőerőt híven tükrözi, hogy a labdajáték részvevői állatok: „elefánt a centerem, kapusom a sarki róka, góllövőm a mókás fóka.” Az élet sorsszerűsége, a sok vidámság után, újból magába roskad a kedves báb, és így kesereg: „Mégsem kellek senkinek. Bánatom ki sejti meg? Istenem, mitévő legyek? Add vissza a szerelmemet!”… Tovább lépegettek Pinokkió világában. Újból vidám, játékos rímekkel csal mosolyt arcomra: „azt hittem róla: a tevém, de hát csak egy méla tehén.” Dobol, varázsol, világot hódít, ismereteket gyűjt, és játszik, játszik. Szíve nagy, szeretetével átölelné az egész világot: „Fészket találtam a csacsogó madárnak, házikót építek a szerelmes párnak, örömöt szereznék az egész világnak.” Várakozik, vágyakozik, padon ülve virágcsokrot szorongat, s talán érkezésem várja, már mondom is: „Szeretni aki sohase szűntél, nyújtsd hát a csokrod: kicsi szívem”  Sietek tovább. Rámkacsint, én azt hittem: szobor, de csak szobroz; élő ő, igencsak valós. Festőállvány előtt találom, festés közben vígan. Így dalol: „hodító, szívtipró leszek képemen, nőcsábász, szédelgő, donhuán, dezső”. Elvágyik máshova, Így sóhajt fel: „repülj, madár az erdőbe’, hozzál üzenetet tőle: hogy jön már az arany hintó, s elszáll rajta Pinokkió.” De maradni kell, „köt a rend”. Hideg, didergés, éhezés, szomorúság, ő már mindezt érti és éli. Átéli. „A sorom kiállom, éhezem és fázom – elfogyott a kenyér. Elszivárog a vágy, sohasem lesz párom – elfogy a remény.”

Kedei Zoltán

És hirtelen zárva találom a kaput. De hiszen ez nem lehet, hiszen láttam, szólt hozzám, és én is hozzá. Hát persze, ő csak szomorkodik, és vár, egyre csak vár. Gyerekeket, játszótársat, felnőtteket, akik néha gyerekek tudnak lenni, mesélni akar, társaságot akar, bohóckodni akar, játszani, szeretni, adni és kapni akar. De hát ez akkor egy gyerekköny vagy sem?… Gyerekkönyv tiszta lelkü, csillogó szemű gyerekeknek, és könyv gyerek lelkű felnőtteknek. Lapjain magamra ismerek, én vagyok Pinokkió és Pinokkió én. Kép és szöveg egysége. Nehéz eldönteni: a képek születtek-e az Íráshoz, vagy az Írás született a kép hatására. 22 rajz, melyeket Kedei Zoltán rajzolt kedves lányunokájának, Virágnak. Dinamikusak, színesek, vidámak. Szinte megszólalnak. És hogy ez a valóságban meg is történjen, segítségére sietett a jó barát, Bölöni Domokos. Tollából származnak a vidám, frappáns, rímesen kedves versek.

S bár az utolsó versben Pinokkió szomorú, kibucskázik az ablakon, lehuppan a kertbe, mégis bennem, az olvasóban boldogságérzetet kelt a könyv elolvasása. Újból gyerek lehettem pár percre, és mindezt úgy élhettem meg, hogy tujadonképpen semmi sem változott, megmaradtak a felnőtt gondok, fájdalmak, örömök, szerelem, jókedv és vidámság. Mert így kerek az élet. Így van ez gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt. Csak az arányok változnak. Köszönjük Bölöni Domokos írónak és Kedei Zoltán festőművésznek az élményt. Sokszor elővesszük majd a könyvespolcról, akár bánatunkban, akár örömünkben, és mindig mosolyt és fényt lop majd szívünkbe.

„Szivárvány kapuja nem tárul sarkáig:
Szerelem kapuja füstté, köddé válik,
Az ég párkányáról mélybe zuhanok…
Fűrészpor-szívemben ez a vágy motoszkál:
Hátha a nagy parkban Virágocskám ott vár,
Hátha Ő van ott?!”

Felidézett mesevilág

Csodaszép mesevilág, tündérkert a gyermekkor. Kobaltkék ég, elvarázsolt erdő, szín, virágok. Dal az édesanya ajkairól, az udvaron diófarönk, melyből íróasztal készülne, a nagyapa álma, hogy Zoltán unokája pap legyen. Könyvek sokasága. Mindenütt fény, zsongás, vidámság. Ígéretes tehetség, tanárai biztatják, támogatják. Hirtelen az istentagadó, emberi jogot, méltóságot lábbal tipró rendszer zsenge korban kerékbe töri álmait. Eltűnik a fény, eltűnnek a virágok, a remény csillaga. Minden odavész. A fiatal lélek sebezhető, a rázúduló teher óriási. Osztályellenség súlyos bélyegét kell viselnie. Kirekesztve, jogfosztva, lehet-e így továbblépni? Lehet és kell. Az istenadta tehetség, ha szorgalommal és szívóssággal társul alkotóereje, mindent felülmúl. A belső vívódás, szenvedés, a témák drámaiságán, a festmények színvilágán visszaköszön az első festészeti korszakban. Ám a szülőfalu, Rava, annak földi paradicsoma feltarisznyálta fiát szépséggel, jutott belőle ínséges időkre is. Az ezt követő időszak a beteljesülés, a család, létbiztonság időszaka, a színek vibrálnak, a sötétek helyet engednek a világosaknak, kitárulkozó, szárnyaló boldogság. Őrzi és megtartja Istenbe vetett hitét, magyarságtudatát, családja iránti hűségét. S bár visszatérő elem festészetében a drámaiság, a mély, sötét színek, ezek már nem csak a személyes sérelmek, hanem az elnyomás alatt élő erdélyi magyar kisebbségi sors vállalásának kifejező eszköze.

Téma és színvilág egybecseng. Beteljesedett, gazdag élet az Övé. Életét Istenbe vetett hite határozza meg és nemzetének szolgálata, művészetén keresztül. Naponta elkápráztat papírra vetett szellem-villanásaival, szárnyaló festmény-alkotásokkal. Tobzódik lélekmelengető színekben. Mert BOLDOG. Alkotókedve töretlen, szelleme friss, erőnléte, tettvágya csodálatra méltó. Maradjon ez így még hosszú éveken át, Isten kegyelméből és áldásával.

Boldog születésnapot, Kedei Zoltán!

2015. november 29.

Doszlop Imre Lídia Naómi

*****

Albert-Lőrincz Márton

Olvasmány a szürke havazáshoz

                          “A szürkét kihagyom a társalkodásból,
mert hamis a fénye.”

                                                                 Kedei Zoltán

Barátom – koldul a konduló szóharang,
nem szürke, színe esedékes –,
a harag színe csúf szürke s érdes,
s nem érdem, s tán nem is érdemlem.

Undok szín a szürke, mert „hamis a fénye”,
s tényleg, mocskos a harag keveredése.
Most jóbarátot idéztem (enyém is lehetne),
mert mindig közelebb áll a barát érvelése:
ne ölts szürke szmokingot ingedre.

Összekoccanhatnak a vásznon a színek,
papíron a betűkből font rímek,
a tarsolyban morzsák közt a hírek,
a harag s a mámor, a felhő s a zápor,
s mind kiterül, mint kiderül, elénk.

Rólunk szólnak a betűk, a tempera, a kréta,
vonalak közé keverednek és megalkotnak.
Ellenük vétünk, ha nem vesszük komolyan.
Beülni késztetnek olykor egy rövid kávéra,
tényleg, idő kéne egy jó társalkodásra…

Az lenne jó, hogy legyen egy jó társaság,
emberi lények, egy józan-jó szó,
s hogy legyen elég időm nekem is arra,
hogy kávém nyugodtan elfogyasszam.

***

(Műterem)

          Kedei Zoltánnál

Sánta angyalok bicegnek keresztül-kasul a vásznon,
belelépnek a festékbe, s lelépnek a palettáról,
vászoningekbe öltöznek, fénydrótra kiterítkeznek,
és ujjong velünk a délután, most is, mint tavaly nyáron.

(Portré)

        Kedei Zoltánnál

Bárkájába gyűjtötte, mint Noé, a lehetőségeket.
Nem többet, csak amennyi a jövőhöz illett s kellett.
Vigyázott, hogy el ne süllyedjen, s így lett:
parány súlyokkal rakta ki a berámázható messzeséget.

***

Hadnagy József

Fehér lángok

Kedei Zoltán önarcképéhez 86-ik születésnapjára

Tán nem kellett volna,
„de ha már itt vagyok,
veszek egy képet, így
hálálom meg a bort…”

Szobám nagyon meglepődött:
falai festett tenger,
bézs és narancs hullámok
tanácskoztak a mennyezettel,

a partot is bevonták
– mind simára csapkodott sziklák –,
végül én döntöttem el
a végtelennek tűnő vitát:

ha már itt vagyok,
ebben az időműhelyben,
hol feketére fest mindent
egy fekete lelkű mester,
feketén lobog már
föld, forrás, patak, levegő,
hó, szikla, tenger,

legyen a vászon előttem,
se hullámon, se sziklán,
postosan, hol,
meg nem mondhatom
se soha, se mindjárt,

emlékeztessenek
a fehér lángok
s a fölötte, alatta
parttalanul izzó
sok színű parázs,
s igen, az a csipetnyi
fekete hamu is:
az Élet művészet:
szín, mérték, arány –
megöl a „meghalunk úgy is”,
mint bor a szóban
lobogjon titok és talány,
a feltételes múlt is égjen,
ha jó  a hamuja,
ne mutathasson ránk
se ember, se Isten ujja…

********************************************************************

Születésnap – 85. születésnapján köszöntjük Murádin László nyelvészt

Bűvészinas a mesteréhez

Hogy tudományos kutatói munkája mellett hány nyelvművelő cikket írt és közölt az Igazságból Szabadsággá változott kolozsvári napilapban Murádin László, nem tudnám megmondani, de hogy ezrek többszöröséről, sőt nagyon sokszorosáról van szó, annyi bizonyos. Hiszen 1958 óta heti rendszerességgel jelentkezik egy-egy nyelvi bűvészmutatvánnyal. S ez nem túlzás. Vajmi kevesen tudják ugyanis oly magas szinten  megszólaltatni azt a fülünknek oly kellemes muzsikát szolgáltató „hangszert”, anyanyelvünket, mint ahogyan Ő teszi. Tudományos igényességgel, de ugyanakkor játszi könnyedséggel, eleganciával, ötletességgel, nem ritkán finom humorral is. Merthogy a magyar nyelvnek, anyanyelvünknek mestere, sőt bűvészmestere Ő. „Hókuszpókuszain” – ezt a címet adta legutóbbi, több mint 450 oldalas, gyűjteményes kötetének – nemzedékek nőttek fel, cizellálták nyelvtudásukat, beszédstílusukat, íráskészségüket.

És elégítették ki kíváncsiságukat. Méghozzá élvezettel, hiszen kit ne érdekelne egy-egy  sajátos nyelvi fordulat, szállóige, szólásmondás története vagy akárcsak legegyszerűbb, állandóan használatos, hétköznapi szavaink eredete, kialakulásuknak, esetleg más nyelvekből való átvételüknek, meghonosodásuknak a módozata.

Németh Júlia

Hat évtizedes szakmai pálya

  Murádin László élete és szakmai pályája talán leginkább abban kivételes, hogy a 20. század történelmi terelőfalai és akadályai ellenére szívósan haladt és megmaradt a maga által választott úton. Az pedig a sors és a történelem elégtétele, hogy a nagy munkái úgy valósultak meg az elmúlt negyedszázadban, ahogyan korábban elképzelni sem lehetett volna, kisebb írásainak java része pedig szintén gyűjteményes kötetekbe kerülhetett.

Életének lexikális adatai: 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Iskoláit szülőfalujában, majd a gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban, a kolozsvári Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban végezte. A Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben. Már egyetemi hallgatóként gyakornoka, rövid ideig tanársegéde a Magyar Nyelvészeti Tanszéknek. 1957-ben került át a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Intézetébe.

Három területen végzett egészen kivételes munkát. Az erdélyi magyar nyelvi tájak terepmunkásaként 1959–1966 között gyűjtötte össze A romániai magyar nyelvjárások atlasza anyagát. A kutatásra kiválasztott falvak, a meglátogatott kutatópontok (136 település) átfogják a romániai magyarság egész lakóterületét, a mintegy 3400 kérdés pedig kiterjedt a hagyományos falusi élet teljes fogalomkörére, a szókészlet legfontosabb elemeire. A következő három évtizedben az anyag szerkesztésével foglalkozott (a kiadás reménye nélkül), és sorban közölte elemző tanulmányait, jórészt szintén az atlasz anyagából (ezekből utólag két kötete is megjelent: Nyelvjárási tanulmányok. Székelyudvarhely, 1996.; Erdélyi magyar nyelvföldrajz. Nagyvárad, 2010.).  Az atlasz kiadása végül a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatásával, Juhász Dezső budapesti professzor és munkacsoportja közreműködésével vált lehetővé. A számítógépes technika órákra, napokra rövidítette le hónapok, évek munkáját. 1995-ben jelent meg az I. kötet, 2010-ben pedig az utolsó, a XI. (minden kötetben háromszáznál több nyelvtérkép!). Most már elmondható, és ezt elsősorban Murádin László nyugtázhatja nagy elégtétellel, hogy ez az atlasz egyedülálló a maga monumentalitásában, a kutatópontok számában, a nyelvi anyag egyöntetűségében és hitelességében. Méltó párja a 14 kötetes Erdélyi magyar szótörténeti tárnak. Nyelvjárástani munkásságáért a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1974-ben Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki, a Román Akadémia 1996-ban a P. Haşdeu-díjjal jutalmazta.

Péntek János

Kömöróczy György írását Murádin Lászlóról itt olvashatja

*****************************************************************

Bölöni Domokos

Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról

dr. Barabás László néprajzkutató

November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője (Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015) beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda. Az alábbiakban Bölöni Domokos baráti köszöntője olvasható.

A kötet fedőlapja

Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.

Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenádotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!

Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján.

**********************************************************************

Puskás György

Miért csak most

Miért csak most vagy szép ősz
Miért csak most amikor
Tágranyílt szemű fiúk
És rezgő mellű lányok állnak
Némán sírod körül
Amikor sirató énekek szállnak
Fakuló lombok között
Mikor napszítta ruhájukban
Összeráncolt homlokukkal
A messzi távolba néznek a fák
Miért csak halálod utolsó napján
Mikor a város házai felett
Már ott köröznek a varjúcsapatok
És csattogó fekete csőrrel
Nagypelyhű havak
Ígéretét hozzák
Miért csak most vagy szép

**************************************************************************

Székely Ferenc

Fotó: Donáth Nagy György

Halottak napja

Mennek,
jaj, de keservesen  mennek,
az öregek a hegynek
ezen a napon,
kutyasikáltakaptatón,
szájuk szélén imával;
találkoznak a halállal.

Kopjafán angyalok,
kezükben fehér bot.

Hátra  sem néznek,
csak mennek, mennek –
csupasz fákon keresztek,
gyertyák fénye
jegenyén,
bánatmadár
ősz egén.

Úgy mennek szegény öregek,
csak lépnek-lépnek,
hangjuk  elvész,
nem is beszélnek,
tán dúdolnak valamit:
de senki sem érti, mit.

Lila madár, lila madár,
Életem már lassan lejár.
Isten örök, Jézus velem,
Feléd nyújtom – fogd a kezem!

S míg a síron csonkig
ég a gyertyaszál,
lassan odakuporog
melléjük,
fölnéz,
mint nyüszítő  eb,
s botjukra támaszkodik
a halál.

****************************************************************

Hetven éve született Zágoni Attila

A bigonya

Tücsi, a hároméves kisfiú nem is sejtette, mekkora lavinát indít el azzal az ártatlan szóval, hogy bigonya. Eleinte szüleinek sem tűnt fel semmi rendkívüli, mindössze annyit vettek észre, hogy egyre gyakrabban emlegeti a varázslatos szót. Egy idő után úgy hozzátartozott életéhez, mint a délutáni hájcsikálás meg a tejbegríz.

– Én most megfogom ezt a bigonyát, és betecem a zsebembe – mondotta Tücsi, és ökölbe szorított kezét nadrágzsebébe süllyesztette.

A szülők boldogan néztek össze: megvan a bigonya. A Tücsi zsebében végre fény derül kilétére, milétére. Egymást megelőzve rohantak gyermekükhöz, valósággal rávetették magukat bigonyás zsebére.

Nem volt benne semmi… Tücsi rejtélyesen mosolygott:

– Elment a bigonya, elrepült…

– Elrepült? – töprengtek szülei. – Akkor biztosan szúnyog vagy muslinca lesz – könnyebbültek meg. – Az tényleg pici, meg repül is.

Örömük nem tartott sokáig. Tücsi naponta többször is emlegette bigonyáját, de a szövegkörnyezetből nem lehetett kihámozni, mire gondol.

– Most kettévágom a bigonyát és megeszem – jelentette ki egyszer határozottan.

– Jaj, ne tedd azt, Tücsi! Még maláriát kapsz – szólt rá az édesanyja.

– Hogyan kapna maláriát? Hiszen kiderült már, hogy a bigonya nem szúnyog. Különben is, nem a jó étvággyal elfogyasztott szúnyogok terjesztik a maláriát, hanem azok, amelyek nem kerültek terítékre – bölcselkedett az apa.

De ettől nem lettek nyugodtabbak. A bigonya személyazonossága továbbra is hétpecsétes titok maradt. Döbbenten tapasztalták, hogy okosnak tartott kisfiúk bigonya nélkül nem hajlandó enni, aludni; még sétálni is magával viszi. Úgy is mondhatnók, bigonya nélkül még bigonyálni sem akart.

Döntöttek. Elviszik Tücsit a pszichológushoz.

A lélekbúvár megkeseredett, morcos agglegény volt, a környékbeli gyermekeket pálcával régulázta meg, ha sikerült elkapnia őket apróbb csínytevések közben.

Miután Tücsi szülei előadták aggályaikat, a tudósnak álcázott füstös múmia vaskos lexikonokat szedett le a polcról, és mindeniket a b betűnél ütötte fel. Nyilván a bigonya szót kereste bennük, de úgy, hogy Tücsi szülei ne fogjanak gyanút.

– Aggodalmuk nem egészen alaptalan – bökte ki a hasztalan keresgélés után. – A mélylélektan számtalan olyan esetet ismer, amikor a kondicionált koncentrációban megnyilvánuló szukcesszív kontrasztok nem éppen felületi tényezőkre vezethetők vissza…

– Szóval a bigonya nem más, mint tényező – könnyebbült meg a mama.

– Csak mibenlétileg, de funkcionalitása és emocionalitása szerint hangulatiságnak is tekinthető.

– Tehát? – türelmetlenkedett a papa.

– Elokvens példákat hozhatnék fel a kriminálpszichológia területéről. Mert a fiatalkorúak bűnözése…

– Csak nem gondolja, hogy betörő lesz a fiunk? – méltatlankodtak a szülők.

– Nem tényleges betörő, csak potenciális.

– Attól a fránya bigonyától tért volna le a jó útról? – sopánkodott a mama.

– Ne bántsuk a gyermek bigonyáját! – enyhült meg a tudós. – Lehet, hogy mindössze két szó felcseréléséről van szó. Amint az köztudott, a kéregalatti rendszerben foglal helyet a burgonya, a kéregfölöttiben a bigonya. Mi most szépen megkíséreljük kicserélni a kettőt.

– Fájdalommentesen? – aggódott a mama.

– Természetesen, ma már csakis úgy dolgozunk – mondotta a lélektudor, és fülön ragadta Tücsit. – Kisfiam, mondd szépen a bácsinak, hogy burgonya!

– Bigonya! – vágta ki Tücsi.

– Mondd, édesem, hogy burgonya, mert úgy elnáspángollak, hogy megemlegeted!

– Bigonya! – kiáltotta a gyermek dacosan, és dobbantott hozzá.

– Azt ajánlom, vigyék el a gyermeket a logopédushoz – adta meg magát az idős tudós. – Az majd megtanítja móresre. A helyes hangképzésre. Most már nyilvánvaló, hogy a burgonyára gondol, de tökéletlenül képezi a hangokat, és bigonya lesz belőle.

– No de a burgonya nem repül. A Tücsi “bogara” viszont szárnyal – jegyezte meg a papa.

– Igen, de a burgonya-bigonyát valóban ketté lehet vágni és meg lehet enni – vetette ellen az asszony.

A füstben pácolt tudósnak nem volt több türelme hozzájuk, a három szólamban bigonyázó családot kituszkolta az ajtón.

*

A logopédus pöszén beszélt, és feltűnően raccsolt. Egészen lent, valamelyik félreeső hörgőben képezhette a hangokat, torkában csak bádogos zörej tevődött rá. Nem tétovázott, nyomban kezelésbe vette Tücsit.

– Mondd, fiam, hogy buhrgonya!

– Bigonya!

– Jó, akkor mondd azt, hogy khrumpli!

– Bi-go-nya! – tagolta Tücsi a szót a gyengébbek kedvéért.

– Hreménytelen eset – fordult a szülőkhöz a helyes hangképzés doktora, őszinte sajnálkozással. – Az lesz a legjobb, ha visszajönnek egy év múlva, hátha elnövi akkohrra a bigonyáját.

– Ha elnövi, minek jöjjünk vissza? – lepődtek meg a szülők.

– Mehrt van baj még a khréta köhrül. A szép, tiszta beszédig hosszú az út és hrögös.

*

Tücsi szülei már csak az idő orvoslásában reménykedtek. Gyakran vitték a gyermeket társaságba, hadd felejtse a bigonyáját. De nem ment ki a fejéből. Sőt, varázslatos bigonyájával mindenkit levett a lábáról. Nem volt olyan szomszéd, ismerős, akinek szókincsébe ne lopózott volna be az alattomos szó.

Béla, a család barátja hegedült. De csak addig, amíg meg nem ismerkedett Tücsivel. Utána már bigonyált a filharmóniánál. És nemcsak ő, az egész zenekar. Zsóka, a Béla felesége, régebb zongorázott. Egy idő után bigonyálni kezdett ugyanazokon a billentyűkön, és zongorahangoló helyett bigonyahangolót keresett.

*

A bigonya járványként terjedt a városban, és beszivárgott mindenik nyelvi rétegbe. Állítólag még a nehézgépgyárban is bigonyáltak, legalábbis ebédszünetben. A diákok már-már rajongtak az új szóért, akinek nem volt bár egyetlen bigonyája, nem is számított igazi diáknak. És ilyen közmondásokat lehetett hallani: “Mutasd meg a bigonyádat, megmondom, ki vagy!” “Madarat tolláról, embert bigonyájáról”, “Addig nyújtózkodj, amíg a bigonyád ér…”

Az újságban apróhirdetés jelent meg: “Alig használt, jó karban lévő bigonyámat eladnám igényesnek…” A vevő kigyalogolt a város szélére, és hosszú keresgélés után rátalált a bigonyás hirdetés feladójára. Közönséges magnót ajánlott az neki.

– De uram, ez tucatmagnó – méltatlankodott a kuncsaft.

– Ez? Nézze meg, uram, alaposan. Ez bigonyás magnó. A legújabb…

– A tranzisztorok is bigonyálva vannak? – érdeklődött a vevő némi töprengés után.

– Azok pláne, japán bigonyával – válaszolta a magnós szemrebbenés nélkül, és nemsokára megkötötték a vásárt.

Jelent meg más jellegű hirdetés is a lapokban: “Jól szituált, művészetrajongó, magányos férfi bigonyás hölgy ismeretségét keresi házasság céljából. Válaszleveleket a szerkesztőségbe »Egy bigonya nem bigonya« jeligére.”

Az egész város a bigonyáról beszélt. Szemináriumon a diákok, igaz, a gólyák, a professzornak szögezték a kérdést:

– Tessék mondani, tulajdonképpen mi is az a bigonya?

Az őszülő professzor hümmögött, szakállát simogatva töprengett, majd zavarba jött, mint egy kisdiák.

– De facto… a tudomány mai állása szerint a bigonya pontos meghatározhatósága kérdéses. Aligha kérdőjelezhető meg viszont az, hogy minden bigonya újabb csapás a kapitalizmusra.

Csapás? Akkor a bigonya fegyver. De hátha csak jelszó? Vagy viselkedésmód? Ha léteznek csövesek, miért ne lehetnének bigonyások?

– Micikém, én is láttam a minap vagy hat bigonyást – szólt át bizalmasan az egyik ablakban könyöklő vénasszony a szomszédjának.

– Tényleg? – jött tűzbe a másik. – És hogyan néztek ki? Hosszú a hajuk?

– Dehogy. Pontosan olyanok, mint a többi fiatal.

– Akkor honnan tudja, hogy tényleg bigonyások?

– Látszott, hogy egy húron pendülnek.

– Pendültek? Szóval gitároztak?

– Nem, csak hahotáztak. Az egyik mondott valamit, a többi felnyerített.

– De hátha csak viccet mondott?

– Az lehet, de csakis bigonyás vicc lehetett.

– Vagyis rejtjeles?

– Rejtjeles? A fene tudja. Mindenesetre én nem akarok erről a témáról többet beszélni. Még bajba keveredem.

Rendőrök közeledtek, kutyákkal indultak a szokásos esti őrjáratra.

– Na látja? Már nyomoznak utánuk. Feküdjön le gyorsan!

A két, utcára nyíló ablak szinte egyszerre csapódott be.

*

A vélemények erősen megoszlottak. Volt, aki azt gondolta, hogy a bigonya elvont fogalom. Más úgy vélte, árucikk. Vagy hiánycikk, mert az a kettő ötvözete. Ennek az okfejtésnek is volt némi alapja. Az egyik járókelő megszédült, nekitámaszkodott egy nagy áruház kirakatának. Percek múltán sor kígyózott mögötte. Nemsokára teherkocsi fékezett az üzlet előtt, ládákban árut hordtak be.

– Citrom? – érdeklődött valaki a sor végéről.

– Dehogy! Bigonya.

– Importból való? – kérdezte egy jól öltözött úr.

– Persze, írja is a ládán, hogy “net weight”.

– Akkor az nem igazi bigonya, csak bigonyapótló – legyintett a jólöltözött, és kiállt a sorból.

*

Az ehhez hasonló epizódok még ködösebbé tették a szó jelentését. Az ifjúsági klubok éber vezetői, nem kívánt külső hatásra gyanakodva, nevelő célzatú előadásokat szerveztek. Tudósok,

neves szakemberek, élsportolók léptek a pulpitusra, hogy kifejtsék nézeteiket. Az előadások jó részének már a címe is óvatosságra intett. Az egyik neves orvos “A bigonya és a gyomorfekély” címmel értekezett, az agrármérnök azt ecsetelte, hogy a bigonya kerékkötője a tejtermelésnek. A néprajzos hangsúlyozta, hogy “csak tiszta forrásból szabad inni bigonyát!”, az élsportoló pedig kijelentette, hogy “Bigonyát ettem, bajnok lettem”.

A fejtegetések tartalmilag olykor ellentmondtak egymásnak, de végül is nem az volt a lényeg, hanem hogy az ifjúság a bigonya csepülését és magasztalását hallgatva hasznosan töltse idejét. Hogy ne legyen alkalma a tényleges bigonyázásra.

Az egész város a bigonyával kelt, feküdt, azért lelkesedett, vagy attól rettegett. A bigonyát, amit kieresztettek a palackból, nem lehetett visszaparancsolni. Tücsi viszont időközben teljesen megfeledkezett a szóról. Azazhogy majdnem… Mert egy szép őszi napon faluról felutazott hozzájuk a nótás kedvű nagyapa.

Egyik szomorkás, levélhullásos délután a térdére ültette kis unokáját, és szép bariton hangon énekelni kezdte:

– Bizony, bizony, egy szép napon kopog az ősz az ablakon…

Tücsi cérnahangon próbálta utánozni:

– Bigony, bigony, egy szép napon…

– Megvan a bigonya, megvan! – ujjongtak a szülők.

Ezt követően nyomban kitárult a szemben lakó szomszéd ablaka.

– Én végig sejtettem, hogy ezek feketéznek a bigonyával – mondotta nagyképűen a berett-sapkás. – Hallottad? Azt kiáltották: megvan…

– Láttad? Az öregember hordja be faluról a csíkos átalvetőben – suttogta sejtelmesen a felesége.

A sárga irigység beszélt belőlük.

Vagy ahogy Tücsi mondotta volna: a sárga bigonya.

***

Zágoni Attila (írói álneve: Kovásznai Zoltán; Kovászna, 1945. október 28. – Kolozsvár, 1989. április 19.) író, újságíró. Szülővárosában érettségizett 1964-ben, a BBTE bölcsészkarán magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet 1968-ban szerzett. Egy évig tanított Papolcon, 1969–70 között az Előre szerkesztője, 1970 őszétől haláláig a Falvak Dolgozó Népe riportere. A lapban 1970–80 között számos, a népi mesterségekről és mesterekről (a korondi Páll Antal, István Lajos és Józsa János fazekasok, a pürkereci Piroska János kovácsmester, a szilágybagosi Lukács Mihály kádár, a fazakasvarsándi Kalmár Lajos hegedűkészítő) vagy a népi értékeket mentő értelmiségiekről (Nemes Zoltánné, Ráduly János) írott riportja néprajzi szempontból is forrásértékű. A lapban megjelent érdekesebb riportokból (részben saját írásaiból) Cseke Péterrel közösen szerkesztette a Kötések, sodrásban c. kötetet (Bukarest, 1980).

Forrás-kötete (Jégbe hűtött szerencse, Bukarest, 1978) humoreszkeket, szatírákat, irodalmi paródiákat tartalmaz. Kabaréjelenetei, villámtréfái, egyfelvonásosai az irodalmi színpa­dok, népszínházi együttesek kedvelt műsorszámai voltak. „Ám ő – amint Cseke Péter írja – a bemutatókra is úgy utazott el, hogy táskájából sosem hiányoztak a parodizálásra kiszemelt írók művei.” A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház nagy sikerű 1985-ös kabaréját teljes egészében ő írta. Sóderhivatal (Bukarest, 1981), majd Sánta Pegazus (Bukarest, 1984) c. köteteivel sajnálatosan korán lezárult életpályája.

Források:

Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés V. (S–Zs). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest–Kolozsvár: Kriterion; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 2010.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Veress Gerzson: 5 perc = 5 kérdés Zágoni Attilához. Brassói Lapok, 1978. október 2.

Robotos Imre: Zágoni Attila: Jégbe hűtött szerencse. Igaz Szó, 1979/4.

Molnos Lajos: Ehetők ezek a fatányérosok? Utunk, 1979/8.

Nagy Pál: Humorunknál vagyunk? Igaz Szó, 1985/11.

Bogdán László: A lesántult Pegazus esete. Utunk, 1985/49.

Csiki László: Játsszunk nyílt kórlapokkal. Utunk, 1989/48;

Csiki László: Zágoni Attila emléktáblájához. Székelyföld, 2005/12.

Cseke Péter: Védőháló nélkül. Utunk, 1989/21;

Cseke Péter: Veszteségeink számbavétele közben. Korunk, 1990/5;

Cseke Péter: Kései búcsú Zágoni Attilától. Falvak Népe, 1990. április 14.

In memoriam Zágoni Attila (1945–1989). Bábel (A Népújság melléklete) 1991/1.

Bölöni Domokos: A Zágoni-féle bigonya. Élet és Irodalom, 1994. július 29.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Z%C3%A1goni_Attila_(%C3%ADr%C3%B3)

Cseke Péter

Zágoni kötéltánca

   (1945-1989)

A Körösi Csorna Sándor Közművelődési Egyesület, az Ig-nácz Rózsa Irodalmi Klub és a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld szerkesztősége Kovászna városába szólított 2005. október 29-re, a Zágoni Attila-emléknap rendezvényeire. Többször is tartottam már előadást ebben a lélekemelő közösségben, de tapasztalataim szerint ennyien még sosem gyűltünk össze a Városi Művelődési Ház két egybenyíló termében. Ha ezt Attila megérhette volna! Hogy hatvanadik születésnapján telt házzal ünnepeljük… – ez a felismerés nyulait belém elsőként, amikor a terembe beléptem. Minthogy negyvennégy éves korában távozott közülünk 1989 áprilisában, nyilvánvalóan nélküle zajlott ez az ünnepség: emléktábla-avatással (a Körösi Csorna Sándor Középiskolában), temetői koszorúzással, salto humortalék megszólaltatásával. Az emlékidéző kötetlen beszélgetések végén egyszer csak azt kérdezi tőlem Gazda József: mi a magyarázata annak, hogy a Falvak Népe 1990. április 14-i számában Kései búcsú címen írtam Zágoni Attiláról?

„Veszteségtudatunkat csak fokozta – olvasom a szóban forgó cikkben -, hogy lapunkban el sem búcsúzhattunk tőle. Még csak a neve sem jelenhetett meg a holta után napvilágot látott cikkei alatt – gyászkeretben. Mert a diktatúra korifeusai mindent megtiltottak, ami paranoiás gazdájukat az elmúlásra emlékeztette. Nekünk viszont emlékeznünk és emlékeztetnünk kell minden értékünkre. Zágoni Attila kollégánk pedig – aki alkotóereje teljében távozott közülünk 1989. április 19-én – egyike volt közírásunk és szépírásunk értékteremtőinek. Egykori osztálytársai, egyetemi évfolyamtársai, Csíkszeredában élő szerkesztőségi kollégái, tanárai és tisztelői szülővárosában vettek végső búcsút tőle. Magam most azt a beszédet szeretném közreadni, amit a kovásznai sírnál mondtam volna el, ha nem kifogásolják megjelenésemet a sajtóirányítás akkori hatalmasai.”

Zágoni Attila

– Ki ez a Zágoni? – kérdezte Domokos Géza 1968 őszén a Falvak Népe bukaresti szerkesztőségében. Központi napilapunk akkori főszerkesztő-helyettese a földijét sejtette a frissen kinevezett magyar szakos tanár Papokról küldött tanügyi témájú írásainak szerzőjében. Minthogy a Falvak akkoriban az Előre „csatolmányaként” jelent meg, Zágoni Attila voltaképpen Domokos Géza „kérdő tekintetének” köszönhette hogy 1970 őszétől már ő volt a Simonka László irányítása alatt újjászerveződő nagy múltú falusi hetilap tanügyi rovatának mindenese.

– Zágoni… Mielőtt személyesen megismertem, egészséges erdélyi gyanúval élve úgy véltem, ez írói álnév. Túl jól hangzott. – Nemzedéktársunk, Csiki László indította ekképpen emlékezéseinek fonalát az író születésének hatvanadik évfordulóján.

Mikes Kelemen szülőfaluja, lám, ma is olyan metafora a mi életünkben, amely nemzedékeket és nemzedéktársakat lényegit sorsközösségbe, és avat be – halálon innen és életen túl – századok üzenetének titkaiba. „Később – folytatja Csiki – rájöttünk, hogy felmenőink- szülőhelyének neve lehet mindkettőnké. Egy olyan helyé, ahol már nem mi születtünk. Földrajzi név. Egy táj, egy falu vagy város neve. Azt cipeljük, hurcoljuk magunkkal. Áldás-e, vágy átok – ki tudja?”1

Hogy Attila mit cipelt/hurcolt magával, azt magam is jóval a halála után tudtam meg. Pedig a kolozsvári egyetemen (1963 és 1968 között) évfolyamtársak voltunk, aztán haláláig kollégák a falusiak hetilapjánál. Egy Homoród menti látogatás során derült ki a nyolcvanas évek elején, amikor édesanyjával szülőföldemen élő hozzátartozóit kereste fel, hogy szeg-ről-végről rokonok is vagyunk.

Humoreszkeket, szatírákat és paródiákat tartalmazó Forrás-kötetének2 megjelenését követően sok-sok közös ismerősünk, barátunk szögezte nekem a kérdést az ország jó néhány tájáról: miként is lett szatíraíró a légynek sem ártó Zágoni Attila? Ha történetesen nem vált volna azzá – vágtam rá kapásból az együtt átélt változatos tapasztalatokra gondolva -,

magam csodálkoznék a legjobban: az ő alkatával, karikírozó tehetségével, iróniába hajló, szatirikus regénybe kívánkozó élményvilágával miért ostromol más műfajokat?

A hetvenes évek elején közös (fiók)szerkesztőségi szobában dolgoztunk Bajor Andorral, a kolozsvári Főtér egyik nevezetes épületének (Wolphard-Kakas-ház) második emeletén. Minthogy kiszállásainkról hazatérve rendszerint tele voltunk „humorista tollára kívánkozó” témákkal, egyszer azzal az elképesztő ötlettel rohantuk le Bajort: nehogy kárba vesszenek, próbálja meg legalább ő hasznosítani az általunk átélt, tapasztalt fura történeteket, furcsa helyzeteket. Nem emlékszem arra, hogy közülük egyet is megírt volna. Noha később Zágoni azt állította, hogy ráismert az egyikre. De arra is úgy, hogy – nem lehetett ráismerni. Sokkal inkább Bajorra, ami, gondolom, ugyancsak természetes. Számomra így igaz a történet: hiába próbálta Zágoni Attila mással elmondatni mindazt, aminek a megfogalmazására, kifejezésére eredeti látásmódja birtokában csakis ő volt hivatott: neki magának kellett megszólalnia.

Mert már első kötetének nyitódarabjában így üti le az alaphangot: „Hajmeresztő egyensúlygyakorlatok a kupola alatt! A kötéltáncos halálmegvető nyugalommal végigmegy a hálón, miközben feje fölött életveszélyes magasságban cidri-zik a kötél.”3 Az öncélú magamutogatásra, az öntömjénező zsonglőrködésre öltött nyelvet benne. Már akkor érezte azonban: hogyha maradandót akar alkotni, neki „szavakból sodort kötélen” kell egyensúlyoznia. Egy olyan korban, amelyben „nevetni is veszélyes volt, nem hogy nevettetni; már-már bűnnek számított a jó kedély. Mivelhogy a kacagás nem ellenőrizhető. A kritikus szemet pedig vagy kitolták, vagy lesütni kényszerítették: mondjuk, a bürokratikus visz-szaélések szintjére. Lehetett ékelődni azon, hogy a néptanácsnál lassú az ügyintézés, de a nagyobb ügyek – a sorsunk – intézőire a szatíra árnyéka sem vetülhetett. “4

Miközben falusi irodalmi színpadok, népszínházi együttesek, vidám színpadi alkotásokban mindig szűkölködő hivatásosok egyre gyakrabban tűzték műsorra villámtréfáit, kábaréjeleneteit, egyfelvonásosait, ő a bemutatókra is úgy utazott el, hogy táskájából sosem hiányoztak a parodizálásra – sajátos irodalmi arcképcsarnokának a gyarapítására – kiszemelt írók művei. Heteken át jegyzetelte a szerző egyéniségére utaló jegyeket, hogy aztán füzetnyi följegyzéséből megszülessék a pár gépelt oldalnyi tömény szövegpárlat. Sosem csak egy-egy művet vett célba, mindenekelőtt magához az író egyéniségéhez igyekezett közel férkőzni. Többnyire sikerrel. Nem kifigurázni akart, netán elidegeníteni; ellenkezőleg: megszerettetni az olvasókkal irodalmunk félreérthetetlen hangú alkotóit. Ha igaz az, hogy a Zágoni-féle irodalmi torztükör egyben „álarcos bírálat” – merthogy nem a felszínt kapirgál-ta, az esetek többségében eljutott az alkotó világképének bírálatáig -, akkor a Jégbe hűtött szerencse, A sóderhivatal 5, a Sánta Pegazus6 parodistája alighanem a romániai magyar irodalom egyik legkövetkezetesebb kritikusa volt.

Csiki László nemrég arra biztatott, hogy fel kellene kutatni Zágoni hagyatékát: „nincs-e benne a politikai rendőrség elől rejtett szatíra valami penészes bőröndben, vagy a pályatársak elől is eltitkolt költemény?” Magyarországon élő bátyjának, Zágoni Jenőnek nincs tkdomása efféléről, de azt 2005. október 20-án kelt levelében “a leghatározottabban állítja, hogy: „Számtalan feljelentés ment ellene a Szekuritátéhoz, többször berendelték és megfenyegették. Mindezeket a tényeket még családjában sem közölte, nekem is csak ritkán számolt be róluk. Szatirikus írásai, paródiái a »pártelvtár-saknak« sem tetszettek, ezért is sok esetben voltak kellemetlenségei. […] Gondjait barátaival sem osztotta meg, így néhányan el is távolodtak tőle.”7

Rövid életének utolsó éveiben szorongva figyeltük, hogy életveszélyesen „cidrizik” alatta a kötél. Főként azt követően, hogy magánélete is válságba került. Utolsó beszélgetésünk alkalmával – 1989. április 17-én délelőtt – biztatóan derűs volt a tekintete: legalább a humorát meg kell mentenie! Nem sikerült. De szerencsére még ama végzetes „lelépés” előtt megírta a Kötéltáncot. Tompa Gábor nyomban beválogatta egy nyomdafestéket azóta sem látott antológiába. Merthogy nemcsak nyomdakész, hanem színpadképes alkotásnak ítélte.

A Jégbe hűtött szerencse, A sóderhivatal, a Sánta pegazus humoreszkjei, szatírái, paródiái – ha újabb kiadásban nem is láttak azóta napvilágot – olvashatók a hálón, láthatók a netvilágban. A Kötéltánc „salto humortaléi” pedig hozzásegíthetnének ahhoz, hogy szabaduljunk szorongásainktól, újabb kori frusztráltságainktól.

Zágoni Attila új kötete

Jegyzetek:

1 Csiki László: Zágoni Attila emléktáblájához. Székelyföld, 2005.12.163-164-

2 Zágoni Attila: Jégbe hűtött szerencse. Kríterion Könyvkiadó, Buk., 1978-

3 Uő.: Sztárparádé. I, m. 5.

4 Csiki László: I. m. I. h.

5 Uő.: A sóderhivatal. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1981

6 Uő.: Sánta Pegazus. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1985

7 Zágoni Jenő levele Cseke Péternek.

(Forrás: Cseke Péter – Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion, 2011)

*

Művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

Zágoni Attila: Jégbe hűtött szerencse. Humoreszkek, szatírák, paródiák

Zágoni Attila: Sánta pegazus. Humoreszkek, paródiák

Zágoni Attila: A sóderhivatal. Paródiák

Zágoni Attila sírja

************************************************************************************************

Dr. Bertha Zoltán

 

Dobos László királyhelmeci szobra előtt

         Tisztelt ünneplő, kedves szoboravató gyülekezet – kedves Család, kedves királyhelmeciek, közeli és távolabbi vendégek, mindannyian a Kárpát-hazából és szerte a nagyvilágból! A Magyar Írószövetség (s természetesen az egész magyar író- és művésztársadalom, benne a Magyar Művészeti Akadémia) köszöntését és tiszteletét tolmácsolom ezen a lélekemelő ünnepségen, köszönettel, hogy részese lehetek – és megindultan és elérzékenyülve, mint magam is volt pataki diák, a pataki öregdiákság sok évszázados és örökérvényű szellemiségétől áthatva. És büszkén, hogy kortársa lehettem és ismerhettem azt a szellemi fenomént, akire szülővárosa is csak a legnagyobb megbecsüléssel tekinthet, s akinek a példaadó alakját és emlékezetét szeretnénk most az arra méltó utókor számára ebben az időtálló formában, szoborként is átörökíteni. Amely szobor a kiváló, neves sárospataki képzőművész, Borsi Antal alkotása – akinek Mécs Lászlót ábrázoló műve is itt, Királyhelmec főterén látható.

         Mert tartása, méltósága, jellemessége: Dobos Lászlót már életében legendává avatta. A hosszú huszadik század második felének olyan kimagasló alakja volt, olyan igazi égtartó ember, akinek munkássága a magyar irodalom-, kultúr- és szellemtörténet legmeghatározóbb fejezetei közé emelkedett. Égtartó ember: Sütő András gyönyörű fogalma ez, azokra értve, akik a magyar szülőhaza fölé magyar kulturális égboltot szerettek volna kifeszíteni és felmagasítani, mindig és minden nehézségek közepette is. „Szárnyaló gondolatisággal, és hitvitázók szenvedélyével közösségi létünk új szakaszát hirdetted magad is a Szentírás szerint mondván: Ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Őrizzük meg ragaszkodásunkat az emberi szabadsághoz! Dobjuk el a rabság láncait, míg el nem száll felettünk a történelmi idő!” – ahogyan Sütő András, a nagy erdélyi író – aki magát régi társnak nevezte a „kisebbségi lövészárkokban” – hetvenedik születésnapján köszöntötte őt; mint az „egyetlen hazából nyolc szomszéd országhoz áttelekkönyvelt” kisebbségiek egyik karizmatikus vezéregyénisége a másikat. És hozzátéve: „Minden gondolati kihágást büntető hatalom idejét élted, éltük valamennyien, akik Németh László szellemében választottunk értelmiségi hivatást. Közös kisebbségi sorsunk azonban Felvidéken az erdélyinél zordabbra fordult a kitelepítések idején, az elhurcolások véres éjszakáin. / Menekülhettél volna! Dante poklává lett, amit hazádnak hazudott a cinikus demagógia. Maradtál mégis. Jellempróbáló helyzet volt, amely írói mondandóidat érlelte: ábrázolataid sötét színeit az idegeidbe égette. (…) Kisebbségi sorsunkban a szellemi közteherviselés valósággal categoricus imperativusa lett minden alkotónak. / Közülük való vagy, László! A prófétaságot rühellő Jónással kellett mondanod megtiport nemzeti közösségednek Babits halhatatlan hangján: ’Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahová te küldtél.’ (…) Sors és jellem követelménye szerint magad is lutheri hűséggel nézel az Idő szeme közé: Itt állok, másként nem tehetek.” (Eddig Sütő András veretes szavai.)

         Dobos László a magyar glóbuszon – mint hagyományosan a magyar géniuszok és klasszikusok – tehát valóban egyetemes eszmei jelentőségű magyar igazságokból és művészi alkotásokból épített őrvárat és kilátótornyot. Amilyen sziklaszilárd erkölcsiséggel, éppoly írástudói örökérvényűséggel. Emberi formátuma minden körülmények között megkérdőjelezhetetlen maradt; az emberi lét kiteljesedésének szolgálatát végezte, a „vox humana harcosa” volt, „a mindenütt és mindenkire kiterjesztett emberség szószólója”, „zsoltáros szívű” megtestesítője, a hűség diadalmának felmutatója, népének emberként, íróként is „őriző pásztora”, ahogyan egy másik legendás barátja, Czine Mihály is köszöntötte őt évtizedekkel ezelőtt. S ha Czine Mihály – Nagy Gáspár szép költői metaforája szerint – a „reménység jegenyéjeként” tekintett körül a földgolyó szétszaggatott, szétszóródott, s mégis életigenlő magyarságának körében, kedves barátja, hű írótársa a jóért és a szépért folyó kényszerű hadakozásban, a szintén szálfa-termetű Dobos László ugyancsak teremtő és megtartó példát adott népünk, nemzetünk számbavételének, egybetartásának, öngazdagításának erőfeszítéséből – és csodájából. Életművével Dobos László a felvidéki, a szlovákiai magyarság kivételes személyiségeként a határon túli, a szüntelen kálváriás létküzdelmét vívó kisebbségi magyarság önismeretének egész enciklopédiáját boltozta föl, regényei, elbeszélései, esszéi, tanulmányai, kritikái, publicisztikái, beszédei, tankönyvei, cikkei, interjúi: mind-mind a hiteles nemzettudatot kikerekítő szemléletmód és írásművészet örökbecsű mintái és monumentumai. Műalkotásainak összessége: a „jelent és jövőt formáló felelős gondolkodás tükre” (Görömbei Andrást idézve). Nemzetiségi közössége történetének, évszázados keserveinek sorstükre és foglalata; mint megannyi más felvidéki szociografikus prózaíró és a többi sokműfajú nemzedéki vagy kortársának a széles ívű életműve is Duba Gyulától Mács Józsefig, Gál Sándortól Koncsol Lászlóig, Zalabai Zsigmondig, Tóth Lászlóig, Duray Miklósig és tovább. Az annyi trianoni és önkényuralmi megpróbáltatásnak, megaláztatásnak és kiszolgáltatottságnak – közte a második világháború utáni „hontalanság éveit” jellemző szenvedéseknek, meneküléseknek, bujdosásoknak – kitett felvidéki magyarok történelmi élményeinek a lehető legmélyebb ábrázolását és értelmezését nyújtotta, a sajátos kisebbségi sorsproblémák legárnyaltabb megjelenítését dolgozva ki. Regényei – a revelációként ható Messze voltak a csillagok (1963), a Földönfutók (1967) meg az Egy szál ingben (1976) és a többiek (megszabva egy egész korszak mértékadó prózaműfaji tendenciáit) – a modern jelképesség katartikus látomásformáival érzékeltetik a kisemberi, a „bakatörténelem” mélyén is az elidegeníthetetlen humanitásigény és a személyes, kollektív, nemzeti megmaradásvágy magaslatait ostromló igazságszenvedély sorshistóriáját. Hűséges krónikásként, megrendítően árnyalatos elbeszélőművészeti színességgel, szuggesztíven áradó epikum és korszerűen sokrétű polifón regénytechnika, lélektaniság és mitizáló-tablószerű kitágítás, valóságirodalmi életképiség és felzaklató példázatosság, sugallatos etikum és esztétikum, hagyomány és újítás elválaszthatatlan értékminőségeit szintetizálva, s az egyetemes magyarság állandó és eleven sorsgondjait elemezve vált Dobos László útmutató klasszikussá, életigazító européer nagysággá. Irányító és követendő vezéregyéniséggé, feltétlen köztiszteletben álló tekintéllyé, korszakos jelenséggé. Megvalósította fő elvét: „minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia”. Könyveivel már a hetvenes években „megvetette a lábát azon a helyen, ahol Sütő Andrással, Szilágyi Istvánnal, Gion Nándorral és Duba Gyulával együtt látjuk. A nemzetiségi magyar irodalom legjobb epikusai mellett. Az egyetemes magyar irodalomnak is legkitűnőbbjei között” – amint monográfusa, Márkus Béla fogalmazza. Vagy ahogyan Pomogáts Béla hangsúlyozta: nélkülözhetetlenül hozzájárulva történelmi sebek, lelki sérülések kibeszéléséhez, orvoslásához, gyógyításához.

         Gondok könyve (1983) című kötetében így tesz vallomást szülőföldjéről, nevelkedéséről az író: „Sokféle írásból a Bodrogköz hősi szép tájnak tűnik: bőségesnek, áldásosnak, paradicsominak. Tudatunk mélyén valahol ez a Bodrogköz él. Szép ez a táj – de szépítik is”; mert „a táj az árvizek történelme is, a pusztításé, félelemé, a rettegéseké s az örök küzdelemé (…) Sárospatak: életem kiterjedése. (…) Meghosszabbodik bennem az ősök sora: Lorántffy Zsuzsanna, a Rákócziak, Comenius, a pataki iskola pártfogói, szellemének gerjesztői. Neveltjei: Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Kossuth, Szemere, Tompa, Móricz… Költők, politikusok, tudósok, hitvallók – gályarabsorsok, mártíromságok, erkölcsi felnövések és magatartások példái. Képmásuk a falakról néz, történetük, tetteik a könyvekben elérhető, megtapintható közelségben. 1945 telén a szénior úgy beszél nekünk Kossuth Lajosról, mintha a múlt héten fogott volna vele kezet. A pataki iskola szellemét előbb minden nemzedék magához veszi, s úgy adja tovább kézből kézbe, familiáris mosollyal.”

         Dobos László a Bodrogközből, a Hegyaljáról – Királyhelmecről, Sárospatakról –, ezekről a honfoglalói, ősi szakrális tradíciók, apostoli hitek-remények-jóakaratok, bátran protestáló és reformáló igazságok, kurucos-szabadságharcos és Rákóczi-emlékek felvértezte történelmi szent vidékekről érkezve jutott a magyar kultúrateremtés csúcsaira; s pozsonyi írói tevékenységét végig a nemzetiségi és az összmagyar nemzeti önszerveződés közéleti aktivitásával ötvözte. Alapított, szerkesztett, vezetett: folyóiratot, könyvkiadót, színházat, társadalmi-kulturális közösségeket, és tanított és elnökölt és politizált szakadatlanul (egy demokratikusabbnak remélt pillanatban a hatvanas évek végén még miniszterként, az 1990-es euforikus fordulat után egy ideig pedig parlamenti képviselőként is), s mindig oroszlánrészt vállalt a világmagyarság összefogásának számtalan orgánuma és fóruma körül összesűrűsödő folyamatokból, törekvésekből. Mindenre figyelt és ügyelt, a hazára a mélyben és a magasban, az aprófalvak népétől a csonkjaiban is egész Kárpát-medence és a nagyvilág magyarságáig, „ahol eleven gond a nemzet gondja, a kisebbségbe taszított magyarok reménye és jajkiáltása” (Sütő András). A cselekvő irodalom és az önrendelkező integer kultúrnemzeti felemelkedés volt az eszménye, miközben minden megszólalása az autentikus magyar önvizsgálat és identitásőrzés művészi-stiláris megalkotottságával nyűgözhette le olvasóját vagy hallgatóját. Mert olyan irányt követett ő, amelynek diákkori indíttatásáról így vallhatott keresztyén nemzeti büszkeséggel és elhivatottsággal: „Úgy tanultunk meg beszélni, imádkozni, énekelni, hogy meghalljon bennünket az ember is és az Isten is.”

         Tisztelt szoborállító gyülekezet! Ha a bodrogköziek sorsáról sajnos az elvándorlás szomorú jelensége is eszünkbe juthat – a száz évvel ezelőtti meg a jelenkori is –, akkor most mégis örülhetünk, hogy valaki igazán hazatért – s a táj, a város szívébe költözik. A jellegfelmutató s a megmaradás, az elsodorhatatlanság távlatait kínáló, világhorizontú magyar sorsirodalom egyik legragyogóbb ikonjának avatjuk ma az emlékőrző szobrát. Hogy ahonnan ő most ránk tekint – a magyar szellem halhatatlanjainak az égi panteonjából –, itt a földön, a szülőföldön is legyen fényes tüköre. Isten, áldd meg a magyart!

Királyhelmec, 2015. október 17.

***

 

Csáky Pál

Egy sors által megpróbált nemzedék – Dobos László szobrot kapott Királyhelmecen

Dobos László Emléknapot tartottak Királyhelmecen október 17-én. Az esemény támogatója volt többek közt Csáky Pál EP képviselő, aki – mivel személyesen nem lehetett jelen – levélben köszöntötte az ünneplőket, amelyet portálunk is közöl:

„Mellszobrot avattak Királyhelmecen Dobos Lászlónak október 17-én. Méltó és helyes tett, ékíti a várost és a közösséget is. Dobos László kétségkívül méltó személyiség arra, hogy szülőföldjén szobor emlékeztessen rá. S emléktáblákat érdemelnek majd korosztályából mások is. Önmagunkat tiszteljük meg azzal, ha felvállaljuk, esetleg intézmények nevében is megörökítjük azok emlékét, akiknek sokat köszönhetünk.

Az ötvenes években pályát kezdő generációnak ugyanis valóban sokat köszönhetünk. A történelem kegyetlen módom két értelmiségi generációt ledarált előttük. Trianon után egy erős, a Monarchiában nevelkedett korosztályt tettek lehetetlenné vagy űztek el szülőföldjéről, a második világháború utáni csehszlovák nemzeti tombolás idején pedig egy, a két világháború között felnövekedett és társadalomépítő szerepet vállalt újabb generáció került ugyanilyen sorsra.

S a beneši idők lecsengése után jöttek ők, a “fényes szelek” ifjúsága. Akiknek szép holnapot ígértek, akik nagyrészt bizonyára maguk is hittek abban, hogy azok a szép holnapok el is jönnek majd – s akik fiatalok lévén, kellő energiákkal és optimizmussal a tarsolyukban neki is feszültek ezeknek a holnapoknak. Támaszkodniuk alig volt kire, nem véletlen, hogy Fábry jóformán az egyedüliként vált a nesztorukká.

Építkezniük viszont a szó szoros értelmében a nulláról kellett, ami nehéz volt, de látványos: így a munkájukról kialakuló kép impozáns, s mindenekelőtt fontos. Fontos volt a napilap, s a többi újság, amely ekkor indult, fontos a beinduló irodalmi élet és annak fórumai, fontos a Csemadok és a közművelődés, fontos a színház és az oktatásügy, fontos a tanítóképzés megindulása és a több száz magyar alapiskola kapunyitása – és fontosak a nem mindig színvonalas, de fejlődő ívet mutató, és a szlovákiai magyar valóságban gyökerező írások, művek. Az őrült ötvenes években tényleg felfelé ívelt a magyar önszerveződés vektora.

S mindennek élén ott volt az az értelmiségi csoport, amely elfogadta Dobos Lászlót vezetőjének. A kézjegyük ott található a szlovákiai magyar oktatásügyi és kulturális struktúra szinte minden elemén, s nekünk, az utókornak el kell ismernünk, hogy a folyamat minden felemássága ellenére előre vitte a (cseh)szlovákiai magyar közösség ügyeit, az aktőrök minden személyiségbeli vagy műveltségbeli féloldalassága vagy hiányossága ellenére egészében valóban jól tették a dolgukat. Ezért köszönet illeti őket, ők még egy régi értelemben vett elkötelezett csapat voltak, amelynek az akkori csehszlovákiai magyar közösség megmaradása és felemelkedése korparancs volt. Azt nem állítom, hogy a tisztesség mindenkiben egyforma szinten buzogott, s azt sem, hogy mind egyformán tehetségesek lettek volna. A teljesebb képben annak a ténynek is benne kell lennie, hogy voltak közöttük is férgesebbek, akik engedtek a kor nyomásának.

De 1968-ig a szekér egészében véve tényleg felfelé ment, az akkori társadalmi dinamika és közösségi élni akarás mai szemmel nézve hihetetlen energiákkal teli volt, s az 1968-as szerepvállalás kétségkívül egy komoly csúcsot jelent ezen az úton. Arra persze akkor gondolni sem mertek, hogy a “szép holnap” valódi viszonyaihoz az is hozzátartozik majd, hogy ők lesznek a harmadik magyar értelmiségi generáció, amelyet fél évszázad alatt lefejez a (cseh)szlovák nacionalizmus.

És lőn. 1968-ban a tankok vasláncai az ő lelkükbe is beletiportak, a konszolidációs szocialista trutymó alatti, kiolthatatlan szlovák nacionalizmus célba vette őket is és kerékbe törte egyéni és közösségi álmaikat. S ekkor következett be az igazi megpróbáltatások korszaka, amikor a perverz hatalom sokszor egymással szemben is kijátszotta őket. A rosszabbak megtörtek, a jobbak megpróbáltak ellenállni és valahogy elevickélni az egyre kevesebb életteret hagyó viszonyok között, kúszni-mászni az ahogy lehet-filozófia bugyraiban, indái alatt. A jobbakban ott élt a halvány vágy is azután, hogy talán egyszer majd csak-csak enyhül a nyomás, Magyarország példája nyomán talán enyhül majd a csehszlovák barakk nyomasztó légköre is. A szürke husáki nihil azonban túl hosszú volt, s mire 1989-ben megtörténhetett a csoda, alóluk bizonyos fokig mintha kicsúszott volna a talaj.

Azok a viszonyok, amelyek között ők szocializálódtak az ötvenes-hatvanas években, már idejét múltakká váltak, az új-régi polgári kottákat nekik is úgy kellett újra megtanulniuk, mint nekünk, a fiatalabb generációk tagjainak. Sőt, ők nehezebb helyzetben voltak, mert a régi beidegződések sokszor nem engedték olyan tempóban előre haladni őket, mint azt szerették volna.

S a világ is megváltozott közben, megváltoztak a játékszabályok és mindannyiunkra ránk zúdult egy csomó, a modern kor által kitermelt új jelenség is. Fárasztó volt ez mindenkinek, nekik talán még inkább, de vitték a terhet a vállukon, próbáltak még megfogalmazni új fejődési tételeket – de az idő már nem nekik dolgozott. A biológia törvényei az ő esetükben is kérlelhetetlennek bizonyultak, ám az mára már történelemmé nemesült, hogy ennek a generációnak a tagjai igenis sok fontos dolgot letettek az asztalra, ami nélkül létünk elképzelhetetlen lenne mostani viszonyai között. S abban is biztos vagyok, hogy minden lehetséges és szükséges kritika, fenntartás és történeteik minden felemássága ellenére tisztelet és köszönet illeti meg őket – s ráadásul abban is, hogy minden, most még a pályán lévő, utánuk jött generációt sokkal több kritika fogja majd illetni elkötelezettség és teljesítmény vonatkozásában is.A szekerek ugyanis most mintha nem felfelé mennének.

Dobos László tehát mellszobrot kapott, s ezt a tényt üdvözöljük. Egy gazdag életpálya hitelesíti ezt az eseményt.”

Ez áll Csáky Pál levelében, amelyet Illés Irén pedagógus olvasott fel a Boráros Színház  “Hit és hűség” című előadása előtt a királyhelmeci közönségnek.

Forrás:

http://www.felvidek.ma/images/resized/images/stories/_esemenyek/2015/10/56886_305_210.jpg

2015. október 17.

Fotó: Sohajda Péter

http://www.felvidek.ma/felvidek/regio/56858-szoboravatas-kiralyhelmecen-hiven-orzik-dobos-laszlo-emleket

***

Szoboravatás

Királyhelmecen híven őrzik Dobos László emlékét

Dobos László Kossuth-díjas írónk, a Magyar Művészeti Akadémia tagja idén október 28-án lenne 85 éves. Meg nem élt születésnapja alkalmából méltó megemlékezésre, Dobos László Emléknap szervezésére került sor október 17-én a szülővárosában, Királyhelmecen.

A Lorántffy Zsuzsanna Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás délelőtt tíz órától egy emlékkonferenciát szervezett a Bodrogközi Magyar Közösség Házában, amelyet Pásztor István, mint házigazda nyitott meg, majd köszöntőt mondott Szesztay Ádám kassai főkonzul és Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke.

Dobos László közéleti és irodalmi tevékenységét szakavatott előadók értékelték és elevenítették fel személyes élményeiket: Duray Miklós címzetes egyetemi docens, közíró, Gróh Gáspár irodalomtörténész, Tamás Menyhért író, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, Vári Fábián László kárpátaljai költő  és Lauer Edith, az Amerikai Magyar Koalíció tiszteletbeli elnöke Clevelandból.

Az ünnepségen jelen volt Dobos László özvegye, Éva asszony, leánya Dobos Éva Norvégiából, ifjabb Dobos László családjával, a pályatársak közül Mács József és Koncsol László író, a felvidéki, a bodrogközi közélet több személyisége és számos magyarországi vendég. Megtisztelte az ünnepnapot jelenlétével mások mellett Pozsgay Imre, a magyarországi rendszerváltás emblematikus személyisége, Juhász Judit, az emléknap fő támogatójának, a Nemzeti Alapítványnak az elnöke, aki egyben a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője, Erdélyi Géza, a református egyház nyugalmazott püspöke. Kolár Péternek, a Csemadok városi elnökének vezetésével nagyobb létszámú kassai küldöttség is Királyhelmecre érkezett. Aich Péter portálunk rendszeres publicistája.

Pásztor István bejelentette, kezdeményezte, hogy a királyhelmeci magyar iskola vegye fel Dobos László nevét, és így adják tovább a felnövekvő generációknak a város nagy szülöttének irodalmi és közéleti hagyatékát.

Ezután több szervezet és magánszemély összefogásának köszönhetően 15 órakor felavatták Dobos László szobrát, Borsi Antal sárospataki szobrászművész alkotását.

A Fő utcán, a görög-katolikus templommal szemben egy kis parkot alakítottak ki, itt kapott helyet Dobos László mellszobra, Mécs László papköltő és gróf Majláth József szobrának szomszédságában, a park fenyőfákkal övezett részében. A szoboravató ünnepség sűrű esőben kezdődött. Csurgó Dezső, a Mécs László Társulás elnöke visszaemlékezett Dobos Lászlóval kapcsolatos személyes emlékeire, a gyermekkorukra. Elmondta, a szobor Dobos László szülőházától száz méterre kapott helyet, az újonnan kialakított parkot szeretnék Dobos Lászlóról elnevezni, és jövőre emléktáblával jelölik meg a szülőházat.

Ezután az ünnepség egy része a templomban zajlott, ott hangzott el a kultúrműsor és a két szónoklat: Koncsol László felvidéki író és Bertha Zoltán, József Attila-díjas irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia képviseletében méltatta Királyhelmec nagy szülöttét.

A szobrot Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzulja, Lauer Edith, az Amerikai Magyar Koalíció tiszteletbeli elnöke és Mács József Madách-díjas író leplezték le.

Ezután az önkormányzat épületében Pataky Károly polgármester adott ünnepi fogadást.

Este hét órakor a Boráros Imre Színház előadásában a Hit és Hűség színpadi játékot tekinthette meg a közönség. Itt olvasták fel az előadás előtt Csáky Pál EP képviselő levelét, amelyben köszöntötte az ünnepséget.

***

Idézetek Dobos Lászlótól:

Karácsony és Újév az esztendő időszigetei. Napok, órák az év partjai között szinte csak percek. S ezalatt mennyi jókívánság, a “kellemes karácsonyt és boldog új évet” kívánó szavak tengere. Advent, a jobbat várása s a remény. Ezen a hídon egyszer egy évben minden keresztény átmegy, s míg gyalogolunk, emberarcunk talán megszépül.

***

Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok – ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére -, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagamat.

***

Anyanyelv. Nem véletlen, hogy a világ népeinek nagy részénél a nyelv fogalmát és jelentését az anyához kötik. A születés csodájához, az emberi test melegéhez, a szeretet mélységeihez, a hűséghez, a féltéshez, a befogadáshoz, a teremtéshez. Az anyanyelv öröklött vagyonunk, sejtjeinkbe szövődő tulajdonunk, az anyanyelv egyenlő vállalt önmagunkkal.

***

Az elesett ember előtt két út áll: hogy elbújik és rejti esettségét az emberek elől, vagy pedig, ha reszketve is, segítő kéz után kutat.

***

Nem szeretjük magunkon a foltot, ha van is, eltüntetjük vagy takargatjuk, pedig de eltorzul az ember, ha folyton csak szépnek mutatja magát.

***

Nem biztos, hogy annak van a legnagyobb fájdalma, aki a leghangosabban jajgat.

Bővebben Dobos Lászlóról:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Dobos_L%C3%A1szl%C3%B3_(%C3%ADr%C3%B3)

http://pim.hu/object.43F6766F-CF80-4C38-9485-513BC506A365.ivy

http://dia.pool.pim.hu/xhtml/_szakirodalom/dobos_gorombei_dobos_laszlo-1997.xhtml

http://www.mma.hu/documents/10180/6391063/Dobos+L%C3%A1szl%C3%B3.pdf/acb21a65-e519-4b3a-a1c9-d573224a53d1

**************************************************************

Baricz Lajos

Lábtörlő

Mennyi bakancsot törültek már hozzá,
tapodta nőcsizma és gyerekcipő;
ott van az ajtóban, senki rá se néz,
sem bemenetelkor, sem mikor kijő.

Értéke nincsen, mégis nagyon fontos,
mert beletörülik a port s a sarat,
s tisztán léphetnek általa a házba –
télen ráverik a lucskos havat.

Odatették, szolgál – nemes feladat
szolgálatra lenni a talpak alatt,
s híven őrködni a tisztaság felett.

Amikor tele van, kirázzák néha;
más szennyétől mocskos, leterhelt. Néma.
Lábtörlőnek szánt az Isten engemet.

***

Könyvbemutató, tárlat és megemlékezés a marosszentgyörgyi plébánián

A földön élni eszmékkel érdemes

Baricz Lajos dedikálta is harmincegyedik kötetét (A szerző felvétele)

A nemzeti gyásznapon a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia közösségi termében mutatták be Baricz Lajos plébános, szentszéki tanácsos most megjelent verseskötetét, az Álom és valóság című szonetteket tartalmazót, egyszersmind emlékeztek az aradi vértanúkra.

A papköltőnek ez a 31. kötete, s azok közül ez a huszonkettedik, amely verseket tartalmaz. Ezúttal új műfajjal, a szonettekkel jelentkezett, ami újdonságként hat az eddig tőle megszokott, játékos, könnyed költeményekkel szemben. Amint a kötetet méltató Nagy Miklós Kund elmondta, az összes eddig megjelent közül ez a legkomolyabb hangvételű, s már abból is érezni a hangváltást, hogy a 101 szonett kérdéseket vet fel, olyanokat, amelyek a költőt foglalkoztatják, s amelyekre alkalmasint ő maga keresi a választ, de olyan is van, hogy a válaszkeresést ráhagyja az olvasóra. A verseket a Miatyánk soraiból bontakoztatja ki, s fokozatosan építi fel a szonettlánc külön-külön is értékes-értelmes darabjait, de lényegében csak úgy van átütő ereje a kötetnek, ha a szonettkoszorút egységes egésznek, megbontható de „kár-megbontani egységében” fogjuk fel. Az egyes versek elénk hozzák a költő álmait, de a mindennapjait is, a közössége sorsáért, jövőjéért aggódó ember gyötrődéseit, a népe, nemzete, anyanyelve sorskérdéseit boncolgató, az azokért vívódó ember töprengésit, amelyekből mindig megtalálja az üdvözítő kiutat, a megoldást, amely egyedüli megnyugtató fogódzójában, az istenhitben gyökerezik.

A belső töprengések, vívódások egyik jellegzetes példája a kötet címadó verse, az Álom és valóság. Talán ebben csúcsosodik ki az, amit a költő tenni akar – kérdéseket feltenni, kérdéseket megválaszolni. Így zárul a vers: „A földön élni eszmékkel érdemes, / és az eszme legyen tiszta, szent, nemes, / mely fölrepít a csillagok közé.” Az aradi vértanúk sorsa, élete, eszményei záródnak be ezekbe a sorokba, majd törnek ki a vers olvasása közben elemi erővel.

A kötetet Imets László tizenhárom remekbe szabott grafikája teszi a lélek mellett a szemnek is vonzóbbá.

Emlékeztetünk arra, hogy Baricz Lajos szeptember közepén a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át az erdélyi magyarság, a Maros megyei magyar katolikus közösség érdekében végzett odaadó szolgálata és sokszínű civil tevékenysége elismeréseként.

A kedd esti telt házas találkozón bemutatták még a Szabó Albert rézdomborításaiból álló tárlatot, az est folyamán az egybegyűlt művészetkedvelő közösséget a Szent Cecília énekkar, a Jubilate Deo és a Kolping család énekkara szórakoztatta.

Bakó Zoltán

Vásárhelyi Hírlap, 2015. október 8., csütörtök

**********************************************************************************

Albert-Lőrincz Márton

(Aki elmegy)

            „A túlvilág sem végső állomás?”
Kamenitzky Antal

Az égen kéken áll lábnyoma
annak, aki elmegy és soha
nem tér vissza, mint a szelek
szárnyán mérkőző vén telek.

Csak elmegy, mint órán a perc,
nem kiabál, nem integet,
elmaradnak a rút pofonok
s a meggondolatlan vigyorok.

Kazalba hullunk védtelen mind,
s mint tűt, keresni benne hasztalan,
ott elhallgatunk mind kifakultan
az ég alatt … a föld felett … ott …
az ég fölött … a föld alatt … ott …

ég kékjén járnak lábnyomaink.

***

Fekete vers

Szemembe szúrták mint egy nagy szeget
az álmoktól szikrázó éjszakát.
Mint kárhozott, ha Istent emleget,
betörném mind a mennyek ablakát.

Kint fekete hó hull a kerteken
nem hagyhatok halványkék lábnyomot,
rámdől az éj fala, ha fölkelek
és halott emberekkel álmodok.

Ki lesz öröm nekem, ha érkezem?
Kinek szívén remeg várakozás?
Isten milyen világát éhezem?

A túlvilág sem végső állomás?
Későn ér haza, aki messze jár.

Meghalt Kamenitzky Antal.

100 költemény című, 9. kötetéből választottuk a fenti sorokat. A tizedik, már megszerkesztett kötetét nem adhatta át személyesen a hagyományos panaszözön közepette, ami végén mindig megkérdezte: „Te, költő vagyok, vagy sem? Eddig olyantól, akit mások költőnek tartanak, még választ nem kaptam e kérdésemre. Egyszer ugyan egyik szerkesztőségben megütötte fülem egy gúnyos megjegyzés, az önjelölt költőről…”

Nem várta tőlünk, barátaitól soha a biztató választ, megszállottan kitartott amellett, hogy ne baráttól hallja, költő-e vagy sem. Már nem hallhatja elismertektől sem a megnyugtató szavakat.

Nyáron 100 válogatott költemény című kötetét ajánlotta sok szeretettel. Szép vers valamennyi, pontos, lecsiszolt, legtöbb kedvenc versformájába, szonettbe idomítva.

A gyergyószentmiklósi irodalmi kör „külső” tagjaként üdvözölhettük találkozásaink, felolvasásaink alkalmával. Büszke volt e címre, ahogy mi is őrá, a melankolikus, súlyos májbetegsége miatt az elmúlással állandóan parolázóra, az ezrével írt versek szerzőjére. Az elmúlt hét végén esett kómába, e hét elején pedig hasonlóan „derűlátó” barátja, dr. Kercsó Attila után ment.

Borszéken született és élt, Marosvásárhelyen a művészetiben érettségizett, szobrászatot tanult. A katonaságnál szerzett betegsége miatt nem tanulhatott tovább, tisztviselő lett szülővárosában, ahol az utóbbi években kis helytörténeti múzeumot is berendezett, vezetett, a fürdőváros történetét ismertetve az érdeklődőknek. Agyvérzés végzett vele Marosvásárhelyen, ahol az önkívületben lévőt próbálták megmenteni.

Utódot nem hagyott versein, és a még édesapja által Borszékről – német nyelven – őrzött, gazdag, emlékező, emlékeztető anyagon kívül.

Júliusban töltötte a 68 évet. Nyugodjon békében!

A gyergyószentmiklósi Dr. Kercsó Attila Irodalmi Kör

(Bajna György)

*******************************

Kedei Zoltán

Szivárvány kapuja

Érzelmi sétára hívlak a bohócvilágba. Induljunk el a fénypikkelyekkel kirakott úton. Közben-közben horgonyozzunk le a mesefa tövénél, ahol megszelídülnek gondolataink, magukra ölthetik a nyárnak sárgáját, a tél ezüst színeit. Újból királynak érezzük magunkat, a sárga korona pehelysúlyúvá válik fejünkön, közben a fénysugarak besurrannak hétköznapjainkba, és pillanataink reménnyel töltődnek.

Tükörbe nézünk, szembekerülünk saját magunkkal, és elégedettek leszünk, mert látni fogjuk, hogy a virágok újból pompáznak. De ehhez tiszta forrásra van szükségünk, napfényre, csörgő patakokra, hűségre, égi üzenetre meg mosolyra. Mosoly nélkül irányt vesztetten rohangálunk az időben.

Mielőtt hozzákezdenénk a Szivárvány kapuja fellapozásához, elmesélem a Pinokkió-rajzok megszületését.

Az 1980-as években a kövesdombi lakásunk egyben műteremül is szolgált. Együtt laktunk festő fiam családjával. A négy és féléves Andrea Virág kisunokámnak kedves játékszere és „barátja” a hosszú orrú rongybábú, Pinokkió volt. A fényforrást Virágtól kaptuk. Jókedv és öröm vett körül, de történ egyszer, hogy a fiamék – apu, anyu – elutaztak több mint három hétre. A kisunoka erre az időre Szászrégenbe került, az anyai nagyszülőkhöz.

Nagyon vonzódtam Virághoz, távozása óriási űrt hagyott bennem, megszólaltak a magány hangjai, nem ment a munka, sétáltam le s fel, egyik szobából ki, a másikba be. Szobájába lépve a gyerekágyban megláttam a Pinokkió-babát: ült „árván”. Kiemeltem, bevittem a műterembe, hogy együtt szomorkodjunk. Letettem a fotelbe, a rajzasztallal szembe: néztem Pinokkiót – a munka nem ment. S mint a mesében szokott lenni egy suhanást érzékelek –, megjelenik a jó tündér: magához ölelte a bábut s vele együtt engem is. Megmozdult körülöttem az élet. A többi már magától történt, szárnyra keltünk, elindultunk.

Az előttem heverő fehér papírra a kezem ügyében lévő rajzszerszámmal megelevenítettem Pinokkiót, amint átkarolja a tündérlányt. Ekkor még nem sejtettem, milyen céllal.. Az út végét sem láttam.

A szerencse hozzánk szegődött – akárcsak a mesében –, ez alkalommal Bajor Andor író személyében: délután meglátogatott. Együtt érkeztünk Vásárhelyre Pókakeresztúrról, de mielőtt továbbutaztak volna Kolozsvárra, felugrottak feleségével egy kávéra. Ötletszerűen megmutattam a délelőtti rajzot, mondván:

 – Sorozatot kellene rajzolnom Pinokkióval… Az utolsó lapon a bábu átmegy az úttesten, és egy arra járó kocsi elgázolja.

Bajor megütközve nézett rám: – Hogy  lehetsz ilyen kegyetlen? Szabad Pinokkiót elgázolni?

Ez a beszélgetés nem hagyott nyugton. Amíg távol volt a kisunokám, naponta készítettem egy-egy színezett tusrajzot. A szomorúság, a magányosság szomorúsága tűnt át Pinokkióból az unokára. Elindítottam: halat fog, keresztre feszíti magát játékból, búsul, sorba áll kenyérért, éli az életet. Az utolsó lapon nem taposom el, „megadja magát”, és diadalmasan néz fel az égre. Huszonkét nap – huszonkét rajz.

Mikor hazajött a lányka, a 22 rajz spirállal füzetbe rendezve készen várta. Megmutattam neki. Minden egyes: laphoz volt hozzáfűzni valója. A tizedik lapnál nem sikerült a megfejtés.

– Tata, itt mit csinál?

– Búsul.

– Miért búsul?

– Mert itt hagytátok.

A kisunokám elkezdett zokogni, vigasztalhatatlanul sírt, csak nagy későre csendesedett el, belealudt bánatába.

Itt a mesének vége is lehetne. Vége is van, de a történet tovább göngyölődik.

Ezek a rajzok csak úgy tölthetik be szerepüket, küldetésüket, ha eljutnak a műélvező közönséghez.

1988 őszén az Új Élet Galériában állítottam ki a füzetet azzal a mindegy 12 kisebb-nagyobb méretű olajképpel együtt, amelyek szintén a Pinokkió – témát ölelték fel. A megnyitót Markó Béla költő szövege tette ünnepélyesebbé –, meg a kisunokám, aki ott áll mellettem székelyruhában. A tárlatról Nagy Miklós Kund írása beszél.

Utóbb Bölöni Domokos vállalkozott rá, hogy „szóra bírja” Pinokkiót. Könyvünk tehát közös vállalkozás. Értelme van a tettek közös felismerésének, amiképpen lelkünkben a képek, vonalak, a gondolatok megfogantak.

****************************************************************

V. Szász István versei

 

Ajánlás

Ne hagyd veszni a ménest
lángoló sörénnyel
támadj az éjre
s merítsd arcodat újra
mézédes csikóvérbe

Prológus

                             Versfaragásra vitt
a merész nyomorom

                                               Horatius

Kinek
hibásan
kitöltött
űrlap
az élet
sorsának
rongyait
csak
foltozzák
az évek

Gyöngyostorral
áldott
s záporral
sújtott
sikoltó
parázsban
égek

Halak

      Fiamnak

Egy fiúcska halakat rajzolt
Kék folyóban színes halacskákat
És horgászbotot is rajzolt
És horgot
A horog végére csalétket

A halak mind lerágták a csalit
De egy sem akadt horogra

A fiúcska nevetett
És nevető napocskákat rajzolt
a halak szemébe

A szél

Szél az úton átszalad
s nyomában a hallgatag
papírdarab megriad

Tó fölött is átlebeg
s víz tükrén a fellegek
rémülten kilengenek

Hangulat

Lenge árnyon
selyme libben
dudorászik
zsong a csend

Perceinkre
gyöngyöt tűzdel
s mosolyogva
elmereng

Az óra és a kifestőkönyv

Immár vadon terem
az ostobán ketyegő
félelem
s a gyatra lét
a semmi óráin át
kattogva
ismétli önmagát

Bennem a szürke
foltozott
idő virágot
gondozott
s színekkel játszó
gondolat
átfesti mind a
gondokat

Március

Ingaként leng most az idő
Mint szél markából kiszabadult nád
Vissza-visszahajlik még a télbe
Avar alól egy fürge csermely küld
Buborék sóhajt jégbörtönére
S álmában a pók már tavaszt sző

Március (II)

Hozzánk közel
tőlünk távol
föllebben a
hűvös fátyol
s egekre leng
ha feldereng
vízre hajló
zsenge barka
hócsipkézett
selymes arca

Háborúzik
nap az éjjel
felségterét
osztja széjjel
sötét s tarka
árnyak harca

Földi mosoly
hívta létre
égi dallam
szállt le érte

Csillag röppen
zeng a hangja
hóvirág
piciny harangja

Május

Mohás homályba
süppedt az éjjel
s most zöld reménnyel
ébredő hajnal
egy madárdallal
szemedbe röppen

Nyár

Elkószált  felhő nyáját kiáltja
szép tépi gyapját hosszú foszlányba
s égi teknőben megfesti kékre

Mezsgyéket öntöz a búzatábla
hullámaiban madarak tánca
csúrüket fürdeti arany vize

Mint meztelen lány
nézi magát
tavak tükrében
a nyár

Mohó szerelmek nyoma
mellein
szeretők izmainak gyűrűje
derekán

Fényzivatarral

Táncol a kócsag
villog a réten
tajték a tolla
lángol az éjben

Égre repült föl
csőre a hajnal
harmat a vére
fényzivatarral

Katonavonat

                          „Futnak a fák a fák…”

                                            Apollinaire

Mordul a gőz rezzen a nyárfa
s kifut a vonat a vonat
talán egy végső
utolsó nyárba

És loholnak futnak a fák
a félelem démonja üget
kedves ma mormolj egy imát
sebzett szarvasok csendje követ

Még ifjan
éltető szerelmet élve
a zengő tavaszból jövünk
s indulunk a hallgatag télbe

Titok

Kedvesem szemedben
mélyszínű tavakban
szendergő titok van

Kergetem keresem
pilláid madara
ijedten elröppen

Szemed ha fölragyog
vizébe hullanak
sistergő csillagok

Topáz

Smaragd a tó a kert s a ház
Csiszolt opál ma fönn a lég
Szemed keretbe zárt topáz
S a láng rubin mi bennem ég

Bartók Béla

Lomb szédül dús hajamra, vállamra
Szarvasok agancsa hull
Elősereglik mind és elpattan
Emberként jajdul a húr

Hangszerfa

     Szőcs Kálmán emlékére

A gyilkos csenddel
elkeverve
sikolt a penge

Forgácsa villan
fejsze időnek
értem jönnek

Szívemmel kimért
magasságomért
ledönt a mély

Mire hozzám érnek
mint vágáson a vér
kibuggyan az ének

Széljegyzet

Mert gúnyos az élet
hát olykor a pásztor
sasok karmát félti
a kecskegidáktól

Grafitos táj

                 Molnár Dénes emlékére

Szénízű ég alatt
sóhajod fennakadt
s grafitszín tájakon
kihajtott fájdalom
szárára kinő
a zöngétlen idő

Álmainkban

                                „De látod amottan a téli világot?”

                                                                         Petőfi

Még harsány az ének s ma ujjong a nyár
és ajándék füvek illata száll
de látod
már szürke rönköket úsztat az ég
s mint szellempalackból kiengedett
őszi homály tátong a folyó felett
s álmainkban
felsikolt a kopár messzeség

Ősz Rilkével

Hervadt keblét fürdeti a nyár
bővérű őszben
Mint sápadt levél
a széllel táncra perdül
s holtan zuhan a földre

Lombsikoly a táj

Forgószínpad

Hull a gyümölcs
már megérett
bennem a vér
mind fölégett

Csörgő levél
lesz a nyárból
forgószínpad
a világból

Őszi széllel
jött az átok
zúg a bánat
hull reátok

Akik nyári csöndre vágytak
madárszárnyon
messze szálltak

Zsenge álmok
nagy remények
sárba hullnak
mind fölégnek

Egy szép vörösesbarnához

                          Apollinaire emlékére

A város szívét a tél ma megtalálta
betonfalat rág és vért csepegtet
s holnap talán vijjogva mind lehullnak
az ősz
hattyúdalától megfagyott szerelmek

Sosemvolt

Sípolt az ősz
faágak
sínei szalad
s elviszi
a mályvaillatú
nyarat

Lilán virít egy
hangaszál
rőzselángra
gyúlt a táj
és záporként hull
krizantém vére
sosemvolt szerelmük
sírkertjére

Bordal

Árnybokorban
levélhalál
jégesője
ha rám talál
elbódorgok
mint az elme
kit már tagad
ég szerelme

Kancsózik a
lét s tivornya
szív nedűjét
borba oldja
s átölel és
meggyötör
özvegyfátylas
bús gyönyör

Madárijesztő

Dalol
s szárnyat növeszt
égi jelre várva
s havas mezőkön
átsuhan mint
vándormadár árnya

Valaki felkiált

Gond emészti
összeroppan
fölparázslik
égre lobban
s nagyot kiált
mintha fájna
szívén a sors
eret vágna

A tónak fáj

A tónak fáj a nedvesség
mint elfeledett istenség
testére bilincselt idő
fájdalma csiszolt drágakő

Felhőre száll ha szendereg
tajtékzik s bőre megremeg
törött tükörkép az égen
halott hattyú ring vizében

Nincs szebb szerelmes szavam

Szemed szépségével vert Téged
a sors
Engem kerékbetört és térdre
kényszerített
mosolyod

Kedves
nincs más szerelmes szavam
mellyel a szerelem szebben mondható
de lásd
van a szerelemnél hatalmasabb erő
és Tőled elszakít s magával sodor

Ha nem térnék többé vissza
emlékezz úgy reám mint
kisgyerekre ki otthonról elszökött
s önfeledten játszik valahol

Talpig télben

Aki felnő sírva nő fel
Ködöt harap jeget tördel
Legendák szelei fújják
Behavazott kínos útját
Kapaszkodik mint az erdő
Talpig télben mégis felnő

Felirat egy kopjafára

Üldözzön
bármerre
sorsod ostora
a szülőföld
fájó emlékét
magaddal cipeled

Ízlelhetsz
bármilyen földet
mint beteg gyermek
a dajka tejét
kiköpi szád

Mert egy elvághatatlan
köldökzsinór
táplál
véd
s halálodig
fogva tart

Fejszenyél

Álmaimban tölgyfa voltam
perzselő Napot markoltam
gyilkosojk cinkosa lettem
fejszefok dalol felettem

Gyönyörű torzó

         Visky Árpád emlékére

Ritka-szép életet kínál a sors
annak
aki szívével lát, szemével érez
Mellkasa börtönét szavai szétzúzzák
s vért izzadó ujjbegyein kigyöngyözik
a szabadság álma

Ki önmaga helyett másokért él
magával cipeli tulajdon végzetét
Meztelen bőrére vihar fon takarót
és egy ködös éjszakán eltűnik
s reggelre
faágon lóg ottfelejtett kabátja

Meghalok némán

Meghalok némán de lábon állva mint a fák
Így várom betiltott szavaim hajnalát

A szavak sírva jönnek hozzám, mint a gyermek
Szavaimért bíbor vesszővel ütlegelnek

Égre fagyok e bűnös éjben mint a csillag
S nyomomban csengő harangvirágok nyílnak

Mint vadvirág

Kimért vagyok és hallgatag
Világom sötét s álmatag
Mint vadvirág a magzatát
Elhantolnak az éjszakák

Rám zárt kapukon zörgetek
Fojtnak gomolygó fellegek
Fölszippantnak ha meghalok
Korongjukkal a hajnalok

Ballada a gyémánttollú madárról

                 József Attila emlékére

A fáradt csend-madár
egy alvó sínre száll
s a csendfaló vonat
a csendre rátolat
s az némán felsikolt

mert emberarca volt

Radnóti

Mint akit angyal hívat
s még dolgavégezetlen
egy gyöngéd halálon ha túl
markából kisiklik
az élet
s a sárga csillag
melléről lehull

Sosemvolt

Sípolt az ősz
faágak
sínein szalad
s elviszi
a mályvaillatú nyarat

Lilán virít egy
hangaszál
rőzselángra
gyúlt a táj
és záporként hull
krizantém vére
sosemvolt szerelmünk
sírkertjére

Ki lesz?

Avarba hullt a nyári mámor
az ősz most elhagyott vashámor

Ki lesz a só a méz
az éltető kenyérszelet

időm ha lombsikoly
s végleg elveszítelek

Ha az ember

Ha az ember
élni tanul
szitkot mormol
hangtalanul

Védelmezi
s fél ha rászól
gátlástalan
önmagától

Testre szabott
létalapja
erkölcsének
gályarabja

Ahogy éltem
s hogyha szóltam
temetkező
rózsa voltam

Téli vadászat

Belülről havazik
személyes tél szakad
kezedről ruhádra
mészfehér vér tapad

Magadat bájolod
csapdába ejtenéd
mészfehér vér csepeg
nyomodba szerteszét

A kő

A kő sosem virágzik
Nincs szélben lengő türkiz ága
bőre alatt a csend terítget
virágos álmot bánatára

Öreg fiúk

Hej fiúk ti öreg farkasok
a lét egy gyönyörű zord vadon
felesleges ma ábrándozni
elfecsérelt álmokon

Tépáz a múlt
a jelen fosztogat
ne dobd hát lapos víztükörre
kavicsként unott önmagad

Az érem egyik oldala
sem fényesebb mint a másik
bár abrakolhatsz
marcipánt a jóllakásig

Hej fiúk ti vásott bikák
asztagba gyűjt már a lombhullató erény
s a gondos idő valahol
mint újszülött borját az ellő állat
letisztogat s megszagol

Mire a kétesen zöldülő táj
folyóit úszva átszeli
beálltok barna gesztenyét
lilára festeni

Hadak útján

Nyereg volt a
nyoszolyájuk
kötőfék a
kabalájuk

Elnyűtt kantár
kopott nyereg
apadott a
fáradt sereg

Nappalból a
brokát éjbe
tüzes nyárból
talpig télbe

Kantár szakadt
poban nyereg
odabveszett
mind a sereg

Sose napra
örök éjre
hadak útján
föl az égre

Szegénylegények

Lobban
a láng
égő
harag
perzsel
a tűz
szívből
fakad
bánatot
s bort
kortyol
a sors

Poroszló-
kék
kucsmás
az ég
s betyár
subán
s fagyban
kifent
balták
nyelén
kinő
a csend

Hétágú síp

Szól a sípunk
dalra fakad
egy törzs voltunk
hétbe szakadt

Sasvihar jött
szállt a tölgyre
hét ága volt
hétbe törte

Fújd a sípot
lélek fújjad
táncot járjon
rajta ujjad

Hét karjából
hétágú síp
csonka törzsén
gerlepár sírt
Száll a gerle
tölgy sípjára
hull a tolla
hét ágára

Fújd a sípot
lélek fújjad
míg a gerle
vért is hullat

Égnek könnye
úgy csorogjon
tölgy hét ága
összeforrjon

Kőműves Kelemen

Titkait
aki már
nem bízhatja
másra
meztelen
testének
csöndjét
felruházta
s mint aki
álmában
befalazza
párját
riadtan
kergeti
szerelmének
árnyát

Kődalokkal, kősereggel

Kő az este
kő a reggel
kődalokkal
kősereggel
gördülő kő
napkorongja
kőkeletről
kőnyugatra
kő a világ
kő a lélek
kő a kenyér
azzal élek
kő nappalom
kő éjjelem
bazalt a nyár
s kő már telem

Kőzáporral
kőfergeteg
sikolt bennem
kőrengeteg
s múlik az éj
jő a reggel
kődalokkal
kősereggel
úgy élek mint
szikla ülve
kövek között
megkövülve
sem holnapnak
sem a mának
vért hullató
kő a bánat

Fáj

Fáj hogy fájhat
hogyha bántnak
terhe lettem
a világnak

Bánatűző
magot vetek
felszántatom
a szívemet

Levelére
ha kisarjad
kagylógyöngyöt
fűz a harmat

Megvárom míg
zsírfoltos ég
tűzlángra gyúl
s csonkig leég

Már nem fájhat
hogyha bántnak
világ malmán
földarálnak

Megsebzett turulmadár

Hol ménesek fölött
Nap-sas pásztorkodott
és éji szállásra
Hold-farkas terelt
most halott mezők
lázító árnya
kísért
s mint ütközet előtt
a csataló
felhorkan a szív

Epilógus

Egy banális estén a költő
találkozott a lélekhalásszal
s az homlokon csókolta őt
s mire
csöngetett ajtaján a hajnal
már
elíziumi tájakon dalolt

***

A szerzőről

 V. Szász István (1944–2008) marosvásárhelyi fémdomborító képzőművész, költő. „Szász István viszonylag sokat ír – vélekedett róla 1996-os, első kötete megjelenésekor lektora, Oláh Tibor –: mihelyt felötlik benne egy eredeti gondolat, mélyebb érzés, amit kimondásra alkalmasnak vél, azon nyomban papírra veti – minden különösebb előképzettség, verstani alapismeretek vagy esztétikai értékmérő híján: ahogy az ihlet tollba mondja. Olykor rímes, de a legtöbbször szabadvers szakad ki belőle ilyenképpen. Egészében halk szavú, de mélyen érző lírikus: hol egy puszta hangulat, hol pillanatnyi életérzés jut ilyenképpen kifejezésre. Szerelem, önazonosság-tudat, természeti szépség készteti versírásra, de távol áll minden látványos vagy harcias hangvételtől; inkább kenyere az őszinte, rövid vallomás.”

1996-ban kelt Curriculum vitae-jében ezt írta a V. Szász István: „1944- május 26-án születtem, Marosvásárhelyen. Elemi és középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban, mesterképző technikumot Bukarestben  végeztem. Voltam szakmunkás és tisztviselő. Jelenleg műkedvelő politológusként a saját bőrömön tanulmányozom a közép-európai kapitalizmust.

Versírással gyerekkorom óta foglalkozom, s mint egy vérbeli barkácsoló, verseimet házilag készítem. Verseimmel 1971-ben jelentkeztem először a nyilvánosság előtt. Az azóta eltelt idő nem faragott költőt belőlem, de embertársaim iránt érzett felelősségérzetemet éretté tette.

Bár törvénytisztelő ember vagyok, az alapvető emberi és kisebbségi jogok bármilyen szinten történő megkérdőjelezése számomra elfogadhatatlan. Hiszem, hogy a nemzetiségek közötti kölcsönös tisztelet, a vitás kérdések békés úton való rendezése s a keresztényi szeretet új Mózesként elvezetheti az emberiséget az Ígéret Földjére.”

Tavasz szimfónia (Rézdomborítás)

Kedei Zoltán festőművész 1997. március 9-én., vasárnap nyitotta meg Marosvásárhelyen, az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében V. Szász István immár harmadik tárlatát. Többek között ezeket mondotta akkor: „A műalkotásnak varázsa van, ami összekapcsolja alkotóját a műélvezővel. Ezen a kiállításon is a varázst keresem, amely élménnyé alakul bennem. Szász István rézdomborításainak is van varázsuk, amit szellemi töltetnek neveznék. István, a szó szoros érelmében, autodidakta. Mindaz, amit tud és létrehoz szellemi képességével, s annak felhasználásával teszi. Nincsenek tanítói, mesterei. Őstehetség. A veleszületett képességek törnek fel a mélyből, mint valami gyöngyszemek. Ettől eltekintve a szakmai elsajátításba valamilyen szál csak kapcsolódik másokhoz is. A Hunyadi László szobrászművész nevét említeném, akinek domborításai inspirálták a még csak 15 éves Istvánt. Kedvet kapott. Pár éves kihagyás után, az utóbbi években intenzíven kalapálja, domborítja a rézlemezt.”

V. Szász István hosszas szenvedés után, 64 éves korában, 2008. augusztus 20-án hunyt el. Temetése augusztus 22-én, pénteken volt, sírja a marosszentgyörgyi temetőben (a marosvásárhelyi új klinika mögött) található.

Kötetei: Sámán-ének (Impress 1996, Marosvásárhely), A lét magánya (Lyra 2005, Marosvásárhely), Háború a darvakkal – Haiku-invázió Théba ellen (Lyra 2005, Marosvásárhely).

A verseket válogatta és az ismertetőt készítette:

Bölöni Domokos

**************************************************************************

Nagy Pálra emlékezve

(1924 – 2015)

Segített az eligazodásban

A Szabédi László-emléktábla avatásán

Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következik a sorban. A kilenc évtized mérlege most, napnyugtakor mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt Mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában ” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő- és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése.  „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”

Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban  mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László, Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István,  Tamási Áron, Nyírő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András, Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos…

Nagy Miklós Kund és Kedei Zoltán társaságában (a háttérben Bölöni Domokos ül)

Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a  tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (…) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”

Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokbnan és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen volt szerzőjének az a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült – feltehetően – a szóban forgó időszak itthoni történéseiről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról egyet–mást megörökíteni a nyomtatott betűk mezején.

A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”. A kötet immár színháztörténeti jelentőséggel is bír.

Egy 2009-ben készült felvételen: Jánosházy György, Bölöni Domokos és Nagy Pál

Munkálkodását méltatva írta Sütő András: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Nos, az „eligazító” írástudó Nagy Pál távoztával egy letűnt nemzedék után zárul a kapu. Azt a fajta irodalmat már nemigen művelik; az érthető, egyenes, tiszta beszéd valahogy nem „trendi”. Őróla legalább annyi bizonyosan megmarad, hogy egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében  néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a szerkesztői támogatását igénylő s élvező fiatalabb korosztályok is nagyra becsülték. Pali bácsi a jól végzett munka örömével térhet barátai körébe, Urához –, hiszen a rá bízott tálentumokkal jól sáfárkodott.

Béke Vele!

Bölöni Domokos

Nagy Pál író, szerkesztő, irodalomtörténész életének 92. évében hunyt el Marosvásárhelyen.
Temetése szeptember 10-én, csütörtökön délután 3 órakor, a marosvásárhelyi református sírkertben.

*******************************************************************

Czegő Zoltán

Vajk, a magyar nagyfejedelem

Megállítom ezt a népet
védő hegyek alatt.
Simogassa heve, hava
az erőt, mi maradt!

Tudom, járhatják villámok
keresztbe, hosszába.
Jobbat úgysem tehetek most
jó népem hasznára.

Szóval se mondhatom azt, hogy
megfáradt volna tán.
Ellenség könyörög békét
hajnalban s napnyugtán,

akik vesztünket akarták
s azt remélik ma is.
Mi magunkkal szövetkezünk,
s a szavunk nem hamis.

Vagyok olyan keresztény, mint
a római pápa.
Engem el nem téríthetnek
mismások hasznára.

Pedig kétségek őrölnek:
mi lesz itt s túl? Hátha…
Rettenetes fegyelemben
lel e nép magára.

Mert a nép, ha nincs vezére –
cseresznyéz halállal!
Lehetetlen, hogy megélne
gyűlölten s magában.

Fiam, apám bizonyosság.
S a hű fejedelmek.
Terem e föld hazát ismét,
ahogy eddig termett.

***************************************************

“Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én”

Békéscsaba, 2015. március 17. (Fotó: www.csabagyongye.hu)

Néhány nappal ezelőtt, augusztus harmadikán, hétfőn délelőtt terjedt el a hír, hogy székelyudvarhelyi lakásában holtan találták Majla Sándor írót, költőt, lap- és folyóirat-kiadót. Túl a megdöbbenésen és a kétkedésen, rá kellett jönnünk, hogy a hír igaz. Sokunknak régi jó barátja, eszme- és pályatársa volt Sándor. Annak idején, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, mélyen benne még az átkosban, együtt kezdtük a pályát a “szocialista sajtó orgánumaiban” (Ifjúmunkás, Utunk, Igaz Szó), illetve az éppen csak megtűrt irodalmi berkekben, mint amilyen az akkori Tomcsa Sándor Irodalmi Kör volt. Többen valánk egyazon társaságban szárnypróbálgatók, többen futunk vagy vánszorgunk egy-egy pályának nevezett izén, olykor szárny-szegetten éldegélünk az irodalmi és kulturális prérin még ma is… Ilyenkor ideje van a számvetésnek, a baráthoz kapcsolódó gondolatok és emlékek rendezésének, hiszen adósai vagyunk, immár mindenét ideadta, összes tálentumát, hogy a továbbiakban mi magunk sáfárkodjunk vélük. Túl a kegyelet és a végtisztesség feladatkörén, többrétű feladat hárul ránk az életmű elhelyezése és értékelése terén. Ígérjük, s igyekszünk majd helyt állni, s megtenni a szükségeseket.

Sándor barátunk többször is említette, hogy milyen emlékezetes közönségtalálkozót szerveztek Németh Viktor énekes-zeneszerzővel közös estjük alkalmával március 17-én, Békéscsabán. Elmaradt a beszélgetés rögzítése és az arról készült interjú vagy “hangulatjelentés”. A fotók viszont a gyász pillanataiban előkerültek az internet bugyraiból. Ezeket  – a valóban jó felvételeket is – használjuk jelen írásunkhoz. A hiánypótlás szándékával. És idézzük a Vass Dénes által, a Szent Miklós-hegyi Temetőben elmondottakat. Az emlékező és emlékeztető szöveg elkészülte jórészt Veinberger Melinda érdeme.

Drága Sanyi!

Egy haikuddal kezdem emlékezésünket: “Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én.”

Itt állunk megrendülten, volt osztálytársaid, eljöttünk, hogy búcsúzzunk Tőled, hiszen földi utad utolsó STÁCIÓ-jához érkeztél, nincs tovább, ez végállomás. Lehullt a levél, megállt az óra ketyegése… Örökösen zaklatott , nyugtalan szíved megpihen. Nyilatkoztad, hogy a művészek olyanok, nincs nyugalmuk, nem tudnak nyugodtan élni, nem tudnak teljesen emberek lenni, s így ők bizonyos szempontból nem is emberek. Téged sem hagyott nyugodni a Benned égő alkotási vágy, már egészen fiatal korodtól, ez volt meghatározója egész egyéniségednek, mert aki közösségéért, népéért, nemzetéért is tesz, az nem élhet és nem éghet takaréklángon. A művészi alkotás napfényes, de olykor zakkant, kicsit szkizofrén “világ örök útvesztőiben bolyongtál társakkal ugyan, de leginkább mégiscsak magányosan.”

Valamikor a ’90-es évek végén (Zilahi Imre felvétele)

Most eljöttünk, hogy búcsút vegyünk nemcsak a művésztől, a szerkesztőtől, a könyvkiadótól, hanem a szív-lélek embertől is, akit engedtél megismernünk személyedben. “Lelked mindig nagyon érzékeny volt az élet legszellőnyibb suhanásaira.” Számtalan közös emlék fűz Hozzád, oly sok vidám és szép percet kaptunk Tőled, néha talán kissé fanyar humorodra mindig emlékezni fogunk. Kicsit kilógtál a sorból, az akkori matek-fizika beállítottságú diákok közül, hiszen Te mindvégig színire készültél. A sors ironiája, hogy nem vettek fel, pedig mi tudjuk: kiváló színész lett volna Belőled.

Egy igencsak jellegzetes mozdulat. Mintha hallanánk most: “Ez van, barátaim, ez a helyzet”…

Most meg itt a végső szereped: a kegyetlen halál. Nagyon korán távozol, még annyi mindent szerettél volna kiírni Magadból. Szerencsések voltunk, hiszen gyermekkorodról szóló novelláidból egy párat megosztottál velünk, és mondhatjuk, egytől-egyig remek alkotások. Nagyon nagy kár, hogy nem jutottál a végére. Ahogy mondtad: “Annyira hosszú és telt volt, hogy írom, írom a gyermekkorom, de nem fogyok ki belőle. Dús volt, de nem önfeledt, vidám, de csak amolyan hétkrajcáros, mert korán felnőtté váltam…” Mindig benned volt a halál érzése; már a novelláid posztumusz kiadásáról meséltél, s ezt nyilatkoztad:  ”Becsszó, elolvasnám a könyvet, lássam meg, milyen voltam akkor?!”  Vallottad hogy valahol van az az idő, amit nem ismerünk, több versed is foglalkozik a halállal és a halál utáni pillanattal. Egyik osztálytársunk szerint mintha mindig csak fél lábbal voltál ezen a világon, titkon vágytál az angyalok közé vagy legalábbis “6 cipőnyivel fennebb”.

Egy stáció – előadás közben

Idézet az előre, saját Magadnak megírt Requiem em es  emlékére című  versedből:

ha fölébredek majd megmutatom
rejtett sebem
szavakba göngyölt
álmaim mesélem el s hogy
hideg a priccsem
nincs takaróm s emlékezem
ha alattam szalma zizzen…
s mégis megcsalatkoztam
s tékozoltam magam s vissza-
térnem nem adatott meg
sehová mert mindenhol magamra leltem menekülnöm
sem volt érdemes
mert reám zuhant a világ
hogy se ember se isten se ház
se út se temető se élet
csak a tértelen egyedüllét
valami egy-igazság…

Ez a versed benne van a Stációk című kötetedben, amelynek egy-egy példányát dedikálva ajándékoztad nekünk a húszéves érettségi találkozón. Neked köszönhetjük A szavak pírja című, első megjelent kötetednek csak nekünk szóló “belső kiadását” a harmincöt éves találkozónkra, melyben benne vannak a diákkorodban írt versek is, s így egy kicsit valamilyen formában benne vagyunk mi is. Idézet az ajánlóként hozzánk szóló vallomásodból: “Szinte soha nem tudtam, mikor mit kell mondanom: sokszor jókor mondtam a rosszat, máskor meg rosszkor mondtam a jót. Lehet ezért pironganak a szavak, és megtörténhet, hogy épp ezért toloncolt az élet az állandó Vers havába, ahol nincs tél, nyár, megszűnik a bizonytalan…   Élek hát még itt a Vers havában kicsit és most már kezdem végre önmagamhoz mérni önmagam: van erre szabad akaratom. Kaptam, hát élek vele. És egyre gyakrabban eltalálom mondani a jót, éppen jókor.”

Nehéz elfogadni, hogy nem fogunk többé találkozni Veled, üres marad a helyed az osztálytalálkozókon. Kicsit fura , jézusi alakodat nem fogják látni az utcán a város lakói , nem tartasz zenés-verses könyvbemutatókat és főleg nem írsz többet… Pedig mindened az írás volt.
Az Emlékkönyvünkbe írt beszámolódból tallózva: “… írtam, főként verset…  Azt hittem, hogy egy szemernyit hozzájárulok a kultúra és az emberi lélek igazabbá tételéhez azzal, amit teszek, de egyre inkább behunyt lelkű emberekkel találkozom, tehát egészében ez sem sikerült, akár a sok felvételi vizsgám. Azért mégis: rengeteg jó dolog történt, és a fentiek ellenére is derűlátó  vagyok, valahogy így: Fel a fejjel, semmi remény.”
Még voltak hasonló szállóigévé vált mondásaid, okosságaid: “Úgy cselekedj, hogy ne adj okot magadnak megbánásra.” “Derűlátó vagyok, s lesz még ennél rosszabb is.” “Van véleményem, csak nem értek egyet vele.”

Majla Sándor előadását kedves barátja, Németh Viktor énekes-zeneszerző kíséri gitáron

S most itt állunk némán sírodnál és várjuk, hogy mondj valami vicceset ez alkalommal is. Itt állunk, és megköszönjük Neked a verseket, a sok szép emléket, a diákkori csínytevéseket (amelyekben, valljuk be, mindig derekasan kivetted a részed). Köszönjük a sok szavalatot, az Énekes madár Mókáját, a kiszállásokat, az agitációs brigádot, a bentlakásos életet, a bervező-szívottságot, a sok humort, az osztály- és évfolyam-találkozók szervezések hangulatát. Köszönjük az exkluzív nekünk írt Maradjunk még mindig humorunknál című esszét , és az Ahogy megcsillan szemünk – 25 év után Nektek, valamint Társaimnak az iskolából című verseket, amiket mind-mind megőrzünk emlékezetünkben.

A sírnál. Székelyudvarhely, 2015. augusztus 6.

Nyugodjál békében, Sanyi!
Ahogy egy pályatársad írta a napokban: “Legyen könnyebb számodra az örökkévalóság, mint ez a könnyed, ám olykor és végül elviselhetetlen súlyú élet.”
Hagyatékul ránk hagytad az alábbi sorokat:

ti próbáljátok meg                                próbáljátok meg
mert olykor elég lehet                          s amíg még van fény és sötét
csupán a hit                                         amíg fázhattok és elönthet a meleg
amíg hang és csend övez
tervezzetek és éljetekIsten veled!

A székelyudvarhelyi Gimnáziumban 1979-ben végzett évfolyam nevében elmondta

Vass Dénes

*********************************************************

Puskás György

A Bözödi-tónál

Harangja nem szól
A víz alatt a romnak
Imára nem hív régen ő
Fent mutatta tettét a bűnösnek
s a rossznak
Aztán mint egy haldokló öreg fenyő
Mely a szikladombra ráborul
Úgy borult ő is jajgatva a vízbe
Ahol öleli most egy csendes temető
Ott nem járnak emberek s a szél se fúj
De fent a parton a néma víz felett
Egy vándor mond újra egy halk imát
És végtelen dühétől a tó víze meg-megremeg

***********************************************************

Veres Péter

Oklándi anzix – 1771

Elekes András 1770. július 20-án délelőtt, legnagyobb dologidőben, hanyatt feküdt a dályai templom padlóján és tekintetét a festett fatáblás mennyezetre szegezte.

A kinti rekkenő meleg ellenére a templomban olyan kellemesen hűvös volt, hogy Elekest az álom is megkörnyékezte. Talán el is bóbiskolt egy kicsit, de aztán hirtelen felült és bosszúsan azt mormolta magában: „Dolgozni jöttem, nem aludni!”. Tarisznyájából rövid ónvesszőt kotort elő és egy köteg papírt, majd megint hanyatt feküdt a kopott deszkapadlón. Rövid idő múlva felült, és az ónvesszővel sebesen rajzolni kezdte a neki tetsző részleteket, majd megint hanyatt feküdt, és tovább vizsgálta a mennyezet fatábláit. Mindezt addig ismételte, ameddig minden papírlapot telerajzolt. Felállt, nyújtózkodott és miután tarisznyájába csomagolt mindent, elindult haza, Oklándra. „Jó ember ez a Mezei Mihály tiszteletes úr! Ért a nép nyelvén. Milyen jó, hogy meg tudta győzni a falu népét arról, hogy a templom mennyezetét festett fatáblákkal díszítsék…” Elhagyva a városfalvi útkereszteződést, Elekes azon is eltűnődött, hogy milyen szerencsésnek mondhatja magát, mert nemcsak a mennyezet ácsmunkáját bízták rá, hanem a festést is. „Ha megkapom azt a pénzt, amiben megegyeztünk, akkor felépítem a csűrt…” – szőtte tovább gondolatait, és azon kezdett el töprengeni, hogy honnan szerzi majd be a követ, a fát, a cserepet. Későn, éjfél után ért haza. Tarisznyáját a tisztaszoba fogasára akasztotta, és lefeküdt.

Elekes András csak nyár végén vette elő a dályai templomban készített vázlatokat. Egymás mellé kirakta a szoba földjére a bögözi és felsőboldogasszonyfalvi templomokban készített rajzokkal együtt. Alaposan szemügyre vette mindeniket, majd elpakolta. Egy nagy papírt terített ki a ház legnagyobb asztalára. Felesége, Mária és kisfia, András csendben a tűzhely mellől figyelték. Léniával megrajzolta a mennyezet elrendezésének tervét és azt is, hogy melyik táblára milyen dísz fog majd kerülni. Mezei Mihály tiszteletes úr, amikor meglátta a rajzot a parókián, percekig nem szólt semmit. A csend sokáig tartott. Elekes azt hitte, hogy valamit nagyon elrontott. „Szép mennyezetünk lesz, András…” – szólalt meg halkan a tiszteletes úr. Elekes megnyugodott. Újabb hosszú csend következett, amit végül ismét Mezei tiszteletes úr tört meg: „Két táblára azt kell festeni, amit majd én mondok. Az egyik húsvét napjának kiszámítására lesz jó, a másikra pedig a SYSTEMA COPERNICANUM fog kerülni. Melyik legyen az a két tábla, András?” Elekes sejtette, hogy a húsvét napjának kiszámítására valami táblázatot kell majd megfestenie. Látott ő már olyant, de használni nem tudta. A „SYSTEMA COPERNICANUM” pedig teljesen idegenül hangzott. „Az meg vajon mi lehet?” – tette fel először magában, majd hangosan a kérdést. „Legnagyobb tisztelettel, tiszteletes úr, megmondaná, hogy mi az a SYSTEMA COPERNICANUM? És hogy néz ki? Nem tudok én deákul.” Mezei Mihály tiszteletes úr kissé lenézően, szinte foghegyről így válaszolt: „Hm… honnan is tudhatná egy festőasztalos. Szó szerint azt jelenti, hogy Kopernikusz rendszere, és azt ábrázolja, hogyan forog a Föld a Nap körül. Remélem, tudod, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül, András!” Elekes csak állt csendben, megalázva és porig sújtva. Nem akart ellentmondani a tiszteletes úrnak, mert félt, hogy még elveszi tőle a munkát, de azért megkérdezte: „Ezt hogy kell elképzelni, tiszteletes úr?” „Azt, András, úgy képzeld el, mint egy szekérkereket. A kerékagy a Nap, a Föld pedig a kerékráfba vert egyik szegnek a feje. Ha megy a szekér, akkor a ráfba vert szeg feje forog a kerékagy körül. Na, így forog a Föld is a Nap körül.” Az ingerült és kioktató válaszra András nem szólt semmit. Ilyesmivel ő soha nem foglalkozott. Tudta, hogy a Nap keleten felkel, végigmegy az égen, nyugaton pedig lenyugszik. „Bolondokat beszél ez a tiszteletes úr!” – gondolta magában, de inkább a csúfondáros beszéd sértette nagyon a lelkét. Már-már azon volt, hogy kimondja: „Bolondságokat én aztán nem festek!”, de eszébe jutott, hogy a csűrt fel kell építeni, és nem szólt semmit. Csendben rábökött két egymás melletti táblára a rajzon, és ónvesszővel megjelölve így szólt: „Ezek lesznek a táblák, amiket kért.” Feltekerte a papírt, majd hazament. Egész este az járt az eszében, hogy milyen megalázó módon beszélt vele a tiszteletes úr. Aztán próbálta elképzelni azt, ahogy a Föld forog a Nap körül, de sehogy sem sikerült. „Nincs akkora kerék, amin elfér a Föld. Ha lenne, akkor az látszana. És látszanának a küllők is, amik a Napból indulnak ki. Csak kell legyen valami küllő, ami a Napot és a Földet összetartja, mert küllő nélkül nem létezhet kerék sem. De nem látszik semmi! Nincs se küllő, se kerék!” Amikor erre a következtetésre jutott, megnyugodott.

Miután elkészült az ácsmunka a templomban, Elekes András a táblákat és a léceket simára gyalulta és lealapozta. Alapozás után a félig üres fásszínben állította fel egymás mellé, mint a kártyalapokat, és pokróccal terítette le, hogy a tyúkok ne mocskolják össze. Szeptember első hetében érkezett meg a 100 ív kemény karton, amit Éfritől, a vándor zsidótól rendelt. Éfri ráadásként fél font párizsi kék porfestéket is adott a kartonok mellé. „Ezzel jobban lehet másolni a mintákat, mint szénporral. A szász piktorok is ezzel dolgoznak.” Elekes fizetett, megköszönte a párizsi kéket, és elbúcsúzott a zsidótól. „Jó lesz nekem a szénpor is, nem pazarolom el csak úgy a drága festéket!” – gondolta magában. Másnap nekifogott megrajzolni egyenként a mintákat. Minden kartonra egy táblának a mintája került eredeti méretben. Virágok, füzérek, levelek, kacsok, növények töltötték meg a kartonokat, de került hely szarvasnak, madárnak, kígyónak, halnak és még egy kétfejű sasnak is. Miután befejezte a rajzolást, az asztalra vastag posztótakarót terített, és egy hegyes árral lyuggatni kezdte a kartonokat a megrajzolt vonalak mentén. Három hét alatt végzett ezzel a munkával is, majd a rajzokat átmásolta az előkészített táblákra. A táblára helyezett kartonra finom szénport öntött, és azt egy rongylabdával óvatosan átdörzsölte a lyukakon, majd vigyázva lefújta a fölösleget. Így a rajzok pontozva rákerültek a táblákra, és már csak a festés volt hátra.

Elekes András a festékeit a kamarában, egy kulcsos ládában tartotta. Már három éve annak, hogy beszerezte a zöldhöz a rézgálicot, a feketéhez a festékföldet, a téglavöröshöz az ólompírt, a fehérhez a lisztpalát és a bordópiroshoz a vaspátot. Ezeknek a lelőhelyét titokban tartotta. Bármennyire kérlelték, nem árulta el senkinek. A hiányzó színeket az Éfri által hozott porokból keverte ki. A tisztaszobában fogott neki a festésnek. Új, deszkából ácsolt asztalra fektette rendre a táblákat. Lendületes ecsetvonásokkal festette rá a színeket a kirajzolt mintákra, majd határozott, biztos kézmozdulatokkal kontúrozott és írta a szövegeket. Az utolsó tábláknál már sajnálta, hogy vége a munkának. Mezei tiszteletes úr rajzait egyenesen a két táblára rajzolta fel cirkalommal és léniával, majd vékony ecsettel kiszínezte a vonalakat, a betűket és a számokat.

Miután a templomhajó mennyezetén az utolsó szegőléc is a helyére került, lebontották az állványzatot, és helyre rakták a padokat. Mindenki áhítattal és hátraszegett fejjel csodálta a színes mennyezetet. Elekes András kissé félrehúzódva figyelt. Örvendett, mert a zsebében volt a munkáért járó összeg, és boldog volt, mert tetszett mindenkinek az, amit festett. Nem volt vasárnap, de a templom mégis tele volt emberekkel, akik a mennyezetet nézték és egymás között halkan megbeszélték a látottakat. Mezei Mihály a szomszédos szentmártoni, szentpéteri és almási tiszteletes urakkal egy csoportba verődve mustrálta a táblákat. Először a húsvét tábla használatát magyarázta el paptársainak Mezei tiszteletes úr, majd arra a táblára mutatott, amelyen a SYSTEMA COPERNICANUM felirat volt olvasható. Hosszan beszélt Kopernikuszról, a Napról és a planétákról. Aztán egy kicsit hangosabban, hogy a közelben állók is hallják, ezt mondta: „Szinte kár is volt, hogy ide festettem, mert úgy sem értik ezek. Legjobb példa erre András, a festő-asztalos. Próbáltam elmagyarázni neki, de csak nézett, mint a Bálám szamara.” „Csitulj, Mihály! Nem beszélhetsz így a híveidről! Én el is megyek innen, nem hallgatlak tovább! Isten áldja magukat!” – mondta dühösen az almási tiszteletes úr, és a közelben álló Elekeshez lépett, aki mindent hallott. Vállára tette a kezét és azt mondta: „Szép munka, Elekes András! Almáson is elkelne egy ilyen mennyezet. Isten áldja kendet!” Mezei Mihály tiszteletes úr dühösen csapott egyet a kezével fentről lefelé a levegőbe, úgy, mint amikor az ember légy után kap, és a még ottmaradt paptársai felé fordult. Elekes szomorúan kilépett a templomból. Nem tudta, nem értette, hogy Mezei tiszteletes úr miért szégyenítette meg másodszor is ugyanazért a dologért. Összehunyorított szemmel belenézett a lenyugvó napba. Mindent elkövetett, hogy a lehető legjobban megfigyelhesse, de végül megint csak a múltkori eredményre jutott: „Nincs se küllő, se kerék!” Ezt ismételte először csak magában, aztán halkan, hogy a közelben állók is hallották. Furcsán néztek rá. Többen összesúgtak: „Elekesnek nincs ki mind a négy kereke. Szegény úgy jön-megy az úton egyedül, hogy hangosan beszél és hadonászik a kezeivel. Pedig milyen szépen kifestette a templomot!” Megkeseredett emberként ért haza. Komoran odaadta feleségének a pénzt. „Tedd el, hogy legyen a csűrre!” A kilyukasztott kartonokból a kertben máglyát rakott a februári hóra és elégette.

Mezei Mihály tiszteletes úr 1777-ben elment Oklándról. Elekes András felépítette a csűrt. Szinte teljesen felhagyott a festéssel. Csak néhány kelengyésládát és saroktékát segített kivirágozni kicsi Andrásnak, aki folytatta apja mesterségét. Örvendett, amikor fiára bízták a templom szentélymennyezetének kifestését. Segített is neki, amiben kellett, de érezte, hogy már nem „ISTENES JÓINDULATTYÁBÓL” fest, ahogy azt felírta egykor a templomhajó mennyezetére. E munkának nagy részét a fia végezte, de jólesett olvasni az írást: „…NAGYOBB ÉS KISSEBB ELEKES ANDRÁS ÁLTAL 1786 PÜNKÖST HAVÁBAN”. Örvendett, hogy ha csak tiszteletből is, de a fia őt is megemlítette.

Elekes András egy egész héten át merenget, töprengett és rágódott azon, hogy elmondja-e már fiának a festékanyagok lelőhelyének titkát, vagy még várjon egy kicsit. Eszébe jutott az út, amit még gyermekként tett meg apjával. Napokig járták az erdőt, mezőt, vízmosásokat és barlangokat. Édesapja töviről hegyire elmagyarázta, hogy melyik kristályból, agyagból, ásványból, homokból, kavicsból milyen színű festéket lehet kikeverni. Minden lelőhelynél lelkére kötötte, hogy el ne mondja senkinek a helyeket, csak majd egyszer a fiának, ha az is festésre adja a fejét, és ha megérdemli. Gondolatban számtalanszor végigjárta az egykor megtett utat, majd egy vasárnap, amikor hazafelé tartottak a templomból így szólt fiához: „Úgy döntöttem, hogy a nyáron, ha élek, akkor elviszlek magammal és megmutatom a helyeket, ahol a rézgálicot, vaspátot és más hasonlókat lehet kapni.” Mialatt beszélt, Elekes András fiának arcát fürkészte, hogy lássa az örömöt rajta, mert ilyen nagy titokba nem mindennap avatják be az embert, majd így folytatta: „Én is apámtól tudom, akinek még az apja, az én nagyapám, mutatta meg.” A fiú sokáig hallgatott, majd csendesen így válaszolt: „Köszönöm, Apámuram, de nem élek vele. Éfritől most már olcsón mindent megkapok, és haza is hozza. Nem kell napokig járjam a hegyeket ólompírért vagy lisztpaláért, ahogy kendnek kellett annak idején.” Aztán szótlanul mentek hazáig.

Mária szomorú és gondterhelt volt, mert férje, Elekes András, ahogy teltek a hetek, hónapok egyre furcsábban viselkedett. Gyakran megállt az udvar közepén és hadonászva hangosan érthetetlen dolgokat mondott. Amikor rászólt, akkor Elekes András elhallgatott, és mintha mély álomból ébredt volna, feleségére nézett, majd legyintve csak ennyit mondott: „Ah, ezt te úgyse érted!” Ezután megfordult és bezárkózott az új csűrbe, ahonnan csak este, napnyugta után jött elő. Mind többen és gyakrabban állították meg Máriát, hogy sajnálkozva elmeséljék azt, ahogy férje egyedül, hangosan beszélve és hadonászva járja a falu utcáit. „Ha köszönünk neki, nem fogadja, csak megy tovább. Ránk se néz, észre se vesz!” Ilyenkor az asszony mentegetőzve, de határozottan mindig azt válaszolta, hogy biztos rosszul látták, vagy valakivel összetévesztették, mert az ő férje otthon egyáltalán nem viselkedik így. Amikor férjéről beszélt, kínosan érezte magát, de mindig mosolygott, hogy ezzel is igazolja azt, hogy náluk otthon minden rendben van. Rettegett attól, hogy a falu a szájára veszi és megbélyegzi, azért, mert Elekes Andrásnak elment az esze, és Ő egy bolonddal él egy fedél alatt. Egy idő után nappal is zárta a kaput és a kulcsot köténye zsebében hordta. Férje, miután reggel felkelt és nem tudott kimenni az utcára, bement az új csűrbe és az egész napot ott töltötte. Egy régi fejőszéken ülve néha hadonászva, hangosan beszélve, néha pedig magába roskadva, csendesen gubbasztva töltötte napjait. Egyetlen vágya az volt, hogy még egyszer bemehessen a templomba, és újra megnézhesse a mennyezet kazettáit, amelyeket olyan rég festett. Tiszta pillanataiban tudta, hogy őt mindenki bolondnak nézi, és a felesége azért zárja a kaput, hogy ne mehessen ki a faluba, mert mindenki rajta kacagna. Még egy kis hálát is érzett ezért a törődésért, de ezt nem említette meg az asszonynak, mert már nagyon rég egy szót sem szóltak egymáshoz. Egyszer aztán, amikor megszokásból megkilincselte a kaput, az kinyílt, mert felesége elfelejtette bezárni. Meglepődött, de kilépett az utcára és elindult a templom felé.

Elekes András egy forró nyári napon, legnagyobb dologidőben, hanyatt feküdt az oklándi templom padlóján és tekintetével végigpásztázta az általa festett mennyezetet. A SYSTEMA COPERNICANUM feliratú táblát sokáig nézte, és eszébe jutott Mezei Mihály tiszteletes úr, amint lekezelő hangon magyaráz. A kinti rekkenő meleg ellenére a templomban olyan kellemesen hűvös volt, hogy Elekes Andrást elnyomta az álom. Amikor felébredt, érezte, hogy megfázott. A nagy hőségben reszketve ment haza és lefeküdt. Estére olyan forró lett a teste a láztól, hogy felesége vizes lepedőbe kellett csavarja. Ez rövid ideig javított állapotán, de másnap megint annyira belázasodott, hogy elvesztette eszméletét és félrebeszélt. Sem a vizes, sem pedig az almaecetes borogatás nem segített. Néha suttogva, néha hangosan lázálmában ezt ismételgette: „Nem látszik semmi! Nincs se küllő, se kerék! Se küllő, se kerék!” Mária tehetetlenül állt az ágy mellett és férjétől sírva kérdezgette: „Mi nem látszik, András? Milyen küllő? Milyen kerék?” De választ nem kapott. Harmadik nap elhívta Jónást is, aki nemrég felcserként szerelt le. Jónás, amint meglátta a beteget, megszeppenve csak annyit mondott: „Én csak a foghúzáshoz, a csonttörésekhez és a sebekhez értek. András bátyámnak valami rusnya belső baja van!” Elköszönt és indult volna ki a házból, amikor Elekes András hangosan megszólalt: „Nincs se küllő, se kerék!”, és kilehelte lelkét. Jónás felcser az élettelen testhez lépett. Szakavatott mozdulattal lecsukta a halott szemeit, és a takaróval letakarta a fejet. Mária könnyes szemmel azt kérdezte: „Ugye nem bolondult meg halála előtt szegény András, hogy ilyeneket mondott?” Jónás felcser szemeiben hirtelen ravasz szikrák gyúltak és csak annyit mondott: „Hát az attól függ…” Az asszony értett a szóból. Elővett az almáriumból egy ezüsttallért, és a férfi kezébe nyomta. „Jól jegyezd meg! A láz vitte el. Elekes András nem volt bolond sem életében, sem halála előtt!” Jónás felcser csak állt némán, nyitott tenyerén a pénzzel. „Sem életében, sem halála előtt!” – ismételte halkan, majd marokra zárta tenyerét, és kilépett az ajtón.

***********************************************************************

Isten az autóban

(Negyedszázad az Úr és a közösség szolgálatában Marosszentgyörgyön)

Baricz Lajos

Baricz Lajos 1958. február 15-én született a gyergyószéki Borzonton. A gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskola után ugyanott a Hittudományi Főiskolát is elvégzi. 1984-ben szentelik pappá. Kolozsváron kezdi pályáját a Szent Mihály plébánián, 1990 óta a marosszentgyörgyi római katolikus egyházközség plébánosa. Verset diákkora óta ír, előbb inkább csak a fióknak, később a nyilvánosságnak is. Első verse 1999-ben jelent meg a marosvásárhelyi Népújság gyermekeknek szerkesztett Stipendium című mellékletében. Szerkeszti és rendszeresen közöl a plébánia lapjában (a Harangszó 17. évfolyamánál tart, első száma 1998. januárjában jelent meg), írásait közli a Népújság, valamint a Vasárnap című katolikus hetilap és a Krisztus Világossága című folyóirat.

Költőként, papköltőként határozza meg magát, ha irodalomról esik szó. Harminckét eddigi kötete közül csupán nyolc nem költészeti. (Két újabb könyve már a nyomdában várja kikeletét.) A legutóbbi, a Menet közben a közösségét rendíthetetlenül  szolgáló lelkésznek,  Marosszentgyörgy egyik legrokonszenvesebb közszereplőjének egyházi és közírói, művelődési jellegű írásait fogja marokra. A publicisztikai tevékenység sosem volt idegen lelkészeinktől,  és Baricz Lajos közírói tollával éppúgy szolgálja az Urat, mint papi hivatásának gyakorlásával: a kettő nemesen szervesül.

A hármas tagolású kötet írásai (jeles napok és idők; az egyházi évhez kapcsolódó elmélkedések; és a „menet közben” született alkalmi szövegek: advent, karácsony, újév, vízkereszt, gyertyaszentelő, böjt, virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, Nagyboldogasszony napja, Mindenszentek ünnepe), más események (Szent György, Szent István, Szent László), az anyák, apák, a betegek napja, a település és intézményeinek megnyilvánulásai, a gyülekezeti közösség és templomépítés gondjai és egyéb fontos alkalmak kapcsán születtek –: az a közös bennük, hogy minden sort az örömhír, az evangélium hirdetésének jegyében vet papírra, ír gépbe –, és hogy nem csupán a saját gyülekezet a „címzett”, hanem a község és a szülőföld együttes sokasága. Számos írás a hallgatók népes táborához is szól, hiszen nem csupán a Harangszóban, illetve a Maros megyei Népújság című lapban jelennek meg, hanem alkalomadtán elhangzanak a Marosvásárhelyi Rádióban; nem ritkán pedig a helyi tévéknek is szívesen látott vendége a szelíd szavú páter. Aki így vall feladatáról: „Sok, nagyon sok jó ember lakik Marosszentgyörgyön – katolikusok és nem katolikusok (12 felekezethez tartozik a kilencezer lakos), magyarok és nem magyarok. Bár kifejezett küldetésem az 1600+100 (Jedd, Csejd, Agárd, Kebele, Tófalva) katolikushoz szól, de vallom, mindenkihez küldetésem van, aki a nagyközségben él, és akivel úton-útfélen találkozom.”

A rövid szövegek zöme nem didaktikus, hanem élénk, figyelemfelhívó, közérthető; fő jegyük az a személyesség, amellyel a szerző barátságos közelségbe kerül olvasójával. A közvetlenség, amely minden kapcsolat éltetője, és persze a gyergyói lélek jellegzetes humora, amely a világ végére is elkíséri.

Íme két példa: a falnak fordult, tudatánál lévő, de magatehetetlen betegnek szolgáltatja ki a szentkenetet a kórházban, miközben maga is háttal áll az ajtónak. Belép a betegápoló, és már mondja is: jó, hogy jött, mert föltétlenül kellene ilyen és ilyen gyógyszer a kórházi patikából, na meg pampersz is, de ha lehet, most azonnal, mert nagy szükség van rá.

A látogató készséges. Jól van, csak tessék leírni a gyógyszer nevét és a pampersz méretét. „Máris hozom.”

Közben a beteg szobatársa tisztázza a helyzetet. Ezt mondja az ápolónak: „Ne tessék neki mondani, mert ő a betegnek senkije, csak a pap.”

Effélére a közember bizony felkapná a vizet. Baricz Lajos azonban lement, és hozta a gyógyszert. Meg a pamperszet. „Szívemben öröm volt, mert nem volt kómában a betegem. És öröm volt azért is, mert akaratlanul a lényeget mondta ki a szobatárs: az Úr a fontos. Én csak egy kis ‚senki’ pap vagyok.” (A „senki” pap, Harangszó, 2011. április)

A „senki” papra azonban, úgy tetszik, kedvvel vigyáz az Úr. Mert íme a másik példa:  esős napon a városból jövet egy hölgy hirtelen kilépett egy autó mögül a gyalogjáróra. „Fékeztem, megálltam. A hölgy épp csak továbblépett kocsim elől, amikor egy nagy csattanás után kocsim félméternyit előre vágódott a gyalogjárón. Szerencsére a hölgy már nem volt a kocsi előtt; mint aki jól végezte dolgát, kis ijedtség után továbbment. Nem érdekelte a mi bonyodalmunk.

Kiszálltam. Kocsim mögött félméterre egy nevesebb márkájú haszonjármű. A kocsi eleje összetörve, egy Hargita megyei rendszámú autó. Az autóban egy meglepődött, bajuszos fiatalember.

Székelyesen káromkodott. Nem rám, csak úgy, megszokásból. Amikor kiszállt és meglátta kocsija összetörött elejét, még jobban. Az én autómon csak egy halvány jele az ütközésnek, de alig észrevehető.

– Na, ez eddig jól sikerült – kezdtem meg a társalgást.

– Jól, azt a… – és folytatta a fülemet-lelkemet bántó káromkodást. – Lejöttem ma a Bucsit-tetőn, ahol végig hó borította az úttestet. Olyan óvatosan jöttem, mintha tojást szállítanék; hogy most itt a sima, egyenes úton magába hajtsak. Mi van azzal a kocsival, mit szállít, hogy semmi baja nem történt, az én kocsim eleje pedig ripityára ment?

Nyugodt voltam, mert sem vétkes, sem káros nem én voltam. A kérdésre nyugodtan válaszoltam: – Ebben az autóban ott van a jó Isten. Ő vigyázott az autóra.

Tetszett a válasz a székelynek, mert rá is kérdezett, mit jelent az, amit mondtam.

Időközben odaérkezett István, a Kolping-elnök, és mondta neki: – Hát úgy, hogy az autó a marosszentgyörgyi róm. kat. papé; akivel pedig beszélsz, az a plébánosunk.

Erre az atyafi lekapta fejéről a sapkát, ijedtében keresztet vetett magára, és olyan őszintén kérte a bocsánatot a káromkodásért, mintha a gyóntatószékben lettünk volna.

Rövid beszélgetésünk után megtudtam, hogy gyergyói ő is, és ismeri Gergét, a bátyámat.

Kiegyeztünk: nekem károm nincs, követelésem sincsen.

Kezet ráztunk, de nem mutatkoztunk be.

Elindultam a kocsi felé. Ő szomorúan nézte összetörött kocsija elejét, és – jó hangosan, hogy halljam meg – mondta:

– Ebben a kocsiban is ott lehetett volna Isten, hogy ne törjön össze az eleje!

– Ezután törekedjék rá, hogy ott legyen! – válaszoltam.

Elhajtottam, ő is tovább ment.

Ugyanúgy nem értettem és nem értem most sem, miként történhetett ez így? Hisz ez kész csoda! – mondhatná bárki.

De azóta is törekszem, hogy amit akkor csak úgy kapásból mondtam, az tudatos valóság legyen: Isten mindig ott legyen velem az autóban.” (Isten az autóban, Harangszó, 2011. június)

Szívig ható a Rómába zarándokolt lelkész emlékezése élete nagy találkozására, őszentsége II. János Pállal: „A Szentatya elindult, lassan jött, megállott csoportoknál, egyéneknél pár szóra. Lassan jött, de közeledett. Úgy szerettem volna valamit mondani neki, de minél közelebb jött, annál jobban ment el a bátorságom. Mit mondhatok én? Hogy is mondjam? Míg így tépelődtem, egyszer csak mellettem volt, két lépés, egy lépés. És egészen előttem. Egyetlen alkalom – futott át rajtam; vagy kihasználom, vagy soha többé! Most vagy soha! De a torkom száraz volt, elszorult. És a kellő időben – az előttem lévővel már kezet fogott, tehát nekem csak érinteni van esélyem – kibuggyant belőlem: „Sancte Pater! Nos sumus sacerdotes ungaresi ex Romania. Benedice nos et populum nostrum!”, vagyis „Szentatya, romániai magyar papok vagyunk. Áldj meg minket és népünket!” Már-már túllépett rajtam. De nem. Mosolygott, egy lépést tett felém, kezét nyújtotta, kezet fogott velem, és mondta: „Orationam meam quotidianam facio pro vobis. Benedicat vos omnipotens Deus, Pater et Filius et Spiritus Sanctus.” „Mindennapi imáimat értetek végzem. Áldjon meg titeket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!”

Közben keresztet vetettem magamra és válaszoltam: „Ámen!”

Arcomon végiggördültek az örömtől és meghatottságtól könnyeim. És aláhulló könnyeimen át láttam, hogy valóban továbblépett.

Így látom most is Őt, nézem láthatatlan könnyeimen keresztül, amint továbblépett az örökkévalóság útján. És hiszem, hogy ő, aki jó Pásztor volt itt a földön, közbenjár értünk az igazi jó Pásztornál, és kéri az Úr áldását ránk is, akiket továbbra is fújdogálnak a hideg, rideg szelek.” (Találkoztam a Szentatyával, Harangszó, Népújság, 2005 április)

A találkozás emlékét sokáig érleli magában, és csak a Szentatya halála után közli. Szent II. János Pál pápa (latinul Ioannes Paulus PP. II; olaszul: Giovanni Paolo II; lengyelül: Jan Paweł II; született: Karol Józef Wojtyła) 1978-tól volt a katolikus egyház feje, és 2005. április 2-án hunyt el. Baricz Lajos emlékezése 2005 áprilisában látott nyomdafestéket a Harangszó, illetve a Népújság hasábjain.

A kötet írásai pontos és hű képet rajzolnak szerzőjükről. A lélekemberről, aki verseivel szeretné maga köré gyűjteni népét, amint azt a Psalmus Hungaricus költője is kérte; a művelődésszervezőről, akinél „fellépni” a Kolping-teremben megtiszteltetés-számba megy; a publicistáról, aki lapot szerkeszt, cikkeket ír, figyelmét semmi lényeges dolog nem kerüli el, és markáns a véleménye mindenről; az Isten szolgájáról, aki negyedszázados merosszentgyörgyi szolgálatárról ezt mondja: „Tudtam, és közben rájöttem, hogy a rám bízott hívek – és köztük a munkatársaim – nem kifogástalanok, nem tökéletesek. Azt is tudtam és tapasztaltam, én sem vagyok az. Ám együtt szeretnénk azzá válni. Ezért találunk.”

Erdélyben, ha valaki „talál” valakivel, azt jelenti: egy srófra jár, nemcsak az a facsaratos agyuk, hanem összekacsint a lelkük is. Hívei mindazok, akik érzik az üzenet üdeségét. Az atya kedélyes, reménykeltő diskurzusa azért is örömös, mert némi őskeresztény cinkossággal nem bandzsít, hanem határozottan vág a szemével.

És közben persze külön is jó látni, hallani, olvasni a Baricz Lajos-féle embereket, amikor szerényen kitárulkoznak, és a legszebb ars poeticát mondják el: „Én mindig, minden körülményben legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint cselekedtem és cselekszem, ameddig élek. Ezt láttam és tanultam áldott emlékű szüleimtől; ők tanítottak emberségre és kereszténységre.”

Aki ilyen útravalót kap, annak mesésen bő a tarisznyája. Jut jó szó, balzsam, és juttat is belőle, mindenkinek.

(Menet közben. Párhuzamos gondolatok 25 év alatt Marosszentgyörgyön. Gyergyószentmiklós, 2015)

Bölöni Domokos

(Népújság, 2015. június 27, Múzsa-melléklet)

******************************************************

Puskás György

Falu reggel

Nyög és döcög a szekér
Négy vasalt kereke sarat dagaszt
A bakon meg-megbillenő
Fejjel alszik egy paraszt

Körötte csendes a falu
A gémeskutak is szótlanok
Kérges kezeikkel álmokat
Simítnak az alvó asszonyok

A kutyák lánca sem csörög
Hallgatnak a harangok is
Míg a szekér nyögve tovadöcög

Mögötte lassan elsimul nyoma
Alszik tovább a paraszt is
Míg lovai húzzák szekerét tova

Erdély: Korondi pillanat

****************************************************************************

Az utolsó vers

Magyari Lajos (1942–2015)

Czegő Zoltán

Székely Hírmondó, 2015. 05. 04.

„Kit érdekelne Bocharában,
hogy székely–magyar vagyok?”

Az embernek fia, ki halandónak született, életében nem szabadulhat az élet törvényeitől. Azokat tartja be azzal is, hogy végső lélegzetével visszatér az anyagba.

Magyari Lajos költő jól kivehető nyomokat hagyott maga mögött, a fájdalom mellett. Székelyudvarhelyen született 1942-ben, ott végezte iskoláit. 1966-ban végezte a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Maros megyében, Héjjasfalván tanított két évet, 1968-tól, az új megyésítéstől a frissen alakult Megyei Tükör belső munkatársa. Első versei 1962-ben jelennek meg az Ifjúmunkásban, majd a romániai magyar sajtóban, Magyarországon, rendre. Első verseskötete, a Hét­arcú ballada 1969-ben került az olvasók kezébe. Nemsokára megjelent a Csoma Sándor naplója című verse külön kis kötetben, ezt több ázsiai, európai nyelvre is lefordították Kádár László debreceni egyetemi tanár ügyködése mellett.

A versben szerepel egy helyen ez: „…ha majd megalkotjátok az energikus táj fogalmát…” A sokat próbált költő, Magyari ezzel a szerdai nappal – 2015. június 3. – végleg ötvöződött az energikus székely tájjal. Himnikus verseinek tucatjait írta szülőföldje bűvöletében. Ebben nem volt egyedüli, hiszen egy nemzetet, földrészt, szülőföldet csak az elkötelezett közösség tud halhatatlanná, s tán örökkévalóvá emelni lélekben, valós és érette való küzdelemben.

Az élet törvényei érvényesültek az Ő elmúlásával is. Pár nappal ezelőtt még fölcsúszott párnáiról, mintegy erőt véve a nagy törvényeken, hagyatkozott kéziratairól. És a Székely Hírmondó napilap egyik hasábjáról, melyen fél évtizede naponta jelentkezett. A felelősségtudat vagy a halálos ágy riadalmai adtak erőt ehhez – ki lehet megmondhatója ennek? Élők között senki. Ám ott van Magyari versei között a sugallat s az értelem, együtt a maradék nép s nemzet jövendőjéért viselt aggodalommal. Nyugodalma a mai nappal elkezdődött a Székely Hírmondó főmunkatársának.

Magyari Lajos emlékére

Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.

Új hazát én már nem keresnék

Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.

Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.

Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.

Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:

Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.

Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.

Plugor Sándor grafikája, 1979

Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.

Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.

Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.

Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.

Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.

Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…

Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.

Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:

Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.

A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.

A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.

(Cia)

Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.

Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.

Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenk az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.

Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.

A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.

Magyari Lajos és Czegő Zoltán. Bajtársi kézfogás (Fotó: Dimény H. Árpád)

Köszöntő

Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.

(2015) Czegő Zoltán

—

Cum Deo

Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.

Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.

Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.

Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.

Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.

Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.

Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!

Bölöni Domokos író, Marosvásárhely

—

Márciusi parafrázis

Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak

Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,

legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.

*Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.

—

Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből

Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.

Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.

Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.

Borcsa János

***********************************************************

Puskás György

Egy új világ

És még egy kép
És még egy új világ
Mondom ezerszer
S te ellenkezel
Hiszen ez csak egy mese
Egy idegen világ
Talán az egész csak egy délibáb
Hisz messze az ég dörög
Valahol – mindig – ember embert öl
Jajgat a föld
És megint csak egy új kép?
És megint talán egy új világ?
Itt a hegyek között
Minek kérded hisz itt is
Annyi a gond a bűn a szenny
S a kapzsiság
És megint csak egy új kép?
És megint talán egy új világ?
Csitítgatlak tudva hogy nincs igazam
Az idő telik
S míg a hátam görbül és őszül a hajam
Körülöttünk minden megváltozik lassan
De ami megmarad
Az egy öreg barna kép
Melyen a dombokon őrt állnak a fák
Ez neked talán egy régi kép
De nekem mindig egy új világ

*******************************************************

Kibédi Varga Sándor

1946 – 2015

Kibédi Varga Sándor (eredetileg Varga Sándor; Marosvásárhely, 1946. október 14. –2015. május 17., Budapest) erdélyi származású újságíró, író, tanár, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román–magyar szakának elvégzése után öt évig falusi általános iskolákban tanított. 1978-ban újságíró lett a Maros megyei Vörös Zászlónál: a művelődési rovat szerzőjeként recenziókat, színikritikákat írt. Négy év múlva a Bukarestben szerkesztett központi magyar napilap, az Előre tudósítója lett. 1988. május 1-jén Karlovy Varyba indult pihenni, de nem érkezett meg, mert Budapesten leszállt a vonatról.

Az „új hazában” az újságírói hivatást folytatta, de a Varga Sándor nevet kiegészítette a Kibédi előnévvel, ugyanis meg kellett különböztetnie magát a hasonló nevű kollégától. Más indítéka is volt: közeli rokonai, akik az első világháború után érkeztek Budapestre, szintén ezt az előnevet vették fel. Apja unokatestvére, az 1902-ben Szentgericén született, 1986-ban Münchenben elhunyt Kibédi Varga Sándor a kolozsvári filozófiai iskola neves képviselője volt.

Négy évig dolgozott a Magyar Rádióban, az egymilliós példányszámú RTV Újságnál, majd nyolc évig a Kurír című országos politikai napilapnál. Sokáig parlamenti tudósító is volt. Különböző időszakokban a Mai Nap, az Új Magyarország és a 168 Óra című hetilap állandó külső munkatársának mondhatta magát. 1999-ben az MTI Kiadói Kft. szerződtette, majd hamarosan ismét tanár lett. Nyugdíjazásáig, 2006-ig, magyar nyelvet és irodalmat tanított egy újpesti általános iskolában.

Újságírói pályájával párhuzamosan, 1973 és 1982 között körülbelül száz novellája jelent meg, főleg az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban. 1979-ben színpadi művel szerepelt az Utunk Évkönyvében. 1986-ban rövidprózával szerepelt a Kriterion Könyvkiadó Ajtók című antológiájában. 2001-ben a marosvásárhelyi Impress Kiadó elkészítette A megváltás ezután következik című novelláskötetét. Egy pesti alapítvány felhívására szociográfiát írt az 1990-es rendszerváltás előtt Magyarországra menekült több mint háromszázezer erdélyiről. 1998-ban részt vett a Másság Alapítvány cigányellenes diszkriminációkat feltáró Ácsi! című riportkötetének (Osiris Kiadó) készítésében. Az Üveghegyen túl – Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón című kötetét a Mentor Kiadó gondozta és publikálta 2009-ben.

2002-ben megírta munkahelyének, a Langlet Valdemar Általános és Felnőttképző Iskolának centenáriumi évkönyvét (az intézmény névadója a svéd vöröskereszt zsidómentő főtitkára volt Budapesten, a vészkorszak idején).

A 2015-ös ünnepi könyvhétre jelent meg A tizenöt éves gerilla című kötete. Ennek ismertetőjéből idézünk: „Cigány vagy. Na jó, félcigány. Milyen érzés, amikor nap mint nap a saját tanáraid szembesítenek ezzel? Milyen a villamoson a beszólásokat hallgatni? Milyen, amikor az etnikai hovatartozás bemocskolja, megöli a szerelmed? Minden kamasz lázadó. Kiss Virág Santál is az. Ám neki komoly oka van a háborgásra. Cigányként, pontosabban ’félcigányként’ folyamatosan megkülönböztetik, megalázzák. Az okos, ambiciózus, önbizalommal felvértezett Virág nem törődik bele, hogy a világ olyan, amilyen. Pontosan tudja, hogy nem a bőrszín dönti el, ki milyen ember. Kíméletlen gerillaháborúba kezd.” (K.u.K. könyvkiadó)

Források: Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2011, Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. Kibédi Varga Sándor, 2001. november 7.

Élet és Irodalom, 2010. május 7. Láng Zsolt: Becsületes antimese. Recenzió Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetéről.

Duna-tévé, a Kívánságkosár vendége Kibédi Varga Sándor. Interjú. 2010. május 31.

Káfé Főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lap. Kibédi Varga Sándor: Rövid szakmai életrajz

*******

A kolbász színeváltozása

Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetéről

Szerző: Bedő J. István

Nehezen feldolgozható élményt nyújt a könyv, mely az Üveghegy két oldalán játszódik. Az Üveghegy szimbolikus határvonal, de mindkét oldalán úgy tekintenek rá, hogy azon túl valamilyen módon kolbászból van a kerítés. Kibédi Varga Sándor tárgyilagos szociográfiájában, melyben saját sorsát is megírja Marosvásárhelytől Budapestig, az Üveghegy és a kolbászból font kerítés hitelességét, valódiságát kutatja.

Váratlan időszerűséget kölcsönöz ennek a lassan két éve megjelent könyvnek a nálunk lezajló változásáradat. A politikai szereplők változása minden kérdés és álláspont, döntés és törvényalkotás, bűnösség és ártatlanság újrafogalmazásával jár, az utcanevek és a történelmi alakok átfestéséig bezárólag.

Ezért aztán nem meglepő, ha a Romániából Magyarországra menekülők, áttelepülők sorsát feltérképező író a több évnyi gyűjtőmunka és feldolgozás után sokszínű eredményt mutat fel – összességében azonban egyáltalán nem derűset.

A látható és az állhatatosság jelképévé emelkedő Tőkés László körül mellett és hatósugarában tíz- és százezrek élték át hatalmas reménységgel a magyar rendszerváltozást. A hatósugáron értve nemcsak Erdélyt, hanem egész Romániát; a bárhol élő magyarokat, akik nem akartak lemondani, megszabadulni magyar tudatuktól és öntudatuktól – pedig nagyon szorították őket.

A történtek után két évtizeddel is torokszorító és gyomorforgató élmény olvasni, milyen volt a létezés (mert életnek csak nehezen lehet nevezni) a nyolcvanas évek Romániájában. Aki személyes beszélgetésekből nem szerzett közvetlen tapasztalatokat, az jobban-rosszabbul, gyorsan megírt könyvek, cikkek hiteles beszámolójából ismerkedhetett az állapotokkal. Nem volt ember, akit meg ne indított volna mindez, és ne akart volna részese lenni annak, hogy a helyzet változzék.

Közeledünk a 80-as évek kolbászához. Románia egy fekete lyuk a térképen, ahonnan menekülni kell. Azzal zárul az első rész, az Otthon Romániában. Az Üveghegyen túlról nézve minden csak jobb lehet.

Kibédi Varga könyvét olvasva óhatatlanul felbukkan emlékezetemben 1984 (Orwellé, természetesen), annak szörnyűséges világa. És csak azon csodálkozom, hogy a megtörettetést átélő milliók közül az áttelepülést választók (nevezzük most ezzel a kegyes szóval a turistaútról lemaradók és a zöldhatáron átszökők illegális ideérkezését) száma magas-e vagy alacsony. (KSH: menekültek Erdélyből 1987: 2087, 1988: 17 818, 1989: 26 605, 1990: 29 617). Mert valljuk be, a szolidaritás különböző rétegei ritkán nyújtottak teljes megoldást. Az írók, költők kiállása, az újságírók napi oknyomozó munkája, a segélykoncertek – mindezek csak befolyásolják a közhangulatot, de nem adnak megoldást.

Ami a legkülönösebb (illetve ördögöt különös, éppen hogy sejthető volt), még a református egyház lelkészeinek sem sikerült akár a hit révén együtt tartani az Erdélyből jötteket. Az emberi gyengeség győzedelmeskedett a nagy célon: alkalmatlan emberek miatt sokan elhagyták az egyetlen biztosnak hitt kikötőt, az egyházat. A szorongattatásban születnek nagy lelkek, de vajon ki tudna évtizedekig azonos hőfokon lobogni? (Senkit nem mentek fel, inkább keserű tárgyilagossággal megállapítom.) Hány forradalomcsinálót láttunk elkényelmesedni, belehízni egyenruhájába, öltönyébe vagy a hatalomba? Pekingtől Kubáig, hazánkat is beleértve.

S nem elég ez. Még az olyan apróságok is, mint a közös nyelv, a társasági és társalgási kultúra különbségei, a szabadszájúság vagy a (kálvinista hagyományú?) szemérmesség ütközése is vezethet oda, hogy nem kevés erdélyi magyar nehezen találja a helyét a vágyott anyaországban. Mert azt érzi, az elszigeteltségben töltött idő akkora kulturális különbözőségekhez vezetett, akár ha egy óceáni szigetről érkeztek volna.

Kibédi Varga ír szerencsés életpályákról, balszerencsés karrierekről, minden irányba futó szélsőséges érzelmekről – és a rosszkor előrántott, rosszul alakult állampolgársági népszavazásról. Ami – most már tudjuk róla – semmit nem oldott volna meg. Sem a maga idejében, Európába lépésünk után, sem később. Ugyanolyan (bár pozitív hangulatot kiváltó) pótcselekvés, mint egy sor látványos, „kebeldagasztó” – és nagyon költséges – Potemkin-akció.

A világ Kibédi Varga által kiválasztott közepéből, Marosvásárhelyről elindultak közül nagyon kevesen igazán boldogok. Még a viszonylag legsikeresebbek sem azok. Öreg fát, tudjuk, nem lehet átültetni, és aki maga döntött, hogy a szülőföldjét elhagyja, már öreg fának tekintendő. Mindenki sebeket hordoz a lelkében, és az Üveghegyen keresztülvágva csalódni kell a Kánaán tejjel-mézzel folyásában is. Talán egy következő generáció, amelyik belenőtt abba, hogy a határokat csak a papírra nyomtatják, nem pedig a lelkekbe égetik bele billogként; amelyiknek nem is értelmezhető régi szó: útlevél-kérelem, talán ez a generáció fog fájdalom nélkül emlékezni a nagyszülők szétszabdalt világára. Ők majd történetté, legendává, családi emlékké nemesedetten fogják megismerni azt a különös Exodust, amelyben a szüleik, nagyszüleik elveszítettek valamit a szülőfölddel, de helyette nem azt kapták, amit reméltek.

***********************************************************

Kuti Csongor versei

Törmelékek könyve

Tej

Tejúton, Tejúttalan utakon.
Ádám bácsi istállójában
a padolás ganéval átitatott deszkáin
egyensúlyozva a réseken betörő
piciny, gonosz sötétségre tekintettel
csak a gőzölgő fehér sugárra figyelni
itt fény van,
ég egy hatvanas körte
odakint egyetlen tömbből hasítva minden.

*

Az alufólia kupakot letépni
és meghúzni úgy, az üvegből,
direktbe, főtlenül,
hogy két orcámon patakba gyűljön,
sugárútba,
a Testvériség sugárútjába melyen
ott állok ím,
a bolt előtt kígyózó sorban:
kezemben a napi tejbonok.

*

Egy tál zsendice fölött
apám arcát nézem az elomló gőzben
s a zsíros esztena-béli népekét:
szájukból darabosan hull a beszéd.
Fiatal még és erős, mint kölyökkutyát penderít
a szekérbe föl
két ostorcsattintás között
s aztán hajrá, le a völgybe
meghúzódom sajtárok, dézsák mögött.

*

A kredenc csöndjében
csészékbe töltve
alszik a tej
én meg kilopózom éjjelente
s bögrémet a
Tejút ködében
csurig merítve
társul
melléjük teszem.

Olvashatatlan aláírás

12. Minden szó rólam szól
11. Tanulságod belőlem fakad
10. Megszűnsz létezni
9. Ha leteszed e köyvet
8. A szavakat én teremtettem
7. Téged e szavak
6. Önmagam fürkészem s te tenmagad
5. : A szövegben egymára bámulunk
4. Ketrecbe zárt majmok módjára
3. Ki a boldogabb
2. Felkészültél?
1. Most kezdődik az élet.

Valami  más

autók szaggatják ízeire az éjszakát
a rádióból mint konfetti
hullanak a hangok
pontos idő van
mindenkinek pontosan
az üveg cimkéjéről rám néz egy férfi
szépek a szárnyaim. fehérek.

emberek esznek embereket
és nincsen hiba benne
politikailag korrekt, vértelen
nem halsz meg:
fotononként húnynak ki
szemedben a fények
élet van és rothadás.

akarod hát, hogy szeresselek téged?

Hazámnak, rendületlenül

kell a karom, kell a hátam
amíg még bírja, a lábam
kell az izom, kell az ín
holott szétveti a kín

kell a bőröm: van rá krém
szesz, zselé, ragtapasz, gél
kell a korpa, míg van hajam
s hogyha elhull kell rá balzsam

kell a vérem: adakozok
üzlet a zsír, nem nagy titok
kellene a koleszterin
glutén, szénhidrát, nikotin

kell az eszem, kell, hogy vágjam
kell az ölem, kell a vágyam
kell a könnyem – kell, hogy hányjak
kell, hogy elmenjek bakának

kell az utolsó fityingem
s hitel, hogyha nincs már ingem
négyévente, hogy szavazzak
higgyem azt, amit meghagynak

eladható mindenható
kell a mondatokra béklyó:
használt élet, másodkézből,
cserélhető, alkudható.

Fado

mily nyugodt vagy, ó távoli tenger
mily törékeny habjaid csöndje
s a kék mellyel bevonod az eget

de ím lábaim előtt dühödten hull szét
koszos, bűzölgő, szürke tajtékra
a megszelidített végtelen

apró szigetek sodródnak messze
titkos vizeken zöld narancssárga
piros kék összekevert színeken

sózott hal, citrusok, aranyhomok
szívlüktetéshez igazodó
ismerős idegen ritmusok

kicsiny országim az ég tükrében
kietlen földön hontalan vagyok
szemeim hasztalan fúrom távol

lengedő csalárd délibáb-ködbe
a sziklákon örjöngve széttörő
hullámoknál tovább nem jutok

utoljára jövök minden este:
arcmásom az apállyal küldöm
és sohasem hoz választ a dagály

a kék, mellyel bevonod a tengert
s habjaid csöndje, mily törékenyek
vigyél el szerelmem: várnak rám messze.

A pincsikutya-fejű nő

A huszonnyolcas megallójában
állt egy pincsikutya-fejű nő

nő volt, mert én írom a verset
és én férfiakra nem szoktam
felfigyelni (noha háttal állt)

és egészen pincsikutya-feje volt
és csepegett az unalomtól

De az is lehet,
hogy alapjában véve egy
nőtestű pincsikutya volt

ami most csepegett
és gyönyörű volt
gyönyörű, amilyet még nem láttam

eddig életemben
ekkor úgy döntöttem
szerelmes leszek

és megdöglök majd az epekedésben
rohantam hát nagy lobogó
nyelvvel

fölszürcsölgetni lábai körül
a formás kis cseppeket.

Kétlejes vers

Hogyha volna énnekem
két ropogós zöld lejem
eggyel meghívnék egy körre
mindenkit a hörpentőbe
másikra mind kiflit vennék
minden gyerek jóllakhassék
aki ma még nem evett.

Hogyha volna énnekem
két ropogós zöld lejem
megvennék egy nyári estét
tavasszal egy napfelkeltét
őszből egy kas tarka lombot
télből egy nagy havas dombot
s nem fájna már semmi sem.

Hogyha volna énnekem
két ropogós zöld lejem
csináltatnék gólyalábat
léghajót és homokvárat
hóembernek meleg kesztyűt
hegedűmhöz új nyírettyűt
vattacukor felleget.

Hogyha volna énnekem
két ropogós zöld lejem
rendelnék még egy versszakot
szépen lecsengő mondatot
hogyha úgy hozná a kedvem
elrejtőzhessek a csendben
ami utána marad.

Emberészet

Vásárhelyen ma embereket vágtak
– tiszteletüket küldik
a lelkes kövek –
a dombokról lejövet
túlzsúfolt az erdő
nincs elég levegő,
lebensraum,
telek:
a Klastrom utcában elkaptak,
találomra, néhány öreget.

Az öregek veszélyesek,
ám nincs pótolhatatlan
ember
s a palántája szerény,
fegyelmezett.

Vásárhelyen holnap csonkolni fognak
megkurtítják, ki túl
magasra mászott
s füstbe borította az eget,
elszaporodott az erdőn
a tájidegen ember,
a környéket gondozni,
szépíteni kell.

Noha tudott, hogy napból van szívük,
a Nap nélkül nincs élet,
hogy  a sötétség rettenet:

Mindenki öleljen át egy embert.

Audíció

Beatzenét hallgatunk a fiammal
régi lomok ezek
bakelitkorszak
tűsercegés helyett most vibráló pixelek
fekete-fehéren
fura kis emberek
nézem, ahogyan két
túlméretes fejhallgató között
arcán a zene szétterül
majd alápereg.

Arany, mit mások szívében kerestem.
Elmúlik – jól van így:
neki adom a perceket

***
Naptár

Január

a kurvák idén is kurválkodni fognak
és önzők maradnak a szentek
a rendőrt se fogják megszeretni
ki szegénynek jött, szegényen fog menni

estéllvén meghalsz, reggelre
feltámadol, örülsz majd kívánod halálod
hideg lész meleg lész valahogy elleszel
álmodnak meleg vackot keresel

Február

Vadak között fekszem a földön.
A bordákon, mint hárfán simít végig
és mellembe meríti kezeit a fagy
nem szabad mozdulni:
így nem vesznek észre.

Hamarosan megéheznek majd.

Március

Kerek barna melleiden
rubinvörös rózsák nyílnak
és kósza angyalok kóborolnak
fekete fürtjeid között.
Köldököd puha pihéiről
a játszi napsugarakat
hasztalan próbálom lecsókolni
zsibbad már a száj –
hasad feszülő selymén
matató ujjam
ideges táncot jár:
pillangó tangó.

Április

Ápril (obligát vörös): nő müzlivel
alhasán fonnyadt szőlőszem
– nevezzük mazsolának –
magvak, csonthéjasok
a pihék közt pehely, corn-fake,
ez én vagyok:
nászunk végén fölcsippent,
magához vesz, ajkai közt, olvadón,
s a vaginából rámvillantja
mosolyát a kígyó:
önfeledten tavaszodunk.

Május

(Dylan Thomas emlékére)

Májusban a fiúk is megkívánnak engem
és csak nekem bontják hetyke
mellbimbó-rügyeiket a fák
fürödni megyünk meztelen az éjben
gyűrött, csatakos és forró
szerelmi csatában szétdúlt ágy a táj
Májusban az élet császárai vagyunk
és nem vehet erőt rajtunk
a szemtükrök mélyén meglapuló halál.

Június

A söntésnek dőlve az élet
szerteguruló perceit egymáshoz
fűző alkohol (nevezzük sorsnak)
aktuális láncszemével matatva
mélyen a múzsa blúzába nézve

csodáljuk meg a fondorlatosan
csipkévé bonyolódó cérnaszál
labirintusát: szabadítsuk ki
a labirintusba zárt lányt!

Július

Mélyen a múzsa blúzába nézve
tanulmányozzuk a hús melegét
a pihék dekadenciáját
figyeljük meg a csontokban alvó űrt.

Vegyük szemügyre a lány mögött
ásító ürességet: a karcos
bártűkörben egy másik világ sír,
örül, pörögve önmaga körül
egy képzelt mindenség bűvöletében.

Augusztus

Álmomban égett az erdő
kandiscukorból voltak a fák
megolvadt minden és forró volt minden
táncolni indultunk
nyakunkban gyöngyök, aranypénzek

álmomban gyöngyhalász voltam
kagylók rejtekét kutattam a mélyben
olykor nagy fehér hajók jöttek
a nyugati széllel: gyöngyeim
csillogó kincsekre cseréltem

álmomban vajda voltam
ládámban Egyiptom kincsei,
nyakamban gyöngyök, aranypénzek,
egy szakajtó purdé a szekérderékben
s köröttünk a lángoló erdő:

Nőül vettelek az oroszlán jegyében.

Szeptember

fény hull
kövér cseppekben a plafonra
árnyak követik imbolyogva
gyűrűző visszfényét
amint lecsorog a falakra
(feszülő kígyóbőr a tapéta)
majd a sötétség határára érve
újra összegyűl a középpontban:
az asztalon heverő fehér,
új kenyérbe döfött
gyertyacsonkra.
Olvadt viasztból van a csend
ujjamat megmártva
fölkenem homlokomra.

Október

Mintha csak bennem léteznél,
magamba zártalak.
Mint barlang titkos csendjét
és föld a belehasított sírokat.
Magamba zártalak,
s magam köréd. Kettős börtön:
végtelen űr és csillagrács sorok.
Köztük lelkem kiverten,
vak pillangóként csapong.

November

(kilenc falevél)

Az ajtókat zárd be gondosan.
Az éj leple alatt kerted körül
kujtorog a tél.
Az udvart söpörd fel.
Ne keveredjék majd mocsokkal
az áldozati vér.
Gyűjts kilenc tarka falevelet
lelkednek ők adnak rejteket,
ha támadna a dér.
Tüzet tégy, s óvd szelíd kezekkel,
a szíved majd vigyázom én.

December

kurvák ólálkodnak fekete tereken
odafent faragott szentek
kegyükért esend alant egy senki
rendőrök jönnek, nem jó itt lenni

álmomnak meleg vackot hasztalan
keresek: holnapra tévedés
leszek és dráma, hogy te nem —
ünnep dúl és tort ül majd a szeretet

***

Átiratok

Száz)tíz év múlva (vers)

(Az õszi esték (vers) Dömötör Pál – atirat)

Itt vannak már az őszi esték,
Ökörnyál szálldos lengeteg,
Szarvas bőg sötét fenyvek mélyén,
Míg nem talál egy tehenet.

Így hajtjuk egymás ölét mi is,
S nem oly rövid az est nekem;
Mámor után a hűlő ágyban
Ki mélázna a perceken?

Ősz van, a világ számvetésre
Készül – ki él, mind menekül,
Mi is beljebb húzódunk mostan
Egymás karjába – rejtekül

Megkettőzve riadt magányunk
– Nincs szövetség hatalmasabb –,
Vigyázzuk, mi nékünk adatott:
A vídám gyermekajkakat.

– És folynak a szép őszi esték…
Esőasszony könnye pereg –
Verslábakon táncol az élet,
S körültem játszó gyermekek.

Bensőmben képek gerjedének,
Álom, szív, lélek, szeretet!
Szarvas bődült mord fenyvek mélyén,
Ökörnyál szállott, lengedett.

Változatok Bajor Andor, Füstöl az acélkalapács c. versparódiájára.

Invokáció:
„Kritikus elvtárs! Tessék várni még!
Itt nem dekadens szomorúság tör be.
Bár hangom bús, s a stílusom setét:
nem költő vagyok, hanem villanykörte.”

Füstöl az alapkamat

Füstöl az alapkamat
A külkereskedelmi mérleg ég
A bankokban az én szívem fő és rotyog
S lábam puhába lép

Hogyha megnövök bankár lesz belőlem
Nézd a sok csóringer ügyfél tolong
Nem csencselünk mi valutával többé
Keményen zsebükbe markolok legott

Ma nem tegnap van, csak szeretnéd
Babám, ez a holnaputáni kamat
Szívem helyén egy végrehajtó csücsül
Fejem nem fáj: az adós itt te vagy

Jöjjön velünk és aki bírja marja
Kinek zöld a hasa meg júró a bőre
Vegyen kölcsönt, nyisson betétet s várjon
Jó üzlet lesz nekünk – szóltam előre.

Füstöl az ózonluk

Füstöl az ózonluk
Üvegházhatástól piros az ég
A Mont Blanc csúcsán a jég fő és rotyog
S lábam a gázra lép

Hogyha megnövök grínpísz lesz belőlem
Nézem a senyvedő földgolyót
Nem hagyunk PET palackot a fűben
S felszedjük a térkő burkolatot
Ma nem tegnap van, már túl késő
Alattunk pusztulásra ítélt a Föld
Szívem helyén széndioxid kvóták
Hajam őszül bár, de azért még zöld

Jöjjön velünk, indulunk a Marsra
Gépkocsival megyünk mert így a nyerő
Föl, föl bátran és azután előre
Jut ott még nekünk egy talpalatnyi föld.

*

Füstöl a billentyűzet

Füstöl a billentyűzet
A monitoron minden bizbasz ég
A szívemben winchester pörög és forog
S lábam, huh, hova tettem én

Hogyha megnövök hacker lesz belőlem
Feltörök, letöltök és megosztok
Nem szpemelünk mi többé már csöndben
Hanem botneteket programozok

Ma nem tegnap van átprogramoztam
A közép kelet-európai időt
S a parancsfájlt jelszóval zároltam
Kiírhatom cédére a jövőt

Csak az jöjjön ki visual basic
Ki gyerekkorában php-n nőtt fel
Twitter volt a jele az óvódában
S zenét golyós számológéppel tölt le.

Füstöl a szavazóurna

Füstöl a szavazóurna
A frakciógyűlés fölött az ég
Honatyáink feje miattunk fő s rotyog
Huh, kire szavaztunk épp?

Hogyha megnövök párttag leszek
Nézem a nagy zsíros konc-darabot
Nem tanulunk s nem dolgozunk mi többé
Én vezető beosztást akarok

A tegnap az a halandóké
Míg holnap s a holnapután is az enyém
A költségvetést majd szépen elosztjuk
Fejni kell, mert az állam egy tehén

Ne jöjjenek, így is túl sokan vagyunk
Kiknek acélból van arcán a bőre
Csak szavazzon ránk és mindent megoldunk
Visszük az ügyünk zászlaját előre.

*

Füstöl a bővített mondat

Füstöl a bővített mondat
Az alanyi költő két füle ég
A jambusban az én szívem fő és rotyog
Verslábam keményen lép

Hogyha megnövök szerkesztő leszek
Nézem a sok rossz kéziratot
Nem hallgatunk mi a szerzőkre többé
Hanem keményen közéjük radírozok

Ma nem tegnap van: poszt posztmodern
Holnap-holnapután ön idejétmúlt lesz
Beküldött kézirata oly unalmas
Mint hólétől csöpögő házeresz.

Jöjjön velünk aki írni merészel
Aki nem fél, hogy kifordul a bőre
Forgatjuk a pennát és nem rágcsáljuk
Kossuth díj, Nobel… kopjafa: előre.

Szalonna

Előhang: Boldogok a zsírsavak,
mert telítettek:
a szalonnában
még volt anyag…

A kés közös.
A szalonna nem.

*
Tocsog a zsír, tocsogok
vastag szalonnák alatt.
Világ zsírját olvasztottam
huszonnégy óra alatt.
Világ zsírja, zsírvilág,
tűzzel reád tapadok,
s kacagok és zokogok
mint egy éhes kisdiák.
A töpörtyű elborít,
tálban dermed a fehér.
Ugye, nem lesz háború?
Ugye, fogok enni még?

*
Itt ülök szűkülő érfaladon.
Beleidben
füstös szellő, mint disznótoros
vacsora emléke, száll.
Szoktatom szívedet a csendhez.
Nem oly nehéz –
könnyed koszorúér-elzáródás,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

*
A múlté már a szalonna
omega 3 az új trend
sebaj Steven Spielberg ha jő
tán megcsinálja filmen
lesz benne töpörtyűs müzli
szívbarát abált hasalj
sültzsír új mosoly ragyog
rengő segg zabálj magyar!

Kuti Csongor vs. Pilinszky, vs. Szisz, vs. József Attila, vs. KAF

***

Szobafestő

A szobafestő álma

A szobafestő a vödörhöz lépett
fura árnyalatai vegyültek benne a kéknek
tóval tenger, Tirrénnel Jón, balsorssal végzet,
s mert szomorú volt, mártott
majd jól odakent pemzlijével az égnek.

Egy felhőről még csöpögött épp
– én újságpapírt teregettem a
Vörösmarty térre – nevetve jöttél,
hajadban kék, gyöngyszemnyi
pacák füzére fénylett.

A szobafestő és az Ígéret Földje

Nagy dolgok jöttek, ehhez nem fért kétség,
reggel óta matatott benne egy érzés
s most, midőn a plafont kente
szörnyű világosságra gyúladt benne
– mily szokatlan – egy gondolat:
Mózes, rivallt fülébe az Úr,
vezesd tenmagad a kiválasztott népet!

Letette a rollnit, körbenézett,
gyorsan kiválasztotta magának a Népet
– az ember gyorsan beletanul –
s indultak, míg nem alkonyul:
a távolban Ígéret Földje fénylett.

Fénylett, mert esett, s útuk
az eső mindvégig elkísérte,
hogyaza, szólt valami vízbe lépve
ám ezután a tócsák szétváltak előtte.
(Festő volt, nem csinált kázust belőle.)

Csesszétek, mondta később,
mert egyszerű ember volt,
s hirtelen eszmélt:
törvény kell a Népnek.

Ígéret, a szőke pultoslány
rámosolygott a Népre
kóla, sültkrumpli, kérdezte
szemében különös fénnyel
Mózes biccentett: ma hős volt:
extra kecsappal kérte.

Az igazi szobafestő

Trebitsch rokonság volt
ez már a szemén is látszott
ahogyan bűvölte cigiszünetekben
a hallgatóságot
az elcseszett nemzedéket kinek
apja, nagyapja, déde
legfönnebb egy lágerig, ha jutott
vagy ordas lövészárkok mélye
nyelte el – oly hasztalan halál
mely jelentéktelenné teszi a létet –
nem is látszik onnan Pest,
a híres kocsmák, Indokína, Páris
de még az óceán sem
az Óperenciális
vagy hogy hívják melyet
oly sokszor szelt át Trebitsch,
a rettenthetetlen…

Kék szegélyt festettek aznap
óceánkéket, mélyet
s az ecsetvonások egy titkos
hullámot kísértek
mely hátán útra kelt
sok sovány, tetves, meggyötört ős
ki bárkán, ki tutajon,
ki egy szál deszkán evezve
boldog, szabad álmok vizén

A szobafestő félrelép

Elmatatott kicsit, élveteg,
mintegy oda sem nézve,
hadd találjanak ujjai
önmaguktól révbe.

Igényesen válogatott:
illik meglett férfinépnek
s egy brazil fazon volt,
mit végül kipecézett.

Úgy maradt még, réveteg,
míg élményt gyúrt a képzelet
abból, mit érezni vélt
és a pultos rá nem dörrent:

helyben lesz, vagy elvitelre?
Észnél kell lenni, mormolta
majd fizetett: a hűség-
pontokat is kérte.

Háromkirályok

Vonatra várnak, semmi egyébre
harminc felett kevesebb a dráma
a szobafestő kérges tenyerébe
néz, lassan ökölbe zárja

Idegenné lett hely az állomás
s fényes gönceivel a város
tehetségtelen költő-látomás.
Egy felcicomázott lárva.

Csudát nem láttak hisz csuda nincsen
s a remény a hitetlenek teje
ülnek csöndben szemben az idővel
elmúlt szép szavakkal tele.

A hidegburkoló már alszik is
s lehajlik az épületasztalos
feje: álmukban tán otthon járnak
(“gyorsvonat indul Nagyvárad fele”)

Szereti őket, ez jut eszébe:
“én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király”

markában ott lapul egy csillag.

Forrdalamas (a szobafestő forradalma)

Forradalom volt, ihaj!
Forrt, buzgott, kitüremlett
földhöz csapta azonmód
a festékes vedret – s még
bele is rúgott (de képébe
fröccsent: restellte, hát
úgy tett mint ki nagyot tüsszent.)

Ám nem voltak véletlenek.
Ártatlanok voltak, kik mindig,
ahogy rendesen, a rövidebbet húzták
– ettől megy előre
minden rendes ország –
s a szobafestő most
a Corvin közbe ment.

Ágyút öntött ott
(székelyföldi mi mást
öntött volna) lámpavasból,
mert harang épp nem akadt
s ágyúival sok
idegen vért kiontott –
szörnyűképpen szolgát neki a szerencse.

Ám szerencse sem volt.
Áldozatok voltak, a szabadságnak
ára van – a rabságnak még nagyobb
hát öklelődztek
míg öklelődztek
s ki tehette, hazament legott.

És most, midőn unokáit kajálni
viszi a gyorsétkezőbe
fénylő szemekkel mesél
a szabad világ hőse:
hajdanvolt zord korok
hideglelős nagy csaták

mikor nagyapátok egyetlen
kardcsapással hasított ketté
muszkát, oláhot, törököt, labancot
és ölre ment
íjjal, kalasnyikovval, puszta ököllel
fél kézzel elbánt a megvadult ökörrel

De mennyivel nehezebb munkába menni
minden áldott reggel
gyereket nevelni
fát ültetni
ölelni szeretni
meghalni minden este
föltámadni reggel
ölre menni egy egész élettel
nem csak egy tankkal
– mintha értelme lenne

*****************

Varga Melinda versei

Élre vasalva

Vékony fénycsíkon kúszik fel
a délután az ablakokra,
árnyékok sziluettjén elidőzöl,
lenyalogatod róluk a vakolatot,
amíg fel nem kapcsolják az utcalámpákat,
egy mesterséges tó tükrében gyakorlod
a mosolygást.
Előkészíted ezt is, mint a vasalt szoknyát
a hétfő reggelekhez.
Kár, hogy az álmatlanságot nem lehet
élére vasalni,
magadra ölthetnél egy csomó fölösleges éjszakát,
teleholdgombokat varrhatnál rá.
Jó vastag kabát lenne, nem szakadna el egyhamar
a zsebeknél a bélés.

Rejtőzködés

Emlékek vöröse
szürke hókása ölén,
mint disznóölés után a vér,
mutatja a nyomokat, hogy ott jártak
valahol a mélységek vájataiban.

Véralvadásgátlót keresel a
szúrt sebekhez,
s némi csodakrémet,
a hegeknek ne maradjon nyoma
az nem lenne túl esztétikus.

Nem mondasz semmit,
könyv nélkül tudod már,
hogyan kell
a fontos dolgokról hallgatni,
elrejtőzni, látatlanná válni,
idegen városok estéibe
sírni az emlékezést.

Büszkén viseled
ezt a maszkot is,
mint a megannyi többi
másikat.
Csak önmagad elől
rejtene már el valaki.

Esőálom

Gyakran álmodom
esős éjszakák
párás leheletével
ahogy odabújnak
a hátamhoz
fülem mögé tapadnak
arról mesélnek
hányfajta kékkel
írja a nap körül
az idő
kontűrjeit
szeretném
ha ilyenkor hasonlót
álmodnánk

Elképzelem
nyelvemmel
betűket rajzolok
mellkasodra
két szeretkezés között
amikor
hűsöl a vágy
egy lélegzetnyit
kint a fülledt
nyárban elpirulnak
porcelánarcú csillagok
mert egymáshoz
kapcsoltuk őket
és beírtuk
az ezüst éjszakába
az ölelés csillagképét.

Te belülről simogatsz,
opálhajnallá szelídült
már a vérem.

Halálos kór a versen

Náthásak a szavak, kór ül minden mondaton,
írásjelektől és ékezetektől fosztotta meg őket a láz,
Lehet hogy ez maga a halálos influenza, ami a
fővárosban már követelt áldozatot.
A rímek homlokán hideg veríték, sárga fény.
Legjobb volna nem írni, nem szeretni többé.
Illóolaj lenni, idegen keblek selyme.
Kigyógyítanád a magad végleg a versből.
És a szerelemből is.
Elfelejtenéd örökre e mazochista hóbortot.
Robotember lennél.
De legalább nem lelki nyomorult.
Kábító cseresznyeillat
műanyag ablaknyílások alatt
ennyi a vers.
Betonerdőben akácvirágzás,
nájlonrongyok között ritka szövet,
amit sajnálsz felvenni a benzingőzös reggeleken,
és az alkohollila esték keserű szagához is túl elegáns.
Sose volt az őszben ennyi pátosz és rozsdaszín bágyadtság,
az utcákon túl tarka és fölösleges pompa,
senki nem figyel a levelek rakoncátlan játékára,
pedig kéjelegni is tudnak,
és bárkivel,
még bennük sincs
ennyi szentimentalizmus
mint benned,
a szobanövények társalgást is komolyan veszed
elhiszed, hogy van muskátli nyelv,
ami nem azonos a kaktuszéval
és a levendula az arisztokrata növénycsaládhoz tartozik.
Verseket gyártasz naponta a boldogtalanságról,
lehámozod magadról pillanatokig
a magányt,
hogy nincsenek közös vonásaid
az emberekkel,
nem vagy közéjük való, nem is voltál sose.
Hiába öltözteted folyton az emlékébe az utcát,
ha ő úgyis másra gondol.
Csak a jelenvaló pillanatból nőhet öröm.
Kár, hogy téged már ez sem boldogít.
Olyan szánalmas ez a hangulat,
mint amikor kolozsvári
szürreális hajnalokon gyalog mész haza,
üveges szemeddel és dohányízű bőröddel
úgy festesz,
mint egy nagyranőtt kamasz,
aki túl komolyan vette magát.

December a dombmenti városban

Hideg levegő kúszik fel
a betonfalakra
átpréseli magát a réseken
lila szőlőszemek
roppannak össze a szájban
puha szeptemberrel
kenné be magát a test
levélszagú sárga nosztalgiával
takarózna

A Dombmenti város közepén
megsétáltatod az új frizurádat
mintha nem hozzád tartozna
talmi pótlék
hogy pőreséged elfed
végignézed az alig szuszogó öreg troliból
a zárójelekbe tett történeteid
és arra gondolsz jó volna naplót vezetni
hogy valami segítsen felidézni azokat
a dolgokat amelyeket hamar elfelejtünk
tekinteteket az utcán
koldusszemeket
cigányasszonyt
fenekedhez simuló
tizenéves suhancokat
a buszon
a kis dolgok metamorfózisát

Kocsmavilágításban a sörök
aranyhajú hercegek is lehetnek
árnyéka van minden pohárnak
és nyomós oka annak
ha kettővel több csúszik le a kelleténél

Más városokra gondolsz
ahová visszamennél azért a pillanatért
ami megtanított a tökéletes
mosoly szemantikájára
amihez képest a vers
persze hogy csak pótcselekvés
ha úgy tetszik szellemi maszturbáció
az Esővárosra gondolsz
ahol januárban rövid ideig
tudtad milyen a lebegés
azt szeretnéd ha ezeket
az apró örömspórákat össze lehetne gyűjteni
és belegyömöszölni egy parfümös üvegbe
ott illatozhatna mindig a nyakszirten és csuklón

A napkoptatta macskakövek
másoknak
tartják most a hátuk
hiába terítenél rájuk
jó vastag pokrócot és
feküdnél ki a térre
legfeljebb
hülyének néznének
a járókelők
nem ismernek már meg
még a vadkacsák sem
a sétatéri tónál
jegyet kellene váltanod
végre
hiábavaló halogatnod
az utazást.

Karácsony-tagadó

Alkudj ki az istennel, ne legyen most karácsony,
szaloncukor mázas ünneped felejts el egy időre,
giccses álmokat csomagol az üde hóesés,
lábadhoz dörgölőzik a  csöndmacska,
ennyi csak a december hava most.

Koszos mezben a lélek más születésre vágyna,
amikor megállhat a szívdobogás is egy kis időre.
Míg a hübriszed le nem győzöd,
szükségtelen hazudnod a szeretetről,
alkalmi játszmáid fölé hiába öltesz
drága csipkét,
elfoszlik bársonya a mindentudásnak is egyszer,
míg önmagad tükörképében fürdesz,
az ölelésre hiába vágyakozol.

Ezzel a téllel leszámolsz majd mindennel,
mit az álság galoppjai hajtanak előre,
s meglásd a tavasz parfümében
bimbót bont  igaz másnapod,
s az azúr éghotelben a nap majd
hosszabb ideig villásreggelizik.
Addig csak a mindennapok
ködből csapolt savanyú nedűje
oltja szomjad,
kölcsönkért derűvel vasalod ki
az éjszaka redőit szemed körül.
Ne hidd, hogy a rémálmok hiábavalók.

Ha Isten úgy akarja nem lesz többé Karácsony,
és Krisztus vére sem hoz több bűnbocsátást.

Jégmáz

A test jégmáza elolvadt.
Lepattogtak a maszkok.
Meztelen a lélek.
Nincs kedve újabb gönchöz.
Akkor sem, ha így pucéran ijesztő.
Kedvetlen.
Csak kószál az üres szobákban.
Csak érted öltözne fel
Újra pirosba.

Szivárvány a város felett

Itt most szmogosak az utcák,
angolos köd ül az ember kedvén,
az esőnek nincsen sült gesztenye illata,
a szín nem bújik oda a cseppek arcához,
hogy derekának ívén a föld integessen az égnek,
átsiklik a felhők közt egy vasmadár,
érzem a naphoz egészen közel a szárnya,
emékeket foltozok a lyukas egű télre,
hogy a februárnak szoknyát szőjön a jég.

Alma ízű napok

Egymásba ragasztom az egyforma kerek napokat
Mindegyiknek gránátalma arca van
Kívánatos
Bárki beleharapna a sárga húsba
Cukros befőtt lesz minden óra
Az Isten vasárnapi desszertje
Lenne tán az idő
Nem tudni, hogy a nem evilági
Lények mivel költik éhüket.

Mulandóság

Hűvös leheletű sötét, az ég összeszorítja ajkait,
a kozmosz szürke nesszei befátyoloznak,
ködtornász a hold, hullócsillagot izzad.
Csak belül  hajnalodik, szitakötő szárnyú a fény.
Fehér tollú madarak szelik át a mennybolt kökény öbleit.
Elhitetik velem, a korán jött tavasz nem érzéki csalódás.

Egyensúlyozni ég és föld tenyere közt, s közben azt
hinni, valami nagyot tettünk, megismételhetetlent,
ennyi csak a lenni.
Mulandóságból van varrva az üde szűzek bőrének szövete,
pillanatokból áttetsző nyakéket fűz a csontokra az idő,
mi, ha eljött az óra, teszi dolgát, átsegít egy
másik, finomabb, tán rózsahúsú dimenzióba.
Azt hisszük, krémekkel feloldhatók a rossz emlékek árkádjai,
amik kínról, s ekképp szerzett bölcseségről mesélnek, vagy csak
keserű monotóniáról, a szív görcsös rugózásáról,
amikor már nem vagyunk annyira heves kedvűek,
igyekszünk elkerülni a szerelemet, a veres tűzzel közeledőt.

A halál nem fekete és nem is szörnyűséges annak,
ki tudta, a percet, mit másik perc követ megfogni dőreség,
lekötni méreg, mi örök körforgásra kárhoztatott.

Úgy ölelni, mintha többé sosem ölelhetnél, mintha
másnap, tudnád, levágják két karod,
tudni, hogy a szíved kőcsipke lesz egyszer,
s nem mozdul a vér atomja többé,
így kell lenni.
Csak ekkép fürödhetsz meg a másvilág nyíló kék vizében.
Ha a búcsú órája eljött, ne sírj, a holtnak más otthona van immár,
dolgod már nincs vele, s ha könnyeket hullatsz,
csak magad lelkének önzőségét bizonyítod újra.
Eleven valódba szívni a kövér órát,
ennyit csak, amit biztosan tehetsz.

Esőidő

Kávébarna  időt szürcsöl a lélek
Mézes zamata ajkam körül marad
Szürke bőrével a város téged kémlel
Vágyvillamosra  ülne a fémes akarat
Tavasz pöttyöt keres a télen
Emléket zuzmarás ajkú tavon
Szitakötőszárnyon repdeső képzet
Illékony illat-olaj a csókok teste
Ujjaim közt örömöt szitálna a szél
Januári esőben, szemek éjén
Furcsa fény, dereka hajlik
Majd el is tűnik hirtelen
Vér köti savas pokollá
A szív szokatlan útjait

Kolozsvár tele

A város bűne szürke, hónapos homály,
szmogos égkaréj, tüdőre tapad nedve,
zuzmora üdve  arcra hull, lélegzik a tűz a bőrön.
Cserépkályha meleg  a csönd, nyakad körül a lángja,
elégnél a máglyán, de minek hősnek lenni, nekik hiába.
A szerelem is vacog, a nagy szavakhoz már kicsit gyáva,
ismered már minden arcát, félsz beszállni egészen a táncba.
Megfürödnél a csillagokban, de csak a felhők árnya
mossa habosra melled, megérint a távol, s aztán,
mintha álom lenne, tán meg sem történt, csak a szíved
dobolása emlékeztet a meztelen kék igézetére.

Séta a világ közepén

Eső suttog
Sötétzöld alkonyban
Szerelem szárad a fákon
Vágy csiptetők  a csillagok
Kőcsipke az idő
Megáll
Nem siet ezúttal sehova
Kezed kezemmel összeér
Egy ódon utcán
A világ közepén
S a pillanat erről
Szobrot farag

Búcsú

Télben felejtett, száraz pillangótest
Lila nyár illat szárnyai porán
Ennyi csak minden, színes igézet
Azt mondod, minden mulandó
Elengeded a kezem a messzeségbe
Az ólomszabadság repülni tanul
S te nem félsz, hogy teste pokolra hull

Kávé helyett

a nyár most vár
valamire
forró húsa pihen
a pillanat-szoborok
vállán
nem akar megérkezni
a hegyek közé
az idő szőlőindáján
szőke fények
játszanak szerelmest
a percek gyors ritmusába
ma nem fér be a magány
az emlékekekkel jól
be lehet takarózni
a székely nyárban
amikor fagypont alá
esik a hőmérséklet
ezeken a hegyi reggeleken
kávé helyett
gyakran  rád gondolok
így nem lesz az ébredés művi
profán szerelmi vallomás ez
egy szenvedélyes kávéfüggőtől
aki utálja az esős hajnalokat
ilyenkor hagyom
hogy kinyíljanak bennem
a fűzöld harmatvirágok
elképzelem
igazi nyár van
fátyolfelhős kék
a kedvem
ezt a csöndet
szükségtelen lenne
most elmesélni
csak az eget kell nézni
ahogy hangtalan
borul a reggeli kék
a fenyők tűvállára
s azt hinni hogy
ott lakik a kedved
tájak mély tavában
csak fel kell kutani
rá kell lelni egy-egy
fenyőtobozban
vagy a dombmenti város
olvadó aszfaltbőrén
cirkáló esők
nyugalmában
a szemed színére
néha minden
ennyire egyszerű

Csomagok az örökkévalósághoz

nevetséges vagy
amikor megkísérled
elkapni a himbálózó
szellő arcát
egy fotógéppel
becsomagolod az álmokat
a rémálmokat is
mintha így nem szépítené
meg őket az emlékezés
s elővehetnéd időnként
elrettentő példaként
ha újra szorult
helyzetbe kerülsz
folyton tartalékolsz
azt hiszed
jót uzsonázhaszt
a fotópapíron ragadt
vad hullámok húsából
ha majd jön a zimankós ősz
lesz egy kis nyár-tartalékod
szentimentalizmusunk határtalan
pedig a lélek tornája az egyetlen
mi nem megörökíthető mozdulatsor
táncol rajtunk az idő
sarkát üti a bőrünkhöz
törékenységünk nyomai
homlokon a redők
mégis úgy készülődünk
mintha tárgyakat
vihetnénk magunkkal
az örökkévalóság
tengerzöld hajnalába
s még ki is fessük magunkat
folyton tetszeni akarunk
az elmúlásnak

Isten színháza

azúr égkárpiton csönd kasmírja
borítja a szürkeséget
ólomeső alkonyattal
apokalipszisi hangulat
egyre gyakrabban látogat
a dombmenti városba
a kétely
hallgatod amint
Isten komikus színháza
a Föld
szuszog
az ember olykor elhiszi
súlyos tétje van a létezésnek
s még cifrább eszméket is
koholgat
közben még szeretni
sem tanul meg rendesen
pedig ki a testet nem ismeri
annak a lélek útjairól
sem lehet igazán fogalma
rajtad múlik csak mennyit ér
a holnapod
kiszínesítheted kedved szerint
hozzágondolhatsz bármilyen illatot
nem a te dolgod
rokonlelkű leszel-e
egyszer az egésszel

Tűzmintás tapéta

      „Most minden mélység személyes”
Sziveri János

betondobozokban alszanak  a testek
negyven fokos lázban
olvadnak a vattacukorszárnyak
vasmadarak üstökös csóváján ül az idő
és fehér kondezcsíkot húz
az azúr végtelen bőrébe
a gondolatokat megtanítottam már
hogyan ne féljenek a repüléstől
kattog a szövegszereksztő gombja
folyékony betűket keresek hozzád
mély Ó-kat és lágy M-eket
szűzies I-ket, légies C-ket
minden betű személyes
útirajz tehozzád
készítek belőle jópofa betűtésztát
sok tojással
hogy legyen ízletes
belefőzlek a délután
bazsalikom illatú levesébe
közben eső szitálja be tájat
huzattal
bomlik a nyugalom
az izzadt kövek levedlik
bőrüket
a beton nyárdobozokból
ki-ki dugja fejét
egy-egy fáradt árnyék
nincs ma közöm az emberekhez
csak téged képzellek ide magam mellé
gondolatok cikáznak mint a villám
tűzmintás lesz tőle szobámban a tapéta

A dombmenti város partján

„a jellem ingre-gattyára vetkőzött”
Sziveri János

elvárasaid túl nagyok
ami az embereket illeti
a kutyád mancsát többre értékeled
mint holmi kényszer kézfogást
csak érdekek vannak
minden más előszoba csak
valami álságos haszonhoz
a mosolyárudából vehetsz magadnak
tetszés szerint bármilyen maszkot
s azt a megfelelő időben majd felöltöd
így a kutyának sem tűnik fel
egy-egy álmatlan éjszaka okozta ránc
ha nem állsz be a sorba
kegyvesztett leszel
idealista
aki nem íratkozott be időben
erre  a trendi tánctanfolyamra
nem tudom miféle muzsika
bolondítja egy ideje a várost
a kávéházak asztala alatt
hol sunyít az érdek
s mikor mar beléd
éles fogával
fura szörnyek lettek a barátok
mint lyukas zseben a gomb
ülsz árván
arra várva
felvarrjanak egy elegáns
kabátra
már nincsnek illúzióid
bátran elbújhatsz
a sűrű metropolisz partján
aminek egykor tengere is volt tán
de ma már csak sókkal övezett
dombajai mesélnek legendás hőskoráról
elrejtőzhetsz vacogó foggal
a széleken senki nem talál rád
itt egyre közelebb leszel
majd önmagadhoz
nem menekülhetsz
befog a magány
igába vonnak álmaid

Furcsa szimfónia

Az éjszaka friss kenyérbél,
szétomlik a szádban,
lepattog róla a szürke holdkaréj,
a morzsák távoli égitestek,
világítanak a fehér terítőn,
összesöpröd őket a tenyereddel.

Savanyú bagószagú a bőröd,
hónapok óta készülsz leszokni,
de még a próbaszünetig sem jutsz el.
Elképzeled a szenes tüdőt,
a kapálózó szívet, az oxigénhiányos vért,
végigtapintod a hideg végtagjaidat,
belső szerveid elöregedtek,
májad már egy pohár bortól bemondja az unalmast,
hányingered van a kávéházaktól és a művészsznobériától,
kortársak helyett klasszikusokat olvasol újra,
a költészet ma Catullushoz képest öncélú szófosás.

Barátaid vagy elmentek innen, vagy családjuk van,
kényelmes kompromisszumokba költöztek be,
amelyekre te sosem voltál képes,
túlságosan szeretted a magasrepülést és a mélyzuhanást.
Vasárnaponként templomba jársz, mint gyerekkorodban,
titkon azt reméled, még egyszer olyan tiszta lehetsz,
mint tízévesen, amikor a pap megáldott,
apáca szerettél volna lenni, csak később költő.
A templomi csöndbe menekültél, a fenyvesek sűrűjébe,
az álmok megmenthetik az embert, akkor még elhitted,
azt is, szüleid nem fognak napokon át üvölteni egymásra,
nem kell manónyira összehúzódnod a szobád sarkában.

Gyakran szöktél meg otthonról,
éjszaka, az ablakon át, mint valami sunyi macska,
férfiak karjaiba hulltál húszévesen,
hogy megcibált énedet valakiben felold.
Naponta eljátszottad a vagányt.
Most állsz szánalmasan
a tavaszi, ropogós, kenyérízű éjszakában,
a vonatkattogásra felfűzött
időláncra kifeszíted magad,
felméred a terepet démonjaiddal
és angyalaiddal együtt,
elnyűtt pulcsiban, üveges szemekkel,
gubbasztasz a büfékocsiban.
A kutyádra gondolsz.
A halált próbálod letörölni a retinádról.

Becsukod a szemed, majd kinyitod.
Nem tudod feledni a megfagyott mélybarna tekintetet,
a szív utolsó dobbanását, a kihűlt aprócska tetemet
a konyha csempéjén, ahogy kínjában bevizelt,
és utolsó akaratával neked kedveskedett.
Nem pusztult el, csak kikérezkedett a természetbe,
tavak mélyén lakik, tündék őrzik selyem szívét.
Az állatok méltósággal tudnak elmenni,
te erre képes leszel-e valaha…

Nem gondolsz férfiakra, nőkre sem,
nem szépíted bőröd hónapokon át,
lábujjhegyen sétálsz át a nappalokon,
mintha húsvéti, hímes tojások lennének,
vigyázol, még a héjuk se tojpadjon be,
az éjszakákat fekete gyöngysorba fűzöd,
külön bejáratú dallamot költesz hozzá,
hurcolod magad után
ezt a furcsa szimfóniát.

Harmadik szombat

ez a harmadik szombat nélküled
reggelente sétálni megyek
a képzelet piros-fehér csíkos
pórázára kötlek
hordozlak magamban
nem bírlak odaadni
az örökkévalóságnak
időnként megrángatod
a szíjat
szétterpesztett lábakkal
az út közepén állsz
eszed ágában sincs továbbmenni
persze mert az autó alatt ott van
a narancsszínű macska
elcsípnéd a bundáját
de sokkal huncutabb
mint te
nem hagyja magát
az autó alá bújik
mintha tudná
úgysem engedem
hogy bemássz utána

a minap majdnem elgázolt egy szürke Dacia
még jó hogy itt a közelben
nem laknak ismerősök
jót röhögnének rajtam
milyen szórakozott vagyok

csak románok laknak az utcában
ahol sétálni szoktunk
sose értetted
mit mond neked a román kislány
hiába dobta a labdát
csak néztél
mi az ördögöt akarhat
félrebillentetted a fejed
mintha rácsodálkoznál
aztán hagytad
hogy megsimogasson
pedig nem is szereted a gyerekeket
állandóan a füledet cibálták
milyen bársonyos
és mekkora szeme van
mondták
néha odavakkantottál nekik
így káromkodnak a kutyák
ha sokat macerálják őket
nevettem magamban
egyszer megharaptad
nagymama orrát
mert az ölemben ültél
és azt hitted
el akar venni tőlem

miközben a lakásban
járok fel-alá
téged keresve minden
sarokban
rálépek
a piros csontmintás labdádra
még mindig sír
órákig arra várok
valaki
visszahozza

Belakható magány

a fájdalomnak képzelt súlya van,
nem töri ketté a hátat,
legalábbis eddig azt hittem,
semmi sem küldheti padlóra az embert,
most mégis napokig ott fekszem a padlón,
ahol végleg elaludtál,
nem megyek ki a lakásból,
véresre sírom a szemem
alatti finom bőrt,
reggelre jól bedagad
egy aprócska résen figyelem magam,
belakható-e valaha a magány.

Szeptemberre varrt magány

Emlékeidből összehajtott papírhajó az ősz,
útnak indítod a Szamoson,
az ég kárpitja csillagtalan sejtelem,
már az árnyékok is elmentek aludni,
csak te őrzöd az ősz utolsó rezdüléseit,
azt hiszed, csigaházadba zárhatod az időt.
A forró nyárból napok alatt melák ősz lett,
állsz a téren, számolgatod a napokat,
aztán már csak a heteket, nézed, ahogy
az őszi levélkupacokat szétcincálja a szél,
szeles, huzatos a város, csak ezt az egyet
nem kedveled benne,
itt vársz a téren, mozdulatlanul,
mintha szobor lennél
közben hallgatod,
ahogy Mozart szűrődik ki a zeneiskolából,
a magyar király is járt erre,
obeliszk árulkodik az eseményről,
talán Dsida is a Tinti kutyájával
pont erre sétált egyszer,
ő is így varrhatta  rá
a szeptemberre a magányt.

(Forrás: Irodalmi Jelen)

***************************************************************************

„Elvegyültem, és kiváltam”

Költészet-napi találkozás Marosszentgyörgyön

A költészet napját Marosszentgyörgyön is megünnepelték április 11-én, a római katolikus plébánia tanácstermében. József Attila születésének 110., Márai Sándor születésének 115. évfordulóján az  Elvegyültem és kiváltam mottóval meghirdetett rendezvény házigazdája Baricz Lajos plébános-költő volt. Megnyitójában felolvasta Czegő Zoltán A magyar költészet napján című írását. Székely Szabó Zoltán színész, író, műsorvezető üdvözölte a közönséget József Attila Kész a leltár című versével, majd a meghívott szerzők tárták gondolataikat a népes hallgatóság elé, majd felolvastak: Kamenitzky Antal, Márton Károly, Demeter Attila, Csata Ernő, Székely-Benczédi Endre, Komán János, Kedei Zoltán, Kuti Csongor, Ambrus Lajos, Baricz Lajos, Bölöni Domokos, Nagy József Levente, Albert-Lőrincz Márton, Hadnagy József, Nagy Attila, Székely Szabó Zoltán.

Pataki Ágnes műkedvelő versmondó Székely János Békák című költeményét szavalta el. Lovász Ágota és férje, Demeter Attila, a szászrégeni Titán gitárosa megzenésített verseket adott elő. Az estet a Simon Kinga vezette Jubilate Deo ifjúsági vokál-hangszeres együttes rövid műsora zárta.

****

Czegő Zoltán

A magyar költészet napján

(Részlet)

József Attila is azon költőink közé tartozik, akiknek költészetét rostálva, cenzúrázva adták olvasó felnőttek és diákok kezébe. De hagynám is szívesen a magunk úton és útfélen megrostált igazát, szaladjunk vissza tán Janus Pannoniusig, Balassi Bálintig – maradhatunk a bölcső közelében is, ha nagyon fáj már az Esztergom ostrománál elesett Balassi szépséges lírája.

Dsida Jenőnk sem halt bele a cenzúrába, a szép, nagy és magyar szíve vitte el. Azt azonban lírai magasságokba emelt s emelkedő ünnepeinken se feledjük, hogy Dsida Psalmus Hungaricus című, emelkedett ódája röptette világgá: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”. Ezt a versét is kivágta a romániai cenzúra egykor a könyvéből.

Márai Sándor is ezen az ünnepi napon született, április 11-én. Azt az egyetemesen magyar fájdalmat élte maga is a nyugati idegenségben, amit Dsida élt román uralom alatt Kolozsváron. Márait a honvágy és egy „beidézett”puskagolyó emésztette el.

Ha a világ rigó lenne, elférne a kötényembe –, ez már Weöres Sándor világ-ölelgetése, annyi gyermek és anya, nagyanya örömére, ma is. Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni –, világítom a magyar költészet napjának az útját József Attila szócserés, kölcsönvett dudás versével. Míg lesz világ és virág, szép szeretetben mindig virággal és lírával fordulunk a szépségekhez. Ez az élet rendje, még akkor is, ha posztmodernek és posztköltők lúgozni próbálják a népi és nemzeti magyar vonást az áldott nemzeti imádságainkból – máig. Ha van szép szolgaság, akkor az a magyar költőé, aki nemzetében él, teremt. Érette és általa.

(Székely Hírmondó, 2015. 04.10.)

****

Albert-Lőrincz Márton

Hármas gyökérzettel

Én hármas gyökérzettel kapaszkodtam bele az életbe, és – Mikes Kelement parafrazálva – mindegyiket úgy megszerettem, hogy el nem felejthettem a többit.

CSIKKARCFALVÁN, a levegő oxigénje áramlott a tüdőmbe az elmúlt évszázad dereka táján, itt ordítottam először a világra, még amikor semmit sem tudtam se róla, se magamról, és itt tanultam meg játékot játszani, és persze az anyanyelvet. 10 év az életemből.

GYERGYÓSZENTMIKLÓSON az érzelmek oxigénje áramlott be a szívembe, itt találkoztam barátokkal és szerelmekkel,  itt tanultam meg szeretni és gyűlölni. Újabb 15 év az életemből.

MAROSVÁSÁRHELYEN a Vegyipari Kombinát füst-fertője áramlott sejtjeimbe, és itt megtanultam, hogy a kiszolgáltatottság és kitettség is lehet erőforrás, de amely végképp kialakította erdélyiség-érzésemet, ami, ugye, kicsit másabb magyar közérzet, mint a csonka magyarországi életérzés. Újabb 38 év.

Közben egyre inkább belesodródtam az élet sűrűjébe, és egyre többször vállaltam a játékot.  Kosztolányi szép tartású játékértelmezése szerint  akartam játszani, játszani ahol lehetett, játszani, ahol kellett, játszani, ahol hagyták.

A harcot nem a frontok élvonalában vívtam meg, inkább küzdelemként a hátországban, és ez elég magyarázat arra, hogy soha sem tüntettek ki. NEM TÜNTEM KI!

Lírai szövegeket írtam, és írok, amelyek közül itthoni és magyarországi irodalmi fórumokon publikáltam, publikálok.

Elvégeztem egy-két iskolát, dolgoztam kétkezi és értelmiségi munkát, tanultam és tanítottam. Ma is ezt teszem.

 Én hiszékeny anyagból vétettem. Verset írtam, amikor reméltem, előre viszi a világot a vers.

Petőfin, Vörösmartyn, József Attilán, nevelkedtem és nem hittem Hervaynak, akit szerettem, hogy semmim sincs, ami eleve adott,így aztán tapasztalnom kellett, hogy gondolataim, amint nekik is, védtelenül pattannak vissza a kor kiégett bádogfaláról: nincs küldetésem, nem verem a dobot.

 

****

Albert-Lőrincz Márton

(Futókor)

Elfér a Föld a tenyeremben,
Magam alig férek meg benne.

Idegenek nyomulva jönnek,
Elveszik tőlem Székelyföldet.

A takarót, mely testem védi
A futókor rólam letépi.

Nekem nem kell, ami a másé,
Anyanyelvem a legszebb káté.

Én mindig arról elmélkedem,
Romlott világnak minek kellek?

S a szó, mit jobbik énem bír ma,
Befogad-e? Vagy csak a sírhant?

2015. március 28.

 

(József Attila: meg nem írt vers)

álltam a versben
háltam kattogó kínos
feltámadásban

törpék között szemétben
égett harminckét évem el

***

Kuti Csongor

Az ég korlátain

Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. Rendes kötetem sincsen, olyan kézzelfogható, igazi papírból, csak digitálisan: csupa 0 meg 1, és ezekből álltak össze szavak, mondatok, sorok. Írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől. Az én tapasztalatom tehát nem releváns tapasztalat: kérem, fogadjanak fenntartással.

Hiszek egy mondatban, a mindenható szavakban, álomnak és valóságnak teremtőiben.

És a gondolatban, az ő egyszülött fiában, aki fogantatott a szerzőben, született az olvasóban, szenvedett a kritikusok alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, gyönyörűszép szívén halált hozó fű termett, harmadnapon fölment a mennybe, ott ül a mindenható anyanyelv jobbján, rejtelmek ha zengenek őrt áll, mint mesében.

Hiszek a lelkes kövekben, a napban, mely nélkül nincs élet. Hiszem a lidérces messze fényt. Ezért minden: önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének. Pont.

Ülök az ég korlátain,

mint elítélt fegyenc.

****

Hadnagy József

Ars poetica

A költészet az önkifejezés legmagasabban szervezett formája, jóllehet a tudatos és tudattalan, a fent és a lent, a kimondható és kimondhatatlan, hasznos és hiábavaló, sötétség és fény, némaság és csönd, figyelés és hallás, nézés és látás, érzés és ráérzés, megfogható és megfoghatatlan határvonalán jön létre. Kút, amelynek forrása a tudatalatti, vödre a tudatosan használt, sajátosan gyedi nyelvi képződmények. Mélyre nyúl, de nem csöpög. Ragyog, mégis homályos. Villámmadár, fészke sötét felhő, tolla homály. Az egyes költemények pedig egyszeri tünemények: soha egyetlen költemény sem írható újra pontosan úgy az előrehaladó térben és időben, mert időközben a költő és a téridő folyó is változik. Mindazonáltal az elképezhető legnagyobb szabadság, szél, amiről nem tudni, honnan jön, és merre tart szenvedés, szomorúság, szeretet és gyűlölet forgó égtájai között, s mint ilyen alapvetően határozza meg a nyelv időjárását. Petőfiktől napjainkig és tovább ez a szél hozza nyelvünk egén az esőfelhőket, és az esőfelhők után a friss ragyogást.

****

Hadnagy József

Pillanatnyi leltár

Istenben bíztam eleitől fogva,
és úgy nézett ki, Isten elhagyott:
agyamra dombok, hegyek, erdők nőttek,
s ösvény, mi a semmibe kanyarog.
Közben tettem a dolgom, ahogy tudtam,
egyedül, embertől is elhagyatva
sokszor: adtam, ha elfogadták; vettem,
ha adtak, jöttem-mentem, kereskedtem
bolond piacán szívnek, érdekeknek,
s végig azt éreztem, ennél több vagyok.
Több szív valahol belül, nagyon mélyen,
völgy, ahol ritkán fordul elő ember,
fa, melynek gyökere patak és folyó,
s lombja az egész világ és a tenger,
domb, hegy, amit nem kell megmászni soha,
mert csak tükörben látszik, noha alig,
s nem kell birkózni kígyó ösvényekkel
reggeltől estig s estétől hajnalig –
súgta mindezt valaki, kinek nevét
nem tudom –:szó, mely ritka, mint a gyopár,
de osztódik,s megsokszorozva magát
a szívben dombok, hegyek, erdők nőnek,
fából vizek, és tengerekből völgyek,
mert minden mindeneken szín és fonák…
Pillanatnyilag ez volna a letár,
mint egy meglopott boltban, csupa hiány,
„felkötnének”, ha versemben nem volnék
törvényen felüli úr: szabad sirály…

Föltámadás

Meghalni nemcsak úgy lehet,
ahogy megszokták az emberek:
lehunyt éggel, merev taggal,
szürke arccal,
gyertyás ravatallal,
könnyzivatarban
vagy közönyfagyban…

Meghalni lehet úgy is,
ahogy én,
egy tavaszi éj
hideg közepén,
néhány pillanatra:
egy-két gyertyát
gyújtott csak az ég,
nyilván nem örült,
szeles, hideg horizont
gyászolt a roncs-
koporsó körül,
komor fákkal, bokrokkal
az első sorban,
s hogy a gyász teljes legyen,
a fű is tiszteletét tette:
hajlott hátú öreg és gyerek…

Amikor hunyt
pilláim alól kimásztam,
fülig szaladt sírom szája,
s a gyásznép
– esküszöm, vallom –,
mintha új csillagot
látott volna, azt susogta
– most is hallom –:
föltámadott!

Összeállította: B. D.

Fotók: Doszlop Imre Lídia

**************************************************************

Albert-Lőrincz Márton

Márványos visszhang

            (L. Cs-t olvasván)

 Egy idő óta, szivárvány múltán,
szabad asszociációk süvítése sziszeg
Isten asztalán az árnyékvilágba.
Kígyó mar elevenbe,
pók kitint rágcsál,
a tudat átbújik védtelen a végtelen űrön,
nekicsapódik egy emberöltőnek,
a soha sem eléggé törődőnek,
és megtörik rajta a fény,
ahogy a Pók hálóján fennakad.
Miért teremtettél rendet?
fohászkodik a költő,
ha a főhajtás értéke nulla …

2015. március 16.

Úton vagy, hallod-e, mester?

A magasvasúton kattog a vonat, zajt csap,
a hosszú mondat elé begurul, látod-e még?
Ráülhetsz, odaállhatsz, de „bárhová állsz, beleveszel”,
ahogy fogy a levegőből az oxigén.
Megírtad kétezerhatban, a szobádból hallgatva a várost.
Ahogy belelát a tálba az asztalon a légy
s lábszagot szimatol élvezettel a szőnyeg,
a szavakból hosszú (hosszú?) mondatok szerelkeztek össze,
mintha egymásba szeretve szeretkeznének.
Élvezet! (Lehet-e élvezni a múló időt? Csak egyes egyedül ezt lehet!)
A magasvasúton gyorsul a vonat, mint az idő folyása időd derekától,
és a szavaknak egyre mélyebb lesz a tartalma,
takarékoskodnak a levegővel,
mert a gyorsulás eltéríti a tüdőlebenyek járat-repedéseitől.
Az alveolusok szédülve zárnak össze.
A forma törpék kertjébe menekül,
pettyes légyölő galócák szabályos foltjaiba,
Jancsi kalapjának zöldjébe, Juliska piros kendőjébe,
sétáló csibészek cifrázó füttyébe,
Csipkerózsika méregtövisébe
s más női személyek szende szédítéseibe.
Közben elbóbiskolsz magad is.
Kattogva halad a magasvasúton a vonat.
Jön-e ébredés, az elsürgött percek feltámadása?
Az évek percekké zsugorodva dörgölőznek hozzád a múlt-jövő valamelyik dimenziójában.
Beengeded-e tüdőd áramába a jövőt, a nagy égésbe a reményt, a remény kondulásába a szerelmet, a szerelem bódulatába a betűvetést,
hogy a szavakból hosszú mondatok szerelkezzenek össze?
Csended versenyre kelni készül a magasvonat zakatolásával.
Úton vagy, hallod-e mester?

2015. április 19.

 **************************************************************

Elhunyt Lászlóffy Csaba

(1939-2015)

Költészetnapi antológiánk összeállításakor tudtuk meg, hogy Lászlóffy Csaba egészségi állapota – bár az utóbbi években számos betegségben szenvedett – rohamosan leromlott. Nem telt bele egy hét és április 14-én megszűnt minden földi szenvedése. Igazi teremtői állapot ez, ahogy Madách megfogalmazta: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Barátunk, munkatársunk, megbecsült tanácsadónk volt az utolsó percig, amíg tehette. Kivételes szorgalmú és munkabírású íróként lenyűgöző életművet hagyott hátra – lírában, prózában egyaránt. Tapasztalt szerkesztőként következetesen gondja volt a fiatal tehetségek őszinte istápolására. Ilyenkor fel szokták mondani, ha vázlatosan is, az elhunyt életrajzzát. Erre most nincs szükség. Jól felépített és gondozott honlap áll mindazok rendelkezésére, akik alkotó szellemével, műveivel ismerkednének. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarát végzett Lászlóffy Csaba élete végéig hűséges volt a betűk, a gondolatok világához. Kivételesen nagylelkű volt a klasszikus és kortárs alkotók társadalmához. A rivalizálás helyett megpróbálta kitanulni gondolkodásmódjukat, stílusukat, megfejteni erkölcsi indítékaikat., Mintát és példát vett egy-egy alkotói sorsból s azt pallérozott műveiben tovább adta. Mintha röpcét osztogatna, úgy hintette szét az olasók közt magyar és világirodalmi műveltségét. Remek költői-írói teljesítmények magyar tolmácsaként is letette a garast. József Attila díja szerény jele a társadalmi megbecsülésnek. Mintegy ötven kötete látott napvilágot, a legutóbbit, A költő utolsó színhelye című kötetét mi is ismertettük. Teljeskörű írói megmérettetése a közeljövő feladata. Nuyugodjék békében!

Cseke Gábor, Káfé Főnix

Lászlóffy Csaba

Lászloffy Csaba

Pőre remény

A döntés előtti várakozás.
Mielőtt elaludnál, a kétely és a pusztaságérzet közötti
pallón egy lehetséges (lehetetlen) átbillenés – hova?
Midőn halk léptekkel közelítsz tegnapi vagy majdani ön-
magadhoz a legképtelenebb titok után kutatva, révült mosollyal
képzelegve, miként ha elmúlt volna a legnagyobb veszély.
Valahol a világűr szélén testedet megérinti holmi pőre remény.
Egy érintés – szerelmi kielégülést ígérő ölelés, vagy mintha csak
balga elődök szellemkarja emelné meg a párnát fejed alatt.

A döntés utáni csend.

2014. június

A „Felejtsd el”-fogalomszótár c. ciklusból. Forrás: kepiras.com

*****************************************************************************************************

A magyar költészet napján

Molnos Zoltán festménye

Czegő Zoltán

Világnapokat élünk. Vannak, akik megjelölnek egy-egy napot a 365-ből, aztán kötelezik a levett kalapokat. A cigányok világnapja volt tegnapelőtt; április 11-én illeszkedik a magyar költészet napja szerényen a mi világunkba. József Attila születésnapját választották 1964-ben az emléknap meleg fészkének; egy nemzet tiszteleghet a maga választékos ünnepén a költészet és a nemzet költői előtt.

József Attila is azon költőink közé tartozik, akiknek költészetét rostálva, cenzúrázva adták olvasó felnőttek és diákok kezébe. De hagynám is szívesen a magunk úton és útfélen megrostált igazát, szaladjunk vissza tán Janus Pannoniusig, Balassi Bálintig – maradhatunk a bölcső közelében is, ha nagyon fáj már az Esztergom ostrománál elesett Balassi szépséges lírája.

Dsida Jenőnk sem halt bele a cenzúrába, a szép, nagy és magyar szíve vitte el. Azt azonban lírai magasságokba emelt s emelkedő ünnepeinken se feledjük, hogy Dsida Psalmus Hungaricus című, emelkedett ódája röptette világgá: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”. Ezt a versét is kivágta a romániai cenzúra egykor a könyvéből.

Márai Sándor is ezen az ünnepi napon született, április 11-én. Azt az egyetemesen magyar fájdalmat élte maga is a nyugati idegenségben, amit Dsida élt román uralom alatt Kolozsváron. Márait a honvágy és egy „beidézett”puskagolyó emésztette el.

Ha a világ rigó lenne, elférne a kötényembe –, ez már Weöres Sándor világ-ölelgetése, annyi gyermek és anya, nagyanya örömére, ma is. Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni –, világítom a magyar költészet napjának az útját József Attila szócserés, kölcsönvett dudás versével. Míg lesz világ és virág, szép szeretetben mindig virággal és lírával fordulunk a szépségekhez. Ez az élet rendje, még akkor is, ha posztmodernek és posztköltők lúgozni próbálják a népi és nemzeti magyar vonást az áldott nemzeti imádságainkból – máig. Ha van szép szolgaság, akkor az a magyar költőé, aki nemzetében él, teremt. Érette és általa.

2015. 04.10.

Albert-Lőrincz Márton

Hármas gyökérzettel

Én hármas gyökérzettel kapaszkodtam bele az életbe, és – Mikes Kelement parafrazálva – mindegyiket úgy megszerettem, hogy el nem felejthettem a többit.

CSIKKARCFALVÁN, a levegő oxigénje áramlott a tüdőmbe az elmúlt évszázad dereka táján, itt ordítottam először a világra, még amikor semmit sem tudtam se róla, se magamról, és itt tanultam meg játékot játszani, és persze az anyanyelvet. 10 év az életemből.

GYERGYÓSZENTMIKLÓSON az érzelmek oxigénje áramlott be a szívembe, itt találkoztam barátokkal és szerelmekkel,  itt tanultam meg szeretni és gyűlölni. Újabb 15 év az életemből.

MAROSVÁSÁRHELYEN a Vegyipari Kombinát füst-fertője áramlott sejtjeimbe, és itt megtanultam, hogy a kiszolgáltatottság és kitettség is lehet erőforrás, de amely végképp kialakította erdélyiség-érzésemet, ami, ugye, kicsit másabb magyar közérzet, mint a csonka magyarországi életérzés. Újabb 38 év.

Közben egyre inkább belesodródtam az élet sűrűjébe, és egyre többször vállaltam a játékot.  Kosztolányi szép tartású játékértelmezése szerint  akartam játszani, játszani ahol lehetett, játszani, ahol kellett, játszani, ahol hagyták.

A harcot nem a frontok élvonalában vívtam meg, inkább küzdelemként a hátországban, és ez elég magyarázat arra, hogy soha sem tüntettek ki. NEM TÜNTEM KI!

Lírai szövegeket írtam, és írok, amelyek közül itthoni és magyarországi irodalmi fórumokon publikáltam, publikálok.

Elvégeztem egy-két iskolát, dolgoztam kétkezi és értelmiségi munkát, tanultam és tanítottam. Ma is ezt teszem.

Én hiszékeny anyagból vétettem. Verset írtam, amikor reméltem, előre viszi a világot a vers.

Petőfin, Vörösmartyn, József Attilán, nevelkedtem és nem hittem Hervaynak, akit szerettem, hogy semmim sincs, ami eleve adott,így aztán tapasztalnom kellett, hogy gondolataim, amint nekik is, védtelenül pattannak vissza a kor kiégett bádogfaláról: nincs küldetésem, nem verem a dobot.

Albert-Lőrincz Márton két verse

(Futókor)

Elfér a Föld a tenyeremben,
Magam alig férek meg benne.

Idegenek nyomulva jönnek,
Elveszik tőlem Székelyföldet.

A takarót, mely testem védi
A futókor rólam letépi.

Nekem nem kell, ami a másé,
Anyanyelvem a legszebb káté.

Én mindig arról elmélkedem,
Romlott világnak minek kellek?

S a szó, mit jobbik énem bír ma,
Befogad-e? Vagy csak a sírhant?

2015. március 28.

(József Attila: meg nem írt vers)

álltam a versben
háltam kattogó kínos
feltámadásban

törpék között szemétben
égett harminckét évem el

Kuti Csongor

Az ég korlátain

Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. Rendes kötetem sincsen, olyan kézzelfogható, igazi papírból, csak digitálisan: csupa 0 meg 1, és ezekből álltak össze szavak, mondatok, sorok. Írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől. Az én tapasztalatom tehát nem releváns tapasztalat: kérem, fogadjanak fenntartással.

Hiszek egy mondatban, a mindenható szavakban, álomnak és valóságnak teremtőiben.

És a gondolatban, az ő egyszülött fiában, aki fogantatott a szerzőben, született az olvasóban, szenvedett a kritikusok alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, gyönyörűszép szívén halált hozó fű termett, harmadnapon fölment a mennybe, ott ül a mindenható anyanyelv jobbján, rejtelmek ha zengenek őrt áll, mint mesében.

Hiszek a lelkes kövekben, a napban, mely nélkül nincs élet. Hiszem a lidérces messze fényt. Ezért minden: önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének. Pont.

Ülök az ég korlátain,
mint elítélt fegyenc.

Hadnagy József

Pillanatnyi leltár

Istenben bíztam eleitől fogva,
és úgy nézett ki, Isten elhagyott:
agyamra dombok, hegyek, erdők nőttek,
s ösvény, mi a semmibe kanyarog.
Közben tettem a dolgom, ahogy tudtam,
egyedül, embertől is elhagyatva
sokszor: adtam, ha elfogadták; vettem,
ha adtak, jöttem-mentem, kereskedtem
bolond piacán szívnek, érdekeknek,
s végig azt éreztem, ennél több vagyok.
Több szív valahol belül, nagyon mélyen,
völgy, ahol ritkán fordul elő ember,
fa, melynek gyökere patak és folyó,
s lombja az egész világ és a tenger,
domb, hegy, amit nem kell megmászni soha,
mert csak tükörben látszik, noha alig,
s nem kell birkózni kígyó ösvényekkel
reggeltől estig s estétől hajnalig –
súgta mindezt valaki, kinek nevét
nem tudom –:szó, mely ritka, mint a gyopár,
de osztódik,s megsokszorozva magát
a szívben dombok, hegyek, erdők nőnek,
fából vizek, és tengerekből völgyek,
mert minden mindeneken szín és fonák…
Pillanatnyilag ez volna a letár,
mint egy meglopott boltban, csupa hiány,
„felkötnének”, ha versemben nem volnék
törvényen felüli úr: szabad sirály…

Ars poetica

A költészet az önkifejezés legmagasabban szervezett formája, jóllehet a tudatos és tudattalan, a fent és a lent, a kimondható és kimondhatatlan, hasznos és hiábavaló, sötétség és fény, némaság és csönd, figyelés és hallás, nézés és látás, érzés és ráérzés, megfogható és megfoghatatlan határvonalán jön létre. Kút, amelynek forrása a tudatalatti, vödre a tudatosan használt, sajátosan gyedi nyelvi képződmények. Mélyre nyúl, de nem csöpög. Ragyog, mégis homályos. Villámmadár, fészke sötét felhő, tolla homály. Az egyes költemények pedig egyszeri tünemények: soha egyetlen költemény sem írható újra pontosan úgy az előrehaladó térben és időben, mert időközben a költő és a téridő folyó is változik. Mindazonáltal az elképezhető legnagyobb szabadság, szél, amiről nem tudni, honnan jön, és merre tart szenvedés, szomorúság, szeretet és gyűlölet forgó égtájai között, s mint ilyen alapvetően határozza meg a nyelv időjárását. Petőfiktől napjainkig és tovább ez a szél hozza nyelvünk egén az esőfelhőket, és az esőfelhők után a friss ragyogást.

Föltámadás

Meghalni nemcsak úgy lehet,
ahogy megszokták az emberek:
lehunyt éggel, merev taggal,
szürke arccal,
gyertyás ravatallal,
könnyzivatarban
vagy közönyfagyban…

Meghalni lehet úgy is,
ahogy én,
egy tavaszi éj
hideg közepén,
néhány pillanatra:
egy-két gyertyát
gyújtott csak az ég,
nyilván nem örült,
szeles, hideg horizont
gyászolt a roncs-
koporsó körül,
komor fákkal, bokrokkal
az első sorban,
s hogy a gyász teljes legyen,
a fű is tiszteletét tette:
hajlott hátú öreg és gyerek…

Amikor hunyt
pilláim alól kimásztam,
fülig szaladt sírom szája,
s a gyásznép
– esküszöm, vallom –,
mintha új csillagot
látott volna, azt susogta
– most is hallom –:
föltámadott!

**********************************************************

Czegő Zoltán  két verse

István király

Nevéhez utólag
csak a SZENT  jelzőt tapasztották.
Éber álmaiban Vajk
tüzek fölött világgá kiáltotta:
Magyarország!

Mert akkor is, azelőtt is,
mindig is égett valahol
bús Európa.
Övéi közé állott az egyetlen király:
véres törvényeivel
a hatalmas hazát telerótta.

Leszaggatta a mást akarók karját.
Nem lehetett álmodni más országot.
A keresztény hon már nem rege.
István király áldott álmot látott.

És a nép maga is, vérben is,
úrként is önmagára ébredt:
lélegzetet venni sem lehet,
csak élő haza s annak népe végett.

Két láng

Két illegő, eleven láng illatos tánca
maga a csoda.
Két szerelmes egyetlen tűzben
hempereg.
Semmit sem vélnek hamuról, véges földi
világokról.
Róluk se sokat a fázó emberek.

A szerelmesek egymásról
gyújtott gyertyák.
Az egyik lángja  a másiknak is
élet.
Ó,  ellobbant az egyik, földi
kanócként –
perc múltán a másik is
semmivé lett.

Ma még állnak egymásért, rebbenetlen
levegőben,
imára összeborított két-két tenyér
tisztájaképpen.
Ők azok, akik barlangi csöndben is
szólalni mernek.
Isten mosollyal, a Szűz illeti őket
óceáni kékkel.

***************************************************************************************************

Hadnagy József versei

Ragyog…

Ragyog az ablak, fölébredt,
nap fésüli függönyhaját,
kíváncsian nézi magát
bennem, mintha tükre lennék.

Ragyog a csésze, cseverész,
szórakozottan felelek
kávégőz és füstfellegek
mögül, mintha ott se lennék.

Ragyog a tavasz, ragyognék,
de kopnak nem csak sejtek,
kopik tükre is a szemnek,
s por lepi, mint hullt levelet.

Ragyog a nap (így ragyognék!),
nem ragyog így soha máskor –

ősz s tavasz messze egymástól,

gyűrött, másnapos nyár az ősz.

Ragyog az alkony, míg a nap
utoljára visszatekint,
én újra és újra s megint:
felhő takarja szememet.

Ragyognak fönt a csillagok,
rám kacsintanak, mintha én
volnék csupán a földtekén –
gödörbe hullott levelek.

Ragyog az ablak, lámpafény
hálózza dús függönyhaját…
Átalszom-e az éjszakát?
kérdezem, de nem válaszol.

Egy hajszál nyomában

                        Annamáriának

Egy hajszál valahol
valamikor útra kelt,
és végül
kikötött a vállamon:
mint nyári verőfényben
a búzamezők,
úgy kellette magát –
meg is kérdezték tőlem,
holt töltöttem az éjszakát?

Sok éjszakán át
jöttem-mentem,
kóboroltam,
a nappalon, mint a tolvaj,
csak átosontam –
hogyan idézhetném
föl minden tettemet?
s ez a hajszál úgy tett,
mint aki tudja,
honnan érkezett…

Én vagyok a múlt,
ágbogas homály, felejtés…
Te vagy az ajtókeretben
el- s föltűnő jelen,
dalba szökkenő szőke
mező és mosolygó egek –

én erre emlékezek…

Rejtőzködő asszonyok

Mi látunk benneteket a legtöbbet,

folyosón, irodában,

asztal túlsó oldalán,

kiöltözve, mintha nekünk öltöznétek,

hőben, hóban, mint fenyők

hegyek sziklafokán.

Tekintetem lejjebb hozva

a piedesztálról, melyre ruhátok emel,

látom arcotok, egy-egy fölreppenő mosolyt,

s olyankor megzörren lelkemben

a fenyves alatti rengeteg.

Ott laktok ti, élet ültette fák között,

dalos napsütésben, rosszkedvű völgyben,

esetleg zöld-kék foltosan,

vagy medvebarlangban

magzathelyzetbe kuporodva,

meddő fájdalomtól gyötörve.

De mindebből semmit sem látunk,

kaméleonként rejtőzködő asszonyok –

mintha belőlünk, értünk és általunk élnétek,

mintha bennünket ünnepelnétek,

mint fenyvesek a magasságot,

amikor örökzöld alakotok

a hegyek fölött fölragyog…

Latordal

Sem megbánni, sem sírni nem tudok.

Ha pappal találkozom, elfutok.

Eget fölém csak asszony terített,

s csókja, karja a földre feszített…

Nagy kereszt. Leszállni róla – hogyan?

Hívjam a holdat, a csillagokat:

segítség! előbb-utóbb meghalok,

és magam után csak szoknyát hagyok?

Nagyobb részük, persze, az agyamban:

ahány levél a rozsdás avarban

és fönn a fán ahány madár dalol –

és számon béna a szó: irgalom!

Mi lapul a reverenda alatt?

Hiába prédikál, rám nem ragad.

Nincs meggyőzőbb szószék, mint a mosoly,

amit egy szép nő szívemre csókol.

Nőcsalogató

Mesebeli szigetre viszlek,

mocskos, szennyes vizektől távol –

vágyból vannak ott mind a szirtek,

s részegek az ég azúrjától,

lesz dagály is: gyönyörű este,

s előtte bíborfodros alkony,

csók-ösvényen játszva-nevetve

kapaszkodunk a buja falon

lilán lángoló örömcsúcsra,

időzni ott, amíg csak lehet,

s alászállni s fölmászni újra,

míg széthanyatlunk, mint

kettévágott piros dinnyeszelet,

lesz szikrázó hullám: a reggel

fényözön-habjai az ablakon:

téged ringatnak, mikor felkelsz,

s tekintetem föl-alá járkál

a kávé illatú szirom-hajón…

A teljes délig

Ha többet adok

magamból,

amíg az isteni

mérleg nyelve

fölkapaszkodik

a teljes délig,

ma könnyű volnék, mint

fecske cikáznék

a súlyos vizek felett,

könnyű palástom

volna az alkony,

lenge selyem az este,

vidám kalapom az éjszaka,

s alatta daloló

hajnal a fehér tincsek…

Európás sóhajok

Európa, Európa, Európa –

szabadság  nyelve, Babilonja,

mindenkit és mindent befogadó,

te igen is meg nem is fajta,

ki tud kiigazodni rajtad?

arcod, tested fátyol takarja,

csak egy formát látni alatta

s fölötte a megnyerő mosolyt,

jól ápolt, tiszta, frissen mosott,

illatos, mint a szél tavasszal –,

udvarodban vad tolvaj s kalóz

fosztogat, mondd, ki véd meg: Talosz*

halott, széthúzás tüze éget,

füst nyeli el a részt és az egészet;

sokasodnak, nőnek a rókák,

s gyorsabbak, mint lassuló kutyád*:

a történelem egére való

már, eltörte lábát a való,

és gerelyed* sem talál célba

mindig, sőt, mind ritkábban, néha

azt hiszem, átok sújtja nyelved,

és elveszítesz mindent, amit szeretsz…

Európa, Európa, Európa,

szabadság  nyelve, Babilonja,..

*”Zeusz Európénak adott három ajándékot, hogy megvédhesse magát. Kapott egy bronzembert, Taloszt, hogy védje őt, a zsákmányát sohasem tévesztő kutyát, Lailapszot, és a mindig célba találó gerelyt.”

A vers apropója: Valamelyik rádióban azt hallottam, hogy 2300 körül Európa népessége 5 millióra apad. Saját számításaim szerint úgy 240 év múlva meghal az utolsó magyar.

Pesszimista iránytű

Belső iránytűm egy pad

felé mutat, ott ül a jövő:

öreg, sovány, rosszul öltözött,

és süket, meg se szólíthatom…

Optimista iránytű

Csak nem lazsálni!

Pörgetni a szív lapátjait

mindhalálig:

erősíteni a teret,

melyben az iránytű

ki- és befelé

hullámzó végtelen jelen:

magasan a sejtekbe

kövesedett múlt

korallzátonyai felett…

Három gyerek

Egy asztalnál ettünk, ittunk.

Három gyerek. Együtt járták

az erdőt, mászták a dombot,

loptak vackort, vadalmát, somot,

fürödtek, úsztak víz fölött, víz alatt –

övék lesz a világ, s mikor felnőnek is,

együtt maradnak…

Az akkori jövő ma szakállas jelen.

Nem nagyon értek vele szót. Idegen.

Ikertestvére aligha változott.

Gyerek maradt. Örökre gyerek.

Ő hív haza mindig, örökre gyerek…

****************************

Czegő Zoltán

Napfogyatkozás

Innen láttam, a tetőről.
Védi  arcom az ábra.
Az Úr malma lassan őröl.
És veté  a Napot fogyatkozásra.

Nem vagyunk elé, Uram!
Ámulást zavar  a rettenet.
Amúgy  is van arra utam,
hát fél térden is fölmegyek,

hogy ne csavard le
a csepp világosságot.
Erőst restellem ez igét.
Üdvözlöm a Szent Háromságot.

Sepsi. 2015.3.20

********************************************************************************************

Bágyoni Szabó István

Versvirágvasárnap

ahányszor hó hull s az idő mélyén
valahol egy-egy füstös Pilvaxban
himnuszok kelnek istenek arcán:
annyi tavasz van
aztán a Nagy Út Pozsonytól délre
Zerindtől Csíkig s át Kolozsvárnak
hol költők s bohócok vérébe rejtett
tizenkét pontos imára várnak
mint apostolok pont tizenkettő
fohászuk gyűjti a nyüszítő szél
Nemzet kellene vagy Dal a nemzetnek
mely istenekkel versenyekre kél
egy Haza kéne hisz’ szertepörög
havak hulltában s gyökerek táján
ha kifut az égre s szitokká válik
minden mondatunk a föld orcáján
az az egy kéne Isten tenyere
imát és átkot megtartó mákony:
s jöhetnek havak időördögök
törhetnek ránk cári paripákon
Urunk ha értesz bólints a fákkal
bukkanj fel egy-egy füstös Pilvaxban
ne hagyd hogy bohóc s költő kikapjon
röptesd a dalt ha hívó tavasz van
a Verset indítsd mi nem vetélt el…
a győztes sorok valahol várnak
valahol nincs versfegyverletétel
se vers-Arad csak versvirágvasárnap

Budapest, 2002 márciusa

***

Emlékművet avattak a szabadságharcos huszároknak Bágyonban

A szobor és alkotója, Suba László

A Kolozs megyei Bágyonban március 8-án emlékművet avattak annak a 32 huszárnak az emlékére, akik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a császári parancsot megtagadva a magyar szabadságharc oldalára álltak.

Az ünnepi istentiszteleten, amelyet március 15-én a Duna Televízió aműsorában lehetett  megtekinteni, Fekete Béla helybeli unitárius lelkész mondott egyházi beszédet, a bágyoni ifjak ünnepi műsort mutattak be.

Az istentisztelet után több százan vonultak fel a helyszínre érkezett hagyományőrző huszárok mögött az emlékműig.

Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője ünnepi beszédében Aranyos-mente magyar közösségének tudatosságát méltányolta. Úgy vélte, a hiteles magyar keresztény élet nem merülhet ki a föld termővé tételében, mert azt a lélek, a szellem, a kultúra és a vallás teszi igazán gazdaggá, értékessé. „Ez az emlékmű egy lovas szobor, kopjafa, fejfa, útjelző, és felkiáltó jel is, amelyet olyan mondat végére tesz a magyar ember, amelyet nem fél kimondani, amelynek a tartalmát vállalja, és amiről úgy gondolja, másnak is vállalnia kell.”

A bágyoni huszárszázad talán nem volt meghatározó hadereje az 1848-49-es szabadságharcnak. De nekünk ez a század volt az oltalmazónk, az a védősereg, amely Aranyosszéknek ezt a részét megmentette. Fiaink voltak, akik nem idegen földön, idegen érdekekért harcoltak, hanem védték szüleiket és otthonukat. Hősök voltak, akiknek a lelkiismeret szava parancsolt, ezért dobogtatja most szívünket a tisztelet és a büszkeség. Ez a mai nap adjon erőt, hogy pontosan ilyen tisztelettel, tisztességgel tudjunk dolgozni egy szabad és boldogabb jövőért” – hangsúlyozta a felavatott emlékmű jelentőségét Margineán János, Várfalva község polgármestere.

Az ünnepség meghívottjai között volt, és az avatóünnepségen felszólalt: Csallóközi Zoltán, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes főtanácsadója, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Nagy Attiláné és Horváth László, Várfalva község magyarországi testvértelepüléseinek polgármesterei, Miholcsa József huszár alezredes, a Marosszéki Huszárcsapatok vezetője, Suba László szobrászművész, az emlékmű alkotója, valamint Bágyoni Szabó István költő, író.

************************************************************************

Fordított szabadság

Magyari Lajos

Fotó: Henning János

Kik génjeikben hordják a szabadságot,
nem mindig elesett és áldott
szegények,
kiket balsors verésén
kerülnek el a jóremények.

Kik génjeikben hordják a szolgaságot,
a szabad lelkűekre szórnak átkot,
s mert nékik csak gyűlölt délibáb
a szabadság,
hát mártír hősök sírjait tapodják.

Kik génjeikben hordják a szolgaságot,
fölzabálják a sok elorzott holmit,
szertenéznek, hogy még
hol, mit
lehetne büntetlen bitorolni. Na, mit még?
Mohó kis szolgák és egynéhány pribék…

Székely Hírmondó, 2015. március 13.

**********************************************************************************

Emlékek otthona: tegnapi színház

Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)

Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. –  A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti „fordulópontok” szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel (Csorba András, Tompa Miklós, Szabó Lajos, Sinka Károly, Kovács Ferenc, Székely János).

Az Előszóban így emlékezik a szerző: „Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos-bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerész-kedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival − és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal − még a kezdetek idején −, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!

Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek… Mindez azonban vele járt a mesterséggel.

Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is − amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben. Nem véletlen hát, hogy itteni múltbeli előadásokról, sikerekről, repertoárgondokról, tervekről szólnak az itt olvasható írások. Cikkeim ’főszereplői’ sajnos már nincsenek közöttünk, rég leléptek a színpadról: Tompa Miklósékra, Kovács Györgyékre, Csorba Andrásékra, Erdős Irmáékra gondolok − és sorolhatnám tovább, hosszasan a felejthetetlen neveket. Mindaz, amit ők jelentenek az erdélyi magyar színjátszás történetében: megannyi külön fejezet egy megírandó mű lapjain… De talán az egykori színikritikák, jegyzetek, interjúk is hiteles és hasznos forrásai lehetnek ennek az alig nélkülözhető összefoglalásnak…”

A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: „Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház − míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a „lekaparhatatlan” emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei − Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból − ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában − voltaképp velük együtt − lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.

Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak.” (Hallgatni: önámítás, 1990)

Akkori észrevételei, megállapításai jórészt ma is időszerűek. Íme egy részlet a Színházi dolgainkról –  nyár végén című, 1968-as írásból: „Ősöreg igazság, melytől egy időben (nem is olyan régen) a legilletékesebbekkel együtt gyakran megfeledkeztünk: közönség nélkül nincs színház – miközben szüntelenül a közönség közelebbről alig vagy csak felületesen ismert kívánalmaira, a művészet társadalomformáló szerepére hivatkozott színházigazgató, dramaturg, kritikus, de talán még a jegyszedő néni is. Voltaképpen pedig az a gyakorlat érvényesült a műsortervezés és a közönség kapcsolatát illetően, hogy ’eszi, nem eszi, mást nem kap’. Az utóbbi években persze ezen a területen is szerencsésen feloldódott a merevség. Rájöttünk: színházat játszani üres széksorok előtt legalábbis túlzott luxus. Rájöttünk: a színház állami tervet teljesítő gazdasági intézmény is. És − miként ilyenkor általában történni szokott − lassan-lassan átbillentünk a ló másik oldalára. Azaz a kommerciális ízű, kasszaszempontokat érvényesítő közönségvonzás jutott szóhoz nem egy színházunk háza táján − irányító jelleggel. Ezzel viszont aligha lehet egyetérteni. A közönséget tisztelni, valódi igényeit érvényesíteni kell, természetesen: hiszen érte van a színház, s nem az igazgatóért meg a főkönyvelőért. De az úgynevezett közönségízlés semmiképpen sem léphet elő egyeduralkodó műsorpolitikai tényezővé. A mi közönségünk ugyanis, mint a világon minden színházlátogató közönség, távolról sem homogén közeg; a kispolgári életideál, az érzelgősség, a romantika iránti vágy éppúgy él benne, mint a felkavaró nagy dráma, a bonyolult, súlyos igazságokat kifejező modern művészet, a mély tragikum és az igazi komikum igenlése. Kasszacentrikusan „rájátszani” a sekélyesebb ösztönökre: megalkuvás. Mégpedig olyan megalkuvás, mely végső fokon művészeti eszményeinket fenyegeti. Megtalálni a helyes arányt az igényárnyalatok között, s erre építeni repertoárt: elsőrendű fontos-ságú színházvezetési gond, melyet nem halványíthatnak el látszatok − még a látszatsikerek sem.”

Másutt pedig így fogalmaz: „Lehet egy színházat úgy is szeretni, hogy hibáit szándékosan nem vesszük észre; csak a jó oldalát tartjuk szem előtt. Lehet viszont a hozzá való vonzódásunkban elégedetlenségből fakadó szenvedélyesség is: miért nem több az átlagnál; miért elégszik meg a középszer langyosságával? Ez utóbbi fajta színházszeretet legalább olyan szükséges, mint a valós eredmények elismerése, felmutatása.” (Újrakezdéskor – biazkodással, 1980)

A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: „Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul − anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott.” (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)

A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát eképp méltatja: „Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt − nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk − többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit − s mit jelent a színház − az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)

A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András („Csakis a realista örökségre építhatünk”, 1970), Tompa Miklós („A színházat választottam”, 1975 és 1995), Szabó Lajos („A jövő sokoldalú színészt kíván, 1976), Sinka Károly („A vígjáték az én igazi világom”, 1980), Kovács Ferenc („Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen kortárs színjátszás, 1980), Székely János („A dráma: valamely felismert igazság metaforája”, 1982).

Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: „Én azt vallom, hogy a művészet − szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?… Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak…”

Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: „A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De − úgy véljük − a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak.”

Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: „Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is.”

A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a „csak 91 éves” Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett-gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentum értékű válogatást.

*Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte

Bölöni Domokos

*******************************************************************

A nagyszerű városi veréb

 Czegő Zoltán írása

Székely Hírmondó, 2015. március 4., szerda

Mikor itt az első gondolatokat leírom, még nem tudom, hol és mitől fordulok esetleg két sor között a sáncba, emlékezvén a magunk hajdanára. Most éppen Elekes Ferencre s miatta, a 80 éves költő, író születésnapján, az egykori Ifjúmunkás című híres hetilapra. Sajnálni csak azokat tudom, akiknek nem adatott meg a vénség, elmentek tél-túl hamarabb.

Elekes Ferenc, Frici benne élt abban a szerkesztőségben, melynek főszerkesztője egykor Majtényi Erik, majd a híres Dali Sándor volt. A csapat. Jó csapat nélkül mit sem ér a jó vezér. Frici aranyos kis udvarhelyszéki faluban, Siménfalván született kerek 80 esztendővel ezelőtt. Csak éppen kiröppent a tornácos székely házak közül iskolákba, megszületett a másik költő, Farkas Árpád ugyanott. Kis házak s nagyobbacska emberek, mint Lengyelfalván Orbán Balázs, Farkaslakán Tamási Áron. Ez az életek rendje.

Az az Ifjúmunkás bukaresti lap a 60-as években akkorát markolt a közéletből, irodalomból, hogy még az a két irodalmi lap is megcsóválta őszülő fejét, melyeknek életben maradását elnézte a román hatalom. Dali Sándor, Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovics János, Cseke Gábor, Gálfalvi György pompázott a hírben-névben. Riporterek voltak és költők, újságírók és állandó fenyegetettség, felügyelet alatti fiatalok, akik vállalták a kommunista diktatúra minden rettenetét – „a nép nevében”.

Köztük nőtt föl és nőtt ki a „városi veréb”, Elekes Ferenc. Első verskötetének a címét tettem idézőjelbe. Nem a porban kereste Elekes a szépséget, noha a verebei ott hancúroztak. Nem is a csillagokat markolászta. A zsindelytetők, nádfedeles siménfalvi házak s Mátyás kolozsvári szobra közt kereste és lelte föl minduntalan az erdélyi magyar igazságot. Dehogy is nem tudta azt érvényesíteni! Tudta fennhangon kimondani, sőt, írásba is adta mindmáig, tucatnyi verses, prózás, esszés könyvében. Figyeltem őket, idősebbeket, segéltük egymást kéziratokkal is, ha kellett. Most itt állunk, szemtől szemben ezzel a világgal is, akkorival is, önmagunkkal is szembenézve.

Kérem a teremtőt, segítse Elekes Ferenc költőt, írót, ahogy csak győzi. Mert hiszen az Úr sem azért teremt jó embereket, hogy levegye róluk a gondját, hanem mert éltetni akarja azokat népük s a világ örömére.

************************************************************************************************

Elekes Ferenc 80 éves

 

Tisztesség adassék

Sorok a székelykeresztúri iskolához

Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen:
nem volt egy fuvintás
piramis körülöttünk, se tenger,
se márvány obeliszk,
és hajót nem láttunk soha, se nagy hidakat,
és nem jutott nekünk
egy marék sivatag,
arasznyi oázis, pálma,
a megváltott világ, jaj,
messzi volt tőlünk,
fagyos szelekkel söpört
köves útjainkon
csak rozsdás pléhkrisztusok
zörögtek, s kéz nem kötött
babért senkinek.
Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen,
kik jöttünk gyalog egy hajnalon,
hallgatagon a Rez felől,
Firtos felől,
kiket apáink hoztak
meszesszekéren döcögve
holdvilágos éjjel,
úgy nőttünk fel itt,
hogy piramist rakni tanultunk
lóúsztató székely legények
virtusából,
s hűségből obeliszket,
hogy tisztesség adassék őseinknek,
s kemény hidakat vertünk barátságból
és elküldtük első szerelmeknek papírhajóit,
és lett oázisunk az iskola,
ahonnan világmegváltó hittel
indultunk el minden júniusban
fagyos szelekkel söpört
új utak felé és nem tudjuk még,
babérral térünk-e meg,
de visszatérünk,
hogy mindenért tisztesség adassék.

**************************

Nagy Pál: Emlékek otthona: tegnapi színház

Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye. A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsor-politikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti „fordulópontok” szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel (Csorba András, Tompa Miklós, Szabó Lajos, Sinka Károly, Kovács Ferenc, Székely János).jtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel (Csorba András, Tompa Miklós, Szabó Lajos, Sinka Károly, Kovács Ferenc, Székely János).

********************************

Mi az a Kijelölt hely?

Simó Márton: Kijelölt hely. Erdélyi Műhely Könyvek, Székelyudvarhely-Budapest, 2014.
(A borítóterv Erőss István Kijelölt hely 2. című alkotásának felhasználásával készült

Több, mint kétszáz oldalas kiadvány, 2010–2014 közötti írásokkal. Műfaját tekintve: publicisztika, vagyis a közírás szférájába tartozik, politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik, irodalmi szinten.A témák nem csupán Udvarhelyszékre korlátozódnak – ez hozzájárul ahhoz, hogy ne csupán a szűkebb szülőföldünket láttassa, vagyis kissé nagyobb összefüggésekben olvashassunk arról, hogy éppen mi történik valahol tőlünk messzebb, ahol ugyanolyan székely emberek élnek, mint amilyenek mi vagyunk. A kötet legtöbb írása az Udvarhelyi Híradóba, illetve itt, a KultúrHonon, meg más hazai és anyaországi lapokban jelent meg. A témákat tekintve: elsősorban a kisember, a mindennapi ember számára fontos dolgok, események, történések. Vagyis amit ő tesz, illetve amit vele elművelnek. Hétköznapi dolgok, ahogy mondani szoktuk. A kötet anyagát a szerző válogatta, tehát az került bele, amit ő maga valamiért fontosnak tartott. Osztálytalálkozókról, meg arról, hogy miféle zenére mulatnak az emberek. A hazai és anyaországi himnuszokról. Mert azok szentek kellene legyenek. Meg pillepalackokról, megmondóemberekről, akik mindent megmondanak nekünk előre, és templomokról, adventekről. Zászlókról, mert mostanában nagyon vadásszák a zászlókat. Felidézi, milyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a holdra szállás, és elképzeli, milyenek lesznek a Bramac cserepes faluk, a dzsipekkel, ahol már az asszonyok nem gyomlálnak hagymát. Megírta, hogy milyen ötven évesnek lenni. És milyen magyar tudás nélkül élni nálunk. Szóval sok mindenre odafigyel, még arra is, hogy odaát Moldvában még mekkora dologidőt jelent a kaszálás és szénacsinálás. És persze megírt bizonyos atyhai történéseket is, mert Simó Márton nem is lehetne jó atyhai, ha a saját falujával nem foglalkozna. Így hát azt is megírta annak idején, hogy Gergely Géza címzetes esperes, immár nyugdíjasként, visszatért Atyhába plébánosnak. Arra is odafigyel, hogy a mezőgépész szakma nem olyan megbecsült nálunk, mint a nyugatibb államokban. Hogy milyenné vált nálunkfelé is a karácsony: vásárlási hóborttá. És miért terjedt úgy el az új divat: a termopan ablak. Olyanról is ír, ami innen, tőlünk nem olyannak látszik, mint nyugatról. Ilyen a medve is, meg a kaláka is. Szóval a szerző tetszése szerinti írásokat kapjuk ebben a könyvben, aki pedig teljességre törekszik, az majd keresse vissza legalább az Udvarhelyi Híradó oldalain hetente megjelent jegyzeteket.

A Patkó és az ottani országzászló avatásakor (1941) készült felvétel. (Farkas Antal gyűjteményéből)

Kérdés, hogy ilyen írásoknak van-e gyakorlati haszna? Kellenek-e az újságba? Én nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy igen. Mert tudom, hogy az olvasó szeret olyasmiket olvasni, amiből kiderül, hogy a szerző mit is gondol erről vagy arról. A publicisztika, a glossza, jegyzet mind ilyen műfaj. Mindemellett én kiolvastam ebből a könyvből a szerző felelősségét is. Hogy ha valami fontos dolog történik, akkor az ne múljon el nyomtalanul, arra figyeljünk oda. Hátha jó sül ki számunkra? Vagy pedig, hátha valami rossz nő ki belőle, és majd a fejünkre ül? Minden tollforgató embernek van felelőssége, mint ahogy minden megszólaló embernek is van felelőssége. A tollforgató ember felelőssége talán azért nagyobb, mert az ő szavát, véleményét egy újság vagy könyv kapcsán sokan megismerik. Lehet arról beszélni, és lehet vitázni is róla. A könyvnek egyik hasznát az a felismerés adja, amit a szerző az előszóban már megfogalmazott: „Egyáltalán nem biztos, hogy célravezető a tétlenség, a menekvés, de a szembeszegülés sem. A tudatos és a jó érdekében kifejtett kitartó munka, a józanság lehet célravezető.”

Helyén az országzászló és az öt történelmi címer (Korabeli képeslap nyomán)

A könyv másik fejezetébe pedig könyv- és filmismertetőket foglalt bele, kritikákat.A legutolsó kis fejezet pedig kutyáikról szól. Azért is helye van egy könyvben ilyen írásoknak, mert tudtalevő, hogy a gazdaember a lovát és a kutyáját mindig többre tartja, mint más állatait. A Fürge, a Maszat és a Morzsa a szereplői ennek a résznek. Simó Márton közösségért való beszédnek tartja az irodalomnak ezt a műfaját. A közösséget azért kell kiemelni, mert bebizonyosodott, hogy csak közösségi emberként lehet emberi léptékű, valódi életet élni. A széthulló közösségek tagjai egykor azzal az illúzióval élték életüket, hogy nem szorulnak másra, hogy erősebbek, mint a körülöttük élők. Azonban mindenki tudja, hogy az embertársak nem csupán nyűgnek vannak a többi ember nyakán, hanem társaságnak. És segítségnek. Mert egyedül az ember tehetetlen. A közösségért való beszéd pedig azt az igényt is jelenti, hogy a mindennapjaink érdekében szót kell ejtenünk erről-arról. Arról is, ami jó, ami tetszik és amit kedvelünk, de arról is, ami nincsen ínyünkre. Mert csak úgy van rá esély, hogy megváltoztassuk.

A szerző dedikál (Lőrincz Csaba felvétele)

A szerző egzakt gondolkodása stílusán is meglátszik. Kevés a lírai részlet, és érzelgős passzusokat sehol nem találunk írásaiban. Egy-egy gondolat végigvezetése szellemi izgalom az olvasónak. Kérdésfelvetései minden esetben megalapozottak. Ilyenkor azt a Simó Mártont érzem a sorok mögött, akivel egy kávé mellett beszélgethetek, és akit minden érdekel, ami velünk kapcsolatos. Aki nem olvasta volna az írásait, legjobb alkalom, hogy ezzel a publicisztikai válogatással kezdje.

P. Buzogány Árpád

* * *

Kijelölt hely

A cím egy képzőművész barátomtól származik, aki ugyan székelyföldi illetőségű, de évtizedek óta többnyire Budapesten él, hiszen arrafelé dolgozik. Bekerült a képzőművészet nemzetközi körforgásába, úgyhogy sok időt tölt egzotikusnak tekinthető országokban, Nigériában, Indiában, Japánban, újabban Albániában is. Legyen bármennyire is elfoglalt, hívják bár a legtávolabbi országokba dolgozni és előadni, arra törekszik, hogy – gyermekeivel együtt – telente és nyaranta is egy-egy hónapot idehaza töltsön Erdélyben, illetve a Székelyföldön. Egyrészt azért, mert a szülei, a testvérei idehaza élnek, s ildomos velük is valamennyi időt közös ünnepléssel és munkában eltölteni, másrészt pedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ezeket a helyeket soha nem lehet megunni, mindig ezernyi új arccal mutatkoznak meg a szülőföld tájai, amelyeket fel kell dolgozni az alkotásokban, meg kell mutatni a lemenőknek, hogy ők se csak a pesti aszfalthoz gyökeredzve, hanem némiképp itt (is) szocializálódjanak.

Székely zászló a Patkóban – szerényen, egyelőre többletfunkció és idegenforgalmi hasznosítás nélkül (Veres Nándor felvétele)

Örvendetes, hogy négy gyermeke közül háromnak már ide vonzó honvágya keletkezett az évek során, a negyedik pedig egyre inkább ébredező értelmével – biztos, hogy tudatosan ide fogja majd lelke és kötődései egy jelentős részét honosítani. Ezek a kezdemények némiképp már mutatkoznak. Az „ejszét” általános kötőszóként, indulatszóként használja, mint valami biztos izét.

Ennek az embernek a munkái közt megjelenik egy Kijelölt hely nevű sorozat. Ezek a képek – hol figuratív, hol elvont elemekkel – mindig a hazai tájat, az itteni impressziót hordozzák magukban. – Egyébként a többiek is – mondja a művész –, lehetek Almatiban vagy Fokvárosban, átgyűrűzik, belibeg az ottani festményekbe is a Hargita valamelyik szeglete, a Maros, az Olt, a Küküllő, a Csíkszereda fölött lebegő pára, a Somostető aranyló októbere. Csak nem mondom, nem kötöm az orrára senkinek. Nem rájuk tartozik. Akinek olyan a szeme, az látja. Mások számára pedig egyszerűen csak szépség, ami átdereng. És ez a fontosabb a képzőművészetben is: az átadott üzenet.

A Kijelölt hely azonban sokszor egy térképszelvény töredéke is lehet, egy Udvarhelyszéket, Marosszéket, Csíkot, Gyergyót ábrázoló részlet a műben. Madárlátta táj-távlat. Haza a magasból. Egyik munkáján éppenséggel a székelyudvarhelyi Patkó is ott lehetne, s a hajlatban, fent, amely legközelebb esik a Jézus-szoborhoz, hatalmas zászlórúdon egy zászló lobbanhatna a szélben. Mintha. A mozdulatlanra kimerevített pillanat őrzi a Hold és a csillagok képét, a kék és az arany sávokat.

Két évvel ezelőtt felújították a Márton Áron teret Székelyudvarhelyen. A hely szebb lett, új padokat, felújított burkolatot, vitatott esztétikai értékű lámpatesteket kapott.
Az öt címer helyét a városvezetés “elfeledtette” az építészekkel, holott a hasonló történelmi tényekre és impériumváltozásokra emlékeztető lyukak helyét még a kolozsvári
Mátyás-szobor talapzatán is meg merték hagyni a restauráláskor. Hiábavaló volt a civilek tiltakozása, a város vezetése azóta sem korrigálta a gyávaságból
vagy kényelmességből fakadó tévedést (?)

Nézem ezt az alkotást, és odaképzelem arra a szakrális helyre a tíz-tizenkét méteres magasban a lobogót. Azt, amely körül annyi a botrány, a dac és a meghunyászkodás. És nézem a szürke funkcionalitással felújított teret, amely még ma is jórészt szerep nélkül való, mint ennek előtte. Félig-meddig elkészült, de még nem “teljesen”. Torzó lesz mindaddig, amíg szét nem robban a magunkra erőltetett szűkkeblűség, s rá nem ébredünk arra, hogy a virtuálisan létező székelyek honának itt van a valóságos közepe, ha meg merjük nevezni, ha fel merjük vonni azt a lobogót, amelyre vasszékely-elődeink is büszkék lehetnének a doberdói és szibériai tömegsírjaikban, mert nem volt hiábavaló az áldozat, az ország megmaradt. (Időközben megjelent ugyan a tér bal felső sarkában egy körülbelül hat méteres rúd, rajta a székely zászlóval, de a felvázolt többlet-tartalmakat a hivatalosságok, mint hasznosítható nosztalgiát és korunkhoz illő kihívást, egyáltalán nem emlegették.) Egy ilyen szakrálisan kijelölt hely látványosságként is működhetne és gerincet egyengető tett lenne, amelyet az elkövetkezők is jó néven vennének, ha méltósággal szocializálódnak, ha ideszoknak élni, hogyha haza lesz itt, amelyen e zászlórúdba kapaszkodva akár meg is vethetik egy életre szólóan a lábukat a kijelölt helyen.

Megjelent az Udvarhelyi Híradó, 2014. augusztus 6.-i számában.

*********************************************

Bakó Zoltán

Nyolc plusz egy irodalmár a korondi huszonötből

Székelyhon, 2015.02.08., vasárnap

Nyolcan, s egy Tófalvi-tolmács lelkész

Szombaton este bensőséges hangulatú irodalmi estre került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Dersi János-termében. A korondi Hazanéző folyóirat antológiája huszonöt szerzőjéből 8+1-en jöttek el, hogy a vásárhelyi művészetkedvelő közönséggel találkozzanak.

A házigazda Nagy László unitárius lelkész köszöntötte A föld szerelme című antológia (kiadta a korondi Firtos Művelődési Egylet 25 éves Hazanéző folyóirata) Vásárhelyre látogató szerzőit, de mint később kiderült, jó néhányan közülük itthonról jöttek haza. Jelen volt Kedei Zoltán képzőművész, aki – már mondani sem kell – szintén marosvásárhelyiként rajzolta meg a huszonöt szerző portréját. Így legalább valamennyien „helyben” lehettek a találkozón.

Ambrus Lajos főszerkesztő a kötetcímről mondta el, hogy mit is takar. Itt egy éjszaka többet ér, mint más helyt sok jó év – idézett egy Korondról elszármazottat, s ha még így sem hinné valaki, hát megtoldotta egy korondi-amerikás magyar vélelmével, aki miután hosszú évek múlva hazajött, imigyen fakadt ki: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig tart, már Parajdon leszálltam volna a vonatról. Ha valakinek ezek után még magyarázni kell, hogy mit jelent a szülőföld szeretete, az kérdezze orvosát, gyógyszerészét – tette hozzá.

Ráduly János

Mindjárt utána az amúgy Kibéden élő, de korondi születésű Ráduly János olvasott fel hatot a legutóbbi félperceseiből. Előtte azonban elmondta: a nyáron lesz a bolyais hatvan éves érettségi találkozójuk, ami újfent bizonyítja: minden út innen vezet valahova, vagy Korondra, vagy a világba, de mindenképpen haza.

Az ugyancsak Korond szülötte Tófalvi Zoltán sajnálatos módon nem lehetett jelen a találkozón, de Nagy László lelkésszel üzent, aki felolvasta az antológiában szereplő, özvegységére városi szolgálatba szegődő hatgyerekes asszonyról szóló elbeszélésének egy részletét.

Józsa János

Józsa Jánost fazekasként mutatta be a főszerkesztő, minthogy az is a mestersége a keramikusnak. De hogy nem ragadt le az agyag bűvöleténél bizonyította az is, hogy helyretette a fogalmakat – a Hazanéző a Mórickővel (itteni menedékül szolgáló oltáros-pados barlang) és a Szállással szembeni földrajzi hely, ahonnan haza néztek a Korondról vészek elől elmenekült, s épp hazatérőben lévő székelyek. S csak úgy mellékesen megtudtuk róla azt is, hogy olyan képtárat adományozott Korondnak, amire nem egy város lenne büszke.

Kedei Zoltán

A ravai születésű Kedei Zoltán képzőművész főszerkesztői nógatásra rajzolta meg a kötet számára a huszonöt szerző portréját, aztán további különösebb nógatásra már nem is volt szükség ahhoz, hogy újrarajzolja az egészet a korondi képtár számára. A szerző-kiállítás portréi még két hétig láthatók a Bolyai téri unitárius templom termében.

Demeter Erika

A korondi unitárius lelkész, Demeter Erika amolyan „noviciája” az antológiának, de minden esélye megvan, hogy nagyobb formátumú képpel bevonuljon a korondi művész-képtárába (itt még csak egy kisebb formátumú, a kötet számára készült portréja látható), ugyanis az általa felolvasott novella predesztinálja erre. Molnos Ferenc is Korond szülötte, de most épp Szovátán él. A felolvasott rodostói történetével arra szándékozott fényt deríteni, hogy egy rodostói török kecskecsiszár szemében hány kecskét ér egy enyhén gömbölyödő székely asszony.

Bölöni Domokos

A Korondon csak iskola-igazgatóskodott, amúgy dányáni születésű, Vásárhelyen élő Bölöni Domokos szokásához híven elkápráztatott  sajátságos humorával. Ezúttal azt hallgatta el előlünk, hogy miként rontotta Bindász a tempert. Azóta sem tudja senki, de ettől függetlenül harsányan nevettek a groteszk történeten.

A felolvasások után szeretetvendégségen beszélgettek tovább a szerzők a hallgatókkal. Bebizonyosodott: minden út Korondról vezet Vásárhelyen keresztül Korondra, esetleg kisebb kibédi, ravai, dányáni, szovátai kitérőkkel. Nos, ez a szép és jó ebben a kis erdélyországi Tündérkertben – mi mindenhol otthon vagyunk benne – hangzott el az eseményen.

Bálint Zsigmond felvételei

*****************************

Bindász rontja a tempert

Egy pompázatos nyári hajnalon ismeretlen eredetű vizuális turbulencia zavarta meg dimbes-dombos városunk diszkrét báját: furcsa szövegű falfirkák jelentek meg a főtéri és a környező épületek falán. A különös graffittik mindenikének azonos volt a szövege, ami még inkább fokozta a titokzatosság szülte feszültséget. Ezt olvashatták a reggeli fényben a tisztes polgárok, nagy megdöbbenéssel: BINDÁSZ RONTJA A TEMPERT!

A közlést első olvasásra senki sem tudta értelmezni. Az iskolások a nyári szünidőre készülődtek, a szorgos nyelvtanár mégis képes volt letöröltetni az

-áció , -káció, -akáció, vakáció! feliratokat a tábláról, és hosszasan elvitázni az osztályelsőkkel azon, hogy kijelentő mondat-é, vagy csak felkiáltó a ‘Bindász rontja a tempert!’…Továbbá, hogy egyszerű közlést tartalmaz-é, vagy leleplezést. Hogy ez a Bindász rontja a tempert: ezidáig vajon tudva volt-é? Vagy éppen az benne a pláne, hogy tudniillik most már mindenkinek tudomására hozatik a tempert rontó neve. Mikor végül az egyik bukásra álló diák meg merte kérdezni a tanár úrtól, hogy ki vagy mi az a Bindász és mi az a temper, már kicsengettek.

Délben már forrott a város a különös felirat miatt. Élénk fantáziájú fiatalok a világhálón keresték a magyarázatot, arra gyanakodtak ugyanis, hogy újabb szexbotrány lappang a titokzatos szöveg mögött, és kutatgatni kezdték a YouToube friss videóit. Hátha városunk valamelyik vezetőjének a feleségét láthatják félreérthetetlen helyzetben, a férj fejére pedig a minden skrupulust nélkülöző szerkesztők szarvasagancsot varázsolnak.

Rosszhiszeműek azt terjesztették, hogy a mondat a készülő legújabb nagynemzeti himnusz első sora. Mások a közigazgatási területi felosztás körül tapogatózva kisütötték: Bindász lenne a szász-székely autonóm tartomány neve, a szöveg maga pedig utolsó figyelmeztetés; ugyanis arra hajaz, hogy Bindász tartomány lerontja az egységes tempert, vagyis totál tönkrevágja a demokratikusan liberális, egységes és oszthatatlan nemzeti államot.

Éppen csak hogy elszállt szorgos tévébuzik hangoztatták, hogy szövegromlás esete forog fenn, ugyanis Bindász nem más, mint az NIX-faktor új sztárja, aki nemsokára meglátogatja városunkat, és nemhogy rontaná a tempert, mint azt a hülye graffittis fölfirkálta, hanem éppenséggel ontja a trendet!

A hírcsatornák, a nyomtatott és az elektronikus média egész héten át Bindásszal és a temperrel foglalkozott. Toksók kerekasztal-lovagjai vitáztak róla, már-már kibékült pártok szóvitézei vuvuzelázták egymás nagydumáit, szélsőséges szervezetek újra és újra kiásták a csatabárdot és úgy rontottak egymásra, mintha valójában a temper rontaná Bindászt. Apropó megrontás: számos alattomos hírecske szólt arról, hogy voltaképpen pedofil sztoriról van szó, bindász a papokat jelenti, a temper pedig a megrontott kisgyerekek fedőneve. Elefáncsonttornyok ásatag filozófusai Hegelt emlekették, aki szerint imígyen szólott Zarathusztra.

Egymást érték a sajtótájékoztatók és -értekezletek arról, hogy miért is rontja ez a Bindász annyira azt a szerencsétlen tempert. Emberjogi szervezetek emelték föl szavukat a temper, minden idők legmostohább sorsú, támogatásra és jogorvoslatra szoruló páriájának védelmében. A rendőrségi szervek persze ezúttal is a sajtóból értesültek a szenzációról, de aztán csakhamar beindultak, és elfogtak két lerobbant alakot, akik feltehetően, de nem bizonyíthatóan a diverziót végrehajtották, a megbízók nevét azonban lebegni hagyták a szóvivők, hadd csámcsogjon rajta a világ, találgasson a nép, addig sem jut egyéb az eszébe.

További tippek: 1. kozmikus vihar előjelzése –, Bindász a Nap, temper az emberiség; 2. világvége: Bindász a Gonosz, aki elpusztítja Tempert, vagyis a bűnös világot, miután megrontotta, bűnbe sodorta azt; 3. az Erdély elszakítására törő szélsőséges nacionalista szervezet titkos felhívása a forradalomra; 4. jeligés felszólítás a mozdonyvezetők országos sztrájkjának kirobbantására; 5. az ámokfutók nemzetközi szövetségének felhívása maratoni körversenyre a parlament épülete körül; 6. Nostradamus jóslata: atomkatasztrófa fenyegeti a világot, itt a világvége, fussatok, de már nincs hová, mert az idő (temper!) elromlott.

És így tovább. A hét végén jelentkezett egy nyugdíjas öntőmester az egyik stúdióban. Elregélte… volna, hogy szerinte ez a mondat nem más, mint Nagy Istvánnak A legmagasabb hőfokon című hajdani proletkultos regényéből kiragadott idézet, és ismertette volna, hogy a temper mit is jelent, de sem mikrofonhoz, sem kamerához nem jutott, mert már senki sem volt kíváncsi a megfejtésre. A firkákat lemeszeltették, a helyükre tiritarka plakátok kerültek, a nép számára pedig újabb szenzációt eszeltek ki az illetéktelen illetékesek. Hogy mit, azt nem írom ide, mert még termékmegjelenítésnek, reklámnak, vagy uram bocsá’, székely zászlónak minősül.

De aki végigmegy a városon, bízvást rácsodálkozhat. Aki pedig a divatos lépcsőtúrára is befizet, maradandó történelmi élményekkel károsul.

Bölöni Domokos

******************************************************

Damján B. Sándor

Aprócska feltámadások

Február 7-én, szombaton tartották a korondi Firtos művelődési egylet Hazanéző című folyóiratának újabb bemutató estjét Marosvásárhelyen. Az eseménynek az Unitárius Egyház Dersi Jánosról, az egyház nagy jótevőjéről elnevezett, Bolyai téri tanácsterme kínált otthont, a házigazda, Nagy László lelkész önzetlen közreműködésével.

A rendszerváltozás hozta szabad szellemi légkörben számos új kiadvány született, a művelődési egyesületek, körök, alapítványok örökérvényűnek szánt névjegyeiként. Az elektronika “győzelmével” a nyomtatott sajtó legkorábban ezekben a körökben múlt ki, és jobbára elenyésztek a működtető szerveződések, és a kiadókra is rájár a rúd.

A korondi Hazanéző dacol az idővel. Ambrus Lajosnak és helyi hazafi társainak köszönhetően fölveti a fejét, mint Tompa László magányos fenyője, és történjék bármi is: megjelenik!

Olvasótábora széles, Budapestig, Vancouverig, Melbourne-ig, sőt Fenyőkútig és Pálpatakáig terjed: tudnak róla, emlegetik, idézik, és nem ritkán a széles világba jellegült korondiak büszként párosítják a portéka mellé, mert van annyira mutatós, mint a pompás népi kerámia.

Jól teszik hát, akik szólnak, hogy jó haza felé tekinteni, legyen bárhol az otthonod.

Boldog az elme és a szív, mikor azt lükteti s dobogja: szülőföldem, szerelmem.

A lap fennállásának negyedszázados évfordulója alkalmából antológia jelent meg a köréje gyülekező szerzők műveiből. Így éppen huszonöt írás kapott helyet A szülőföld szerelme című gyűjteményben, melyet Ambrus Lajos főszerkesztő ismertetett felvezetőjében.Kedei Zoltán festőművész elkészítette a szerzők portréit, ezeket két hétig tekinthetik meg az érdeklődők a színhelyen. Az antológiát több székelyföldi településen is bemutatták, ezúttal a következő szerzők szólhattak a népes közönséghez: Ráduly János író, néprajzi gyűjtő, Kedei Zoltán festőművész, Demeter Erika korondi unitárius lelkész, író, Józsa János keramikus művész (aki értékes képzőművészeti gyűjteményét adományozta a korondi galériának), Molnos Ferenc korondi születésű szovátai író, festő, újság- és tévészerkesztő, Bölöni Domokos marosvásárhelyi író, szerkesztő, aki 1973-tól tizenhét éven át működött pedagógusként a híres sóvidéki településen.

A mindvégig oldott, kedves hangulatú találkozás jó alkalmat kínált azok számára is, akik egykor elkerültek otthonról, akik hosszú évek óta nem találkozhattak földijeikkel. Hogy csak két kitűnő korondit említsek: öröm volt látni Orzánné Ambrus Erzsébetet, a Székely Népi Együttes egykori táncosát, aki százat tudott fordulni hajdanán; Domokos István koreográfust, táncmestert, aki három évtizedig vezette a tánckart, ő a Bolyai Tudományegyetemet cserélte föl a táncegyüttessel.

Múlnak az idők, de a szülőföld szeretete ott lebeg az emlékezet fölött.

Páll Lajos nélkül nincs Korond. Ha mégis, akkor nem az.

Mint valami szigorú patrónus, figyelte a falról népének ezt a küsded gyülekezetét az ecset és a szó nagy sóvidéki művésze. Végre nem ő alkotta, hanem őt alkották oda fel, a falra. Persze kissé mindig féljük őt, mint régente, ha szemvillatásával ezért-azért meg-megfeddett.

Mégis, a hunyorintása: felér a lengyel szolidaritással.

Azt jelenti, egyszer elmondta nekem, hogy: semmin sem változtathatsz -, de elviselhetővé teheted a életed.

“Asse semmi.”

“Mit szólsz ehhez, Damokos?”

Hát én csak annyit, hogy föl vagy-e már támadva, Lajos?!

Ténylegesn, s rendesen?

Mer’, ládd-é, jégkristály-gondolataid csak lassan olvadoznak.

A lelkünkben még ott a nyoma a világ köszvényének.

De azért majdnem minden  napon emlegetünk!…

************

Páll Lajos

Tamási Áron mondja

Bizony távol esik a tiszta beszédtől,
Ahogy várjuk a rendes feltámadást,
Fönn már az angyalok trombitája bömböl,
De késő későnek hátha megbocsájt.
Csak lessük, kik vannak az első sorban,
Szemek résein, deszkanyílásokon,
Míg a múlt, por remeg, lidércfény lobban,
És tipródik a sok beszédes rokon.
Ennyi kellett? A szép érdemült legény,
Serény lélek, füttöző, mímelt kelevény,
A pokol tornácán állingáltak kint,
Jaj, a kórusuk most is olyan csalóka,
Aranyfürtös játék, illegető móka,
Feltámadás? „legyen, de érdem szerint”

********************************************************

Száz éve született Kabós Éva

 

Apám földjén

Most játszom a gondolattal
– mint gyermek a tarka ronggyal –,
képernyőn hogyha a
sorsomat vetítenék –,
rohannak sötéten képek
– hiszen ez csak játék! –
s mindent-mindent előre látnék!
a ház ledől, a búza elpereg,
széthullnak versek, levelek,
egy autóban halál szalad
– nekem választanom szabad! –
a képernyőn
jönne a jövő, jönne a múltam…

Én csak állnék az Apám földjén és
a sorsnak megadnám magam…

1995

**********************************************************************************

Kabós Éva (Kolozsvár, 1915. február 2. – Marosvásárhely, 2000. szeptember 24.) költő. Szülővárosában felső kereskedelmi iskolát végzett (1932). Tisztviselő, könyvelő, gépírónő, 1973-tól nyugdíjas. Verseit először az Erdélyi Magyar Lányok ifjúsági folyóirat közölte, később az Ellenzék, Keleti Újság, Pásztortűz, Hölgyfutár, Havi Szemle, Déli Hírlap. Versei jelentek meg a Vita Zsigmond szerkesztette Romániai magyar írók antológiája c. kötetben (Nagyenyed, 1943). Gyakran szerepelt kolozsvári, tordai, marosludasi irodalmi esteken, a budapesti Zeneakadémia nagytermében és a KZST-esteken Marosvásárhelyt. Költészetéről írja Molter Károly: “…fegyelmezett, mint valami költői életrajz; csak attól fél, ami művészi szempontból hazugság.” A II. világháború után nem publikálhatott, mivel a Maroslekencei nemesi családból származott, az 1989-es fordulat után jelentkezhetett újra verseivel, közreadta azokat a Székelyföld hasábjain és önálló kötetekben.

Kötetei: Zörgessetek! Megnyittatik! (Gy. Szabó Béla borítólapjával, Kolozsvár, 1938); Amit az én sorsom megad nekem : versek. Nagyenyed, 1943); Apám földjén : versek. [Előszó Nagy Miklós Kund] Csíkszereda : Pallas-Akadémia, 1996.; Volt egyszer egy kút : visszaemlékezések. Csíkszereda : Pallas-Akadémia, 1997.; Havasok tündérei : mesés történetek. [… az illusztrációk Porzsolt Borbála munkái]. Impress Kiadó, 1998.; Visszajátszás : versek. [szerk. Nagy Miklós Kund] Marosvásárhely, Impress, 2000.

**********************************************************************************

Levél Kabós Évához*

Kedves Éva!

Ma hajnalban, hogy megint Kamaráson, szülőfalumban hordozott meg a nosztalgiámmal mindinkább együttérző álom: Kabós Évával, verseivel és emlékező prózájával szöktem vissza a Mezőségre, közös világunkba. Jobb útitársat, igazabbat, szókimondóbbat, az erdélyi sorsot vállalók közt hűségesebb lelket aligha találtam volna. Mindig izgatott engem, mohó érdeklődéssel figyeltem: ki mit ír a Mezőségről, rólunk, szórványmagyarokról, uradalmakról, bárókról, zsidókról, a történelem folyamán többségi nemzetté lett románokról. Akadtak helyi krónikásaink (pl. Wass Albert), papi szolgálatban átmenetileg megragadt mesélők (pl. Nyirő), és adtunk persze hiteles, kényes ízlésű költőt is a mócsiak közül, Kiss Jenőt. (’45-ben őt is megtörte az új szellemi diktatúra.)

Nem szembeállításként mondom, hiszen a jelenség bonyolult, tragikusan kuszált, meg nem is személyi, hanem inkább nemzedéki, többrendbéli nemzedéki kérdés, de mégis, mégis itt van köztünk „talpig nehéz” bánatban, szenvedésben átélt évtizedeivel a 30-as, 40-es évek legendás alakja, a verset író, közlő (nem asztalfióknak gyónó) földbirtokos lány, aki egyetlen kötőszót sem áldozott a „költői túlélés” érdekében. Osztályát fölszámolták, tehát őt magát is fegyveres útonállók kergették ki otthonából és hurcolták kényszerlakhelyre. Ezzel vége lett az ígéretes költői pályának is. Kabós Éva nem könyörögte be magát a forradalmi romantikába.

Most pedig, hogy régebbi és újabb verseinek kis csokrát vehettük kézbe: öröm és bánat hullámzásában csodálkozom rá magam is a különös metamorfózisra. Mintegy jégtakaró alól szabadultan, fél évszázados versek moccannak életre, váltanak színt és szólalnak meg, és mondják tisztán, hitelesen azt az időt, órát, percet, amelyben megszülettek.

Milyen rég volt az, mégis be nagyon időszerűek! Nem hinném, hogy személyes érzékcsalódás meg a közös gyermekkori élmény, a „földiség” mondatná ezt velem. Azt hiszem: objektív való, hogy erdélyi sorsunk, sorsunk erdélyisége, ez a soha véget nem érő dráma: valójában MA is ugyanaz, mint TEGNAP volt. Ez a provinciálisnak vélt, sajátos állapotunk: minden bizonnyal az „örök emberinek” része, amelyet csak hitvány szellemi kucséberek, divatmajmok és anacionális kékharisnyák tartanak avas, „sorsproblematikás”, beszűkült vidékiségnek. Kedves Éva! Ezek a versek annak a történelmi omlásnak a jajszavai, amely Reményiket, Dsidát, Tompa Lászlót is megszólaltatta, s amely az én egész sorsomat is meghatározta. Ezért érzem magam oly otthonosan a maga írásaiban, miként a kamarási szülőházban. Egyként mondhatom ezt a versekről és a prózai részekről. Nincs terem kitérni most a részletekre: közös ismerősökre, együtt (csak más-más időben) látott tájakra, falvakra, mára már földig rombolt kúriákra. Sorait olvasva Arany követelménye jut eszembe: az epikai hitel, mutatis mutandis: Kabós Éva írásainak szenvedés-hitele, hallgatásban és gyászban töltött évtizedek hitele, hányatott sorsának hitele. Ez a hitelesség telíti drámai feszültséggel a verses emlékezést, s a dél-erdélyi krónikát, amelynek részletei után nagyon várom a folytatást, a teljes könyvet – egyik legilletékesebb emlékező tollából.

Igen, kedves Éva, legalább könyvben lehetne-kellene újból átkarolni, egybefogni azt, ami szétesett, mert széjjelveretett. Édesapja szavaival zárom soraimat és gratulációmat: „és meglátja, ha én nem leszek, itt minden szétesik!” És megrendítően példás választ adott erre Erdély nagyasszonyainak méltó párja, Kabós Éva, életének ars poeticájával: „És meglátjátok: ha minden szétesik is, én itt maradok, veletek maradok.” Ezt is köszönöm neki, miközben sajgó lelkiismerettel vizsgálom önmagamat is az ő emlékeinek tükrében.

Szívből köszöntöm, kedves Éva!

 Sütő András

 Marosvásárhely, 1996. augusztus 4.

*******************************************************

Csoóri Sándor 85 éves

 

Kalifornia ege alatt

Törőcsik Irénnek és Jánosnak

Hurrá, itt mindig nyár van!
Egész évben forró a fű, forró a homok,
s még tán a legyek is halhatatlanok,
nem vonszolják magukat reumásan
ragacsban, sárban.
Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok,
dacos növény-dinasztiák!
Jónapot, kaliforniai ég!
Az óceánnal éled mézesheteidet,
s ha fölnézek rád,
dorombolsz fölöttem, mint a macskák.
Hajlottam feléd, futottam hozzád,
akár a bujdosóink.
Hoztam összezúzott életem én is,
gyolcs nélkül, remény nélkül,
hoztam egy romló ország
koronás roncsalékát.
Körös-körül fullasztó városok,
könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek,
millió csípő ringása összevissza,
egymásba csúszó, csontszínű terek
s hajak a lámpaoszlopokon, a
kirakat-dzsungel tükrei között,
de itt a kizöldített sivatagban
mellém állhat a Hold,
s a Hold mellé meg egy tücsök.
És most nekem elég is ennyi,
mint szenteknek az egyszeregy,
hogy az lehessek, aki voltam,
mielőtt végleg más leszek.
Bolond, kis altatóimat is
eltemettem fekete ingben:
ne mások álmát álmodjam tovább a
csillagokkal körülvett ringben.
Idegen nyár, idegen ország –
Itt legalább a magamé vagyok.
Még szégyeneim is elférnek velem
a fák kérge alatt s a röpülő homok
hajában. El minden vereségem.
S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom:
áldassál, Föld, hazátlan messzeség,
felejteni és élni akarok.

 **********************************************************************************

„Megtett mindent, amit megtehetett, megírt mindent, amit meg kellett írnia”

Elvéthetetlen, átlábalhatatlan, éltető folyam a ma nyolcvanöt éves Csoóri Sándor. Térdig járhat ma már az ünneplő beszédekben, írásokban, a vegyszerekkel habosított, felé száguldó zuhatagokban, ő aligha ügyel rájuk. S miért is tenné? Megtett mindent, amit megtehetett, megírt mindent, amit meg kellett írnia, több mint félévszázaddal előbb lett nemzeti, mint számos mai intézmény.

Tehette? A cinikusok szerint jó időben volt jó helyen, szívósan alakította önképét, bejárta a fél világot, kapcsolatrendszere korábbról való, mint az Európai Unió. Gyors fölemelkedését az írói létbe sokan nem értették, gyanakvással fogadták, pedig az csak a tehetség vulkánkitörése volt.

A tehetség magasba emeléséhez az a „népi lift” segítette, de az oda vezető út sem volt akadálymentesített. A pápai diákság sem volt az. Ahogy a későbbi évei sem. De zsebében ott rejlettek Nagy László és Juhász Ferenc frissen megírt, korszakhatározó és korszakmutató versei. Úgy volt a nép költője és írója, hogy képes volt szinte ugyanaznap tanulni és tanítani. Erkölcse nem a forradalomban lett acélosan hideg és európai hőmérőkkel is igazolhatóan emberi hőfokú. Hozta jellemét falujából, Zámolyból, hozta szüleitől, abból a népből, amelyből vétetett. Jobb világot akart, mint amilyen ő maga volt. Kósával, Sárával együtt forgatott filmjeivel is részt vállalt abban az abbahagyhatatlan törekvésben, hogy megtudjuk: kik vagyunk, hová szeretnénk eljutni. Németh László eszméi mellé állt, ha kellett, sorkatonaként, ha kellett, hadparancsnokként, félelem nélküli állampolgárként.

Előkészítője volt a rendszerváltoztatásnak, s ha érték is csalódások, megharcolt a Duna Televízióért, a Magyarok Világtalálkozóiért, ámulhatott Teller Ede egyszerűségén, aki úgy fújta az Ady-verseket, mintha azon múlott volna a hidrogénbomba léte és le nem dobása. Úgy volt politikus, ahogy csak egy költő lehet: megalkuvásra képtelenül szemlélve az egymást követő magyar kormányok jobb- és balfogásait. Működésre bírta a Hitel folyóiratot, de nem tudta vele sem áttörni a magukat liberálisnak mondók kánonjait.Napra száz évvel később született, mint Goethe, aki még hallhatta a gyermek géniusz Mozart zongorajátékát. Ahogy a német költőfejedelemhez, úgy járultak elé az indulásra kész vagy már indulatban lévő fiatalok, a nagyon fiatal Lezsák Sándor is neki köszönhette, hogy Illyés Gyula megtisztelte jelenlétével a legelső Lakiteleki Találkozót. Mikor is? 1979-ben.

Rangja és képessége okán bármilyen magas szintre juthatott volna. Nem lett se pap, se prédikátor, olykor kicsit gyanakodva, máskor utálkozva nézte a kormányokat, nem lett más, „csak egy ember, aki még beszélni tudott a kövekkel és a tűzvészekkel is”. Irányt mutató jelmondata volt: „Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.”

Keserű nevű helységben él, Ürömön. Kevélység nélkül szemlélheti a Nagy- és Kiskevélyt, azokat a hegyeket, amiket Kallós Zoltán és Sütő András Erdélyében még dombnak se szívesen neveznének a székely atyafiak. A gyorsfutású népi lift magasából, e hegyeken túl most mit lát? Az elvégzendő vagy az elvégezhetetlen teendőket? Vagy magát a végzetet? Vagy csak önmaga zengő kiáltását hallja: „Hányszor bekerített engem már a balsors!”

Nem csak a balsors kerített be, kedves Sándor, de maga az Élet is. Ez a szép és hosszú, megélt élet, amelynek akadálymentes folyásához most nagyon sokan kívánunk Neked erőt, egészséget.

Apáti Miklós

Magyar Hírlap

**********************************************************************************

Pályakép

Csoóri Sándor Zámolyon született 1930. február 3-án, Pápán érettségizett 1950-ben a Református Kollégiumban. 1951–52-ben Budapesten az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon tanult. 1953 augusztusában a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselő volt. A hatvanas években megfigyelés alatt állt. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc és Sára Sándor filmjeiben. Az 1980-as évektől a szellemi és politikai ellenzék egyik vezetője, a monori (1985) és a lakiteleki tanácskozás (1987) előkészítője. A Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, 1993-ig elnökségi tag. 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke. 1990-ben megkapta a Kossuth-díjat. 1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke, 1992-től a Hitel főszerkesztője. 2012-ben a Kossuth-nagydíjat vehette át. 2008-ban Prima Primissima díjjal is elismerték. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.

************************************************************************

Bertha Zoltán

A Magyar Kultúra Napján Tokajban

 

A Tokaji Írótábor és a Magyar Írószövetség nevében szeretettel köszöntöm én is a kedves egybegyűlt közönséget ezen a szent napon, amely nemzeti imádságunk, a Himnusz 1823-as – 1823. január 22-i – születésének, kéziratos véglegesítésének az emlékünnepe. Közösségi létezésünk megtartó szellemét erősíti bennünk ez a szakrális fohász, Kölcsey Ferenc remekműve, amely örökérvényűen igazolja nemzet és kultúra egymást feltételező összetartozását. Nemzet nélkül nincs kulturális teremtőmunka, mert a tárgyi és szellemi alkotások megbecsülését és továbbhagyományozását csakis a nyelvi-történelmi közösségben együtt élő emberek – népek és nemzetek – képesek kiteljesíteni. És viszont: nemzet sem képzelhető el az egymás iránti jóakaratot és szeretetet sugárzó kultúra nélkül. Himnuszunkban csodálatosan szétbogozhatatlanul forrad össze hit, erkölcs, kultúra és nemzet. „Isten, áldd meg magyart” – mondjuk és énekeljük és imádkozzuk, áldáskérő reménnyel, felemelt szívvel, bűnvallást és bizakodást ötvöző méltósággal. A fentiekhez, az égiekhez fordul egy balsorsot régesrégóta hordozó nép, annak minden tagja és szószólója, s a feloldozásért könyörögve áhítja a víg esztendőt, a szebb jövendőt. Mert Kölcsey, a reformkor és minden igaz magyar azelőtt és azóta is tudta és tudja: a földi világ önmagát önmagában nem válthatja meg. Törekedhet a jóra, minden erőfeszítést vállalni kell ezért, de a megoldás, az eredmény nem tőle: hanem a természetfölötti segítségtől ered. Sem születésünk, sem halálunk nem a mi kezünkben van; személyesen, egyen-egyenként nem a mi akaratunk szerint jöttünk a világra, derültünk létre, s nem is aszerint hagyjuk el azt; sorsunkat nem választjuk vagy válogathatjuk. És egyszóval: nem mi teremtettük a világegyetemet. Ezért ha élni szándékozunk benne és emberi közösségként fennmaradni az időben, emberentúli támaszra és fogódzóra van szükségünk. Az emberi lényeget kutató mai humántudományos gondolkodás szerint is az emberi, etnikai és nemzeti megmaradás legfőbb feltétele és elengedhetetlen alapja a vallási beállítottság – fogalmazza legújabban is a világhírű német kultúrantropológus, Jan Assmann. De Németh László szerint is „minden kultúra külön hangulat, állapot, mely színét, iramát minden életmegnyilvánulásba belekeveri. Ennek az állapotnak legmélyebb megnyilatkozása a vallásos érzés.” És Hamvas Béla is így állítja: „A vallás minden lét legmélyebb pontja: az élet transzcendens csúcsa, amiből az élet értelme fakad, célja, szépsége, gazdagsága”. Természetesen nem a leszűkítő, hanem a legtávlatosabb, legegyetemesebb értelemben vett vallásos humán kultúra ez. De a legkiválóbb magyar népi írók egyike, azok társa, akik a huszadik század negyvenes éveiben a Tokaj melletti kis faluba, Tiszaladányba is ellátogattak és összejöveteleket tartottak, s így mintegy megalapították vagy megelőlegezték a mai, a hetvenes évek legelejétől induló, tehát immár több mint négy évtizede fennálló és tevékenyen működő Tokaji Írótábort (s ezt a faluban szép emlékhely, emlékfal is megörökíti), szóval az ide nem messziről, csak Balmazújvárosból (ahogy ő mondta: a „Hortobágy mellyékéről”) származó Veres Péter, ugyanakkoriban, 1943-ban a nevezetes balatonszárszói értelmiségi találkozót is ezekkel az elnöki zárszavakkal fejezte be: „Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.”

Bertha Zoltán

Igen, így gondolta ezt Kölcsey Ferenc is. A hit fontosabb történelemformáló erő, mint például az anyagi gazdagság, az álságos és talmi érdekek. Ezért fordul a Himnusz is a legelső szavával Istenhez. És bár ma úgy értjük, hogy jókedvet, bőséget kér tőle a magyarság számára, de érdekes legfrissebb nyelvtörténeti kutatások szerint eredetileg az, hogy „áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel”, nem vagy nemcsak ezt jelentette: hanem hogy maga az áldás fakadjon az Úr bőséges jókedvéből. A mód, hogy bőségesen és jókedvűen áldd meg, Istenünk, a magyart – ez a pontos jelentés, s nem az a tárgyi következmény, hogy csupán számunkra való jókedvet és bőséget (főleg nem pusztán anyagi bőséget) adományozva. Az elsődleges tehát: az istenperspektíva, s csak utána, amit ajándékként mi kapunk. Persze a minden jóra, így a mindenféle értékekben való bővelkedésre irányuló vágyakozás sem ítélendő el, azaz megtarthatjuk a felemelő többértelműségben rejlő bizodalmunkat is – a mindenféle értékgyarapodásunkat illetően.

Mert az is olyannyira sokszínű és sokrétű, ahogyan a költő a magyar história zivataros századait összegzi, amilyen lényegretörő katartikus művésziséggel fejezi ki egy nemzet boldogtalanságának és boldoguláskívánalmának mérhetetlen mélységeit és magasságait. Amiképpen a régi magyar líra, a közköltészet és a magas irodalom, a vallásos népének és a klasszikus poézis hatalmas értéktartományait bejárva (a népdaloktól, Balassitól a kesergő kuruc nótákig és tovább tehát) és azok hangulatát visszaidézve alkotja meg a kortalanul csengő, időtlen érvénnyel hangzó veretes versmondatokat – a népi-nemzeti és a keresztény magyar kultúra legmélyebb szféráiból merítve még a rímeket is: „Bal sors akit régen tép” – „Megbünhödte már e nép”. S mivel a költemény műfaja a himnikus imádság, ezért elementáris erejűek a biblikus utalások és képzettársítások is. Például hogy védelmet kapjunk ellenségeinkkel szemben. „Áldott leszesz bejöttödben, és áldott leszesz kimentedben”; „Az Úr megszalasztja előtted a te ellenségeidet, akik reád támadnak”; „hét úton futnak előled” – olvassuk Mózes V. könyvében, az áldások ígéretének hosszú sorában. A felénk nyújtott védő kar abszolút biztosíték; Pál apostol szavaival: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm. 8:31.) De vonatkozhat ide a 35. zsoltár kezdete is: „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel”. Az ilyen segélykérés még a Rákóczi-nótából is ismerős: „Nézz reánk Úr! A mennybül, / Ments meg, kérünk, minket ily csúf / Ellenségtül!” S a várakozás, hogy kegyelmi víg esztendőt nyerhessünk, az pedig Ézsaiás próféta és maga Jézus Krisztus ígérete szerint is való: „Hirdetem az Úrnak kedves esztendejét”. És így tovább, sorról sorra sűrűsödik a versben minden lényeges vonatkozásban az, ami számunkra életet, örömöt, épséges lelki folytonosságot jelenthet minden időben. A szólásmondásos magyar jókívánság szerint is „bort, búzát, békességet” remélünk. (Nyilván, merthogy Krisztus értünk vállalt passiójára szintén kenyérrel és borral emlékezünk.) S ebből a magasztosságból és újjászülő, feltámadásos boldogságból jutott is nekünk a régi évszázadokban: „Értünk Kúnság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél.” De bűneink és a történelmi hányattatások miatt most már az isteni szánalom és irgalom is legfeljebb enyhületet adhatna a tengernyi kínok közepette. S mégis, kegyelmi ajándékként azért talán fényhozó megújulást is (a fény születése, a kibontakozó csillagászati év is ekkortájt kezdődik), hogy már a földön megérezhessünk valamit a mennyei örömökből. Tokaj vidéke, a Hegyalja igazán alkalmas erre. De a tágabb környék is, közte Szatmár, benne Szatmárcseke, ahol a költő megírta halhatatlan költeményét. A ma is ősi időkre emlékeztető temetői csónakos fejfák mellett, s ahol a Kölcsey-emlékszobában a szülőföldet bemutató kép alatt ezt az idézetet találjuk: „Boldog, kinek szép hont adának a sors örök törvényei.” Bizony, életerővel, életvidámsággal jöttek honfoglaló őseink is ezekre a tájakra. A honfoglalók Anonymus szerint is „kimondhatatlanul megszerették” ezt a földet. Móricz Zsigmond a Hegyalja folyójáról, az ide kanyargó Bodrogról pedig azt írta, hogy „öt folyó összeszakadásából veszi eredetét: csupa ősmagyar vezéri nevek: Ung, Ondava, Laborc, Latorca és Tapoly. Mintha a honalapítók első dolga lett volna a Bodrog ősanyáit megkeresztelni. De ez a folyó mintha valósággal szimbóluma lenne az ezer évnek: ezt az egyesített ősmagyar szellemet hozza”. Megilletődve állhatunk meg éppen itt Tokajban is tehát ezen a lélekemelő napon, de a hajdani és a reménybeli vidámsággal is töltekezve. Az olyanfélével, mint amilyenek kedves és jókedvet árasztó kuruckori énekekben kapnak hangot – még ha veszedelmekkel szembenézve, bajvívó szenvedélyt felfokozva is, s hol bánatos-siralmas jajkiáltásokkal, hol fel-felcsillanó játékossággal és pajkossággal üzenik az emberi ember alapérzéseit. Az egyikben ugyan még „kiált Tokaj vára, jajgat Patak vára” a szenvedésektől, de egy másik verses krónika már ilyen kedélyesen meséli: „Löknél áltolkelek, megyek Tokaj felé, / Keresztúrban szállok bíró háza mellé, / Estvére ballagok én fel Liszka felé, / Ott háltam, és reggel mentem Bénye felé. // Itt az jó borokkal katanáson élek, / Régéc puszta vára alott elléptetek, / Göncruszkára hálni, vacsorára megyek, / Hernádon egy vendégfogadónál kelek.”

Tájakat, régiókat, magyar falvakat és városokat az egész Kárpát-medencében, a határon belüli és a határokon túlra szakított kisebbségi vagy szórványmagyarságot, a diaszpórában élőket is összekötő egyetemes magyar szellemiséggel tekintsünk hát megtartó igéinkre, a Himnuszra és minden más régi és új csodájára az elapadhatatlan magyar kultúrának. Mindenre, ami nem csak élni segít, de az örök humánum minőségét is emeli. Mert „az ember természete szerint hűséges és ünneplő lény. Hű lelke hangjához s ünnepre kész a világvalóságokkal szemben. (…) A kultúra addig nagy és egészséges, amíg kötni és emelni képes a hű és ünnepszomjas embert”; a nemzet „addig igazi közösség, amíg egy kultúrában élő, egy hűséggel és egy ünneprenddel összefűzött egyének közös egyénisége” – összegezte Németh László is. Hogy szülőhazánk gyökeres szeretete kössön, az örök szellemi értékek igézete pedig emeljen a bennünk és a fölöttünk lakozó örök értékekhez.

Egy biztosan sokak által is személyesen ismert kortárs költőnk, a Mátészalkán élő Oláh András Kölcseyre és jellegzetes versmotívumaira asszociáló szonettjét idézném még: „ma roskatag ősöreg fák / orgonáján játszik a szél / a rőt homok arcunkba vág / s gyászleplébe csavar az éj // gőgös árkádok romjai / közt egy vándor pihenni tér / arcának izzó árkai / kérdezik: merengni mit ér // barátja mérföldes magány / a jégcsillag szívébe szúr: / kompországunk kőpamlagán // véres csík a Tisza s a Túr / – s bántanak vele bár ebül / szent hona – hiszi – fényre derül” (Kölcsey).

Ezt kívánom végezetül én is jószívvel, s a Tokajban évenként, nyaranként táborozó írók sokasága is: fényre derülő hazát, mindannyiunknak áldást, és tisztánlátást is himnuszunk, egész nemzeti kultúránk és az örök magyar szellem ragyogó fényeinél!

Köszönöm szépen!

(Elhangzott Tokajban, a Tokaji Kulturális és Konferenciaközpont ünnepségén, 2015. január 22-én)

**************************************************************

Nagy Attila

Ködbezárt fájdalom

„Rothadjon a nyelv, mely téged profánál,
Édes enyím, szentem, magasztosom!”
Arany János

1.

Édes Hazám
Úgy vagyok veled
Mint szombat esti csendben
A kimosdatott gyerek

Várja csak várja
A csodás vasárnapot
Majd kézen fogják s viszik
Oda ahol halott

Nagyapja anyja fekszik
Fölöttük vadrózsa ága
S kiül a néhány káposztalepke
Mint napfényre a szomorúságra

2.

Édes Hazám
Naponta újraéled
Bennem is az őshonos
Maradék gyönge néped

Kapna erőre újra
Mert tudja már hogy mit akar
Mint őszi bánat jár a kútra
Ha Európa bezavar

Ha elrabolnak újra – vége
Statisztálnak majd szégyenek
Állnék veled újra az élre
Mielőtt lehull sok ékezet

3.

Hazatérőben mindenünnen
De hát merre a haza
Mintha az ember másnaponként
Tilosba hajtan

Miféle titkos létezésbe
Kódoltad magad
Gyanútlan boldog érkezésbe
Ahol a mégis-létezés

Néma nagy múltú kérdezés

4.

Baj lehet velem
Ha annyira vágyom
Nem siratni kórosan
Mindazt ami álom

Voltak-e vajon szebb korok

Mellet döngetve kódorog
Néhány idülten beteg elme
Ó józanság ó békesség
Maradtok még/már elmeszelve

 5.

Édes Hazám
Ki elveszti gyermekét
Leül és nem szól többet
Föld issza be a két kezét

Köréje dobja késeit
Az elrettenő bánat
Csillag kutyái tépik szét
A növekvő éjszakákat

6.

És akit
Körbevettek
S marnak cinikus kegyek

Mi marad annak
Mi légyen tét ott
A hajnalba mosdó rétek és hegyek
Elkoccintani a langy esőt
Óvni a termést gyermeket
S nem gondolni már soha arra

Hogy nem szabad hogy nem lehet

7.

Mert megalkuvóink árulók
Manipulálnak szítnak
Lealáznak a válúig
Ők más füvekből szívnak

A más bűneit érdemként
Nyomnák le görcsös torkodon
A lelkük szutykos bálványait
Szórják szerte a wordokon

A kollektív bűnös billogját
Már csak te hordod egyedül
S az aki gyilkol kéjelegve
Helyünkre lopózik és beül

8.

Pusztuló értékek tanújaként
Dühöngve majd lehiggadtan
Bámulok egy messzi tornyot
S árnyékomat a roppant hóban

Fekete-fehér negatívon
Fakul a múlt rögzül a jelen
Betűk a sárguló papíron
Izgága vonások rejtelem

Hol annyi minden jeltelen

9.

Édes Hazám
Most éppen esteledik
S a Kozmosz kényes titkait
El csillagképek fedik

Éledezik a mentafű
Hűse és zöldje árad
Sötétben ül a tentahű

A Hold a hegyre fárad

(Székelyföld, 2014. szeptember)

****************************************************************

Albert-Lőrincz Márton

Erdélyben élni

Eldobjuk-e Reményiket?

                                                             Költő-testvérem, a Múzsához menj el,
Csókold meg helyettem is a kezét…

                                                                     Reményik Sándor: Harag nélkül

A transzszilvanizmus-értelmezéstől egyetlen felelős erdélyi magyar író sem zárkózhat elefántcsontoronyba, hiszen Erdélyben magyarként, netán magyar értelmiségként, esetleg alkotóként élni a többségi nemzetétől némileg, esetenként gyökeresen más, sajátos minőség. Ma is, amikor multikulturalizmusról értekezünk, de tájainkon egyre erőteljesebb a kultúrák  közötti párhuzamosság, a multikulturális liberalizmus ellenére, amely úgy mutat torzót, hogy közben letaglóz a minden irányból besurranó nacionalizmus, miközben földjeinken már nem őseink munkadalait éneklik, és portáink kapuinak kulcsát nem az unokák keze szorongatja, sokhelyütt láthatóan. Mégis akad, aki rácsodálkozik arra, hogy magyarul írt, esztétikailag színvonalas műveket is alig lehet piacra dobni, mert már sem bolt, sem olvasó nincsen. Vagy csak alig-alig van.

Reményik Sándor (1890–1941) irodalmi munkássága abban a 22 esztendőben jött létre, amelynek Mikó Imre (1911–1977) könyvet szentel – a politikai irodalom nagy teljesítménye a Huszonkét év. A költő 11 verskötettel tette gazdagabbá a magyar irodalmat, és ezt a teljesítményt nem méltó a pszeudokultúra körébe utalni. A pszeudokultúra fogalma ugyanis az álértékeket és álnormákat fejezi ki. A pszeudokultúra tehát hamis kultúra, félrevezető, manipulatív elveket, értékeket, érzéseket fogalmaz meg és közvetít. Ebbe a kultúrába irodalmi szinten a propagandairodalom, a valóságot meghamisító giccs, az ízléstelen ilyen-olyan gráfia tartozik. Nyilván van ide besorolható irodalomrész a mi régiónk terméséből is, amely valóban merénylet mindaz ellen, amit szépirodalmi hagyományaink a magas esztétikai értékek és a jó ízlés tiszteletében megteremtettek, de Reményiket valahogy mégsem lehet ebbe az ízlésrontó kategóriába sorolni, mert amit ő létrehozott, azt a „huszonkét év” valósága táplálja-ihleti, az a huszonkét év, amely a saját költői világában és a saját történelmi tapasztalatában egyszerre jelenítődik meg. A Reményik-epigonok, ők más értékeket sarkosítanak. Ezzel nem akarok többet mondani, mint azt, hogy a Reményik-féle erdélyi gondolat nem kitaláció. Hogy mennyire tragikus-traumatikus, az az alkotó érzékenységéből fakadó értelmezés számlájára írható. Végeredményben a kisebbségi élettapasztalás egyfajta feldolgozása, a saját kulturális fegyverzetére támaszkodó líra. Ezért jár más-más úton a „Helikoni triász”, más-más úton, de ugyanabban az irányban, amelyet elsősorban a nivelláló politikát alátámasztó 1923-as erősen központosító román alkotmány, az Anghelescu-féle 1924-es elemi oktatási törvény, az 1925-ös bakkalaureátusi törvény, az 1928-as középfokú oktatási törvény, az 1921.  és 1922. évi agrártörvények (és a sor folytatható) igazolnak. Két olyan évtized egyéni reflexióiról van szó, amely teljesen átalakította korábbi léthelyzetünket. Nyilvánvaló, hogy a transzszilvanizmus eszmeisége ellentmondásoktól nem lehetett mentes, de azt minden felelős gondolkodó elme belátta, hogy az új helyzetre megoldást kell keresni: tisztázni, feldolgozni és az együttélés és együttcselekvés lehetőségeit megtalálni, megkeresni a ligaturát. Csakhogy itt oda-vissza szándékokra van szükség, ahol a bizalom mutatja az irányt. Ebben az értelemben politikai transzilvanizmusról van szó. Az irodalom csak értelmez, élményít, megláttat. A politika dolga a többi. De az író ember is csak a saját habitusa, felkészültsége, életszemlélete szerint tud szolgálni. Ezért volna szerencsés, véleményem szerint, az erdélyiség irodalmi vonulatait komplementárisan felfogni. Erdélyben élni, alkotni és helytállni sajátos állapot: egyszerre életérzés és küldetés. Ebből következik, hogy az egyetemességre törekvésben, és miért ne, magában az egyetemességben benne kell lennie a fagyöngyöknek, a vadvizek zúgásának, Atlantisz harangjának. Ettől még nem lesz az Erdélyben születő magyar irodalom provinciális.  A minőség, a színvonal örök művészi követelmény. Hazáról, hitről írni küldetés is lehet, és ez inkább a miénk, az irodalomban feltétlenül, mint a ma reneszánszát élő „kocsmaízű”, erotikus, kitárulkozó énlíra. Annak is lehet helye, ennek is, így lesz kerek és erdélyi, és egyetemes.

A transzszilvanizmus, az erdélyiség nyilván nem sebek nyaldosása, nem üvöltés a fájdalomtól. Az erdélyiség épp úgy egyetemes értékeket teremt, mint bármely más irodalom, a francia, az orosz, a brazil. Erdélyi irodalom nélkül, és ebbe nyilván beletartozik az Áprily-Reményik-Tompa vonulat is, a magyar irodalom nem lenne egész, és nem lenne ennyire szerethető. A giccs, a pszeudo magától lekopik, de elvetni nem szabad azt, amit olvasnak, amire szükség van. Amennyiben nívón aluli, újra kell teremteni, ha igény van rá. A XXI. század erdélyi magyar írója nem attól lesz egyetemes, hogy elhallgatja életérzéseit, hanem épp ellenkezőleg. Tessék minőségi közösségi lírát (is) írni! Hogy ez csak a legtehetségesebbeknek, az isteni ajándék birtokosainak sikerül, való igaz. Egy kérdést azonban mindenképp fölteszek: de a többiek nélkül, akik maguk is hozzáteszik a saját „tollvonszolásukat”, hol lenne ma a magyar líra, a magyar irodalom? A vezérnek katonákra van szüksége, a katonák éltetik a vezért. Az ő felelőssége a győzelem.

 **************************************************

Az író sem hisz már az írott szó erejében

Az önnön fontosságától eltelt, öntelt kisváros (értsd ezt minden székelyföldi megyei jogú és felsőbbrendűséggel telített perifériális centrumocskára) úgy él, mintha legalább Kolozsvár, Buda, Párizs, London és Mekka lenne! –  vallja Simó Márton író, akinek publiciszikai írásai nemrég jelentek meg egy kötetben Kijelölt hely címmel.

 

– Miért tartottad fontosnak az elmúlt években megjelent publicisztikai írásaidat egy kötetbe szedni?

– Az elmúlt három évtizedben a szépirodalmi munkák mellett folyamatosan írtam publicisztikát is. Mindent, ami annak számít: glosszát, jegyzetet, kisebb és nagyobb lélegzetű esszéket; szívesen recenzáltam az általam olvasott és nekem tetsző, vagy ellenérzéseket keltő könyveket; időnként kritikákat is közzétettem. Ezek az írások a „bevett” orgánumokban jelentek meg, évtizedes múltra visszatekintő lapokban és folyóiratokban, ahogy mondani szokás: a legjobb helyeken. Egy időben olyan környezetben dolgozhattam, ahol egy mérv- és mértékadó egyetemi lapot szerkeszthettem, kezdő tollforgatókat irányíthattam… Mindez ma már a múlté, s alig-alig látszik. Az az érzésem, hogy a minőségi újságírás, annak klasszikus ága fontos része a munkásságomnak. És a minőségi újságírásnak, az adott napon, a huszonnégy vagy tizenkét órán túlmutató művészi közírásnak manapság nincsen helye az erdélyi és a székelyföldi magyar sajtóban. Elsősorban önmagamat és közvetlen környezetemet szerettem volna emlékeztetni erre a tényre. A tartós értékeket igyekeztem kiragadni ebből a három évtizedből, illetve annak négy-öt éves szegmenséből. A publicisztikát irodalomnak tartalom. Amit a betűvel a sajtóban elkövetek nem medvetáncoltatás, nem konjunktúra-lovaglás, hanem írott áldozat.

– Mi a fő vezérfonala a könyvnek?

– A megélt idő.

– Milyen témákat dolgozol fel írásaidban?

– Hétköznapi és ünnepi eseményekről szólnak az írásaim. Olyan pillanatok, amelyeket hajlamosak vagyunk bagatellizálni. Olykor képesek vagyunk túllihegni. Másrészt pedig az igazi kulturális élmények motiválnak, mindaz, ami túl esik a kisváros és az alig létező, Székelyföldnek mondott régió határain. Mindaz, ami a köldöknéző Székely Anyavárosból, Areopoliszból nem vagy csak alig látszik.

– Kihez szól a Kijelölt hely?

– Minden jóakaratú, kulturálisan, emberileg és erkölcsileg nyitott emberhez, aki hajlandó még olvasni, s hajlandó is időnként elgondolkodni az olvasottakon.

– Nagy hangsúlyt kap publicisztikáidban a falu, a vidéki ember és élete. Miért fontos ez egy városon élő íróembernek?

– Az író proletárrá züllött paraszt. A falu, a vidék azért fontos, mert az önnön fontosságától eltelt, öntelt kisváros (értsd ezt minden székelyföldi megyei jogú és felsőbbrendűséggel telített perifériális centrumocskára) úgy él, mintha legalább Kolozsvár, Buda, Párizs, London és Mekka lenne! Vagy mindezek együtt! Ezek az európai és pán-magyar ideológiától fertőzött közegek úgy egzisztálnak, mintha letéteményesei lennének a jövőnek. Holott a genetikai és gazdasági utánpótlás vidékről jön, onnan kellene érkeznie, ahonnan mi mindannyian vétettünk. A vidék azonban halott. Vagy parlagon hever. Vagy pedig átveszi a kezdeményező szerepet a merkantilizmus és egy domináns, transznacionális, teljesen tájidegen etnikum, amely minket is, de Európát is képes a maga értékrendjéhez integrálni és degradálni. És ez a gyökértelen, hit és koncepció nélküli massza legtöbbször mi magunk vagyunk, a saját ivadékaink, a saját nemzetségünk. Fontos ennek a kimondása, mert a huszonötödik órában járunk. Olyan kútja körvonalazódik itt az elmúlásnak, hogy csak.

– Egy-egy írással mennyire lehet befolyásolni egy adott helyzetet, lehet-e jó értelemben manipulálni, rávezetni az illetékes személyeket, hogy megoldjanak bizonyos problémákat?

– Hiszem azt, hogy lehet befolyásolni az embereket. Legalább annyira, hogy időnként megálljanak és „csendben magukba szállva” meditáljanak. Ha kedvük és energiájuk van. Úgyhogy ez a könyv és a bemutatkozás lehetősége nem médiaesemény. Nem szeretném, ha buta újságcikkek számolnának be róla, s azt sem, hogy egy-két fotót mellékeljenek a „tudósításokhoz” a „kollégák”. Nekik nem ajánlom. Ezt az időt, amelyet ajándékba kaptunk (ha tetszik: kölcsön adták) okosan kéne, ésszel illene átélni, megélni. Mindenkinek tetsző módon, hasznosan. Nem nagyon hiszek már az írott szó erejében. Illetve mégis. Hiszen más eszköz nem nagyon van a birtokomban.

Nagyálmos Ildikó

(http://mihir.ro/az-iro-sem-hisz-mar-az-irott-szo-erejeben)

***************************************

Ferenczes 70.

A Székelyföld nyugalmazott főszerkesztője a szerkesztőség kapuja előtt (Forrás: Wikipedia)

Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, “lánglelkű”, elhivatott, “eszetlenül” reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény… Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány  immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni. (Simó Márton: Kultúrhon)

„Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon.

Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (…), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe.

Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (…). Ennél többel nincs, amivel hencegjek.”

(Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.)

****************************************************************

Ferenczes István

Úgy jön az ősz

Úgy jön az ősz, mint álmodban régi szeretőid, pereg róluk

a nyírfalevél sárgán, szürkén lebegnek át az ökörnyálas

ligetek fölött, meggyérült hajuk dideregve omlik a földre, fáznak,

reszketnek, várják, hogy jöjjön már valami tél, valami hófehér,

valami paróka a homlokuk fölé, ágyékuk csupaszon kitárva,

ázottan, összeráncosodva vár, egy utolsó ölelésre hív, bár álombélire,

amelyből nincsen ébredés…

*

Úgy jön az ősz a ködök mögül, lomhán hömpölyög a kipusztult

mezőkre, mint egy operaházi fantom, koszosan, tépetten

csorognak le vállairól a nagyáriák lidérces rongyai s a vér-

függönyös háttérben egy sikoly, egy rianós magas c-től,

szilánkokra zúzódva romlik alá a vérbosszú, az égbolt üvegharangja

úgy ömlik rád, mint a híg beton…

*

Úgy jön az ősz a szívem alá, úgy oson be a pitvarokba

a hajszálerek ökörnyálas, lebegő útjain, hogy nem tudom,

merre van észak, merre van dél, mikor volt a kezdet, egyre

többet emlékezem a végre, akár egy kipusztult réten

az elaggott, öreg komondor, mind lejjebb húzza fejem a fogyóhold

kolonca, mintha kilakoltatta volna a Jóisten a tájat, nyitva a kapu,

se gazda, se nyáj…

*

Úgy jön az ősz, hogy becsukódnak mögötte mindenek, minta előtte

nem lett volna semmi, se zengő március, se dús kalász, sem mélykék

augusztus, mintha utána sem, bár egy titkos összeesküvés,

egy mindent összeroppantó tévedés felmondja az örök visszatérés reményeit,

kilépni nem, csak bemenni lehet züllött kertjeibe, akár a halálba,

belépnek a költők az őszbe, belépnek Csiki Laciék az örök októberekbe,

mámortól üldözötten vonszolják magukat egyre beljebb, egyre

mélyebbre, valami mélabús fekete lyuk felé, hátukba ütve már a tőr,

oda, ahová ráfagyott a néma célkereszt…

*

Mint ahogy az agysejtek halnak el, úgy jön az ősz

valahonnan a hátunk mögül, alattomosan lép át

fölöttünk, elborul lassan az idő, a ködök mögött

szinte megáll a szív, óránként, majd naponta, végül

évente dobban talán, kétéltűek, őshüllők haldokolnak

egy gyalázatos dimenzióban, amelyben hatalmasra

zsugorodik a tér s az idő, a mi időnk pedig az egyéltű

létre sem lehet elég…

*

Mióta meghalt anyám, úgy jön az ősz, hogy összecsuklanak

még a tőmondatok is, a szavakból kihullnak a magánhangzók,

az a, az ó, az ú, az é sárba hull, s a mássalhangzók összetorlódnak

a torokban, majd leszivárognak az ízületekbe, akár a némaság,

bénulva mozdulna a láb, a kéz, de felvonaglik a jéghideg,

a fájdalom fizikai valóvá lényegül, vadszőlőként kúszik föl

a szív felé, amelynek pitvarában megkezdődött már a végkiárusítás….

*

Mióta meghalt anyám, mind többször nyilall a köldökömbe,

kést forgat benne a gazdátlan évszak, tudom, hogy Ő üzen,

mintha uránrögöket hordanék a zsebeimben, szinte hallani

lehet a gamma-sugarak surrogását, a titkos hullámhosszokon

érkező üzeneteket, valahonnan túlról, a materiális való mögül

érkező  suttogásokat: „Tudjad, hogy hozzánk vagy kötve ezernyi

léha ökörnyállal, tudjad, hogy már többen vagyunk, akik

önzetlenül szerettünk, mint akik ott fönt még körötted

élnek s öröknek hiszik ezt a döbbenetes évszakot”…

(Székelyföld, 2011. szeptember)

****************************************************************

Petrozsényi Nagy Pál

SPRECHEN SIE DEUTSCH?

Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította román nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”-on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár, sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven).

Hunyady meghökkent. Hogy a pokolba nem gondolt erre eddig? Tehát kolléga nuku, külföldi tabu, az üzemek… külföldi kapcsolatok híján sohasem foglalkoztak, s előreláthatólag még sokáig nem foglalkoznak fordítással. Akkor hol, milyen módon gyakorolja azt, amit tíz év alatt megtanult? Elvégre azért tanulta, mert beszélni, kommunikálni akart, egy kicsit kirepülni Zsil-völgyéből, a Kárpátokon túlra, megismerni és megérteni a világot, melynek nyilvánvalóan nem Petrozsény a közepe. Sajnos nem repülhetett, hiszen a Kárpátok még a rádióhullámokat is felfogták. Se ki, se be. Maradt a tévé, a bukaresti stúdió német és magyar nyelvű adása, továbbá a könyvek, újságok. Végül az sem. A nem román nyelvű adások megszűntek, a külföldi sajtótermékek is lassan tünedezni kezdtek: Pravda, L’unità, Der Spiegel, Népszabadság, aztán következtek a könyvek. Így csukódtak be sorra-rendre a világra tekintő ablakok. Még mielőtt teljesen kinyíltak volna.unyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok, hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította román nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”-on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven).

***

A Bukaresti Egyetem földszintjén izgatott emberek szorongtak, idősebbek, fiatalok, Olt, Maros és más megyékből. Hunyad megyéből húsz román és öt magyar, valamennyien német-, pontosabban szóbeli vizsgára jelentkeztek.

– Huniadi Odon – recsegett a vizsgaterem ajtaja fölé szerelt hangszóró.

A fiatalember belépett.

– Nehmen Sie Platz! – kínálta hellyel a vizsgabizottság elnöke. – Neve?

– Hunyady Ödön.

– Magyar?

– Az vagyok – nézett szembe Hunyady a mogorva professzorral.

– Hova valósi?

– Petrozsényból jöttem.

– Érdekes. Aztán mondja: élnek ott még magyarok?

– Egyelőre igen – makogta zavartan.

– Ezt hogy érti?

Jó kérdés! Mert magyarnak vallják magukat, így szerepelnek a népszámlálási statisztikában, hogy aztán másutt, esetleg egy másik népszámláláskor már románnak, románosított névvel bukkanjanak elő: Király mint Chira, Nagy mint Naghiu. Egyrészt a hatóság jóvoltából, másrészt a magyarok önkéntes bemondásai alapján, mert szép, szép dolog magyarnak lenni, de a hazafiság ennél előbbre való. Chira, az igen, ő biztosan otthon érzi magát, míg Király Magyarország, Klein az NSZK, Branco Jugoszlávia felé kacsintgat. Az egyik szólásszabadságot, a második munkanélküli-segélyt óhajt, a harmadik sztrájkolni, felforgatni a rendet, egyszóval gyanús elem, akitől a revizionizmustól a tiltott határátlépésig sok minden kitelik.

A professzor élesen méregette a dadogó magyartanárt.

– Mi a véleménye Románia energiagazdálkodásáról? – csapott rá átmenet nélkül.

– Részemről helyeslem. Az energiatartalékok világszerte kimerülőfélben vannak, ezért nem árt takarékoskodni velük – felelte óvatosan az ösztövér erdélyi. – Egyes üzemi egységek túl sok áramot, mások szenet, olajat pazarolnak. Nappal ég a villany, melegben 20 oC-on is fűtenek, a csapokat nyitva hagyják – szavalta gépiesen. – Még szerencse, hogy Pártunk és Kormányunk résen van, s előrelátó intézkedései révén történelmünkben példátlan sebességgel száguldunk a kommunizmus felé.

A vizsgabizottság szótlanul nézett össze.

– Mondjon néhány szót pártunk külpolitikájáról! – kapacitálta Hunyadyt a bizottság másik tagja. – Mi az RKP álláspontja a nemzetközi helyzetről?

A fiatalember szolgálatkészen fordult a galambősz tanárhoz.

– Románia békét kíván, tehát támogatjuk az általános és teljes leszerelést, ennek kapcsán a katonai kiadások csökkentését, valamint az atomenergia békés célokra való felhasználását – keresgélte a megfelelő német szavakat. – A világ összes proletárjaival szolidarizálunk, tiszteletben tartjuk az emberi jogokat, s meggyőződéssel valljuk, hogy a békés egymás mellett élés csakis az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és kölcsönös kooperáció során valósulhat meg – vágta ki szemrebbenés nélkül.

– Nemzetiségi problémák?

– Nincsenek. Hazánk dolgozói egységes akarattal, egyetlen cél érdekében munkálkodnak: Románia gazdasági és kulturális fellendüléséért, élén az RKP-vel, illetve bölcs s minden idők legtehetségesebb államfőjével, akinek a vezetésével a civilizáció legmagasabb csúcsaira jutottunk.

A bizottság halkan összesúgott.

Hunyady csillogó szemmel várta, hogyan döntenek a germanista tanszék tudós doktorai. Úgy érezte, nyert: kiejtése tiszta, folyékonyan és helyesen beszélt.

Az elnök bosszúsan böngészte az ifjú dolgozatát.

– Írásbelije, úgy látom, sikerült. Gratulálok! – tette hozzá hűvösen –, azonban nálunk elégtelent kapott. Kiejtése magyaros, nehézkesen és hibásan fejezi ki magát. Nagyon sajnáljuk.

***

Hunyady kedve alaposan megcsappant, ezzel együtt önbecsülése és reményei is füstté-porrá váltak. Pedig milyen bizalommal vágott a dologba! Azt hitte, sikerül lefordítania néhány könyvet, novellát. Tehetsége, tudása megvolt, amiben – egy-két beküldött fordítás alapján – maguk a kiadók sem kételkedtek. Igen ám, de ehhez bizonyítványt, állami nyelvvizsgát kértek, ami nélkül, a rendelkezések értelmében, még az írószövetség tagjai sem fordíthattak. Egy verset, egyetlen cikkecskét sem, még kevésbé Hunyady, akit senki sem ismert, nem is támogatott.

Mármost mihez fogjon? Próbálja meg az olaszt is? Megpróbálta. Igaz, egyévi töprengés után, s akkor is inkább rábeszélésre, mint meggyőződésből. Dolgozatával harminc perc alatt végzett, noha erre négy órát kaptak. Egy hétre rá következett a szóbeli. Ettől félt, tanult az előbbi esetből, ezért elhatározta, taktikát változtat: tömörebben beszél, és csak az ismert, számtalanszor hallott kifejezéseket használja, erősebben összpontosít, emellett olaszosabb lesz, nehogy megint magyarossággal vádolják.

Mint azelőtt, most is háromtagú bizottság fogadta. Középen sasorrú, ijesztően ráncos nő dohányzott.

– S’accomodi!

A fiatalember bizalmatlanul foglalt helyet.

– Hogy hívják? – hangzott olaszul a szokásos kérdés.

Megmondta, azt is, honnan jött, mi a mestersége, mi célból nyelvvizsgázik

A bizottság fásultan bólogatott.

– Legyen szíves, fejtse ki részletesen, melyek a falurendezési terv előnyei.

– Felszámoljuk a falu és város közti különbséget, a dolgozó parasztság modern, összkomfortos blokkokba költözhet, új szántóföldeket nyerünk, meggyorsítjuk az agrárreform kibontakozását – hadarta Hunyady.

A professzorok tovább bólogattak.

Hunyady megtorpant. Nem volna jobb hallgatnia inkább? Csak beszél, nyomja a szöveget, utána semmi, nagyon sajnáljuk, de nem felelt meg a követelményeknek. Ugyanúgy, mint a német nyelvvizsgán annak ellenére, hogy egyik bizottságban sem ült árja, azaz egy csónakban eveznek.

– Bene – parázslott föl benne valami makacsság. – Lehet, hogy újra megbukom, de előbb még felrázom kissé az urakat.

– Befejezte? – rezzent föl az elnök a váratlan szünetre.

– Nem, a dolognak vannak ugyanis árnyoldalai is.

– Milyen dolognak? Ja, persze, hát halljuk, halljuk, kedves kolléga.

– Itt van például Petrozsény esete. Kis bányászváros, utcái hangulatosak, házai, üzletei kicsik, de kedvesek… voltak. Mondom: voltak – ismételte nyomatékosan Hunyady.

– Igen, és…?

– Földig rombolták, s minden lakosát, köztük engem is, egy blokknak nevezett skatulyába dugtak.

Az elnök asszony köhögni, a bizottság többi tagja fészkelődni kezdett.

– Ami engem illet, laktam én már cifrább helyen is. De ott vannak a szüleim, apám, anyám, ők bizony még ma is betegei ennek.

– Basta! – ripakodtak rá kórusban.

– Látjuk, elég jól beszél olaszul – nyomta el cigarettáját a megrökönyödött nő. – Kár, hogy a dolgozata ennél gyengébbre sikerült.

– Ezek szerint megbuktam?

Bólintott, s egy terjedelmes újság mögé rejtőzött.

***

Két bukás sem a világ – vigasztalta magát Hunyady. Kenyerem, egészségem van, a többi mellékes.

Csakhogy mi történt? Alig ért haza, kegyetlen hír fogadta: a tanulók létszámcsökkenése miatt bizonytalan időre felfüggesztették állásából. Anyja kétségbeesetten sírdogált.

– Kisfiam, mi lesz veled, gyermekem! – törölgette kötényébe búzavirágkék szemeit.

Az apa összeszorított szájjal hallgatott. Másnap eltűnt. Elmúlt a délután, az este, és még mindig sehol. Már-már a rendőrséghez fordultak, amikor beállított. Dagadt arccal, görnyedt testtartással Hol járt, kik hagyták helyben? Nem árulta el. A vézna, pirinkó asszony szótlanul bújt férje hóna alá, az ágyhoz támogatta, lefektette. Ezúttal nem sírt, nem is kérdezett semmit sem. Elég volt a férjére néznie ahhoz, hogy mindent kitaláljon.

– Apa!

Az izmos, kohók tüzében edzett vasöntő sötéten fordult megrendült fiához. Szemében megalázottság és határtalan bánat szűkölt.

Két hét múlva őt is menesztették. Állítólag nem teljesítette a normáját. Mármost ketten voltak munkanélküliek, együtt is indultak munkát keresni. Bejárták a gyárakat, üzemeket. Hasztalan: csúszópénzre nem telt, protekciójuk nem volt. Maradt a lapát. Egy építőtelepre kerültek. Hordták a cementet, ásták a gödröt. Havi 1700-ért.

A fiatalember fogcsikorgatva tűrte sorsát. Tenyere, dereka fájt, izmai is sajogtak. Azért nem panaszkodott. Minek? Kinek? Nem ők voltak az elsők, s nem is az utolsók, akikkel ilyen cifrán elbántak

– Ne búsulj, fiam, fordul még a kocka. Öt nyelven tudsz, meglásd, még hasznát veheted – bátorítgatta az apa elesett fiát.

Nyelvek? Hunyady szinte nevetésre fakadt. Hol vannak azok! Örülhet, hogy él: „Másra kell ideg s velő. Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz robotos a későn kelő”.

***

Idő: évekkel később, tavasz. Helyszín: a Hotel Petroşani homloktere. Napfény, csivitelő madarak. Hunyady egy padon ült és olvasott. Der Spiegel – virítottak messzire a német magazin címbetűi.

– Sprechen Sie Deutsch? – rezzentette föl váratlanul valaki.

A fiatalember vérvörösen döbbent az érdeklődő turistára.

– Nein.

– Parla italiano?

– No, no – ismételte nyersen, összegyűrte az újságot, és a kukába hajította.

***********************************************

Puskás György

Csodára várva

Míg az álmaim mindent roncsolva bennem éltek
Idegen tájakon és idegen házak között
Nem szállt magasra az ének
Pedig meséltem volna az idegenben
Hogy milyen volt amikor ölelt a Maros
E vágyakkal teli halkan ringató folyó
Míg talpam alá simult lustán a palló
Én meg egy gyönyörű halk csodára vártam
Miközben szavaim aggattam a marosparti fákra
Aztán madárszárnyakon a lila esti fényben
Messzire röpített a vágy ma is érzem
Érzem az idegen utak szürke fullasztó porát
Ott sem találtam meg a rég megálmodott csodát
S magamat űzve egyre messzibbre vágytamŰ
Őszülő gondjaimmal idegen utak porában
De mégis mind messzibbre vágytam

S most itt vagyok a döbbent csendben
Fáradtan kissé de nagyra nyílt szemekkel
A pár megmaradt és oly sok mindent látott
Marosparti fánál mert megígértem hogy visszatérek
Hogy visszatérek egy hűvös hajnalon ha élek
Bennem régi képek barna magányával
Hát itt vagyok egymagam a marosparti fákkal
És nem szégyellem
Hogy könnyek futnak le az arcomon
Ezen a hajnalon

Állok és nézem magamat a csenden át
Egy gyereket látok aki évekig egy
Gyönyörű halk csodára várt

Hová lett a palló hová lettek a fák
A rájuk aggatott titokzatos szavak
Hová lett mindaz amit gyerekszívembe zártam
Mint egy szürke kagyló hová lett a palló
Hová lett mindaz amit magammal cipeltem
Oly sok éven át azt amit ma is magammal
Cipelek a tovább álmodott csodát

És nézem magamat a csenden át
És érzem hogy annyi év után
Kissé fáradtan talán
De megtaláltam azt a gyönyörű
A téli szélben is ölelő halk csodát

*****************************************************

Székely Ferenc

Karácsonyi fohász

Jöjj, szívembe, Istenem,
ezen az éjszakán,
s hozd magaddal Jézust,
a kisdedet,
Máriát, aki megszülte,
a pásztorokat, akik ott voltak
a hideg éjszakában,
s Kelet bölcseit,
akik meglátták a
fényes csillagot.

Óh, Uram, hogy várunk,
hogy találkozzunk
ezen az éjszakán,
mert tudjuk: ott van
szemed sarkában a fény,
a szeretet,
a bátorítás,
— a remény.

2014. december 24.

**********************************************************

Egy „taxínész” a Spectrumban

A nemrégiben alakult Spectrum Színház kedden este egy érdekes könyvbemutatónak adott otthont. A marosvásárhelyi publikum megismerkedett Székely Szabó Zoltán színész, újságíró, író, humorista Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák (1989–2014) című könyve mellett a szerző más könyveivel is.

Székely Szabó Zoltán

Talán még kevesen ismerik a Spectrum Színházat, ezért először a bemutatkozó szöveget közöljük: – A színházalapítás gondolata már évekkel ezelőtt megfogant Török Viola fejében, megvalósulására azonban a közelmúltig várni kellett. Az alternatív színház kezdeményezésének ötlete egyrészt az ilyen jellegű erdélyi magyar színházak hiányából fakadt. Ha az alternatív szó azon meghatározásából indulunk ki, miszerint jelentése: más, a megszokottól eltérő, egyedi, eredeti és független – megfigyelhetjük, hogy a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, az Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház keretén belül működő Underground, a Stúdió Színház Akadémiai Műhelye és a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely kezdeményezésein túl egyetlen alternatív színház sem működik Erdélyben. A Spectrum Színház létrehozását tehát elsősorban ezen hiány betöltése motiválta, másrészt a szabad művészi kibontakozás vágyából fakadt. A Spectrum Színház célkitűzése, hogy teret biztosítson a szabad művészi kibontakozásnak és kísérletezésnek; küldetése pedig, hogy olyan fórummá váljon, amely fölmutatja korunk aktuális társadalmi problémáit, és lehetséges megoldásokat ébreszt – olvasható a színház honlapján.

Az erdélyi magyar kultúra előretolt helyőrsége Bécsben

Kedden este egy rendhagyó „előadást” láthatott a marosvásárhelyi közönség a Spectrum Színházban. Bemutatásra került ugyanis Székely Szabó Zoltán Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák (1989–2014) című könyve. A rendezvényt Kovács Levente színészpedagógus, rendező nyitotta meg, aki Szabó Zoltánt mint hajdani színésznövendéket mutatta be a közönségnek. Szabó Zoltánt a kommunista vezetés eltanácsolta a színészettől, de miután elvégezte a filológia magyar szakát, ismét visszatért és befejezte a Színművészeti Főiskolát. Ezt követően Sepsiszentgyörgyön dolgozott tíz évet színészként, majd az osztrák fővárosba távozott, ahol elsősorban taxisofőrként kereste kenyerét. „Ő lett az erdélyi magyar kultúra előretolt helyőrsége. Sok erdélyi magyar színészünk önbecsülését növelte az, hogy felléphetett Bécsben Székely Szabó Zoltán segítségével” – fogalmazott Kovács Levente utalva arra, hogy az Erdélyből kivándorolt színész kultúraszervező, mecénási munkát is végzett az osztrák fővárosban. A közelmúltban Székely Szabó Zoltán hazatért Marosvásárhelyre. „Egy olyan ember, akire itt, itthon is szükségünk van” – mondta még róla Kovács Levente.

Egy „taxínész” vallomásai

Székely Szabó Zoltán ezt követően élete további részleteit ismertette, igen egyedi módon, teletűzdelve azt érdekes történetekkel, viccekkel, írásaiból idézett humoros szövegekkel. A közönség megtudhatta ebből például azt, hogy mikor és miért vette fel a Székely előnevet, milyen nehézségei voltak Bécsben a német nyelv elsajátításával, és miért tért haza Vásárhelyre. Székely Szabó Zoltán a mezőségi Rücsön született 1949. augusztus 26-án. Gyermekkorának emlékei azonban a nyárádmenti Szentgericéhez fűzik, ahol a szülei pedagógusok voltak. 1976-ban diplomázott a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, majd 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt. 1986-ban Bécsbe távozott, és a közelmúltig ott élt, mint találóan mondja mesterségéről: taxínészként. Megélhetését a taxizásból biztosította, de egy pillanatra sem mondott le hivatásáról: erdélyi és magyarországi előadókat, néha egész társulatokat hívott meg, fogadott és látott el néhány lelkes társával, szervezett számukra előadásokat a bécsi magyarok szórakoztatására. Közben szorgosan írta könyveit.

Tutuka hazatért

Az est következő mozzanataként Kárp György és Szélyes Ferenc hajdani pályatársak, mai jó barátok méltatták Székely Szabó Zoltán irodalmi munkásságát, felolvasva Bölöni Domokos róla szóló laudációját. Az élet – körben, mindenütt (Tutuka hazatért) című írásból mi is idézünk néhány rövid részt: „Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem. Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok „hegyen túli” –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat. Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben. Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között.”

„(…) Frissen jelent meg legújabb könyve, amely a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi:Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák (1989 – 2014 között). A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukarest utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk.”

„(…) Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged. Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!”

A könyvbemutató hangulatát a Cantuale férfikórus éneklése tette hangulatosabbá. Az esemény zsíroskenyeres borozgatással egybekötött baráti beszélgetéssel ért véget, melynek során a szerző dedikálta könyveit.

Nemes Gyula

(Forrás: Központ, hetilap, kozpont.ro)

****************************************

Elekes Ferenc

Ideges levelek /Kérdések/

Cseke Gáborhoz

Bármelyik mai újságot nyitom ki, azt látom, sokan a szavak jelentését sem értik. Vagy ha értik, nem akarják érteni. Mindenki üzen mindenkinek.

A választók például azt üzenik a vezetőiknek, hogy menjenek szépen haza, úgy, ahogyan vannak, mert nem alkalmasak a vezetésre. Ebből a vezetők azt veszik ki, ami nincs benne a követelésben. Azt válaszolják, megértették a választók üzenetét. Épp ezért egy kicsit lemondanak, de nem egészen. Lemondás helyett inkább megértik az üzenetet. Akkor is, ha a választók egyáltalán nem ezt üzenték.

Aztán itt vannak ezek a cikkírók, akik a simább és lagymatagabb módszert választják, azt, hogy kérdeznek valamit, (ez az interjú). „Mi a véleménye a mostani állapotokról, miután…” – satöbbi. Erre az a válasz, hogy ez egy jó kérdés.

A kérdező roppant illedelmes, a világért sem mondaná, hogy tekintsünk el attól, jó-e a kérdés, vagy nem jó, szíveskedjék arról beszélni, amit kérdeztem, mert arra lennék kíváncsi. A megkérdezett erre csak szöszmötöl a szavakkal, olyanokat mond, hogy egészében véve még nem lehet érdemben válaszolni a föltett kérdésre, rengeteg meggondolni való részlet még ismeretlen. Csak annyi bizonyos, hogy semmi sem biztos, ameddig valamilyen határozat nem születik.

Megjelenik az interjú, belőle nem derül ki semmi.

De itt egy másik fogalmazási csalafintaság, amit valószínűleg a földrajzból vettek át: azt írják; valamilyen ideológia mentén eljutunk valahová. Minek a mentén jutunk el valahová? Nem a Szamos, vagy a Maros mentén ballagva, vagy autózva, hanem valahogyan. Tehát jelzéseket keresve, bizonytalanul, botladozva.

Maholnap semmi nincs valahol, hanem valaminek a mentén van. És hogy el ne felejtsem, úgy van minden valaminek a mentén, hogy ott van mellette az egyébként. Mert sem írni, sem beszélni nem divat már egyébként nélkül.

Egyébként erről már értekezett egy nyelvész, de foganatja nem lett annak az értekezésnek. Csak annyi, hogy megjegyezték, túlzásba viszi a nyelvészkedést, a nyelv naponta változik, átalakul, mozgásban van, fejlődik. Rendben. Mint minden, a nyelv is változik, átalakul, mozgásban van. De ezzel mindig fejlődik is? Na, ez is egy jó kérdés..

**********************************************

Végtelen farsang… Székely Szabó Zoltánnal

Székely Szabó Zoltán színművész-író könyvbemutatójára várják az érdeklődő olvasókat december 9-én, kedden 19 órára a főtéri új Spectrum Színházba (Rózsák tere 13.). A szerző dedikálja Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Közreműködnek: Kárp György és Szélyes Ferenc színművészek, fellép a Cantuale énekegyüttes. A belépés díjtalan.

Kedei Zoltán grafikája

Az élet – körben, mindenütt

(Tutuka hazatért)

Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.

Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyermektelen feleségtemető Bécsben.

Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem

vagyok „hegyen túli” –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.

Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.

Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között.  (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)

„Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában  (Krónika, 2013. január 25.)

– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka:  –  Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás  a „taxínész” Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben,  Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát).  – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert száz féle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat:  „Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül.” Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: „A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek.”

Viszont már a szívbe markol a kérdés: „Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?” Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: „A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?”

Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig  „nyílt színen” vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyörödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: „Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát.”

Sokféle arcát mutatta nekünk már eddig is a Székelységből Bécsbe elszármazott Székely Szabó. Volt ismételten színifőiskolás, részletek erről bőven jelen könyvben, színész, színésztársait faggató újságíró, író, rendező, de a központi szerep mindvégig a humoristáé. Talán mert a humor véd a kor bajaitól. Átitatja idegrendszerünk, azáltal. Mint ahogyan Tutuka szerint a bor is, mely igen fontos szerephez jut ebben a tragikomédiában, amely ennek a generációnak jutott. Hatvanévesen megajándékozta magát Székely Szabó Zoltán – saját fogalmazás szerint: „vezető színész” a császárvárosban, másszóval taxisofőr – egy kacagtató keserű könyvvel, aminek, tudjuk, lesz folytatása, beígéri nekünk a szerző mindjárt a második mondatban: „Ez a könyv mégsem egy egész életmű, csupán egy műélet fele.” (Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán legújabb kötetéről).

„Nem vígjáték az élet” – e címmel kezdi méltatását Nánó Csaba (Erdélyi Napló, 2012. 07. 27.) – Az egykori Ifjúmunkás hasábjain jelentette meg az évfolyamtársaival, színészkollégáival készített beszélgetéseit Székely Szabó Zoltán, Székely Tamás álnév alatt. Aztán a kilencvenes évek közepén ismét megkereste alanyait, de akkor már Bécsből faggatta őket, a kivándorolt, kint élő magyarok kulturális életének egyik szervezőjeként. „Idő és rendszer múltával a társaság nyomába eredtem, egy hölgy és egy fiatalember kivételével utol is értem mindenkit, és folyattam a faggatózást” – olvassuk beszélgetőkönyve előszavában (Székely Szabó Zoltán: Egy nemzedék három felvonásban – erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.) Az utolsó „felvonás” 2011-ben állt össze, és ekként szerveződött kötetté a közös emlékezés. Addigra azonban páran már a mennyei deszkákon játszottak: Hunyadi László (volt évfolyamtársa), Nemes Péter (az egykori cimbora), E. Szabó Lajos (a kolléga és barát), így hát búcsúinterjúnak számítanak a velük készült emlékezések.  „Fájdalmasan szép vallomásokat tartalmaz Székely Szabó Zoltán kötete – írja Nánó Csaba. – Szép, mert az egykori kollégával, baráttal szemben kitárulkoznak a lelkek, és fájdalmas, mert egyesek sorsa mellbevágóan kegyetlenül alakult. Hiszen nem mindenkit hordozott ölén a sors, és keveseknek került a fejére az elismerés babérkoszorúja. A színészi mesterség egyike azon pályáknak, ahonnan nem igen van visszaút. E tehetséggel születni kell, és aki elvégezte a főiskolát – főleg a 70-80-as években –, joggal remélte, hogy egy szép napon megremegnek alatta a deszkák, koszorút fon feje köré a rivalda, ámulatba ejti közönségét minden szavával. Nincs ez másként Székely interjúalanyaival sem, akik az első felvonásban ifjú lendülettel hittek magukban, a színházban, a művészetben. Hogy mi lett az álmokkal, kiderül Székely Szabó szeretettel, együttérzéssel, mély őszinteséggel megírt kötetéből. A kiteljesedett karrierek mellett olyanok sorsán is elmerenghetünk, akiket valamikor talán láttunk a csodákat őrző színpadon, de nevükkel ma már csupán lexikonokban találkozunk.”

Székely Szabó Zoltán a mezőségi Rücsön született 1949. augusztus 26-án. Gyermekkorának emlékei azonban a nyárádmenti Szentgericéhez fűzik, ahol a szülei pedagógusok voltak. 1976-ban diplomázik a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, majd 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja. 1986-ban hirtelen csak ehelyt né, Bécsben találta magát, és mindmáig ott élt, mint találóan mondja mesterségéről: taxínészként.  Megélhetését a taxizásból biztosította, de egy pillanatra sem mondott le hivatásáról: erdélyi és anyaországi előadókat, néha egész társulatokat hívott meg, fogadott és látott el néhány lelkes társával, szervezett számukra előadásokat, a bécsi magyarok szórakoztatására. Közben szorgosan írta könyveit: a sepsiszentgyörgyi színházról szól a Volt egyszer egy társulat. Magánkiadásban vall életéről a Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben Bécsben kiadott kötetében. (Tutuka a gyermekkori beceneve.) Színésztársakkal készült beszélgetéseket tartalmaz – évtizedeknyi időközökkel –  interjúkötete, az Egy nemzedék három felvonásban – erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma (Párhuzamos interjúk, 2012.).

A kolozsvári Kriterion Könyvkiadó gondozásában ltott napvilágot Szerencsés jó estét kívánok e háznak… címmel, Széllyes Sándor emlékezete alcímmel 2013-ban a Székely Szabó Zoltán által összeállított, gondozott kötet, amely a közkedvelt egykori művész hagyatékát dolgozza fel, vele készült interjúkat, családtagjaival, barátaival a közelmúltban készült beszélgetéseket, a mikházi csűrszínház 2012-es névadó ünnepségének (az intézmény a falu híres szülöttének, Széllyes Sándornak a nevét vette fel) dokumentációját  tartalmazza, CD- melléklettel ellátva.

Frissen jelent meg legújabb könyve, amely a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák (1989 – 2014 között).

A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek  alatt sorjáznak  az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott,  többnyire rövid,  csattanósra hegyezett  írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukarest utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.

A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22. – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte,  megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák. A demokratúra grasszálása kedvét szegi. Kevesen tudják róla, hogy a költészetet is művelte. Diadalív című versét idézem: „Diadalkapu szívemben / Elszivárog vérem / Hiába emeltem tiszteletedre / ó demokrácia / csak a diktatúra menetel alattad / az elhunyt remény mélyen szántó árja / aláássa oszlopaid / Szentélyem szószólóit / Por lepi és halott galambfiak. / Kriptám beomlik / Döglött állatok lepik el testem / Marcangol a kétségbeesés / Csontkezemmel vakargatom / a koporsó kőkeménységét / kortalan hangulatban / újabb diktátorok ölik ifjúságunk.”

Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés  ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett. (Ezeket újranézve kevésbé csodálkozunk azon a parttalan gyűlöleten, amelynek következtében végülis jó pár esztendővel rövidült meg a jeles képzőművész élete…)

És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvéást had álljon itt egy rövid idézet:

„– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…

– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.

A magyaroknak Mátrájuk,

A szlovákoknak Tátrájuk,

A románoknak Vátrájuk.”

Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.

Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé  melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.

A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: “…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum.”

És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a “színibírálataimat”. Szatírába mártott golyósottal.  Szatírok.

Székely-Szabó Zoltán néven.

Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,

Hisz az ember olykor kínjában is nevet.

Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.

Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!

Bölöni Domokos

*****************************************

Kedei Zoltán 85 éves

 

Beszélő ecset

(Részletek)

A játéknak sosem lehet vége. Vár a csúcs. Az üres Várhoz kötnek az önismeret szálai.

Maradj velem. Minden akkor kezdődött, hogy magamra leltem, egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem, lábnyom voltam sárban, fűszál iszapban, ólmos eső verdeste a tédem. Sziporkázó fény, sistergő zuhogás.

Maradjatok velem.

 

Nem kunyhóban, nem is palotában; „oltáros sátorban” születtem. Valóságnak hittem minden álomképet, és ma, az álomkép árnyékában cipelem a szembesülő múltat. Novemberi szürkeségben láttam meg a napvilágot. Sírással kezdődőtt. A kar átölelt, magához szorított, de nem sikerült ennyit mondanom: édesanyám. Eleredt az eső, aludtak a fák, álmát aludta a mező. Új élet született – örök gyötrelemre.

Hosszú az út Ravától a Vár-lakig. A sziszifuszi hajsza-küzdelemben jó itt megpihenni. Ezért vagyok itthon. Rava völgyében sivár lett az élet. Hallom a jajjkiáltást. Hallom a hívó szót: Térj vissza. Jöjj haza! A megbocsátás küszöbén engedek a  hívó szónak. A seítségnyújtás emberi szándékával hazajövök. Belépek a templomba paraszti hűséggel. Érzem. Újból itthon vagyok. Keresem az örökfény emléket. Gondolatban mindig Ravában vagyok, és olyankor, ha körülvesz a csönd, felfogom a hegyek üzenetét. Elindulok a felemelkedő úton a temető felé. Baktatok a ciheres száraz ösvényein, az almafák rigófüttyös ősvényén, a verőfényes Bokros Völgyében, a borjúcsorda külön legelőjén. Borozda fölött az alsó fordulónál, a gémesfáknak híre-pora sincsen. A halottak útja is összeomlott rég. Csak dombok maradtak, sok apró domb, meg cserepek, cseréptöredékek. Budabércén, Budavárán hunok laktak hajdanán. A hegy alatt Buda király alussza álmát (a legenda szerint) hármas koporsóban: ezüstben, ércben és aranyban. A felkelő Nap ezt a hegyet világítja meg elsőnek. A történelem szele végigsöpört a ravai házak felett is. Görögtűzként állok Jóbérc tetején, a csúcson madarak dalolnak. Lent a völgyben ünnepre hívó karok ölelkeznek. Fény tör a magasba. Lesz még virágzás. Könnycsepp helyett lesz még gyöngyszem is a ravai házakon.

Valamikor réges-régen, nagyapáim idejében, malomkövet höngörgettem fel a hegyre, le a völgybe, araszoltam kis léptekkel. Valamikor réges-régen marhacsordát legeltettem. Lépegettem fennebb-fennebb, nagy árkokat átugorva gurultam a végtelenbe. Valamikor réges-régen, kánikula naptűzében homokvárat építettem. Jött a végzet, vörösvégzet, megcsúfolta építményem.

Varjúsereg kering az üldözöttek földjén. Szikrázó képem lezuhant a falról. Alábukom a Nap árnyékával. Gyűrűznek köreim. Rigófüttyös hajnalokra várva gyűjtögetem sárba tiport szentképeinket.

Asszonyok palástja, fekete ország. Menni, menni kellene valahová. Tűzvész utáni tükrözés, álomutazók időpalástja. Hallom a Kitartás szmfóniáját.

Ciheres ösvényén térdre ereszkedem, az emlékezés oldja álmaim borzalmát. Kötéllel füstillatban. Csattogtatom szárnyam a keserűség párájában, képek vörösben és kékben, szélmosoly az arcomon, csönd titok-fonala hangra, bajra, sugallatra, képek, képek, megfestendő létek, térdre roskadok, fejemre zúdulnak a képek, sajgó látomásaim. Golgoták világvallása, csúcsra érők csalódása, hulló fejek lázadása, csúcson túli tündöklés pusztasága, nyakkendős Szaharák homokzivatarja, tántorgó vízióim viháncoló lányai, esthomályi tüzek a Jóbérchegy ormán. Szivárványtapéta fenn az égen, gyöngyszemek Krisztus-arca a letarolt búzatáblában, illuziók és dúlt keblek között szorong örök nyaram.

Dunán, Volgán, Missisipin pokoljáratok. Nincs hely, ahová megtérhetnék cseresznyehólyagos nagy sebeimmel.

Képek lógnak a falon, állhatatlankodnak a megtévesztett szocreálból, hazugságból, hamis eszmék fekete gyászából, lekopott létünk vérfoltos félelmeiből. Letörlöm orcámról a szégyen pírját. Fut az élet, nincs megállás. Ébredek a játékból, és fölszabadítom a formákat. Várlakom ablakán beragyog a fény. Hallgatok a színekre, hallgatok a formákra, kötnek a színek, kötnek a formák. Fogynak a szavak, nő a gondolat értéke, megtérek terhemmel, feltörnek a szavak, kelepcébe csal a gondolat.

A játszóiszap elnyelte gyermek-lábnyomom, torzóvá lett az emlékezés. Festem a képet, felhőbe szívódik a kacaj. Menekülnék, de fennakadok a háló sűrűjén. Kényszerbérlettel csoszogok a csiszolt köveken. Magammal viszem a poros utakat. Magammal hordozom a kattogó vonatok dübörgését. Magamba rejtem a letisztult álmokat, utána majd kígyómérget oltok az alvadt időbe.

Eladó minden? A művészet nem eladó, nincs ára a képzeletszülte szépségkimondásnak: ha mégis meg kell válnom valamelyik munkámtól, vele együtt adom meztelen királyságomat is – röppályám görbe vonalán kiáltok: Vidd a nyereséget!

Mint groteszk álom, ajtómagasságban szárnyalnak a képek. Tehetetlenül fekszem a csupasz aszfalton, mint magányos tányér: laposan, mélyen, megered az eső, várok tétlen-tehetetlen árvízrémülettel.

Keresem a helyem nyári napsütésben, keresem a helyem csöndes patakparton, keresem a helyem gránit kőszikláján, megtalálom helyem kedvesem ölében.

Valójában mi is a művészet? Talán: égig érő kapcsolat, csillagos égbolt, hajnal, test, gondolat, akarat, várakozás, kiteljesedés, öröm a szépségben, elegáncia, érzés, emlék, szeszélyes szenvedély, megrázó benyomás, tátongó mélység, a jelen hűsége, szárnyaló gondolat, angyalok tánca, téremlék, fénycsillag, harmónia, az elárult éj fanyar emléke, hit a szép kimondásában, amikor és ahol eltűnik az élet és a halál közti határ.

Szépségkereső útjaimon egymásba fonódnak elvek és előítéletek, groteszk görbületbe hajlítják apró gondjaimat. Ezek kötnek, meghatározzák festészeti tevékenységemet a szép, az emberi és igazsággal bíró mondandóim megfogalmazásában. Az ecset nekem minden percemet kitölti, beszélgető partnerem. Ezt mondja: tedd maradandóvá ittlétedet a születés bűvöletében. A szándék szorongásával hívatlan vendégként is  vitába szállok: keresek szépséget a vadonban, játékot a réten, s a formák között tartalmi összefüggéseket tárok fel. Festek házat, fát és embert: hallgatom a föld  dalolását, a táj zengő himnuszát, s figyelem, mint vonul vissza fészkére a nyár, amikor csutakol a lovász.

Tört formák szemtanúja voltam. Fölbillennek a tartóoszlopok. Sötét palástban suhan a hajnal. Felleg alatt bandukol a Nap. A hosszú utak esti félhomályában, mint megrakott szekér, viszem terhét a mának. Körülöttem rohan a sokaság, égve hagynak házat, hazát. Sorskereszt alatt hangolom a szépet, a szülőföld igézetét, a rögös életet, az akadozó szót, a nehéz kibírást. Helyzeteket és hangulatokat teremtek vásznaimon. Mozaikként rakom ki jelképeimet: a keresztet, a madárijesztőt, a fehérre meszelt házat, a sokat tudó asszonyokat, bogáncsot tördelő, simogató kezeket, a sikoly zuhanó madarát, megdőlt fák mélységritmusát és megrokkant emberek szétvert tűzhelyeit. Rögzítem az időt, a szétomló képzeteket, a sosem oldódó paraszti félelmet, a kékbe égett hegycsúcsot. Megálmodom a virágzást, nászából gyöngyszem robban. Fáj a felismerés: a mészillatú őszi éjszakában, amikor magunkra maradunk, kínzó gyötrelemben ég a gondolat.

Könyvemet az idő írja, a természet formálja, és a dolgos hétköz-ünnepnapok forgatják. Őrzöm lapjait, megbarnulva, széthullva. Őrzöm a szavakat, a jelképeket a romlott rend felett. Ropog a rend. Lassul a ritmus, ver, zakatol, liheg. Késik az oldódás.

Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem, az illúziók elrepültek, hintaszéken tovaszálltak. A számadás kényszere vezérel. Festeni, festeni, festeni…Lebegek a kifeszített vásznak  előtt, félő, hogy befejezetlenül maradnak, s velük együtt összeomlik a valóság álomképe. A szavak is elnémulnak. Ezerarcú Múzsa vezeti ecsetem. Gondokból születik, és álmok táplálják. A képpel ingázom a térben, dacolok a múzsaörvénnyel. Lebben a szél, lobban a láng, jelzi a kép: „Itt vagyok.” A színek segítségével újraélem a kiürült „Paradicsomot”. A hazatalálás érzésével, a műterem csöndjében, királykék heverőn rubinteát kortyolgatok. A tea gőzében meglátom azt a képet, melyen a kiteljesedni vélt gondolatok csatát nyernek, s az elkoptatott szavak újjáélednek. Égi fényből koszorút fonok a kendős asszonyoknak, kezükből áldás az eledel.

Erős vár… A szülőföld  igézetében és szeretetében bölcsőnk  Ő és koporsónk. Ő a mi életünk, Anya-föld, Mese-madár. A reménység madara. Erő a megpróbáltatásokban. Benne születnek reményeink, álmaink. Bennem tükör. Visszapillantó. Mindig velem van.. Látom benne, ha süt a Nap tavaszi zivatar után. A virágokat, ha virágoznak a fák. A barátaimat, akik rám várnak a havason. A sokat tudó asszonyokat, a felejthetetlen arcokat, a gyökereket.

Tükröm a sorsom. Félhomályban, sötétben a Nap felé fordítja arcomat. Létem benne él, mint szikrázó gondolat. Szülőföldem. Anya-föld. Keletkezés és elmúlás. Fekete ország, asszonyok palástja. Látom a viharmezőket, a kereszttel jelölt ablakot, a tavaszi zivatart, a váratlanul ránktörő tűzvészt. – Itthon maradok. Magamban hordom a hegyek terhét, az árvízrémületeket. Fel nem adom őket. Túlélő leszek tűzvész után. Ár el nem sodorhat, mert erős vár a Föld.

Viaskodom szavakkal, színekkel, formákkal. A poézis hullámhosszán faggatom a történéseket és a legyőzhetetlennek látszó távolságot. Házak, ablakok, sorsok, életek, hínár és sár mindent kibeszélnek.

Vergődtem a szélben: egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem. Lábnyom voltam sárban, fűszál az iszapban. Magasra emelem sorskeresztem, megtörik a messzeségbe ívelő vonal, s a gyökerek is beszélni kezdenek. Mementóként megjelenik a három évi munkaszogálat, mint tanú, az egyetlen fénykép foltozott, acélszürke dokkruhában, s mellette édesanyám megsárgult levele: „(…) mintha Te érkeztél volna haza, olyan boldogan néztük a képedet, (…) most tettem fel egy kis csomagot, használd egészséggel.” – Miből futotta csomagra? – kérdezem fél évszázad év távlatából.

Letörlöm orcámról a könnycseppeket. A történelem cséphadarója megáll.

Kelet fényét felhők takarják, fekete gyásza a mának. A művészet lángja felemel. Fényt keverek a szürke hangulatba. Egyre jobban, kőkeményen, egyre mélyebb daccal keresem a helyem. Csak egy napot kérek…Függőindán kapaszkodó kezek, nem hagyhatom helyem. Köt a rend, a megpecsételt emberi sors, s benne a sikoly zuhanó madara. Fények, fények, fények…, fölcímkézett képek. Csak egy napot kérek, hogy valamit magammal vihessek. Magammal vinném a nagy találkozásaimat emberekkel, a Napot, a csillagokat. Még egy napot kérek, hogy megfesthessem a cifra gúnyában ágáló csüggedést, és vászonra vigyem az angyalok táncát.

Nyugvópontot keresek. Felmérem helyzetem, nem lázongok… Füstgomolyag homályosítja el a csillagrendképet. A sokasodó jelképek megfestésre várnak. Sétára indulok. A Vársétányon hullanak a levelek: sárgák, vörösek. Csokorba kötöm, és a saját árnyékomba helyezem. A képzelet hullámhosszán a lángoló szarvas méltóságával állok a szirtre.

A Vársétány görbe fái alatt, cinkos emlék nyomot takar. Lidérc-szellők mozgatják az egymásba kapcsolódó ágakat. A kobaltkék  égbolt ráhajlik a régmúlt idő békehajlékára.

Mozaikként rakom ki magamban a csendet. Felzubog a dal. A csúcsnak titkát nem találom, gyöngyért sem szállhatok a mélybe. Megdermed a fagy. Szétfoszlik a fény. Beázik a föld.

Valamit magammal viszek. Valamit itt hagyok.

Pattog az ecset, alakulnak a formák, élnek a színek. A gyermekkor összedőlt tartóoszlopai, a tűzmadár égő csipkebokra, a tapadás, a föld és ég közötti sikolykiáltás, a gond, a téboly sorstémává alakulnak vásznaimon. Átszelem a térformát, növelem az erővonalat, megnő a perc arányértéke. A látás hatósugarába kerülnek a tárgyak, és mindent kibeszélnek, mindent elfecsegnek. Színben érvényesül az igazság szabálya. Keresi helyét a sárga indulat, a vörös riasztó emléke. Ismertté válik a nehéz menetelés alszegtől-felszegig. Dacolok a variációkban gazdag tájjal, a megkövesedett képélményekkel. A művészetben testet ölt a lebbenő nyár, a himbálózó szerelem. A művészet csapongó kísérlet, felém kúszik kutyahűséggel. Önvallomás annak igazolására, hogy a nagy titok megfejtéséhez nem elegendő a józan szerénység, a szolgai tisztelet, fontos a dolgok magukért való létezésének tudatosítása. Képeim kilépnek a valóságból, de magukon hordozzák a nosztalgiát, a nehéz kibírás cafatait, akár a földi élet gyöngyszemeinek szellemi igazságait. Fű, fa, virág, állat, ember elpuszul, a szellem örökké él. Ideiglenesen vagyok a földön, de tartozom a jelennek.

Festem a nyitás balladáját. Festem a lázban égő, szárnyaló gondolatot. Megfestem a valósággal egybeolvadt álmot. Forog a színpad.

Keresem az örök-fény emléket.

Reménykedem.

A játéknak sosem lehet vége. Vár a csúcs. Az üres Várhoz kötnek az önismeret szálai.

Maradj velem. Minden akkor kezdődött, hogy magamra leltem, egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem, lábnyom voltam sárban, fűszál iszapban, ólmos eső verdeste a tédem. Sziporkázó fény, sistergő zuhogás.

Maradjatok velem.

***********************************************

Elekes Ferenc

Ideges levelek

Bölöni Domokoshoz

Nincs abban új, ha azt mondom, sem élni, sem meghalni nem érdemes. Akkor most mi a tennivaló? Mert valamit tenni kell, hogy legalább ne szenvedjen az ember!

Az orvosi hivatás alapja eleddig az volt, hogy minden eszközzel meg kell szüntetni a beteg fájdalmait. Ma már nem ez a legfontosabb cél. Inkább az a cél, hogy a szenvedők fájdalmaiból lehetőleg jól megéljenek az orvosok, bár ezt kevesen vallanák be. Ezért, ha csak módjukban van az orvosoknak, azzal törődnek, hogy akik nem szenvednek fájdalmaktól, jobban érezzék magukat a világban, mint ahogyan eddig érezték. Kiplasztikáznak akármit, csak azért, hogy másként éljünk, mint ahogy élünk. Fáj valamid? Nem számít, vegyél be pirulát, majd elmúlik! És mennek tovább, sietnek, sok a dolguk.

Ami alapvető – vagyis a fájdalom maga –, mint állapot, kikerülhetetlen, és úgy van jól, hogy szenvedjünk. Ezzel a nemtörődömséggel el is veszett az orvosi tudomány. Úgy veszett el, hogy észre sem veszi. Csak a szenvedők veszik észre, többé nincs támaszuk, nincs megoldás a fájdalmaikra, holott azt hitték, hogy van.

Néha elnézem magam, mit várok még az élettől. Ilyenkor az szomorít el, hogy semmit sem várhatok. Ilyenkor menekülök. Mindentől. Csupa fölösleges dolgokkal foglalkozom, hogy ne nyomasszon a múló idő. Hogy eltereljem  figyelmemet a valódi kérdésektől.

De vajon vannak-e valódi kérdések? És ha vannak, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi kérdéseket a fölösleges kérdésektől? Mert minden csupa kérdés.

Amire van válasz, az már nem kérdés.

Emberhez méltó például a felelősség. Meg kell felelni valaminek. Jól van, próbálok megfelelni.

Emberhez méltó a munka. Meg kell dolgozni mindenért. Jól van, dolgozom.

És ha megnézem, mire jutottam a felelősséggel, a munkával, azt látom, hogy semmire nem jutottam. És nem is jutok már semmire, mert közben telik az idő. Eltelik. Elmúlik. Csak a kérdések nem múlnak el.

A mai nap kérdése számomra Tolsztoj halálának titokzatos körülményei, amiket teljes bizonyossággal eddig még senkinek nem sikerült megfejteni. Csak annyi bizonyos, hogy egy ilyen borongós novemberi napon elment hazulról – meghalni.

Furcsa tákolmány az ember…

************************************

Pethő László Árpád

A teremtés koronája

Ha kincsed őrzöd s élted érte  gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogy se más,
csak szürke por,  penészes puszta csont.

                                       Omar  Khajjám

Naponta ugrik
kutyám – nyakamba varrja
a világ kínját

végül kiderül
e szeretet nélküli
létben  vágtatva

rádöbbenhetünk
a fékevesztett világ
végjátszmáira.

*

Nem maradt más csak
a hazatérés  –  haza
kutyaól-égbe

a megharapott
napokba- fénybe ama
letaglózottba

hát így lassan az
égből az égbe juthatsz
szakavatottan

szóból  szóba fut-
hatsz  –  lassított felvétel
orgonazene  –

s az illat mellyel
a felhők  fölé  törhetsz
szakadatlanul

s landolsz ama te-
nyérnyi  helyen  amelyen
ott  megérkeztél.

*

Buborékban szü-
letve – buborékban  élsz-
halsz – a gázban  gáz

vagyunk  búval  bú
burokban  tízmillió
éve –  búborék-

ban – baram-baram
szédületes  lélegzés
döbbenetes  á-

lom- féle  álom
alatt – törten  kavicsban
a világ felett

bódultan  ama
fényességben – ragyogás-
ban is  aludva

hogy az ébredést
halál előtt  már feltá-
madás övezze…

*

Szinte csak őszben
esőben tocsog  lelkünk
s az avar ég

égeti lábunk
roncsolja  csípőnket  –  a-
gyagos süllyedés

légy készenlétben
fegyverben  özönöl   a
kelet  megint –  még

alig-alig  és
állig tocsogás  fedi
a volt jövetelt

tedd Uram folyó
közepébe napnyugta
roncsolásait

hogy ne süllyedjünk
ott – partot  érjen  ama
égi segedelmünk.

*

Elértem  a fa
közepéig – be a gyűrűk
övezte puszta

létig – mennyi  van
hátra  kifelé  jövet
megtudom ha lesz

ki kihúzzon  a
levegőégre s  a fa
túlsó  mohásabb

felén  meglátom
a  nézhetetlen csodát
a láthatatlan

zenét: isten te-
nyerén hol megpihenhet
békásan  a  világ.

*

Lesheted a fel-
feltámadást  íme
előjön  hamar

s poharad  teli –
látomások  közepén
előjő  Krisztus

kézen fog  leül
elbeszélget veled  az
eljövetelről

várakozásról –
szíved szerint álomba
ringat a szeles

visszatérés  e
földi égbe – remélve:
újból foghatod

ama kupát  mely
Krisztus vérével  telve
megváltja ama

földi labirint –
az ébredés himnuszát
hogy hallva lássad

csukott szemmel  éld
ama  fényt: por és hamu
valóságát itt

s amott a tenger
habjaiban  kezdve már
a feltámadást…

*

Rátapodva  rá-
ülve a hétrét szálló
kitagadásra

úgy vagyunk mára
mintha repülve  –  elszáll-
va – itthon  lennénk

akár kihagyó
dadogó emlékezet
hazaérve  e

lepkeszárnyon és
alatta  vetülő lét
a végzet  bája

ahogy itthonról
haza s a hazában már
senki  semmi – lásd

csak  harmatos kez-
det – őszi  hullás a vé-
geláthatatlanban.

*

Lazán  indulj a
fák csúcsa felé hiszen
tudhatod merre

van a kiút be-
felé  a lépcsők  a
kezdődő  mélység

csúcsai  alig-
alig látszanak – szinte már
feketén az ég

látható a meg-
kopasztott ágak szíved
közepén – alant

a fenti  világ –
csőrén maradt falatok
megcsömörlések

a szemlesütve
bolyongó lélek lassú
kimúlásában.

Aztán a csörte:
vívod lét és nemlét ha-
tárán  lélegzet-

vétel nélküli
asszódat – teliholdkor
rezzenés nélkül

lásd így vagyunk  ám
csúszós páston háromszor
megáldva – mára

bizonyosan nem
vagyunk – leszünk a terem-
tés koronája…

*

Közben lesújtón a
kötél és a golyó is
közénk állt azon a napon
haynau féle kutyák

*

és jönnek térdig
sújtottan  jövendő(lés)
bajnokai  itt

hol valakik be
kell csapják az  ég felé
vezető ajtót

hogy csak választott
erő-legénykék és lányok az
álmokon túlról

léphetnek Ádám
és Éva „örömébe”
Zeusz  nyomában

a bika hátán
Orfeusszal az Anti-
krisztus  „fájához”

persze ki korán
kél  aranyba foglalva
s  hitehagyottan

lelkéből  átkoz
miközben ő a hunyó
mert nincs elveszett

sátoros  ünnep
nincsen jó vagy rosszabb
porhintés  vagyon –

s mindkettő együtt
vagy tizenkettő külön
kánon hatban  hét

mert isten  nem az
akinek hiszed  hanem
isteni minden –

teremt  és éltet
melyben látod alkotó
tettét – tettedet

szeretve gördülő
függöny  mely ápol – takar
hazáig  kísér

majd  kitakar  lát-
hatatlanul  őrizget
kínban  feloldva.

****************************************************

Levél Marosvásárhelyről

Morzsák Lazics asztaláról

1. Lazics asztala

A Súrlott Grádics című szerény irodalmi portál egyik rovatának a neve, egyben pedig a Lazics nevét őrző baráti társaságé is. Róla egykori kollegái, barátok írnak a portálon. Elekes Ferenc például így emlékezik: „Lázár László (1936 eredetileg Lázár Jakab, Marosvásárhely, 1936. július 30. – Marosvásárhely, 1995. február 11.) erdélyi magyar újságíró, szerkesztő, kritikus – idevaló volt.

Vásárhelyi.

Keze alatt indult útjára Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, s  majdnem az egész Forrás-nemzedék, amely ma még számít!

Ő maga egyszemélyes irodalmi kör is volt: kocsmákban, kávézókban, vonatok fülkéjében, mindenütt verset, kéziratot olvasott és javított.

Nem csak az  Ifjúmunkás szerkesztőjeként, hanem úgy is, mint irodalomkedvelő magánember.

Szerette az irodalmat.

Ízlése volt az íráshoz. Reá hallgatott minden írogató fiatal, minden kezdő poéta.

Ha részeg volt, akkor is. Azt mondta egy sorra, hogy az nem jó. És az a sor nem volt jó.

Lazics nem alkotott semmit.

Csak alkotókat!

Nem volt magának való ember. Ő mindenki Lazicsa volt.

Már sokan nem ismerik a nevét. Mert nagyon fiatalok. Ismerjék meg, ne felejtsék el, hogy mindig voltak, akik árnyékból hoztak világosságra tehetségeket, csak azért, mert elkötelezték magukat az irodalommal.

Lazicsot mindenki szerette, akinek valami köze volt az irodalomhoz.

Féltette a fiatal tehetségeket, ő maga nem vett részt alkotó munkában.

Nincs ma valamirevaló erdélyi író, aki nem becsülte volna benne a szerkesztőt, a támogatót, a biztatót, az istápolót, s a jóbarátot.

Lazics nem egy sokat hangoztatott név.

Legalább mi vegyük elő az ő nevét és az ő emlékét!

Legyünk szerények a névadásban, akárcsak az írásban: emeljük föl, aki elesett, hajoljunk le érte.

Ha a Lazics név valakinek nem tetszik – különös életvitele miatt –, az az ő dolga. És az ő szerencsétlensége.

Ki az a Lazics? – kérdezhetné valaki. De az a valaki tájékozatlan lenne. Föl kell őt világosítanunk.

Nekünk nem nagy nevekre van szükségünk, hanem méltó emberekre. Akik nem járatták le önmagukat, sem barátaikat, sem az irodalmat. Sem pedig azt a népet, amelyet ma újabban  erdélyi magyar közösségnek neveznek. És nem villogtak kétes hatalmasságok oldalán, vagy mások dicsőségében.” Forrás: http://urszu2b.blogspot.ro/2012/06/elszakadt-film-lazicsrol_28.html  https://surlottgradics.wordpress.com/category/lazics-asztala/

2. A Lazics asztala baráti társaság

Laza „képződmény”: néhány személy, akik a Súrlott Grádics irodalmi kör működésének  lezárultával többé-kevésbé együtt maradtak, hetente-kéthetente összejön valahol, leggyakrabban hétfőnként a marosvásárhelyi Hosszú utca elején lévő kis bárban, melyet Bölöni Domokosék Kábelkocsmának kereszteltek el, mivel a kábeltelevíziózás hazai hőskorának kezdetén a közeli postapalotából ide „szálltak alá” a szerelők és hibaelhárítók, akikkel időnként világnézeti, filozófiai vitába is lehetett elegyedni, mert furamód sosem siettek, és szerettek politizálni is.

A találkozások másik helyszíne az úgynevezett régi posta, a Nagyposta mellett, vagyis a Forradalom (volt Lenin) utca 4. szám alatti Bach Lóránt-féle borospince, ahol jószerint két tucatnyi vendég fér el a belső helyiségben, és ott időnként könyvbemutatókat tartanak, diszkrét hangulatban.

A társasághoz tartozónak mondhatja magát Elekes Ferenc, Kedei Zoltán és Bölöni mellett Andrássy Árpád, Bakó Zoltán, Buksa Éva Mária, Czirmay Szabó Sándor, Csata Ernő, Csifó János, Demeter Attila, Donáth Nagy György, Ercsey Mária, id. Fekete Zsolt, Fülöp Kálmán, Gáspár Sándor, Gráma János, Hadnagy József, Hesfeleán Jenő, Jakab Sámuel, Kecskés Csaba, Kiss József, Komán János, Murár Mária, Nagy Donáth Katalin és férje, Sándor, Nagy József Levente, Nagy László, Sebestyén Péter, Székely-Benczédi Éva és Endre, hazatelepedése óta Székely Szabó Zoltán és Szombatfalvi László. Míg egészsége engedte, szívesen járt el közéjük a kilencvenéves Nagy Pál is.

3. Küküllő-parti parti

Dicsőszentmártonban tartottak nagyobb baráti találkozást 2014. szeptember 26-án. Házigazdáik: Nagy Endre unitárius lelkész és Seprődi József borászmester, borlovag. A beszélgetést Székely Szabó Zoltán színművész vezette. Hadnagy József költő Kolozsvárott született, de gyermekkora a Kis-Küküllő menti városhoz kapcsolja. Kalandos körülmények között szökött át a rendszerváltás előtt Magyarországra, Debrecenben él. Mindenik könyvét hazahozza felmutatni itthoni népes rokonságának és tisztelőinek. Kő és tükör között című kötetét a nyár folyamán már bemutatták Debrecenben, és Marosvásárhelyen is, a Bach-pincében, Dicsőszentmártonba azonban csak most juthatott el. Ez a könyv gyűjtő-fókusza mindannak, amit a költő eddig írt és megvalósított. Nemcsak jó, de szép is. A fedőlapja is gyönyörű, hiszen Bartha Béla dicsői festőművész Tündérmese című festményének borítóképpé alakított változata. (Pereszlényi Helga munkája). Csipkebokorláng című verséből idézünk: „Siker, kudarc el ne feledtesse velem, / hol születtem, honnan indultam, / ne felejtsem el, gazdag vagyok, s az maradok, amíg a sejtjeimben / szülőföldem ege ragyog.”

Kedei Zoltán az új kötete méltatásán

Kedei Zoltán Ravában született, de birtokos családját kitelepítették, élete és munkássága jelentős része Marosvásárhelyhez fűzi. „Alkotó vagyok –  vallja; nem szabad másolni azt, amit Isten megvalósított, hozzunk létre új alkotást – én ezt próbálom létrehozni… Az élet csodálatos, a test mellett a lelkünk karbantartását is biztosítani kell…Kisegítőként használom az írást, különben az írásban is, a festészetben is inkább az érzelmeimet próbálom elmondani, lírai hangulatban írok, írásaim ’a vágyhoz’, a helyzethez való ’hozzáállások’.

A festőművész Megtépázott álmodozás című képes könyve fülszövegében ez áll: „Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család  kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák  kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát,  a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán  szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán  része a betakarításnak az is, amit  alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt  egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszmek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék.” Nem véletlen, hogy ezt a szép ajánlást éppen Bölöni Domokos írta, hiszen a festőművészt évtizedek óta atyai barátjaként tiszteli..

Kedei Zoltán kollázsai

Végül az ő új könyvét is bemutatták. A szerző négy évet töltött középiskolásként Dicsőszentmártonban, majd tizenhét év tanárkodás következett Korondon, hogy aztán 1990-től nyugdíjazásáig újságíróként is gyakran keresse fel a várost, művelődési életének jelentősebb eseményeit örökítve meg riportjaiban, krónikáiban. A Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng című kötet a tizennegyedik könyve, és akár a többi, szintén karcolatokat, novellákat tartalmaz. Ebből a Sánta bolhák farsangja című szatírát Székely Szabó Zoltán olvsata fel, nagy sikerrel.

Seprődi József a tőle megszokott humorral mutatta be borait a tikkadt torkú társaságnak, és egyáltalán nem bizonyult fösvény gazdának.

4. Tutuka

Kedei Zoltánhoz, Bölönihez csatlakozott – szerzőként is – később Székely Szabó Zoltán, amikor szeptember 30-án, barátok délutánjén, a Bach-pincében ’paprikás’ írásokat tömörítő művét ismerhették meg a jelenlévők. Címe: Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák.  A jó hangulatról a hűséges Cantuale gondoskodott.

Székely Szabó Zoltán, becenevén Tutuka a mezőségi Rücsön látta meg a napvilágot, 1949. augusztus 26-án. 1976-ban színidiplomázott, 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja. 1986-ban Bécsbe emigrál. Kötete a sepsiszentgyörgyi színházról: Volt egyszer egy társulat; további könyvei: Tutuka avagy az utolsó Szabó. Magánkiadás, Bécs, 2009., Egy nemzedék három felvonásban – erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma (Párhuzamos interjúk, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.), Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák (1989–2014), Juventus Marosvásárhely, 2014.

Megitta már a kenyere javát című recenziójában így ír Székely Szabó Tutuka című kötetéről Gergely Tamás: „Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: ’Én már megittam a kenyerem javát.’ És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert száz féle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatírikus hangnak. Ahogy Ceauşescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: ’Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülõhelyül.’ Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: ’A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek.’ Viszont már a szívbe markol a kérdés: ’Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?’ Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: ’A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?’

Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig ’nyílt színen’ vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyörödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: ’Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát.’

Sokféle arcát mutatta nekünk már eddig is a Székelységből Bécsbe elszármazott Székely Szabó. Volt ismételten színifőiskolás, részletek erről bőven jelen könyvben, színész, színésztársait faggató újságíró, író, rendező, de a központi szerep mindvégig a humoristáé. Talán mert a humor véd a kor bajaitól. Átitatja idegrendszerünk, azáltal. Mint ahogyan Tutuka szerint a bor is, mely igen fontos szerephez jut ebben a tragikomédiában, amely ennek a generációnak jutott. Hatvanévesen megajándékozta magát Székely Szabó Zoltán – saját fogalmazás szerint: ’vezető színész’ a császárvárosban, másszóval taxisofőr – egy kacagtató keserű könyvvel, aminek, tudjuk, lesz folytatása, beígéri nekünk a szerző mindjárt a második mondatban: ’Ez a könyv mégsem egy egész életmű, csupán egy műélet fele.’

Nos, Székely Szabó Zoltán (miközben emlékkönyvet szerkesztett a néhai népszerű rímfaragó, népdalénekes Széllyes Sándorról), ebben a legutóbbi kötetében a politikai pamflet, a szatirikus glossza műfajában is bemutatkozik. Nem kétséges, hogy sajátos előadásmódjával egyszemélyes showként jelentős közönségsikerre számíthat, ahol csak fellép, hiszen megunván a császárvárost, marosvásárhelyi polgárként közvetlenebbül is részt kér majd a köz- és művelődési életből.

5. Kövesdombi társasjáték

A Lazics asztala baráti társaság 2014. október 10-én  Marosvásárhelyen, a kövesdombi unitárius egyházközség Bözödi György termében tartott kettős kötetbemutatót. Nem először lép közönség elő itt a képzőművész Kedei Zoltán.  Ezúttal egy húsz darabból álló kompozíciós sorozat nyolc darabját hozta el, kedvcsinálónak a november végére tervezett teljes tárlatbemutatóhoz. Keletkezéstörténetet is hallottunk, dióhéjban: amikor eláztatták lakásukat, nagy fájdalmára tönkrement a benne tárolt munkáinak jelentős része. Vigaszképpen, nem csüggedve, másképp állt hozzá a dologhoz, és létrehozta ezeket a szép kollázsokat – közben pedig nemcsak az ecset forgott a kezében, hanem gépbe kerültek azok a lírai töprengések, alkotáslélektani jellegű észleletek, képek, víziók, emlékek és eszmélő gondolatok is, amelyek az alkotó embereket a nap és az éj minden percében, éberen és álomban is foglalkoztatják, csak éppen ritka, aki le is írná azokat. Kedei, mint fentebb értesülhettünk róla, jótollú íróembernek bizonyult, egyben hozzáértő szerkesztőnek is, hiszen úgy rakta csokorba másfél-két oldalnyi vallomásait-villanásait, hogy azokat egy rutinos médiaszakember is megirigyelhetné.

Bölöni Domokos, aki Kedei Zoltánt atyai barátjaként tiszteli

 A kövesdombi találkozás ihletett szavú házigazdája Kecskés Csaba lelkész-esperes volt. A Cantuale ezúttal sem maradt el, csupán az időközben kolozsvári operaénekessé vált Szabó Levente kedves közelségét hiányolhattuk volna, ha nem örülnénk szakmai fejlődésének. A négyek: Biró Péter, Ferencz Örs, Márton Zsolt Árpád és Nyilas Szabolcs – nagyszerű őszi hangulatot keltve daloltak, különös sikert aratva két frissnek mondható szerzeménnyel, melyeket Márton Zsolt tett harmóniára, az egyik Fülöp Kálmán negykendi költő Kancsonettája, a másik a Szegény kántor című tréfás ének –, és a zárás is egy patinás bordal volt.

Közben azonban Kecskés Csaba ismertette az Udvarhely című lapban megjelent, nagy empátiáról és hasonló alkotói habitusról tanúskodó méltatást (Bölöni és a pöttyös pisztrángok) P. Buzogány Árpád tollából.

Filozófikus nézőpontú, szintézist kereső értékelést írt Bölöniről az éppen külföldi úton levő egyetemi tanár, költő: Albert-Lőrincz Márton. Szövegét Székely-Benczédi Éva olvasta fel igen érzékletesen. (Megjelent a Népújság Múzsa mellékletének másnapi számában.)

Mintegy bónuszként, Bölöni Domokos egy, a kötetből sajnálatosan „kifelejtett” kis szatírát olvasott fel, amelynek időszerűsége mit sem kopott az évek során. Mindenki azt hitte, friss a szöveg. A szerző csak a barátainak árulta el, hogy ’művetskéje’ 2011-es keltezésű; csupán a ’farkát’ – az utolsó négy-öt sort – kellett kissé felcsapatnia, hogy egészen maiként hasson.

Úgy is hatott!

Damján B. Sándor

**********************************

Elekes Ferenc

A kirámolt falu

Mama meghalt.

Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.

Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?

Locsog.

Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.

– Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…

– Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, magasban, csapkodnak szárnyaikkal  erre-arra.

– Akkor hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…

– Hagyjuk, mama…

Anyám soha nem látta a tengert.

Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.

Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni.

Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.

Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.

Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.

Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.

Mama nem látta meg a tengert.

Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.

Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt

kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…

Mama meghalt.

Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban.

Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba  –  ha járnak – , amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.

Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.

Anyám soha nem látta a tengert.

*****************************************************

Bölöni és a pöttyös pisztrángok

A szerző legújabb kötete

A szovátai vagy máshol élő pisztrángokhoz legtöbb embernek annyi köze, hogy tud a korondi, a pálpataki meg az ismertebb, vármezői tenyészetről, esetleg arról, hogy a friss hal ott mennyi idő múlva kerül a tányérba. A puliszkalisztbe forgatható pisztráng azonban más okkal került a novelláskötet címébe.A címadó novella tényleg Szovátáról szól, elképzelhetően ezért is került a borítóra egy régi fénykép: mintha az ottani tavon csónakáznának az úri társaság tagjai. A szerző azonban ebben az írásában nem ilyen kellemes élményt fogalmazott meg a fürdővároskáról. Újságírói hányattatásainak egyike e történet, kánikulai melegnek havasalji éjszakai hidegbe fordulásáról, arról a pár emberről, kinek köze lehet egyáltalán a szerzőhöz meg a kisvároshoz éppen akkor. A pisztráng és egy női arc fel-felbukkan a múltból és az emlékezések homályából. Bölöni Domokos új novelláskötete több, mint 180 oldal és 52 írást tartalmaz, ezekből egyetlen, amely színpadi műnek készült, és emiatt a Tisztelt Házban játszódik. A többi rövid novella, illetve műfajilag pontosabban meghatározva: legtöbbje karcolat. Címe: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng. Karcolatok, novellák. A szovátai Silk Design Kft. Kiadásában jelent meg. A rövid írások a világ, vagy legalábbis a világ Bölöni (és főhősei) által ismert részéről adnak új meg új információkat. Ez a szándékosan használt idegen szó csak azt az alapot jelzi, amelyre a szerző – néha különc, néha meg nem értett, vagy csupán az események és körülmények sodorta hőseivel együtt – ráépíti, írásműveiben újrateremti a különös hangulatú pluszt, ami savát-borsát adja az olvasó által több előző kötetből ismert Bölöni-novelláknak.

Ha Bölöni lenne a humor, akkor egyik oldalról a groteszk, másik oldalról meg az abszurd fogta karon. És így menegetnek. Vagy éppen megállnak és vissza-visszanéznek. Ők tudják, miért érdemes megállni, miért érdemes azt vizsgálni, hogy tavalyhoz, a réghez képest mi változott. Mert ami változott, az se mind jóra, mint a Hangok a semmiből című írás öreg suszterénél, aki rádióját hallgatva siketül meg „felhőtlen, derűs boldogságban”.

A múltba való visszanyúlás jelen kötetben hangsúlyosabbnak tűnik, mint az előzőekben, bár azokban sem volt ritka. A hetvenes-nyolcvanas évek képtelen helyzetéből ihletődött Éjfél után óra kettő című novella egyik főszereplőjétől, az itókás pénzügyi ellenőrtől mehet a világ vonata, ám a közösség vezérkarához tartozó főmérnök és ügyvéd sem szolgáltathat igazságot (már csak veteménytulajdonosként sem) annak a két tolvajnak, akiket egykori, saját földjükön kapnak el… (Lásd még: Flukszusos bogarak, Pianínó.)

Másokban a történetet áthajlítja a jelenbe (Fluid és pirula, Szabadság ligete, Macsukámbosz de Tránszilvánijá).

Az abszurd felé is kacsintgató szerzőnek nem nehéz megtalálnia azokat a történetvázakat (a valóságban vagy akár a fantáziában), amelyeket aztán az olvasó elé lehet tenni (Éjféli sikoltás, Sűrű csillagos az ég…, Krepuszkula Kft., Erős paprika, pálinkával, Mennyi az idő? A derű mint olyan, Strapabíró virágok ).

Líraiság oly módon tölt el néhány írást, ami nem különösebben jellemző Bölöni Domokosra. Mármint bő áradását, felfakadását illetően. Hiszen sokszor éppen azon „mesterkedik”, hogy hasonló áradásokat az olvasó fejében más irányba tereljen. A jelen képtelensége, abszurditása felé, ami, tudjuk, általában sikerül is neki.

Van szép számban olyan írás is, ami mintha csak jelezné a témát. A karcolat műfaja erre különösen alkalmas: megmutatni, esetleg csak felvillantani valamit, egy helyzetet, szereplőt, aztán mindenféle regényírói vénát félretéve hamar végleges pontot tenni a mondatok végére. Itt az újságíró meg a novellista találkozása (A besúgó kutyája, Ne szívass, tata!, Jóllakni Erdéllyel).

A valós élethelyzetek Bölöni Domokos íráskészségét meg realitásérzékelését mindig jobban pedzegették, mint asztal mellett kitalált sztorik. Pár írásmű (pl. Karácsony a városban, A csikóbőrös kullancs, Hajnali produkció) erre vall. A jelen kor történései, furaságukkal, vagy éppen képtelen, netán embertelen voltukkal együtt. Tükör? Vagy csupán görbe tükör? Az élet, az életünk olyan sokszínű, hogy abba az abszurd vagy éppen groteszk történések is beleférnek anélkül, hogy különösebben megdöbbennénk rajtuk. Legtöbb, hogy elmegyünk mellettük. Ám a szerző nem ezt teszi, de hát miért is azt tenné? Miből lenne karcolat, novella, és később kötet is, illetve ki olvassa csupán azt a történetet, amiben, látszólag legalábbis, minden rendben van?

A bennünk és emlékeinkben élő „rendes” történetek mellett egyre nagyobb teret vesz el életünkből, életidőnkből az a sok furcsa esemény, eset, történet, amelyek szerzőnk tollára valók ugyan, ám ha a magunk szempontjait nézzük, nem nagyon örülünk nekik… Kifordult, vagyis helyesebben kifordított világ, hiszen nem minden magától történik még a kötet novelláiban sem. Vannak okozók és okozatok. Ki fogja őket orron fricskázni, ha már az írók is letesznek erről? Ki fogna elmondani az utánunk következőknek, hogy volt más, igazabb és valódibb világ is, de a gügye eszű nemzedékünk engedte megmásolni azt, vagyis a lényeget elmismásolni?

Lehet, már csak a lapok híroldalára kellünk névtelen szereplőknek, mint az egyik írás spanyol epret, málnát szedő cigányai, akik együttest alapítottak a messzi idegenben.

A szerző megírja az anekdotaszerű kis történeteket is (bár a novellákban néha jól tetten érhető a regényírói lendület és vérbő ecsetelés is), és azzal hozza egyenesbe a világot, hogy nem csupán a másik történeteit, hanem a vele kapcsolatosakat is. Így tudhatjuk meg, hogy egyik családtagja szerint Bölöni úr mostanában azért látható ritkábban a városban, mert… felköltözött a netre! Anekdotaszerűségükben hasonlítanak a Sánta bolhák farsangja, Az elhálásról, Az áldozat azonosítása címűek.

Gyermekkori történetek vagy éppen hangulatok is tollárra tolultak (Nyüves pálinka), a Surgyé címűben pedig középiskolába vonulását, fuvaroztatását örökíti meg. Saját gyerekkori emlékei (Gumicsizmás dicsőség, Tetvek a kóréban, Esztendő fordulóján) bizonyára szerepet játszanak abban, hogy a gyerekkor most történő ferde, vagy éppen groteszk történéseit is beépítse, vagy máskor jelesen arra építse az írásművet (Levél a nagymamának).

Legtöbb írásának hősei azok a bölönis: kissé furcsa, emiatt feltűnő, néha szánni valóan együgyű emberek, akik már nem tudnak jól eligazodni ebben a világban. Akik általában veszítenek, vagy a történésekben ha nem is, de nem pozitív példaként, még csak nem is típusként magasodnak ki a tömegből. Van köztük anakronisztikus, de mai viszonylatokban eleven eszűnek jellemezhető figura is.

Az írás néha játék. Még Bölöni Domokos sem kivétel ez alól, nyilván. Sejtem, hogy nem is kívánna az lenni. Játék a valósággal és a képzelettel, ennek bennünk lévő lenyomataival, közönségesebben emlegetve: a tapasztalatunkkal és a lehetséges, megtörténhető dolgokkal. Néha azonban ez nagyon szűk sávra szorul. Vagyis egyetlen pillanatban, történetben mintha mindkettő ott lenne. Ki tudná, ki fogja szétválasztani?

Korábbról ismerős volt számomra a kötetben olvasható, Tehénbúcsú című írás. Azt is mondhatni rá: abszurd és groteszk keveredése, vagy Emir Kusturica számára készült filmnovella. Lefokozott értékű jelenről szól, amiben benne van, nem is olyan nagyon rejtve, a múlt is. A munkás gazdaemberek világa. Meg a jelen, ha elfogadjuk, hogy egyáltalán létezik ilyen jelen. Márpedig ellenkezni nem nagyon érdemes, mert a valóság a legmeglepőbb jelenségeket mutogatja, én magam is láttam emeleti falon Milka-tehenet és hallottam olyanról, hogy vidéki ember nagyon örült, mert bevezették hozzájuk a szennyvizet… Tehát a valóság, legegyszerűbben megfogalmazva, az a valami, amit éppen annak nevezünk, tartunk. És hogy ez mennyire változó egyénenként, azt vitatni nem érdemes. A történet a címből sejthető: egy gazda eladja utolsó tehenét nem fajtájabeli vásárosnak, aztán a településecske bizarr (előre be is mutatott) figuráival a kocsmában találkozik, velük inni áldomást, mert tulajdonképpen nem a tehén búcsúzik, hanem a falu az utolsó tehéntől. A gazda, mintegy a jövőbe pillantva, „ráborul a koszos pultra, és rázza, rázza, rázza a zokogás”.

P. Buzogány Árpád

**********************************************

BENEDEK ELEK EMLÉKEZETE

(155 éve született. Összeállítás a Háromszék napilap  2014. szeptember 27-i., szombati számában)

Farkas Árpád

 Elek Apó

 

Egy éjjel lehunyják szép szemük
a baconi kertben mind az almafák,
fölfénylik újra hófehér haja,
és messzi süt, mint ágakon
a sok, fehér virág.

Sussan a zöld s előrúgat
fehér lován a legkisebb fiú –,
horkan az állat, s meg nem zabolázza
hét árok, hét kantárszíjú.

És dombra föl! Amerre vágtat,
a mesék teljén fölragyog
dérverte szép ezüst szakálla
s a térdén ülő csillagok.

********

A közíró

Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is bevá­logatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.

Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét.

A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.

1. Á. (Farkas Árpád)

******

Halljátok, emberek?

Szűkszavú táviratban adja hírül székelykeresztúri tudósítónk, hogy holnap huszonhat székely család indul az Udvarhely megyei Szenterzsébet községből Amerikába. Jegyez­zük meg ezt a napot, 1902. január 16-át: ezen a napon kezdődik a székely népnek tömeges kivándorlása az újvilágba, ha ugyan a hatóság erővel ki nem veszi az új hazát keresők kezéből a vándorbotot. Még nem tudjuk, de talán így lesz: a csendőrség szuronyt szegezve áll a koldus székelyek elé, s szuronnyal döfi keblökbe a nagy költő szózatát: „itt élned, halnod kell!”

Tehát: huszonhat székely család indul Amerikába. Ha a csendőrszurony vissza nem tartja, látni fogják színről színre a tengert, melyet eddig csak a meséből ismerének. Mennek hetedhét ország ellen az óperenciás tengeren túl, mennek szerencsét próbálni, mivelhogy az ősi földön elhagyta őket a szerencse; elhagyta az Isten; veszni, pusztulni hagyta a „magas” kormány; romlásba vitte vezérök, akit ők még nem oly rég istenként imádtak.

Nem tudom, jól emlékszem-e (nem hiszem, hogy csalna az emlékezetem), az a nép, mely most Amerikába indul, nincs egy esztendeje, hogy új házat épített Istennek dicsőségére. Nem tu­dom, jól emlékszem-e, az elmúlt esztendő május havában szentelték fel Istennek házát: maga Bartók György püspök szentelte fel. És ott voltak a magasztos ünnepen a vármegye urai: a főispán, az alispán, grófok, bárók, minden rendbéli urak. És hallék az ünnepről jövők ajkáról, kikkel a véletlen összehozott, áradozó dicséretet a szenterzsébeti székelyek hitbéli nagy buzgóságáról, viseletöknek egyszerű, megkapó őseredetiségéről. Mindezt én amúgy is tudtam, de jólesett hallanom azoktól, akik ezt eddig nem tudták.

Nyilvánvaló ugye, atyámfiai, hogy az a nép, mely a vallástalanság, a hitehagyottság, az erkölcstelenség e bús idejében hajlékot emelt Istennek dicséretére, a „császárnak” is megadta, ami a császáré? Hogy ez a nép dolgozott inaszakadtáig, csakhogy adósa ne maradjon az államnak, egyháznak, megyének, községnek, uzsorás takarékpénztáraknak, s mindezeken felül jusson neki is egy darab száraz kenyér, egy darab sovány puliszka. Ez a nép fizetett, míg fizethetett mindenkinek: Istennek, császárnak, vármegyének, fináncnak, erdő- és csordapásztornak, tagosító mérnöknek, jegyzőnek, bírónak – még az iskolának is. Fizetett a kutyá­jáért, mely a házát őrzi, megfizette a levegőt, melyet belélegzett; a vizet, mely szomjúságát enyhíté; mindent megfizetett, mígnem összeroskadt, elterült a földön kimerülten. Akkor aztán föltekintett az égre: édes jó Istenem, kinek nevét annyit dicsértem, ne hagyj el! Isten nem hallgatta meg az elesett emberek kö­nyörgését. Akkor fordult az emberek, a nagy emberek, az országtartó urak könyörületes szívéhez: segéljetek! Ne engedjetek nyomorultan, szégyenletesen elpusztulnom!

Vala pedig a felelet: megperdült a dob az ősi ház udvarán.

A jók jobbjai rémülten szaladgálnak Ponciustól Pilátusig, könyörögnek, követelnek, szemtelenkednek a népért. A hatalmasok hatalmasai ümmögtetnek, fontoskodnak, közben ígérnek is valamit, hajítanak is egy kis alamizsnát, mely után százezer kéz kap egyszerre, s tovább pusztít a nyomor, végig rombol nyugattól keletig, északtól délig. Az éhezők szörnyű nagy tábora pedig nekiesik a még le nem tarolt erdőnek, s vágják a vándorbo­tot: el Amerikába!

Az állam, a mindenható állam biztatja a társadalmat: Kezdj valamit. A társadalom, ez az elzüllött, erőtlen, összegabalyodott tömeg visszavág: Kezdj te! Tied a hatalom, az erő, a pénz, a dicsőség, mit akarsz tőlem? Hisz én egy semmi vagyok. Én annyi részre vagyok szaggatva, ahány vallásfelekezet, ahány nemzetiség, ahány osztály ebben az országban. Számítsd ki, ha tudod, hány felé darabolódtam?

Az állam pedig visszafelesel: Én is szegény vagyok, koldus vagyok. Kölcsönpénz kellene, hogy kezdhessek valamit. De ma még azt sem tudom, hogy mennyi kéne. De csak legyetek türelemmel, folyton számítjuk, hány millió kölcsön kéne. Ha ezt kiszámítjuk, akkor aztán majd felvesszük a pénzt; ha felvettük, akkor majd mappára vesszük az országot s kicirkalmazzuk: hová adjunk pénzt.

Ebben a feleselésben, ebben az örökös tanácskozásban, ebben az örökös számításban, spekulálásban telnek hónapok hónapok után, esztendők esztendők után. Eközben a nép le­rongyosodik. Eközben a nép az éhség gyötrelmes kínját szenvedi, s elerőtlenedett karja nem ké­pes egyébre: levág egy botot az erdőben – s el Amerikába!

Halljátok, emberek? A szenterzsébeti templom tornyán megkondul a harang, huszonhat család még egyszer, utol­jára betér Istennek házába. Vajon betér-e? Sírva vesz búcsút a templomtól, a harangszótól, a falutól, a határtól – még egy búcsúpillanat, s nem látja többé ezt a földet, melyet ezer esztendőn át bírt, vérrel, könnyel, verejtékkel öntözött!

Halljátok, emberek?

(Magyarság, 1902. január 16.)

*********

A kisbaconi Mari-kúria

Bukás után

Igen, tisztelt polgártársak, én is azok közé a képviselőjelöltek közé tartoztam, akiknek a megválasztása „több mint bizonyos” volt. Két egész héten át öregek, ifjak, asszonyok, lányok, kamasz fiúk és pendelyes gyerkőcök, mind az én nevemet éljenezték. Utam valóságos diadalút volt.

A lelkes nép messzire elejbém jött minden faluból, muzsikaszóval és lengő zászlóval, mely joggal lenghetett büszkén, mert a kifizetett zászlószámla ott pihent a szívem fölött. De a lelkesedés oly nagy arányokat öltött, hogy egy falu sem elégedett meg az előre küldött egy-egy zászlóval; a székely lányok guzsaly nyelére kötötték legszebb és legszélesebb kendőiket, teleaggatták tarka-barka pántlikákkal, s úgy vonultak elejbém. Rettenetes mód meg voltam hatva, s minden beszédemnek ez volt a refrénje:

Csak nem fajult el még a székely vér. Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér! Ezt Petőfi írta, de én aláírtam, sőt aláírom ma is. Mert ha másnak nem, nekem drága volt minden csöpp, az szent igaz. Persze, Petőfi a vérről énekelt, én meg pálinkáról beszélek. Egyébiránt, ne tessék azt gondolni, t. polgártársak, hogy a keserűség beszél belőlem. Végre is nem elég, ha kell, életünket is áldozni a népért, mert ebből a népnek semmi haszna; ellenben nagy jót cselekszünk ezzel a sokat szenvedett, sanyargatott szegény néppel, ha öt esztendőben egyszer istenigazában megvendégeljük. A népnek egyéb öröme sincs e földön a képviselőválasztásnál. Öt esztendő alatt soha ki nem jön a nyögésből. Nyög a folyton emelkedő adók, a pótadók, a mindenféle közterhek alatt; nyög a tisztviselők zsarnoksága alatt; nyög a puska meg a borjú alatt; mit tudom én még mi alatt. Öt esztendeig folyton-folyvást nyög, s bús nyögését senki meg nem hallja. Hát nem illendő, hogy öt esztendőben egyszer ez a szegény nép fölkurjantson? Hogy öt esz­tendőben a sárga földig igya magát a mi borunkból és pálinkánkból?

S mert én szeretem a népet végtelenül, elhihetik nekem: mindent elkövettem, amennyire csak tőlem telheték, hogy az alatt a két hét alatt, mit közöttük tölték, a disznópásztor is jól érezze magát. Habár az ellenjelöltem fejedelmi módon ellátta őket pálinkával és borral, én sem feledkeztem meg róluk. Mert annyit az ellenjelöltem nem tudott beléjük tölteni, hogy még egy csöppecske ne fért volna (nincs az a tele zsák, hogy egy szem búza még el ne férjen benne), s én ezt a csöppecskét – Isten látja lelkemet – nem sajnáltam az én kedves székely testvéreimtől. Akadtak ugyan ideális bolondok, akik ekként képzelődtek: ne költs pálinkára, hisz téged anélkül is megválasztanak a székelyek. Attól, aki annyi sok szép székely mesét, történetet írt, csak nem kívánnak pálinkát. Feleltem én:

– Mesebeszéd, bolond beszéd. Azokat a meséket és tör­téneteket a székelyek nem olvassák, valamint hogy a magyar meséket és történeteket nem olvassa a magyar nép. Olvassák az urak, ezek pedig kormánypártiak. Minden mesénél – folytatám rendületlenül – többet ér egy porció pálinka, főként ha meg is van mézelve.

Ami a beszédeimet illeti – hálával kell visszaemlékeznem –, nagy élvezettel hallgatták az én kedves székely testvéreim. Nem tapsoltak ugyan, amint városokban szokás, de mikor a kutyaadóra kerítettem a sort (melyet nemsokára követ a macskaadó), az egész falu zengett az éljenzéstől. Ha nyomban az urnához ve­zethettem volna őket, mind rám szavaz. De nekem tovább kellett mennem, világosságot gyújtani a többi faluban is, s amint kitettem a lábamat egy faluból, besurrant utánam a szolgabíró. (…)

Ah, Istenem, megbecsülhetetlen kincs egy magyar szolgabíró. A népnek átok, a kormánypárti jelöltnek áldás. Ő akár föl se nyissa a száját. Hadd beszéljen, hadd ordítson az a bolond ellenzéki, ő csak hallgat, a többit elvégzi a szolgabíró a csendőrökkel.

A kormánypárti kasszából csak úgy dől a pénz. Ez azonban a sok közt a leggyöngébb ellensége az ellenzéki jelöltnek. A nép maga így okoskodik: a gyöngébb marhára rá kell fizetni, s ezért természetesnek találja, hogy a kormánypárti jelölttől, aki nem beszél, csak fizet, többet követeljen, mint az ellenzékitől, aki beszél és megfizet is egy keveset. Hanem a szolgabíró az ő elmaradhatatlan kutya-korbácsával! Amint megjelenik egy faluban, valami babonás félelem szállja meg ezt a nyomorult, elcsigázott szegény népet. Csak addig van bátorsága, míg beszélni hallja az ellenzéki jelöltet. Amint magára marad, olyanná válik, mint a pásztor nélkül maradt nyáj: tetszés szerint garázdálkodhatik közte a farkas = szolgabíró.

Rettenetes egy küzdelembe kerül az, hogy Székelyföldön egy ellenzéki jelölt többséget vigyen be a választóhelységbe. Ám ezzel még nincs megnyerve a csata. Ha legalább ötszáz voks többséget nem tud bevinni: veszve van. Száz-kétszáz többség meg sem kottyan a kormánypárti farkasoknak. Közibük csapnak, szétverik, aztán kettesével-hármasával összefogdossák, akár csak a birkákat, s hajtják maguk előtt: szavazni a kormánypárt jelöltjére. Az igazi farkasok vakmerősége megsemmisül a kétlábú farkasok vakmerősége mellett. Akivel másként nem bírnak, lefülelik, biztos helyre elcsukják. Ha ez nem elég a győzelmükhöz: visszadobálják az ellenzék szavazatait. Ha még ez sem elég: kétszer szavaztatnak le egy embert: reggel és este. Fogadást lehet rá tenni, hogy ahol az ellenzékinek reggel legkevesebb kétszáz voks többsége volt, egyszerűen elrabolják.

De hiszen ez oly közönséges dolog, hogy erre kár is a tintát vesztegetni. Mikor nekem dühöngve, képükből kikelve panaszolták ezt az embereim – jól esik rá emlékeznem –, egy csöppet sem háborodtam föl. Később még jól is esett, hogy én nekem kellett vigasztalni a síró, káromkodó embereket. Vacsora tájt már mintha egész jól is éreztem volna magamat legújabb állásomban. Hisz elvégre, voltam már sok minden, de bukott képviselő még nem. Ez is valami. (…)

 (Magyar Hírlap, 1892. február 9.)

*************************************

Barátok délutánja Dicsőszentmártonban

Költő, képzőművész , író, lelkész, színművész, borász… – jóbarátok találkoznak és várják a művészet és az irodalom kedvelőit  2014. szeptember 26-án, pénteken Dicsőszentmártonba, a Unitárius Egyházközség  Városháza tér 9. szám alatti  tanácstermébe (az egykori házasságkötő terembe), 18 órára. A találkozó házigazdái: Nagy Endre unitárius lelkész és Seprődi József  borász, borlovag. A beszélgetést vezeti: Székely Szabó Zoltán színművész, író. Új könyvvel jelentkezik  Hadnagy József (Kő és tükör között – versek), Kedei Zoltán (Megtépázott álmodozás – rajzok és vallomások), Bölöni Domokos (Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng – karcolatok, novellák). A belépés díjtalan, a szerzők dedikálnak. Az együttlétet Seprődi József  borbemutatója zárja.

*********************************************************

Ajánlom Kedei Zoltánt

Lélegző gyöngyszemek

Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására.

Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását.
Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik.
Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszmek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával.
A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája.
Szivárványos ajándék.

Bölöni Domokos

************************************************************

Pethő László Árpád  versei

Bazárban

A Lenin-fiúk még
megvannak s viszik
a képet is – én csak
egy Turgenyevet vettem:
negyed kg kenyér áráért
lám lassan kiárusítva
lecsorgunk a hegyek
oldalán hisz a sós víz
már az ülepünket mossa
így fertőtlenít Isten – tartósít.

Bibére szállva

Megint a zene –
gyimesbükki oldalban
otthon lehetsz ám

gardonyos tájon
hegedűszív-vonóval
fenyővizesen –

aztán táncoló
plafonnal döngölősen
járva párban is –
legényesen áll-
va porzósan bibére
szállva örömmel…

Vissza a kertbe

Lehet hogy vissza
vissza akarsz – akarunk
menni olajfák
almafák alá
vissza Isten kertjébe
ezért a csihi-
a puhi zene –
s nem az áldott légy Uram
missa sollemnis –
vissza-vissza az
almafákhoz térden ám
pallós árnyékkal
hadd örvendjen a
kígyó – kezdheti újra
bűvölhet hölgyet
szalmakalapos
izompacsirtát – tetkós
falloszt „térítve”
mert az alma és
levele is pázsit hol
szédülhet gádzsó
s gój is motorral
hát rajta lányok fiúk
vissza a kertbe
legelhetsz bátran
szórhatod hitedet már
így lesz jobb termés
s a kiűzetés
nem fenyeget már itten
kúszhatsz harmatban
a szépreményű
világ visszatérhet a
sivatagon túl
az elveszett víz
partjaira – majd alá:
fulladó habok
szemfényvesztésébe…

*******************

A  szó elszáll…

A hetvenéves Pethő László Árpád emlékező vallomása életéről és munkásságáról

Bizonyára mindannyian úgy vagyunk életünkkel, hogy számot kell adni róla, főleg ha alkotóként tevékenykedünk. Persze a szó elszáll…de ha könyvek  maradnak utánad,  akkor megítélhető vagy. Az idő nagyon gonosz rosta. Isten lábát fogva , viszont reménykedhetsz, hogy akad  tetted, írásod, versed, melyre emlékezni fognak utódaid is.

Brassó számomra sokat jelentett.  Akkor, a diktatúrában is megmaradt háromnyelvű városnak (még nem árusították ki a szászokat), és ez aktívan jelen volt  a kultúrában is.

Lendvay Éva kedves kolleganőm  is  szervesen  részt vett ebben a szellemi  jelenlétben.

Számomra  Balassi,  Berzsenyi,  Arany János,  Petőfi, Ady, József Attila , Nagy László,  Pilinszky János, Csoóri Sándor,  az ókori görög mitológia és a Biblia jelentették azt a szellemi hátteret, amelybe kapaszkodhatott a mindennapi újságírásba belefáradt lélek.

Tulajdonképpen  későn kezdtem el  írni. Huszonöt éves koromban vettem komolyabban.

Akkor több hitele  és hatása volt a leírt szónak,  prózának, verseknek. Ám nemcsak emiatt  késett  első kötetem, hanem  politikai  meghurcoltatásom, és 1975-ös bebörtönzésem miatt. A kötet anyaga  kilenc évig  „pihent”  az akkori  Kriterion könyvkiadó fiókjaiban.

Gondolom, a belügy (szeku) éber ügynökei  is alaposan áttanulmányozták…féltek az elvtársak a leírt, de főleg az olvasók elé kerülő könyvektől.

A trianoni  trauma a magyarság lelkét mindmáig nyomorgató időszak, mely a második világháború után, a Párizsban kötött békeszerződésben még fokozottabban megismétlődött. Tudjuk jól, mi okozta, és főleg kik. Az Antant-hatalmak pedig most az EU keretében a határok „légiesítésével” gondolják „megoldani” ezt a kérdést…ami  tulajdonképpen szemfényvesztés.

Láthatjuk a gyakorlatban.  Az írónak, költőnek nem lehet szó nélkül hagynia, hallgatnia erről a – főleg a határon túli magyarságot megnyomorító  –  helyzetről.

Kányádi Sándor mondott verseimről ösztönző véleményt, úgymond  költővé avatott. Szívesen jártam akkor, az 1970-es években a Napsugár szerkesztőségébe, ahol Fodor Sándorral, Bálint Tiborral (nyugodjanak békében) alkották azt a közösséget , melyben jól érezhette magát a pályáját kezdő író, költő. Kántor Lajos volt az, aki a Korunk szerkesztőjeként közölte is verseimet, majd később véleményezte kötetemet. Akivel  még közelebbi,  baráti, irodalmi kérdésekben ösztönző kapcsolatot tartottam, az Lászlóffy Aladár volt, ő bátorított kötetem összeállítására, és amikor bajban voltam Kolozsvárott a belügyesek zaklatása miatt, javasolta és segített, hogy a Brassói Lapokhoz  kerüljek.

Visky  Árpád nagyon kedves, lelki  jó barátom volt. Megérdemli  a nyugodalmat, ugyanakkor a megemlékezést is. Egy levélben, írásban fogalmazta meg, hogy a vers mondható legyen, dallamos. Ő maga is írt verseket, tehát költő is volt. A marosvásárhelyi  színháztól való távozása (eltávolítása) előtt pódiumműsor keretében készült bemutatni  Bolyai-poémámat.

„Természetesen”  megakadályozták. Majd tragikus sorsának  színhelyére távozott: Sepsiszentgyörgyre. Meggyőződésem, hogy nem önkezével vetett életének. Meggyilkolták.

Szellemétől, színészi alkatától féltek. Idézném azt a versszakot, neki dedikált versemből, melyet akkor a cenzúra kivett kötetemből: „Te is tudod: / jaj annak a népnek / mely csak a /gyomráért lázad / s hétszer keserves / kinek hazája /csak a háza.”

Kusztos Endre apám által vált ismerősömmé, majd barátommá. Verset, verseket dedikáltam  grafikáihoz, ő pedig csodálatos műveivel ajándékozott meg. Klasszikus értelemben a Nagy István utáni erdélyi grafikaművészet fejedelmének tartom. Molnár Dénessel pedig úgy kerültem kapcsolatba, hogy egyetemi évei alatt a családom bérelte az ő marosvásárhelyi lakását, így neki fizetve az albérletet, valamelyest hozzájárultunk egyetemi éveinek költségeihez. Ez után  kértem meg Bolyai-poémám illusztrációinak elkészítésére, végeredményben egy kötet teljes megszerkesztésére. Oly jól sikerült, hogy itt az anyaországban végül – halála után – kötet lett belőle. (A marosvásárhelyi Mentor kiadó nem vállalta a megjelentetését.)

E két képzőművész, grafikus barátom művei meghatározóak könyveim egyharmadánál az esztétikai kivitelezés  emelésében.

A haiku-írást (három sor, az  5/7/5 szótag soronként) ujjgyakorlatnak tekintettem, de rájöttem, hogy egy-egy haiku akár versszaknak is felfogható, és  magyaros versformává „alakítva” teljes értékű  vers lesz belőle. Most már inkább így alkalmazom. Több- kevesebb sikerrel.

Hogy a haza egy bokor alatt, a hadak útján találtatik… –  sajnos történelmileg igaz is lehet. Ez inkább metafora: a valóságban pedig sosem szakadt meg a kapcsolatom a szülőfölddel,  hiszen nagyszüleim Kolozsváron nyugosznak, szüleim pedig Marosvásárhelyen . Ráadásul a fiam úgy döntött, hogy a Székelyföldön alapít családot.

Bakonybél a falu neve, ahol élek, de itthonról  haza járok, évente többször is. A szellemi kapcsolat pedig abban mutatkozik meg, hogy könyveim java részét – barátaim, méltatóim segítségével – Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Hargita megyében is bemutattam.

Áttelepülésem indoka: politikai üldöztetésem Romániában. Lehetetlenné tették  nemcsak alkotói munkámat, hanem a létünket fenyegették, állandó zaklatásnak kitéve családom tagjait is. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor anyaországbeli barátaim valahogyan eljuttatták első kötetemet Münchenbe , és a Szabad Európa rádióban ismertették , és elszavalták 2–3 versemet (1986-ban).  Horribile dictu, október 23-án meg is jelent lakásomon a „szolgálatos” belügyes, hogy otthon vagyok-e? Értettem a célzást…

Beadtam az útlevélkérelmemet, és amikor ideadták, tételesen kijelentették, hogy ez az utolsó, amelyet kaphatok…Másfél évvel „kintmaradásom” után családom is követhetett.

Első Magyarországon megjelent kötetem, mely még az otthoni  termés eredménye:  A gömb másik fele (versek), melyhez Csoóri Sándor írt fülszöveget, ajánlást. Ezt követte a Közeledvén a feltámadáshoz  (válogatott versek), melyhez a Molnár Dénes illusztrációit használtam fel. Szintén verseket tartalmaznak a Hónaljig lángolás, majd a Hajlatok tüzében című köteteim, utóbbi érdekessége, hogy a fiam képeslapgyűjteményéből válogattam hozzá illusztrációkat.

Következett az  Álomfoszlásban (versek és dráma), egyetlen kísérletem, elkalandozásom a dráma területére. Jött a már említett Bolyai-poéma : Arccal a végtelen felé, Molnár Dénes grafikáival. Ezt követően, mivel ajánlásában figyelmeztetett már Csoóri Sándor, hogy ne tagadjam le múltamat, nekiveselkedtem , és két prózai kötetben megírtam önvallomásaimat. Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan –,de a jelent sem hagyva ki, fűszereztem mindkét kötetet beszélgetésekkel, melyek  újságírói munkásságomból adódtak.

Bálban bál című kötetem válogatott, és új versekkel jelent meg. Idén, tehát 2014-ben Honfoglalások címmel újabb könyvem, versek. A Begubózott pillangók már az öregkorhoz közeledő ember kórházi élményeit mondja el, rövid, lírai prózában.

Az évek során Visky Árpád, majd Dinnyés József is felfigyelt verseim dallamosságára, és jó párat megzenésített ezek közül. Balassi a maga idejében dallamra írt verset. Most fordítva történik, tudjuk ezt Kányádi verseivel kapcsolatban is, milyen hatása, sikere van a megzenésített versnek. Azt írtam Bálban bál című kötetem bevezetőjében: „A vers ünnep. Jó lenne, ha minél több lenne belőle. Euridikét többször kellene felhoznunk az alvilágból, mert sokan e világból is alvilágot teremtenek. Elfelejtenek énekelni, verset mondani, ünnepelni. Legyünk hát Orfeuszok minél többen.”

Megjegyzés:

Pethő László Árpád vallomásos sorait egy korábbi interjú kérdéseire válaszolva fogalmazta meg. A szerző engedélyével elhagytuk a kérdéseket, így a szöveg kohéziója sem sérül, és az olvasást sem töri meg semmi.   A versek a Szózat című folyóirat  2014. szeptemberi számában jelentek meg.

**********************************

Bartalis János

Az erdőről hazatérő favágók

Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
Azt beszélik, hogy tavasz van,
mert kinyílott a hóvirág.
Széltében, hosszában
meleg napsugár tűz be az erdőbe,
s az erdőoldal csupa hóvirág.

Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
Azt is mondják, hogy kis őzikék
legelészve bólogatnak végig
a virágos erdőháton,
s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

Ébred a természet tehát.
Remegve tárom ki szobám ajtaját.
Az ereszről csurog a víz,
és nagy robajjal fut le a csatornán.
Lelkem kitágul.
Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
ébred a természet,
itt van a tavasz!

Az erdőről hazatérő favágók
csoda dolgokat beszélnek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
és rügybe szakadt a fák hegye.
A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
Fizessen meg az Isten érte nekik,
jó, becsületes emberek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
s levélbe fut a fák hegye.
Fizessen az Isten ez örömért nektek,
szegény favágók!
Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

1914. február 8.

Málnási Ferenc elemzése:

„Az erdőről hazatérő favágók…”

(A 101 éves vers üzenete)

Bartalis János (1893-1976) a helikoni költészet egyéni utat választó képviselője volt, aki a modern (az avangárd) vers eszközeivel adott hangot a természet világában élő ember hagyományos érzéseinek. Verseit Kosztolányi Dezsőnek küldte el, aki a Nyugatban megbecsülő szeretettel írta: „Ez a székely fiú, apácai, alsókosályi magányában tényleg csak a lelke parancsára írogatta különös verseit…, szabad versei természetesen folyók, idilliek…, eleve elhatározott terv nem vezeti. Iskolát, elméletet nem ismer… Szavainak ércfedezete van…”

Ma is népszerű verse, költészetének állandó antológia-darabja Az erdőről hazatérő favágók… című, amely eredetiben kézzel/géppel írott költemény, szokatlan nyomdai formájú, a prózához közel álló szabad vers. A mondatok szabálytalan (4-5-9-14) soraival 4 versszakba tagolódnak.

A szövegben a költő mámoros életérzése szólal meg, amely az erdőről hazatérő favágók tavaszt hirdető üzenet nyomán tölti el a költőt.

Grammatikailag a szövegmondatok alá- és mellérendelő viszonyban állnak, bennük a szobám ajtaját, lelkem, fejem, vérem, a költőre utaló és a (tavasz) illatát birtokos személyragos szavak leírása után a zárósorban a költő elhatározását fogalmazta meg, de úgy, hogy szinte sugallja az olvasónak is ugyanezt. Az igék nagy része E/3. személyű, három E/1. és négy T/3. személyű mellett. Csak határozott névelős szavak segítik az olvasót, hogy a költővel együtt örvendjen a tavasz érkezésének…

Jelentéstani elem a címbe emelt „Az erdőről hazatérő favágók…” ismétlődő sor mellett „A nap, mint piros máglyatűz / a madarak dalán hamvad el, / és rügybe szakadt a fák hegye”   variánsként is szerepel, és variáns-sor a „Fizessen meg az Isten érte nekik,…” „Fizessen az Isten ez örömért nektek…”   Mi okozza a költő örömét? A hóvirág, napsugár, őzikét, madárfütty, nap, madarak, levél stb., a természetet idéző felsorolás, s mellette a   szobám, eresz, lelkem, fejem, vérem stb., a költőhöz kapcsolódó felsorolás, a költő  így fogja egységbe a természet megújulását köszöntő sorokat saját sorsával…   A szöveg címe egy befejezetlen mondat, az első sorban teljesedik ki, utal a szövegre.

A költemény 1914. február 8-án született, a De különben csend van…, Falun lakom, Kosály és más versek társaságában.

A költő valóságos és elképzelt világképet ötvözött egybe, az erdélyi valóságtól kapta a vers fényét, színét, s az olvasó ennek és a saját tapasztalatai alapján alkothat egy képet erről a világról…

A szöveg magyar nyelvű, mai, szóbeli (kötetben írott), érzelemkifejező, szépirodalmi alkotás.

Stílusa is szépirodalmi, csupa jóhangzású szó adja a vers mámoros életérzésének hangulatát, s e hangulat hatására záródik a vers: „Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.” Rímek nem kötik gúzsba a költő kiáradó érzését, a hír hallatán megfogalmazódó vers-mondatait. A szöveg szavainak szótári, elsődleges jelentésére ráépül a szövegösszefügésből adódó, érzelmi-hangulati többletjelentés. Társulnak hozzájuk a természet világát idéző összetett szavak: hóvirág, erdőoldal, erdőirtás… és a természetben dolgozó favágók. A szöveg igéi között több a történést jelentő, ezt fogja keretbe a favágók „hirdetnek”, „beszélik”, „mondták”, az őzikék „bólogatnak” cselekvő igék, és a költő, mintha válaszolna a „tárom ki (szobám ablakát), „szívom” (a tavasz friss illatát), „kimegyek” szintén cselekvő igékkel. A melléknév+főnév szókapcsolatok is a természetet festik: „meleg napsugár, virágos erdőháton, vidám madárfütty, friss illat, piros máglyatűz”…, a költő is „tele tüdővel” szívja a tavasz friss illatát, miután a „kérges tenyerű favágók” hozzák a hírt, és   „jó, becsületes emberek”-nek, „szegény favágók”-nak köszöni meg a hírt.

A költeményben egyetlen hasonlat – A nap, mint piros máglyatűz / a madarak dalán hamvad el… -, és három megszemélyesítés – napsugár tűz be, mosolyog az erdő, ébred a természet – szóképpel erősíti a mondanivaló képi világát.

A szövegmondatok kijelentőek, de felkiáltó értelműek, Németh László szerint „egyszerű mondatokban,…. a Bartalis-versben nem a szótagok zenélnek, hanem az apró, egymás mögé rakott mondatocskák. Két mondat között egy hézag (nemcsak időbeli, hanem értelmi is), s mondatok és hézagok váltakozásának ez a »mondat jambusa« különös, rapszodikus bájt lop a Bartalis gondolataiba is. A mereven egymás mellé rakott kis állításokat nekünk kell összeillesztenünk. A gondolat egy része árnyékban maradt; megértjük a verset, s marad rajta egy kis eltűnődni való.”

A szöveg igei állítmányai miatt a vers verbális stílusú.

Lírai összegezésként Pomogáts Béla a költő Idő, idő című versének sorait választotta: „Hiába van a térképen Moszkva, Peking, Párizs / vagy London, minden az én szívemben van benne. Szív / nélkül minden csak fal, kőtörmelék, utca, aszfalt, cserép, / ami mindenütt van. / Bennem van minden csoda, és én benne vagyok / minden ámulatban.”

**********************************

Nehéz hűség

(Borcsa János publicisztikai írásai)

A Kriterion Könyv­kiadó gondozásában a napokban került ki a zi­lahi Color Print Nyom­dá­ból a Kéz­di­vásár­helyen élő és alkotó Borcsa János kritikus, irodalomtörténész kilencedik köny­ve, a Nehéz hűség*, mely az utóbbi években a szerző a Három­szék­ben, a Krónikában, a He­likonban, illetve az Eirodalom.ro honlapon megjelentetett jegyzeteit tartalmazza.

 A szerző 1974–2006 között írt publicisztikáiból az Őrzők és ébresztők című, saját kiadójánál 2007-ben megjelent könyvében olvashattunk. A frissen megjelent kötet három fejezetre osztott – Erdélyi változásokra, Ismerősünk? és Kishazám – negyvennégy válogatott publicisztikai írása azt igazolja, hogy a főleg irodalomkritikusként ismert Borcsa a jegyzetírásban is otthonosan mozog, éles szemű megfigyelő, és cselekvő szerepet vállal a romániai magyar sajtóban. Közérthetően és mívesen megfogalmazott jegyzeteiben a bicskakészítő bélafalvi néhai Orbán Lázárról, szülőfalujáról, a céhes városról és annak lakóiról ír, egyik, idén lapunkban is megjelent jegyzetében (Zöld faluból kőfalu?) a Kászon patakaának mederszabályozása kapcsán felemeli szavát a patak élővilágának kiirtása ellen. A kötetben a szerző 2011. március 13-án az Incze László Céhtörténeti Múzeumban március 15-e tiszteletére rendezett képzőművészeti tárlat megnyitóján elhangzott beszéde is helyet kapott. A Nehéz hűség borítóját – akárcsak az előző két kötetét – Matei László kolozsvári grafikus készítette, szerkesztője pedig H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó vezetője. Borcsa János Nehéz hűség című könyvének első bemutatójára ősszel a Vigadóban kerül sor.

* Borcsa János: Nehéz hűség. Jegyzetek, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014

Iochom István

Háromszék, 2014. július 5., szombat

***

Derű és bölcsesség próbája

Nemzedékeken keresztül kíséri ragadványneve az embert a székelyeknél. Szülőfalumban, Kézdiszent­léleken ma is alig van család, amelyet ne ilyen néven emlegetnének, már csak a sok azonos családnevűt, Bartókot, Kovácsot, Molnárt s a többit megkülönböztetendő is.

Sőt, utcák és más faluhelyek is felvehetik az ott lakók, illetve tulajdonosaik ragadványnevét. Magam is gyermekkoromban, ha a falu nyugati határszélén lakó apai nagyszüleimet meg­látogattam, nemegyszer megfordultam a telkük folytatásában elterülő Kapás-kertben. Minthogy szépen gondozott gyümölcsöst, kis szántót, veteményeskertet és kaszálót egyaránt magában foglalt, tulajdonosát, egyik tizenkilencedik században élt felmenőmet joggal nevezhették el Kapásnak.
Kézdiszentlélek ragadványnévkészlete arról tanúskodik, hogy az esetek nagy részében nem kirekesztő, hanem befogadó irányultságú volt az efféle névadás indítéka, nem megpecsételő célzattal születtek ezek a nevek, sokkal inkább az elfogadás jeléül. S azt is mondhatni, sokszor testreszabottabbak voltak, mint a hivatalos családnevek. Találékonyság, szellemesség szülte ezek jó részét, akár humorba hajló éle vagy ilyen árnyalata is lehetett egy-egynek.
Bölcsőhelyét eleve így s ilyennek ismerte meg hát az ember. A kisgyermek számára talán még hozzáférhetőbb is volt ezáltal a szülőfalu nyelvi, szellemi és erkölcsi öröksége. Változatos, képzelőerőt megmozgató nevek világába való bevezetése így, fokról fokra történt, s nem egy esetben faluja lakóihoz is így került közelebb. A családiasság, a közvetlenség érzése erősödött benne ezáltal valamiként.
Az ilyesfajta ismerkedésnek, sőt, beavatásnak egy humoros epizódja éppen a húsvéti locsoláshoz kapcsolódik. Az eset még iskoláskorom előtti években történt. Mint minden gyermek, vízbe vető hétfő délelőttjén indultam rokonokhoz, közeli szomszédokhoz locsolni, üvegecske kölnivízzel a zsebemben, s fejemben a közismert locsolóverssel, azzal, hogy: „Ajtó megett állok, / Piros tojást várok. / Ha nem adnak piros tojást, / Az ülü vigye el a tyúkocskát!” Arra édesapám külön felkészített, hogy Józsi bácsiékhoz feltétlenül menjek el. Lányai ugyan már-már felnőttnek számítottak, de mégis „komoly” küldetéssel kellett indulnom hozzájuk azon a napon. Erre az alkalomra ugyanis  édesapám „felülírta” kisfia számára a hagyományos locsolóvers utolsó sorát, ennek nyomán a csattanós, „az ülü vigye el a tyúkocskát!” befejezés emígy szólt: „A róka vigye el a tyúkocskát!” S minthogy ez szóról szóra így is hangzott el ama leányos háznál, igen nagy derültséget keltettem, lévén hogy Józsi bácsi ragadványneve – Róka volt…
Hogy valóban éppen ott és így, ülü helyett rókát mondva hangzott el ama locsolóvers, azt édesapámnak nem más, mint Józsi bácsi maga igazolta vissza, aki nem úgymond, az ajtó megett, hanem saját ajtója előtt állt, a ház előtti töltésen, hasát fogva bizonyára a nevetéstől, amint titokban hallgatta a locsoló legényke benti szereplését. Merthogy ez egy előre kitervelt és megrendezett akció volt tulajdonképpen a két felnőtt férfi között, de ami – nyilván – a legényke előtt csak utólag derült ki…
Édesapám „indítványát”, hogy jó szívvel fogadta Józsi bácsi mint atyai barát, fényt vet arra is, hogy jó esetben a ragadványnév viselője bölcsen és derűvel tudott szembenézni a falu közösségi tudatában  rögzült helyzetével, illetve a róla kialakult képpel. Egy igazi ragadványnév ugyanis ilyen próbák elé is állíthatja viselőjét.
Valahogy így működött a régi székely falu. A derűnek és humornak kitüntetett hely jutott. Ami a szellemi egészség biztos jele mindenütt és mindenkor. Azt pedig általában tudták, hogy az erre való ráhangolást és felkészítést nem lehet elég korán elkezdeni…

Háromszék, 2014. április 19., szombat. Az írás a lapban Amikor az ülüből róka lett címmel jelent meg.

********************************************

Lekönyököl a gondviselés

Talán a június végi, nyárba belenyúló időpont, talán az sokféle kulturális  programban dúskáló bőség zavara, talán a derült égből aláömlő későesti felhőszakadás volt az oka, hogy a szerda esti író –olvasó találkozó iránt ilyen kevesen érdeklődtek.

Pedig aki eljött, az nem csalódott. Ellenkezőleg: egy egyszerű, hiteles embert, mélyen érző, gondolkodó szépírót, az udvarhelyszéki Lőrincz Györgyöt ismerhette meg. Közelről. Az író legújabb regényét, A szív hangjai c. viselő, (Csíkszereda, Pro Print, 2012, Magyar Napló Bp. 2014) több mint 250 oldalas, élvezetes olvasmányt Sebestyén Péter plébános mutatta be. A felvezetésben sikerült felcsigáznia a jelenlévők érdeklődését is, hiszen olyan szempontokat emelt ki a regényből, amelyek az eddigi műkritikusok figyelmét elkerülték. Pl. az istenkérdését, ami igenis vörös fonálként húzódik végig a regény mélyen szomorú, de elgondolkodtató cselekményén. A plébános azt is szóvá tette, a regény bizony jó lecke a pedagógustársadalomnak, az értelmiségieknek: vajon ők hányadán állnak a spiritualitással, vallásos hitükkel…

Mint az Lőrincz Györgynek a neki szegezett kérdésekre adott válaszából is kiderült, nem egy elveszett lány történetét akarta megírni – habár kiindulásnak egy igaz történet adta az impulzust -, hanem az édesanya aggódását, a szerető anyai szív hangjait vetette papírra. A szerző regényéből is felolvasott egy részletet, éppen azt, amelyet Sebestyén Péter is említett – nevezetesen az aluljárók és a hajléktalanok világát -, ahol döbbenetes realizmussal, képszerűséggel és meggyőző erővel hozza felszínre, hová süllyedhet az ember, amikor kiszolgáltatottá válik.

Lőrincz György ezután, nemrég megjelent esszékötetéből (Időrendben, Székelyudvarhely, 2014) is ízelítőt nyújtott, amelyben a Szavak árulása című írás is szerepel. Ebben többek között ezeket írja:  „A gondviselés csak lekönyököl a földre s csodálkozik. Akik a szavakat uralják – uralják a társadalmat is. A társadalom megromlása a szavak jelentésének a megromlásával kezdődött, amikor árulók lettek a szavak. A szavak árulása azonban nem önmagától, az írástudók árulásával kezdődött. A Nagy Romlás pedig az Isten, az istenhit megkérdőjelezésével. A társadalom legfőbb feladata, társadalmi minimum – vissza kell adni a szavak megkopott fényét, igazságát.” Majd Konfuciust idézte: „ A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, szavait pedig tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen…” Ezt a publicisztikáját az író egy jelen lévő volt falustársának ajánlotta, akinek szemlátomást nagyon megörült. Egyszerűsége, tiszta lelke, emberi gesztusai a jelenlévőkből is empátiát váltottak ki.

Kérdésre válaszolva kápolnásfalusi születésű prózaíró elmondta, hogy csaknem három évig dolgozott a regényen. A regényírás egy kicsit lustává teszi az írót…-jegyezte meg. Azt is elárulta, hogy nincs megelégedve a regény befejezésével, de ezt meglepetésnek szánja, és az „elbírálást” az olvasóra bízza.

Lőrincz György Székelyföld s halk szavú, de érzékeny lelkű krónikása, szépírója. Ezzel a regénnyel is ugart tört, új fejezetet nyitott az erdélyi magyar szépprózában. Szociográfusi lelke, élettapasztalata, a székely „toposzok” egyaránt benne sűrűsödnek A szív hangjai c. sodró erejű regényében. Vannak, akik egyenesen úgy látják: „a szöveg ritmusát a szívhang lüktetésére komponálta az író…” (Lázár Emese)

Szépvízi Lőrinc

***************************************

Tréfás névnapi köszöntő

                            Ravabéli Kedei Zoltánnak

Az Isten is úgy rendeli:
„Éljen Zoltán, a Kedei!”

Oké, Uram, rendelj:
de ki ez az ember?

Aki nem is tavalyi,
miként lehet ravai?!

(Odalettek javai,
ő már alig-ravai…)

Kiskede, Nagykede,
ott csírázik gyökere.

Dehát mégsem kedei;
s: hogy’ lehet vásárhelyi?!

A titok felbátorít:
írnak majd róla doktorit!

Megjósolták jó előre:
festőművész lesz belőle.

Naponta feljár a Várba,
készülő műhelye várja.

Csak látszat, hogy pepecsel:
beszélget az ecsettel.

Tolla is serényen forog:
szaporodnak szerény sorok.

Zolti bátyó jó szívű,
lelke szivárvány színű.

Áldás minden léptére,
vevőt minden képére!

Egy percet se mulasszunk,
Együnk, igyunk, mulassunk!

Van jó borom, tüzes szilvám,
élj soká, öreg transzszilván!

************************************************

Vida Gábor

Félig székely, vagy tán egészen az…

Amikor Fekete Zsolt Lovacska megkért, hogy előszót írjak készülő fotóalbumához (Az idő fényképe, Méry Ratio, 2010), már nem először találtam magam szembe azzal a feladattal, hogy kellene valamit írnom a Székelyföldről, valahogy el kellene számolnom ezzel az identitással is.

Hónapokon át nézegettem Orbán Balázs fényképfelvételeit és Fekete Zsolt másfél évszázaddal később megismételt képeit. Igyekeztem ugyanarról a pontról, ugyanazzal a kivágással újrázni minden képet. Éveken át dolgoztam rajta. Amint a képeket szemléltem, egyszer csak azt éreztem, amit a legtöbb gyermek szokott: látni akarom, hogy mi van a kép felülete mögött, mert én pontosan tudom, hogy nemcsak egy rajzolat, egy granulátum, egy fény-árny játék az, hanem egész világ, amely nekem történetesen az egyik szülőföldem, mert ha nem is ott születtem, nem ott nőttem fel, az egész gyermek- és ifjúkoromban oda vágytam. Mintha egész pontosan tudtam volna, hogy csoda velem másutt nem történhet. Úgy tűnik, hogy a csodát konkrét dolognak gondoltam, ami valahol a Hargita egyik tisztásán csakis rám vár, egyszeri és személyes. Ma már tudom, hogy a csoda az a nyelv, amelyen a Székelyföldet megosztották velem. Nem beszélek egyetlen székely nyelvjárást sem, de mindegyiket értem, azokat a szavakat is értem, amelyeket nem ismerek. Ez az anyanyelv sajátja. Az anyanyelv pedig a világ otthonossága. Olyan a világ, ahogyan beszélünk. Elfér az egész egy novellában, és végtelenül mondható, teljes egész, kimeríthetetlen.

Amikor 2009 augusztusában biciklivel felkerekedtem, hogy megnézzek pár helyet azokból, amelyeket Orbán Balázs nyomán a barátom lefényképezett, még nem tudtam, hogy ez a pár száz kilométer életem egyik legnagyobb utazása lesz. Nem történt semmi rendkívüli, azt éreztem minden pillanatban, hogy otthon vagyok, nincs más dolgom, mint betelni ezzel az élménnyel. Attól kezdtem félni idővel, hogy semmit nem tudok írni erről az útról, mert csak rámutatni lehet a tájra, a helyekre vagy az út porában mellettem ugráló árnyékomra. Benne vagyok egészen, rossz mellékutakon taposom a pedált, elsiratom a letarolt erdőket, nézem a szegénységet, az elhagyatottságot, keserű, fáradt arcú emberekkel beszélgetek. Szabadnak érzem magam, és ettől némi bűntudatom támad. Azt szeretném, ha megállna az idő, ha nem kellene továbbmenni, ha még mindig Orbán Balázs ideje volna, mert akkor még minden rendben volt. Pedig

tudom, hogy ez nem igaz. Akkor sem volt minden rendben – egyedül a nyelv. Addig azt gondoltam, Orbán Balázs leírta a Székelyföldet, ma már tudom, hogy voltaképp kitalálta. Az a baj, hogy azóta sem tudta senki továbbgondolni és az időt sem megállítani. A székelyek országa pedig folyamatosan zsugorodik, fogy és átalakul, sohasem olyanná, amilyenre szeretnénk vagy akarnánk.

Gyermekkoromban nem foglalkoztunk azzal, hogy mi székelyek (is) vagyunk. Természetes volt, nem szorult magyarázatra, semmilyen ideológiát nem kellett hozzácsatolni, hangoztatni sem kellett. Lassan egy negyed évszázada egyebet sem hallok a környezetemben, mint annak a hangoztatását, hogy a székely, és magyar, és szittya, és román, és nem ez meg nem az. Mintha mindenkinek azonnal igazolásra volna szüksége arról, hogy mi is voltaképpen. Mintha nem érnénk be azzal a halk bevallással, hogy ez is, az is, amaz is. Nem tudom bizonyítani, hogy székely (is) vagyok, mert ez nem egyszerű tény, nem családi, vérségi származási kötelék csupán, hanem identitás, amit választhatok vagy megtagadhatok. De ha választom, nekem kell megfogalmaznom. Úgy vagyok székely és magyar, ahogy azt megfogalmazom. Magamnak fogalmazom. Télen, tiszta időben a közeli dombtetőről egyszerre látni a Radnai-, a Kelemen-, a Fogarasi-havasok csúcsait és a Hargitát. Sok ilyen domb van. Térkép e táj. Arra gondolok, hogy mögöttem mindig erdős táj van. A fák mögött a tágasság.

Amikor összenéztem Orbán Balázs és Fekete Zsolt képeit, az egyik első észrevételem az volt, manapság sok olyan helyen van erdő, ahol régebb nem volt. Arra gondoltam, hogy visszanő, ahol engedik. Van ebben valami megnyugtató, a természet visszatér. Az a baj, hogy a civilizáció sokkal sérülékenyebb, mint a fenyves vagy a nádas meg az óceán. Az a civilizáció, amelyik a természeti környezetével jó viszonyban tud élni, rendkívül sebezhető, mert a természetben élni az egyszeriség elsőbbségét jelenti, az egyedi a mindennapi valóság, az általánosítás a fikció. Az erdő hamarabb nő vissza, mint egy falu vagy egy város. És vannak olyan szívósan kapaszkodó falvak meg városok, akár egy fenyőerdő. A természeti környezettel élni azt jelenti, hogy az ember tud a változhatatlanról és arról, hogy benne is jelen van a változhatatlan.

Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom elmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom ezt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.

(Háromszék, 2014. június 14., szombat)

***

Olvasólámpa

Hol van a mi lelkünk?

„NEM TUDOM, MIÉRT HAGYTUK ELVESZNI ERDÉLYT.

ATTÓL TARTOK, NEM VOLT RÁ SZÜKSÉGÜNK.”

Vida Gábor Marosvásárhelyen élő, 46 esztendős írót idén két ízben is kitüntették prózaírói munkájáért, januárban Erdélyi Magyar Kortárs Kul­túráért díjjal, e héten meg a Romániai Írók Szövetsége héttagú kurtóriuma ítélte oda a tavalyi év egyik prózadíját Ahol az ő lelke című regényéért. Lövétei Lázár László a regény Székelyföldben való közlésének első méltatója és szerkesztő-gazdája szellemesen morfondírozik a könyv eredeti címének – A visszairány – nehézkes voltán, s hogy a könyv megjelenésével alcíme is – Kis Erdély-regény – odalett. De idézzük az aggodalmaskodó szerkesztőt:

A cím körüli „műhelytitkok” persze nem tartoznak az olvasóra, nem is hozakodtam volna elő velük, ha utólag nem lett volna egy kis lelkifurdalásom a rábeszélésért: elolvastam ugyanis az ÉS-ben Károlyi Csaba kritikáját a regényről, ahol Károlyi leginkább Vida címválasztását kifogásolja, mondván, hogy a cím legyen egyszerű és könnyen megjegyezhető, mondjuk olyan, mint a Bovaryné. Nekem viszont továbbra is nagyon tetszik az új cím, és ha sarokba szorítanának, akkor én is egy Flaubert-regény címével tudnék takarózni: Vida regényének címe ugyanolyan talányos – mondanám –, mint az Érzelmek iskolája, és ugyanúgy lefedi a teljes regényt, mint emez.

„A cím lefedi a teljes regényt” – mondtam az imént, és most újra felhívnám a figyelmet az állításban szereplő jelző fontosságára! Miről is van szó? Első olvasásra még túl soknak tűnt a regény. („Mintha Vida mindent bele akarna zsúfolni, amit momentán a világról tud” – mondtam szerkesztőségbeli kollégáimnak, hogy ne csak áradozzak a regényről.) Nem egészen értettem például, hogy miért küldi el a szerző Werner Lukácsot, a regény főszereplőjét Afrikába (itt tölti Werner Lukács az I. világháború négy évét), illetve hogy miért utaztatja le a háború után Galacra, a román megszállás alatt Budapesten megismert fiatal román katonatiszt, Théophil Savin apjához. Az új cím viszont képes sokkal élesebb megvilágításba helyezni a dolgokat, mint a korábbi. Vegyük például a hosszú afrikai kitérőt: „…amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy: nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke” (143. o.). Ugye, hogy az új cím még a lusta olvasó figyelmét is képes a helyes irányba terelni?

Sokkal érdekesebb viszont a Théophil Savin-szál. Az új cím nyitotta távlatok nélkül ez a szál nem lenne több olcsó töltelékszövegnél (ti. hogy egyedül Théo­phil Savin adhat alibit Werner Lukács számára arra nézvést, hogy nem ő ölte meg az ószeres Steiner Ignácot). Micsoda bugyuta detektívhistória ez egy ilyen jó regényben? Az új cím viszont megmagyarázza a galaci utazást is. Arról van ugyanis szó, hogy Théophil Savin katonai kiküldetésben Párizsba megy, ahonnan nem akar hazajönni: „…nem akar hazajönni, és nem ad életjelt magáról, nem tart senkivel kapcsolatot, belépett egy titkos szektába, amelyik a világ sorsát hivatott újragondolni” (299. o.). Werner Lukácsnak tehát azzal kell szembesülnie Galacon, hogy nemcsak ő nem tudja, hol van az ő lelke, hanem Théophil Savin sem! Pedig Nagy-Románia létrejöttével épp az imént valósult meg a románok „évszá­zados álma”! Még egy megnagyobbodott ország sem elég egy fiatalembernek, hogy a lelke otthonra találjon? Lehet, hogy nem is igazi román az a Théophil Savin? Stb. (Kíváncsi vagyok, hogy a regény román fordításának milyen sikere lenne a „széles” román olvasótömegeknél…)

Maradva még egy kicsit a címnél: a végén minden jóra fordul – az öreg Werner Sándor is megtalálja lelke nyugalmát (igaz, a fiatalokkal ellentétben ő már korábban is tudta, mit akar: „nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit” – 208. o.); Werner Lukács is „megérkezik” Kolozsvárra („Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni” – 307. o.); egyedül Daniel Klaudia, Lukács szerelme túl fiatal még ahhoz, hogy hazafelé vágyakozzék. Reméljük, egy következő Vida-regényben már ő is megérzi a hazafelé vezető irányt.

Lövétei Lázár László

Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Magvető, 2013

(Háromszék, 2014. június 14., szombat)

*********************

Egy év és kilenc hónap egy vers

Beszélgetés a 70 éves Oláh István költővel

Oláh István

– Tősgyökeres marosvásárhelyi, ám Székelyudvarhelyen él…
– Hogy Vásárhelyen születtem, de Udvarhelyen élek, számomra, s azt hiszem, úgy általában nincs jelentősége. Születhettem volna franciának is, de apám – pechemre vagy szerencsémre, képtelen vagyok eldönteni – nem volt dokkmunkás Marseille-ben. Vagy németnek, búrnak. Ahogyan Vásárhely mindig megjelenik bennem, az egy nonszensz: Bernády városaként, amikor épp a Kultúrpalotát építik, s a város életét a pillanat gubójában egy üvegnegatívon látom csupán. Udvarhely annyiban több nekem, hogy itt már felnőtt vagyok s tán öreg, velem van feleségem, a gyermekek, az unokák.
– 1968-ban alakultak a megyék, és akkortól vannak a megyei lapok is. A csíkszeredai Hargitánál dolgozott, mígnem 1985-ben állást cserélt. Miért?
– A megyésítés sokunknak jól jött. Akiket kiutáltak a hagyományos székhelyekről, rendszerint fölfelé buktak, de az új megyeszékhelyre helyezték ki őket. Mi pedig, akik hiába kerestük a helyünk mondjuk a marosvásárhelyi újságoknál, teret kaptunk. Ugyanazt mondtuk, mint ma, csak épp lelkesebben, hogy miénk itt a tér! Akkor még nem lehetett előre látni, hogy a tér a maga túlhajszolt és felülről kikényszerített eufóriájával Taps térré változik. A Hargitánál csupa ifjonc aranyásó dolgozott, van arany a Vadkeleten is, csak meg kell találni! Első főszerkesztőm Albert Antal volt, beleegyezett, hogy akár felmondással is, de átlépjek a laphoz. Tőle tanultam meg kérdezni, mert rossz kérdésre csakis rossz lehet a válasz, mi pedig sok mindenre kerestük a választ, csak sok mindenre máig sem kaptunk. Albertben az volt a jó, hogy csíki volt. Amire igent mondott, az igen maradt, akárcsak a nem, ott nem volt alkudozás. Egyenes és következetes ember volt. 85-ben aztán átmentem az Előréhez, hívtak, és én is át akartam menni. Előtte vagy tíz éven keresztül publicisztikáztam a hétvégi – minőségben, írói teljesítményben súlyosabb – lapszámokban. Abban a mellékletben jelentek meg írásaim, ahol a kortárs nagyok közöltek. Majtényi Eriknek volt egy sodró és nagyon olvasott rovata, A Hét (ez hetilap volt) születése előtt Méliusz József cikkezett az országos magyar nyelvű napilapban, Bajor Andor, Szász János, Huszár, Lászlóffy Aladár. Szilágyi Domokos is a lap belső munkatársa volt. Utólag olvasom, azért vitték fel Bukarestbe, hogy jobban megfigyelhessék, hát ez egyáltalán nem igaz. Akkoriban Domokos Géza volt a művelődési rovat szerkesztője, profi lapszámok jöttek a hét végén. Ezért is mentem volna szívesen, csak épp nem engedtek. Presztízsféltés, féltékenység, fene tudja, még mi – egy túl sokáig elhúzódó add ide-nem adom, de mégis, de mégse végén, csak tíz év után sikerült átmennem. Soha nem szerettem szerkesztőségi épületben dolgozni, az Előrénél nem is kellett. Otthon szívesen s bármennyit írtam, tán mert az önállóság fizikai díszletei is kéznél voltak, még akkor is, ha az állami évfordulókkor, és igen, a születésnapokkor, kötelező volt úgy szövegelni, ahogyan azt ott fönn megkövetelték. A napi hír is az alkalomnak megfelelően volt sallangozva, és ez minden műfajra érvényes volt. A versre is.
– Csíki éveinek van egy érdekes ciklusossága, ami szépirodalmi tevékenységére vonatkozik, mégpedig: általában háromévente jelentek meg verseskötetei. Miért nem gyakrabban vagy ritkábban?
– Nem számoltam, hány évenként jelent meg egy-egy könyvem. Utólag belátom, létezik magyarázat e ciklusosságra. Egy év és kilenc hónapon át pörgettem a verseket magamban, két-három hónap alatt megírtam egy kötetnyit, újabb évbe telt, míg a kiadónál minden szűrőn átment. A szerkesztő elolvasta, egy külsős véleményezte, a cenzúra visszaküldte, hogy legalább egy olyan vers legyen az öt tucatban, ami bár jelzésszerűen az új rend értelméről, s ha lehet, vívmányairól szól. Annyira pedáns sosem voltam, hogy napi rendszerességgel írjak, ahelyett ökörködtem, és gyakran rajtakaptam magam, hogy, mint a tükör előtt, saját nagyságom bámulom. Komolytalan voltam, most se más, még ha kritikusabban nézem is, aki-ami vagyok.
– Már az elején jeleztem, ön vásárhelyi, itt született, itt töltötte gyermekéveit. Kérem, meséljen erről a boldog vagy boldogtalan gyermekkorról, az ötvenes évek Vásárhelyéről.
– Nincs mit mesélnem Vásárhelyről, a város akkor sem volt meseszínhely, most sem az. Amikor dicséretét zengtem, mondtam már, Bernádyvásárhelyét, Székely János egy levlapon megírta, annyira tartja formáját, hogy változatlanul az Édeslyuk meg a flekken városa lehetne, belkapcsolataiban, intrikáiban legalábbis. Ő csöppet sem volt jó véleménnyel a városról, én túl hamar elkerültem, még mielőtt kialakulhatott volna barátaim gyér és számos ellenségem köre-tábora. Szerencsére semmi kapcsolatom nem volt a konjunktúra-elittel, az igazival se lehetett, mert ahhoz még túl fiatal voltam. Az Igaz Szóban is akkor kezdtem el közölni, amikor már nem voltam vásárhelyi.
– Előbb a kolozsvári BB Tudományegyetemre járt, mégis Jászvásáron végzett, történelem szakos tanári diplomát szerzett. Miért kellett két nagyvárosban is tanulnia?
– Előbb a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola hallgatója voltam, aztán átiratkoztam a kolozsvári egyetem látogatás nélkülijére, akkoriban lehetett. Kolozsvárra verset írni jártam meg csavarogni, nem pedig vizsgázni, úgyhogy kipakoltak a visszairatkozás lehetőségével egy másik egyetemi városban. Így kerültem Moldva fővárosába, változatlanul egyik kedves helyem, de egész Moldvát szeretem, irodalmát, érzelmességét.
– Dolgozott a Hargitánál, Előrénél, az RMSZ-nél, most az Udvarhelyi Híradó munkatársa. Hol érezte magát jobban munka közben?
– Az újságnál mindig jól vagyok, kell nekem. Valóban voltam hargitás, előrés, magyar szós, most az Udvarhelyi Híradó korrektora vagyok, van továbbá egy pénteki publicisztikám és havonta egy tele oldalam, szépirodalom. Örülök, hogy dolgozhatok, és nem tartom magam nyugdíjasnak.
– A régi „szép időkben” számos verset írt a nagy Géniuszról…
– A Ceauşescu-vers? Volt lapom jogutódja, amely nem romániai magyar, hanem új magyar lett a fejléce szerint, aztán felköltözött az online okosságok magasába, külön a szigorúan miattam kreált e-zónában hozta jó időn át. Micsoda véletlen, nem sokkal azután, hogy az országos lap többségi részvénytulajdonosának pártjáról leírtam, hogy kft.-s vállalkozások szabályai szerint működik. Meggyőződésem azóta sem változott, azt a könyöklőblognak mondott valamit azért hozták létre, hogy közreadják, amit egyébként soha nem titkoltam: hogy verset írtam a kondukátor születésnapjára. S hogy nem kértem bocsánatot. Kitől? Mert magam ellen vétkeztem, amikor megjelent nevemmel az a vers. Nem kanyarítottam oda senkiét, nem az erdélyi magyarságot írtam szerzőül, még álnevet se kreáltam magamnak, ami pedig akkor fölöttébb gyakori volt. S hogy miért írtam meg? Mert legalább 1920 óta megvan a romániai-erdélyi magyarságban s irodalmában ez a kettősség, ami a néhányszor már elemlegetett Bernády-életműben is. „Adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek”, de – folytatta mesterem – ne feledkezzetek meg soha egy pillanatra se anyanyelvetekről, édes anyátokról, a romániai magyarságról, amelynek gyermekeivé teremtett Benneteket az Isten! (Bernády. Emléksorok 70-ik születésnapjára, Marosvásárhely). A kettős beszédnek ez a szokása csak erősödött az 1944 utáni irodalomban, elemistaként, majd középiskolásként azt is megszokhattuk, s épp a fekete padokban ülve, a díszteremben, ahol a nevezetes beszéd elhangzott 1934 áprilisában, hogy csaknem minden költői életmű két, magától is elváló fejezetből áll. Az egyik az érték, a másik pedig a rendszer rímbe szedett szolgálata. Csak e kettősség kritikai tudomásulvétele és a következtetések levonása után születtek meg a nagy tehetségeknél az életmű egyértelmű és folttalan fejezetei. Az emberi-írói fejlődéstörténet e szakaszossága nálam annyiban érvényesült, hogy eljutottam a kettős beszéd, a virágnyelv stílusgyakorlatáig, ott aztán meg is álltam.
– Kritikusai szerint ön kísérletező egyéniség, hisz a költészet esélyeiben, és mindezt komolyan veszi – írták negyedik verskötete megjelenésekor. Ma is „él” ezzel a „szenvedéllyel”?
– Igen, az voltam. Szabó Lőrincet úgy olvastam, mint egy zsoltároskönyvet, de Kassák anarchiába átcsapó expresszionizmusa állt az egyéniségemhez közel. Negyedik könyvemet soha senki nem emlegeti, Az alakítást, amit néhány Shakespeare-színészre írtam, és ami a kortárs költészet mibenlétéről szól. Zöldfülű voltam, rossz ideológus, ami megbocsáthatatlan. Szövetséget véltem fölfedezni a társadalom és az irodalom között, mire egy kritikusom lebunkózott. Jól tette. Olyasmit próbáltam kihámozni e szövetségből, ami azóta sincs, illetve semmi szükség rá. E csődbe ment kísérlet után felhagytam a poézis kísérleti dimenzióit rákopírozni a társadalomra. Újszerűnek újszerű volt, nem mondom, de rossz és megvalósíthatatlan, mint egyéb más utópiák.
– Több lapnál volt olvasószerkesztő, mások munkáját felügyelő nyelvőr, ami precíz és főleg lelkiismeretes munka. Háromszor nyert MTI Press-díjat. Talál-e a költészet a korrektúrával?
– A háromszor elnyert MTI Press-díj nem korrektori pontosságomnak szólt, azért kaptam, mert jó történeteim voltak prózában. Jó volt tudni, hogy olykor szinte kétszáz beküldött tárcanovellából az enyém a második vagy harmadik lett. Különben a legjobb helyezést az Erdélyi Elektra című írásommal nyertem, ami Marosvásárhely fekete márciusáról szólt.
– Utolsó verskötete 1992-ben jelent meg, ami azt igazolja, hogy jó húsz éve nem ír lírát. És prózát sem?
– Utolsó előtti kötetem jelent meg az ön által jelzett évben. Ez volt az a kötet, ami áthozott engem az új időkbe, egy verseskötet, benne legsúlyosabb poémáim egyikével, A marosszéki táncokkal. Utolsó kötetemet is jó rég, hogy megírtam, nyolc évvel ezelőtt, és a fülszövegben megfogalmaztam, ez életem első és utolsó prózakötete, egyben utolsó kötete. A Zsebregényben mindent megírtam Vásárhelyről, Csíkszeredáról, magamról, magunkról, amit csak tudtam. Ennél okosabb nem voltam, s már nem leszek. Többé nem könyvezek, mint ama Kálmán, beérem egy napilap másnapra már megöregedett időszerűségével. Rég kiléptem az Emilnek becézett Erdélyi Magyar Írók Ligájából, csak klasszikusokat olvasok, ami így azt jelenti, egyetlen kortársam sem. Nem tudom és nem is akarom tudni, ki mit, hogyan, kivel, miért vagy miért nem. Béke velük!

Székely Ferenc

Népújság,  Múzsa, 2014. V. 9.

*******

OLÁH ISTVÁN versei

Nem én vagyok ki fényes délben
emberi fülnek még jól hallhatóan
sikoltozom üveghangon
Légörvény menekít majd visszaejt
egy Ford egy Mercedes hûtõrácsa elé
hogy én legyek attól visszatart
az irtózat nem akarom
karmait nézni szárnyait nézni
fogait nézni végül pedig
nem akarom vergõdését
teste fölött ólálkodó
halálát nézni

Nem akarom, hogy a látható
tartományba
átszivárogjanak a láthatatlan
dolgok
feltûnjenek
el is kallódjanak nyomtalan

GYANÚ SE

Nincsenek vesztesei sem nyertesei
a teremtésnek
te vagy õk
a bármikor átírható táj
a füvön tétova jel
hogy itt jártál egyáltalán

Elõtte vagy utána
nincs miért nincs hogyan felkiáltsanak
Nincs érv sem pedig kockázat
gyanú se

(1998)

SENKI

Még mielőtt megvakítottad az Egyszemût,
a fülébe súgtad: Senki,
úgy hívnak. Addig, akkor, azontúl,
mindig és mindenhol a senki,

ami úgy van, hogy nincs. Tessék
kiikszelni a mindig–sehol
és a meddig–mindenhol
párosból a befutót.

Tippjeiket adják le életük első,
második vagy harmadik legnagyobb
szerelménél.

Az ajtó a tengerre nyílik, ahol
Senki elhajózott,
miután az Egyszemût.

MIÉRT AKARSZ

Az angyal nem engedett be.
Az angyal a lábát és
nem engedett be.

Az angyal a kezét. Az ajtót
nem lehetett kinyitni.
Az angyal egész testével nyomta az
ajtót, ha buldózer vagy feketeöves
kungfu-krampusz vagy, akkor se.

De miért akarsz mindenáron
buldózer vagy krampuszbajnok lenni?

Miért akarsz mindenáron
az ajtón?

SZÍVKÜLDI

Bõg a skót dehogyis nyekereg,
illa-illa-illa-la,
emberek.

A gyermekek is. Tánci, tánci,
Emõ, Tünde, Béci, Áci.
Letűnt a nap, elaraszol a felhő.

Azon túl nincs semmi,
és nem kell sehova menni,
csörög a vekker, ne ébredj,
megmarad a JELEK

Üvegen az üveg jele üveg
Virágon a virágé a látás
Amikor látásod kirepül a látás
A bolygók közötti rést a létezést
mint valami ûrt
úgy érzékeled

BULVÁR

A Grand Az a vásárhelyi vagy a
sajtóbulvár hol a szerkesztők
foguk között illatos művirággal

Végignézek az ólom a sétabot
célegyenesén
mint a hajdaniak a puska
gerincén fejtől vagy mindig
hús-vér ember áll

Eloltottuk a reflektorokat
sétálunk természetes fényben
először rendkívüli később mint a reflektorokat annak idején

AZ A SZÉL

Amint a fény a sötét felé áramlik
és maga is sötét lesz
Hordj szét hogy többé
össze ne álljak

A SÉTA

Veszek egy búvárszemüveget
Aztán egy vonatjegyet a tengerig
A tenger partján kiszállok
Kezet fogok a kalauzzal
A búvárszemüveget fölteszem az arcomra
Elindulok szép lassan a víz felé

RODOSTÓ

tanultam volna ki az asztalosságot
mint második Rákóczi Ferenc
fúrnék-faragnék
a világgal sem törődnék
ha még
rodostómban

(1996)

********************************************************

Vári Attila abszurd álomkölcsönei

 A marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be Vári Attila legújabb kötetét, az Álomkölcsönző című novelláskötetet, amely a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben.

Vári Attila

Vári Attilát a vásárhelyi irodalomkedvelő közönségnek nem kell bemutatni – ő az a prózaíró, aki egy Véges nappal indult 1967-ben ebben a városban, s aki egy kölcsönadott álommal érkezett haza Marosvásárhelyre 2014. május 21-én. Időközben történt egy s más vele. Harmincegy éve úgy települt át Magyarországra, hogy mindvégig megmaradt erdélyinek, vásárhelyinek. Írt húsz kötetet is, csak hogy lássuk – mindez valóban így van. Dolgozik egy regénytrilógián, s amióta nem köti a tévés munkahely és a kultúrdiplomácia, villámgyorsan halad vele.

Ő volt a Cementlapok soha ki nem nem nevezett, de egyhangúlag elfogadott mindenkori főszerkesztője, ő írt három és félszáz oldalas könyvet a Súrlott Grádicsról 2012-ben, s állítja, ez csak kis töredéke annak, ami grádicsilag még benne van. Egy kissé ugyan neheztel, amiért megkérdezése nélkül világhálós irodalmi újságot biggyesztettek fel az internetre Súrlott Grádics néven, de aztán már el is feledi. És ő az az állandóan történeteket mesélő ember, aki sajátságosan fanyar humorával leragaszt a székre. Végül pedig ő az, aki anno megmondta a tutit (a Középkori villamosjegyben) – a vásárhelyi vár fala azért hullámos, hogy a törökök tengeribetegséget kapjanak tőle.

Ezúttal egy kissé eltávolodik a városától, Vásárhelytől, de mostani könyvének hősei ugyanolyan hús-vér emberek, mint a Grádicsban szereplők voltak, vagy lehettek volna.

A kötet kiadója, Káli Király István a szerda esti bemutatón megpróbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból – Vári abszurd hőseit említette. Mire Vári Attila: „Az abszurd, az nem egy irodalmi irányzat, hanem Erdély történetének utolsó évszázada.” Példálódzott is hajdani hajnali tejsorokkal, azzal, hogy ha valakinek karikagyűrűn kívül még aranylánca is volt, azt azonnal el lehetett vinni. Hát nem ez az abszurd? – kérdezte a válasz igénye nélkül.

És hogy mennyire meg tudott maradni és meg is maradt erdélyi marosvásárhelyinek (mert odaát van Hódmező-, Kis- meg Somló-, amott a szlovákiai, horvátéknál Dráva-, szerbéknél meg Torontál-, emitt meg még Erdő-, Fugyi-, Gyerő-, Kézdi-, Zsil-), az a maga történetéből önként kiviláglik, amikor a vájtfülű pedigrés anyaországiakat imigyen oktatta ki saját elmondása szerint: azért mondjátok, hogy a Pista, meg a János, meg a Péter, mert még hiányzik a fületeknek a der, die, das. Tiszta erdélyi!

Bakó Zoltán

Vásárhelyi HÍrlap,  2014.05.22.

****************************************

Lászlóffy Csaba 75 éves

Szinopszis

 (Lélegzetet veszek)

Vasárnap ott fekszel hanyatt,
műved, májad csak hordalék.
Emigrálni – hová? A havazás,
a jéghegyek elől? Elmenekülni
valahova, talán kíváncsiságból,
hogy ne kelljen mindig arra gondolnod:
egy meghamisított idegen város
közeledik feléd! Bűn, baleset,
betegség vagy fölösleges kockázat
elől van-e értelme még? Merengés,
gyónás elavult fogalmak. Daróc-
álom melege: untat, vagy hazugság –
csak az érdes fehérség (nem a hóé),
csak a véresre dörzsölt dőre dac
s szemérem, és a lerombolt hidak
alázatnál csendesebb csonkasága
lehet esély, hogy az idegenek
bár trükkel viszonozzák egyszer
esendőségedet.
Fekszel, felülsz,
nincs szabadulás, várod, hogy elhordja
a szél a hókupacokat, vagy a
felkelő nap fénye magába szívja.
Ha visszaalszol, álombeli ősi
megszállottsággal ugyanazt a képet,
képtelenséget látod többször is.

(Magyarázatot keresel a képtelenségekre, s ezzel gyakran
súlyosbítod az ok-okozati összefüggéshiányt. Ébren a be-
illeszkedés pontossága mindig nagyobb erőfeszítést kíván,
épp emiatt tűnik úgy, hogy az álom – vagy az álmodozás – a
szentesített ítéletek s előítéletek gátját könnyedén átszakítván
elérhetetlenül szép vagy krimibe illőn hajmeresztő eseménysort
tud elénk varázsolni, amely ébren egész napot venne igénybe,
nem más ez, mint remeklés: hisz az a másik én képtelen meg-
felelni a külső szabályoknak, a kollektíve elfogadott elvárásoknak
és életvitelnek. Valahányszor ez a másik én, túl a fantáziajátékon,
a le-lelassult eszméletet is képes váratlan lendületbe hozni, az első
én valósága is veszít szilárdságából. Merevségéből – olykor ez is
segíthet abban, hogy a kiválasztott értelem a bevett sémákat tagadva
tart az új lehetőségek felé. Ezek szerint az ismeretlen, jóllehet elvontabb
az érzékelhetőnél, mégis /képtelenségében is/ képszerűbb megoldást ígér.)

(Zátonyon)

Aki a táj alakját ölti fel
akit a falás és emésztés kétes
tartományában felejt egy falánk
óra aki a megalázó bűntudat
földalatti járataiban bujdokol
ki az álom birodalmában
felszáll egy túlzsúfolt vonatra és az
elsuhanó állomások élelmiszer‑
üzlete előtt hosszú embersorokat lát
amilyenekben eltöltötte a fél életét
aki a történelmen átosonva vékony
kévéket kötő árnyak között imbolyog
üres sütőkemencék és kihalt
fatornyos templomok körül
aki ostoba társaságban
csak évődik az önfeláldozás
vagy önfeladás magasztos gondolatán
kiben mint kellemetlen szálka szinte
mindig másképpen állnak meg a dolgok
kinek a legkézenfekvőbb valóság
az egyedüllét s mint mozdulatlan üres
falhoz úgy csapódnak hozzá az örömök
aki miközben országos zendülés tört ki
bebocsátásért könyörög egy helyiérdekű
mennyország kapuján aki gyermekkori
sebhelyeit elvakarva anyuci apuci után
kiáltoz aki az óceán hullámain lovagoló
fürdőzők közt a színes képernyőn magára ismer
és számon kéri az időtől a tengerparti homok‑
zátonyon felejtett fekete‑fehér lábnyomait
aki képtelen eldönteni hogy vágyakozása
valamennyi vetkőző nő után (halott
szeretőit is beleértve) megéri‑e az áldozatot
aki kimegy az ócskavas‑temetőbe s körülnéz:
„ki veti meg vajon az ágyamat?”
aki  – – – – – – – – – –

Az álmodó okoskodásai
elég gyengék: paródiához
hasonlítanak leginkább. Ami
álombeli képtelenség, az (ne csodálkozz)
felér a komikus hatással. Ámbár előérzetszerűen tragikus
kimenetelű is lehet. Ha átjár
a valóságon, mint lidérc – mumus! –,
a beléd rögződött külső világ formáit lerombolva, csalódottan
eszmélő tudattalanodban
káoszt teremt. (Vagy más harmóniát.)

(Télvárás)

Mintha a havas esőtől kifényesedett
ágakon siklott volna végig a füttyszó
ez nem volt álom! őrület hogy milyen
hiszékeny kisfiú lehettem nem tudtam
hogy minden amit apámmal megélek  ­
– ha a kocsiból kiszállva ácsorgok az is –
történelem vagy ha megremeg a hangom
(talán csak utólag) a falusi asszonyokat látva
akik mintha nemcsak a kerítést pólyálgatnák
hanem az egész táj fagyott izomzatát

a gépkocsi vázát rég megette a rozsda
a patak új medret keresett magának
hány korszakváltást hazudtunk azóta
egymásnak s habár minden nélkülem
történik némák a bokrok s a kopár
és idegen álmaimat szaggató szél is
mégis hallom apám ziháló szavait.

A dolgok úgy folyatódnak benne – igaz,
csak érzeteiben – mintha megkettőződnék.
Személyes, furcsa állapotba kerül olykor,
azt képzelvén: tudja, mi fog történni.
Mintha egyfajta emlékezés lenne
az is, ami (bár sose volt) történni fog.

Érzéketlenül elsuhanni, látszik néha
a rozsdás eresz, a jégcsapok,
a tárgyak kormos árnyéka,
a feketén eltemetett levélerezet;
a hó ugyanolyan kásás vagy ragyog –
csak visszatérő lábnyomok
nincsenek.

Még nem felejtek, ez csak valami,
ami hasonlít a felejtéshez,
kozmikus eltévelyedés, titok
(nem úgy írni verset mint aki
manipulál vagy mások
ötleteiből kombinál).

(Akármi)

Balga célú rohanásunk
mi mindent rejt el? megállunk
álmok görbe-tüköre előtt:
zavarba hoz kiterítve látni
az összefüggéstelen jövőt,
ha más „kritériumok” szerint
velünk árad, ellenünkre ring;
csak nem akar összeállni –
formátlanság? rém? – akármi.

(Kopott kőrengeteg
és képzelet felett,
roskatag fal alatt
még fölismerheted
a kézírásodat.)

„Most lélekzetet veszek.”

Eljutni odáig. Nem a szabadulás
öröméért, hanem, hogy kifogástalan
méltósággal tudd elviselni a
bántásokat. Új, hangtalan nyelvet
kellene találni, melyet csak te értsz
(miután a közös nyelv nevetségessé
vált s kudarc a vége a többszörösen
összetett mondatok minden esélyének).
A szorongatottság, ez a keresztül‑
kasul nyilallás‑kínzatás (leterített
farkasul érzed magad) csak fokozza
az elbizonytalanodást. Az lesz az
igazi – persze csak gondolod –,
a „totál” elszemélytelenedés, midőn
nem jön válasz, mivel a kérdések is
fene-rég elmaradtak.

Szablya és veríték

„Csak önmagával mérhető
bukása minden hőst leránt.”
(Szécsi Margit)

Bifsztekpofák füstölögnek,
kialudt parázsra lépünk…
eloldódott földi létünk,
hitünk, hacukánk fölösleg.

Tüzes kövön vézna hírrel
kocog felénk a jövendő:
bűnnel, bánattal telt bendő;
vérbő cárné – tündért színlel.

„Babiloni sík” nomádja,
parlagi morálra, rendre
köpsz, okádsz; halotti csendbe
törsz be, Eurázsiába.
(Nagy Lacival Ady-jelkép
bujdokol el, szájba vert nép.)

Csalódás mámor után

                              (csokonais)

Madárvércsepp szűz havon,
arcom lángol – oltalom! –;
nem vár senki lábnyoma.
Rövid órák, rokolya-
ringás, tüzes Gráciák,
fölös poklok parazsát
szító táncos maskarák –
keresd utad zálogát.

Zúzott álmok zöreje,
tivornyázók rongy bele;
szenvedélyre képtelen,
renyhe, dudvás szerelem.
gyötör elme – vélt okok:
bájolások, démonok.

“Bolondgombán vigadok!”

Maszkba fojtott szívverés,
metaforák kő-nehéz
nyomása (mélybe vetett
koponyával ébredek).
Tüneményes tűnt regék,
tobzódó vágyhulladék.
Önző árnyak, könnyözön;
homlok, lágyék: gyöngyözőn
hűlő valóság-csodák
(képzeletnél ostobább
semmilétre prűd halál,
aki mindent felzabál).

Ami LEHET – valahány
VOLTba temetett talány(?);
reflexiók: holt napok
ízét oldó sóhajok.
Kánon takarta sebek,
Ré, Jehova, Mohamed;
lecsupaszított, fonák
szentencia-glóriák.

Köd uralta orgián
mi lehetnék még? Hiány.

Órák évek évszázadok

Kalandok téridőben némelykor egy-egy órányi kisebb
kaland ragaszkodásé rettegésé hogy „vajon magam vagyok?”
s legalább két és fél éves kalandja nyelvtanulásnak szexnél
többet ígérő szerelemnek berzsenyi közelítő telének

hogyha nem tanulhatsz már meg lovagolni úgy isten igaziból
mire lehet még ráhibázni fáradhatatlanul az ifjúság édes
vadona után a sorstalan felejtések divatos sivatagában

elég leoltanod a villanyt s észrevétlenül lekopik a kétszáz
esztendős kerek vacsoraasztal fölé képzelt családi glória
szinte mindegy már hány oktávban nyújtja a hangokat
unokád akit a átmenetek divatos kosztján és erkölcsén őriz
túszként valahol az elidegenítő közöny miközben száraz só-
kristályokat könnyező tested sajgó üregében savak bomlasztják
kamaszkorodnak zizegő zöld közé rejtett Zrínyi-várát és csőre
töltve fogad a csúz beszéd s az elorzott Főtér  ahol a lebénult
nyelv dadogáson túli gesztusaival karol beléd a vakká tett jövő.

Erdőszéli rekviem

Táboroznak a füvön, poshadt
gombára taposnak.
Nem lehet világvége – már ha
valami is marad utána.

Jonathan Swift
a mennybemenetelére gondol
Nyugodt maradni mindhalálig;
semmi pánik.
Legfeljebb ugyanúgy, mint itt lenn,
unni fogod az Öregisten
rigolyáit.

Lamentoso

Jót, rosszat befogadsz; az agy
(szerves génanyag érti csak)
kínját vési a kőbe.

Hajtsd le bűnök előtt fejed;
mit művelhet az életed(!) –
elképzelni előre

nem tudhatja Dsuang Dszi sem
lepkés álmaiban (s te sem).
Tán elűzni a kételyt,

s megbékülni – mi más a tét! –,
ne kísértsen a dac, ne tépd
hálóját a szeszélynek.

Vallás? Génüzenet? – kevés
minden. Szállj önmagadba és
tűnj el, test a halomban!

Csapdát lát, aki üldözött,
megtorpanva kövek között,
élőt mímel a holtban.

Egy perc s elfog a szédület
(vakhithűek a győztesek) –
álom súlya szemedben;

jöjj empátia(?), fóbia(?),
hagyd lebegve tűnődni a
fáradtangolna-csendben.

Éj suhan át az íróasztalomon

Papírzörgés és unt
szavak
messze látszik
ami lehunyt
ámde elég egy pillanat
és a szürke falak
közt minden új formát kap

mint könyvfedélen olykor
egy fénylő emlék érvel
(miként ha tán a holdból)
a fülszöveg vagy hátlap
idézetével –
s rendszerint még sötétben
megkezdődik a másnap.

2010. február-május

HELIKON, 2011. január 10.

*********************************************************************

Aki egy népet megéltet

 

Nagy zengésű húr bizony a most 85 éves Kányádi Sándoré.

Elhallatszik messzire, akár a magyar nemzeti igazság. És ha nem, hát maga megy el, viszi a maga s nemzete igazát.

Kányádi Sándor előtt bizony Argentínában, Norvégiában is kapkodták ujjongva kalapjukat a szétszórt magyarok, s igen bizony a nem magyarok is. Mert az igazság valami csodálatos nemzetközi nyelven nyilatkozik, és az udvarhelyszéki, nagygalambfalvi Kányádi azt a nyelvet megtanulta az apanyelvvel egy időben: merthogy édesanyja kicsi kora óta fölülről vigyázza őt.

A mi költőnk s a többi igazi bizony nem fölülről, de belülről vigyázza nemzete igazát. Mert az anyák mind, ezt kívánják, s elvárják legbelülről és legfölülről.

És ha már magasság, akkor legyen Kányádi Sándor! Egyik első verse, amely duplát dobbantott bennem, azt mondotta még gólya egyetemista koromban, hogy a fecske felparittyázta magát az égre. És bennem megmozdult egy szent pillantás alatt a Kis-Küküllő, meg a Nagy-Küküllő világa.

Aki ért és megértet, egy né­pet megéltet. Ezt röpteti pacsirta-magasságba s annak szép hangját tisztelve a magyar költői nyelvben. Aztán jön halottak napja Bécsben, Kolozsváron, mindenütt, ahol biztatni kell a gyászolót, csujogatni a nekiveselkedett székellyel, mert egy nóta van, lakodalmas, azt a hédervári!

Három-öt gyermeknemzedék nőtt fel az ő versein, ott voltak a keresztúri vásárban Sándorral, ahova a királyné elriasztotta a királyt csizmát venni, „alkudjék kend, úgy vásár a vásár!” Százezer gyermek ment vele Tusnádfürdőre, ragyogva, visongva, mert ott várta őket a Csukás-tóban a nagy csuka, az ott élt a tóban, a nyugdíjából. Mert Kányádi Sándor azt elhitette a fél világgal.

Ha hinni kell, hát Kányádinak lehet. Megélteti ám őt a Teremtő, hogy őkelme is megéltetné a maga népét a jobbak között. Aztán, hogy háztájilag kiket neveznek ki költőfejedelemnek s élő klasszikusnak, az legyen boros asztalok titka. Mert ha van eleven klasszikus minálunk, az csak egy lehet, s az is Kányádi Sándor. Éltessük fennhangon, pacsirta-magasba, fel!

Czegő Zoltán

Székely Hírmondó

*****************************************************************************************************************************************************

Kányádi Sándor

Kuplé a Vörös villamosról

avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre

holtvágányra döcögött végül
a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos

nem volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett

vöröslött de amint utólag
utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett mint utólag
utólag minden kiderül

mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett

hát sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el

s így állunk ismét mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen

s tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos

félre ne értsd a dalom testvér
nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismétlem testvér
nem sirató csak szomorú

Mellékdal a pótkerekekre

de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg

1992

*************************************************

Hadnagy József költészetéről

2014. április 25-én mutatták be Hadnagy József Kő és tükör között című új verseskötetét Debrecenben. A versekből, a költő mellett, Fodor Anna olvasott fel.

A könyvet dr. Bertha Zoltán kritikus, irodalomtörténész méltatta. Alább olvasható szövegének szerkesztett változata.

Hadnagy József otthonra talált itt Debrecenben, de ez az otthonosság kettős, hiszen lelki hazája egyrészt a szűkebb pátria, Erdély, a szellemi hazája pedig az egész magyarság, az egész Kárpát-medencei és benne ez az alföldi magyarság is, a debreceni magyarok és irodalombarátok közössége is.

dr. Bertha Zoltán

Dalszerű tisztasággal szól ezekről az élményekről, ezekről a fájdalmasan gyönyörű emlékekről már előző köteteiben is. Hat kötete jelent meg. Önmagát és sorstársait menekültnek titulált lázadókként aposztrofálja, és azóta a Debrecenben élő költő nem csak erdélyi és magyarországi folyóiratokban, hanem pld. a svédországi magyar kiadványokban is megjelenteti műveit. Könyvei először Erdélyben jelentek meg, majd a legutóbbi kettő Budapesten; a Labirintus című a Madár János vezette Rím, a legeslegutóbbi, a Kő és tükör között, a Kaiser László vezette Hungarovox kiadónál.

Hadnagy József költészetét a sokszínűség jellemzi. Olyanfajta sokszínűség, amelyben az epigrammaszerű tömörség, a filozofikus sűrítettség könnyedén össze tud kapcsolódni és könnyedén ki tud egészülni a vallomásos áradással, a képi és sugallatos, sorsszimbolikus lendületes leírásokkal, vagyis hosszú verseket, poémákat, rövid, enigmatikus, bölcseleti, gnomikus verseket is tálalhatunk ezeknek a könyveknek a lapjain, a legutóbbiban is tehát, a Kő és tükör közöttben is, és ezek olyan erőteljes hatásúak, hogy mind azok a rövidre, tömörre szabott képek, mind pedig azok az elementáris, emlékidéző konfessziók, amelyek a szülőföldre vonatkoznak, vagy a közösségre, a szűkebb, tágabb közösségre, vagy az istenes versek körében, a zsoltáros versek körében, vagy az Istenhez fűződő viszonyra, vagy a társadalomkritikai területet barangolják be, vagy pedig a természet ősi törvényeit, az évszakok változásait figyelik – ezek mind-mind külön-külön és különféle poétikai, művészi eszköztárat mozgósítva vallanak a költő hitvallásáról, gondolkodásmódjáról, és mindig élvezetesen és olvasmányosan, soha nem ismételve önmagát, mindig felkeltve az érdeklődést ezekkel a szellemes és élénken ható éles képi és gondolati villanásokkal. Ebben rokona ő egészen, akár a – mondhatjuk – 16., 17., 18. századi régi reneszánsz költőknek, vagy az angol metafizikus költőknek, ezeket ő fordítja is, emlegeti is, hiszen több nyelven beszél és olvas és fordít. Tehát egy rendkívüli intellektualitású és érzelmi gazdagságú költészetről van itt szó.

Sziporkázó teljesség bontakozik ki ennek a könyvnek a lapjain, és ezt az intellektualitást, ezt az érzelmi gazdagságot, de egyben az érzelmi letisztultságnak is és a hatásos, az empátiára szólító és felhívó, impresszív hatásosságot is tanúsító versnek ezt a jellegzetességét nagyon szépen emeli ki a kötet előszavaként íródott méltatás, amely Dusa Lajos kiváló debreceni költő tollából származik. Ő is sok kötetes, sok díjas kiváló debreceni költő. Ratkó József, részben meg a Hetek, Kilencek költői csoportosulások nyomdokain továbbviszi azt a sorsköltészeti vonulatot, amely részben rokon a Hadnagy József alkotta világképpel is.

Továbbhaladva, annyit hadd emlegessek még, Marosvásárhelyen, ahol több kötete jelent meg Hadnagy Józsefnek, Bölöni Domokos, kiváló prózaíró, az egyik legfőbb méltatója és értékelője a költő életművének, azt írja: A költő töpreng a világon, emberről, Istenről, életről és halálról, értelemről és érzelemről, bűnről és erényről. Istenkeresése költészetének egyik vonulata, a másik a szerelem, a harmadik a szülőföld, a táj, a haza. Világképe nem túlságosan derűs, szkepszise az évekkel csak mélyül.” (Labirintus: A költői szó mélységei és labirintusai)

Hadnagy József és Fodor Anna

Ezt írja ő, és valóban igaza van, hiszen azok az érzelmi és élményterületek, amelyeket bejár Hadnagy József a költészetében, valóban a szülőföldtől, a családi élményvilágtól, a személyes sors- és életút-dimenzióitól a közösségi sorsproblémákig terjednek, aztán a természetélményig, aztán a történelmi élményekig, aztán azokig a tapasztalatokig, amelyek a keserűséget, a betegséget, az útkeresést jellemzik, aztán a saját költői mesterségével való szembenézésig, ez utóbbi külön tematikai vonulata ennek az új kötetnek is, aztán pedig tovább a társadalomrajz, a társadalomkritika területéig is ível ez a gondolati pálya, amely erőteljes hangzatokkal fejezi ki azt, hogy a szegénység milyen méltatlan helyzetben van ebben a hazában és ebben az országban, milyen mély szakadékok és igazságtalanságok és méltánytalanságok szegélyezik azt az utat, ahol a magyarságnak előre kellene haladnia, és ez a társadalomkritikai hitvallás és credo, ez bizony élesen szól és élesen kicseng ebből a kötetből; ez talán az egyik újdonsága is ennek az új verseskötetnek.

És aztán hogyha a társadalom, a történelem, a természet, az évszakok és a különféle létdimenziók fölé emelkedünk, a transzcendens távlatok is megnyílnak, és ebben megnyilatkozik élet, halál, istenkeresés és a zsoltár helyett, vagy zsoltáros szóval – egész pontosan az Angyallétra vagy Zsoltár helyett című ciklusok azok, amelyek ezekről a tapasztalatokról vallanak. Már a kötetnek a ciklusbeosztása is olyan, hogy hatalmas szemléleti, szellemi és erkölcsi területeket karol át, már csak ezért is érdemes forgatni és kézbe venni, és nem biztos, hogy egy szuszra kell elolvasni, hanem szemezgetni belőle, olvasgatni, és mindig van egy-egy megkapó kép, egy-egy olyan gondolat, egy-egy olyan látomás, amely bennünk rezeg tovább. Például most egy régebbi versből idéznék, egy kesernyés önportréból: „magam keresem/a versben/ verset keresek/ magamban” (Labirintus: Találkozó párhuzamosok) „románnak/ túl magyar/ magyarnak/ túl román/ öregnek/ túl fiatal/ fiatalnak/ túl öreg/ férjnek/túl hűtlen/szeretőnek/túl hű/ jónak/ túl rossz/ rossznak/ túl jó/ hívőnek/ túl hitetlen/ hitetlennek/ túl hívő…” (Labirintus: Tükörterem).

Ez az ironikus, önironikus játék és ez a paradox gondolathullámoztatás nagyon jellemző az ő önvallomásos költői magatartására, de ez a szellemesség olyan megragadó tud lenni, hogy beleérezhetjük a magunk sorsát is, hiszen az identitásunkat mindnyájan keressük.

Biztosan elgondoztak 2004. december 5-én és arról a tragédiáról, hogy hát kik azok a magyarok, akik közül a csonka országban 1,5 millió volt képes a saját nemzettestvéreire szavazni szimbolikusan a lelki nemzetegyesítés érdekében, és ki az a másik nyolc millió, akinek ez a probléma közömbös. Az identitás nagyon kényes kérdés, és nagyon fontos is, hiszen identitás nélkül elfúj bennünket a szél. Hagyományos kultúránk, az erdélyi természeti, táji, népi kultúra, történelmi sorskultúra mind arra tanít bennünket, hogy az identitásunkat meg kell őrizni minden körülmények között. Az identitásunk tartja meg az emberségünket is.

Még egy ilyen sorsverséből idézek: Ott gyökér. Itt levél./ … Ott élek. Itt lakom./ Telek fagypontján / itt kapaszkodom/ az ott mélyülő gyökérbe.”(Labirintus: Két hazám)

Tehát két hazát is adott neki a végzete, ahogy Tompa Mihály írta, de hát ő még mindig csak egy.

Idézek egy másik verséből: „amíg a haza több haza/ míg sziszeg a szó ’menj haza!’/ amíg a magyar nem magyar/ ha csak egy kicsit mást akar/ amíg a múlt több mint gyökér/ cifra szalag kígyó kötél/ amíg a ma üzletablak/ melybe hazug bábut raknak/ amíg a tömeg tömegsír/ és jelent jövőt csontja ír/ … amíg tatár tarol éget/ külsőséget belsőséget/ mind magyar jelmezbe bújva/ egy hordában hű és kurva/ amíg az egy meg egy már fél/ a magyar nem sokáig él/ s amíg él kolonc önmagán/ rákos fekély hiten hazán” (Labirintus: Rákos fekély)

Ez az önkritikus magyarságszemlélet, ami pedig Ady és Reményik Sándor és mások irányából lehet ismerős mindannyiunk számára. Ez is igézetesen hangzik Hadnagy József versvilágából.

A legújabb könyvéből most már csak néhány szemelvényre hívnám fel a figyelmet. Például a Fenyő című vers. Emlékezhetünk Tompa Lászlóra, aki a húszas években már a magányos fenyőről is azt írta, hogy belekapaszkodik a sziklába, és a sziklában nincs, ugye, föld és víz, de ő mégis megkapaszkodik a gyökerével, és mégis megkapaszkodik a kopár sziklában. A karszti sors Reményik Sándor szavával az, amelyben a fenyő megpróbál élni áldatlan körülmények között is. A túlélésnek és a megmaradásnak a sorsjelképe ez. A fenyő tehát Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László és a többiektől kezdve Magyari Lajosig és Farkas Árpádig az egész erdélyi költészetnek is egy kitüntetett motivikus vonulata. Megjelenik Hadnagy Józsefnél is: „Kicsit kapaszkodni kellene./ Néha alázatos négykézláb/ Minden ember más kilátást/ kínáló fenyő/ a természet valamelyik szikláján…/ Fölkeresett egy ember./ Azt hittem, rég pozdorjává zúzta/ könnyelműsége pocsék időjárása./ Egy csodát! Csak megedzette./ Szava, modora érdes és szúrós./ És zöld. És büszkén ragyog.” (Kő és Tükör között: Fenyő)

Vagyis a keserűség, a nyomorúság, a produktív fájdalom csak megedzi az embert, a sorsot és a magyart. Ez a végső tanulsága ennek a versnek is, ha nem is ilyen didaktikusan, természetesen, mint ha prózára lefordítjuk, vagy értelmezni kívánjuk. A versbeszédéből ez a sugallat érződik ki, hogy megedződik az áldatlan körülmények között felnövekedő fenyő is, mert minél több szenvedés éri, a szenvedés csak nemesít. Igazgyöngyből kagyló származik. Vagy kín kovácsolta korona az, ami az erdélyi magyarságnak sorsjelképe Reményik Sándor versében. És súly alatt nő a pálma – ezt is nagyon sokat hangoztatták az erdélyi magyar irodalomban. Úgyhogy nagyon széles és tágas hálózatba és motivikus látókörbe kapcsolódnak bele ezek a versek.

Vagy a dicsőszentmártoni vallomások. Az egyiket hadd idézzem: „Halottak fogadnak./ Valószínűtlen alakjuk/ összeborul, mint erdő/ az avar fölött./ Villámlik. Fehér sírkő./ Mennydörgéssel /felel a temető./ Szél támad bennem,/ emlékágakat, -leveleket /sodor előttem az ösvényként/ kanyargó aszfalton./ Fatörzs dől elém./ Göcsös, ágas-bogas/ villámsújtotta apám…” (Kő és Tükör között: Dicsőszentmárton határában)

Hát ez bizony az erdélyi magyar falvak sorvadásának és keserűségének a hangulatát idézi, azt az atmoszférát, amelyben az elöregedés, az elsorvadás, az elpusztulás az osztályrésze egy olyan dicső nagy nemzetnek, amely még száz évvel ezelőtt is több milliós lélekszámmal élt Erdélyben, és ma már éppen hogy az egy milliót is alighogy meghaladja. Tehát ez a keserűség kiiktathatatlan, ha az erdélyi szülőföldre tekintünk, bár reménykeltő folyamatok is zajlanak, amikor például az erdélyi magyarság önrendelkezése kerül napirendre. De ez, természetesen, már versen kívüli társadalompolitikai és történelmi kérdéskör.

Mindenesetre, e versek közül Hadnagy József most legújabban is publikált a Súrlott Grádics című internetes folyóiratban. Nem tudom, ezt mennyire ismerik, Marosvásárhelyen jelenik meg, Bölöni Domokos és Elekes Ferens szerkeszti – utóbbi kiváló költő is –, és ebben a Súrlott Grádics című internetes folyóiratban – ki lehet keresni az interneten – most egy nagyon gyönyörű világképösszegző, létösszegző verse jelent meg, hogy hazatér a költő Dicsőszentmártonba, és ott felkeresi a szülei, nagyszülei sírját, úgyhogy ebben ez az egész sorsélmény és sorsképzetkör egyesül és kidomborodik. Antológia darabja lehetne az egész erdélyi, sőt a magyar költészetnek is. Erre külön felhívom a figyelmet, mert ez a nagy verse még nincs benne ebben az új kötetben, a legfrissebbek közül való, de elérhető az interneten, a Súrlott Grádics című kiadványban.

A verset Zsóka húgának írta Norvégiába, címe: Otthon, Dicsőszentmártonban. „…a temetővel beszéltem legtöbbet, együtt/ sétáltunk föl apám sírjához,/ nyilvántartása pontos, mint az anyakönyv,/ följegyez mindenkit, ki nála tér/ nyugovóra, mikor született, mikor / jutott ama végleges elhatározásra,/ hogy jobb a föld alatt, mint a föld fölött, / nagyapám és apám alig várták elköltözésüket,/ pedig szerették, megszerették a halódó /várost, amelyikhez én kísértetként/ járok vissza újra és újra, néha azt hiszem,/ rám is úgy tekintenek mint halottra,/ igazuk van, bizonyos értelemben halott vagyok,/ tudják, legalábbis sejtik, mikor születtem,/ mikor költöztem el, látják homlokomon,/ megdőlt sírkövön, a múlás süppedő ráncait…”

Aztán az édesanyjáról is írva így fogalmaz, szintén varázslatos erdélyi tájakat emlegetve a költő:

Őrlöd időmalmodban/ a súlyos, kövér szemű perceket,/ arcod, mintha liszt takarná –/ alig látom mosolyod,/ görnyedten tipegsz felém,/ nyom lefelé a végtelen órákba/ zsákolt napok terhe,/ de szemed, az a két/ szép barna nagy szemed: fürge,/ ragyog. Leülök Veled szemben,/s amint megszólalsz, még/ tágabbra nyílik, hogy/ kilátok rajta Zsögödre,/ Parajdra, az egész Székelyföldre,/ a havasok karéjos kenyerére,/ a nehéz sors sütötte/ cipónyi örömökre,/ s látom az idő molnárait is,/ mint őrlik elszálló/ pelyvává friss, forrás ízű/ nyelved, édes anyám.” (Kő és tükör között: Időmalom)

„Édesanyám csak mosolyog./„Nem hallom, fiam.”/Mosolya, mint a márvány,/ s a „Nem hallom, fiam”/ úgy vésődik belém,/ mint élők sírkövén/ befejezetlen felirat./ Tekintete hervadó rózsájától/ elérzékenyülök,/ s ott helyben kutat ások,/ kutat a messzi múltba,/ el egészen Parajdig,/ onnan Kolozsvárig/ s Kolozsvártól Dicsőig,/ és aztán hallgatom,/ órákig hallgatom/ a fölfénylő szökőkút/ nagylányos szökdelését…” (Kő és tükör között: Szökőkút)

Parajd is varázslatos hely, a Sóvidék Áprily Lajos menedékhelye, például ott van mellette Korond, vagy Farkaslaka, Tamási Áron szülőhelye, Zsögöd, Zsögödi Nagy Imre, a nagy festőművész munkásságának a színhelye, az egész Székelyföld – tehát felidéződnek ezek a mozzanatok, de egyéni hangszínnel. Ezzel tehát nem azt akarom mondani, hogy valamiféle reminiszcencia vagy imitációja keletkeznék ennek a nagy jelentős erdélyi költészeti vonulatnak itt, de mégiscsak beleilleszkedik ebbe a nagy áramlatba ez a költészet.

Ha a családi élményköröket vesszük, akkor most én megtaláltam azt a verset is, a Tiszta jövő című verset, amelyet Dávid fia 32. szülinapjáraírt a költő. Így szól hozzá szép versében: „Ág nőtt ki belőlem,/ és lám, az ágból újabb ág,/ izeg-mozog,/ hajlik előre, jobbra, balra,/ mintha repülni akarna –/ szél fújja,/ősi szél, melynek/ kezdetét, végét/ ember nem ismeri,/ nem tudni, honnan, merre…/ Most még törékeny, gyenge,/ de holnap megtörténik a csoda,/ a kis ág külön gyökeret ereszt/ a padlóban, a betonban, a vasban,/ kinövi a házat, túlnövi az ereszt,/ fává nő, sziklát repeszt,/ horizontot farag…/ Túlnő engem is, a törzset…/ Ajándék a földnek, / tiszta jövő, / új kezdet a kis test/ édenkertjébe plántálva…”

És amikor saját magáról vall a költő, ezek a kesernyés, epigrammás kis bökversszerűségek is felvillannak, Itt is, ott is címmel: „Kettős világban élek. /Itt lakom, ott élek…/ Két központ körül forgok./ Jaj!/ Már itt se, ott se otthon…” ( Kő és tükör között: Itt is, ott is)

Hát Erdély és Magyarország. Itt is, ott is, vagy itt se, ott se, mindkét helyen, vagy mindenütt, vagy sehol se – bizony ezek a vibráló és nyugtalanító asszociációk mind belesűrűsödnek ezekbe a versekbe.

Vagy a Szertelen óda magamhoz is: „Azt hiszem, megvan mindenem,/ amire embernek szüksége lehet/ Elégedettséggel hatványozva vagyonom,/ dúsgazdagnak mondhatom magam./ Céljaim nagyjából elértem./ Amit nem, még küzdök érte,/ amíg úri kedvem tartja./ Egészségem ragyogó./ Ha kedvem szottyan,/ fél liter pálinka meg se kottyan,/ kissé fölkavarja bennem az iszapot,/ de másnap reggel, mint békés folyó/ kanyargok/ az emberi kapcsolatok/ ág-bogas partjai között./ Ha tükörbe nézek,/ márvány néz velem szembe;/ makacs anyag./ Rendszeres mozgással,/ diéta-vésőkkel/ görög szoborrá/ faraghatnám magam./ Otthon vagyok a korban,/ s küzdök keservesen gerincsorvasztó korral,/ s nem komázgatok/ senki fenekével,/ leheletem tiszta./ A nők szeretnek. Nem mind, de az a kevés/ megállítja a napot,/ ne szakadjon/ reám az alkony.” (Kő és tükör: Szertelen óda magamhoz)

Érezzük benne az iróniát, az öniróniát, a kedves-pajkos önkicsinyítést, de azt a fajta szemléletet is, amit Kosztolányi Dezsőnél is a Boldog szomorú dalban, hogy otthon vagyok, itthon vagyok már e világban, és ki tudja, hogy otthon vagyok-e még az égben, Itt ironikusan felvillan az, hogy a költő talán mégis minden keserűség és minden sorscsapás ellenére talán mégis otthonra is tud találni. Tehát nem egysíkú ez a költészet, benne van minden életérzület és mindennek az ellenkezője is, és így adja ki azt a teljességet, amelyben a társadalomkritikai villanás a „gerincsorvasztó kor” és a „nem komázgatok senki fenekével” is helyet talál magának.

Vagy amikor saját költői mesterségéről elmélkedik és töprenkedik: „Mikor leülök a szavakkal/ vacsorázni, nem én/ viszem a szót,/ figyelek,/ hallgatok,/ mintha az utolsó/ vacsora lenne,/ mintha másnap/ mind elárulnának…” (Kő és tükör között: Utolsó vacsora)

Itt a költői mesterség a szakralitással lép összefüggésbe, és bizony a költői mesterség valóban szakrális mesterség…Költőnek lenni egyszerre feladat, hivatás és a profanitás világából kiemelő magasrendű cselekedet. De szenvedés is és birkózás is. Tulajdonképpen krisztusi önfeláldozás, abban az értelemben, hogy a költő a saját maga életét rászánja valami olyasmire, amivel fontosat tud más számára közvetíteni vagy ajándékozni.

„Mondanék valamit./ Valamit, ami nagyon fontos./ De nem találok szavakat./ Pedig tűz égeti szám…/Majd ha kialszom,/ a kövek között/ összegyűlt hamuba/ esetleg sikerül belerajzolnom,/ mit is akartam mondani…” (Kő és tükör között: Mondanék valamit)

Itt már az a kétely is felvillan, hogy a költő tudja-e, hogyan lehet megformálni a legfontosabban a szavakat, vagyis birkózik a nyelvvel, a szóval, a gondolattal. Ez a birkózás a legtisztább őszinteség. Nincs olyan költő, aki azt gondolhatná magáról, hogy neki nincs szüksége erre a küzdelemre. „És tiszta tudatom kételyekben edződő pálcája.” Bizony a tudatot a kételyek is kísérik és szegélyezik.

Aztán a végén van itt egy vidámabb vers, már rögtön a végén járunk: Megdicsőülés a Seprődi-pincében. Seprődi Józsefnek dedikálta. Ebben a versben összekapcsolódik az erdélyiség a debreceniséggel, mégpedig Csokonai révén:

„Mint Csokonai a csapot,/ magam hagyom el itt:/ csetlő-botló ember vagyok,/ a hatodik pohár után/ fejemre koszorút fon a/ dionüszoszi délután,/ később az este/ jogart nyom kezembe:/ én uralom a szót,/ én vagyok a legnagyobb,/ s a pohárból előlépő/ köd-palástos istenek/ bólogatnak, egyetértenek,/ hajnaltájt vagy éjszaka/ ők támogatnak haza.” (Kő és tükör között: Megdicsőülés a Seprődi-pincében.)

Hát ez a toros, boros délután vagy este, vagy éjszaka, ami Adynál is olyan sokszor megjelenik, itt is versképző formába öntődik.

Miért félted őket?/ Én nem őket,/ magunkat féltem./ Az ő csontjaik/mindig összenőnek,/ tűzben, hamuban, sárban./ Mi botnak használjuk azt,/ ami jól összerakva/ sorsunk szilárd/ szerkezete lehetne,/ akár közel, akár messze/ a nemzetvész epicentrumától…/ Csontjaink szalmaszálakká/ vékonyodva töredeznek/ a történelem tolószékében…(Kő és tükör között: A történelem tolószékében)

Ezt a verset már nem is kell elemeznünk, vagy boncolgatnunk, minden szava telitalálat, hiszen sorsunk valóban a nemzetvész árnyékában és a történelem tolószékében alakul. Ebben a tragikum, de a remény is felfeslik, mert hogyha hűek, ragaszkodók maradunk a saját hagyományainkhoz, a saját tradícióinkhoz, akkor hátha kiszabadulhatunk a nemzetvész epicentrumából. Úgyhogy ez a vers a tragikummal is szembesít, de a reménnyel is.

És legvégül, hogy ebben a gondolatkörben fejezzem be ezt a méltatást, a Csipkebokorláng című versből – a biblikus utalás itt is nyilvánvaló, Mózest és a csipkebokrot mindenki tudja –, négy-öt sor:

„Siker, kudarc el ne feledtesse velem,/ hol születtem, honnan indultam,/ ne felejtsem el, gazdag vagyok,/s az maradok, amíg sejtjeimben/ szülőföldem ege ragyog.” (Kő és tükör között: Csipkebokorláng)

A valódi gazdagság, a valódi tartalom, a valódi érték a szülőföldből származó értékteljesség az, amelyik az egekig ér, az, amely embert és istent, hazát, magyart és nemzetet összetart, összekovácsol és megtart az idők végezetéig.

Hadnagy József költészete erre int és erre segít minket, hogy erre eszmélkedjünk.

Dr. Bertha Zoltán

**********************************************

Bölöni Domokos

Illó olaj

Az a helyzet, hogy (bár meglehetősen beszélem és írom is a román nyelvet), az ünnepi jókívánságokkal elég gyakran felsültem.

Gyermekkori játszótársaim között a párhuzamos román osztály diákjait is számon tarthattam, mégis igazából csak a kötelező katonai szolgálatban letöltött csaknem kétéves időszak alatt jutottam el a nyelv ismeretének olyan fokára, ami már-már veszélyes is lehetett a személyiségemre: kezdtem románul álmodni.

Minden nyelv roppantul gazdag, a román is bő tárháza a képi kifejezéseknek, az olyan szerkezeteknek és kapcsolatoknak, amelyeket jó, ha az ember már a gyermekkorából ismer. A vonzatok a magyar fogalmazó tudását is lépten-nyomon próbára teszik. A román szójátékot értők már magasabb fokon értik a csíziót. Aki pedig román keresztrejtvényt is tud fejteni, no, az a császár.

A Boldog karácsonyt!, vagyis Crăciun fericit! nem okozott galibát, nagyjából az sem, ami számos, románul tudó magyarnak mégis gond, és amit a román így értelmez: «Christos a înviat!» (sau «Hristos a înviat!») e o formulă cu care se salută creștinii, în majoritatea țărilor de tradiție creștină. Răspunsul este «Adevărat a înviat!» Vagyis: a Krisztus feltámadott! felkiáltással köszöntik egymást a keresztények, amelyre a válasz: Valóban, feltámadott!

Magyarul beszélő román barátaimnak én még hozzátoldottam ezt: Feltámadt a Jézus, jámbor keresztények, öntözni indultak a kicsiny legények!, elmondván a gyermekkori locsolóverset.

1968 és 1970 között volt egy huncut igazgató-tanítóm, aki a Szeben környéki Szelindekről (románul Slimnic, németül Stolzenburg, szászul Stulzenbrich) faluból származott. Úgy ösmerte erdélyi román anyanyelvét, mint Ion Creangă a maga során a moldvait.

No, vele vettem be először a bogot. Egy közösen átmulatott házibuli után másnap azt kérdete az oskolában, hogy na, miként érzem magam.

Mă simt prost!, sóhajtottam, hiszen hulltam szét a másnaposságtól.

No, mondta a diri. Hogy ne érezd magad hülyének, gyere az irodámba, van egy kis orvosságom.

A mondatom ugyanis kétféle jelentést is hordozhat: 1. amit a domnul director kihallott belőle, és 2.: rosszul, rohadtul, hülyéül, randán érzem magam…

A kicsiny tantestület jót mulatott nyelvi leleményemen, majd átvonultunk a dirihez, és késő délutánig nagyszüneteltünk. (Az iskola tizenhat plusz-mínusz két tanulója kint futballozott vagy röplabdázott az udvaron.)

Azóta igencsak vigyáztam, nehogy belebalgásodjam valamelyik jókívánságomba.

Mégis megjártam. Méghozzá egy másik cimborával, aki mezőgazdász mérnöknek tanult az átkosban, mert otthonról tudta, hogy a gazdaembernek mindig ott az asztalán a lágykenyér, a frissen füstölt kolbász, a fagyos szalonna és a kancsó házibor. Mikor szorult a hurok, úgy lépett ki a fojtásból, hogy beállt szeminaristának Nagyszebenbe, s el is végezte, majd fölszenteltette magát.

Az 1989-es változás már ortodox lelkészként érte.

Ekkor azonban rádöbbent, hogy íráskészsége is van; mellesleg, vagy sem: kevés az olyan újságíró, aki a lelkieket a gazdálkodási dolgokkal harmóniába tudná hozni; neki ez simán ment.

Úgyhogy redáktőr lett, közben szórványparókiákat istápolt, azok árván maradt földjeit műveltette, szép haszonnal. Méhészkedett, árulta a propoliszt, és néha a kurzus ki-kivillanó farkasfogai kedvéért még ellenünk is írt ezt-azt, nem túl nagy meggyőződéssel.

Egyik húsvétkor, a locsolás másnapján szelíden kocsijába tuszkolt, és a lakására hurcolászott. Együnk valamit, fél négykor érte jönnek, megy szluzsbázni a világ végére. Nincsen senki idehaza, kirúghat a hasunk a hámból, mert íme: van füstölt kolbász, sonka, fokhagyma és vereshagyma, zabáljunk be, s örvendezzünk, mert pluszba még igazi küküllői rizlingje is termett.

Ekkor mondtam neki, koccintáskor, hogy Paşte fericit!…Vagyis Boldog húsvétot!

Elpisolyodott, ittunk és falatoztunk, aztán arra kért, beszélgessünk egy kicsit magyarul is.

Meglepődtem, mert a kilencvenes évek elején az efféle gesztus enyhén szólva nem volt túlzottan divatos Marosvásárhelyen. Ám kiderült, hogy közös ismerőseink vannak, sőt egyik unokaöcsém őneki osztálytársa, majd egyetemi társa is vala anno, kincses Kolozsvárott.

Ez a szép szakállas agrárpap olyan ízes küküllői szólásban beszélt magyarul, majdnem mint a régi románok egyike-másika a budapesti parlamentben.

Félórányit dumáltunk, aztán bonyolultabb, vallási jellegű okfejtésbe merült, az már az anyanyelvét igényelte, és a sokadik Pásté féricsit!-emnél megjegyezte: ő mint agrármérnök ennek a kifejezésnek egy másik jelentését is elárulná, hogy megkíméljen mások gúnyos mosolyától, illő bocsánattal.

A paşte (húsvét) főnévnek van azonos alakú testvére, ez az: a paşte (legel, legelész) ige.

Amikor azt mondom, hogy Paşte fericit!, voltaképpen a legel ige felszólító módját használom, egyes szám második személyben.

“Legelj boldogan!”

Illetve: Boldog legelészést kívánok! (Parézz kedvedre!?)

Nem szégyenültem meg, mert igen tapintatosan tanított; úgy érzem, máig kedvel engem. Mikor megtudta, hogy könyveket is írok, kért egyet; bár olvasni sajnos, nem tud magyarul.

De a dédapja a bonyhai gróftól kapta a földjét, ezért is tiszteli a magyarokat.

A vátrások bosszantására, a két laptól közösen bitorolt folyosón találkozván többször is jó hangosan így köszöntött:

“Szervusz, barátom! Isten, áldd meg a magyart!”

(Becsszóra: hosszú d-vel mondta!)

Néha látom a kábelkorcsomában, hívével, ügyfelével beszélget, papírokat töltögetnek, aláírják, majd sietve távozik.

Amúgy köszöntjük egymást, de bratyizás, az már nincsen.

Nem ülünk át egymás asztalához, mert az a kor elmúlt.

És nos mutamur in illis.

Idővel illó, vagyis elillant olajakká válunk.

***********************************

Hadnagy József versei

Szemirámisz-kert

A nap fia

Te, aki azt mondod,
a nap fia vagy,
s este szerencsés árvája,
mert múló gyászod
enyhíti csillag, hold,
enyhíti álom,

kövesd a nap útját!

Árnyékod
nem lépheted át,
nem szökhetsz meg előle,
büszkeség, gőg,
harag, elvek,
bármilyen nemesek,
nem elég,
egyetlen tiszta napsugárban
is mind elég –
magasan kell állnod,
hogy föléje nőj,

és akkor is…

Ne légy ostoba,
botor, a nap
borús kedvében
is figyel,
elrejti árnyékod,
belé ne botolj…

Színes tojáshéjak

                                   Gabinak & Ernőnek

Nézzem a jó dolgokat, biztatom magam,
mert vannak jó dolgok, persze hogy vannak,
sok jó dolog történt velem is.

Amit nem értek, miért olyan
törékenyek a jó dolgok, miért olyan
nehéz helyreállítani őket,
s amikor ez valahogy összejön,
hova lesznek az élénk színek…

Nézzem a hegeket,
ezeket  a sápadt, kirakatba
nem kívánkozó dolgokat,
biztatom magam,
mert jó dolgok ezek is, erősebbek,
mint a vaksi álmok puha
fészkében költött színes tojáshéjak…

Szemirámisz-kert

                        István öcsémnek

A mi apánk sokat beszélt.

Beszédének kőalapja kénköves
mélységből emelkedett ki
a föld alól, vastag falak
fölött ragyogtak a gondosan
rendezett szirmok – apám
beszéde magasan szálló
Szemirámisz kert volt…

Mindig magas
székre ültetett,
ne érje lábam
a földet,
s fejem az éghez
legyen közelebb…

Hosszú órákon át ittam
a tiszta kútból
merített vizet: minden szavát,
s a víz borrá változott –
egy ültömben láttam
mint bonthatatlan egészet
az ember kezdetét
és lángoló alkonyát…

Volt úgy, hogy megkérdeztem,
mi van a vastag falak mögött,
van-e ágy, asztal, szekrény –
apám ilyenkor megdorgált,
arca elborult, esni kezdett,
és esik ma is,
pár tört szirom maradt csak,
az eső
szétverte fölöttem a kertet…

 Egy
lehetséges kertet a földön…

Féltékeny fa

Kinéztem az ablakon, s látom,
szomorú a fa, ezért betessékeltem
e versbe, kicsit beszélgessek vele,
hátha megered a nyelve. Azt mondja:
Hosszú ez az ősz, de most már vége.
Fázik. Fél pucérra vetkőztették
a pimasz szelek. Az ablakok mind
kinevetik. Mondom neki, nem kell
elkeserednie, égi meleg ruhát kap
nemsokára, puha szikrázó fehéret,
abban ünnepli
majd a karácsonyt és az újévet,
irigyelni fogják az ablakok
s nosztalgiával gondolnak a régi
szép időkre, amikor a tél mint
úri gavallér, jégvirággal
traktálta őket… Te nem ismered
a nőket, mondja, a negyed ablakai
a legrosszabb fajta, nemcsak nevetnek
rajta, elcsalogatják tőle
a verebet, a rigót, tenyérből
etetik a hűtlen semmirekellőket,
magányosan kell kibírnia
a telet… Nem lesz magányos, mondom,
majd beszélek az ablakkal, szórja
hozzá közelebb a magot,
a kenyérbelet. S itt leszek magam is,
jóban vagyok az ablakkal,
bármikor kinyithatom, bármikor
kinézhetek, és az ajtóval
is jóban vagyok, kienged bármikor,
együtt dideregjük végig a telet,
s folytatjuk ezt a beszélgetést,
amíg félbeszakítják az első rügyek,
amíg visszatérnek hozzá a rigók
s a verebek. A fa ettől kissé megnyugodott,
öreges léptekkel lépett ki a szélbe
az  ablak kuncogó szoknyája mellett…

Otthon, Dicsőszentmártonban

                         Zsóka húgomnak Norvégiába

A múltkoriban jártam otthon. Otthon,
Dicsőszentmártonban. Elbeszélgettem
egy darabig a híddal, a korház előtti
gesztenyesorral, a monarchia
idején fölcseperedett és láthatólag
sértett épülettel a román templom
mögött, a ronda külsejű blokk udvarán
bujkáló zsinagógával, biztattam, félreértés
az egész, már nem üldözik,
annak vége, váltottam néhány szót
a Sándor János heggyel, hívott,
menjek feljebb, igyak egy kávét
vendéglője teraszán, onnan messze látok,
látom gyermekkoromat, ahogy még
sosem láttam eddig, most sietek,
feleltem, máskor, talán a következő
nyáron, gyermekkorom nyáron szebb volt,
szólt hozzám a főtér is, emlékszem-e még,
milyen szép volt egykor, már hogyne, hogyne
emlékeznék a közepén végigfutó,
ezer színben pompázó virággruppokra
a kockakövek között, és a négy asszony
élén királyként vonuló szász virágmesterre,
a temetővel beszéltem legtöbbet, együtt
sétáltunk föl apám sírjához,
nyilvántartása pontos, mint az anyakönyv,
följegyez mindenkit, ki nála tér
nyugovóra, mikor született, mikor
jutott ama végleges elhatározásra,
hogy jobb a föld alatt, mint a föld fölött,
nagyapám és apám alig várták elköltözésüket,
pedig szerették, megszerették a halódó
várost, amelyikhez én kísértetként
járok vissza újra és újra, néha azt hiszem,
rám is úgy tekintenek mint halottra,
igazuk van, bizonyos értelemben halott vagyok,
tudják, legalábbis sejtik, mikor születtem,
mikor költöztem el, látják homlokomon,
megdőlt sírkövön, a múlás süppedő ráncait…

***************************************************

Mi legyen, ki költő?

(A költészet napjára)

(2014)

Ami alkotói pályája végén a lírikus Arany Jánosban puszta feltételezésként merült fel, az az első világháború nyomán új államhatárok közé került magyarság költői esetében súlyos dilemmákkal járó valósággá vált hirtelen: a hazához fűződő „ezer szál” vágatott el számukra ténylegesen, s ebből következően az irodalom művelői is feloldhatatlan kérdések elé kerültek, hogy tudniillik hazavesztés után vállalhatja-e még a dalt, kit a bölcső – az idős lírikust idézve – „magyarrá ringatott”?

A nemzeti klasszicizmust kiteljesítő költő, mondottam, ezt a kérdést feltételes módban vetette fel, s ekként vonta le a maga számára a következtetést is: „puszta elvont ideállal / inkább nem is dallanék.” (Kozmopolita költészet) Eszerint tehát, ha hitelesen kíván szólni magyar költő a nemzethez s a hazához fűződő kapcsolatáról, ezt csakis mély szellemi és lelki kötődések birtokában teheti.
Néhány évtized múltán, történelmi fordulatokat és összeomlást követően aztán az anyanemzettől elcsatolt Erdély költőzsenije, Dsida Jenő valamiként mégis egy „elvont ideál” jegyében alkotott, kimondottan is az egyetemest kereste sokáig, úgymond csábította „minden idegen bozót, / minden szerelmet bujtató liget”, illetve azt vallotta, hogy keze „gyümölcsöt minden fáról szedett”, s hogy „minden fajták lelke” fürdette őt. Aki lírája középpontjába magát az embert állította, az egyetemes értékekre és a humanizmusra hangolta líráját, annak adott ponton mondhatni váratlan fordulat állt be költői orientációjában azzal, hogy kijelentette: „most azt mondom: magyar!”. Dsida – ahogy maga írta – „sok tévelygés és sok kanyar után”, egy belső parancs nyomán meghozta személyes döntését, mondván: „Dalolhat bárki édes szavakat / és búghat lágyan, mint a lehelet / s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, / s ha kedve támad, bárhová mehet, / de nékem nem szabad, / de nékem nem lehet.” (Psalmus Hungaricus) A nemzet megtartásának szempontja és parancsa kerül előtérbe esetében az 1930-as évek közepén.
Arany János követendő költői iránynak tekintette azt, amit úgy fogalmazott meg, hogy „költő az legyen, mi népe”, Dsida pedig pályája különleges pillanatában s mint egy nemzeti kisebbség tagja kötelezte el magát kimondottan is „fajtája” mellett, s vallomást tett, mondván: „ő a rögeszmém, végső szenvedélyem, / ráfonódom, rajta kúszom / fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.”
Amit a hazavesztés után a két világháború közötti polgári világban kimondhatott a kisebbségivé vált magyar költő a magyarságot illető kérdésben, azt a második világháború utáni kommunista hatalomátvételt követően már nem tehette meg. Ekkor, a kommunista kultúrpolitika viszonyai között, aki hazájának nevezte azt az országot, amelyben élt, képmutatásból vagy eltévelyedésből tehette ezt, lévén, hogy a nemzeti kérdést meghaladottnak, sőt, üldözendőnek ítélte a rendszer, s a hazafiság helyett úgymond ajánlatos volt a nemzetköziségre tenni… Így hát az együtt élő nemzetiséginek mondott alattvaló valójában – Tompa Lászlót parafrazálva – mostohának tarthatta honát. Kimondottan esetleg a szülőföldet idézhette meg, illetve annak szellemi-kulturális örökségét, csakhogy ezt sem a maga teljességében, csakis a korabeli kultúrpropaganda által haladónak minősített hagyományokat, illetve egy kisajátított és elidegenített tájékot.

A dogmatizmus és proletkult évei után a romániai magyar líra megújítóinak nemzedékei az 1950–60-as évek fordulójától, illetve az 1960-as évek közepétől emiatt is elvont ideálok, az eszményinek tekintett szabadság és egyetemesség jegyében alkottak, illetve a haza fogalmának csak bizonyos övezeteit, részjelentéseit bonthatták ki verseikben. Legjobbjaik, együtt az utánuk jövő fiatalokkal, éltették a „nem menekülhetsz” érzését, s igazodtak a „haza, a magasban” elvéhez, akár egy könyv vagy egy vers utolsó sora is jelenthette számukra a hazát… S – nyilván – a magyar nyelv. Hiszen, mondják, az írónak a nyelv a hazája.
A rendszerváltás után sincs ez másként, egy kettészakadt, illetve megosztott irodalom viszonyai között magyar költőnek hűséggel és hitelesen szólnia nem lehet könnyű éppen a legtermészetesebb dolgokról. Arról például, hogy mi legyen, ki költő?

Borcsa János

(Háromszék, 2014.április 11.)

********************************

Farkas Árpád hetvenéves

Erdélyi asszonyok

Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres – ezredvégen –
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s Kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellemóvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondenzcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmasan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
cigány szeretők, örök fél-, negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar asszonyok,
hódoltam eleget, időtök eljöve!
Hüvelyklábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok, s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.
Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok –
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak néktek hódolok –

Szívünk szép szerelme

Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, mert kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.

S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem tovább, és lángok melege
suttogta: nő még szívem szép szerelme.

Elfogyhatatlanul, mert nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
szikrát onnan szór szívünk szép szerelme.

Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkél, nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.
Mert bordám s bokám is érte törtem,
s azt, mi kissé bennebb dobban,
törni nem hagytam, érti elme:
ő lett a szívem szép szerelme.

Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarva szívünk szép szerelmét.

*************************************************

Könyvbemutató Kenden

Kedei Zoltán, Fülöp Kálmán, Bölöni Domokos

Otthonos légkörben zajlott Fülöp Kálmán kendi versíró Verőfény című kötetének bemutatója március 6-án. A kiskendi Sütő András művelődési otthon kistermében tartott olvasótalálkozót a házigazda üdvözlő beszéde nyitotta, majd Bartus Diána és Koncz Gabriella, a helyi iskola nyolcadik osztályos tanulói olvastak fel a költő verseiből. Bölöni Domokos író a szerzőhöz fűződő barátsága kezdeteiről mesélt, majd egy tizenhat évvel ezelőtt keltezett és a Népújságban megjelentetett levelét, a nemrég megjelent kötet előszavát olvasta fel. Kedves meglepetésként Kedei Zoltán festőművész egy, a költőt ábrázoló portrét nyújtott át Fülöp Kálmánnak, majd elmondta, szívesen kölcsönözte festményeit, grafikáit mindhárom, eddig megjelent kötet fedőlapjához. Az esemény ünnepeltje maga is felolvasott verseiből, majd megköszönte az önkormányzatnak és a keretében működő művelődési bizottságnak a könyv megjelenéséhez nyújtott támogatást. Egyben ígéretet tett, hogy a következő bemutatóra a községközpontban, Balavásáron kerül majd sor.
Az est megható pillanata: az egykori Súrlott Grádics irodalmi kör emléklapjának átadása, melyet Bölöni Domokos özvegy Rüsz Terézia nyugalmazott tanárnőnek nyújtott át, férjére, az öt éve elhunyt Rüsz Károlyra, a kedves Karcsi bácsira, a település elismert versmondójára emlékezve.
A találkozó zárásaként az iskolaigazgató osztott meg néhány kedves emléket a költő és az iskola együttműködéséről, megemlítve a különböző rendezvények, versenyek, táncfesztiválok, író-olvasó találkozók alkalmára született verseket. A szerző örömmel dedikálta új kötetét.
Fülöp Kálmán eddig megjelent kötetei: Egyedül a parton (2000), Elégia a Megváltóhoz (Impress kiadó, 2010) és Verőfény (Kreatív kiadó, 2013). Az első kötet a magyarországi Aldebrő, az utóbbiak pedig Balavásár község önkormányzatának támogatásával láttak napvilágot.

Vajda József Attila

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=389407154535013&set=pcb.389432001199195&type=1&theater

********************* Búcsú Bereczki Károlytól Elhunyt a Hajdú-bihari Napló egykori újságírója, a Cívishír állandó szerzője.

valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot (Kányádi Sándor) Bereczki Károly Szovátán született 1948. április 4-én.Gyergyószentmiklóson érettségizett, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szerzett diplomát. Minden tekintetben jó családból származott: már mindkét nagyapja Budapestre járt főiskolára – egyikük kereskedelmet tanult, másikuk tanítóképzőt végzett, majd végigharcolta a világháborút; mire szemsérüléséből a prágai katonai kórházban úgy ahogy felgyógyult, Prága már nem tartozott a Monarchiához… Nagyanyja a Benedek Elek alapította Cimbora, az Erdélyi Helikon és még megannyi folyóirat szerzője a két világégés között. Bereczki Károly harmonikus gyermekkora megágyazott annak a páratlanul gazdag örökségnek, amit két bőröndben cipelt magával: az egyikben az írott szó mélységes tisztelete lapult, a másikban Trianon fájdalma izzott. Újságírói pályáját Aradon kezdte, 1971-től a Hargita munkatársa – elsősorban szatíráival és humoreszkjeivel, honismereti riportjaival tűnt fel. A Művelődés, az Új Élet, később a csíkszeredai Hargita Népe, az Udvarhelyi Híradó és a Nyugati Jelen munkatársa. A székelyföldi értelmiségi körök széleskörű műveltsége, sziporkázó humora miatt szívesen fogadták. Hamarosan a határon túli irodalom olyan ikonikus alakjait mondhatta barátainak, mint Sütő András vagy Kányádi Sándor. Bereczki Károly 1948-2014 A rendszerváltás után családjával Magyarországra települt – értékes magánkönyvtárát a román határőr az árokba vágta. Előbb pedagógusként dolgozott, majd visszatért szeretett szakmájához: a Hajdú-bihari Napló munkatársa lett, később a fővárosba távozott. Legutóbb a Világmagyarságban publikált és rendszeresen írt jegyzeteket, kulturális témájú cikkeket a Cívishírnek is. Írásaiban lelkes szószólója a székely autonómiának, de megindító hitelességgel és nyelvi érzékenységgel ábrázolta – mindkettőnek jó ismerőjeként – az erdélyi tájat és az elszakított magyarság lelki sebeit is.Tizenötmillió magyar magánügye – írta a trianoni diktátumról. A székely állhatatosságról így vallott: Maradunk, mint ahogy a Nap felé kacsintva marad a havasi gyopár, marad a Hargita fölötti felhőket csipkéző napsugár, a Szejke vizében az ínyhúzó, kénes íz. Maradunk, mint az Alföld végtelen horizontja, mint a Hortobágy délibábja… (…) Maradunk, mert marad a szó, az anyától tanult.* Bereczki Károlyt 2014. február 16-án Budapesten, kórházi ágyán érte a halál. Temetéséről a család később intézkedik. Székely földben nyugszik majd, amiben talán várja már az a belső béke, ami életében csak ideig-óráig volt az övé. Emlékét megőrizzük. (*Forrás: Bereczki Károly: Székely rapszódia, 2006)

Áldott, szép pünkösdnek magyar ideje

 A felhőtlen vagy felhős, és mindenképpen szép tavasz és nyárelő ünnepe volt már akkor is, amikor a magyarság még pogány istenéhez imádkozott. (Székelyföldön máig él a Pothárd-kút pünkösdi nagyvásárának, a híres csengettyűvásárnak hagyománya. A Nyikó-csata egyik dombját ma is Sámán-hegynek nevezi a nép). A kereszténység európai ruhába öltöztette a tavasz ünnepét és rendkívül érdekes módon a magyar történelem néhány kiemelkedő eseménye is kötődik ehhez az ünnephez. Tudjuk, például, hogy a váci székesegyházat pünkösdkor alapította Szent László. Feltehetően Nagyvárad megalapítása is ekkor történhetett, hiszen a Szent László ünnepségek is mindig pünkösd táján vannak Nagyváradon. (Most ne térjünk ki a naptárrend időközbeni változásaira). Pünkösdkor győzte le a hitéhez makacsul ragaszkodó csík-gyergyó-kászoni székely az erőszakosan hittérítő János Zsigmond fejedelmet és ennek emléke él mindmáig a magyarság százezreit vonzó csíksomlyói búcsún. Voltak más pünkösdök is. Dózsa elkeseredett magyar parasztjai pünkösdkor fogadták meg, hogy rázúdúlnak a népnyúzókra. Még korábban, 1241-ben pünkösd havában szállta meg fél Magyarországot Batu kán sisere tatárhada. Aztán pünkösd tájékán, 1920. június 4-én íratták alá a megvert, megalázott, sárba tiport magyar nép képviselőivel az országot nyolc felé szaggató gyalázatos Trianont.

Pünkösdi vigasz, hogy Isten és Jézus nevével foglalták vissza Budavárát Kossuth és Görgey honvédei 1849-ben és pünkösd szégyene, hogy a mostani nemzetáruló magyar kormány a honvédség nevét is ki akarja törölni a történelemből. Sokadik esztendeje immár Csíksomlyón szabadon és a magyarságtudat büszke tartásával ünneplik áldott szép pünkösdnek magyar idejét. Évente 300 ezer magyar ember mondja a Miatyánkot Nagysomlyó hegye alatt. Idén bizonyára többen lesznek, és százezrek imája fogja zsoltárszépséggel betölteni Erdélynek legkeletibb római katolikus kegytemplomát és a keleti Kárpátok ölelte csíksomlyói völgyeket.

Az ünnep Kárpát-medence-szerte milliók magyar fohászát röpíti a virágzó akácok illatával felbélyegezve. Add meg nékünk, Istenünk és Nagyboldogasszonyunk, hogy szebb arca legyen a magyar jövendőnek!

Bereczki Károly

(2013)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Bereczki_K%C3%A1roly_(%C3%BAjs%C3%A1g%C3%ADr%C3%B3)

***************************************************

Gyászhír

 

A Magyar Írószövetség mély fájdalommal tudatja, hogy 2014. január 18-án, életének 78. évében elhunyt

Sigmond István

író, műfordító, a Helikon irodalmi folyóirat főmunkatársa.

Sigmond István 1936. július 31-én született Tordán, a kolozsvári Bolyai Egyetem jogi karán végzett 1959-ben. 1973 és 1990 között a Kolozs megyei kulturális bizottság színházi szakfelügyelője, közben 1980-tól 1983-ig a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeti igazgatója, 1990 óta a Helikon felelős titkára, majd főmunkatársa volt. 1969 óta számos novelláskötete és regénye jelent meg. Legutóbbi prózakötete 2013-ban, Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! címmel látott napvilágot. Sigmond István a Romániai Írók Szövetsége (1972), a Magyar Írószövetség (1990) és a Magyar Művészeti Akadémia (2005) tagja volt.

 Emlékét kegyelettel megőrizzük.

Temetése Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben volt, 2014. január 22-én, 13 órától.

*************************************************************

Sigmond István

A főszereplő

Valaki vezényelt, noha a pálca suhogása nem hallatszott, nem szólt puskalövés, füttyentés vagy vezényszó, s még az egyenruhába öltözött, útszéli fák is csodálkoztak az eseményen, ahogy a ház falai egyazon időben omlottak össze, hasonlatosan az éppen odaérkező öregemberhez, aki köszvénnyel, kételyekkel és istenhittel telítetten, a templomból jövet, lassú, kimért léptekkel befordult volna a sarkon, de hogy a ház állagában beállott változás törmelékké silányította a falakat, a ház sarka is megadta magát, de előbb maga alá temette az öreget, köszvénnyel, kételyekkel és istenhittel egyetemben.

A Kétely s az Istenhit ott álltak megrökönyödve a sírhant szerepét játszó törmelékek fölött, alattuk mozdulatlan végtagok nyúltak ki a tégladarabok alól, a köszvény is odalett véglegesen, a halál angyalai elvitték magukkal, még az árnyékát sem hagyták idelent.

Az emberek megtorpantak az összedőlt ház omladékai előtt.

– Hol van, hol van ilyenkor Isten? – háborgott valaki, és dühös tekintetét felvetette az égre.

– Itt vagyok – szólott Istenhit. – Azazhogy majdnem Ő vagyok.

Senki sem szólt, senki sem hallott semmit. Nézték a mozdulatlan lábakat, karokat, ahogy meredten kilógnak a törmelékek alól. Az istentagadó gondolatok lassan birtokba vették a gyászruhát öltött agysejteket, s mint valami vészjósló, fekete görgeteg, megindultak a lelkek felé. A díszőrséget álló himnuszok rémületükben egyszakasznyira zsugorodtak a lelkek őrhelyén.

– Gyorsan, gyorsan – figyelmeztetett Kétely, noha hangja a bizalmatlanság s az erős gyanakodás okán igencsak erőtlen volt, merthogy van-e értelme egyáltalán szólani? – , tégy csodát, tégy valami csodát, most, azonnal, sürgősen, nem látod, hogy az Úr veszélyben van?!

Istenhit, ki az agyonvert öregember lelkének tartozéka volt, körülnézett, hogy mi legyen? Merthogy igaza lehet az erőtlen szónak, egy csoda ténylegesen elűzhetné a veszélyesen közeledő, fekete görgeteget. S hogy ott állt közöttük Isten szolgája is, ki a templomból jövet, a szerencsétlenség láttán sűrűn vetette a keresztet, de hogy Istenhez ő állt legközelebb, hozzá kellett forduljon, máshoz nem volt kihez.

– A lelkek tudnak-e házat építeni, atyám? – kérdezte Istenhit tétován.

– Házat? – Az öreg papban csak úgy fortyogott az indulat. – Mi van, kételkedel? Csak nem tették rád szőrös mancsaikat azok a gyászruhába öltözött banditák? Hagytad volna, hogy földjeidet teleszórják az istentagadás fekete magjaival?

– Dehogy, atyám! – tiltakozott Istenhit rögvest. – Ezer év kellene, hogy ezek a fekete fátylas, otromba némberek elterpeszkedjenek behemót valagukkal az én megszentelt földjeim barázdáin.

– Ejnye, te, honnan e ragyaverte szógané? Látszik, hogy közemberben tápláltad az igét, na, egyszer majd teszünk erről is. És hogy ezer év? Ezer év alatt benépesítjük újra a földet, százezrével építünk házat, vityillót, kinek mi jár. Egy ház? Egyetlenegy? Hát, ki épített bölcsőt és kriptát? Ki adott teret a gondolatnak, testet a léleknek, betűt a szónak, hitet a jövőnek, mondd csak?

– Persze, persze, csakhogy most azonnal kellene ezt az egyet felépíteni, mert jönnek, közelednek a fekete csuhás, eltévelyedett gazemberek, nagyon közelednek, atyám. Nekünk ezer év egy szempillantás, tudom, de nekik mennyi vajon?

– Nosza – mondta az öreg pap, és újra keresztet vetett. – Fogjatok neki, fiam, most, rögvest, hogy minden rendben legyen.

– Igenis – mondta Istenhit, s a többiek, kik körülötte álltak, kórusban ismételték a szót, egyszerre, ügyesen, mindannyian, ahogy kell, aztán nézték, hogy a karok és a lábak még mindig mozdulatlanul, megmerevedve lógnak ki a törmelékek alól.

– Csodát! Csodát! – ordította Kétely, mert beállok én is a fekete görgetegbe, levetem magamról a kétely cifra köntösét, Istent tagadni kényelmesebb, s még fizet is érte az ördög biztosan.

A lelkek biztatták egymást, hogy nosza. A halottat kihúzták valakik a törmelékek alól, de a ház romjaival senki sem foglalkozott. Teltek az évek, évtizedek, évszázadok. Jöttek új lelkek, és megint újak, és megint újak. Nosza! – mondogatták időnként egymásnak, aztán egy idő után már semmit sem szóltak. Amikor az évszázadok lassú menetben belevesztek a végtelen időbe, egyszer csak célhoz ért a gyászruhát öltött agysejtek elszánt görgetege, s ököllel verni kezdték a lelkek kapuját. Vállukat nekivetették a kapunak innen is, onnan is. A kapu még áll. Inog, de áll. Belülről az imák tartják a frontot, kívülről az istenkáromlás. Valakinek vállalnia kellett a tulajdonképpeni főszerepet, aki úgy döntött, hogy az amúgy is szúette fába egy hatalmas szú újabb és újabb járatokat rágjon a kapu testébe vadul. Hogy merre dől majd a kapu, miután a szú bevégzi a dolgát, csak az ismeretlen főszereplő tudná megmondani, de ő nem fogja megmondani nekünk sohasem.

2011 Sigmond István: Isten is gyónni szeretne valakinek. Novellák, Felsőmagyarország Kiadó Miskolc, 2012

************************************************************************

Szász László tanulmánya

Gnómák és gnómok

Sigmond István kötetének címe*, mint asszertórikus kijelentés, az egyik rövid novella paradoxális párbeszédében hangzik el. „…maga ideülteti közénk Istent” – mondja a földhözragadt gondolkozású szereplő a mindenség lételméleti kérdésein töprengőnek –, „érzem a kisugárzását, az örökkévalóságát, azt is érzem, hogy Isten gyónni szeretne valakinek, merthogy nem sikerült a teremtés”, majd rögeszmés csökönyösséggel fejezi be mondatát: „én meg el akarom mesélni magának a húslevesem történetét…, mert nekem ez nagyon fontos”. S mint kiderül, a húsleves néhány mondatos története (melyben háborús évek, egyének és nemzetek kényszerű szétszakítása, tragikumot sejtető sorsok sűrűsödnek), a személyes életút: legalább olyan jelentőségű teljesítmény, mint a „szitakötőnyi idő és a mindenséggel mérhető egymilliárdnyi időegység közötti” különbségről folytatott filozófiai elmélkedés. (Megszámlált falevelek, 197.)

Magának a „klasszikus” abszurd genezisének modellszerű szövegkörnyezetében találom magam, ami olvasatomban, a felszínen, leginkább arról ismerszik meg, hogy nemcsak a történet, az alaphelyzet következő fordulatát nem lehet előre sejteni, de (miként azt Rejtővel kapcsolatban szokták emlegetni) az éppen elkezdett mondat, gondolatmenet befejezését sem. A fenti idézet olyan rövid szövegek közegében és együtt-áramlásában folytat monódiaszerű vitát, melyeknek célja (föltételezésem szerint) a közszemlére tett paradoxon (természetesen sikertelen) megoldása, majd újra elrejtése. Az Isten létét/nemlétét firtató gondolattöredékek minduntalan a bűn fogalomköre felé kanyarodnak: „az eredendő bűn a teremtés maga” (148.); Isten viszont nem létezik, „nincs Isten, kiskomám, …a mazochisták találták ki ezt az aberrációt” (151.), az ember saját bűneinek feloldására, a szorongástól való menekülése ürügyeként teremtette önmagának: „Létrehoztad Istent, bemocskoltad, megölted, s most imádod Őt” (98.). Magunk hoztunk hát létre a magunk számára csapdahelyzetet, hiszen egy fikciónak: önmagunk tökéletessé idealizált hasonmásának gyónjuk meg bűneinket.

Valami ehhez nagyon hasonló gondolatmenetből, a mindennapi élet nagyon is  valóságos történelmi csapdájának felismeréséből, eme tapasztalatnak új kifejezésmódokat keresve születhetett meg az erdélyi abszurd irodalom, az 1960-as évek végén, bizonyára nem véletlenül a háború alatt és a szocializmus „hajnalán” sebesen koraéretté vált nemzedék tollán. Talán megbocsátható ezért nekem, hogy Sigmond István könyvének címe kapcsán kortárs művek egész sora jutott eszembe, szó szerint pedig egy Páskándi-részlet: „A bűntudatot magunkban újra felosztom! Én, áltatott nemzedék gyermeke, elcsábított fiú, kiáltok: …testvér, kimúlsz! Tekints magadba: vallj, gyónj te is, ne csak én! Avagy nem gyón a gyóntató is valakinek?” Kelet-európai abszurdról szólván, az irodalomtörténet-írás leggyakrabban éppen Páskándi nevét emlegeti, valójában azonban azokat az 1930 és 1940 között született prózaírókat, akiknek sikerült viszonylagos épségben átmenteniük a teremtő energiákat, valamennyiüket  megérintette az egzisztencializmus szellemiségének és az abszurd stílusminőségeinek jeges nyugati fuvallata. Ha valami alapvetően megkülönbözteti ezt a korosztályt az utána nagy lendülettel felzárkózó második Forrás-nemzedéktől, az talán a fiatalabbak által meghirdetett tömörülésnek, a fészekmelegnek a hiánya. Aki valódi életművet teremtett, annak óhatatlanul fel kellett ismernie, hogy az egzisztencia nem általában és az ideológia által megkövetelt, közösségbe olvasztó lét, hanem mindig egyéni lét, aminek központi fogalma végső fokon a szabadság, ezért pedig mindenkinek külön-külön, a kikényszerített kollektivitás diktatúrájában egyéni módon kell megszenvednie vagy megküzdenie. A céltalan szenvedés imperatívusza, mint ideológiai követelmény, erkölcstelen és emberhez méltatlan, maga a kierkegaard-i botrány, és az irodalom számára az adott körülmények közepette nem marad más választása, mint a kétségbeesés határhelyzeteinek megjelenítése, ábrázolása az irodalom eszközeivel. Ha nem tévedek, az életutaknak ehhez hasonló paradigmasora hozza létre szinte spontán módon azt az irodalmi ábrázolásmódot, mely minduntalan valamiféle abszurditásba torkollik. Legalábbis ezzel a felismeréssel olvasom Sigmond István kötetét, miszerint a szerző modernsége nem az ezredforduló szerteágazó posztmodern irányzataihoz mérhető, hanem mélyebben, évtizedekkel ezelőtt bölcseletileg megalapozott szellemi és stílusminőségekben gyökerezik, nem divatszerűen elhullámzó újszerű értékekhez, csupán önmagához mérhető. És ez szab korlátot is a befogadói együttműködésnek: nem egy kor vagy korszak megragadható közérzetének irodalmi dokumentuma (amit gyakorta elvárunk a műalkotás referenciális jelzéseitől). Ugyan a világegészről mond véleményt, de a világ valódi rétegzettségéhez nincsenek viszonyítási pontjai. Nem annak a közegnek a képtelenségeit ábrázolja, melyben valóságosan élünk, hanem azt a fantáziaképet vetíti ki, amely a szerző tudatában (avagy tudatalattijában) a világra vonatkozó észleléseiből, személyiségének sajátos attribútumaival felgazdagítva bizarr látomássá alakult át.

És mert tudom, hogy Sigmond István igencsak szigorú a kritikusaival szemben, oly módon kísérlem megérteni világát, a naiv olvasó pozíciójából, mint aki semmit sem tud munkásságáról, az életmű egészét elemző tanulmányokról; mintha ez volna az egyetlen könyv, melyből meg kell ismernem a szerzőt és a közeget, melyben a szövegek világa létre jött.

Az Isten is gyónni szeretne szövegeinek megteremtője láthatóan irtózik és tudatosan menekül a racionalitás elvei alapján létrejött világtól az irracionálisba, a nem-tudatosba, miként azt a Lehet értelme a világnak? beszédes címmel ellátott szövegében mégiscsak közérthetően és önértelmező gesztussal kimondja. Miután magát a szürrealizmus – történetileg egyébként szétforgácsolt minéműségében sem meghatározható – fogalmát konkrétan megnevezi („A szürrealisták templomában agyonlőtték a királyt.”), felidézi az egykor Breton és Aragon által toposszá misztifikált lautréamont-i  polgárpukkasztó sort („Szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon”), majd sajátos ezredvégi kommentáral látja el: „nem kell ez nektek? Írjatok közérthető szonettet, népszínművet, …vezércikket. (…) Hátha újra értelmet kap a világ.” (94.) Hasonló gnómaszerű írásaiban nem ábrázolja vagy megjeleníti a – lélegzetfogytáig emlegetett – világ értelmetlenségét, hanem vállalja és teremti is azt; ennek ellenére van a kötetnek koncepciója, hangnem és beszédmód alapján, logikailag is tagolható szerkezete.

A kötet első harmadának hagyományos történéselemek körül sűrűsödő novellái, felütésként, hangulati ellensúlyt képeznek a korpusz többi darabjának metafizikai kétségbeesésével, oldhatatlan pesszimizmusával szemben. Gyűlölet és együttérzés, pusztítás és a túlélés   egymáshoz viszonyítható eséllyel jelenik meg az események szintjén. (És persze esemény az is, ami puszta beszédaktusként, a képzelet, az ábrándozás terében következik be.) A nem létező harangszót is hallani lehetett című elbeszélés történetmondója, kivételesen, nem a világgal és az élettel, hanem konkrétan a hatalom képviselőjével, az őrmesterrel áll szemben, de nem magányosan. A huszadik század világ- és magyar irodalmának meglehetősen ismert toposza köré szerveződik a monológ: a civil szféra viszonylagos szabadságából a totális szabadsághiány uniformizáló, jelesül a katonaság közegébe kényszerített ember küszködése ez a személyiség integritásának megőrzéséért. Amit Musil, Vargas Llosa vagy Ottlik, Örkény, Székely János, Páskándi ebbéli dichotómia-felfogásához képest többletként jelenít meg a szerző, az a gyűlölet. Bár a történet kulisszái mögött egyértelműen felismerszik, hogy a főszereplő kisebbségi magyar a román hadseregben, gyűlölete nem a többségi nemzet, hanem általában a hatalom („mint olyan”) szimbolikus megtestesítője ellen irányul, ráadásul egy közösség, a bajtársi szolidaritás védelmi hálójában: „a hatalom a legszörnyűbb betegség, amivel az élet (az Isten?) büntetheti az embert”. Saját gyengeségeit legyőző teljesítményét azonban (teljes felszereléssel elsőként felérni a csúcsra) nem ez a szolidaritás, nem is az önmegvalósítás magasztos elve motiválja, hanem a félelem ellensúlyaként a személyiséget teljesen elborító érzés: „a belém sulykolt gyűlölet képes törpévé zsugorítani a lelkemet”. És ez tekinthető egzisztenciálisan tragikus életérzésnek, minthogy egy pusztító inger provokálja a rendkívüli teljesítményt, és a gyűlöletnek efféle paroxizmusa gyilkosságra és öngyilkosságra egyaránt alkalmas. A hatalom öncélú kegyetlenkedése megbocsáthatatlan bűnként jelenik meg az elbeszélő tudatában, a hatalom képviselőjének meggyilkolása ugyancsak megbocsáthatatlan bűn, metafizikai értelemben gyónni sincs kinek. Narratológiai szinten az ellentmondást itt még fellazítja a bűntény hangsúlyozott szövegszerűsége, a klasszikus novellai fordulat átminősülése puszta ironikus, intellektuális gesztussá: „– Gyűlölsz, mi?… Megölnél, mi?” – kérdi az őrmester. „– Én már megöltem magát… Előénekes voltam a temetésén” – hangzik a válasz. Hasonló, a klasszikus sólyom-motívumot abszurdba, fekete humorba fordító kompozíciós elv érvényesül A Halál nyomában című történetben, a fantázia és valóság viszonyát tekintve azonban ellentétes eljárással. A kamasz fiú, aki testvérét vesztette el, és először szembesül valóságosan az elmúlás tényével, lét és nemlét metafizikai kérdésein töprengve jut arra a következtetésre, hogy a halál lényszerű, emberszabású mivoltában felismerhető, tehát elpusztítható. A látomásnak vélt halál meggyilkolása fordul vissza a valóságba: „…eltűnt a temetkezési vállalkozó. Különös dolgok történnek mostanában.” Hogy aztán a fikció terébe visszahelyezett valóságmozzanat nyomán feltámadjon az olvasóban a kérdés: lehetséges-e az, hogy egy kamasz, bár a veszteség révületében, képtelen tudomásul venni a halál véglegességének tényét? És: bűn-e az élők megmentésének szándékáával, tudatlanságból elkövetett gyilkosság?

A kamasz-történetben beugrik egy roppant közhelyszerű, de valódi dilemmát megfogalmazó kérdés: „Ki vagyok én? Egy szempillantásnyi élet? …az életnek célja van velem biztosan.” Az énazonosság gondolata a Guberálókban (szubjektív értelmezésemben) behálózza a szöveg terét. Tudniillik a szerző (mint az egyes írások fölött álló, kompozíciót teremtő eszme) láthatóan nem törekszik tematizálható rendbe szervezni az elbeszéléseket, még kevésbé a rendhagyó műfajú szövegeket. (Vö. „Megvádolták, hogy ócsárolta a mondat ősidők óta elfogadott, megszentelt kápolnáját, amely ellátta a valóság hűséges leírásának szolgálatát…, hogy a kialakult trendet megpróbálta lerombolni…” – 183.) Ám óhatatlanul, mondhatni akarata ellenére, bizonyos fajta koherenciát hoz létre a motívumok egymásra villogása. A guberálók ugyanazzal az elszántsággal törekednek tágítani személyiségük függetlenségének határait a társadalom szorításával szemben, mint az uniformizálás ellen értelmiségi attitűddel tiltakozó sorkatona, és a világ szennyétől távol élők kamaszos naivságával tisztelik az élet szentségét. A történet mindössze annyi, hogy a guberálók halottnak látszó csecsemőre bukkannak, aki mégis, minden jel szerint élni akar, ők pedig a maguk faragatlan módján mindent elkövetnek az életben maradásáért. Hajléktalanok, s a társadalmi hierarchiában ennél mélyebben aligha létezhetnek még emberek, mégis modellszerűen képviselik a szereplehetőségeket: hármójuk között van vezéregyéniség, neve nincs, csak epitheton ornansa, „a bőrdzsekis”; van legalul álló kegyvesztett, Girhes; és van középszer, aki képes elmesélni a talált csecsemő esetét. Nem tudhatom, szándékos-e vagy (ugyancsak a szerzői intencionáltságot igazoló) véletlen, hogy ez az egyetlen szöveghely a kötetben, ahol átsugárzik az együttérzés, szinte azt írom: a szeretet emberi minősége. Nem a bölcseleti kérdéseken töprengő emberre jellemző, a kanti erkölcsi imperatívuszokból kikövetkeztetett, akaratlagos szeretetfogalom ez, hanem természetszerű viselkedésmód. Tipikusan olyan embereké, akik az átlagpolgár szemével felismerhetetlen mélységben élnek valami okból. Helyzetük indoklását legfeljebb egy szimbólumerejű, előzményeket sejtető nyakkendő viselése jelzi, vagy a szilárdság, ahogyan ragaszkodnak már csaknem elfelejtett nevükhöz; a talált gyerek „nem veheti fel az én nevemet, őt csak Kuka Gyulának lehet nevezni…, kölcsönbe nem lehet nevet adni valakinek”. „Anyának beillő” asszonyok, orvosnők, „angyal-anyák” magára hagyják az eltaszított csecsemőt; a hajléktalanok, jobb híján, a szájukból etetik, s eme otrombaságért megilleti őket a tisztességes emberek haragja, hiszen a novellai fordulat ismét csak az action gratuite működési elve alapján következik be: a semmiből, a fikció véletlenszerűségéből felbukkan egy dühöngő anya.

A novellák, s talán a kötet valamennyi fontos motívumát sűríti a remekmű-gyanús Én vagyok, madame, mely többszólamúságával mintha inkább elrejteni, mintsem feltárni igyekezne jelentésrétegzettségét. Adott egy mindenek fölött álló hang, mondjuk, az auktoriális szerzőé, amely létrehozza a megszokott első személyű elbeszélő virtuális alakját, akinek másodlagos, de domináns monológja viszont párbeszédeket, reflexiókat, értelmezői kitérőket tartalmaz, és emiatt nem mindig lehet pontosan tudni, ki beszél vagy éppen ír, kit szólít meg, a helyszínen jelenlévő társat, egy levél távoli, ismeretlen címzettjét, önmagát, az olvasót, bárkit – de nem is föltétlenül szükséges a hangok tárgyiasult alanyát és címzettjét fölismerni. Fontos például a helyszín, mely jellemző módon kórházi szoba, szanatórium, talán elfekvő, de még jellemzőbb módon cella, mert a szabadságot sóvárgó tekintet meg a bizarrul báránykodó, gomolygó, foszladozó felhők között rács feszül; a lakók ide csak bejönni szoktak, kimenni kizárólag görgős alkalmatosságon, vízszintesen, a szivárványhártyán a felhők véglegesen megörökített képével; a külvilágot (gyaníthatóan Ken Kesey regényéből átsuhanva) Főnéni árnyalakja jeleníti meg olykor. Egy fontos motívum, az irónia hangütésével megjelenő magasabb rendű szellemiség („esdekeltem, hogy az az értelmiségi kerüljön a mi szobánkba”), irracionális módon eltűnik, felszívódik az első oldal után, elképzelhető, hogy épp a hiánya teremti a monológ intellektuális feszültségét: távollétében a monológ gazdája, gyarló átlagember, valamiféle szereptévesztésben egyszerre mímeli és karikírozza az értelmiségi beszéd- és gondolkodásmódot: „én ökör, alantas barom, de a lélek habitusa, azaz a lélek lelki alkata, ez olyan értelmiségi zsákbamacska”. Tipikusan megtöbbszörözött hangnem ez, melyben a legtriviálisabb a legpoétikusabb képzetekkel keveredik. Minden jel szerint fiktív levél, melyet a haldokló szobatárs diktál a domináns hangnak, imádott-gyűlölt kedvesének címezve: „Szerelmem! Te jázmin illatú…” kontra „neked köszönhetem, hogy … kómában van a tököm teljesen”, s amit a főszólam folyamatosan kommentál, a halál látható közeledtével egyre líraibb, egyre intellektuálisabb, fennköltebb mimézistechnikával, vagyis a groteszk, a bizarr légkörében. Nem ismerek még egy művet, amely a ’kurva’ jelentéskörére ehhez hasonló, elképesztő számú szinonimát sorakoztatna fel, de olyat sem, amely az ocsmány trivialitás, az undor, gyűlölet meg a tiszta szépség iránti vágy dichotómiáját ilyen szerves stiláris minőségben elegyítené.

Mindezek után nem meglepő módon ismétlődik az Aki nem látta a Varázsfuvolát című rövid történetben az előbbi elbeszélés alaphelyzete és némely motívuma, egészében más jelentést és végkicsengést közvetítve. Ugyancsak elszigetelt kórházi szobában, hasonlóképpen három, ezúttal rákos beteg készülődik a halálra, s miközben a szabadság cinikus jelképét, az égen vonuló felhőket szemlélik, az értelmiségi attitűdöt képviselő szereplő a magas rendű műveltséget, például a Varázsfuvola ismeretét kéri számon a társain. A két írás motivikai egymásra villogása bizonyára véletlenszerűen, vagyis az alkotói intenció (mostanra remélhetőleg leleplezett) spontaneitásával történhetett meg, aminek olvasatomban ilyesfajta „üzenete” van: végül is egész életünk a véletlen műve, tehát nem tudni, Isten irányítja-e a sorsunkat, vagy a Sors rendezi életünk véletleneit, avagy például egy kutatócsoport derűs kimenetelű kísérletének otromba tárgyává leszünk. Ez utóbbi írás ugyanis a „realista” elbeszélés modorát mímeli: a „betegek” szervezetében valójában nincs rákos elváltozás, „a különféle társadalmi osztályokhoz tartozó egyedek” viselkedését tanulmányozták, a halálhoz közelítő állapot tudatában. Csaknem tiszta humor, az anekdotikus hagyományba beépülő történetmondás, a végső, mintegy ráadásnak tekinthető fordulópontig: a halál rémületétől eloldozva mind a három, különböző jellemtípusú szereplő életében rövidesen végzetes változás következik be, s ez törvényszerű összefüggést mutat az éntudatot befolyásoló kísérlettel. Sors és végzet kérdőjelei; következetesen ott sorakoznak a Molekulák II. fejezetcímet viselő korpusz darabjain. Az Aki nem látta… ugyanakkor szinte modellezi az itt sorjázó írások szervező elvét, a klasszikus novellaformára rájátszó abszurd genezisét.

Hogy a fejezetben sorjázó írások, a szerző rációt, hagyományt és szövegkoherenciát elutasító attitűdje ellenére, ciklusra utaló rendszerszerűséget sejtetnek, azt nemcsak az önálló címmel megnevezett elkülönítés igazolja, de a kézzelfogható tény is, hogy az írások struktúrája a fenti szövegszervező elvet követi. A még novellának tekinthető darabokban felismerhető valamely realitáselvű történetmag, amely a sejt (molekula?) vagy a „két grammnyi lélek” (a szerző kedvelt fogalmai) mintáját követi: a sejt fennmaradása céljából emberi testet hoz létre maga köré, a történetmag ürügyet teremt a gondolatok önszerveződésére, és eme szövegek testén motívumok kószálnak keresztül-kasul. Egyik leggyakoribb: a bűntett, az action gratuite gesztusaként elkövetett gyilkosság (Miért nincs színe a hangnak?, A modell, Az utolsó álom, Napóleon és a többiek). Nem a tettek értelmetlen volta, elsősorban nem is a hangnem ironikus-bizarr minősége téríti el ezeket a darabokat a klasszikus krimitől, hanem a kötet egészén átizzó, korábban jelzett etikai norma: a gyónás nem oldoz fel, nem is létezhet olyan magasabb erkölcs, megtestesült eszme, amelynek/akinek gyónni lehetne, következésképp nincs megbocsátás. Jóllehet a ciklus legelvontabb gondolatfutamainak is van figurális hőse, aki lehet szereplő, elbeszélő vagy címzett: „a mi emberünk”, s mivel tehát mégis csak emberszabású figurák töltik be a teret, van létük, aminek legfőbb tartozéka a halál, ezért legfőbb, a teljes szövegvilágot átható motívum ez: a halál. A halál mindig Isten virtuális lényével, azzal a bizonyos nem létező eszmei megtestesüléssel, mint megragadhatatlan fogalommal összemosódva jelenik meg, ezért Isten ezekben a „történetekben” vagy maga a Kétely, vagy valamely emberi létminőségnek álcázott hamisítvány. Legjellemzőbben A főszereplő névvel ellátott figura köré szőtt látomásos gondolatmenet ábrázolja (nem ábrázolja, de nem találok jobb kifejezést), avagy körvonalazza a szerző halállal és istenhittel kapcsolatos gondolatmenetét. Ha a szöveg intencionáltságának megfelelően olvasom, akkor a lelkiismeretesen templomba járó öregembert maga alá temető ház láttán a bámészkodó tömeg lelke fölött marakodni kezdő „Kétely s az Istenhit”. Egyedül Isten szolgájának, a papnak nem rendül meg a hite, viszont szenvedélyes indulat támad benne a gyarló emberek oly könnyen megingó hite miatt; nem annak az egy embernek a pusztulása aggasztja (a közönyös Mindenség szempontjából bármely egyén pótolható vagy nélkülözhető), hanem a legmagasztosabb ügy, a hit távlatai. „Egy ház? Egyetlenegy?… Hát ki adott teret a gondolatnak, testet a léleknek…, hitet a jövőnek…?” – kérdi, s a naiv olvasó szelíd cinizmussal válaszolhat magában: – Hát az egyház…

Csakhogy ami eddig a pontig bár kissé kusza, de történethez hasonló vízió volt, itt fordulatszerűen elrugaszkodik messzi évszázadok, az idő végtelensége felé, új és újabb lelkek bolyonganak benne – nem vagyok képes követni őket, bizonyára hétköznapi racionalitáshoz alkalmazkodott gondolkodásmódom miatt, miszerint akár a tudatalatti titkos rejtelmeiből fakadó látomás is valamiképpen megközelíthető az értelem segítségével. Az nagyon is világos, hogy „valakinek vállalnia kellett a tulajdonképpeni főszerepet”, és ez akár maga az Isten vagy az emberi vágyak által generált mindenható eszme lehet. A példázatszerű üzenetekhez vezető gondolatmenetek nyelvi-képi asszociációs fonalát nem tudom követni: „Amikor az évszázadok lassú menetben belevesztek a végtelen időbe, egyszer csak célhoz ért a gyászruhát öltött agysejtek elszánt görgetege, s ököllel verni kezdték a lelkek kapuját.” Hasonló okokból nem értem az Őseink vagy a Várakozunk barokkosan burjánzó körmondatait, melyekből folyton megcsap az emberi test rothadásának kéjesen részletezett bűze és látványa. Persze, az irodalmi szövegnek nem is mindig az intellektuális megértés a szándéka, s ha esetleg ez volt az implicit szerzői intenció, elérte: nem értem.

Elképzelhető tehát egy másfajta értelmezési lehetőség, amelyhez kulcsot esetleg a ciklus- és kötetzáró Csengettek adhat. Kénytelen vagyok hosszabban idézni a valóságos élet meg a nemlét ismeretlen dimenziói közt homályló állapot illusztrálása végett. „Az erőszakos, agresszív, érces harsogás… úgy robbant be az öregember álmaiba, hogy hangjának szemfedőjével letakarta az oázisban legelésző boldog tevéket, a szerteágazó levelű, kalapdíszben büszkélkedő, égig érő datolyapálmákat, a krémszínű virágruhát öltött olajfákat, s az életet adó forrást, ahol a vándor megpihenhet, hogy néhány marék reményt gyűjtsön a homoktenger következő útszakaszára. Az ébredés virrasztott egy ideig az elveszett oázis emléke fölött.” A szövegek terében szinte folyamatosan és ehhez hasonlóan mosódik össze a gyatra hétköznapi valóság valamely álomszerű léttel, ahol a racionális gondolkodás szabályai érvényüket vesztik. A Csengettekben éppen csak felébredt, világos tudatra lelt öregember máris, a valóságnak tételezett dimenzióban beleütközik egy másik, az áloménál képtelenebb látványba: „Én vagyok, kérem, a végzet.” Haladékot kér (és kap) egy zavaros bölcseleti magyarázkodás eredményeként: „Én, mint anyag, nem létezem.”, lévén, hogy az anyag, eme okoskodásban, pusztán „részecskék rezgése”. Csak hát a halálnak mindegy, hogy rezgés vagy anyag, csendes szavú prózaíró, vagy a Mindenség titkait őrjöngve kutató költő, a halál mindent visz.

Akkor hát hogyan is konstituálódnak azok a még irodalminak tekinthető szövegek, melyekből már a történetmag is elszivárgott? Az egyes mondatokat nem lehet vagy nem érdemes asszertórikus kijelentésekként olvasni, a szövegek megértésének folyamatában fokozottan érvényesül a kései modernitásban eluralkodó kvázi-ítélet jelleg, a valóságtól elvonatkoztatott jelentés (vagy akár jelentéshiány). Olvasatomban a Sigmond-szövegek többségét az jellemzi (és a Molekulák I. ciklus darabjaira szinte kivétel nélkül érvényes), hogy az olvasó által igényelt formális logikai értelmezhetőségről le kell mondani, a kötet középső, terjedelmes részében a szürrealista-látomásos irodalom (mint korábban láttuk: nyíltan vállalt) újjáéledésének vagyunk tanúi. A nyelvi jel (szó, mondat vagy akár egész textus) nem feleltethető meg valamely közismereti, valóságos ténynek, nem utal logikailag felfogható jeltárgyra, denotátumra, ellenben valami olyasmire, ami csak a szerző tudatában létezik. A jel nyelvileg konkrétan megnevezhető kódját csakis a szerző tudatvilágát közvetítő teljes korpusz feltárásával lehetne megtalálni. A Molekulák I. darabjaiban az irodalmiságot teljességgel a rémlátomások nyelvileg csak töredékesen átadható képszerűsége hordozza, olyannyira fragmentáltan, hogy az egyenesen a pszichedelikus élményátadásra emlékeztet. „Élő fejekkel rúgják a tizenegyest, a kapuban senki sem áll. A hernyók táncra perdülnek a kiszáradt gyepen…, a koporsók is ellejtik a magukét… A bíró előveszi a balalajkát…, virágesőbe rejtett csókok dédelgetik a régi szobrokat, a kígyó mannát zabál, mifelénk nem kötelező a szeplőtelen fogantatás.” És így tovább, összefüggéstelen képek sorjáznak a rémálmok asszociációs természetének megfelelően, bármiféle ésszerűségtől mentesen. A szerzői tudat(talan) azonban olykor mégis becsempész valamiféle reflexiót, mely akár titkos kód is lehet a káosz megértéséhez: „Abban az éjszakai bárban valaki keresztet vetett, kivezették, merthogy a bohócok műsora az esti órákban lejárt.” (Bányarém-kánaán, 111.) Ami tehát esetleg úgy értendő, hogy egy bizonyos megközelítésben, hétköznapi, rögzült szokásrendünk és gondolkodásmódunk következtében az elénk tárt borzalomsorozat és rémképhalmozás értelmetlen ugyan, egy másfajta közegben, a káosz birodalmában viszont épp a mi rációra, merev keresztény etikára alapozott értékrendünk veszítheti el az értelmét. Minthogy szereplőnek, megnevezhető térnek-időnek, szcenírozó elemeknek, vagyis epikai szándékra mutató elemeknek nyoma sincs, az énprojekciós szövegalkotás sajátos variánsa születik meg, ahol az én mélyebben rejtőzik, mint bármely szimbolista költeményben. Szerző és olvasó ily módon lélekre csupaszítva áll egymással szemközt. Ebbéli olvasói tapasztalatom alapján a Molekulák I. szövegeiben sajátságosan allegorikus jelentésmező konstituálódik, melynek keretei között az olvasónak a példázatot sugalmazó nyelvi jeleket úgy kell birtokba vennie, hogy azoknak denotátuma, jelöltje nagyobb részt hozzáférhetetlen marad. Nem epika és nem líra hát, ami itt létre jött; a magam részéről legszívesebben gnómának, a gnóma különös változatának tekintem ezeket a látomásos monológokat. Sem szereplője, sem tér- és időbeli történése nincs a gnómának, van ellenben  beszélője, az a bizonyos hang, és megszólítottja: ’te’, aki lehet maga „az egyszólamban duruzsoló” szerzői hang (103.), a nem létező Mindenható vagy az olvasó; ’komám’, ami ugyancsak az előbbiekre mutat, tehát lehetnék akár én is, ha elfogadnám a komázást. Azért nem fogadnám el, mert – laikus olvasóként – elriaszt ez a szürrealista, monumentálisra nagyított képekbe, nyelvi paradoxonokba, barokkosan túlburjánzó mondatszerkezetekbe zsúfolt paroxizmus, a világnak egyetlen perspektívából történő láttatása: a szörnyűségek – Bosch rémületét sokszorosan felülmúló – halmozása.

Ha ugyanis volna szereplője a gnómáknak, az maga az elveszett emberiség lehetne, amit az idő, a mindenség, a halál, a Mindenható és száz más fogalom, legfőképpen  magának a történelemnek a metaforája helyettesít. „A történelem? Ez a gnómnak született halottkém? Menekülj belőle…” (89.) ’Gnóm’ a legkifejezőbb jelzője és állítmánya a Molekulák I. világszerkezetének. A gnómok maguk a szorongás zárt teréből kiutat nem találó pszichedelikus látomások, „ők” a szereplői a gnómák irodalmon túli karnevalizációjának. Kevés előzménye van irodalmunkban a totentanz-motívumnak. Arany néhány balladájában sejlik fel, tisztán lidérces mivoltában csak Az örök zsidóban bomlik ki; Ady és Kosztolányi lírájában olykor boszorkányosabb ez a haláltánc; Babitsnál inkább ironikus rájátszást jelent; Nagy Dániel Cirkusza epikába ágyazott panoptikummá zordul; a témát zseniális monumentalitással egyedül Vajda Jánosnak sikerült, nyomasztó szarkazmussal, az apokaliptikus csúcsig kibontakoztatnia az Alfréd regényében. Karneváli körkörösség tehát, totentanz, véget nem érő örvénylés a Molekulák I. atmoszférája, de nem a bahtyini irodalomfelfogás értelmében (v.ö.: „a kép körül karneváli legendák keletkeznek…, a hős bohóccá változik”), s nem is a Hamvas Béla regényéhez hasonlítható szerepváltozásos-transzlációs epikai ábrázolásban. (Jóllehet Hamvas a kötetben az egyetlen, többször is tisztelettel említett író.)  Két főmotívum kollíziója teremti a feszültséget és a szakadatlan örvénylést; nem a szokványos élet-halál kettősség, hanem a Semmi és a Halál. „A halál (…) benne van a mesékben, a csillaghullásban, az imákban, a himnuszokban, s a harangok is őt dicsőítik…” (136.) „Önmagadban hinni sokkal nehezebb, mint százezer évig gályarabként szolgálni az eget. Vagyis a semmit.” (146.)

Sigmond István, a Molekulák beszélője nem is vállal közösséget az irodalommal, a szörnyűségek szövegkörnyezetéből kiágazó retorikai gesztusok olykor alig visszafogott publicisztikai indulatról árulkodnak, tulajdonképpen az irodalom értelmetlenségéről: „…a szemek is kihunynak, amelyek olvasnák ezeket a sorokat, egy halott írta önmagának, vagyis hát ugyanannak a halottnak.” (152.) S nem is ez az önkínzás a legfájlalóbb hatása a deiktikus jellegű szövegrészeknek, hanem a közvetlen vádirat, mely a mégiscsak föltételezhető, elfogulatlan, tárgyilagosan szemlélődő olvasót is besorozza. A „tolerancia egyáltalán nem jellemző az intézményesített farkcsóválásra berendezkedett házőrző kutyákra. Akit nem érdemesítettek jeles osztályzatra  logikából, …ellenállhatatlan vágyat érez, hogy a szerzőt négybe vágja… (…) a szerzőt meglepetések már alig érhetik, többször bemártották a gyehenna tüzébe (te is ott voltál, kedvesem, aki olvasod ezeket a sorokat…).” Hol is állok akkor én, e szövegek olvasója: a farkcsóváló kutyák között, vagy a gyehenna tüzében, a tagadó-kételkedő-kereső, zsolozsmázó hanggal szolidaritásban? Közép nincs, mert csak haláltánc, a semmi és feloldhatatlan paradoxonok vannak.

Mit tagadjam: minden porcikám tiltakozik a purgatórium mint olyan kísérleti közeg ellen, ahol az emberi lét nemcsak értelmetlen és kilátástalan, de haszontalan és szükségtelen is. Mert ezt sugalmazzák nekem némely végtelenített mondatszövevényben a halmozott szörnyűségek: „…láthatatlan kémeid vergődő kínokról, vérbe mártott fejekről és torokba szorított utolsó leheletekről regélnek, …[a] láng …sok ezer nyelvével körbenyalja a mocskot s szépséget egyaránt, a lekopott, porladozó falak tövében máglyára dobtam múltat s a jelent,… megfáradt arcok, elernyedt kezek… belevesztek a lángnyalábok közé…, a lángok martaléka lett minden emberi és embertelen, a megtizedelteken kívül, akiket magadnak kívántál, Uram, hogy megcsapolt lelkükből kibuggyantsd a moslékban összegyűjtött földi kvintesszenciát, a többiek… pernye lett belőlük, földbe döngölt trágya…, kiéhezett dögevők kellenének, akik beérik a fellegekbe szorult bűzzel, melyből jövőt építek…”, et cetera (126.).

Nem tudok sem kívülálló lenni, sem benneragadni a metafizikai lét eme botrányában, de láthatóan, a duruzsoló hang következetes ajánlása ellenére, laikus olvasóként túléltem. Az viszont lehetséges, hogy a bennem még pangó kritikus (akinek a szövegek párbeszédre és megértésre kínálkoznak fel), az értelmező meghalt. Tudomásul kell venni, hogy az irodalom befogadásának, a szövegekkel megvalósítható együttműködésnek korlátai vannak.

Kortárs, 2014 január

*************************************************************

Korábban írták

Széles Klára:

Sigmond István születésnapjára

Egy különös író különös pályája

Sigmond István nehéz életű író. Olyanféle „rögös út” áll mögötte, amelyen több a rög, mint az út. Pártában maradt leányzó, aki virágkorában, de még virága hullását elérve is hiába várja epedve a kérőket. Ritkán vet rá szemet egy-egy érdeklődő. S csak amikor már nagyszülőkorába ér – férfiként: lassan az őszülő halánték idejét is elhagyja –, akkor szinte váratlanul kopogtatnak egyre nagyobb számban hódolói, olvasói, akik egyre nagyobbra becsülik. Sorsának gunyoros, keserű fintora ez, mint például most is: elismerés, ünneplés akkor, amikor már a siker eredendő édessége helyett mindez megkeseredik. Szájíze fanyar. Nem valószínű, hogy vigasztalja a tudat: ez a fajta befogadás, az efféle kanyar és önellentmondás voltaképpen mindenkori művészpályák közhelye.

Persze, erősen leegyszerűsített egy ilyenfajta pályaív körvonalazása. Úgy is láthatnák (esetleg látják is többen), hogy az utóbbi években, az Irodalmi Jelen reflektorfénybe állította Sigmond Istvánt. Rendkívül nagyszabású pályázatot hirdetett ez a lap (Böszörményi Zoltán). A világ minden tájának magyarul író emberét szólította meg, feltételek nélkül, jeligével, kivételesen magas pályadíj kitűzésével. Általános meglepetést keltett az, hogy Sigmond István lett az első díj nyertese. Az az erdélyi író, akinek a neve még a legtöbb irodalomtörténeti felsorolásból, lábjegyzetből is kimarad. S holott az elhíresült Forrás első nemzedékéhez tartozik, itt jelent meg pályakezdő novelláskötete (Árnyékot eszik a víz, 1969), az azóta irodalomtörténeti jelentőséggel, sokat emlegetett generáció névsorából is többnyire hiányzik. S nem azért, mert fölhagyott az írással. Hiszen máig megszakítatlan sorban jelennek meg kötetei. A tizenhatodikat küldte be pályamunkaként. A pályázat, kétségtelen, fő szerepet játszott abban, hogy Sigmond nevére ma már többen fölkapták és fölkapják a fejüket, különösen a versenytársak.

Ez főként az „óhazában” tapasztalható. Erdélyben, a háttérbe húzódottság ellenére, például Kántor Lajos, indulásától nem feledkezik meg róla (mint ahogyan szinte senkiről sem). De első novelláitól kezdve makacs méltánylói, hívek, olvasók kis köre is figyelemmel kíséri. Nincs szó sok emberről, de olyan irodalmárok szegődnek mellé, mint a keveset publikáló, de joggal nagytekintélyű K. Jakab Antal; a műértőként is rangos, kiváló költők, írók: Bogdán László, Lászlóffy Aladár, Ferenczes István. A tágabb otthonban, nálunk, hosszú ideig elvétve jelennek meg róla cikkek, recenziók (Szilárd Gabriella, Tüskés Tibor, Papp Ágnes Klára, Breier Ádám, e sorok írója). De például az Újhold-Évkönyv szerepelteti, Kőrössi P. József a Noran-antológiában számbaveszi, az Élet és Irodalomnál Dérczy Péter, a Tiszatájnál Olasz Sándor becsüli és közli csaknem rendszeresen. Pomogáts Béla mellett a szintén kitartó, folyamatosan körültekintő Bertha Zoltán akkor sem veszti szem elől, amikor még csak érleli saját, átfogó tanulmányát az erdélyi abszurdról. Úgy vélem, hogy az abszurd irodalmon belül az irodalmárok körében, kifejezetten a Sigmond-művek vonatkozásában elsőként Ács Margit hozott igazi áttörést elmélyült, fölfedező tanulmányával, majd a Művészeti Akadémián elhangzott bemutatásával. Áttörés? Inkább talán rést ütött az író műveit természetszerűen övező idegenkedés közegén. S az is tagadhatatlan, hogy ennek az idegenkedésnek, visszarettenésnek, az emlegetett, írói útját kísérő göröngyöknek fő oka az író saját maga, műveinek természete.

Igen. Ünneplés? Siker? Gyorsan pontosítanom kell mindazt, amit a Sigmond-irodalom befogadásáról leírtam. Első díj ide vagy oda, az író maga is tudatában van annak, hogy az olvasók túlnyomó többsége – kimondva vagy kimondatlanul – továbbra is úgy látja, meztelen a király. Biztosnak tételezem azt, hogy azok, akik kezükbe vesznek egy-egy novelláskötetet vagy regényt – számszerűen jelentős túlsúllyal –, előbb vagy utóbb becsukják a fedelét, s ha lehet, elajándékozzák vagy másként szabadulnak tőle. A szöveg nem egyszerűen unalomként, hanem egyenesen gyötrelemként hat rájuk. Miért? Elég belelapoznunk szinte bármely Sigmond-írásba ahhoz, hogy ne tartsuk indokolatlannak ezt a reakciót. Értői, hívei is sorolják – s talán éppen ők válogatják össze legfrappánsabban a példákat, s látják el találó jelzőkkel a jellegzetességeket, amelyek önmagukban is elrettentők. Ács Margit többek között a „leharapott mellbimbók”, „kannibál indulatok”, „elmebajos gyermekek”, „ürülék és hányadék” szörnyűségeit említi. A pazar, árnyalatosan találó megnevezéseinek gazdag tárházáról közismert Bertha Zoltán szerint Sigmond műveiben sűrűn követik egymást a „vérfagyasztó”, „hideglelős” közelképek; „iszonyatos”, „lidércnyomásos, gyötrelmesen horrorisztikus”, „rémálomi látomások”, maga az „univerzális kaotikusság” jelenik meg változatos formákban. Letaglózza, sokkolja az olvasót.

De vajon miért nem habzsolják (ugyanezért) mindazok – főként az ifjúság köreiben –, akik egyre jobban igénylik a horrort, a thrillert, a legvéresebb, legkíméletlenebb filmeket, könyveket? Hiszen ma ezek a műfajok a legbiztosabb üzleti sikerre is számíthatnak. A fenti olvasóréteg a Sigmond-művekben a „rettenet, viszolygás, utálkozás, morbiditás” (Á. M.) áradatában gázolhat. A feszültség istenigazában jelen van. „Muszáj várni valamire, mint minden vérbeli rémtörténetben” – idézhetjük egyik kitűnő kritikusát, (a föltehetően fiatal?) Kocsis Lillát. Akkor hát miért nem vonzódnak Sigmondhoz? Már azért sem, mert a népszerű horrorok és társaik élvezetet (sokak számára kéjt) garantálnak. Befogadásuk nem kíván erőfeszítést, hiszen zömük igen primitív sémára épül. A Sigmond-olvasás pedig az efféle jelzőknek csak a homlokegyenest ellenkezőivel jellemezhető. Éppen a thriller rajongói számára (de nemcsak számukra!) minden bizonnyal mesterséges kéj helyett húsbavágó kínszenvedés. Ráadásul tartós unalom is. S befogadása rendkívüli erőfeszítést kíván.

Ha csak az eddig felsorolt tényeket vennénk számba, akkor sem ámíthatnánk magunkat azzal, hogy megindult egy olyan folyamat, amelynek nyomán egyre többen fogják érteni, szeretni, olvasni Sigmond Istvánt, aki így – ha lassan is, késve is –, de mégis, regényeivel, novelláival a közismert, olvasott, általános elismertségnek, a méltó közbecsülésnek örvendő irodalom részévé lesz. Ha mindezt valaki tovább bővíti a „nagyközönség”, a „népszerűség” elképzelésével, akkor derülhet csak ki igazán, hogy „na, az aztán nem!”. Sigmond irodalma aligha válhat egyhamar  (avagy a távolibb jövőben sem?) akár a „művelt nagyközönség” számára sem igazán közkedveltté, nagy példányszámban megjelenő, keresett olvasmánnyá. Még azért sem állnék jót, hogy megszűnik, átváltozik az az írót környező légkör, az az (irodalmárok között is) többnyire hallgatólagos egyetértés, amely szerint, durván egyszerűsítve: Sigmond könyvei nemcsak nehezen érthetőek, hanem egyenesen érthetetlenek, sőt, értelmetlenek.

Kétségtelen, hogy ezek a művek – még a vájtfülűeknek, a kritika tapasztalt vén rókái számára is (az E.T.A. Hoffmann-mese értelmében) krakatuki kemény diónak bizonyulnak. Még a szakma olyan kiválósága is, mint Márkus Béla, miközben rálát a lényeges összefüggésekre és föltárja azokat, bánatosan megállapítja, hogy „föl kell függesztenünk természetes hozzáállásunkat a ’valós’ világgal szemben” – a megértéshez. De ez (például a Varjúszerenád esetében) „nehéz, sőt, mi több, megoldhatatlan feladat.”. Meg is keresi, hogy a „homály” egyik főoka: „az elbeszélői alaphelyzet zavarossága”. A „főszereplő alkalmatlan” arra, hogy „elmondja életének eseményeit, megidézze képzeletének teremtményeit.” Így a képzelet s a valóság „nem olvadnak egybe”. [Kiemelések tőlem, Sz. K.]

Elek Tibor mindig különös gondossággal mérlegelő véleménye hasonló. De levont következtetése jóval nyitottabb. „[…] a regény egyszerűsítő olvasatához sem lehet eljutni – kétszer biztosan el kell olvasni.” De – s ezt gondolom a legfontosabbnak – (a kétszeri olvasás után sem) – „[…] korántsem lehetünk biztosak benne, hogy jól olvassuk”. Úgy vélem, hogy egyik (számomra még ismeretlen, föltehetően fiatal) olvasója, Kovács Bálint hozza legtermészetesebb közelségbe az író befogadásainak gondjait, majd erényeinek fölfedezését. „[…] nincs olvasó, aki a nyolcvan-kilencvenedik oldal előtt értene valamit abból a szórengetegből, mondat- és képzivatarból, ami az agyába tódul” – írja Varjúszerenád-recenziójának elején. „De jussunk túl az első száz oldalon (úgyis újraolvassuk)”, rádöbbenhetünk, hogy „nem is történet ez, hanem egy világ”. A regény – s hozzátehetjük, hogy Sigmond egész írói munkássága – „saját sötét, démoni, már-már pokolbéli világa”, „univerzuma”. A befejező ítélet: „[…] nagy tehetséggel megírt könyv”, „mely ugyanakkor nem esik az öncélú mondatidomítás csapdájába.” (Prae, 2007/1.) Darvasi Ferenc, az író érzékenységével ugyanarra az Achilles-sarokra mutat, mint Márkus Béla a maga műértő-tudósi lényegre tapintásával. Előbbi a Varjúszerenád, utóbbi az Angyalfalva esetében látja úgy – találóan –, hogy a fő gond mindkét regényben – szerintem: ikerregényben – az, hogy az elbeszélő azonos a főszereplővel. S ez a központi, monologizáló ember (az előbbiben lány – fiatal nő, az utóbbiban fiú – fiatalember) már csak azért is lát, beszél, fogalmaz zavarosan, mert önmaga „beteges” – „minimum tudathasadás-közeli” „tudatállapotban él”. (D. F.). Az „iskolázatlan süldő-lány stílusára valló” tirádák (M. B.) egyeztethetőek az Angyalfalva-béli, szintén meglehetősen hiányos iskolázottságú fiatalember hasonló tudatállapotával és kifejezésmódjával. Kettejük ítélete között az „árnyalatnyi”, de lényegbe vágó eltérés annyi, hogy M. B. az író, a regény elmarasztalása – míg Darvasi Ferenc inkább a Sigmond-mű elismerése felé hajlik.

A továbbiakban – s itt már többségben az első díj elnyerése idején vagy ezt követően – az elismerés egyértelmű. Magától értetődő ez a zsűri részéről, s a díjosztáskor elhangzó méltatásokban. Lászlóffy Aladár és Orbán János Dénes ecseteli részletesebben a Varjúszerenád, az író érdemeit. Irodalmi lapjainkon kívül az IPM 2006 októberében közöl fényképes interjút. (Mindez annak ellenére történik, hogy a szerző a legtöbb fölkérés elől elzárkózik.) Az Erdélyi Terasz 2006. decemberi számában jelenik meg Dóczy Örs fényképes beszámolója, majd december 15-én a Bulgakov Kávéházban kerül sor beszélgetésre, vitára. OJD a szerző addigi elhanyagolásának okát többek között az erdélyi társadalom „prüdériájában” látja. Kötő József felidézi a Szerelemeső című regényt, amelynek drámai változata tíz év késéssel, csak 1989-ben került színpadra. Az I.-díjas műben ugyanaz a létérzés működik, végjátékként. A szétzilált, szétesett világról, Lászlóffy Aladárhoz hasonlóan, Bogdán László, Sigmond régi értője és híve, egyszerre elmélyülten és emelkedetten ír. Az abszurd világ „iszonyatos logikájáról”, a „kiszolgáltatottság” „bugyrairól” szól. Sigmond „olyan öntörvényű és zárt regényvilágot teremt, amely szinte példa nélkül áll a mai magyar (s nemcsak a magyar!) prózairodalomban” – olvashatjuk meggyőződését, amely immár világirodalmi mércével mér (Korunk, 2007/5.). Az interneten megjelent vélemények között itt csak szemezgetek: „félelmetes nyelvi érzékkel megírt szürreális pusztulástörténet, amely az expresszionista vizualitás eszközeivel és a kifinomult, szimultán regénytechnikával építi fel a maga démoni világát, kimérten, precízen, minduntalan elbizonytalanítva az olvasót, hogy mikor melyik regényszegmentumban van, mert a narratív síkok s a megszakított történet részei szinte észrevétlenül fonódnak öszsze”. „Nem lehet kihagyni egy sort sem a regényből.” Rövid összefoglalásként is olvasható az Irodalmi Jelenből kivágott néhány, igen találó mondat. Ezek szerint „a bűn nélküli bűnhődés regényének is nevezhető”, „mesterien szerkesztett, nyelvében erőteljes, bizonyos értelemben az ókori görög tragédiák hangulatát idéző mű” a díjnyertes művet követő Angyalfalva. Úgy látom, hogy ez a tömör jellemzés a Varjúszerenádra és az életmű sok más darabjára is ráillik. Vincze Ferenc az, aki Sigmond teljes eddigi munkásságának fölényes, alapos ismeretében rendkívül fegyelmezett tömörséggel, az író legelső kötetétől napjainkig nagyívű képet ad. Tudja azt is, hogy a „Kitömött varjak énekelnek”-kitétel (saját írásának címe, ugyanez szerepel M. B. kritikájának élén is!) szó szerint jelen van Sigmond pályakezdő novelláskötetének fülszövegében, az Árnyékot eszik a vízben. Pontosan látja, hogy az azóta eltelt 37 év óta „az ars poetika-szerű sorok mindmáig érvényesek.” (Igaza bizonyságaként hozzá kell tennem: Sigmond legutóbbi – a kolozsvári Helikonban, Molekulák címen elindított – sorozatának első darabja is újra ezeket a varjakat jeleníti meg.) Vincze fogalmazza meg a Sigmond írásainak követésénél is nehezebben föllelhető kiábrándultsága, sötétenlátása mögötti, halvány, de mégis eleven reménykedést is. Azt, hogy nemcsak a „megalázkodásról, gyávaságról”, hanem „a tiszta, múlttal-jelennel szembenéző tekintet erejéről” is szól – úgy vélem, hogy ismét – műveinek java (ha nem éppen egésze).

Talán ez, a legutóbbi állítás látszhat leginkább hihetetlennek, hiteltelennek. A jóindulat szépítéséről van szó, gondolhatják a kétkedők. Ám melléillesztem például Bertha Zoltánnak azokat a gondolatszemcséit is, amelyeket szemtelen önkényességgel ragadok ki szövegeiből, s amelyeket továbbértelmezek. Így, ha tehetetlenül, ha mocsokba keveredve is a „tisztaság” mindig jelen van és középpontban áll. A „biológiai drasztikumot” „tudatalatti mélység”, „metafizikai titokzatosság” ellensúlyozza. A lélek „felfoghatatlan mélységek és magasságok között” lebeg. S a számomra egyik legilletékesebben szóló Bogdán László emlékeztet arra, hogy a Varjúszerenád főszereplőnője, miközben a kalapos fiát untalan maga elé képzeli, „angyalarcú” lesz. Mintegy anticipálva az Angyalfalva fiúhősét. S Bogdán az, aki írása címéül választja a meggyötört lány egy szárnyaló, áhítatot és reményt sugárzó mondatát: „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot”. S különös módon ezek a központi alakok (Sigmond legtöbb munkájának figuráihoz hasonlóan) éretlenek, fogyatékosak, nehézfelfogásúak, sőt: kolontosak, ügyefogyottak, féleszűek, netán tökkelütöttek. Ugyanakkor – nézetem szerint éppen ezért! – szívesen bízza rájuk az elbeszélést, még hozzá sokszor belső monológ formájában. Hozzájuk-belőlük formálja meg a valóban nehezen követhető, de annál többet rejtő, egyben annál többet eláruló „elbeszélésmódjukhoz”, amely úgy a „sajátjuk”, mint az íróé. Sigmondnak olyanféle szüksége van rájuk, mint Dosztojevszkijnek a Félkegyelműre. Ez a kérdés már önmagában is megérdemel egy külön, alapos tanulmányt.

Ez a szereposztás még jobban növeli a valóságtól elrugaszkodást. Miközben már e nélkül is legtöbben kétségbevonják, alapvetően megkérdőjelezik, van-e köze a Sigmond-prózának a valósághoz, napjaink valóságához? Ez a kérdés szintén hosszabb fejtegetést kívánna. De most meg kell elégednünk azokkal a frappáns válaszokkal, amelyekben több műértő is egyetért. Egyik kritikusa azért is találja „nyugtalanítónak” például a Varjúszerenádot, mert „bármennyire valószerűtlen és abszurd a történet, mégis túl sok köze van napjaink posztmodern valóságához”. Ács Margit ezt még egyenesebben és közérthetőbben írta le. Sigmond regényeinek iszonyatai „bámulatos módon ma fantasztikumnak számítanak, holott minden este nézünk híradót”.

Elég megnyugtatóak ezek az érvek? Mindezek ellenére föltehetően mintegy közkívánatnak ad hangot Papp Ágnes Klára, aki egy korábbi cikkében (még a Keselyűcsók esetében), szelíd óhajtásként fogalmazta meg: „az ember […] szeretné arra kérni Sigmond Istvánt, hogy lépjen ki az abszurd világból és írjon inkább könnyű nyári olvasmányokat”. Igaz, hozzáteszi: „[…] ehhez már csak az hiányzik, hogy a hangulat olyan legyen Kolozsváron, mint egy Wodehouse-regényben” (Magyar Nemzet, 2003. szep-tember 20.). Gyorsan kitágítanám a kört. Nemcsak Kolozsváron, hanem világszerte kellene ilyenformán vagy legalábbis ehhez közelibben átalakulnia mindannak, amiben ma élünk. A kritikus még 2003-ban írta ezeket a sorokat, így nem találkozhatott magának az írónak azzal a vallomásával, amely mintha egyenes válasz, megerősítés lenne a fenti feltételezésekre. „Jóleső érzés volna”, de nem tud napfényes novellát írni. „[…] ehhez nem most és nem ide kellett volna, hogy szülessek.” Nem teheti addig, amíg „reményvesztett, apátiával, légszomjjal kuglibabák kővé dermedve hallgatják a piperkőc csürhe becsületsértő, hetyke szónoklatait”, amíg „eminens bandavezérek gátlástalan koholmányai tartják rettegésben a meghülyített csődületet […]”. Nem tud derűs regényekkel szórakoztatni, amíg „szeszély és fejetlenség, butaság és immoralitás”, „[…] aljasság és álnokság,”, „iszony és csőd” világában szorongunk (IPM 2006. ősz).

Ez az idézésnél is alig befejezhető mondatzuhatag, a fullasztó, tehetetlen düh, kétségbeesés, fölháborodás az írói nyelvezetnek is mesterműve, nagyon alkalmas lenne a tanulmány befejezésre.

De úgy érzem és úgy tapasztaltam, hogy nyitva maradt még mindig egy ugyancsak alapvető kérdés. Olyan kétség, amely alkalmas az eddig elmondottak cáfolatára, kétségbevonására. Több kritikus is megállapítja, hogy – itt a Varjúszerenádot (s hozzáteszem, hasonlóan a legtöbb Sigmond-művet) lehetetlen értelmezni. Érdemes egymás mellé illeszteni ezt a – sokszor az elismerő kritikákban is megjelenő – véleményt. Márkus Béla ítélete határozott: „a kitalált, képzeletbeli, csodás események” „külön elemek maradnak, nem olvadnak egybe”. Még Bertha Zoltánt is elgondolkodtatja – de ő nyitva hagyja a feltételezést: „mond-e valami szövegszerűen értelmezhetőt”. Darvasi Ferenc – bár nem zárkózik el az „ismeretlen terepek” bejárásától – úgy látja, hogy „a szöveg reális és képzeletbeli síkja, az álmok, a vágyak egybecsúsznak, és bizonyossággal nem is tudjuk „szétszálazni” őket. Számos részletre nincs magyarázat”, „erőltetett”, „hiteltelen”, „dühítő”. A regény első fejezeteire vonatkoztatva olvashatjuk: „minden szürreális” mozaikot „helyére tenni szinte képtelenség”. Ezeknek az egymással egybevágó gondolatoknak talán legszakszerűbb összefoglalását hagytam utoljára. „Az értelmezés itt annyira támaszát veszti”, hogy az értelmező „kénytelen belátni saját végességét (kudarcát?)”, „szembesülünk a koherens értelmezés lehetetlenségével” (A bírálók eddigi megnevezésein kívül: Kocsis Lilla, Koncz Tamás, Papp Ágnes Klára).

A felsorakoztatott fenntartásokat magam is végigéltem. Annak ellenére, hogy Sigmond István teljesen egyedi voltát, merőben új úton járását, műveinek magas fokú – s Bogdán Lászlóval összebeszélés nélkül egyetértve – páratlan érdemét voltaképpen pályája kezdetétől érzem. (Jelenlegi írásom egyik nagy hiánya az, hogy nem szóltam könyveinek értékeihez szervesen hozzátartozó, utánozhatatlan humoráról, a sokkoló kegyetlenségekkel szorosan összefonódó állandó nevettetésről, sőt: röhejről. Ezt szinte valamennyi kritikusa méltányolja.) Régóta foglalkoztat a gondolat: vajon valóban lehetetlen-e a Sigmond-művek „koherens értelmezése”? Valóban, csaknem képtelennek láttam a feladatot. Ráadásul: a műértelmezés pályám kezdetétől központi témámmá vált. S úgy vélem, sok kísérletezés után nem „megtaláltam”, de mindenképpen találtam kulcsot. A legutóbbi regény, az Angyalfalva kapcsán próbáltam megvilágítani az eddigi életművet. Egy eléggé testessé növekedő (kb. 34 flekkes) tanulmány kerekedett abból, amit megírtam, s amelyet most sem érzek befejezettnek. Így sem volt könnyű közlésére vállalkozó szépirodalmi folyóiratot találnom. Végül Ködöböcz Gábor lett megmentője. Így is rövidített formában, de megjelent az Agria 2011/1. számában. (Ebből néhány oldal a kolozsvári Helikonban is olvashatóvá vált korábban.) Készülő, válogatott, bővített tanulmánykötetem centrumába kerül akaratlan. Szeretném, de nehéz lenne itt akár vázolnom ezt a stúdiumot. Mindenképpen Sigmond valóban igen nehezen fölfejthető írásmódjának köszönhetem ezt, s hogy újfajta interpretálási módot találtam meg művei révén.

Lényegében ezzel, a nagyobb dolgozattal köszöntöm az ünnepeltet! Mindketten 75 évesek lettünk ebben az évben, így ez a születésnap számomra. De biztosnak vélem – hogy az irodalomtörténet számára is.

Isten éltessen, drága Pista!

Budapest, 2011. június 1.

Helikon, 2011., augusztus 10.

*Elnézést kérek, hogy a szemle nem tér ki Sigmond István színpadi műveire, azok színházi előadásaira és fogadtatására. Hasonlóképpen elnézést kérek kritikusainak, recepciója számbavételének jelentékeny hiányossága miatt. Mindez külön tanulmányt érdemel.

*************************************************************

Sigmond István 1936. július 31-én született Tordán, a kolozsvári Bolyai Egyetem jogi karán végzett 1959-ben. 1960-1973: a kolozsvári IRVA kereskedelmi osztály vezetője, 1973-1990 a Kolozs megyei kulturális bizottság színházi szakfelügyelője, közben 1980-83 a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeti igazgatója, 1990-től a kolozsvári Helikon szerkesztőségi felelős titkára. A Romániai Írók Szövetsége (1972), a Magyar Írószövetség (199o), a Magyar Művészeti Akadémia (2oo5) tagja.

Kötetei: Árnyékot eszik a víz (novellák, 1969); Valaki csenget (novellák, 1971); Egy panaszgyűjtő panaszai (regény, 1971); A kútbamászó ember (novellák, 1978); Szerelemeső (regény, 1979); Vétó, egy mai Szókrátész (dráma, 1980); Félrevert harangok (regény, 1987, cenzúrázatlanul 1990); Mi a sötétben is látjuk egymást (novellák, 1993); Ugassak magának, Rezső? (novellák, 1995); Gyászhuszárüvöltés (novellák, 1996); Minden nap halottak napja van (novellák, 1998); Keselyűcsók (válogatott novellák, 2003); És markukba röhögnek az égiek (novellák, 2003), Csókavész (novellák, 2006); Varjúszerenád (regény, 2006). Angyalfalva (regény, 2008).

Fordításkötetek: Anton Holban: Dania játékai (regény,1976), Constantin Cubleşan: Szerelmeim városa (regény,1977), Laurenţiu Fulga: Bizarr mennyország (elbeszélések, 1979).

Színházi bemutatók: Gyertyafénynél (Szatmári Északi Színház, 1978), Szerelemeső (Kolozsvári Magyar Színház, 1989), Banyabuli (Debreceni Csokonai Színház, 2oo5).

TV-játék: A játék (Magyar Televízió, Budapest, 1988).

Hangjátékok: Vétó ( Kolozsvári Magyar Rádió,198o), Szerelemeső (Kolozsvári Magyar Rádió, 1989).

Díjak: A Romániai Írók Szövetsége Kolozsvári Fiókjának prózadíja (1979, 1985, 2003, 2006); Soros-életműdíj (1997); a Magyar Írószövetség Év Könyve díja (2003); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997). A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005); az Irodalmi Jelen regénypályázatának I. díja (2006), Erdély Magyar Irodalmáért EMIA-díja (2006).

---

* Sigmond István: Isten is gyónni szeretne valakinek. Felsőmagyarország K., Miskolc, 2012

******************************************************

Komán János

Megfertőztek

Megfertőztek, és fájt, nagyon fájt, és megszoktam, alig szenvedek. Gyógyíthatatlan betegség ez, észre se veszik az emberek.

Ifjú koromtól megfigyeltem a testem, a lelkem, az eszem miként viszonyul e csapáshoz, és hogyan formálja jellemem.

Bilinccsel járkál ez a járvány, a fenyegetés a fegyvere, hódít, és nem is tiltakozik az emberek szegény szelleme.

Öröme is van e csapásnak, és boldog vagyok, nem szenvedek, de kéne fájjon: megfertőztek a pénzbűzű ember-jellemek.

Marosugra, 2013. IX. 30.

Sérelmek

                      Ajánlom annak az igazgatónak, aki Albert fedőnév alatt besúgó volt

Már születésemkor megbántottak, elvették és lefordították a nevem, s hadiárvaként kevesebb jutott nekem: földosztáskor csupán a felét adták, a többet a másképp beszélők kapták. Gyermekként mindig másodrendű voltam, látták, hogy ruhámon, cipőmön folt van. Én elég jó voltam a tanulásban, de a munkás fia többet ért nálam. Az embert pártos mércével mérték, elvesztődött a mellőzött  érték. Akkor a szocializmusnak is nevezett államkapitalizmus nekem nem kedvezett. Ezért már egész fiatal koromban, amikor még emelődaru voltam, és éjjel-nappal fönt jártam a holdban, nem akartam élni a múltas jelenben, egy olyan saját világot teremtettem, amelyhez ésszel ragaszkodott a kedvem, és az egész világnak azt javasoltam, mivel a hierarchiákban fertőző folt van, hogy akik a múltból máig itt rekedtek, gyónjanak meg az elismert isteneknek, és kérjenek bocsánatot tőlem és tőled, és ne tapossák többé előttünk a földet, de akkor csak időjárás-változás volt csupán, mintha csak villám sújtott volna egy-kettőt kupán, bátrak lettek ismét, akik megijedtek, előbújtak, gyorsan előre siettek, s meg is látta őket a hiszékeny tömeg, félrevezette a jól kieszelt szöveg, s ők vezetnek most, a pénzszerzés rabjai. Hát ezt a világot nem szabad tartani!

                 Marosugra, 2013.december 14.

*****************************************************

Könyvbemutató a Bözödi-teremben

 

A Lazics asztala baráti társaság 2014. január 9-én, csütörtökön 17 órakor mutatja be Fülöp Kálmán Verőfény című új verseskötetét Marosvásárhelyen, a kövesdombi unitárius gyülekezet Bözödi György termében. A szerzőről és könyvéről Komán János tanár, költő beszél. Vidám dalcsokorral teremt jó hangulatot a Cantuale énekegyüttes. Felolvas és dedikál a szerző, majd új borait mutatja be Seprődi József dicsőszentmártoni szőlőtermelő, országos borbíró, borlovag. Házigazda Kecskés Csaba  lelkész-esperes.

Szeretettel várjuk mindazokat, akiket érdekelhet a rendezvény.

Fülöp Kálmán versei

Lapozz

Szélnyitotta könyv az életem, lapozz bele, véletlen olvasóm,

s ne tedd le úgy, hogy bele sem olvasol.

Szeretettel és békével van tele.

Nem úgy, hogy megalkudtam volna

csak egyszer is a nyíltan támadókkal –

ma is gyullad a seb s késik a gyógyulás,

de szeretet nélkül nincsen élet, és a

halál sem vár tovább.

Visszaemlékezés

                     Bölöni Lászlónak

Messze kiestem a szavakon túli létből,

fán rekedt további életem –,

gyökerek, ágak, levelek, ti vagytok derék tanúim.

Felsebzett lelkem tenyerem…

Fakult kép

Nagyanyám arcán jött az este, asztma kínozta, mosolya fájt. Béke nyílt: a tekintetében, bújócskázott a rút világ.

Kenyeret sütött, dúcra vártam, lángolva sikkant le a padra. Nem szólt, csak némán tört a dúcból, s ráncos kezével ideadta.

Ő volt a némán fájó jóság, az élet s a rongyos halál. A keretből gyötrő valóság: szólítgat,  lágykenyérre vár.

Édesapám

Arcán az árnyék elbóbiskolt

– csak suttogása riogat:

dorgál vagy éppen simogat –

a reves hamvas képkeretben

kettétörik a pillanat.

Vezeklés

Soha nem húztam ujjat senkivel, Önmagammal pereltem, Isten rá a tanúm. Vétkemért büntetésem a vég nélküli kényszer: vallani irgalmatlanul.

Számvetés

Tudom, hogy egyszer megmérettetem. Szavaim súlyán elbillen a mérleg. A többlet annyi legyen, Istenem, amennyibe népem sorsa férhet.

Lüktető

Lépted a sárból nyert arany, szememben szemed benne van.

Veled a távol is közel. Az este csendesen jön el.

Úgy várlak, mint reggel a fényt.

Mint végső bajban a reményt.

Ha nem láthatlak, nem vagyok.

Benned mindennap meghalok.

Sors

Ma itt vagyunk, holnap amott – szomorú, törött lepkeszárnyak. Úgy cserélgetjük otthonunk, akár hontalan lepkék a virágot.

Ars poetica

Verejtékcseppben vers, sugárzó. Barna kenyérben két kezem. Égre tűzött fekete zászló – fájó sorokban létezem.

Legyen

Ha semmim volna csak, azt is elosztanám. Kalapot emelnék ismerősnek, s másnak. Kitépném a szívem, s a világnak dobnám. Legyen, akinek nincs, több is, ráadásnak.

Önarckép

A tegnapból úgy jöttem át, ahogy voltam. Csak arcom lett ráncosabb, hajam deres. Külsőm, az változott, öregebb lettem – lélekben maradtam szálfa-egyenes.

Verőfény

Voltak szép idők, amikor a harangszó fényt csírázott, s hangja napjaim keresztjén, a vén mezőn átkiáltott.

Ott a Verőfény-pataknál, csobogó víz fakó tükrén, székely lányok hamvas ajkán, fénylett a dal, felhők csücskén.

Édes volt a találkozás, piros-fekete vasárnap, a vén pad ha beszélhetne, szépet regélne a mának.

Ma már csak a vak Verőfény őrzi Nagykend ősi titkát, s minden szombat harmat-éjén ölt magára ruhát, tisztát.

Tölts még egyet

Kitaszított magából a nyugtalan idő – lebegek a nappalok szennyén, mint akinek már semmi dolga, két toronyban is delet ütnek a harangok, csontjaim sajogják a mögöttem maradt évek terhét.

A szavak elakadnak valahol az éterben, s megszakad az adás – az idő sápadtan téblábol.

Tölts még egy pohárral Seprődi sógor, a dicsői hegy aranyából.

*******************************************************

Pethő László Árpád

A másik élet

Nyitva áll égi kapunk szélmagasságban ott a Nap alatt

s a fekete lyuk a szellem udvarából eléd hömpölyög

lásd fátyol mögött kisgyerek – ki férfi már s ott a völgyben vár

a másik élet – szentlélek gyanánt éled ama hűségben –

nem láthatod ám de érzed hogy bennebb ott isten is véled

benned tágítja a helyet hogy elfogadd – felhőnyi ének…

Karácsony

Régi karácsonyok – számon tartott egek és a jászol melege itt belül s ott kint

a didergés a kisded – örömhöz a hit kegyelme s a mirrhával arannyal jövő három királyok

Istenem tedd ott- honossá Mária körül az üldöző világot – az üldözöttek hadát

hisz tudható a lét megváltódik majdan – s a farizeusok aranya Heródessel együtt lásd

semmivé válik és az örök születés megmarad testet ölt bennem benned az idők végezetéig …

************************************************************

P. Buzogány Árpád

Karácsony

előtt

A város szélén, hol koszos az ég alja s köpenyét pár kóbor kutya tépi-falja, ott a vágóhíd. Betonkerítés mögött, hallottam, a szürke alkony fel-felnyögött.

Mások azt mondják, hogy beterelt állatok bőgnek, bömbölnek ott és nem varázslatok helye ez az elzárt terület, nem bizony, a titok csupán ennyi: fájdalom, iszony,

mert a tegnap hullt hó csodás fehér színe addig tartott, míg az első állat szíve a semmibe nem priccolta forró vérét – a mészáros frissen megfent kése élét

kötényébe törülte, s másba szúrt bele. Bár butácska képű a halál embere, minden mozdulata pontos, a vér veres, a késhegy újabb s újabb torkokat keres.

A hóban vörös-feketés vérdarabok, lyuggatják fehérségét, mi már nem ragyog. Vérszagtól vonítanak a kóbor ebek. Vértócsák fölött könnyű kis pára lebeg.

Bizony csak por

Ó, te világ, te csonka őrület, mit hall meg rólunk bedugott füled? Hogy autók zúgnak, hogy már áll a bál, hogy legtöbb ember emberhúst zabál,

és hogy van öröm és sok zokogás, egyik sárga, a másik pirospozsgás? Nagy pincék mélyén puhul az alma, aranyat szorít keselyűk karma,

dér hull az alig megfonnyadt fűre, sznobok fülelnek víg hegedűre, krumplit majszolnak mind az éhesek… Porból lettem és porrá szétesek.

************************************************

Puskás György versei

Miért csak most

Miért csak most vagy szép ősz Miért csak most amikor Tágranyílt szemű fiúk És rezgő mellű lányok állnak Némán sírod körül Amikor siratóénekek szállnak Fakuló lombok között Mikor napszítta ruhájukban Összeráncolt homlokukkal A messzi távolba néznek a fák Miért csak halálod utolsó napján Mikor a város házai felett Már ott köröznek a varjúcsapatok És csattogó fekete csőrrel Nagypelyhű havak Igéretét hozzák Miért csak most vagy szép

Éveim perelnek…

Éveim perelnek és kísérnek útjaimon Mint megannyi régen elhervadt virág Idegen ágyak édes fullasztó illatában Forró kopár dombok között eltöltött Álmatlan fehér és hosszú éjszakák

Meghajolva mindig hősöket kerestem És mély titkokban a gyönyörű csodát Melyek – ma már tudom – nincsenek A bajban én is mindig az égre néztem De rám sem figyeltek soha az Istenek

S ha átlépek egyszer a csend kapuján Onnan csak útjaim kísérnek tovább Tovább a porhadó fehér kövek alatt Ahol göcsörtös gyökerek oly némán Könnyek nélkül majd összetartanak

És ha valaki végigsimít a régi sírkövön Lelkében megérzi majd a súlyos bűnt Amely a sírom felett örökre ott lebeg Megérzi hogy valamikor – oly régen – Valamiért eladtam én is a lelkemet

*************************

Lőrincz József

Falum

A harangszó is a szomszéd faluból jő, Akár az orvos meg a pap. Elszáll a vígság madara a házból, És a kapuról az életfa Lehervad.

Szedelőzködnek a porták, Elhagyott istálló nagyot bődül, Állítok árnyékból fejfát, Elveszem Pocok Juliskát nőül.

Elfeküdt felhő az égen, Mintha a falum Mennyei bölcsője volna. Jó anyám közeleg halkan Lecsurog a ruha róla.

Te drága, sarjú-hajú asszony! Szemembe lobban, a fényre kilép. Örökké idevalósi marad, ugye, Aki e földhöz kötötte Szivét.

Lőrincz József (Székelydálya, 1947. november 14.) – költő, irodalomtörténész, néprajzos, közíró, magyartanár.  A középiskolát Székelydálya,  Homoródszentpál, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós után Marosvásárhelyen végezte (1968), közben három évig kőműves volt. A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett általános iskolai (1971), majd a bukaresti egyetemen román-magyar szakos középiskolai tanári diplomát (1980). Tanított Székelyderzsen románt (1971-78), Kányádon magyar nyelvet (1978-89). 1990-től Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnázium magyar nyelv-és irodalomtanára volt. 2011 szeptembere óta nyugdíjas.

(http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C5%91rincz_J%C3%B3zsef_(k%C3%B6lt%C5%91)

*********************************************

Király László hetvenéves

Barbara

(A Leveleskönyvből)

Kire vársz fényderes, jeges tetőn? Nyári jelenés, ciróka-maróka. Szerelmes fuvalom, remegtető. Levél, mely érkezik ezerév óta. De nem jön el és nem olvasható. Kínai jel – néha benned moccan. Csak hogy tudd: a le nem rajzolt szó Rejtőzik láthatatlan sorokban.

Szerelem lánctalpas állatok között. Páncélököl, visongó vas-szitakötők. Urna, melybe álnok igazság költözött. Kivonul a mi, és bevonul az ők.

Naszádok ragyogó patakokban. Idegen nép – ki hitte volna. Rozzant múlt idő szilánkká roppan. Süllyed a jelen temploma, tornya.

Sáncokban halottak gyülekezője. Ne menj el, csak ha te akarod – akkor. Szeress embermód: vágjad csak! Öljed! Bénító-áruló páncél e vaskor.

Légy derék, s ne várj semmit az úttól. Ne kutasd, miféle ezredvég van ma. Légy édes-nevetős, míg markodban burukkol Picasso csőre töltött, kibiztosított galambja.

 

Tudósítás a költő köszöntéséről itt:

http://www.barkaonline.hu/helyszini-tudositasok/3721-kiraly-laszlot-koeszoentoettek

************************************************

A meglelkesített ihletről

Komán János a Lazics asztalánál

„A szép közlés foglalkoztat, az, hogy miként mondjuk el mondanivalónkat, az, hogy melyek a hogyan szebb közlésnek az eszközei” –  írta könyve elé az immár nyugalmazott irodalom- és történelemtanár, az 1944-ben született költő; vagyis a költészet művészete és tudománya egyként ott áll érdeklődése, kutatótevékenysége homlokterében.

A Lazics asztala baráti társaságban kedden, 2013. november 12-én Komán János vitte a szót. A találkozóra „megrögzött”: értő olvasók jöttek el – a szerző tisztelői, barátai. Indulásáról, pályájáról Bölöni Domokos faggatta a szívesen beszélő, kedvvel magyarázó szerzőt, aki elhozta Az emotív közlés művészete és tudománya (Irodalmi Jelen Könyvek, 2012) című tanulmánykötetét, és örömmel mondta el következtetéseit. Beszélt az előtte járt nemzedékekről. Felolvasásából nem hiányzott az Emlékezés Bözödi Györgyre című vers, amely a sanyarú sorsú tudós írónak a vidámabbik természetét villantja fel, igen érzékletesen. A kötetlen beszélgetés végén a szerző dedikálta Az éhes szabadságszobor című, a Mentor kiadó gondozásában frissen megjelent verseskönyvét (Marosvásárhely, 2013) is, amely a Kedvesebb verseimből alcímmel látott nyomdafestéket.

Bölöni Domokos és Komán János

Komán János művészi hitvallásáról álljon itt az alábbi szövegrészlet:

„Rengeteg verset írnak, de esztétikai ismereteim azt mondogatják, amit Hegel, Benedetto Croce és a hasonló értékítéletet valló Hegel-kortárs, Erdélyi János fogalmazott meg, mely szerint az igazi lírai alkotást az érzés élteti, érzést közvetít, a többiek halottként születnek, vagy haldokolnak. Amikor az esszékönyvemben olvasható verseket elemeztem, azt kerestem, hogy miként valósítja meg a költő ezt az esztétikai elvárást. Arra a következtetésre jutottam, hogy miután a versíró megismerte a költészet ábécéskönyvét, a népköltészetet, a népköltészet ismétlési formáit – segítségükkel, variációjukkal máris képes lehet arra, hogy meglelkesítse a próbálkozását. De ahhoz, hogy ihletállapota ihletként realizálódjon a műben, nem mindig elégséges a költői érzékenység, mint a legkiválóbb népköltészeti alkotások esetében. Tanulnia kell, el kell sajátítania az ismétlési formákat és megfelelő variációjuk alkalmazását. A szóképek csak fölerősítik az érzést, púderezik a költeményt. Ezt mondják nekem az olyan költemények, mint Vörösmarty Ábránd, A vén cigány; Petőfi Egy gondolat bánt engemet c.  költeménye, és – szerintem – azok is, amelyek az esszékötetemben olvashatók. Az éhes szabadságszobor című verskönyvem összeállításakor, mások véleményére is hallgatva, azokat a verseket próbáltam összegyűjteni, melyek ezt az esztétikai gondolkodást tükrözik. Remélem, néhány igazolni fog közülük.”

Damján B. Sándor

Komán János, Gáspár Sándor és Nagy József Levente

Nagy Miklós Kund, Kedei Zoltán és Márton Károly

Czirmay Szabó Sándor, Csata Ernő és Bölöni Domokos

Kiss József, Hesfeleán Jenő és Demeter Attila

Donáth Nagy György felvételei

*******************************

Komán János versei

A nagyobbak nem engedtek

Gyermekkoromban, játékaink csatamezején, zászlótartó szerettem volna lenni, de a nagyobbak nem engedték, aztán harci kürtös akartam lenni, de a nagyobbak nem engedték, azután csatadalt próbáltam komponálni, de a nagyobbak belém fojtották a gyerekes lelkesedést, mert szuronyrohamra szerettem volna hívni a kicsi pajtásaimat, és emiatt a törvénnyel védett nagyobbak meghiúsították az összes próbálkozásomat, sarokba szorították dalaimat, elkobozták a nemzeti zászlóm, elvették a játszótereinket, és ezért a szülőföldem nem lehetett az én hazám.

Gyerekkori csatamezőn

Sűrűn lépkednek a jó akácok, ide bújtak el egykor a srácok. Az égen kerek, hibátlan hold van. Cimborák, be rég nem haveroltam! Látom: újra óv a szénaboglya, örülök, hogy az árnyam lefogja. Gyanúsan zörög a kukorica, biztos onnan ront rám egy bandita. Hét szemem van, tíz fülem, de kétlem, hogy egy pisztoly nem oldja föl vétkem. A hűvös fű reszket, vagy én félek? És gyerekként bámulom, hogy élek. A sáncban talán csak füttyre várnak, azért nem másznak elő a társak. Aki meghal, földre kell heverjen, közös szabály tiltja, hogy fölkeljen. És jobbra tőlem sötét, reszkető fákkal sejlik a súlyos temető. Ott jártunk, ahol lidércek voltak, vártuk, mikor kelnek föl a holtak: szerettünk félni, mint a gyermekek, kezdtem is bánni, hogy majd nagy leszek. – Ó, srácok, rendőrök és banditák, hol vagytok, hová lett az a világ? – füstölgők kérdőn és kóricálok, s fürkészem, hogy nyögnek az akácok.

Meggyfa

Ezt a meggyfát nem mentheti meg senki. Sajnálom, mert nem volt hozzá hasonló: minden nyáron annyit tudott teremni, hogy megtelt vele két kis köpcös hordó.

Hozzá kötötték az öreg kerítést, hűen tartotta a drótszakadásig. Most, amikor egy zöld ágnyi fenyítést látok csak: már a hatodik szál vásik.

A vidék tornya volt, a falu fája, elhagyott telken mindenki birtoka… Úgy feszült a szélben az ágak szárnya, mintha e táj hajóján volna a vitorla.

Immár egy sereg kifordult gyökér kötelét tépdesik a téli gondok! Szólanék: dühöm, amikor fölér a torkomig, megáll: semmit se mondok.

Ateista vers

Boldog, aki mindezt hiszi, én nem hiszem. Boldog, aki Benne bízik, már nincs hitem. Boldog, aki folyton mehet, én maradok. Boldog, aki öreg lehet, én aggódok. Boldog, aki ma is örült, mert húst kapott. Boldog, aki haza jutott, én itt vagyok. Boldog, aki nem tudja, mi a gyűlölet, és boldog, aki itt is boldog lehetett.

Maroshévízen

A martilapuk tetemeit befödte a dér lepedője. A fenyők fehér zubbonyáról zúzmarák ezüstlánca csüng le. Üzenetét a tél elküldte.

Öregedő „hentes-sorban” a tiltakozás didereg. Itt-ott egy-egy bátor szóval melegítik a szíveket. Ezért bírjuk a hideget.

Egész éjjel várakoztunk mínusz huszonöt fok alatt. Azt gondoltuk: a Marosból kihalásszuk a nagy halat, s nekünk is juthat egy falat.

Vigyázz, naponta ezt csináld! Majd megszokod és megeszed a nyakat, szárnyat, lábakat, vagy egy-két csomag „verebet”. Hátha valaki megszeret!

A remény

Évezredes ragaszkodás makacs hűségével öleli magához a határ a falut, s a szeretet évi termésével érvel, bőséget ígér, és fölold minden gyanút.

Röpülni lehetne most a szelek szárnyán, de kísért valami nyugalomzavaró: kedves szőke mezőm búza-óceánján úgy zúg egy kombájn, akár egy messze küldött hajó:

különös morajjal táplált mély sóhajtás, mintha azt sorolná, hogy nekünk mit maraszt: lesz elhullt kalász, szem és reményből zöldes hajtás, hogy betegség nélkül érjük meg a tavaszt;

lesz apró, fekete, csupakaréj-kenyér, kis fejadag, utált üzlet előtti sor, amitől kigyúl a benzines szenvedély egyszer, ha került egy száraz gyújtózsinór.

Vonaton

Amiért újra útra keltem, amiért Veled énekeltem, amiért különcként daloltam, amiért nádként meghajoltam, amiért hallgattam vagy szóltam, amiért gondok rabja voltam, amiért hajnalként vigadtam, amiért búsulva virradtam, amiért magam bajba vittem, amiért hívek nélkül hittem, amiért patakként szaladtam, amiért hegyként itt maradtam, amiért én csak annyit kértem… amiért gyűlöltként reméltem, amiért zivatarrá lettem, amiért vertként verekedtem, azt most egy kicsit rátok hagyom de vigyázzatok reá nagyon -, lássa, hogy elszakítva tőle leszek hűséges szeretője.

A kutya

Ez az udvar az én országom. Kerítésléc-őrsége, régi társaim tudják: jól szolgálom, mégis a gazdám tőlem félti.

Megkötöz bizalmatlansága. Az ilyen ember esküszegő. Hozzám méltó hűségem bántja: hiányzik a csontból a velő.

Emlékszem, amikor e gazda fölkutatta az egész udvart, testvéreim kosárba rakta, és engem oldalbordán rúgtak.

Azóta ugatok hiába. Ha engedné e makacs cövek nyakat fojtó erőszak lánca, most meg is marnám felém jövet.

Ez a világ vak, nehézfejű, nem érdemli meg a hűségem. Ha őt nem kötelezi eskü, nem a gazdám, az udvart féltem.

Emlékezés Bözödi Györgyre

Forró július…Késő este… És a szállodaszoba csendje ajtaján belép fütyörészve, mint akinek sosem volt mérge, táncol, pötyögtet két kezével, jókedve a plafonig ér fel, kirepül, s egyből visszahívja, valakinek az anyját szidja, a fény árnyat vet mosolyára, várom, hogy kinőjön a szárnya, verbunkozik csizma nélkül, egyik sípcsontja meg is kékül, éneke négy fal közt nem fér el, találkozhatott egy tündérrel, aki titokban már megsúgta: sosem halsz meg, Bözödi Gyurka!

Fenyegetve

Kövér folyó, szűk a medre, a bölcsője szétrepedve. Vízbe kapaszkodó bokrok rángatják a hullám-fodrot.

Tántorog egy fűz. Tán részeg? Egyik ágán madárfészek szellőt ringat, lóbál, ringat, siratja a fiainkat.

Az éhes szabadságszobor

Gyáva élet, koldus évek, alamizsnaváró napok. Dörgölőzöm, megköszönöm, ha egy velős csontot kapok.

Kitettek a főutcára: „eredj, kutyus, legyél szabad!” Ugrándoztam, öröm látni a boldogság miként szalad.

Megismertem a fővárost, ugathatok, rám se szólnak. Közben intelligens lettem, jó lennék tán kutatónak.

Visszajöttem, vakkantottam, azt gondoltam számba vesznek. Fogalmam sincs, hogy odabent a gazdámék miket esznek.

Amíg láncra verve éltem, elém maradékot dobtak… Beállók a kukák közé éhes szabadságszobornak.

A szerkezet

Azt tartották, hogy az a legjobb világ, amelyben én születtem. És milyen helyet kaptam benne? Egy szerkezet kereke lettem.

Hiába próbáltam kiválni, az ilyenekből mind „szemét” lett, és vissza kellett somfordálnom: a magány rozsdája emésztett.

Lélekgyilkosok között éltem le az életem nagyobb felét. Nem akartam szolgává lenni, mégis úgy éltem, mint egy cseléd.

Mintha egy hosszú tehervonattal vinnének minket is kényszerútra, észre sem vesszük, miként leszünk szolgák vagy „szabadon” becsukva.

Még mindig látlak

Leszállt az est. A füst kéménye bebújt a meleg sötétjébe. Sovány sötét. Az udvar fénye belebámul az ég tükrébe. Az udvaron még mindig látlak, előbukkan alakod, árnyad.

Anyám voltál és élet-színész. Itt minden-minden téged idéz, csontvázával az árnyék ága, ahogy bámul a diófára, a fogoly udvar kerítése, a foghíjas árnyékok léce.

Arcod ijedten márványsárga, minden vérered lila spárga, míg pihegett benned az élet, egy-egy mondatod újraéledt: „Tartsd meg, fiam, vigyázz a házra, ő a szívünk, a lelkünk vára.”

S amit mondtál, azt elfeledtük, a hűséget is eltemettük. A hold sírodon sárga rózsa, azt is a hajnal elrabolja. Magamra hagytál, csóktalanul, és aki a magánytól tanul szeretni – a szerelem foglya -, nem kap csókot, de megcsókolna.

Cseke Gábor Komán János verseiről

A kötet egyfajta szerzői összegezés, válogatás “kedvesebb verseimből” – írta a címlapra Komán. Majd, hogy az olvasó is tisztán lásson, az utószó helyett rövid használati utasítást biggyesztett kötete végére: “Kedvesebb költeményeim közül válogattam, válogattunk. Egykori és mai szerkesztők, magyar szakos tanárok, színészek, lelkészek, a világhálón honlapszerkesztő, irodalomszerető személyek véleményére bólintva gyűjtöttem egybe verseim egy részét. Mindössze tizenkét régebbi és újabb írás került először kötetbe.”

Külön öröm a szerkesztő számára, hogy a verseskönyv 64 verse között 11 olyan található, melyeket honlapunk közölt. A válogatás rendkívül egységes és hiteles Komán-képet ad – mintegy ráirányítja a figyelmet mindazokra a tartalmi-formai jellegzetességekre, melyek a szerzőt jellemzik. A könyv olvasása közben óhatatlanul működött bennem a szigorú szerkesztő, s azon tűnődtem, mely versek lennének azok a 64-ből, amelyeket magam is tiszta szívből, feltétel nélkül támogatnék. Sikerült is kiválogatnom 13 költeményt, arra is ügyelve, hogy ne legyenek köztük a Káfé főnix portálon már szereplő darabok. Ezennel átnyújtom kedvenc Komán-verseimet az olvasónak.

Forrás: káfé főnix. Komán János: Az éhes szabadságszobor. Kedvesebb verseimből. Marosvásárhely, 2013. Megjelent a Mentor gondozásában

***************************************

Tóth Bálint

Magyar litánia

Hallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért… Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet. Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket…

                                                                                               Máté 5, 38,43,44

Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat

feledni éjszakai vad hánykolódásokat, (egy hónapban két éjjelt börtönben töltök, és kéthavonként felakasztanak.) Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat: hogy megszeressem a hóhérokat, s imádkozzam ellenségeimért… Pedig tudom: ez az egyetlen út, ki megnyithatja a szent kaput az oltárhoz, hol a szeretet ég, de befogadni az igaz igét -, hogy magam előtt se legyek hazug -, tudod, Uram, ez száz szentnek elég!

Igaz, ha annyi vagyok, mint ők, semmi vagyok.

Nézem, Krisztus, a tévét: ez mind élőhalott: pöszög, dadog, nem bánt meg semmit, nem kér bocsánatot. Hadd kérdjem Tőled: Én megbocsáthatok? Megbocsáthatok-e a cvikkeres Nagyért, a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, Maléterért és Mansfeld Péterért, a Kossuth téren meggyilkoltakért, Salgótarjánban meggyilkoltakért, a háromszázakért, az ötszázakért, és a ki tudja hogy hány ezrekért; a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért, Angyalért és angyali Géreczért.

S a korábbiakért: Donáthért, Kiss Szalézért és Apor Vilmosért, a Recsken haltakért, a vallatáskor agyonvertekért, a börtönökben égigkínzottakért, tyúkketrecbe telepítettekért, és a határon agyonlőttekért.

S a későbbiekért: Bériért, Gáliért, s ki tudja még kiért, ki korábban halt, mint rendeltetett, Uram, itt valaki felfejtette te szent törvényedet!

Hány sor kéne ide, hány sírkő s kopjafa, mert ezt a magyar litániát nem fejezhetjük be soha.

És mégis, mégis fejezzük be, mi nem kezdhetjük újra, de véssétek gránitba, bazalttömbbe, minden időre minden bűnös nevét, jegyezzétek fel, ennyi elég – mi nem kezdhetjük újra.

Catullus, szegény

Catullus, szegény – mondja tegnap wwegyik barátom – a hülye! Egyik ujjára, ha kell, száz jó nőt kap, wwde neki csak Lesbia kellene.

Egész Róma röhögi érte, wwde ő csak hörög, sír: Szeretem! Tudja: szajha, de döglik érte, wwnem nő kell neki, szerelem.

Izgága bolond! Caesar ellen wwepigrammákat írt minap. Hiába intik: Ülj békén seggen, wwmert lebuksz, s úgyse közli le lap!

Caesar persze megtudta rögtön, ww(jó a titkosszolgálata!) de csak legyintett: Pallos? Börtön? wwIszik! Elvégzi ő maga!

Mégis jó költő – szóltam. – Úgy ám! wwDe mondd, az kit érdekel? Húsz év múlva már azt se tudják wwkinek nem feküdt le, s kivel.

Tóth Bálint József Attila-díjas költő, író, műfordító 1929. december 17-én született Keszthelyen Tóth Zoltán és Bakonyi Margit házasságából. Pannonhalmán érettségizett. 1948-1949 között a budapesti egyetem hallgatója volt az Orvostudományi Karon, 1949-től 1951-ig Bölcsészettudományi Kar magyar-történelem szakán folytatott tanulmányokat. 1951-1955 között államellenes szervezkedés vádjával szabadságvesztését töltötte. 1955-ben amnesztiával szabadult. 1956 novemberében a Politikai Foglyok Forradalmi Bizottságának elnökségi tagja volt. 1957 júniusa és decembere között kémkedés gyanújával letartóztatták, vádemelés nélkül szabadult. 1955-1957 között a csepeli acélmű finom hengerművében, majd Martin-üzemében dolgozott. 1957-1962 között az építőiparban kocsikísérő, majd könyvraktári munkás és utcai könyvárus volt. 1962-től 1970-ig az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott könyvtárosi munkakörben. 1970 óta szabadfoglalkozású író. Első versei és műfordításai 1957-ben jelentek meg Bécsben, majd 1959 óta Magyarországon. Héber, latin, grúz, olasz, angol, német és svéd költők verseit ültette át magyar nyelvre, közben kibontakozott az ő sajátos lírai költészete, mely a dunántúli tájköltészet, s legnagyobb költőink, köztük Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc hagyományaiból és saját életélményeiből táplálkozik. 2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Ő vehette át elsőként a magyar alapítású nemzetközi irodalmi díjat, a Balassi Bálint-emlékkardot 1997-ben Budapesten.

http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B3th_B%C3%A1lint_(k%C3%B6lt%C5%91)

************************************

Halottak napja

Látod, a sok buta muskátli is jött volna velem miért is jönnének velem ők, a nagy fölhajtást nem kedvelem, krizántém-erdők a temetők, vár a sok özvegy galagonya, végig az úton, s a berkenye- bokor int, ha jön az alkonya, nincs semmi baj, ott van a menye, a pettyes kökény, jöhet a tél, zöld a boróka, a borostyán, egyedül csak a hó lesz fehér, s ez a néhány apró bogyó tán.

                                      Elekes Ferenc

********************************************

Mediterrán sóhajtások

Elekes Ferenc versei

Aki barátom, ha bánt, se bánom. Ki nem barátom, s útjában állok, annak kő vagyok, betörhet vélem minden ablakot.

Az Útszéli szobraim című prózakötet után jelent meg a marosvásárhelyi szerző verseit tartalmazó Mediterrán sóhajtások. Az olvasók ismét találkozhatnak Elekes Ferenccel az új könyv bemutatóján, amelyre Marosvásárhelyen, a Kövesdombi Unitárius Egyházközség templomának (Dávid Ferenc tér 1., volt Csukás utca 11. szám) Bözödi György-termében, 3013. november 5-én, kedden 17 órától kerül sor. A találkozó házigazdája Kecskés Csaba lelkész-esperes, a költővel Bölöni Domokos beszélget.

Megint megjelent

egy új könyvem. Versek vannak benne, lábadozó versek. Fiatalabb koromban egyfolytában lázadoztam valamiért, vagy valami ellen. Most már csak lábadozom. Persze, ugyancsak egyfolytában, mert egyik betegségből esem a másik betegségbe. Lázadozni jó volt, mert helyemet kerestem, fészkelődtem a világban, minden napom hozott valami újat, életem megtelt mindenféle izgalommal. Lábadozni sem rossz állapot, mert ilyenkor az ember megtanulja a betegségeket, az orvosok mániáit, s még tanácsokat is osztogathat. Hogy például ártalmas a cigaretta, ártalmas az ital, minden ártalmas ezen a világon, ami jó. Ilyen tanácsokkal ma már semmire sem lehet menni. Írtam hát néhány verset, hogy a lábadozás unalmasságát valamivel elüssem. Nehéz megmondani, hogy verset írni jó-e, vagy nem jó. De annyi bizonyos, hogy egy új könyvet kezünkben forgatni jó. Aki ezt az új könyvet kinyitja, ezt olvashatja: E könyv megjelenését a FERIFORMA blog kedvelőinek egy csoportja támogatta. Szerkesztette Bölöni Domokos, a borítót Elekes Károly készítette. Könyvterv és tördelés: Siklodi Zsolt, nyomda és kiadó: Silk Design Kft.Szováta. KorkéP könyvek. Hogy vannak-e jó versek ebben a könyvben, azt mondja meg az olvasó.

Elekes Ferenc

********************************

Szilágyi István 75 éves

 

Lászlóffy Csaba

Változatok a képzeletre

Szilágyi Istvánnak s maradék-magamnak

„A jót is, a rosszat is Isten viszi végbe bennünk… micsoda széles utat nyitna e beszéd az emberi gazságnak? (…) Ki volna képes tiszta szívből szeretni olyan Istent, aki azért alkotta a poklot és az örök kínokat, hogy tulajdon vétkeiért büntesse a szerencsétleneket.” (Erasmus)

A szellem repülése! Őrület képzelegni. Csak a botrányos végtől kímélj meg, Uram. Csupa csődtömeg utánad is (nem csak alattad) – nézz föl viszonylagos magasságod fölé:

csont- s légritkuláshoz törvényt ki szab? Világegyetemedet csak a drog teszi elviselhetővé. Iszap és sárvíz – ami bennünk kavarog, nem ártatlannak tetsző tavaszé.

A képzelet joga (ki merre tart?) – juss ki a szabadba, bősz szellem, megvívni saját magad ellen a diadalt.

Szilágyi István születésnapjára

„A regények valahogy kikényszerítették magukat”

Szerző: FALVAI MÁTYÁS

Az íróval Molnár Gábor Tamás beszélgetett a Fiatal Írók Szövetségének táborában .

Szilágyi Istvánt ritkán van alkalma látni és hallani a magyarországi olvasónak, interjút ugyanis szinte sosem ad, és nyilvános eseményen sem jelenik meg gyakran. Ezért is volt különleges az a beszélgetés, amely július 20-án, a Fiatal Írók Szövetségének I. Nemzetközi Irodalmi Táborában zajlott Visegrádon. Szilágyi Istvánt minden irodalomrajongónak egyszer fel kell fedeznie.

A 2001-ben Kossuth-díjjal kitüntetett prózaíró nem hagyja magát sürgetni a külvilág és nem kis számú rajongója elvárásaitól, életműve négy novelláskönyvből és négy regényből áll. Legutóbb 2009-ben jelentkezett a Magvetőnél, Bolygó tüzek című elbeszéléskötetével. Nagyregényeinek régimódi monumentalitása, világ(újjá)teremtő képzelete és nyelve, máshoz nem hasonlítható eredetisége a nem túlzottan terjedelmes életmű ellenére is a kortárs magyar próza egyik legelismertebb és legkedveltebb alkotójává avatja.

A beszélgetést az író lefegyverző életvidámsága és humora tette a programsorozat egyik legélvezetesebb eseményévé. A beszélgetőtárs, Molnár Gábor Tamás egy átlagos írói munkanapjáról faggatta elsőként Szilágyit, aki töredelmesen bevallotta: esetében nincs ilyen, hogy átlagos munkanap, hónapok, akár évek is eltelhetnek nála írás nélkül, ám eljön a pillanat, amikor érzi, sürgeti az idő. Mostanában egyre gyakrabban érez így, elsőként pedig a Hollóidőnél merült fel benne, amikor még naponta száz cigarettát szívott el, hogy ha valami miatt megütné a guta, az olvasók sohasem tudnák meg, hogyan fejeződik be a mű. Ilyen esetleges munkatempó mellett aztán maga is meglepődik, hogyan gyűlt össze egy kupac kézirat már megint. Ekkor jön a kérdés, miként is lesz ezekből a darabokból regény. Ha kiadója sürgetőleg rákérdez, hogy áll jelenlegi – Szilágyi István szerint feltehetőleg utolsó – regényével, mindig tréfával üti el az érdeklődést: „Lehet, hogy ti megéritek, hogy ez a regény befejeződjék, de én nem.”

Hetvenötödik születésnapját ünnepli október 10-én Szilágyi István Kossuth- és József Attila-díjas író, a Helikon folyóirat alapító főszerkesztője, az Üllő, dobszó, harang (Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), a Kő hull apadó kútba (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), az Agancsbozót (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990) és a Hollóidő (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001) című regények szerzője. Őt köszöntjük.

Szép lassan vált novellistából regényíróvá. „Mindig szerettem volna jó novellát írni, ez sehogyse sikerült” – kezdi válaszát megint csak szokatlan őszinteséggel Szilágyi, akivel persze nem kell feltétlenül egyetértenünk e ponton. Majd így folytatja: „Igen ám, de ha ezeket megnézem, akkor azt látom, hogy többségük valamiféle regénytorzó, regényvázlat. A métermázsás, tégla nagy könyvek, a regények azok, amelyeken érzem, hogy fel lehetne szabdalni novellákra, még inkább novellafüzérekre. A regények meg valahogy kikényszerítették magukat. Nem tudtam félreállni, azokat meg kellett írni, mintha tartoztam volna velük.”

Írói módszerének öntörvényűségére, esetlegességére rávilágít az is, hogy általában nem tudja előre, hogyan alakul regénnyé az anyag, amin éppen dolgozik, és hogyan végződik majd a mű. Van egy rejtély, egy megválaszolandó kérdés, amely őt magát személyesen izgatja, és a válasz kutatása viszi előre a regényírást. Ahogy fogalmazott: „Aminek tudom a finalitását, azon nincs mit leírni. Nekem valamit meg kell oldanom, ki kell derítenem a magam számára. Valamit tisztáznom kell, valaminek a végére kell járnom.”

A Kő hull apadó kútba című regényénél, amely talán legismertebb kötete, ez a valami a bűnös, de le nem leplezett elkövető lelkiismeretének kérdése volt, ami egyébként Szilágyi szerint észrevétlen maradt kritikusai előtt. Hogyan alakul a pszichéje annak az embernek, aki főbenjáró bűnt, például gyilkosságot követ el, de nem lepleződik le, nem jut törvény elé, tette büntetlen marad. A Hollóidőben más megfejtenivaló inspirálta az írót. Nevezetesen arra volt kíváncsi, hogy a magyar történelem válságos, vérzivataros koráról lehet-e nemzeti önsajnálat nélkül írni.

De készülő regényében is van egy olyan mozzanat, amelynek a végére akar járni. A hóhér könnyei című kisregényéről van szó, amely a nyolcvanas évek elején jelent meg az Alföld folyóiratban, és amelyet most dolgoz át nagyregénnyé. Témája a boszorkányüldözés, a vajákosság, Molnár Gábor Tamás pedig azt firtatta, honnan az érdeklődés ezen obskúrus témák iránt. „Onnan, hogy én nem hiszek benne, és meg akartam érteni, hogy mi is történik itt” – mondta.

A legproblematikusabb szereplő a történetben a bíró, akit Szilágyi István jórészt saját magáról mintázott, és akinek el kell járnia boszorkányok ügyeiben, jóllehet maga nem hisz a boszorkányságban. Nem a bűnözés teóriája, filozófiája érdekli, hanem „belső, motorikus ügyei”.

Molnár szóba hozta még a Kő hull apadó kútba 2000-es kiadását, amely jelentősen átdolgozott változat a korábbi kiadásokhoz képest. Főként a főhős kommentárjainál, gondolatfutamainál vehető észre változás, amelyek az átírás során letisztultabbak, tömörebbek, követhetőbbek lettek. A beszélgetőtárs összefüggést feltételez a kritika korábbi, jóindulatú kifogásai és az átdolgozás ténye és mikéntje között, amelynek nyomán felmerült benne a kérdés, hogy milyen a szépirodalom viszonya a kritikához. Szilágyi nem szívesen beszél erről a kérdésről, mert, mint mondja, a kritika elkényeztettjének érzi magát, legalábbis pályatársaihoz képest, terjedelmileg már-már annyi kritika jelent meg róla, mint amennyi szöveget ő maga írt. „Valószínű, hogy én belső gőggel megvert lélek vagyok, tehát igazából engem csak az érdekel, hogy azt érezzem, hogy annyit érjek, mint az a történet vagy helyzet, amiről írok vagy beszélek” – hangsúlyozta.

Szilágyi István életrajza

Szilágyi István Kolozsváron született iparos családban, gyermekkorát azonban a szilágysági Zilahon töltötte, a kisváros meghatározó élményt jelentett számára. Itt kezdte a gimnáziumot is, majd visszakerült Kolozsvárra, ahol vasúti gépipari középiskolába járt. Amikor az iskolát megszüntették, Nagyváradon és Szatmáron dolgozott vasúti műhelyekben, mozdonyvezetőnek készült, de a szeme miatt az orvosi vizsgálaton erre alkalmatlannak minősítették.

Esti gimnáziumban érettségizett, 1958-ban felvették a kolozsvári egyetem jogi karára. Egyetemistaként jelentette meg első írását az Utunk című irodalmi folyóiratban, majd 1963-ban megnyerte a lap novellapályázatát az Ahol nem történik semmi című írásával. Abban az évben diplomázott, de a felkínált ügyészi állást nem fogadta el, később sem vállalt olyan állást, ahol a jogi végzettségére lett volna szükség.

A jog helyett az irodalom mellett kötelezte el magát, 1963-ban az Utunk munkatársa, majd 1968-tól főszerkesztő-helyettese, 1990-ben pedig a lap örökébe lépő Helikon című folyóirat főszerkesztője lett.

Szilágyi István az 1960-as évek elején induló Forrás-nemzedék egyik meghatározó egyénisége lett olyan neves pályatársak mellett, mint Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár. E nemzedék jellemzője volt, hogy új hagyományszemléletet teremtettek, műveikben a társadalmi elkötelezettség helyett a személyiség vizsgálatára helyezték a hangsúlyt. A Forrás-sorozatban jelentek meg Szilágyi István első novelláskötetei (Sorskovács, Ezen a csillagon), amelyekben kétkezi munkásokat ábrázolt hiteles helyzetekben, a maguk összetettségében, egyediségében, elszakadva a kor sematikus munkásábrázolásától.

Első regénye, az 1969-ben kiadott Üllő, dobszó, harang egy tanítónő és egy katonaszökevény szerelmének költői történetét állítja szembe a második világháború embertelenségével. Mindmáig talán legnépszerűbb, legolvasottabb műve második regénye, az 1975-ös Kő hull apadó kútba, amely egyszerre lélektani krimi, történelmi regény és pontos szociográfia. A kisiparos, kurtanemes ősöktől származó Szendy Ilka és a szegény napszámos Gönczi Dénes pusztító kapcsolatának története mögött elevenen rajzolódik ki a századforduló mozdulatlanságba merevedő vidéki kisvárosának képe. A művet, amely Magyarországon öt kiadást ért meg, orosz, lengyel, román, szlovák és német nyelvre is lefordították.

A nyolcvanas években írta meg mitologikus nagyregényét, „a romániai diktatúra embertelen világának epikai parafrázisát”, az Agancsbozótot, amelynek megjelenését a cenzúra nem engedélyezte, csak 1990-ben kerülhetett az olvasók elé, „tiltott könyvek szabadon” jelzéssel. Következő monumentális műve, a Hollóidő a 16. századi három részre szakadt Magyarországon játszódó történelmi regény, a „képzelet, a létezés és az emberi élet titkait fürkésző” kíméletlen és tragikus történet. A nagyepikai művek mellett továbbra is ír novellákat, karcolatokat, esszéket, hetvenedik születésnapjára Bolygó tüzek címmel jelent meg kisprózáiból válogatás.

Szilágyi Istvánt 2002-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották. Munkásságáért több rangos kitüntetést, így 1990-ben József Attila-díjat, 1992-ben Ady Endre-díjat, 1995-ben Déry Tibor-jutalmat vehetett át, 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki. 2001-ben kapta meg a Kossuth-díjat kiemelkedő írói munkásságáért, a próza műfaját a magyar nyelv archaikus rétegeivel gazdagító tevékenységéért, a történelmi folyamatokat megjelenítő, az emberi lét általános törvényszerűségeit vizsgáló kivételesen érzékeny műveiért. 2003-ban Márai Sándor-, 2008-ban Arany János-, 2009-ben Alföld-díjjal jutalmazták, 2011-ben pedig megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Életműdíját.

Forrás: Szabadság, Kolozsvár

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/categ_id/12

**********************************

Puskás György

Ne kérdezd

A hazatérőt ne kérdezd soha, melyik fának tiltott gyümölcséböl evett, s azt se, hogy honnan lopta hajnalok harmatcseppes virágait.

Öleld át, és meleg szavakkal vedd ki hajából a leveleket, a nemlétező bogáncsokat, és édes csókkal a torkába rekedt keserű szavakat.

És ne vedd soha észre a mélyen futó poros ráncokat a homlokán és csillogó szemei alatt.

*************************************

Elekes Ferenc

Sütő

Szent, az nem volt, szögezzük le.

De szent ügyért szemét adta, amíg e sok szemét megtagadta, mikor a hatalom fölemelte öklét.

Hát akkor kit illet mégis az öröklét?

**************************************

Elvágyódott, de mindig hazatért

Elekes Ferenc Marosvásárhelyen

2013. szeptember 25. szerda, szerző: Antal Erika – Új Magyar szó, maszol.ro

Rendkívüli szerzői estnek adott helyet Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius egyház Bözödi György terme: Elekes Ferenc életpályájával, korábbi és új verseivel, prózai írásaival ismerkedhetett meg a közönség, valamint a frissen megjelent Útszéli szobraim című, három kisregényt tartalmazó kötetével.

Elekes Ferenc 1935. március 4-én Siménfalván született, Szélykeresztúron az unitárius gimnáziumban tanult, ott, ahol „Szabó Gyula után nem lehetett könnyű jelesként mozogni” – fogalmazott Bölöni Domokos, aki arról faggatta többek közt a szerzőt, hogy jeles tanulóként, érdemoklevéllel miért nem jutott be a bukaresti egyetemre, miért járt a kolozsvári unitárius teológiára, mi történt vele 1956-ban, hogyan jutott ki Amerikába és miért jött onnan haza.

Bölöni Domokos és Elekes Ferenc – a szerző felvételei

„Mindannyiunk Fricije”, ahogy Bölöni nevezte, 15 kötetet tett eddig az olvasó asztalára, az Ifjúmunkás, az Új Élet, majd az Erdélyi Figyelő munkatársa volt, de még korábban Bözödön tanár, ahol „a magasugrást és a nagyszünetet” tanította. Innen úgy jött el Marosvásárhelyre újságírónak, hogy nem törölte ki lelkéből a falut, ahová mindig rossz út vezetett, de amelyre mindig szívesen emlékszik vissza. Elekes Ferenc, ahogy mondta, mindig elvágyódott onnan, ahol volt, de aztán mindig haza akart jönni. Ezért, bár többször is adódott lehetősége elmenni, mindig visszatért. Az ausztriai menekülttáborban, amikor kérte, hogy engedjék haza, a parancsnok – látva az útlevelében Marosvásárhely nevét – igazat adott neki, hogy visszatér a Teleki Téka, a Kultúrpalota városába.

„Amikor a fiam megszületett, a feleségem megkérdezte, hogy nem írnék neki egy könyvet? Együltömben megírtam. Regényt is ilyen könnyen írok, amíg a feleségem elmegy a piacra, ha jó a piac, akkor addig én meg is vagyok a regénnyel.” – Elekes Ferenc elmesélt az életéből néhány olyan történetet, amely önmagában is regénybe illő: édesanyja malacairól, a miniszterrel való találkozásáról, Farkas Jenő, az egykori székelykeresztúri kitűnő francia tanár rendelésére írt és azóta „agyon olvasott” verséről, azokról az „apróságokról”, amelyek meghatározták az egész életét. „Kecskeméten ma este író-olvasó találkozót szerveztek nekem” – mesélte a történetét, amely szerint egyszer valaki, egy történelem tanár Kecskeméten elolvasta a Bözödről írt regényét és az annyira megragadta a tetszését, hogy azóta mindent elolvasnak tőle, figyelik, hogy hol jár, mit ír és kedden este egy virtuális találkozót tartottak az internet segítségével.

Elekes Ferenc verseiből Kecskés Lajos nyugalmazott unitárius lelkész, Bölöni Domokos szerkesztő, Kecskés Csaba házigazda, lelkipásztor olvasott fel, az estet a Cantuale együttes fellépése tette még meghittebbé. A végén a szerző dedikálta műveit.

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/18217-elvagyodott-de-mindig-hazatert-elekes-ferenc-marosvasarhelyen

***************************************

Vári Fábián László

Szent a föld

(Nyírő József hazatér)

Szent a föld mindenütt, tudom, s bár békén hagy nyüvek hada, szedd össze csontkezem, Jézusom, vezessél engemet haza.

Forogtam, hontalan halott, a meleg madridi földben itt, megtapasztaltam én, Istenem, a rügybehalt lombok kínjait.

Terhedre azért nem leszek, árnyékod alatt is elmegyek, mindig a harangszó után, szelíden, mint a szellemek.

Jönnek elém a székelyek, és mégsem ismernek reám. Telepítsd újra nyelvemet, szóljon vagy egyet még a szám.

Hadd igazolják létemet holt számból származó szavak: bozgorrá tetted népemet, Uram, s én nem bántottalak.

Nagyot böffen a csőcselék, bendője potyával teli, s bár magam vagyok a megrabolt, most koponyám követeli.

Apostol voltam egykoron, ím az utolsó intelem: ha árendát kérnek síromért, te fizess meg nekik, Istenem!

2012. V. 22.

Forrás: Együtt, 2012/4.

****************************

Kiss Jenő

Ballada a paprikaárus asszonyról

Incze Ferenc festménye*

Halomban áll az őrölt paprika, az asztal lapján csúcsosul hegye, bíbor hegy, bűvös mesebéli csúcs, kitéve, hogy a vásár megvegye, vegyen belőle ki-ki, mennyi kell: erőt adó varázsos fűszere.

Egy parasztasszony ül mögötte, vén, az arcát megtiporta az idő, szeme borongó, bús is, konok is, az ajka zárt s előrebiggyedő. A keszkenős, a réklis, a szegény, öreg paprikaárus asszony ő.

Úgy adná is a paprikát s nem is, a bal kezében ott a telt tasak, rágörcsösülnek csontos ujjai, egyszerre nyújtnak s visszatartanak, két szó bennük, a „tessék” és a „nem” – egymást némán marcangoló szavak.

A jobb keze, a féltő jobb keze, az áru égő halmát fogja át, halálkéz az már félig, ujja közt paprikamérő csámpult falapát; míg átkarolja, mintha már nem is áruját féltené, de önmagát.

Igen, igen, a felcsúcsosodó paprikahegy, a lángpiros, csodás, maga az élet, az ő élete, a vér színében élő lobogás! Amint fogy, ő is úgy apad vele, a kis lapát az ő ízébe ás.

Ha szeme bús is, konok is, ugye, ha adna is, nem is, már érthető, míg nyüzsg a vásár, fogy az élete, még annyi van belőle, tudja ő, e kis halom – hogy majd egy nagy halom borítsa be, a mindent elfedő…

Ajánlás

Pirosló, édes paprikahegyek! Elfogytok egyszer, elfogy életünk. Magunkat áruljuk ki rendre mi, csak így, magunk-pusztítva élhetünk. Ezt példázza e fájó asszony itt, erről beszél e fájó kép nekünk.

1979. október

* A kolozsvári festőművész 25 éve halt meg

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap hétvégi, TETŐN című mellékletében, 2013. szeptember 3-án

*************************************************

Elekes Ferenc

Előszó egy új könyvemhez, amelynek még nincs címe

Néhány szó magamról

Nálunk, a családomban, visszafelé menve senki nem volt író. Én sem akartam író lenni, mert úgy vettem észre, az írók hamar kopaszodnak. Mint Szabó Gyula.

Szüleimtől semmit nem örököltem, csak a fejfájást, a szédülést és a hosszú életet.

Most is fáj a fejem és szédülök, ha arra gondolok, előszó írására vetemedtem, mert semmi nem idegesít jobban, mint egy előszó, vagy mint egy utószó. Mert ezeknek kevés közük van az irodalomhoz.

Ha valakinek órás a mestersége, akkor értenie kell az órák javításához. Ha valaki elkezdi pöcögtetni a megjavított órát, hogy lássa, jár-e, s ha igen, pontos-e a járása, az nem mesterség. Az olyan, mint az előszó, vagy az utószó írása. Egy óra nem lesz jobb attól, ha pöcögtetjük, egy könyv sem attól, ha írunk valamit eléje, vagy utána.

Gyermekkoromban, a falumban nem találtam magamnak példaképet, akinek mesterségét ellesni szerettem volna. Pedig sokféle érdekes foglalkozású embert ismertem meg. Majdnem mindenki értett valamihez, ez a szokás alakult ki általában a székely falvakban. De bármihez is értett egy valamirevaló, férfiúnak született ember, amikor ott volt az ideje, elvitték katonának.

Volt úgy, akkor is elvitték, amikor még el sem jött az ideje. Ez a szokás alakult ki mifelénk a társadalomban. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a társadalom nem igazságos emberek gyülekezete.

Márpedig igazságtalanok gyülekezetében lenni nem valami fölemelő, lelkesítő állapot, mert még a magányos, juhokat őriző pásztor sem vonhatja ki magát a társadalomból, időnként a nyájjal el kell számolnia.

Akkor mi legyen belőlem, tettem föl néha a kérdést magamnak. Válaszom az volt, majd lesz valahogy…

Lett is. Mindig lett valahogy.

A katonaságot nem tudtam elkerülni, még rangot is kaptam, amit fölvittek egészen a káplársági magaslatokba.

A társadalommal nagyobb szerencsém volt. Soha, semmiféle polcra nem kellett fölkapaszkodnom, amit életmentő helyzetnek tekintettem, éppen az örökös szédüléseim miatt.

Vannak körülöttem együgyű, felületesen ítélkező emberek, akik szerint én író vagyok.

Szerencsémre életem jókora részét együgyű, felületesen ítélkező emberek társaságában töltöttem, megtanultam, nem szabad vitatkozni velük, hagyni kell, higgyenek felőlem, amit akarnak.

Bevallom, sokszor jobban érzem magam együgyű – mondjuk ki bátran –, léha emberek között, mint komolykodók, fontoskodók, kötekedők és örökké támadásra készek közelében, mert ott az élet elviselhetőbb.

Az íróságról pedig az a véleményem, hogy könnyű írónak lenni. Le kell írni egy mondatot. Utána le kell írni a következő mondatot, de úgy, hogy közük azért legyen egymáshoz és valami jöjjön ki az egészből.

Ha könyv lesz a sorokból, az nem jelenti, hogy irodalomról van szó. Az irodalom nem a könyvekben lakik, hanem a mondatokban. A jó mondatokban és az érdekes észjárásban! Az érdekes észjárás nem az, hogy meghökkenünk tőle és földhöz csapja képzeletünket, hanem inkább  dologra fogja gondolatainkat, érzéseinket. Mert a gondolataink, érzéseink mindig készenlétben állnak, csak legyen aki fölrázza őket. Ez a fölrázás nem könnyű művelet, erre csak a jó író képes.

Ezért nehéz jó írónak lenni.

Aki azt hiszi magáról, hogy nem csak író, de jó író is, bízza magát a tehetségére. És az időre. Ha van hozzá türelme.

 ***********************************************

Hadnagy József

Don Quijote

(parafrázis)

Hogy kacaghattak az angyalok, és Isten Orcáját is vidám pír boríthatta el, Amikor, lenézvén a földre, meglátták, Mit művelek én, az ifjú könyvmoly, milyen Ádáz harcra szántan indulok a hosszú Útra, s mily hiányos, gyenge fegyverzetben, Don Quijote-nak is becsületére vált Volna, s tegyük hozzá, saját zsoldban, azaz Önmagam zsoldosa voltam, én fizettem Drága valutában, azzal az idővel, Mit a korombeli ifjak szép lányokra Költöttek, persze, mint nagy elődömének, Volt ám választottja az én szívemnek is, Más névre hallgatott, illetve rengeteg Neve volt, mert mindig, folyvást változott, ma Ennek, holnap annak hívták, ma szőke volt, Mint búzaéréskor a mezők, és ajka Pipacs, messze, túl az árkon, amit illem Ásott közém s közé, holnap barna, akár A humusz, amelyre kerteket telepít A tavasz, haja szél, és szeme is barna, Vagy kék, mint kapuit szélesre kitáró Tiszta ég, csak annyi felhővel takarva, Mint amennyi ruha van rajta a parton, Amidőn azt hiszi, nem látja férfiszem- Mind, mind egyformán jó, nemes Dulcinea, Bármi különbség is lett légyen közöttük, S volt szolgám is, annak rendje-módja szerint, Ezerarcú kéklő lomb az ő neve is, Merthogy sokan voltak, nagy, bölcs gondolkodók, És, ebben egészen biztos vagyok, ők is Kinevettek, akár Sancho hős gazdáját…

Már történelem – mint jómagam is majdnem -, Ezért dióhéjban mesélem el, merre És hol jártunk, milyen helyeken tanyáztunk, Sőt még a dióhéj is sok ahhoz képest, Hogy mi mindenre nem emlékszem már, annyi Bizonyos, hatalmas port vertünk mindenütt, Bástyák térdeltek le előttem, lehajtott Fővel könyörögvén, s mögöttük a falak, Mint szűz lányok álltak, kezükben átlátszó Kendőre terített friss kenyér volt a hold… Se szeri, se száma hasonló tetteknek, Bolondnak nézhetett, ki látta álmatag Tekintetem, amint nyomultam, haladtam Országról országra, várról várra, oda S vissza az időben, míg a húsvér élet Megállított s tükröt tartott elém: magát – Elfeledtem mindent, Sanchót, Dulcineám, A lódobogást, a hűséget, a hitet, Hogy jöttömmel jobb lesz a világ – felnőttem, Már nem kacagnak az angyalok, sem Isten…

******************************************

Elekes Ferenc

Kényes kérdések Kányádi Sándorhoz

Mit gondolsz, mégis, van Isten, Sándor?

Kell, hogy legyen, ki nézne be kend háta mögé is?

Gondolom, néha leülsz padodra – ha már van –, merengőn, ebben a nyárban, beérik-e a zab, virágzik-e még a cseresznyefa, zsenge tavaszban.

Mert ha ellátogatsz haza, csak úgy jössz, mint egyén, nem mint poéta.

Mi hír a hatos villamosnál, mit lát Európa ablakainál, ki tíz mázsa verset összerostált, míg járt a fák hegyén?

És ugye, tudod, hát hogyne tudnád, minálunk gyűl, aki másít,

s kit vesz elő a féreg? Hát éppen Tamásit, mert tőle meg nem férhet.

A világ ma  más itt, elmentek rég a kényes-testű szászleánykák,

a kendervető-fáták dojnákat felejtve, Spanyolhont bejárták.

Mi hír most arrafelé, hol furcsa nevük van a faluknak?

Ha elmennénk mind oda, tudnánk-e álmodni otthont még magunknak?

************************************

Pethő László Árpád

Rekviem – XL. fúga

                     Volt és leendő világok emlékére

Lásd – elmarad(t) a gyász halmaza – felébredünk s az élre állunk hamu- szürkén – orgonaillatban – folytatjuk a fel-felfuttatást – a búzaszentelést harmadnapon – harmatnappalon – végeláthatatlan zajban – keretben gömbben – végetlen végítélet napján haza járva – visszajőve ide a kerek erdőbe – futtában – repülve körbe – körben leigázva – két lélegzés közt lebegve – létezve s éjszaka tetőzve nappal sarkköri fényben éledezve virággal ölelkezve – szépülve – most már énekelve-dalolva az elmúlás röptét is megélve – szemen- szedetten szénaillatban és regélve az elmúlt rettegésről – kieresztett pöffeszkedésről – búzamezőkkel összenőve s vizesésben erdőszélen hazatérve a látható békapiacon élve s miként beharangozott elveszejtésben lefelé fújjuk a só-pipából a szót – eregetve mintha pünkösdi találkozás táján a szentlélek követése  közben már feledve-feléledve – múltak tavaszát idézve – röppentyűként ott vagy a hegyen a vég kezdetén s a kezdet végén is -: Párizsban a Notre-Dame-ban – s a Somló hegyén és ott a Hargita lábánál – Csíksomlyón – a végeken és kezdeteken ím: esővel és imával verten fellobogózott énekkel hittel – hitel gyanánt a széllel éledő hagyatékkal s bennebb – csillagösvényen a Nappal feljövő kereszttel és nélküle mikor roggyant térddel felfelé törnél egekbe – Isten lábát – az ész gyökerét mosva – hozva ide az orgonaillatba hogy a letaposott fű is érezze – élvezze a lét fura éledését a szív bugyraiban fellelhető legyen a buzogás – a fel-felhorgadó dallam… most már énekelve-dalolva az elmúlás röptét is át és megélve…

                          *

Megjöttem édesanyám – édes- apám – viszem tovább a láng parazsát – a lélekharangot: az “Isten áld meg…” parancsát miközben a zászlók között alig-alig éled a felröppenés vágya – a zöldbe burkolózó fényesség ragyogása – mert a sötétség ereje nem csak elvehet – adhat is erőt a fel- felé törő (benti) frígykötésnek mert szóra bírható a léten túli erjedésben a fogozkodó a ragyogás – a megérkeztem megjöttünk a nagy út előtt – visszatértünk a májusfákhoz dombhoz – erdőhöz – szőlőshöz hogy a hegy levével éltesen – éltessen a bekukkintó Nap – majd a telihold zúzmarás reggeli bóbiskolása ama temetés közeli napon – rád- hagyatik a lélek tisztulása fürdése a tenyér tükrében – haza – hazaérkezünk az ég vizéhez – földön túli zengéshez hol már a pihegés is zaj – és az összetett tenyér keresztet formáz – ujjaidban pecsétes titkokkal – zsibbad a  láb – a kéz – arcodon Isten nyugal- mával folytatódik a sima kerekded mosolygás – vizek szabdalta kertekbe csődül az almákkal illatozó égzengés – most már énekelve-dalolva az elmúlás röptét is át- és megélve.

                       *

Beavatottan – ekkép várandósan eszeveszett folytonosságban már betűink tömkelegébe lépve – lépre kerülve – ragacsosan itt s ott lehorgasztottan – viselősen számot mezőt erdőt bevetve lassan a szélben is fel-fel- horgadva – átbújva csillagok halmazán – létrás szárnyak szegélyén lavírozva – hullva zsoltárok hátán begubózva – felszabadul benned az ének dalolva hullasz a mélységen túli égzengésbe – villámlásba hogy lásd a mai csodát az égbe rekesztett csillaghullást és számolod a dúlást itten – fentebb a tizedik égben már számolják – felszámolják ama szerelmetes földi mosolyt  mely egykor szüleid – nagyszüleid és gyermekeid arcát övezi – övezte – hogy emlékezz az elmúlt idő tiprására – a légen túli harsonákra – a harangok vérző kórusára – most már énekelve – dalolva az elmúlás röptét is át- és megélve.

                       *

Higgyétek: tovább írható a befejezetlen űrutazás ott – hol a szellem szívedet látja a görnyedő egeket – a szét- feszülő húrokat – zenebona tavaszi áradás gyanánt a bolygó lelkekbe szorult világ- végi robbanást – Bach Beethoven s Bartók egét szólóban szálló rapszódiák bőröd rabszolgaságát – míg az elme száguldása talán az egyetlen ígéret a további tágulásra – zengésre – hírre itt vagyunk töpörödötten ám száguldhatnánk kintről bentre lentről fentre ha látomásos végeken nem a test halála döntené be a fenyőtobozos világot – szemed fényességét s térdelve rázva a csengőt nem harangot mímelnél – lásd Istenem törpe alko- tásként nem tudjuk követni műved: himnuszodat már csak mindig újra kezdve rá- hajolva halottaink sírjára a feltámadásba rondítva – fejfákat borítva – sírjainkon dörömbölve: Uram légy meg- bocsájtó – csak a végtelent keresve törünk égből – égve tüzet keresve – lángoló Napot éltető keresztet s csak a hús parazsánál vesszük észre hamvaink tűzmadarát – most már énekelve – dalolva az elmúlás röptét is át- és megélve.

                      *

Közben a romok testet öltve születésed utcáin – kezek lábak csonkult testek – bombák árnyé- kában – nagyapád – városod romjai – “testvéri” anglomán repü- lők Isten egén – ontották a halált ölték az indiánt – “szeretettel” – és ha orwelli jövőre nézel -: láthatod a kicsontolt fejeket szádon a ketrecet s lehajtott lélekkel összekulcsoltan vég- zed napi fohászod: Uram tedd helyére káinjait a földnek – emeld egekbe pusztuló Ábeledet – Nap körüli kékbe zsoltáros fellegekbe most már énekelve – dalolva

az elmúlás röptét is át- és megélve.

                        *

Újból a lenti fentbe – telítve szállásod – repülésed vitt a rigófüty leplezte – dalfűzte távoli közelbe hol az újhold takarta sötétség mö- gött felsejlik a légüres tér hagyta mező: illatokkal zaj- mentes fényesség láttán felrémlik az örökölt terra bizonyossága – a lekaszált fű mámora – tajtékos féle- lem nélküli végtelenség – hol a párhuzamosok is egybe- forrva – szívedben megnyugodva fentről nézve a lenti ragyo- gást – szemlesütve űzik benned az elmúlt jövendőt hogy a jelenben is éltes lehess és a zöldülő fagyosságban át- térhess a hajlított ég túlsó oldalára – a kettős – tizenkettős világvégi hangosság örökölt látomása feletti végzet örö- kös ölelésébe – szabadultan a végtelen megmaradáshoz a rajzolt küzdelem égboltján most már énekelve-dalolva az elmúlás röptét is át- és megélve.

                      *

S itt a Nap alatti katlanban szóra bírható a fényesség – bár kényességes a szó a száj üregében ha fulladozva  el- tékozolt mondatok – szövegek hátán sülve-főve halként sikamlanál a megváltó éjben reggeli tejfehérben ama végzet az álmon túli álomba hogy lásd a test gyarlóságos gömbölyödését – száradását a csontváz porrá érlelését s föntről a felhők talaján vizzé nemesülve – lélekkel fegyverben állva – rájössz az ész csordulása mindig a kezdetekkor végződik és a test hamvadása  csak a lélek tovaröppenését jelzi a sárból az égzengés felé most már énekelve-dalolva az elmúlás röptét is át és megélve.

                      *

Ettől lesz hangos az imába rejtőző feledkező ajkak rezdülése-dúlása teliholdkor a kór – az álmatlan felejtés töviskoronája – hogy lásd a felejthetetlen áldozat és hűség áldozását ama har- madnapi kegyelem oltárán s kezedben szíveddel értsed a lázadás örömét mely tovább visz azon az úton melyet az élet kegyeltjeként kijelölt Isten – és felébreszt a tavaszi zsongás – hisz teremtő lábadozással kivihető a térre a virágillat hogy látva nézzék a bódulat remegését orrcimpák szemek feltámadását s révüle- tében az agy és a szív ára- dását felröppenését a magas- ságos mélységbe – földön túli világok kitárulkozása felé – ahol már az éden utáni térben az idő visszafordul feléd – ön- magából hogy érezd a fényes- séges repülés pezsgését a zenélő lélek örökkévalóságát.

************************************

Elekes Ferenc

Mire való a haiku?

Tengerünk volt – nincs. Verslábainkat japán vizekbe mártjuk.

Ez egy politikailag helytelen haiku. Most írtam. Játékból, megfontolatlanságból. Vagy talán csak azért, hogy legyen még egy haiku.

Tudom, hogy ez a vers nem csak politikailag helytelen, de hibás szakmailag is. Mert a haikunak verslába nincs.

Nagy divatja van mostanában a haikunak. Akárcsak a cilindernek Szergej Jeszenyin idejében. De ez a derék, költőnek született költő tudta, hogyan kell bánni a cilinderrel.

Ezt írja:

„Cilinderben nem divatból járok – ily hívságos szenvedély nem éget – hasznát veszem, hogyha megkínálok arany zabbal roskatag gebéket.”

                                     (Rab Zsuzsa fordítása)

Ma már senki nem visel cilindert. Csak a bűvészek olykor a színpadon, ha viselnek. Ma már a ló is kiment a divatból. Jobbára csak versenyeken látni lovat, a gebe-szó jelentését kevesen ismerik. És a zabbal hogy állunk? Bizony, eléggé rosszul állunk. Ma már a fiatalok többsége meg sem tudja különböztetni a zabot a búzától, vagy az árpától.

De a haiku, ez a versforma, bármerre nézünk, hódít a világon.

Arthur Koestler írja a haikuról: „1956-ban a Haiku Research magazin becslése szerint mintegy négymillió poéta gyakorolta a haiku művészetét ill. mesterségét: igen, inkább mesterkedések voltak ezek a ‘művek’, fűzfák lengedeztek bennük örökkön, varjak ültek ágakon, békák szökkentek tóba, bambuszról hullt alá a hó, őszi levelek kóvályogtak szomorúan az árokba. A sztereotip kép- és képzetvilág, a kopáran kopogó tizenhétszótagosság: nem is hagyhat ez alkalmat egyéniség kifejtésére, kritikai értékelésre. Az igen faggatózó természetű Enright egyszer megkérdezett pár japán irodalomprofesszort: hogyan különböztetik meg a jó haikut a rossz haikutól?. A válasz: – Fogalmunk sincs! S az illető így folytatta: – Ott a baj, hogy nincs mércénk se az ilyesmihez. De talán önök ott Cambridge-ben… S az illető – nyilvánvaló! – udvariasan mosolygott. Aztán egy kollégája így próbálta menteni a helyzetet: – De hát minden haiku jó… igazából… valamire… Már csak a ‘talán’ hiányzott a mondat végéről.” (Tandori Dezső fordítása)

Világos, hogy Koestlernek nincs valami jó véleménye a haikuról: „kopáran kopogó tizenhétszótagosság” , így fogalmazza meg ezt a versformát.

Úgy fogalmazza meg, ahogyan akarja, ahogyan tudja. És azt is megválaszthatja bárki, hogy miről értekezzék, miről beszéljen, ha nincs más dolga.

Nekem például most a barlangi vakgőtéről van kedvem beszélni, mert roppant érdekesnek tartom ezt az állatot. Sokkal érdekesebbnek, mint a haikut.

A barlangi vakgőtének nincs szeme, mert ahol él, ott örökös sötétség van és ahol amúgy sem lehet látni, fölösleges szemet is növeszteni. Ez nagy okosság a részéről. És ahhoz is nagy okosság kellett, amivel kitalálta ez a barlangi vakgőte, miképpen lehet megélni tíz évig is élelem nélkül. Ezek az állatok olyan dolgokra képesek, amelyeket emberi ésszel föl sem lehet érni.

Teljességgel érthetetlen, miért vannak úgy oda az emberek az emberi ésszel.

Annyit sem lehet fölfogni véle, miért pont olyan egy kecskebéka, mint amilyen. De még amit emberi ésszel föl lehet fogni, abból is kevesen veszik ki maguknak a tanulságot.

Goethe, a híres német költő, például egész életét arra áldozta, hogy megfejtse, mi az emberi élet célja és értelme. Hosszú éveken át írta fő művét, a Faustot. Abban arra a következtetésre jutott, hogy életünk értelme: szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.

Szépen megfogalmazta. De azt nem lehet előre látni, hogy jó irányba alakul-e a világ.

Itt azért álljunk meg. Nem szeretném összekeverni a haikut a szalamandrákkal. Még akkor sem, ha ebből az összekeverésből semmi kára nem származna sem a haikunak, sem pedig a vakgőtének. Itt azért mégis, álljunk meg. Mert bármiről beszélünk, voltaképpen az élet értelméről beszélünk.

Föntebb elsoroltam, hogyan  jártunk a cilinderrel, a lovakkal, a zabbal, búzával és árpával.

Goethe azt mondja, életünk értelme szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.

Ha jól megnézzük, ezzel a fölfogással is baj kezdett lenni. Mert a munkát ki is vehetjük ebből az elképzelésből, olyan irányban próbál lépegetni a világ. Általános törekvést lehet megfigyelni, mely arra irányul, hogy minél kevesebbet dolgozzék az ember, hogy a munkát minél messzibbre elkerülje.

És most térjünk vissza a haikuhoz: „tizenhétszótagos” irodalmi művet kevesebb munkával létre lehet hozni, mint mondjuk, egy tizenhét kötetes regényt. Már csak azért is, mert nem kell annyit görnyedni, éjszakázni, pötyögtetni.

Nem merném azt mondani, hogy egy tizenhét kötetes regény már attól is többet ér, mert nagy és nehéz. Vagy azt sem, hogy egy tizenhét szótagos haikuban nem lehet több értékes gondolat, mint egy vaskos regényben. Írója válogatja, hogy amit ír, jó-e, vagy nem jó. És a japánokat sem vádolhatjuk lustasággal, hogy azért találták föl a haikut, hogy kevesebbet dolgozzanak egy irodalmi művön.

Itt van például egy magyar haiku, a Fodor Ákos verse:

Mozart

Nincs rossz fű. Nincs szél, ami ne jól fújna. Nincs hamis madárfütty.

Szeretem ezt a „tizenhétszótagos” verset. Valami olyan sűrű és szép valóság van benne, amit máshol nehezen találnék meg. Lehet, meg sem találnék. Ehhez a vershez nem megfeszített, fáradságos munkára volt szüksége a költőnek, mégis, valami nagyon fontos dologra szüksége volt. Hogy mire, azt nem tudnám megfogalmazni.

Egy görög bölcs azt mondta, ő tudja, mi az idő. De ha megkérdeznék tőle, mi az idő, nem tudná megfogalmazni.

Valahogy így vagyunk a haikuval is.

********************************

Bölöni Domokos

Lorca a székelyeknél

hárman bicskás legényekül fel a sáros vápán

ahol halál s enyészet ül sarkunkban a sátán

ki ütötte belém a kést? kiomlik a hóra

kutyák nyalják a piros vért elfoly virradóra

ne sirass a szívem ver még semmi bajom sincsen –

búgjatok balkáni gerlék szíven szúrt az Isten

************************************************

Kiss Hajnal

Néma emberszigetek

Olyan, mintha az örökmozgók világát élnénk. Ha nincs mozgás, az unalom posványa fenyeget.  A gyorsulás képessége mint emberi tulajdonság is felértékelődni látszik. Ugyanakkor nemcsak a szemlélődésre, hanem a belső elmélyülésre is szemmel láthatóan nagy az igényünk.

Olyan lett az ember, mint egy rohanó remete, aki kibillent megszokott ritmusából. Kétéltűvé vált: a sebességet diktáló forgatagban is képes meditálni. Erre sok példát lehet látni lépten-nyomon az IPOD-okat egyre inkább háttérbe szorító okostelefonok világában. (A méretes walkman viselőjét már szinte megmosolyogják.) Ezek biztosítják ugyanis az egyén számára a kilépést a forgatagból: csak a kiválasztott zenét vagy nyelvtani leckét hajlandó beengedni, kizárva az embertársakat is terhelő lüktető decibeleket. A letisztult hangforrás bár kissé elszigeteli őt a külvilágtól, mégis otthonosan mozog benne: okostelefonján tájékozódik az interneten, onnan olvassa el a fővárosi menetrendet, akár még személyes naplót is írhatna, ha nem kellene titokban azzal foglalkoznia, hogy mi az utazásának célja és hol kötelező megállnia. Mindez azért van, mert örökmozgó életében egyre nagyobb teret nyer az utazás. De hogy közben mi játszódik le benne, milyen gondolatok foglalkoztatják, hogyan érzi magát a bőrében, a külvilág számára látszólag érdektelen.

Mégis milyen lehet ez az örökösen belső és külső mozgásban lévő ember? Az már világos, hogy olyan, mint egy két lábon járó kis sziget. Elhatárolódik, hogy belső életet élhessen. Kizár azért, hogy befogadhasson. Kétféle ellentétes viselkedésre képes, amelyek egymás tükörképei. Egyrészt a figyelmét képes kifele irányítva megosztani, ha a környezetében figyelemért kiáltanak. Másrészt belső életet él. Ehhez a belső élethez azonban már nem elég a gondolatok jövés-menése, az emlékek felidézése: fürdőzés az első szerelem euforikus hullámaiban vagy a problémák feletti diadal érzésében. Segédeszközökre van szükség. Talán azért, hogy felszínen tartsák, hogy ne merészkedjen túlságosan mélyre. És közben szinte észrevétlenül két lábon járó szigetként közlekedik a világban. Talán nem érzékeli, hogy sziget mivolta közönyös némaságra kárhoztatja.

– Ilyenek vagyunk? Akkor mikor találkozunk?

2013. május 29.

*****************************************

Puskás György

Betűk a spárgán

                                                                                                              Fotó: Puskás György

Mosott ruhákból ABC-t terít ki az asszony Az ingek lelógó ujjai most lusta V betűk S gyerek álmához egyfokú létraként A kis pantallókról lelóg az elnyűtt H A sok harisnya mint sok fáradt S betű Harcban elesett szürke ólomkatonák Nézem az asszonyt, más asszonyát Ö is egy betű egy fáradhatatlan fürge Y S egyre csak tereget már kora hajnalon Szíve alatt vigyázva második gyereke álmát Tereget sok hosszú I-t és sok lusta Á-t Mosott ruhákból ABC-t terít ki az asszony

****************************

Hadnagy József

A nyelvem én vagyok

Nyelvemen nyílik-csukódik arcom sosem rozsdázó pántjain, míg belül csontjaimhoz ütközik, s függönyei: füstös merengésem, ritka szövésű szakadt vidámságom  s mindenféle tarka-barka, virágos s virágtalan, természetes és nylon hangulatom is nyelvemen lebben homlokom huzatában, nyelvemen  fáj minden, ami fájhat egy testben, nyelvemen lakozik az egész testem, mint harangban a templom, mint cseppben a tenger, mint minden az egyben, nyelvemen ad találkát egymásnak mikroszkóp és távcső, por és csillag, nyelvem lejtőin találkozom veled, elveszett mobiltelefon…

***********************************

Emlékezés

Gyucika

Buja Zsuzsanna a balszélen, az ülő vénmámi, előtte ifj Buja György, a szélen id. Buja György

Családom nem dicskedhetik harcias (h)ősökkel. Ennek ellenére nem maradtak ki a történelem viharaiból, a boszniai okkupációtól kezdve,  mindkét világégésből kivették részüket. Ezt is olyan kitartóan és konokul végezték, mint minden dolgukat, mikor pedig befejezték, a legnagyobb természetességgel folytatták munkájukat ott, ahol abbahagyták. Mégis beakaszthatom a katonazubbonyt családi ruhatárunkba, egyetlen hivatásos katona családtagunknak köszönhetően. De kezdjem csak elölről. Trianon után szülőfalumba vezényeltek egy csendőrt, Buia Gheorghe, egy kendilónai  származású parasztfiú személyében. Kiemelkedően emberséges magatartásával elnyerte a lakosság tiszteletét és bizalmát. Rövidesen beleszeretett a szép falusi lányba, Zsuzsikába, aki nekem történetesen a nagynéném volt. Frigyükből született a kis Gheorghe, aki csak mint Gyurika, majd még inkább mint Gyucika vált ismertté a faluban. Nemsokára Bukarestbe költöztek, de ott is a magyar volt a család nyelve. Különben Zsuzsika néném sosem tanult meg románul. De a tragédia, mely elkísérte ezt a kis családot, ott is utolérte őket. Néném a szenes vasaló mellett benzinnel tisztította a ruhát: a benzingőzök belobbantak, égő fáklyává változtatva a szerencsétlen asszonyt. Néhány napos szörnyű szenvedés után visszaadta lelkét teremtőjének, árván hagyva kisfiát. Az özvegy apa minden figyelmét és energiáját fia nevelésének szentelte. Gyucika a vakációit szülőfalujában töltötte, megtanítva falusi pajtásait a városiak gyerekjátékaira, főleg a sárkányeregetésre, melynek nagy mestere, valóságos megszállottja volt.  Apjának köszönhetően kitűnő nevelésben részesült, a város legjobb iskoláiban tanult. Értelmes, fegyelmezett volt. Az apa megvalósulni látta gyermekében saját, dédelgetett álmát. Mi is lehetett egy bezupált parasztfiú álma, minthogy a fiát tisztnek lássa?!…Itt összecsapott az apa és fia akarata: Gyucika mindenáron repülős akart lenni -, ebbe az apja nem egyezett bele. Így hát maradt a gyalogsági kadétiskola. Tisztté avatását követően, a jó kiállású, kulturált tiszt a bukaresti katonai parádék állandó és megcsodált résztvevőjévé vált. Erről az időszakról értesüléseim rendkívűl hézagosak. A harmincas évek második felében tomboltak a szélsőséges eszmék, a nacionalizmus. Kevert etnikumú létére, kettős identitása ellenére hogyan tudta megőrizni egyensúlyát, emberségét az ordas világban?

Buja György (Gyucika)

Talán a kötelességtudat, a következetesség volt az ernyő, mely mögé menekítette kételyeit és aggályait. A kitört háború őt is beszippantotta. Azt tudjuk róla, hogy a fronton is megmaradt kötelességtudó katonának. Negyvennégy őszén, mikor a front közeledett szülőfalujához, nagyon várta a találkozást szülőhelyével és rokonaival. De a nagy intrikus, a sors közbeszólt. Súlyos sebet kapott, hónapokig kezelték Bukarestben. Negyvenöt tavaszán harcképesnek nyilvánították, és visszavezényelték alakulatához. Edesapja könyörgött neki, hogy ne menjen, a háború a vége felé jár, a hátralévő néhány hónapot kihúzza valahogy. Ő nem állt reá, túl sok akasztott katonaszökevényt  látott – nem akart a sorsukra jutni. Alakulatához  valahol a lengyel-csehszlovák határon csatlakozott, ott érte a halálos lövés. Katonái – köztük szomszédfalusi román fiúk – temették el, egy fűzfa tövébe. Édesapja csaknem belerokkant a szörnyű tragédiába. Egészsége megrendült, végül elveszítette a szeme világát. Sokáig tervezte, hogy fia holttestét hazahozza, de az akkori körülmények között erről szó sem lehetett. Én nem ismerhettem tragikus sorsú rokonomat, de ifjúságomat mégis végigkísérte az egyénisége, ő volt az az mérce, akihez hasonlítottak: fizikailag és jellembelileg egyaránt.

Buja György 1938-ban. Szülelett 1922-ben. Százados a román hadseregben

Ma már alig vagyunk, akik tudnak róla, és még kevesebben, akik ismertük. Az utánunk jövőknek meg kell magyaráznunk, hogy kit is mutat a fénykép. Egy könnyet megérdemel. Közülünk való volt, szenvedett, és nem hozott szégyent vérünkre.

Papp János

******************************

Kedei Zoltán

Kikeleti

                                                                       Kedei Zoltán festménye

A tavaszba sok minden belefér. Beleférnek a forradalmak. Belefér a „fekete március”. Belefér a Golgota. Helyet kap a kikelet, a nyugalom is. Szürke ruhába öltözött téli napok után a tovatűnni vélt vágyak, megtépázott álmaink újból visszatérnek. Sziporkázó fényben ölelem át a csendet, a madárdalos tavaszi reggelt, sarlózom harmatát földi szépségeknek.

**************************************

A költészet napja

 

Márai Sándor

Halotti beszéd

Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk: Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek… Össze tudod-e rakni még a Margit szigetet? Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat, A halottnak szakálla nő, a neve számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt, És megértették, ahogy a dajkának énekét A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti még. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi-t olvasom, s azt feleli: oké! A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: “A halál gyötrelmei körülvettek engemet…” Az óhiói bányában megbicsaklik a kezed, A csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet, A Tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát… Még szólnak és üzennek ők mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat… De már tudod: Igen! Lehet!… És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét. Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét. Havi ezret kap és kocsit. A missis és a baby Fényképe áll az asztalán. Mi volt nekik Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme? Az nem lehet, hogy annyi szív… Maradj nyugodt, lehet! A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, hogy élsz… Nem… Rossz álom ez is! Mert hallod a dörgő panaszt: Testvér testvért elad! S egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad…! Egy másik nyög: Nehogy ki távol sír a nemzeten… Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen… Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől, miért? Vagy rosszabb voltam mint ezek? Magyar voltál. Ezért! És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess! Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar leletet. A rádióaktív hamu mindent betemet… Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben! Tűrd, hogy Isten tűri ezt, s a vad tajtékos ég! Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség… Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet. Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, S ne mukkanj, mikor a boss megszámolja fogad! Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt… Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet… És Jenő nem adta vissza a Shelley kötetet… És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet… És elszáradnak idegeink, elakad vérünk, agyunk… Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk: Ime, por és hamu vagyunk.

Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1rai_S%C3%A1ndor

*********************************

Kercsó Attila Gyergyóért élt

A gyergyószentmiklósi könyvtárban találkoztak hétfőn, március 18-án este az irodalomkedvelők: Kercsó Attila orvos-költőre emlékeztek, és eldöntetett: nevet cserél az irodalmi kör.

A több mint ötven éve működő irodalmi kör tagjai a köri ülésen úgy döntöttek, hogy Salamon Ernő helyett ezentúl Kercsó Attilának, a kör oszlopos tagjának a nevét fogja viselni a Szentmiklóson született vagy itt élő tollforgatók köre.

A négy éve elhunyt többkötetes költő élete, munkássága példaértékű. Az 1939. március 20-án született Kercsó Attila nemcsak gyermekverseket írt, hanem felnőttekhez is szólt, több kötetben jelentek meg „súlyos versei”. A kapuban, Sípvásár, Szemlencse, Mákfej, Csigaséta, Kopjafák árnyéka, Békagond, Nádizenekar címmel jelentek meg verseskötetei, és az irodalmi kör Találkozások gyűjteményes kötetében is megtalálhatók írásai. Segíthetek? címmel orvostudományi népszerűsítő cikkgyűjtemény, illetve általános ismereteket közlő orvosi könyvecske, a Népszerű járványtan jelent meg tollából. Megírta Fejér Dávid, a legendás gyergyószentmiklósi orvos regényesített életrajzát Hagyaték címmel. A 2009-ben 70 évesen elhunyt Kercsó Attila fiának, a Magyaroszágon élő Kercsó Alpárnak a beleegyezését kérte az irodalmi kör a névfelvételhez, illetve a későbbiekben a szülőházon – a jelenlegi tulajdonosok beleegyezésével – egy emléktábla elhelyezéséhez.

Elhangzott: Salamon Ernő munkásságát tisztelik, viszont Kercsó Attila a kör szellemiségéhez közel áll, példakép. „Megtiszteltetésnek érzem a szándékot, ha mondhatom így, apám nevében. Köszönöm szépen” – ismertette Bajna György újságíró Kercsó Alpár válaszát a kör tagjaival. A Kercsó Attila Irodalmi Kör tagjai legközelebb április 8-án 18 órától találkoznak, akkor Czirják Edit olvas fel verseiből.

Baricz Tamás Imola, Székelyhon, 2013. március 31.

*************************************************************

Kercsó Attila két verse

Hangulat

Még nem gyűlt egybe a nagy zenekar Mely a BÖLCSESSÉG szimfóniát játssza, A húr elpattant sok-sok hegedűn S a fúvósoknak repedt harsonája.

A ricsajgásban mit ér fuvolázni? A hárfa hangját ki is hallaná? Ha üstdoboknak dübörgése szólna, Talán valaki felfigyelne rá.

A gazdátlan hangszerek fölött most Széttárt karokkal a karmester áll, A CSEND kottája ül a kottatartón Hát fájdalmában abból dirigál.

A bölcsességet némaságra váltja A hallgatás így: igazságszobor, Egy kerek asztalt körbeülve nézzük Hogy poharunkban gyöngyözik a bor.

2005

Győzelem? Kudarc?

A tömegvonzást rég legyőztük, De talpunkon a por, a sár, Míg röpködünk a csillagok közt, Az éhező kenyérre vár.

Mindenség ajtaját döngetjük Megbűvölt, ami végtelen, De karnyújtásra árul titkot Sok ismeretlen idelenn.

A földhözragadt gondjainkra A menekülés felesel? Dús asztalok óborát isszuk Míg sokszor az sincs, ami kell.

A csillagok nem kérik számon Hogy ágyban hálunk vagy padon, Az ősanyag törvényét őrzik Arcukra fátylat béke fon.

A tömegvonzást ím legyőztük De nem találjuk önmagunk, Kérdőjelek kövezte úton Csak széttárjuk a két karunk.

2005

*************************************************************

Cseke Gábor

Portalanítás

Kercsó Attila

2009. március 16., hétfő

Mindig szerettem volna, ha könyvtáramat nem lepi be a por bársonyos, tapadó szutyka. De belepte. Nem volt időm, erőm, türelmem ahhoz, hogy időről időre tisztába tegyem, mint a gyermekeket.

Pedig valahol írva vagyon: a könyvet nem csak az olvasással kell megbecsülni.

Pár éve minden megváltozott. Hirtelen elhatározással elkezdtem időt szakítani könyveimre. Annyi évtized után beláttam, mennyire hanyag és hűtlen voltam hozzájuk. Úgy fedezem föl azóta, takarítás és portalanítás közben őket, egyenként, mint magukra hagyott, elhanyagolt jó barátokat.

Külön öröm újra és újra fölfedezni a szerzők által dedikált köteteket. Ma reggel kicsiny, keskeny, vézna füzetecske került a kezembe, 1993-ból. Szerző: Kercsó Attila gyergyószentmiklósi orvos-költő, könyvének címe Mákfej.

A kötet nem verseket tartalmaz, hanem csak “morzsákat” és “viszonylatokat”. E műfajokat a szerző találta ki, s tulajdonképpen éveken át voltak jelen a bukaresti magyar napilap (Előre) hétvégi mellékletének hasábjain.

Belefeledkeztem, s nem véletlenül. Különösen a Morzsák elevenek s hatnak ma is. Ami azt jelenti, hogy telitalálatok. Amolyan költői ujjgyakorlatok. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy mik, de most is hatásuk alá kerültem.

Zsiráf. Élő periszkóp. Sínpár. Eszményi együvé tartozás. Égbolt. Végtelenből hajlított födél. Borvíz. Kihűlt tűzhányók verejtéke. Mák. Tékozló szerelem. Gyűszű. Ujjvért. Felhők. A föld napernyői. Szivárvány. Esőzászló. Paszuly. Önkaróbahúzás. Múzeum. Emléktárgyak aggmenháza. Sötétség. Csak a kút világít. Sás. Mocsárborosta. Lusta. Ha munkáról álmodik, fáradtan ébred. Düh. Érzelemvágta. Hűség. Kötélből szőtt árnyék. Metafora. Színes reprodukció szénrajzról. Évgyűrű. A fa születési bizonyítványa. Kedélyes. Mosolyvalutával fizet. Majom. Zsákutcába tévedt ősrokon. Sündisznó. Hogy élhet simogatás nélkül?! Varjú. Saját panaszkodása elől vándorol. Várakozás. Reményfüzér. Pipacs. Díszgyom. Napraforgó. Fényradar. Bádogos. Pléhszabó. Kalapács. Vaspotyoló. Pocsolya. Minitó. Zebra. Szavannadarab. Láz. Sejtek ellenforradalma. Dér. Még nem hó, de már nem harmat. Cserép. Tetőpikkely. Homlok. Észfal. Ajtó. Épületszelep. Huzat. Háziasított szél. Gyeplő. Lókormány. Kasza. Azzal fenik, miben csorbul. Óra. A naptár szívdobogása. Múmia. Halálhű szobor. Álom. Volt, lesz vagy egyik sem. Széna. Fűkonzerv. Pince. Házibarlang. Káposzta. Levélfejűség. Kóbor. Megérkezése egybeesik indulásával. Horgony. Hajópóráz. Komp. Ingázó híd. Konfetti. Táncpehely. Ágy. Álomfedezék. Gondolat. Agyváladék. Méh. Virágvámos. Vigasztalás. Reményátültetés. Természet. Beépítetlen terület! Görbe. Kificamított egyenes. Alkohol. Józanirtó. Csatorna. Vízvéna. Bagoly. Ha tudná, hogy bölcs, nappal járna. Kanál. Étlapát. Kaptár. Mézelőszövetkezeti székház. Szokás. Cselekvésvágány. Vonó. Húrborzongató. Harkály. Fadobos. Rossz. Ami a jóból kimaradt.

************************************************************

Egy másik portalanító takarítás során kisregénye került kezembe, amely 1994-ben jelent meg Gyergyószentmiklóson, s amelyben megírja választott erkölcsi példaképének, dr. Fejér Dávid gyergyói körorvosnak a regényesített életrajzát. A helybeliek emlékezetében mély nyomokat hagyó közéleti ember alapította a helybeli kórházat s teremtette meg Gyergyóban a néporvoslás gyakorlását, vette fel sikeresen a harcot az akkor dúló népbetegségekkel, járványokkal. A regény azért is érdekes, hiszen szerzője maga is gyakorlati gyógyító emberként élte le életét a gyergyóiak között, előbb a járványos betegségek esküdt ellensége volt, később, nyugdíjas korában a hajlott korúakat és a rászorulókat istápolta: a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárához betérők nyavalyáira írt recepteket. Élete tehát tökéletesen rímelt regényhősének sorsára – ritkán van írónak ekkora szerencséje…

Többször váltottunk levelet, ő rendszeresen rajtam keresztül küldte verseit a Romániai Magyar Szónak, felhatalmazva engem, hogy a javát tovább adjam, a férgesét pedig csúsztassam papírkosárba.

2005 őszén furcsa, szíven ütő, elkeseredett levél érkezett tőle, új verskötetével együtt. Akkor úgy éreztem, nyilvánosan kell reagálnom rá, megírtam hát az alábbi cikkelt a Hargita Népének.

Az utolsó könyv?

Könyvvásárra készülődvén Marosvásárhelyre, a Pallas-Akadémia kiadó vendégeként, az utazást megelőző novemberi napokban stílusos küldeményem érkezett Gyergyószentmiklósról. A borítékban verseskötet, a feladó maga a szerző, Kercsó Attila – orvosként is a jók közt tartják számon -, aki kitartó barátsága jeléül dedikálta nekem a még friss nyomdaszagú gyűjteményt. Rövid kísérőlevelében nem kevesebbet állít, mint hogy sorrendben éppen ez a 12. kötete, és minden jel szerint az utolsó…

Ilyen sorokat kapni s olvasni, bizony, mellbeverő, még akkor is, ha tudjuk: nincsen ebben semmi soronkívüliség, elvégre egyszer úgy is mindennek a végére érünk – álomnak, filmnek, napnak, munkának, pénznek, életnek… Kivétel nincsen.

De hát mindenki maga tudja a legjobban, hol az a kiszabott határ, mely arra való, hogy figyelmeztessen: emberi cselekedeteink szálait ideje elvarrni. Kercsó Attila minden bizonnyal elfáradt. Nem csoda: talpalt bizony eleget, törődve törődött másokkal, tanult szakmáját halálkomolyan vette, de a múzsával sem hentergett ám kupecmódra; bizonyság rá nem csupán az eddig megjelent tizenkét saját kötet, hanem az a huzamos kitartás, az a máig érő cselekvőkészség, amivel városa szellemi-irodalmi pezsgéséhez maga is jócskán hozzáadott.

Külön örömet jelentett számomra rövid marosvásárhelyi kiruccanásomon, hogy éppen ezt, a Gerlék a lármafán című Kercsó-könyvet vihettem magammal, unaloműző beszélgetőtársként, így ha láthatatlanul is, de velem járta be a százvalahány kilométeres távot, s feledtette a döcögést, a mindent körülölelő, nyomott ködöt, a nehezen fogyó kilométereket. Igaz, a Pallas-Akadémia vásári standján, az örvendetesen gyarapodó friss kiadványok között viszontláthattam a kötet ikertestvéreit is, számomra viszont mindennél fontosabb volt az, hogy éppen most, ebben a búcsúzó, bár meglehet, még múlékony hangulatában ne engedjem el egy jó barát kezét.

Eszembe jutottak azok a szerkesztőségi pillanatok sok-sok év távolából, valahányszor a napi postával már messziről jól felismerhető Kercsó-küldemény érkezett a bukaresti magyar napilap címére: legtöbbször puha, enyhén elefántcsont színű selyempapírra gépelve, apróbetűs, tiszta betűkarakterekkel. S ha be is álltak nála olykor „hallgatósabb” időszakok, általában a rendszeres, ütemes jelentkezés volt a rá jellemző. Örömmel adtunk helyet verseinek a lap hétvégi mellékletében, s ugyanilyen örömmel láttuk viszont azokat rendre megjelenő könyveiben is. Így csinált lapot, hűséges munkatársként Kercsó doktor úr, s így csinált irodalmat a lap maga. Ideje s joga van megtudni az olvasónak, hogy mindezért a szerzőket legtöbbször ama sokat emlegetett vatikáni valutával – „Isten fizesse meg…” – tudtuk csak illetni, amely, ha továbbra is így hanyatlik szellemi életünk becsülése, könnyen megvetheti a lábát az egész régióban – az euró bevezetése helyett!

Tudom: az olyan költőnek, mint Kercsó Attila, mindennél többet ér a szólás nyilvánossága és szabadsága, önmaga megvalósítása, a dolgok becsületes bevégzésének tudata, kevésbé foglalkoztatja az egyenlegek nyomon követése. A mérleg, a leltár amúgy sem szakaszosan készül műhelyében, s új kötetében nem egy verse utal arra, hogy „végül az élet csuda egyszerű: / ború s derű”.

Éppen ezért nem igazán tekintem utolsó kötetének Kercsó frissen megjelent könyvét, bár sok-sok megállapítása mögött egy derekas munkában leélt élet bölcsességének fanyar mosolyát vélem megvillanni. Hiú remény című verse pedig éppenséggel azt a helyzetet rögzíti igen érzékletesen, mely az elmúlt ötven év kényszerű erdélyi magyar egyensúlypolitikáját átélő, megszenvedő és saját sorsán átereszteni kényszrerült nemzedék végelszámolásában tragikusan törvényszerű:

„Lám, nem jön el még a koszorús ünnep, / Melyre oly régen lopva készülök, / S amibe minden, minden beleférhet: / Kavics, aranypor vagy foltos bürök. // Az évek hullnak feledés gödrébe, / A számadásra mindig várni kell, / Nem túlzott óhaj, hogy a magvetéskor / Remélhetjük, hogy némelyik kikel? // Marad az út, és esőváró hittel / Képzelt szivárvány ívén menni át, / S majd valahol a csüngő felhők alján / Másnak próbálják fel a glóriát.”

Formailag a búcsúzkodó költő szavai ezek, akárcsak a kötet sok-sok más darabja. De mi jól tudjuk: Kercsó Attilánál ez is egyfajta feladatvállalás felelős kényszere.

*

Két évvel e “búcsúlevél” után még találkoztunk Gyergyószentmiklóson. Burján Emil frissen megjelent kötetéről mondtam vitaindítót a Salamon Ernő irodalmi körben, s a jelenlévő Kercsó doktor többször is érdekes, hasznos szempontokkal sietett kibontani a vitát. A találkozó után elpanaszolta: alig-alig megy már az írás, súlyos beteg, nagy fájdalmai vannak, de mindenek fölött elvesztette az életkedvét, mélydepressziós. Elszoruló szívvel néztem ezt a hajdanán oly életvidám, lelkes közösségi hangulatot teremtő embert, amint az elmúlással viaskodik. Elválásunk után még kaptam tőle egy versküldeményt, de mire tovább küldtem volna a szerkesztőségnek, Kercsó Attila 2008 május 19-én befejezte földi pályafutását. Befejezetlen életregényt hagyott maga után. Halála napján Gyergyószentmiklóson elterjedt a szorongó kérdés: “Meghalt a doktor, mi lesz a nyugdíjasokkal? “