RSS

június 2012 havi bejegyzések

Ha valaki megérdemelné Marosvásárhelyen, hogy – legalább a  szépirodalmat kedvelők –  nevét fölidézzék, akkor  ez a név sokunk szerint

LAZICS

Lázár László – a szerkesztő – idevaló volt. Vásárhelyi.
Keze alatt indult útjára Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, s  majdnem az egész Forrás-nemzedék, amely ma még számít!
Ő maga egyszemélyes irodalmi kör is volt: kocsmákban, kávézókban, vonatok fülkéjében, mindenütt verset, kéziratot olvasott és javított.
Nem csak az  Ifjúmunkás szerkesztőjeként, hanem úgy is, mint irodalomkedvelő magánember.
Szerette az irodalmat.
Ízlése volt az íráshoz. Reá hallgatott minden írogató fiatal, minden kezdő poéta.
Ha részeg volt, akkor is. Azt mondta egy sorra, hogy az nem jó. És az a sor nem volt jó.

Lazics nem alkotott semmit.
Csak alkotókat!

Nem volt magának való ember. Ő mindenki Lazicsa volt.
Már sokan nem ismerik a nevét. Mert nagyon fiatalok. Ismerjék meg, ne felejtsék el, hogy mindig voltak, akik árnyékból hoztak világosságra tehetségeket, csak azért, mert elkötelezték magukat az irodalommal.
Lazicsot mindenki szerette, akinek valami köze volt az irodalomhoz.
Féltette a fiatal tehetségeket, ő maga nem vett részt alkotó munkában.
Nincs ma valamirevaló erdélyi író, aki nem becsülte volna benne a szerkesztőt, a támogatót, a biztatót, az istápolót, s a jóbarátot.

Lazics nem egy sokat hangoztatott név.
Legalább mi vegyük elő az ő nevét és az ő emlékét!
Legyünk szerények a névadásban, akárcsak az írásban: emeljük föl, aki elesett, hajoljunk le érte.
Ha a Lazics név valakinek nem tetszik – különös életvitele miatt –, az az ő dolga. És az ő szerencsétlensége.
Ki az a Lazics? – kérdezhetné valaki. De az a valaki tájékozatlan lenne. Föl kell őt világosítanunk.
Nekünk nem nagy nevekre van szükségünk, hanem méltó emberekre. Akik nem járatták le önmagukat, sem barátaikat, sem az irodalmat. Sem pedig azt a népet, amelyet ma újabban  erdélyi magyar közösségnek neveznek. És nem villogtak kétes hatalmasságok oldalán, vagy mások dicsőségében.

Legyen hát ez a rovat a LAZICS ASZTALA!

Elekes Ferenc

Balról jobbra: Lázár László (Lazics), Elekes Ferenc, Szilágyi Domokos, 1970-es évek

************

Fotó: Móser Zoltán

Páskándi Géza

Hagyakozás

Van egy pipám: matróz-pipa.
Örökölje ezt Gusztika.
Van egy könyvem: ezt titokban
annak adják, kitől loptam.
Lazicsék az esték árnyán
törjék be a pakli kártyám…

(Páskándi, aki  “a kapcáját rosszul feltekerő Istent” is észrevette,  ebből a verséből Lazicsot sem felejtette ki, ott találjuk nevét már az ötödik sorban.)

**********

Cseke Gábor

Elszakadt film Lazicsról

Lazicsnak köszönhetem, hogy ma is újságírónak tarthatom magam. Ő az az ember volt, aki következetesen leszállt a piedesztálról és életével demonstrálta, hogy a jó újságíró is ugyanolyan ember, mint bárki.
Márpedig én azt hittem, hogy az újságíró az valamilyen köztiszteletnek örvendő, igazságot osztó, mindent látó és halló tótumfaktum, akit nem lehet átejteni, aki mindig megvédelmezi a gyengéket és az elesetteket, akinek már azon egyszerű ténytől fogva igaza van, hogy szavai kinyomtatva megjelennek egy újságban.
Amikor pedig Lazics megjelent múlófélben lévő diák-életem horizontján, Kolozsváron, talán éppen a Conti nappali bárjában, akkor az olyan volt, mintha egy filmsztárral parolázhattam volna szabadon, minden megkötés nélkül. Elnéztem magas homlokát és a kemény ivástól mind jobban elsötétülő arcbőrét, szűkülő tekintetét. Ittam a szavait, véleményt vártam tőle verseimre, kezdetleges publicista fogalmazványaimra. Amíg kellően józan volt, nem sértett meg senkit. Diplomatikus volt, körültekintő és tapintatos. Előszeretettel hangoztatta a nyíltságot hirdető akkori szlogent: virágozzék minden virág! Ezt ő talán még lazábban értette, mint azok, akik ezt meghirdették, és még akkor is a híve maradt, amikor a nagy szabadságtól megijedve, a társadalom hirtelen szétcsapott a rakoncátlan virágok között. Volt ebben a hitvallásban egy kis igénytelenség is: Lazics szerint a fiatal szerzőket hagyni kell úgy megnyilvánulni, ahogy éppen akarnak és tudnak; az idő majd elválasztja a búzát az ocsútól. Így aztán, aki csak le tudott írni néhány épkézláb strófát vagy egy gondolatfutamot, akár egy sajtpapírra is, az elnyerte az ő biztatását. Amiért aztán, hálánk jeléül, boldogan fizetgettük neki a deciket-söröket (ma is szívesen megvendégelnénk, ha csak néhány órára is visszahozhatnánk azokat a meghitt szakmai “eszmecseréket), ő pedig tekintélyével, magvas történeteivel uralkodott az asztalnál, amíg teljesen el nem ázott.
Akkor viszont nagyon durva tudott lenni. Ilyenkor talán a saját anyját is megsértette volna. Ennek a lágy toleranciából a hirtelen legkeményebb intoleranciába lépő állapotnak az volt az ismertetőjegye, hogy mindenkire érvényes jelleggel elküldött bennünket melegebb éghajlatra. Akkor tudnivaló volt, hogy nála is betelt a pohár – itt az idő, ágyba kell bújni, legalább néhány órára.
Mikor már javában együtt dolgoztunk, s láttam nap mint nap az írógépe előtt működő Lazicsot, a szerkesztő újságírót – hol órákig eltűnt az asztala mellől, s ki tudja, merre csatangolt az élet sűrűjében –, hol ismét megjelent, s bodor (Marasesti) füstfelhőbe burkolózva verte a huszadik század eleji, antik masina kalimpáló billentyűit.  Gépbe írta a cikkeit. Olykor el-elakadt gondolatának vezérfonalán, s homlokát a behemót gép billentyűzetére fektetve próbálta játékból “átvinni” egyenesen a papírra a benne kavargó szándékot.
Lakásán gyűltünk össze a hatvanas évek végén, az Ifjúmunkás majdnem teljes szerkesztősége, hogy demokratikus vitában velejéig megreformáljuk a lap életét. Igazi házigazdaként egyre-másra tömdöste a kávéfőzőt, nyitogatta az ablakokat, hogy kiszellőztesse az istentelen dohányfüstöt, s kissé kesernyés, néma mosolyával mintha jelezte volna nekünk, fiatalabbaknak, mennyire naivak vagyunk, fejjel megyünk a falnak, ő mindezt már jócskán kipróbálta, de az élet olyan, hogy a járt utat ritkán hagyják el a járatlanért. Amit mi csináltunk, az a spanyolviasz n-edik felfedezése volt, mi is kötöttünk rá egy csinos masnit, aztán teltek az évek, és szépen belefásultunk a szocialista-realista újságírásba.
Próbálok visszaemlékezni egy-egy Lazics-gondolatra, idézetre, minthogy a könyvtárak nyáron félig vagy egészen lehúzott redőnnyel működnek, de nincs szerencsém. Szinte mindenről írt, de mindig a pillanatnak. Igazi hírlapíró volt. Nem volt hozsannás fajta, de roppant hajlékony tudott lenni. A szavak árnyalatára hiperérzékeny. Bravúrosan oldotta meg a cenzúra által kifogásolt passzusok “hatástalanítását”. Kompromisszum-készsége nem mindennapi volt –, de csak akkor és annyit engedett, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy továbbléphessen.
Egyszer, a hetvenes évek közepén, egy irodalmi mellékletet arra áldoztunk, hogy a szerkesztőségben dolgozók irodalmi ambícióiból kóstolót nyújtsunk az olvasónak. Lazics az utolsó pillanatban adott le néhány karcolatot: erőt vett magán, és kihordta magából azt, amit máskor oly természetes nagyvonalúsággal mindegyre elvetélt…
Egy-egy erdélyi körútja után, szinte zsebben hozta haza a soros im (irodalom-művészet melléklet) anyagát. És még akkor is elkötelezett Ifjúmunkásos volt, amikor a rendszerváltás után többszörösen átmentett lap már erősen haldoklott, ki-kihagyott. Te jó ég, és mennyi ismerőse, barátja volt! Mondhatni, az egész erdélyi magyar irodalom, színészet és képzőművészet. A sírban fekvők és a még élők… Azon töprengek, mit szólna a mai író- és művészsüvölvényekhez? Mire menne velük? És itt aztán el is szakad az emlékezés filmje…

(Középen Lazics)

***********

Gergely Tamás

(kivágott sorok a szerzőnek egy, a Látó-ban megjelent írásából)

Leveled, kedves Gálfalvi György, melyben kettőnk szerre volt kollégája, a most már mindannyiunk számára egyszerre néhai Lazics utolsó elbukását közlöd, köszönöm. „Elfelejtettem”, ez az igazság, hogy minket ez majd valamikor és bárhol egyszer még összeköt.
Káromkodunk. Aki azt nem tud, vagy nem akar, iszik. Aki azt sem, mosolyog. Mint Ödön.
Mint Szarka. Kérdem tőle, ki volt Lazics?
„Volt neki hite – válaszolja. – Költő volt Lazics. S a költők elvéreznek.”

Lazics egész képe remegett bennem, imbolygott. Nem tudtam megkapaszkodni tekintetében.

…Válaszolt, pedig kínoztam. Azáltal kínoztam, hogy kérdeztem. Józanként csóváltam a fejem, megaláztam. Ma már tudom, hogy nagyvonalúan elhallgatni kellett volna.
Kínos emlék, s egyszerre felemelő. Benne Lazics megmaradt embernek.

***

Lokodi Imre

Se Lazics, se Maros!

(Részlet)

Barátom, a Lázár Ödön parkban nincs nagy könyvesüzlet.
Hogy volt-e valaha, magam sem emlékszem. De felhívnám figyelmed, Lázár Ödön park sincs, rosszul emlékszel, és ne lázározzunk, legalábbis óvatosan, mert a park egykori névadója, egykor alapszervezeti titkár, kommunista volt, vásárhelyiesen szólva kommonista adta nagy szívvel nevét a zöldhöz, mert ugye, azért magyar is volt kicsit. Most mi is úgy vagyunk, hogy nem encselmórozunk, nem sósjóskázunk, amióta a szocializmus bezárt. Sőt nagyon is megtévesztő ez a Lázár családnév, hiszen voltak köztük grófok, Gyergyóban kastélyuk. És volt nekünk is egy Lázárunk, őt bújtuk feszt, sőt mindig elejébe kerültünk, és mondtuk neki tisztességesen, jó napot, László. Mert László volt ő, nagyon is nagy László, beláttuk, azért mégsem illene székely fuvaros módján lacizni csak úgy, amint jött felfelé a Bolyai utcán, vállán egy szocreálos táskamagnó bőrtokja, abban a mi halhatatlanságra számító tökjó verseink, mire László azt mondta, meg lesz beszélve a vers a Maros vendéglő bárjában két cigaretta között.
Meg lett beszélve, Lazics, nagyon sok cigaretta között, mert mindenki csak közönségesen lazicsozza őt, a második Forrás nemzedéktől errefelé csak mindenki lazicsozott, mindenki barátjának mondta, az Ifjúmunkás szerkesztőjét csakis barátnak lehetett tekinteni. Sőt úgy állunk, hogy Lázárnak annál is több barátja lett, miután kikísértük, mert ő is idő előtt pakolt, s ment a dombra fel, pedig egyáltalán nem igyekezett, ha arra gondolok, milyen nyugodtan recsegtetett a Maros vendéglő lépcsőjén felfelé. Se Lazics, se Maros vendéglő, se Új tollak, az ifjúságunkat mindezekkel együtt vették el.
Látom, barátom, hogy keresed és nem találod. Mondjam azt, ez egy ilyen korszak, ez egy ilyen város? Hát igen, ez egy ilyen város, benne egy ilyen vezetéssel, rossz rágondolni is. Pedig ami igaz, igaz, városnapok előtt nagy a kulturális megpróbáltatás, úgy keresik a díszpolgárokat, hogy szakadnak bele.
Pedig, gondoltam, lesz post mortem is, Lazics is kap belőle, mármint díszpolgára lesz a városnak, sőt arra is mertem volna gondolni, hogy valamelyik utcasarkon köszönhetünk neki, jó napot, László, ha már kitáblázták szépen nevét, utcanév lett a sok közölhetetlen versből valamelyik lelakott tősgyökeres városrészen, mert a tömbháznegyedekben a sosem hallott káplárok viszik el az elsőbbséget. Nagy a holtak inflációja is, kis holtak, kis turkálók, nagy holtak, nagy turkálók.

****

Varga Melinda

A vers lázbeszéde

– Beszélgetés Farkas Wellmann Endre költővel 

(Helikon)

„ Eredetileg baleseti sebész szerettem volna lenni, de a kémiatanárnőm, aki tizedik osztályban tanított, elvágta előttem ezt az utat. Akkoriban kezdtem el verseket írogatni, és felfigyeltek rám. Ez Lázár László – a legendás Lazics – nevéhez fűződik, mai napig büszkeséggel tölt el, hogy én vagyok az utolsó felfedezettje. Aztán rájöttem, hogy minden máshoz rosszabbul értek, mint a versíráshoz, nem mintha ebben túl nagyra tartanám magam, de életem végéig együtt fogok élni azzal a keserűséggel, hogy nem orvos lettem. Mai napig is mindennél jobban a medicina érdekel.”

**********

Lövétei Lázár László levélinterjúja
Bogdán Lászlóval

(Székelyföld, részlet)

„Közben Lazics, a nagy lélekhalász, az induló tehetségek hazai mentora, írt egy glosszát az Ifjúmunkásban, melyben leleplezett (Székely írásomból idézett ugyan, de nem írta le a nevemet), és megkérdezte, hogy vajon kapok-e honoráriumot? Mire a katonasághoz – akkor már Luciu-Giurgeni-ben voltam, ahol éppen épült a híd, rabok építették, mi őket őriztük – megérkezett 200 lej. Akkor egy deci rumot négy, egy üveg sört három, a Pelin de Mai címkéjű, felejthetetlen bort kilenc lejért vesztegették. Meg tudtam hívni az egész szakaszt…”

*******

Elekes Ferenc

Két ártatlan bolond

(Kórházban meséltem egy műtött betegnek, akit a lánya meglátogatott, s búcsúzáskor integetett az apjának.)

– Csakugyan szépen integetett a leánya magának, így csak leánygyermek tud integetni. Erről jut eszembe egy történet arról, hogy egyszer én is tanulgattam az integetést. De én nem a beteg apámnak integettem, hanem egy egész országnak. Legalábbis sok város és falu népének integettem, Bukaresttől egészen Sepsiszentgyörgyig. Egy nagy, fekete autóból. A főtitkárt utánoztam abból a nagy, fekete autóból, amit Király Károlynak küldtek, mert ő lett Szentgyörgyön az elsőtitkár. Egy tapasztalt sofőrt küldtek az autóért, aki jól ismerte az én Lazics nevű munkatársamat. Azt mondta Lazicsnak ez a ember, kísérje el, ne unatkozzék hazáig. Lazics azt mondta a sofőrnek, ő szívesen elkíséri, ha engem is elvisz, mert mi mindenfelé együtt szoktunk járni. Az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy abban az időben mi csakugyan mindenfelé együtt szoktunk járni. Mert ha nekem azt mondta Lazics, fizessek neki egy sört, akkor én soha nem utasítottam vissza, s nem róttam föl, ha a sör mellé még kért három deci erős pálinkát.

Úgy is indultunk neki az útnak, sörösen és pálinkásan. Ploieşti-ben azt mondja Lazics, a fekete Mercedesből a főtitkár integetni szokott a népeknek, úgy illik, mi is kövessük az ő példáját. És fölállva, üdvözlő mozdulatokat tett az úton járó emberek felé. De nem sokáig, mert a pálinkától vissza is esett a bőrülésre. A tapasztalt sofőr figyelmeztette Lazicsot, hogy ilyesmit mi nem engedhetünk meg magunknak, ebből baj lehet, maradjunk szépen  a fenekünkön. A népeket ezzel a sajátságos integetéssel üdvözölni a főtitkár kiváltsága, még maga Király elvtárs sem engedheti meg magának az efféle gesztusokat. Olaj volt a tűzre ez a figyelmeztetés, Lazics kijelentette, Predeálon álljon meg az első kocsmánál, ő leszáll ebből a fekete autóból, ha nem integethetünk a népeknek. A tapasztalt sofőr azt válaszolta, rendben van, de csak az integethet közülünk, aki józanabb és ritkábban esik vissza a bőrülésre. Így maradt rám az a nagy föladat, hogy a közismert karlendítéssel buzdítsam a reánk tekintő gyalogjárókat, csak tartsanak ki; jóra fordul minden, csak éppen bírják ki. Mint ahogyan a maga jóravaló leánya is kifejezte magát búcsúzásakor az ajtóban. Én pedig úgy belejöttem a főtitkári integetésbe, hogy megérkezvén Sepsiszentgyörgyre, ezzel a mozdulattal léptem át a Sugás vendéglő küszöbét. A főpincér azzal fogadott, hogy telefonon már értesítették a szerveket, miféle banda érkezik a fekete Mercédesszel, de Király elvtárs lecsillapította a jelentőket. Azt mondta, jól ismeri azt a két részeges újságírót, nem veszélyesek a társadalomra, csupán politikailag képzetlenek, majd ő beszél a fejükkel –, különben is, egy Király tarthat magának két ártatlan bolondot. Lazics erre kért egy sört és hozzá három deci erős pálinkát.

**********

  Cseke Gábor

  A csodálatos világháló

  (Részlet)

“Elekesnek nem lenne szabad verssé erőszakolnia a publicisztikai gondolatot, mert abból sem vers, sem pedig jó publicisztika nem lesz. Ez a veszély egyébként nemcsak az említett, erősen kifogásolt versekben kísért, hanem más, művészileg egyenetlen költeményeiben is. Jó lenne tehát, ha eltöprengene, és banális, de érzésem szerint találó kifejezéssel élve: nem venne fel olyan ruhát, ami nem simul költői alkatára” – írta valamikor 1967 januárjának elején Frici Forrás-kötetéről Elekes Ferenc: Városi veréb. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966 a jó öreg Lazics, vagyis Lázár Öcsi, az Ifjúmunkás kultúrrovatának szerkesztője és egyik legközismertebb újságírója, sok-sok éven át száguldó riportere is. (A másik két igen jól ismert veterán Kincses Jóska és Zöld Lajos voltak; hármuk viselt dolgaiból nagyjából meg lehetne írni az ifjúsági lap hőskorának a történetét…) Nagyjából kiköbözhető volt, hogy Lazics szigorú lesz a szerkesztőség háziköltőjéhez, aki kötetének megjelenéséig meglehetősen gyakran adott át neki közlésre verset, illetve román és orosz költőktől fordított válogatott darabokat. Lazicsot nem egyszer bosszantotta – mert mesterkéltnek, erőltetettnek tartotta – a Frici kópésága, góbés gondolkodásmódja, s ha csak tehette, nem rejtette véka alá ellenérzését. Ettől függetlenül gyakran ültek le, majd később ültünk le együtt is fehér asztal mellé, akárcsak ama első, hivatalos munkanapomon 1963-ban, s a kellő alkoholszint után aztán rendre a feszültségek is kiütköztek: a beszélgetés, a vita sarkosabb, nyűgösebb lett. Lazics például rendszerint válogatás nélkül sértegetni kezdte asztaltársait. A délelőtt, munkaidőben oly kedves, közvetlen, mindenkivel türelmes szerkesztő kötekedő, morcos emberré változott, hangoskodásával felhívta magára a figyelmet, hetvenkedett, s olykor, amikor már túl nagy nyomás alatt volt, hirtelen belealudt a csetepatéba… Majd, pár perc múlva, mintha legmélyebb álmából ébredne, semmire se emlékezett… Tudom, bár előttem sose említette: Fricinek nem esett jól ez a kritika, amit talán az is súlyosbított, hogy éppen Lazics volt az, és éppen a saját lapunkban, aki megpróbálta őt lebeszélni a költészetről. Azt hiszem, ha nekem osztották volna ki feladatul, hogy recenzáljam a kötetet, egyszerűen képtelen lettem volna eleget tenni a felszólításnak. Azon túl, hogy mindvégig a kisebb testvér szemével néztem Ferire, elismerve az ő publicisztikai primátusát, máig nem szűntem meg kedvelni kifejezőkészségének azt a rafináltan naiv, hajlékony, eredendő humorát, már-már ábeles együgyűségét, amivel túljár a világ eszén, s kimondhatatlanul örvendtem, amikor látszólag a Lazics kritikájának tanácsát követve, Elekes Feri ráhajtott a jegyzetírásra. Hónapokon, több éven át jelentek meg a lap első oldalán Elég az hozzá, majd később Hogy őszinte legyek címmel apró, finom megfigyeléseit, gondolatait, rövid lefutású, csípős megjegyzéseit tartalmazó jegyzetrovatai, amit ugyan nem egy gyakorló újságíró irigyelt el tőle, de mint később kiderült, mikor már elfogadottá s gyakorolttá vált a műfaj az addig tüntetően merev szocialista sajtóban, nem mindenkinek állt jól az a ruha, ami Fricit oly olvasottá és népszerűvé tette. Az Ifjúmunkást akkoriban egyre nyitottabbá váló, fiatalosan újító lapként könyvelték el, amely egyre több olvasót vonzott, s ha ott valaki közölt valamit, az azt jelentette, hogy mindjárt szerzett is magának hozzá cirka 15–20 ezer olvasót (ami a mai pár ezres példányszámokhoz képest paradicsomi állapotnak számít!). Ráadásul akkor, az első oldalra kerülni, méghozzá hétről hétre, egyenlő volt a sztárcsinálással. Ezért volt aztán annyira visszhangos és közvéleményt megmozgató Matekovits János romantika-vitája, majd később a fiatal költők Vitorlaének című antológiája mentén lezajlott eszmecsere a költészet bátorságáról vagy az a riport-vitaként elhíresült egymásnak feszülés, amelyben az újságírás és a valóság, az igazság kimondásának kényszere, az építő ellenzékiség szorgalmazása publicisztikai igényként megfogalmazódtak. Nem volt nehéz a sorok mögött azt a helyzeti előnyt fölfedezni, amit az Ifjúmunkás szerzett azzal, hogy fiatal, tehetséges munkatársai – mindenek előtt Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovits János, Kovács Erzsébet, Gálfalvi György, majd a későbbiekben Aradi József, Müller Ferenc, Tar Károly s az ő példájukon nagyon sok külsős is – kihasználva a politikai olvadással mind jobban lazuló ellenőrzést, igyekeztek kitapogatni és elérni a szókimondás lehetséges legszélső határait. Mi akkor szívből reméltük, hogy ez sikerült s minden körülmények között teljesíthető. De a lap mérce és fórum is lett egyben, kisugárzó példa, amihez csatlakozni lehetett. Nem véletlen, hogy az akkori idők egyik irodalmi fenegyereke, Vári Attila ma így figyelmeztetett egy 2008-as üzenetváltásunk alkalmával: “Amíg még élünk, el kellene mondani, hogy nem az Igaz Szó, nem az Utunk, hanem az egyetlen irodalmi lehetőségünk – függetlenül Domokos Gézától, Dali Sándortól, tőled – az a lap volt, amelyről a nemzedékem úgy feledkezik meg, hogy hihetetlen: az Ifjúmunkás és az IM.”

*******

Beszélgetés Ladányi Mihállyal

(Ifjúmunkás, 1967. november 30.)

Úgy emlegetik, s a hivatalos kritika is úgy tartja számon, mint a fiatal magyarországi költőnemzedék egyik legtehetségesebbjét. Nemrég jelent meg ötödik verskötete, a Dobszóló. 1959-ben debütált Az út kezdeté-vel, utána Öklök és tenyerek, Mint a madarak (ezt József Attila-díjjal tüntették ki) és Utánad kószálok című kötetek következtek. Készített több tévéfilmet, jelenleg a színház is foglalkoztatja. de ezek amolyan “mellékfoglalkozások”, hiszen ezt mondja: – Mindig versben gondolkozom, a legtöbb probléma verssé érik bennem. Jelenleg turistaként tartózkodik hazánkban, ezelőtt négy esztendővel pedig az Írószövetség vendégeként járt Romániában. Élményeiről faggatom, a beszélgetés közben elkerülhetetlenül szó esik magáról a költészetről is. Közvetlen, könnyen megnyíló ember, készségesen vall romániai élményeiről.
– Otthon nem tudok pihenni, olyan vagyok, mint a pedagógus, aki hiába csukja be maga mögött az iskola kapuját, otthon is a lurkók bajaival-gondjaival vesződik. Bejártam sok várost, de őszintén mondom, sehol nem éreztem olyan jól magam, mint itt, Romániában. 1963-as emlékeim hívtak vissza.
– Olvastam valahol, hogy önnel kapcsolatban használják a csavargó költő kifejezést. Mi a magyarázata ennek?
– Semmi más, mint az, hogy szeretek csavarogni. Ebben az a jó, hogy az ember, teszem azt, a Tiszán túli vidékeken csavarogva is rájön azokra a problémákra, amelyek a dunántúliakat foglalkoztatják. Én különben azt vallom, hogy minden ember egyénisége megreked a gyermekkor valamelyik szakaszában. A költők általában a romantikus kamaszkorban rekednek meg, amikor világmegváltó szándékok fűtik az embert. mindegyik költő egy felnőtt kamasz, aki hiszi, hogy a versekkel meg lehet váltani a világot. Ezt fanatikusan vallja s eszerint is él. Különben azt hiszem, minden költő csavarog. A nehézkesebbek, a lusta kamaszok műhelydolgokkal foglalkoznak, saját lelki világukban csatangolnak. Engem a társadalmi problémák érdekelnek, ezért vágok neki újra és újra az országútnak.
***
Ladányi Azt hiszem, semmi kétség című versében (Dobszóló című kötetgében jelent meg) mondja, mintegy alátámasztásaként, okolásáért csavargásainak: “Vivátot üvöltöztem a pisszegés korában, / meglehetősen faragatlanul éltem hát, / a szépség huligánjaként. / Utáltam ezt a csavargóruhát, / de bőröm kiáztathatta a szél és szabad hajós lehettem benne újra még”… “Mikor bekóboroltuk a sikátorokat, / köszöntek is nekünk / és fogadták / ha odaköszöntünk nekik”… “Ilyenkor verset írtam, / s dacban és révületben / álmodtam át az éhes éjt / az ügyes érdekek szendergő városában / a szépség huilgánjaként.”
***
– Mit látott, mit tapasztalt Romániában?
– 1963-ban tíz felejthetetlen napot töltöttem Mamaiában, s Bukaresten kívül ellátogattam Iasi-ba, Brassóba és Kolozsvárra. A románok nagyon vendégszeretőek, bőkezűek, a végletekig figyelmesek. A Iasul Literar szerkesztőségében magyarul üdvözöltek: a szerkesztőségi titkárnő ugyanis kolozsvári származású. neki köszönhetően verset is fordítottam románból Florin Mihail Petrescutól, akivel összebarátkoztam. Bár még nem kezdődött meg a színházi évad, alkalmam volt részt venni néhány próbán. Jó képességű művészeket ismertem meg, s nagy hatással volt rám az, hogy ebben a fővárostól távol eső városban nagyon élénk a kulturális élet. Csodálatos tájakban gyönyörködhettem, több új városon haladtunk át. Nagyon megkapott Bákóban az a nagyvonalúság, ahogy a múlt rozzant viskóit valósággal leszántják a föld színéről, nem vesződnek megmentésével. Rengeteg lakást építenek Romániában. A tegnap este családlátogatáson voltam. Négyszobás lakásban lakik három család. Nagyon természetesnek veszik hogy szétköltöznek, külön kétszobás lakásokba.
– Szeretem az életet. Olyan helyekre megyek szívesen, ahol vidám környezet fogad, s jó ételeket, italokat fogyaszthatok. A román sörről ódát fogok egyszer írni. Erőt gyűjtök, az utóbbi időben ugyanis sokat dolgoztam, s most jól jön a romániai kikapcsolódás. Jövőben két kötetem megjelentetésére számítok. A vershéten jönne egy ú, majd év végén válogatott verseim kerülnek ki a nyomdából. Az új kötet még nem állt össze teljesen, hazatérve majd azzal foglalkozom. Akárcsak eddigi köteteimben, ebben is túlnyomó részt társadalmi töltésű költemények lesznek.

Megköszönöm Ladányi Mihály szíves készségét, valamint a készülő kötetéből lapunknak adott két új versét (az im-67 decemberi számában közöljük), s további jó pihenést, kellemes szórakozást kívánunk neki.

Lejegyezte: Zoltán Péter (alias Lázár László)

*********

LAZICS: Lázár László, eredetileg Lázár Jakab (Marosvásárhely, 1936. július 30. – 1995. február 11.) erdélyi magyar újságíró, szerkesztő, kritikus. Középiskolát szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végzett (1953), a Bolyai Tudományegyetem történelem szakán középiskolai tanári diplomát szerzett (1957). Az Előre újságírója, majd az Ifjúmunkás, 1989-től a Bukarestben megjelenő Ifi Fórum irodalmi-művészeti mellékleteinek szerkesztője.

************

Cseke Gábor

Egy emlékezetes könyv Lazics asztaláról

Szerteágazó haveri kapcsolatai révén Lazics a hatvanas években könnyen jutott anyaországi
olvasmányhoz, folyóiratokhoz. Rendkívül gyorsan olvasott és lelkesen tudott beszélni a neki tetsző művekről. Egy időben olvasmányairól olvasónaplót is vezetett az Ifjúmunkásban, ami csak azért nem volt hosszú életű, mert Lazics igyekezett megmagyarázni olvasmányai alapján azt, amit talán jobb lett volna magányosan, a sorok között olvasva megérteni és meggyőződéssé gyúrni. Ő viszont azt szerette volna, ha a hozzá eljutó olvasmányok, újszerű szemlélet üzenetét minél több olvasó felé tolmácsolhassa.

Egyik legkedvesebb olvasmánya – tudom, mert többször és sokaknak megvallotta – Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem c. kisregénye, amely éppen csak megjelent a Kortársban, de Lazics azon nyomban le is csapott rá, majd szorongva várta, hogy a folytatás is beérkezzen az országba. Akkor már ismertük s szerettük Fejes Endre Rozsdatemetőjét, a munkásosztályt reális színekben ábrázoló, ma is jeles kisregényt, Sánta Ferenc Húsz óráját, de Lazics mindüknél többre tartotta Somogyi Tóth munkáját, mert úgy vélte, hogy az író a Szabados Gábor nevű, újságíró főhős alakjában a mi, a jobbért és igazabbért küzdő újságírók szorongatottságát, dilemmáit, kiábrándultságát és vergődését rajzolta meg. Lazics egy csapásra s mindenestül magára ismert, azonosult Szabados cinikus mázt öltő, szellemes, okos, de tehetetlen és maga körül a rosszal együtt minden jót is romboló alakjával. Egy kicsit tetszelgett is ebben a szerepben, s időnként úgy tűnt, hogy a regény felmentést adott az olykor erőteljes bűntudattól marcangolt Lazicsnak is. Máskor megpróbált megújulni, vezekelni korábbi vargabetűi miatt, s ehhez is Szabados szolgáltatta a mintát.

Ilyen és hasonló aranymondásokat mazsolázott ki a műből, amelyek – jóval nagyobb számban – ma is keringenek a köztudatban:

A butaság a legjobb narkózis: halálig tart.

*

Egyet mondok nektek, az igazság nem piaci áru, amit hazugságon kell megvenni.

*

Nem az a fontos, kiskoma, hogy mit tartanak rólad, hanem az: mit tartasz te magadról.

*

– Valaki azt mondta: élet és szerelem a férfi számára kettő, a nő számára egy.
– Igazán? Elfogult volt az illető, hidd el. A féltékeny férfiak például éppúgy nyöszörögnek és
hisztériáznak, mint a féltékeny nők.

*

– Nem akarok az életed értelme lenni. Esetleg egy darabig.
– Miért mondod ezt?
– Gondoltam, örülsz. Minden férfi örül, ha előre fölmentik a felelősség alól.

*

A felnőttek azt követelik, hogy őszinték legyünk egészen. Őszintének lenni nagyon nehéz. A felnőttek se őszinték. És nagy ködöt kavarnak maguk körül, hogy mi ne lássuk őket. stb.

Néhai Legeza Ilona, akinek dióhéjban elmondott könyvismertetői ezrével őrzik az interneten a
legjobb olvasmányainkról szóló tartalmi tudnivalókat, így foglalta össze a mű velejét:

„A Próféta voltál szívem főhőse Szabados Gábor újságíró “prófétának” indul és az
elmegyógyintézetben végzi. A “fényes szelek” múltán nem találja helyét a hatvanas évek
valóságában. A sikeres újságíró, lelkiismeretfurdalásai ellenére is a huszonnégy órára
szóló “királyi közérzet” életformáját hirdeti és éli rengeteg nővel, itallal, befejezetlen kéziratokkal, egészen az idegosztály magányosságáig. Pedig környezetéből magasan kiemelkedik intellektusa, érzékenysége, kristálykoponyája. A körülötte élők – ki-ki a maga módján – mégis jobban megállják helyüket. A szerző ebben az írásában voltaképpen egyetlen lelkiállapot részletekbe menően kibontott rajzát adja a modern próza legkorszerűbb eszközeit használva. “

Különben Somogyi Tóth Sándorról (1923-2000) mondják, hogy a Kortárs folyóirat tapasztalt próza szerkesztőjeként nagy érzékkel karolta fel a fiatal tehetségeket, biztatta, bátorította őket. Czakó Gábor mesél erről egy interjúban megható részleteket mesél el, nagyra tartva egykori mentorát, akinek életművét többek között az alábbi könyvcímek jelzik: Gerinctörés. 1959. – Gyerektükör. 1963. – Próféta voltál, szívem. 1965. – Szerencse vagy halál. 1967. – Gabi. 1969. – A gyerekek kétszer születnek. 1973. – Huszonegy korsó sör (novellák).

Akárcsak Lazics esetében, megállapítható: Somogyi Tóth Sándor jóval nagyobb figyelmet érdemel a ma lelkesen kanonizált új magyar irodalom vonulatához képest. Úgy vélem, hogy Lazics, ha élne, ezen állításomat két kézzel aláírná…

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. június 28. csütörtök hüvelyk LAZICS ASZTALA

 

Kedei Zoltán

                                                                                                                   Kedei Zoltán festménye

Ha velem maradsz

Szivárványtapétás égen  formálom a képed.

Valami nincs a rendjén.  Csupaszra vetkőzöm,

mélybe zuhanok. A bumeráng visszatér,

kényszerleszállásra késztet,  a költészet köre

bezárul.  Valami nincs a rendjén.  Sziporkáznak

a szavak,  a téma fénye védelem nélkül marad,

és  mondom a magamét,  semmi sem változik.

Valami nincs a rendjén. Az idő telik,  peregnek

a homokóra szemcséi. Felül apad,  alul dagad.

A hulladék halmazán is mondom a magamét.

Tavaszról álmodom,  napfénylubickolást.

Valamit mégis a rendjén találok,

ha velem maradsz

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. június 23. szombat hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Erős Kinga

„Öleléssel kezdődött az erdélyi honfoglalásom”

Beszélgetés Szakolczay Lajos irodalomtörténésszel

– Köztudott, hogy a színház, a képzőművészet, az irodalom, miként erről több kötetben is tanúbizonyságot tett, egyaránt érdekli. Az irodalmon belül pedig rendszeresen foglalkozik a határon túli magyar irodalmakkal. Mi ébresztette fel annak idején érdeklődését a határon túli magyar irodalom iránt?

– A nagy véletlen. Szülővárosomban, Nagykanizsán jártam középiskolába. Őszintén szólva a Kőolajbányászati és Mélyfúróipari Technikum nem volt egy művészképző. Szüleim azért írattak be ide, mert szegények voltunk, és a technikusi oklevél megszerzése akkoriban állással is járt. Minthogy az ötvenes években a szomszédban, Jugoszláviában Tito a láncait csörgette – a Moszkvától való elszakadása után ilyen szépen kellett a vezért becézni –, a határ menti város félt, remegett. Nyilván a szülők és az iskola tanárai is féltek, s az ébredező gyereknek (mert kicsi koromtól írtam, olvastam, mindig a könyveket bújtam) soha sem mondták, hogy határainkon kívül is élnek magyarok. Szégyen, egy mai fiatal által elképzelhetetlen, hogy Trianonról semmit sem tudtam. És – talán 1957-et írtunk – egyszer csak nyakon öntött a szerencse. A városban sétáltam (vidéken így nevezték a centrumot), s a Szomolányi-sarkon lévő újságosbódé kirakatában megpillantottam egy fehér borítójú folyóiratot, az Igaz Szót. Gy. Szabó Béla Apáczai-piktogramja – mit se tudtam akkor még a grafikusról – hívta föl a figyelmemet a lapra. Kezembe vettem, és csodálkoztam, hiszen ha a Román Szocialista Köztársaság lapja, miért nem románul van nyomtatva. Megvásároltam, s elolvasása után kezdett kinyílni a szemem. Akkor döbbentem rá, hogy milyen tudatlan vagyok. Ez volt az első lépcső, amelyen fölfelé baktatva – az összes kinti és benti folyóiraton rajta tartva a szemem – elindultam a pálya rögös útján.

– A fentiekből az olvasó számára talán nem elég egyértelmű, ezért megkérdezem, miért is volt annyira rögös ez az út?

– Mert ki gondolta volna, hogy olajipari technikusként valaha is beleszólhatok, már ami az irodalmat illet, a „nagyok” dolgába. S a határon túli magyar kisebbségek élete, irodalma, művészete, hiába hangoztatták a nagy szocialista összefogást, félig-meddig tiltva volt. Nem beszélve a nyugati magyar irodalomról, amelynek alkotói kezdettől fogva kiálltak az 1956-os magyar forradalom igazságai mellett.

– Az első olvasói találkozás után térjünk át a személyes kapcsolatfelvételre. Mikor utazhatott első ízben határon túlra, milyen tapasztalatai és hozadékai lettek ennek az útnak?

– 1967 őszén, pontosabban november 2-án virradóra érkeztem Kolozsvárra, Palocsay Zsiga barátom – akivel akkor már leveleztem – születésnapjára. A felesége, Csilla hívott meg titokban, én voltam a meglepetés. Hajnali kettőkor leszálltam a vonatról, s gondoltam, biztosan vár valaki az állomáson. Nem tévedtem. A család Szilágyi Istvánt bízta meg – gondoltam volna-e akkor, hogy a világ legjobb írója (komolyan beszélek) lesz a kalauzom? –, hogy kísérjen el a Şincai nr. 7-be, Fazakas professzor és veje „tanyájára”. Végig magáztuk egymást. (Neki én ismeretlen voltam, viszont fordítva ez nem állt, mert olvasó ember lévén már akkor mindenkiről „mindent” tudtam.) Pityók, teljesítvén a feladatot, elkísért Palocsayékhoz, „leadott” az asszonynak, aki azt mondta, hogy nyugodtan aludjak – a kapu alatt bemenvén jobbra, a könyves szobában (vendégszobában) volt megvetve az ágy –, reggel majd bejön értem, és bemegyünk Zsigához. Alig tudtam lehajtani a fejemet a meglepetéstől és az örömtől. Rám ömlött az erdélyiség élménye. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei a zsúfolt polcokon, szemben Nagy Imre- és Páll Lajos-festmény, és rengeteg, szebbnél szebb bokály. Úgy emlékszem, hogy egész éjjel olvastam. Reggel bejött Csilla, pizsamástul karon ragadott, és bevitt a férjéhez. „Na, Zsiga, kit hoztam?” Zsiga bá’ valamely ismeretlen unokatestvérre gyanakodott, de amikor megtudta, hogy budapesti levelezőpartnere a jövevény, magához ölelt. Valójában ezzel az öleléssel kezdődött az erdélyi honfoglalásom. Este ezer ember gyűlt össze – a kolozsvári írók java, Kacsó Sándortól Páskándi Gézáig – a családi házban, hogy köszöntse a születésnapost. Páskándi egy Palocsay-paródiával lepte meg az ünnepeltet. A Him nyuszt a nő nyestnek című szöveget a 400 oldalas vinilin borítású füzetem őrizte meg. („Sz: agg mén-házba / küldött a Fond / fejtsek – – – szót, bolszot, paplikát, / – van mindnek szava – bolsza – / >G, g, g< / Szóból élt a Zembel” stb.) Másnap az utcán sétálva találkoztam Páskándival, aki a Cola bárban híres Gellért-paródiáját (Kinek a jánya vót apád) véste be füzetembe golyóstollal. November 8-án pedig (olyan sokat időztem volna Kolozsvárt?) – „dokument jeszty” – szellemes kiszólásokkal magyar íróknak üzent. (Erdélyi ősz című könyvemben olvasható a szöveg.)

– Látom, örömmel emlékezik az első útra…

– Ez volt az a pillanat, amikor aranykosárba nyúltam. Ettől fogva csupán a szolgálat vezetett. Hírt adni az itt született – tágabban, hiszen Pozsony, Kassa, Szabadka, Újvidék, Ungvár is területem volt, a határon túli – értékekről. Újságokban, folyóiratokban, könyvekben. Életem nagy élménye, hogy a kilencven- éves Kós Károllyal – Erdély és az egyetemes magyar szellem erkölcsével – koccinthattam. Később nagyon is bejáratos lettem házába. Építeni, cselekedni kell, ez a megmaradás záloga. Többször megfordultam Szabó T. Attila, Fülöp Antal Andor és Balázs Péter baráti összejövetelein, vállon vihettem többedmagammal Szilágyi Domokos koporsóját, főt hajthattam (alapos, tanulmány értékű kritikákkal) a mindmáig legnagyobb rendező, Harag György és az erdélyi magyar színjátszás előtt. Láng Guszti, Szőcs Pista, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Lászlóffy Ali, Király Laci, Szervátiuszék, Héjja Sunci, Sütő András, Gálfalvi Gyuri, Székely János, Markó Béla, Majtényi Erik, Farkas Árpád, Bogdán László, Plugor Sándor ajtaja – még lexikonnyi nevet sorolhatnék – mindig nyitva volt előttem. (Lakásuk nem egyszer szállodám volt.)

– Úgy tudom, hogy a számos találkozás és levél közül egyre, Kós Károly levelezőlapjára különösen szép emlékként tekint vissza…

– Egyszer annyira el voltam foglalva a kolozsvári ügyekkel – minden látogatásomkor ezer emberrel találkoztam –, hogy nem kopogtattam be a szent öreghez. Amikor megtudta hűtlenségemet, azonnal kártyát röpített Budapestre. „Hallom, itt jártál, és elkerülted a házamat. Máskor ne tedd!”

– A fentebb említett szerzők névsora akár büszkévé is tehetné…

– Büszkévé? Semmiképpen, hiszen az itt említetteken kívül sokan nem kapták meg az életműveiket megillető figyelmet, értékelést. Az irodalomtörténészek, művészettörténészek, ilyen-olyan kritikusok az évtizedek alatt többször belealudtak a szakmájukba. Mert csupán az ilyesféle álmosságnak köszönhető – hanyagságnak, rosszul tájékozottságnak is nevezhetném –, hogy Bajor Andorról, a nagy Karinthy utáni, csak hozzá mérhető filozófus-gondolkodóról azt se tudják, hogy „eszik-e vagy isszák”, Panek Zoltán életműve is belefulladt a közönybe, Nagy Albert, a kitűnő festő és Kós András, az elemi erejű szobrász az égi mezőkről kesernyés humorral szemléli a kánonalkotók és díjosztók sületlenségeit.

– A középiskola elvégzése után önt „beszippantotta” az irodalom, annak ellenére, hogy nem vették fel egyetemre. Bánja akkori – ki tudja, hogy esett – „kivetettségét”?

– Nem bánom, ilyen hosszú idő után is csak derülök rajta. Az érettségi után éjjel-nappali olvasással tudatosan készültem a szakmára. Akárhol dolgoztam – a kőolaj és földgáz közelében Babócsán vagy a Csepel Vas- és Fémművek Központi tervezőirodájában (rajzolóként-szerkesztőként a központi fűtés, víz, csatorna szakosztályon) –, a könyv volt a mindenem. Délután vagy este letettem a „lantot” – meg kellett élni valamiből –, s az éjszaka az írásé, a könyveké volt. A frissen érettségizettekhez viszonyítva már elég vén voltam, huszonhat éves, amikor jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–népművelés szakára. Akkoriban, négy tételből összeállóan, 20 pont volt a maximálisan elérhető felvételi eredmény. Én, sajna, csupán 18-at (két ötös, két négyes) tudtam összegyűjteni. Az egyik négyest, ki tudja, miért, valamely Sánta Ferenc-novella elemzésére kaptam, a másikat egy beszélgetésre. Ez utóbbi – jóllehet nem bírok fanyar mosoly nélkül emlékezni bukásomra – volt a fájdalmasabb. Az érdeklődő – felvételiztető – tanár előtt eléggé lehúztam az Élet és Irodalomban épp akkor zajló munka-vitát. S amikor kérdésére – „milyen folyóiratokat szokott olvasni?” – rávágtam, hogy mindet, elmosolyodott, és szemem közé nézve elég durván rám ordított: „mondjon kettőt!” Én, szerényen, mert még nem ettem a szakma kenyerét, a hazai orgánumok mellett fölsoroltam az összes kinti „leleményt” – a marosvásárhelyi Igaz Szótól az újvidéki Hídig, a párizsi Magyar Műhelytől a pozsonyi Irodalmi Szemléig. A tanár úrnak láthatóan tetszett a tájékozottságom, olyannyira, hogy öt pont helyett néggyel jutalmazta a feleletemet. Csak magamnak köszönhetem a kútba esést, hiszen már akkor is – eléggé elítélhető módon – azt mondtam, amit gondoltam, és nem azt, amit (sok volt az „igénylő”: egyetem, párt, társadalom, szakszervezet) vártak.

– A „foxi-maxit”, a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika szakát ezért, vagyis sértődöttségből választotta?

– A tudás iránti éhségemből. Sem párttag, sem munkásőr, sem besúgó – pedig nagyon kapacitáltak rá – nem voltam, viszont az „egyetemi urak” közül kitagadott szerencsétlen flótás, az igen. Azért is jó, hogy rávilágított „eltévelyedésemre”, mert a budapesti Heti Válasz minap azokat a „híreseket” ültette a szégyenpadra, akik úgy értek el valamit a tudományos és művészeti életben – föltételezésük szerint a hátszelet nyilván a ma annyira megvetett oskola adta –, hogy legmagasabb végzettségüket (végzettség-e a mai szégyen?) az inkriminált iskola papírja jelentette. Esztétikából – a közgazdaságtan és a munkásmozgalom története elől leléptem – ugyanazt tanították, mint az egyetemen. A közös tanárok – egyikük, a Szerb Antal-monográfia írója, Poszler György – miért is mondtak volna mást. Persze az a vagabundság megvolt bennem, hogy amikor Poszler (akkor még nem tudtam, hogy a professzor kolozsvári illetőségű) a tér, idő, fönt, lent, kint, bent stb. koordinátái felől tudakolódzott, ha tehettem, az általánosságok, axiómák helyett mindig valamelyik kisebbségi író (elég sok név és idézet bolyong a fejemben) művének részletével válaszoltam.

– Szép kis történet…

– Ha nem a tudás (bocsánat a szerénytelenségért!), a szorgalom, a munkabírás, az eltökéltség, a makulátlanság lett volna a „védőbástyám”, hanem a „foxi-maxi”, nem rúgtak volna ki szinte mindenhonnan (Állami Gorkij Könyvtár, Kortárs, Új Írás stb.). Kirúgtak – volt, hogy politikai okokból (lásd a Kikötő című könyvem írását: Szellemi haza – Magyar, nem testvér!), de néha vissza is vettek. Milyen előny az az „ideológiai” védettség, ha a több mint negyven évvel ezelőtti, Dsida műfordításairól készült írásom – ezer ehhez hasonló példát tudnék fölhozni – nem tudott a maga igazságainak érvényt szerezni. (Csak később tudtam meg, az elkötelezett marxisták a Nagyvilág szerkesztőségében az „angyalos” szerzővel együtt szidtak, mint a bokrot – a szöveget végül is a szabadkai Üzenet közölte) Ha valódi „foxi-maxis” voltam is, a másik „elkötelezett” (vagyis a „foxi-maxisnál” hívőbb, mert az Államvédelmi Hatóság kenyerét is evő – a keresetét gumibottal is dúsító – marxista) miért emelte ki a Megtartó varázslat című, a Szépség koldusa lírikusát hetvenötödik születésnapján ünneplő antológia alcíméből (Magyar költők versei József Attiláról) a magyart? Hogy a szomszéd országok meg ne sértődjenek. De ez által az olvasó is becsapatott, hiszen József Attila költészetének más nációjú lírikusok is adóztak. Foxistul, maxistul, tehetségestül és tehetségtelenül így kerek a világ.

– Az irodalomtól indultunk el, de essen szó arról is, hogy miként került érdeklődési körébe a színház, a zene és a képzőművészet?

– Úgy – a sportot ki ne hagyja, most írtam két folyóiratnak is a londoni olimpia magyar esélyeiről beharangozó esszét –, hogy az ember a világot mindig egyben akarja látni. A jelen írója – így volt ez mindig – nem ugyanazt a korvalóságot éli-e, mint képzőművésze, színésze, zenésze? Ugyanazt a korvalóságot éli, ugyanazt az élményt – csak más műfaji sajátosságok révén – jeleníti meg. Nincs nagyobb öröm, mint ha az ember észleli, hogy a szakrális körbe nemcsak a Pilinszky-líra tartozik bele, de Hager Ritta megejtő textilvalósága is, vagy – még távolabbról a példát – Vidnyánszky Attila operarendezésének (Jenufa) záró képe, mikor is a halászok által megtalált holt csecsemő adja a jégből épített kereszt gerincét. Félig-meddig – bár végtelen öröm az élvezet-élvezkedés alapja – dühből és „kivagyiságból” lettem a színház és a képzőművészet szerelmese. Mikor azt tapasztaltam, hogy egy-egy kritikus lezserül fogott hozzá valamely művészi produkció értékeléséhez, meg akartam mutatni, hogy másképp is lehet.

Szakolczay Lajos 1941-ben született Nagykanizsán. 1963-tól Budapesten él. Irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus. Fő kutatási területe a határon túli magyar irodalom és művészet. 1972-től 2005-ig kisebb megszakításokkal a Kortárs szerkesztője, rovatvezetője volt. Az irodalom és a színház mellett képzőművészettel és az opera műfajával is intenzíven foglalkozik. Kitüntetései: József Attila-díj, Kölcsey-díj, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj, Hídverő-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje. Több antológia szerkesztője. Kötetei: Dunának, Oltnak (1984), Páter Bulányi (1989), Ötágú síp (1989), Kötél homokból (1994), A csavargó esztétikája (1996), Korfurdaló (1999), Kikötő (2006), Erdélyi ősz (2006), Nekünk ilyen sors adatott (Csoóri Sándorral, 2006), Ameddig temetetlen holtak lesznek (Nagy Gáspárral, 2008), Párbeszédek és perbeszédek (2010), Sorsszerűség, álom, etika (2012).

HELIKON, XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 10. (600.) SZÁM — MÁJUS 25.     
 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. június 21. csütörtök hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Nadányi Zoltán

 

A testőr

Itt nyugszik ő, sok bécsi hölgy
szerelme. Költő, dalia.
Királynénk, szép Terézia
testőre, Bessenyei György.

Itt nyugszik ő, Bakonszegen.
Nem Bécsben és nem egyebütt.
Lovával együvé feküdt,
kifent bajusszal, délcegen.

Kalandozott és megpihent.
A lármás, fényes Bécs után
ölébe vette őt puhán
a csend. A bakonszegi csend.

Én nem a testőrt tisztelem,
hanem azt, aki hazatért,
otthagyva minden csatatért,
és állt a parton dísztelen.

A zöld Berettyót látta itt,
a borzas fákat, bokrokat,
miután látta már sokat
a szép királyné vállait.

Ült csendben a tornác zugán
és nézte a bukó napot.
Aztán a toll után kapott,
utolsó szalmaszál után.

Bizony utolsó szalmaszál.
Bizony fuldoklik, aki él.
De aki több a többinél,
e szalmaszállal partszáll.

Nadányi Zoltán (Feketegyörös, 1892. október 9. – Budapest, 1955. február 2.) költő, író, műfordító. Tanulmányait Nagyváradon végezte, a jogakadémia befejezése után az államtudományi vizsgát Szegeden tette le. 1917-ben a Nagyvárad szerkesztőségében kezdte hírlapírói pályafutását; 1920-ig a sakkrovat vezetője is volt, majd 1919-1920-ban Zsolt Béla mellett a Tavasz című lap társszerkesztője lett; 1920-ban repatriált, s a Pesti Naplóhoz szerződött. 1926-tól Berettyóújfaluban Bihar megye levéltárosa lett. Az 1930-as években ismét a nagyváradi napilapokban jelentek meg versei. 1940-1944 között Bihar megye főlevéltárosa volt. A második világháború után végleg Budapesten telepedett le. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak és a Petőfi Társaságnak is. Lírája a Nyugat modernségét népnemzeti hagyományokkal telítette. Piripócs című szatírasorozatában a várost hazudó faluról ad torzképet. Életének utolsó szakaszában Börne, Heine, Lermontov, Moore, Mickiewicz verseiből fordított, míg saját verseiből francia-, német- és román nyelvű fordítások is megjelentek. Művei: Ilonka (Nagyvárad 1914), Kerekerdő (Nagyvárad 1917). További versesköteteit Budapesten adták ki. Ezek anyagából állította össze Gertrúd leánya, Bélteky Lászlóné a Körmenet című antológiát (Budapest 1971).    Kötetben nem publikált írásai Hajnali találkozás címmel (Budapest 1994) jelentek meg.

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. június 6. szerda hüvelyk LELEMÉNY