RSS

BESZÉLGETÉS, INTERJÚ kategória bejegyzései

Az irodalom misztériumai

interjú Máriás Józseffel

Mivel több mint tíz évig egyazon szerkesztőségben dolgoztunk mint munkatársak, érthető, hogy tegeződünk, bár más-más generációhoz tartozunk. Aki írásaidat olvassa a Káfé Főnixben, kit tisztelhet benned?

A Magyar szellem, erdélyi szellem – Irodalomtörténeti jegyzetek (2003-2009) című kötetem végén szerepel minden fontos adat rólam. MÁRIÁS József: ny. újságíró. Felsőbányán született, 1940-ben. Elemi iskoláit szülővárosában, a gimnáziumot Nagybányán végezte, 1957-ben. 1962-ben a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést nyert. 1964-től a nagybányai Bányavidéki Fáklya, 1968 és 1990 között a Szatmári Hírlap, 1990 és 2001 között a Szatmári Friss Újság munkatársa. 2001 decemberétől Nyíregyházán él. Előszeretettel foglalkozott az irodalom népszerűsítésével. Érdeklődése középpontjában Németh László, Sütő András, Beke György, a két világháború közötti erdélyi irodalom szerepelt. 1995-2002 között szerkesztette a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye kiadásában megjelent könyvnaptárt. A nagybányai Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadásában megjelent EMKE Füzetek sorozatban szerkesztette az In memoriam Németh László és a Felsőbányai Kalauz című köteteket. A magyar lapok széles spektrumának munkatársa.

Amikor újságírói pályafutásod indult, arra számítottál, ami azután következett, vagy valami egészen másra? Mindvégig a pályán maradtál, tudtommal nem kacsingattál másfelé. Honnan indultál és hová érkeztél?

Egyetemi tanulmányaim alatt nem gondoltam arra, hogy valaha is újságíró leszek. Tanárnak készültem. A sors egy közepes lélekszámú szatmári faluba sodort. Hegyvidékről származom, az akkori mostoha létkörülmények — se út, se villany, hideg albérlet — indította arra, hogy más munkalehetőség után nézzek. Ezt kínálta a nagybányai tartományi napilap, a Bányavidéki Fáklya. Tanítani és lapot írni — az egymástól nagyon különböző hivatás. Bevallom, évekig kínlódtam, már-már megfutamodtam. De lassan csak ráéreztem a szépségére, szolgálatnak éreztem azt is. Maradtam — mindent egybevéve harmincnyolc évet voltam a pályán, mely Szatmárnémetiben teljesedett ki. Cseke Gábor szavait idézve, magam is „fizetett szószaporító” lettem, annak örömével és minden korlátaival együtt.

Volt egy amerikai film a hetvenes években Barbra Streisanddal és Robert Redforddal, az Ilyenek voltunk, románra fordított címe A legszebb évek, így futott annak idején a mozikban. Számodra melyek azok az évek, amelyekre a legszívesebben emlékszel vissza?

Nehéz lenne éveket kiválasztani. Szerettem azt, amit tennem adatott. Szerettem az embereket, akikkel megismerkedtem, akiknek gondolatait, tetteit írásba sűrítettem, szerettem a vidéki tájat, amely mindig felüdített, megnyugtatott. Azon igyekeztem, hogy az adott helyzetből is kihámozzam azt, ami szép, ami emberi, ami az adott helyzetben is elmondható. A munka szeretete és öröme, az együvé tartozásban, a közösségben rejlő erő és hit, a szülőföldhöz való ragaszkodás szép példái… Ezekre emlékszem a legszívesebben vissza.

Minden újságíró óhatatlanul kapcsolatba kerül az irodalommal, vagy ez nem törvényszerű? Te nem kacérkodtál a versekkel, szépirodalmi próbálkozásokkal? Mikortól és miért irányult figyelmed az irodalomtörténet felé, melyet ma is művelsz?

Az irodalom számomra olyan volt, mint a felsőbányai szülői ház, ahova mindig visszajárhatott az ember, benne feltöltődtem, belőle erőt merítettem. Bevallhatom, még a versírás is meglegyintett, egy meg is jelent az Ifjúmunkásban. Egy-két novella is fakadt tollamból. De ezzel abba is maradt. Az én asztalom az olvasás, a könyvekből kiszűrt gondolatok, erkölcsi és etikai tanulságok közlése lett. A lapoknál, ahol dolgoztam, a hétvégi irodalmi, művelődési oldalak rendszeresek voltak, bő alkalmat kínáltak az irodalom népszerűsítésére. Az első recenzióm 1965 szeptemberében jelent meg, azóta több száz. Szolgálatnak tekintettem. A könyvek jelentették számomra azt a világot, ahova a napi robotból, a szürke hétköznapokból elmenekülhettem. A hetvenes évek erdélyi irodalmi termése, a Kriterion Könyvkiadó szép sorozatai bőven adtak lehetőséget az olvasók az önismeretre, anyanyelvvédelemre, nemzettudatra neveléshez.

Mióta foglalkoztat Németh László és életműve? Van valamilyen kapocs kettőtök között?

Németh Lászlóhoz egy televíziós portréfilm vezetett el. Szülőföldem… címszó alatt jeles magyar alkotók életútjával ismertettek meg. Az őt bemutató filmriport címe – Szülőföldem, Mezőszilas – meglepett. Hisz tudtam, hogy Nagybányán született. Személyesen nem ismertem. Keresni kezdtem a műveit. Keresni a gyökereket, nevezetesen Nagybánya nyomait. Egyik kötet hozta a másikat. Egyik írás a másikat, előbb könyvrecenziók formájában, később elmélyültebb írásokban, tanulmányokban is. Közel ötven közlés jelzi, hogy életem meghatározó élménye lett. A sors csodálatos ajándékának tekintem azt, hogy 1990 után három rendezvényt kezdeményezhettem Nagybányán – 1991, 1995, 2001 -, amelyeket fölkarolt az Óvárosi Református Egyházközség, melynek templomában az írót megkeresztelték, az RMDSZ helyi vezetése, valamint a Németh család és a magyarországi Németh László Társaság is. E rendezvényeknek köszönhetően avattak Nagybányán emléktáblát, s talán abban is részük volt, hogy az újralétesült önálló magyar líceum Németh László nevét vette fel.

Mely műveidet tartod a legfontosabbaknak, a legidőtállóbbaknak?

Könyvrecenzióim, tanulmányaim zöme a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomhoz kötődik. Az abban a korban született művekből a század második felében is életadó erő sugárzott, amiként a klasszikus magyar irodalom alkotásaiból, életműveiből is. Kós Károly és Reményik Sándor, Ilyés Gyula és Szabó Dezső, Ady Endre és Kaffka Margit, Sütő András és Beke György voltak szellemi barangolásaim tájékozódási pontjai, mondhatnám lármafái, melyek hetekig, hónapokig foglalkoztattak, sok ezer oldalból igyekeztem kivonni és tovább adni a művek nekünk szóló üzeneteit.

Ami a napi munka mellett oázis volt számomra, a nyugdíjas években, nyíregyházi remeteségemben „főfoglalkozás” lett, napok, hónapok, évek legfőbb tartalma, éltető eleme. Az engem körülvevő könyvek, az újabb kiadványok amolyan szellemi terepjárás lehetőségét kínálják, újabb s újabb fölfedezést.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Káfé Stockholmmal, és „trónörökösével”, a Káfé Főnixszel? Milyennek tartod ezt a honlapot?

Az internet számomra az otthoniakkal való kapcsolattartás legfőbb eszköze. A nap azzal kezdődik, hogy „belelapozok” a hazai sajtóba, hírportálok kínálatába. A Káfé Főnixre egyetemi diáktársam és az újságírásban kenyeres pajtásom, Cseke Gábor hívta fel a figyelmem. Erdélyi kötődéseim újabb láncszeme lett, napi olvasmány, egy élő, eleven folyóirat, mely bármely pillanatban elérhető, amelyben magam is közölhetek. Ez pedig az egyre beszűkülő folyóirat-kínálat idején nagyon sokat jelent. A honlap változatos tartalma, a művészi alkotások színes palettája, élményt nyújt, vélemény-nyilvánításra ösztönöz.

Miért folyamodtál a Magyar Elektronikus Könyvtárhoz, ahol legújabb két könyved megjelent, Cseke Gábor szerkesztésében? Nem gondoltál a művek nyomdai megjelentetésére is, könyv formájában?

Az ok egyszerű. Kiadót találni manapság csak keveseknek adatik meg. Irodalmi tanulmányokkal pedig éppenséggel reménytelen házalni. A Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent három kötetem – Magyar szellem, erdélyi szellem, Olvassunk bele…, “A magyar vigyázó” – megjelenése Cseke Gábor nevéhez fűződik, része annak az általa gondozott sorozatnak, amely március 15-ig közel húsz kötetet számlál.

Miket írogatsz jelenleg és milyen terveid vannak az elkövetkező időkre?

Íróasztalom mellett egy szék roskadozik a könyvektől. Mind rám várnak. Olvasásra, írásra. Aprómunkák? Tanulmányok? Képletesen szólva: ministráns vagyok, akinek talán születnek megfontolandó szavai az irodalom misztériumainak megfejtéséhez.

Kérdezett: Debreczeni Éva

2011. március 12.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 25. péntek hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Erős Kinga

„Öleléssel kezdődött az erdélyi honfoglalásom”

Beszélgetés Szakolczay Lajos irodalomtörténésszel

– Köztudott, hogy a színház, a képzőművészet, az irodalom, miként erről több kötetben is tanúbizonyságot tett, egyaránt érdekli. Az irodalmon belül pedig rendszeresen foglalkozik a határon túli magyar irodalmakkal. Mi ébresztette fel annak idején érdeklődését a határon túli magyar irodalom iránt?

– A nagy véletlen. Szülővárosomban, Nagykanizsán jártam középiskolába. Őszintén szólva a Kőolajbányászati és Mélyfúróipari Technikum nem volt egy művészképző. Szüleim azért írattak be ide, mert szegények voltunk, és a technikusi oklevél megszerzése akkoriban állással is járt. Minthogy az ötvenes években a szomszédban, Jugoszláviában Tito a láncait csörgette – a Moszkvától való elszakadása után ilyen szépen kellett a vezért becézni –, a határ menti város félt, remegett. Nyilván a szülők és az iskola tanárai is féltek, s az ébredező gyereknek (mert kicsi koromtól írtam, olvastam, mindig a könyveket bújtam) soha sem mondták, hogy határainkon kívül is élnek magyarok. Szégyen, egy mai fiatal által elképzelhetetlen, hogy Trianonról semmit sem tudtam. És – talán 1957-et írtunk – egyszer csak nyakon öntött a szerencse. A városban sétáltam (vidéken így nevezték a centrumot), s a Szomolányi-sarkon lévő újságosbódé kirakatában megpillantottam egy fehér borítójú folyóiratot, az Igaz Szót. Gy. Szabó Béla Apáczai-piktogramja – mit se tudtam akkor még a grafikusról – hívta föl a figyelmemet a lapra. Kezembe vettem, és csodálkoztam, hiszen ha a Román Szocialista Köztársaság lapja, miért nem románul van nyomtatva. Megvásároltam, s elolvasása után kezdett kinyílni a szemem. Akkor döbbentem rá, hogy milyen tudatlan vagyok. Ez volt az első lépcső, amelyen fölfelé baktatva – az összes kinti és benti folyóiraton rajta tartva a szemem – elindultam a pálya rögös útján.

– A fentiekből az olvasó számára talán nem elég egyértelmű, ezért megkérdezem, miért is volt annyira rögös ez az út?

– Mert ki gondolta volna, hogy olajipari technikusként valaha is beleszólhatok, már ami az irodalmat illet, a „nagyok” dolgába. S a határon túli magyar kisebbségek élete, irodalma, művészete, hiába hangoztatták a nagy szocialista összefogást, félig-meddig tiltva volt. Nem beszélve a nyugati magyar irodalomról, amelynek alkotói kezdettől fogva kiálltak az 1956-os magyar forradalom igazságai mellett.

– Az első olvasói találkozás után térjünk át a személyes kapcsolatfelvételre. Mikor utazhatott első ízben határon túlra, milyen tapasztalatai és hozadékai lettek ennek az útnak?

– 1967 őszén, pontosabban november 2-án virradóra érkeztem Kolozsvárra, Palocsay Zsiga barátom – akivel akkor már leveleztem – születésnapjára. A felesége, Csilla hívott meg titokban, én voltam a meglepetés. Hajnali kettőkor leszálltam a vonatról, s gondoltam, biztosan vár valaki az állomáson. Nem tévedtem. A család Szilágyi Istvánt bízta meg – gondoltam volna-e akkor, hogy a világ legjobb írója (komolyan beszélek) lesz a kalauzom? –, hogy kísérjen el a Şincai nr. 7-be, Fazakas professzor és veje „tanyájára”. Végig magáztuk egymást. (Neki én ismeretlen voltam, viszont fordítva ez nem állt, mert olvasó ember lévén már akkor mindenkiről „mindent” tudtam.) Pityók, teljesítvén a feladatot, elkísért Palocsayékhoz, „leadott” az asszonynak, aki azt mondta, hogy nyugodtan aludjak – a kapu alatt bemenvén jobbra, a könyves szobában (vendégszobában) volt megvetve az ágy –, reggel majd bejön értem, és bemegyünk Zsigához. Alig tudtam lehajtani a fejemet a meglepetéstől és az örömtől. Rám ömlött az erdélyiség élménye. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei a zsúfolt polcokon, szemben Nagy Imre- és Páll Lajos-festmény, és rengeteg, szebbnél szebb bokály. Úgy emlékszem, hogy egész éjjel olvastam. Reggel bejött Csilla, pizsamástul karon ragadott, és bevitt a férjéhez. „Na, Zsiga, kit hoztam?” Zsiga bá’ valamely ismeretlen unokatestvérre gyanakodott, de amikor megtudta, hogy budapesti levelezőpartnere a jövevény, magához ölelt. Valójában ezzel az öleléssel kezdődött az erdélyi honfoglalásom. Este ezer ember gyűlt össze – a kolozsvári írók java, Kacsó Sándortól Páskándi Gézáig – a családi házban, hogy köszöntse a születésnapost. Páskándi egy Palocsay-paródiával lepte meg az ünnepeltet. A Him nyuszt a nő nyestnek című szöveget a 400 oldalas vinilin borítású füzetem őrizte meg. („Sz: agg mén-házba / küldött a Fond / fejtsek – – – szót, bolszot, paplikát, / – van mindnek szava – bolsza – / >G, g, g< / Szóból élt a Zembel” stb.) Másnap az utcán sétálva találkoztam Páskándival, aki a Cola bárban híres Gellért-paródiáját (Kinek a jánya vót apád) véste be füzetembe golyóstollal. November 8-án pedig (olyan sokat időztem volna Kolozsvárt?) – „dokument jeszty” – szellemes kiszólásokkal magyar íróknak üzent. (Erdélyi ősz című könyvemben olvasható a szöveg.)

– Látom, örömmel emlékezik az első útra…

– Ez volt az a pillanat, amikor aranykosárba nyúltam. Ettől fogva csupán a szolgálat vezetett. Hírt adni az itt született – tágabban, hiszen Pozsony, Kassa, Szabadka, Újvidék, Ungvár is területem volt, a határon túli – értékekről. Újságokban, folyóiratokban, könyvekben. Életem nagy élménye, hogy a kilencven- éves Kós Károllyal – Erdély és az egyetemes magyar szellem erkölcsével – koccinthattam. Később nagyon is bejáratos lettem házába. Építeni, cselekedni kell, ez a megmaradás záloga. Többször megfordultam Szabó T. Attila, Fülöp Antal Andor és Balázs Péter baráti összejövetelein, vállon vihettem többedmagammal Szilágyi Domokos koporsóját, főt hajthattam (alapos, tanulmány értékű kritikákkal) a mindmáig legnagyobb rendező, Harag György és az erdélyi magyar színjátszás előtt. Láng Guszti, Szőcs Pista, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Lászlóffy Ali, Király Laci, Szervátiuszék, Héjja Sunci, Sütő András, Gálfalvi Gyuri, Székely János, Markó Béla, Majtényi Erik, Farkas Árpád, Bogdán László, Plugor Sándor ajtaja – még lexikonnyi nevet sorolhatnék – mindig nyitva volt előttem. (Lakásuk nem egyszer szállodám volt.)

– Úgy tudom, hogy a számos találkozás és levél közül egyre, Kós Károly levelezőlapjára különösen szép emlékként tekint vissza…

– Egyszer annyira el voltam foglalva a kolozsvári ügyekkel – minden látogatásomkor ezer emberrel találkoztam –, hogy nem kopogtattam be a szent öreghez. Amikor megtudta hűtlenségemet, azonnal kártyát röpített Budapestre. „Hallom, itt jártál, és elkerülted a házamat. Máskor ne tedd!”

– A fentebb említett szerzők névsora akár büszkévé is tehetné…

– Büszkévé? Semmiképpen, hiszen az itt említetteken kívül sokan nem kapták meg az életműveiket megillető figyelmet, értékelést. Az irodalomtörténészek, művészettörténészek, ilyen-olyan kritikusok az évtizedek alatt többször belealudtak a szakmájukba. Mert csupán az ilyesféle álmosságnak köszönhető – hanyagságnak, rosszul tájékozottságnak is nevezhetném –, hogy Bajor Andorról, a nagy Karinthy utáni, csak hozzá mérhető filozófus-gondolkodóról azt se tudják, hogy „eszik-e vagy isszák”, Panek Zoltán életműve is belefulladt a közönybe, Nagy Albert, a kitűnő festő és Kós András, az elemi erejű szobrász az égi mezőkről kesernyés humorral szemléli a kánonalkotók és díjosztók sületlenségeit.

– A középiskola elvégzése után önt „beszippantotta” az irodalom, annak ellenére, hogy nem vették fel egyetemre. Bánja akkori – ki tudja, hogy esett – „kivetettségét”?

– Nem bánom, ilyen hosszú idő után is csak derülök rajta. Az érettségi után éjjel-nappali olvasással tudatosan készültem a szakmára. Akárhol dolgoztam – a kőolaj és földgáz közelében Babócsán vagy a Csepel Vas- és Fémművek Központi tervezőirodájában (rajzolóként-szerkesztőként a központi fűtés, víz, csatorna szakosztályon) –, a könyv volt a mindenem. Délután vagy este letettem a „lantot” – meg kellett élni valamiből –, s az éjszaka az írásé, a könyveké volt. A frissen érettségizettekhez viszonyítva már elég vén voltam, huszonhat éves, amikor jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–népművelés szakára. Akkoriban, négy tételből összeállóan, 20 pont volt a maximálisan elérhető felvételi eredmény. Én, sajna, csupán 18-at (két ötös, két négyes) tudtam összegyűjteni. Az egyik négyest, ki tudja, miért, valamely Sánta Ferenc-novella elemzésére kaptam, a másikat egy beszélgetésre. Ez utóbbi – jóllehet nem bírok fanyar mosoly nélkül emlékezni bukásomra – volt a fájdalmasabb. Az érdeklődő – felvételiztető – tanár előtt eléggé lehúztam az Élet és Irodalomban épp akkor zajló munka-vitát. S amikor kérdésére – „milyen folyóiratokat szokott olvasni?” – rávágtam, hogy mindet, elmosolyodott, és szemem közé nézve elég durván rám ordított: „mondjon kettőt!” Én, szerényen, mert még nem ettem a szakma kenyerét, a hazai orgánumok mellett fölsoroltam az összes kinti „leleményt” – a marosvásárhelyi Igaz Szótól az újvidéki Hídig, a párizsi Magyar Műhelytől a pozsonyi Irodalmi Szemléig. A tanár úrnak láthatóan tetszett a tájékozottságom, olyannyira, hogy öt pont helyett néggyel jutalmazta a feleletemet. Csak magamnak köszönhetem a kútba esést, hiszen már akkor is – eléggé elítélhető módon – azt mondtam, amit gondoltam, és nem azt, amit (sok volt az „igénylő”: egyetem, párt, társadalom, szakszervezet) vártak.

– A „foxi-maxit”, a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika szakát ezért, vagyis sértődöttségből választotta?

– A tudás iránti éhségemből. Sem párttag, sem munkásőr, sem besúgó – pedig nagyon kapacitáltak rá – nem voltam, viszont az „egyetemi urak” közül kitagadott szerencsétlen flótás, az igen. Azért is jó, hogy rávilágított „eltévelyedésemre”, mert a budapesti Heti Válasz minap azokat a „híreseket” ültette a szégyenpadra, akik úgy értek el valamit a tudományos és művészeti életben – föltételezésük szerint a hátszelet nyilván a ma annyira megvetett oskola adta –, hogy legmagasabb végzettségüket (végzettség-e a mai szégyen?) az inkriminált iskola papírja jelentette. Esztétikából – a közgazdaságtan és a munkásmozgalom története elől leléptem – ugyanazt tanították, mint az egyetemen. A közös tanárok – egyikük, a Szerb Antal-monográfia írója, Poszler György – miért is mondtak volna mást. Persze az a vagabundság megvolt bennem, hogy amikor Poszler (akkor még nem tudtam, hogy a professzor kolozsvári illetőségű) a tér, idő, fönt, lent, kint, bent stb. koordinátái felől tudakolódzott, ha tehettem, az általánosságok, axiómák helyett mindig valamelyik kisebbségi író (elég sok név és idézet bolyong a fejemben) művének részletével válaszoltam.

– Szép kis történet…

– Ha nem a tudás (bocsánat a szerénytelenségért!), a szorgalom, a munkabírás, az eltökéltség, a makulátlanság lett volna a „védőbástyám”, hanem a „foxi-maxi”, nem rúgtak volna ki szinte mindenhonnan (Állami Gorkij Könyvtár, Kortárs, Új Írás stb.). Kirúgtak – volt, hogy politikai okokból (lásd a Kikötő című könyvem írását: Szellemi haza – Magyar, nem testvér!), de néha vissza is vettek. Milyen előny az az „ideológiai” védettség, ha a több mint negyven évvel ezelőtti, Dsida műfordításairól készült írásom – ezer ehhez hasonló példát tudnék fölhozni – nem tudott a maga igazságainak érvényt szerezni. (Csak később tudtam meg, az elkötelezett marxisták a Nagyvilág szerkesztőségében az „angyalos” szerzővel együtt szidtak, mint a bokrot – a szöveget végül is a szabadkai Üzenet közölte) Ha valódi „foxi-maxis” voltam is, a másik „elkötelezett” (vagyis a „foxi-maxisnál” hívőbb, mert az Államvédelmi Hatóság kenyerét is evő – a keresetét gumibottal is dúsító – marxista) miért emelte ki a Megtartó varázslat című, a Szépség koldusa lírikusát hetvenötödik születésnapján ünneplő antológia alcíméből (Magyar költők versei József Attiláról) a magyart? Hogy a szomszéd országok meg ne sértődjenek. De ez által az olvasó is becsapatott, hiszen József Attila költészetének más nációjú lírikusok is adóztak. Foxistul, maxistul, tehetségestül és tehetségtelenül így kerek a világ.

– Az irodalomtól indultunk el, de essen szó arról is, hogy miként került érdeklődési körébe a színház, a zene és a képzőművészet?

– Úgy – a sportot ki ne hagyja, most írtam két folyóiratnak is a londoni olimpia magyar esélyeiről beharangozó esszét –, hogy az ember a világot mindig egyben akarja látni. A jelen írója – így volt ez mindig – nem ugyanazt a korvalóságot éli-e, mint képzőművésze, színésze, zenésze? Ugyanazt a korvalóságot éli, ugyanazt az élményt – csak más műfaji sajátosságok révén – jeleníti meg. Nincs nagyobb öröm, mint ha az ember észleli, hogy a szakrális körbe nemcsak a Pilinszky-líra tartozik bele, de Hager Ritta megejtő textilvalósága is, vagy – még távolabbról a példát – Vidnyánszky Attila operarendezésének (Jenufa) záró képe, mikor is a halászok által megtalált holt csecsemő adja a jégből épített kereszt gerincét. Félig-meddig – bár végtelen öröm az élvezet-élvezkedés alapja – dühből és „kivagyiságból” lettem a színház és a képzőművészet szerelmese. Mikor azt tapasztaltam, hogy egy-egy kritikus lezserül fogott hozzá valamely művészi produkció értékeléséhez, meg akartam mutatni, hogy másképp is lehet.

Szakolczay Lajos 1941-ben született Nagykanizsán. 1963-tól Budapesten él. Irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus. Fő kutatási területe a határon túli magyar irodalom és művészet. 1972-től 2005-ig kisebb megszakításokkal a Kortárs szerkesztője, rovatvezetője volt. Az irodalom és a színház mellett képzőművészettel és az opera műfajával is intenzíven foglalkozik. Kitüntetései: József Attila-díj, Kölcsey-díj, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj, Hídverő-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje. Több antológia szerkesztője. Kötetei: Dunának, Oltnak (1984), Páter Bulányi (1989), Ötágú síp (1989), Kötél homokból (1994), A csavargó esztétikája (1996), Korfurdaló (1999), Kikötő (2006), Erdélyi ősz (2006), Nekünk ilyen sors adatott (Csoóri Sándorral, 2006), Ameddig temetetlen holtak lesznek (Nagy Gáspárral, 2008), Párbeszédek és perbeszédek (2010), Sorsszerűség, álom, etika (2012).

HELIKON, XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 10. (600.) SZÁM — MÁJUS 25.     
 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. június 21. csütörtök hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Csoóri Sándor versei

Megint jön valaki

Megint jön valaki messziről, délről,
dideregtető napsütésben.
Szél söpri el előtte az utcát.
Két jegenyém csúcsán
ágaskodó, kis forgószelek susorásszák,
hogy a közeledő bordái mögött
zrínyiilonás szív dobog.

Nem tudom, Istenen kívül
látja-e valaki
ezt a közeledőt?
Meg-megmoccanó haját
a Mártírok úti kirakatok tükreiben
s kilengő mellét,
ahogy jövőbeli földrengést jelez?

Tíz autó száguldó árnya
gázol át árnyékán szenvtelenül.
Meghal, de jön tovább.
Csuklója fölött fodros ingujj.

Ő lesz az, aki újra
átrendezi a világot körülöttem?
Gyógyító, zöld teákkal itat,
s az erdőtüzet behozza szobámba?
És kitakart combján is
ő sétáltat majd katicabogarat
s napoztat lepkét,
hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem?

Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele,
s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt hazák felől.
Szinte várom, hogy érkezését
egy vörös porvihar megelőzze.

1982

Csak őrült angyalok

Járok csak ide-oda,
a kertkaputól a jegenyékig.
Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég.
Megszédülök, mint aki órák óta
táncol egyedül.
Ha elzuhannék,
ki írna ma helyettem verset
a csöndes elmúlásról?
Mindenki, akit látok, a vásárba siet.
Törtet utcákon, üvegfalakon,
violaágyásokon át.
Csak őrült angyalok rohanhatnának így
árverésre vagy zsibvásárra,
ezüstpénzzel a nyelvükön,
hogy a boldog föltámadásra
harangot és kolompot vegyenek.

Távirat

Ma megint rád gondoltam.
A házam fölött sok madár keringett.
Villám se tudta volna szétrebbenteni őket.
Talán egy háború sem.

Kortárs, 1999 május

                                                *******

Várok valakire

Régen mindenki várt,
záporban, havazásban.
Ma már csak néhány
februárvégi hópehely várja, hogy észrevegyem.

Vállamon a világ
gerendáival érkeztem mindig,
országot járó, nagy sebekkel.
Emlékszem, szívesen látott vendég voltam mégis,
elhitték rólam,
hogy még halálom után is vakmerő leszek,
s az akácok illatára bízhatom magam.

Nem voltam gazdag soha,
egyetlen óráig sem,
de volt hazám,
amelyre minden éjjel én vigyáztam;
és voltak egyívású isteneim,
akik megédesített vörösbor helyett
saját vérüket itatták velem.

S most, hogy már nem vár senki,
és szemem láttára
kiképzett, délceg kalandorok
fekete madarakat röptetnek át a fű fokán,
én várok türelmetlenül valakire,
aki a hajnali ürességben
ajtóm előtt majd szótlanul megjelenik.

Meg se kérdem tőle, hogy kicsoda,
de ha rongyokban lóg le róla a végtelenség,
rámosolygok,
mint aki egy város tékozló fényében is
szegényes fáklyákon felejti szemét,
melyek csak égnek, égnek
sercegve, ahogy egy test ég.

       Itt az este

Itt az este, és mi újra
a nap roncsalékai között ülünk.
Hozzád a kenyér van közelebb,
hozzám a kés.

A tengeren egész délelőtt
anyahajókat láttam fölvonulni,
később pedig áthatolhatatlan sötétséget.
Szerettem volna tudni: a szemem világa
veszett-e el rövid időre,
vagy a Nap hagyta el váratlanul a Földet?

De csak azt tudtam meg,
amit minden sötétedéskor
a legjobban szeretek tudni,
hogy te még mindig megvagy,
szemmel tartod a makacs égitesteket,
és a szaporodó elmebetegek
csődületében is úgy tudsz
körülöttem forgolódni,
mint az a bújj-bújj-zöld-ágas rigó,
aki az idei nyarat hozta el nekünk.

Emlékezz: házunk közelében
egy nap alatt nyílott ki öt hold pipacs.
A kaszások csak szájukat tátva nézték,
mire képes még Isten.

De Isten helyett most mégis
a délelőtti hajókra gondolok:
a tenger tízezer tonnás álmai,
bűnből és vasból vannak. Fölöttük lassan
holdak gyúlnak ki párosával,
köztük a tied is.

Ne engedd meg neki, hogy ott maradjon!

        Válasz gyerekkori társaimnak

Üzentek, hívtok: menjek közétek vissza.
Vissza, vissza abba az elgazosodott édenkertbe,
melyet valamikor még hazának hívtunk.
Pirosodott hét fán a cseresznye,
pillangózott a mák
és a vakond még kíváncsi volt a planétákra.

Körös-körül erdők és sárga dombok álltak,
köztük folyók futkostak, versenyt velünk,
de mind halott már.
Medrükben a tavaszi Sárkirály is mezétláb sétál,
mintha Afrika
kicserepesedett földjén járna.

Cigányhalak és naphalak
szemérmes csontja dereng elő
a vén iszapból, isteni szemét.
Mit kezdhetnénk velük, barátaim?
A levágott disznófejekkel együtt énekelhetnénk róluk,
hogy voltak, voltak s már nincsenek
és voltunk mi is s már nem vagyunk.

A hazák mind sorban süllyednek el,
s a veszteséget titkolni kell.
A tájban már csak a kikorhadt fokú létrák
maradnak állva,
nekitámasztva fáknak és a Holdnak.

Kortárs, 2003 március

*************************************************************

Csoóri Sándor

Közel a szülőföldhöz

Kérdező: Bakonyi István

– Legutóbbi fehérvári ested után jó volt látni a körülötted lévő zámolyiakat: testvéredet,
rokonaidat, barátaidat. Mi az a legfontosabb hozadék, amit tőlük, a szülőfaludtól kaptál?

– Kedves István, nem tudom, merrefelé ágazik-kanyarodik el majd a beszélgetésünk, de azt már most érzem, hogy rendhagyó lesz. Sőt, valójában már most is az, hiszen irodalmi kérdéseidet személyes vallomás előzi meg, ami eléggé szokatlan ebben a műfajban. Ugyanis azt mondod, hogy a most befejeződött könyvbemutató estemen jó volt látni körülöttem a zámolyiakat. Mindenekelőtt a testvéremet, Csoóri Juliannát, asszonynevén Halász Lajosnét. Aztán a rokonaimat, egy-két komámat, osztálytársamat, akik még élnek, továbbá Horváth Jánost, a falu változások utáni polgármesterét, aki a rákosista–kádárista pártitkárok és tanácstitkárok után kiszellőztette Zámolyt, és újra otthonossá tette számomra. Nem szívesen emlegetem, de kommunista földijeimnek éppoly bitang ellenzéki író voltam évtizedeken át, mint Aczél György embereinek vagy a Fejér Megyei Pártbizottságnak. Kissé rühellték, hogy zámolyi vagyok… No de most fátyolt reá! Horváth Jánoson kívül eljött a jelenlegi polgármester is, akit nem igazán ismerek. És nem feledkezhetem meg a „Török lányokról”, a két nővérről, akik Csanádi Imre családi köréhez tartoznak, és ugyancsak eljöttek az estre. A fiútestvérük vette el Imre húgát, Csanádi Marit, aki igazi parasztszépségként él emlékezetemben. A két Török lány nemcsak a Csanádi családhoz került közel, de – mit ad Isten! – az irodalomhoz is. Az ő igyekezetüknek köszönhetjük, hogy megalakult a Csanádi Imre Baráti Kör, amely ma már kihagyhatatlan egyesület Fejér megye szellemi életéből.

Bizonyára tudod, mennyire becsültem és becsülöm Imrét, a másik zámolyi költőt. Szememben ő Berzsenyi Dániel egyenes ági leszármazottja. Természetesen nem vér szerinti, hanem költői értelemben. Magányossága, zordsága, sebzett kedélye, nyelve, pátosza mindig a nagy elődöt idézi elém. És azáltal, hogy a két nővér „hivatalosan” jelent meg az estemen, Csanádi Imrét a teljes világával, zámolyiságával is ott éreztem magam körül.

– Mióta megszűnt a kitiltásod Székesfehérvárról, többször is szerepeltél a városban, de még sose jött el ennyi falubelid meghallgatni.

– Csakugyan nem.

– Miért?

– Egyrészt azért, mert a szerepléseimet sosem ütöttem nagydobra. Különösen nem a hozzám közel állók körében. A családján belül ne legyen az ember se közszereplő, se főszereplő, se fölpántlikázott híresség. Ne legyen persze véres kard se. Paraszti neveltetésem szemérmességet írt elő számomra is. Idézd magad elé Csanádi Imrét. Majd elsüllyedt, ha nyilvánosság előtt kellett szerepelnie!

– Jó, ezt értem, de mitől változott meg ez a személyes magánhagyományod?

– Elsősorban attól, hogy a családtagjaim és ismerőseim nem tőlem tudhatják csak, hogy hol szerepelek és mikor, hanem megtudhatják a rádióból, a televízióból és az újságokból is.

– Ami azzal jár, hogy ha mások elmehetnek az estjeidre, őket se zárhatod ki az érdeklődők köréből.

– Ez az igazság nagyobbik, láthatóbb része, de van egy láthatatlanabb is, amely bennem érlelődött meg az utóbbi időkben. Megpróbálom elmondani.

Azzal kezdem, hogy minden közeli rokonom falun lakik. És a többségük már eléggé idős. Az élet cudarul elbánt velük. Egyikőjükről se mondhatom el, hogy szépen, ballagva lépegetnek lefelé a völgybe. Hogy szeptember végi napsütés kíséri őket. Életük fejezetcímei között ilyenekre bukkanok csak: szegénység, háborúk, hadifogság, Rákosi-rendszer, padláslesöprés, beszolgáltatás, szövetkezetesítés, tökéletes kisemmizés, hamis demokrácia, földrablás és így tovább. Az életükben nem volt semmi, amire ne fizettek volna rá. Hagyományok? Szokások? Közösség? Az együttélés áldásai? Mindenestül a szemétre kerültek. Ha meggondolom, 1947-ben voltam igazi falusi lakodalomban utoljára. Azóta sem. Ahogy a harmincas években a kézzel hímzett falvédőket giccses falvédőkre cserélték ki a falusiak, a remekműnek is beillő lakodalmakat az evésre és a hejehujára hangolt eseményre szűkítették le. Régen egy lakodalom fölért egy nagyszerű színházi előadással. Volt benne játék, szertartás, megrendülés, igazi könynyek, dráma, evés-ivás, föl lehetett ugrani a szivárványért, és le lehetett szakítani. Versek hangzottak el, násznagyi bölcsességek, táncolók döngették a földet. A magyar falu azóta lélekben elszaharásodott. Nemcsak a civilizációtól, hanem a politikai diktatúrák durvaságaitól is. A modern ember elidegenedése, amiről könyvek százait írták a szociológusok, filozófusok, lélekgyógyászok, sokkal kevésbé volt riasztó, mint amilyen a falusi elidegenedés. A kutyák, a macskák, a galambok, a tyúkok még talán szomszédolnak, de az emberek nem. Ki fogja egyszer elmondani, hogy a magyar paraszti társadalom szétverésével milyen érzelmi és szellemi vagyon – méghozzá milyen nemzeti vagyon! – semmisült meg? Előbb ez ment tönkre, s utána már könnyű volt az ország földjét is pipabagóért megszerezni tőlük.

Az irtózatos romlást ott látom a nővérem körül is.

Leginkább emiatt mondtam le hajdani elveimről: ha már a végzet mindenből kiforgatta őket, legalább én ne ártsak nekik szándéktalanul. Azaz: az irodalmi esteken ne csak városiak és jártasabb értelmiségiek vegyenek részt, hanem ők is, a legnagyobb vesztesek.

A fehérvári író-olvasó találkozó volt az első esemény, amelyre személyesen hívtam el az enyéimet. A nővérem ösztönösen ráérzett a szándékomra, és rögtön hívta a verebi rokonságot is, de sajnos influenzások voltak valamennyien.

Amikor beléptem az előadás színhelyére, és az első sorban ott láttam ülni a nővéremet, arra gondoltam, őneki ajánlom föl gondolatban az egész estet. Az est minden szellemi hozadékát, fényét, esetleges tapsát. Jelképes kárpótlásul. Ha egyáltalán lehet bármiféle kárpótlás is egy olyan élet után, amit végigkínlódott. Sokáig nem ment férjhez, mert az ő korosztályához illő fiúkat annak idején kivitték a frontra, és jó részük ott pusztult el, vagy a hadifogságban. Negyven felé járt, amikor Csákvárról kommendáltak neki egy férjnekvalót. Nem érzelmi választás jutott neki, hanem fájdalmas és kényszerű: maga marad, vagy férjhez megy, de akkor el kell hagynia Zámolyt.

Az utóbbit választotta.

Pedig egyszer már kipróbálta, mit jelent akár csak néhány hónapot is idegenben élnie. Te idevaló vagy a megyébe, s tudod, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban Zámoly frontfalu volt, és teljesen elpusztult. Tizenhétszer cserélt gazdát. Az egész faluban nem maradt ép ház. Vagy a bombák, vagy a lövedékek pusztították őket, vagy attól rogytak össze, hogy kifűrészelték a gerendáikat, amelyekből bunkereket építettek kint a határban. De nemcsak ház nem maradt, de egy fél macska se, malac se, hírmondónak egy vak csibe se. Az újrainduló élethez minden kellett. A nővérem elment szolgálni egy évre Tolna megyébe apám egyik első világháborús katonapajtásához, akit huszonkét éve látott utoljára. Juliska talpraesett parasztlány volt, értett mindenhez: kapált, trágyát hordott, palántát ültetett a kertben, fejte a teheneket, csalánt vágott a kiskacsáknak, és ha orvosságért kellett átmenni a szomszéd faluba, futott oda-vissza, nehogy rásüssék, hogy elbámészkodta az idejét. A katonapajtás családjának jól jött az olcsó munkaerő: egyesztendei munkáért kapott a nővérem két süldőcskét. A malacokért apám ment el egy kétkerekű kordéval gyalog. Az útja oda-vissza háromszáz kilométer volt. Az ország újjáépítéséhez apám és a nővérem így járult hozzá 1945- és ’46-ban, hiszen ha nincsenek disznóink az ötvenes években, hogyan teljesíthettük volna beszolgáltatási kötelezettségeinket?
A munka hősei? Inkább az áldozatai voltak mind a ketten!

Ugye, megjósoltam, hogy rendhagyó lesz ez a beszélgetésünk. De ha már benne vagyunk, folytassuk. Áttérhetünk az első kérdésed második felére.

Azt kérdezed, hogy mi volt a legfontosabb hozadéka annak, amit a családomtól, a rokonaimtól, egyáltalán, a szülőfalumtól kaptam. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy szinte mindent nekik köszönhetek. Az ember nemcsak az anyanyelvét sajátítja el a szüleitől, a környezetétől, de a fejtartást, a megfigyelés képességét, a beletörődések vagy éppenséggel a lázadások mértékét. „Ne feledd, hogy szegényen még lehet élni, de becstelenül nem.” Ez volt a paraszt-tízparancsolat egyik alaptörvénye. Gondolj csak az egyezkedések pillanatára. Ha két ember valamiben megegyezett egymással, nem volt szükségük pontokba foglalt szerződésekre. A tenyérbe csapás ért annyit, mint a római jog vagy a Legfelsőbb Bíróság ítélethirdetése. De sorolhatnám tovább a bizonyító példákat. Ha mondjuk két ember valamilyen becsületet vagy érdeket sértő ügyben összeveszett egymással, nem a gyűlölet forró indulatában kaparták ki egymás szemét, tanúk nélkül, hanem a sérültebb fél odakiáltott a sértőnek: „Megállj csak, a búcsúban találkozunk!” A búcsú a nyilvános igazságszolgáltatás napja is volt, nemcsak a szórakozásoké. És természetesen a hosszú késeké és a kisbaltáké is. Ha a sérelem eleven maradt hónapokig vagy akár egy évig is, a falu nyilvánossága előtt történhetett meg igazán a közösségre is tartozó igazságszolgáltatás. A jóváhagyó tekintetek bizony néha még a halált is jóváhagyták.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csupa erényes, csupa szótartó s feddhetetlen ember közelében nevelkedtem. Nem. Ismertem szánni való, hitvány embereket is, szájhősöket, maguknak való, böhöm parasztokat, de róluk mindenki tudta, hogy azok.

– Fél évszázada jelennek meg könyveid. Ha visszatekintesz huszonvalahány éves önmagadra, milyennek látod azt az egykori fiatalembert?

– Soványnak, sápadtnak, elégedetlenkedőnek és félig-meddig idegennek is Budapesten. A bölcsészkarra szerettem volna bejutni, de mivel a Pápai Református Kollégium az ’50-es évek elején egyházi középiskola volt, hitbeli és kulturális leprásnak tekintettek, s eltanácsoltak az egyetem környékéről is. Az Egyetemi Orosz Intézetbe viszont szó nélkül fölvettek. Arra gondoltam, hogy Puskint és Jeszenyint fogok fordítani. Sérelem és dac költözött belém, némi romantikával szövetkezve. Ez adott valamiféle belső tartást. És mivel a soványság jobb szobrász, mint a kövérség, karakteresebben mutatja meg az ember vonásait, a hatvanegy kilómmal és a feszültségeimmel megtermékenyítően hathattam a környezetemre. De szerepet játszhatott ebben más is: az arcszínem, a szemvágásom. A tájékozatlanabbak cigánynak, a tájékozottabbak kunnak, mongolnak, féltatárnak néztek.

Sokáig bosszantott ez a fajkutatás, de egyszer, amikor Illyés francia vendégei előtt odaállított a lánya mellé, s Flóra nénivel eltakartatta az arcom alsó részét, ő pedig Ikáét takarta el, hogy szemünk állását, hasonlóságát bemutassa nekik, megnyugodtam. Besenyők – mondta ránk a lesajnálás játékos hangsúlyával. – Közölni szeretném önökkel – folytatta a vendégek felé fordulva –, hogy ők akarták kiirtani a magyarokat ezer esztendővel ezelőtt. Nézzék meg alaposan őket.

– Jó, ilyen volt a külsőd…

– S neked ez nem számít semmit? Például Illyés figyelmét, néhány évvel előbb, kizárólag a külsőmnek köszönhettem.

Az ötvenes évek elején az írószövetségben valaki kitalálta, hogy nevelni, gondozni, segíteni kell a kezdő írókat is. Eszmék, műfajok, satöbbi. Segíteni pedig legjobban úgy lehet őket, ha az idősebb költő vagy író elkezd patronálni egy fiatalt. (Ó, szocialista humanizmus!)

Az akkori szövetség vezetői Illyést is rávették erre a hamis költőnevelésre. Ő rögtön paródiába siklatta át az egészet. Emlékszem, bejött a Fiatal Írók Munkaközösségének egyik tanácsára, szétnézett a teremben, s felém bökött a mutatóujjával: én őt fogom patronálni. Nem tudott rólam semmit, csak látott. A patronálásból természetesen nem lett semmi. Legföljebb annyi, hogy amikor 1952-ben a Korányi szanatóriumba vonultam be hónapokra, írtam neki levelet, és a Fény eszpresszóban találkoztam vele. Ott volt még Kolozsvári Grandpierre Emil is. Amikor odaültettek az asztalukhoz, a fejem fölött elkezdtek franciául beszélni. Nyilvánvaló, hogy rólam. Bántott a tapintatlanságuk, de két-három perc múlva átváltottak magyarra, és kifaggattak. Azt hittem, soha nem élem túl azt a faggatózást. Volt azonban ennél még kellemetlenebb eseménye is a találkozónknak. Egy kopott, préselt papírbőröndömben volt mindenem. Háborús menekülők kezében lehetett ilyen világvégi bőröndöket látni. Amikor elindultunk a Margit híd budai hídfőjénél lévő villamosmegállóhoz, Illyés megragadta a bőröndömet, s vitte, vitte. Megpróbáltam elvenni tőle, de nem adta oda. Szégyenemben már a kockakövek alatt lépegettem. A Kossuth-díjas Illyés, akit néhányan megbámultak, szinte tüntetően cipelte az én szegénységemet.

– A kritika szerint mégsem Illyés, hanem Nagy László és Juhász Ferenc lírája volt rád a legnagyobb hatással.

– A valóság kicsit bonyolultabb ennél a megállapításnál. Igaz ugyan, hogy eredendően nem az illyési líra hatott rám, de az is igaz, hogy az illyési világ, az illyési életmű alakított rajtam legtöbbet. A magatartása, az észjárása, a nyelve, felfedezői szenvedélye, az, ahogyan a történelmet írói eszközeivel érzelmekké és ihletőerővé tudta átalakítani. Azt a fogalmat, hogy irodalomalapító, Németh László vezette be. Illyésnek ziláltabb korszakok jutottak, de ő puszta létezésével is az irodalom kormányzója volt több korszakon át. Ilyen mondatai siklanak elém: „Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy »tudtán kívül« vagy »nem előre megfontolva«. Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál nincs.”

A magyar irodalmi életben alig akad író, akit annyiszor megrágalmaztak volna, mint őt. „Kétkulacsos”, „helyezkedő”, „a megalkuvások nagymestere” és még egy tucat hasonló jellemzés. Illyés ezt írja egyik naplójegyzetében: „legmélyebb népi voltomban is nyugatos vagyok”. Micsoda feszültségeket és ellentmondásokat próbált ezzel összebékíteni magában! És ez sikerült is neki. Azok vádolták két oldalról is, akik ennek az összehangolására képtelenek voltak. Illyés önmagában olyan új típusú személyiséget növesztett föl, mint amilyenre Bethlen Gábor növesztette magát Erdélyben. Két szeme volt, de négy helyett látott vele. Mai támadóinak szívesen megadom ürömi címemet, s arra kérem őket: írják ki életművéből azokat a mondatokat, amelyek miatt Illyésnek szégyenkeznie kellene. Nem állítom, hogy az ötvenes évekbeli írásaiba ne került volna bele egy-kettő, de az Egy mondat a zsarnokságról című verse megemésztette ezeket is.

Illés Endre szerint a kortársai közül Illyés ír legszebben, legtisztábban, legeredetibben magyarul. Szeplős jellemmel az ilyesmi lehetetlen.

Ez a monológ kissé hosszabbra sikerült, mint amilyent egy beszélgetés melléktémaként elvisel. A kérdésed inkább Nagy Lászlóra és Juhász Ferencre vonatkozott. Egészen pontosan arra, hogy kezdő koromban az ő költészetük hozott engem lázba leginkább. Ez is sokkal, de sokkal bonyolultabb folyamat volt, mint ahogy az összefoglaló mondatból kiderül, de így igaz. Petőfis, szocialista realista versekkel kezdtem a pályámat. Megrázó csalódásaim után a legnagyobb ellenállás bástyáit készültem lerombolni. A hazugságokét. A társadalmi igazságok jobban izgattak, mint a költői igazságok. De hamarosan ráébredtem arra, hogy nem elég mást mondani, mint amit a többiek mondanak, hanem másképpen is kell mondani.

Ebben a fölismerésben volt megváltóm Juhász Ferenc és Nagy László. Van József Attilának egy kevéssé ismert verse, A kövezeten című. A második szakaszában ilyen sorok vannak:

s a többi nép közt elvegyültem én,
majd kiváltam, hogy azután kiváljon
sok gondom közül ez a költemény.

Valahányszor a nagy időkre gondolok, ezek a sorok jutnak eszembe mindig, hisz Juhász és Nagy egyszerre mondhatták el magukról, hogy az elvegyülés után kiváltak ők is. Ki a szürkeségből, a kisszerűségből, a sematizmusból. Juhász a vers számára az egész világmindenséget meghódította. Átlépve minden határt. Nem a politika mindenhatóságában bízott, hanem a természetében: az anyagéban. A magyar költészetben ő volt az első, aki elébe helyezte ezt a történetiségnek is. A fölfoghatatlan őscsodáját a küzdelemnek. Ő volt költészetünk első űrhajósa, holdralépője, óceánkutatója, a magyar nyelv első atomrobbantója. Líraiságunk mellett rangot szerzett a mítoszi erőknek, az eposzi formáknak. Emlékszem, 1954-ben egy buszban együtt utaztunk néhányan Egerbe. Két-három nappal azelőtt jelent meg a Csillagban a Tékozló ország. Reggeltől estig azt olvastam. Amikor befejeztem, kezdtem elölről. Akkoriban még teljesen hiányzott belőlem az a képesség, hogy fölfogjam a mű indulati, látomásos, nyelvi, politikai, esztétikai értékeit, csupán az zakatolt bennem, hogy valamiféle dantei képződmény kortársa lehetek. És a fiatal, huszonhat éves Juhász pedig a világ legnagyobb modern költője lehet. Másfél év múlva az Új Hang versrovatvezetője lettem, s olyan verseit közölhettük Juhásznak, mint
A szarvassá vált fiú kiáltozása a titkok kapujából, a Krisztus lépesméze, A virágok hatalma, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul… Több alkalommal elmondtam már, hogy főszerkesztőnk, Simon István nem túlságosan rajongott ezekért a hosszú versekért, zsúfoltaknak, céltalanul tobzódóknak érezte őket, én viszont tűzbe tudtam volna menni értük. Napokig nem adtam őket nyomdába, csak hogy a kéziratok ott legyenek a közelemben. Ihletőek voltak, s arra kényszerítettek, hogy találjam meg én is a magam korszerű hangját.

Ugyanerre kényszerített Nagy László is. Kényszerített? Inkább ösztönzött. Mindkettejüktől irigyeltem az úgynevezett hosszú verseket, mert a hosszú vers már önmagában is politikai erő volt. Tüntetés, fölvonulás minden alkalmazkodás és beszűkítés ellen. A hosszú versben mindenkor láthatóvá válik, hogyan teremti meg magát az ember, illetve hogyan szabadul meg a kötöttségeitől.

Kettejük közül a nagy formákat Juhász teremtette meg előbb. Ő mozgott bennük szabadabban, természetesebben. Legalábbis a kezdeti időkben. De hamarosan Nagy László is megtalálta bennük a maga világát. A maga erejét, líraiságát és egyetemességét.

A két költő istenien egészítette ki egymást. Amíg Juhász Ferenc a saját egyéni élményeihez a világmindenséget mozgósította: óceánokat, rovarszemeket, krokodilhörgéseket, Magyarország villanyérhálózatát, Nagy László inkább a hazai univerzum tárgyi és szellemi világát. Titáni könnyedséggel és Arany János realizmusához méltó szürrealista tárgyiassággal.

Érdemes lenne egyszer egy olyan szótárt kiadni, amelyben ennek a két költőnek a szókincsét gyűjtik össze. Megrészegedhetnénk egy ilyen kiadványtól.

– Görömbei András rólad szóló könyvében olvashatunk hatvanas évekbeli vonzódásaidról is. Kuba élménye például mennyiben alakult át az idő múlásával?

– Kubában 1962-ben jártam, ötödmagammal: Tatay Sándorral, Pándi Pállal, Galgóczi
Erzsébettel és Györe Imrével. Nem akármilyen írószövetségi agy kellett egy ilyen küldöttség összeválogatásához! De akkortájt még koccanások nélkül jól tudtuk érezni magunkat egymással, noha nyilvánvalóak voltak a politikai és az esztétikai különbségek. A meghívásunk nagy napra szólt: a győztes kubai forradalom harmadik évfordulójának a megünneplésére.

Valójában ez volt az első igazi külföldi utam. Repülővel át fél Európán, át az óceánon, Újfundlandtól le Havannáig. Kormos, dideregtető télből egyenesen az édenkerti nyárba. Huszonhat órás repülés után érkeztünk meg a szigetre. A harmadik világháború kozmája még ott ült a gyönyörű térség fölött. A Riviéra szálloda tetejéről, amely valójában felhőkarcoló-szálloda volt, egyszerre lehetett látni az amerikai hadihajókat és a szovjeteket, amelyek egymás ellen vonultak föl. Kennedyék sokáig nem hitték el, hogy a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába, ahonnét pillanatok alatt el lehet érni Amerikát, de amikor egy szobafal nagyságú, kinagyított fotón megmutatták az elnöknek, hogy hol rejtőznek a veszélyes fegyverek, Amerika azonnal egy vad ellenoffenzíva fenyegetésével állt elő. Kennedy és Hruscsov szinte az utolsó pillanatban egyezett meg egymással. Amerika feltétele az volt: azonnal szereljék le és szállítsák el a szovjet rakétákat Kubából. A kubaiak az Amerikát szolgáló Batista-kormány miatt és gyarmatinak nevezhető sorsuk miatt elszántan gyűlölték a jenkiket, és a sziget légtere tele volt ezzel a gyűlölettel. Egy romantikus, fiatal író kinek a pártjára állhatna ilyen esetben? Nyilván, hogy a kiszolgáltatottabb fél oldalára. Különben is, Fidel Castro és Che Guevara szememben az 1848-as fiatal forradalmáraink „rokonainak” látszottak. Petőfi, Vasvári, Lenkey százados XX. századi rokonainak. Che Guevarával kétszer találkoztam személyesen. Egyszer a szállodánkban, másodszor a José Martí téri ünnepi felvonuláson. Tíz olyan, Jókai-regénybe illő történetet hallottam róla, amelynek szívesen lettem volna én is főszereplője. Persze 1962-ben még halvány fogalmam sem volt arról, hogy a fölszabadult szigetet a Szovjetunió rövid idő alatt politikailag „megbűvölte”. Arra pedig, hogy a KGB milyen zseniálisan játszik a világ sakktábláján, forradalmakat robbantva ki imitt-amott, senki se hívta föl a figyelmemet. Így aztán Kubát én akkor egy szabad, független országnak láttam, amelyet bátor fiatalok kormányoznak, akiket imádnak a nők, és szeretnek a szegények. A könyv, amelyet az utazásomról írtam, és amely részletekben jelent meg az Új Írásban, a Népszabadságot négy ízben is rám szabadította. Déry Tibor G. A. úr X.-ben című könyve és az én Kubai naplóm volt több ízben is a bikavadító irodalmi mű.

Ha öt-hat év múlva ismét kimehettem volna Kubába, ijesztőbb naplóval térek vissza Magyarországra.

– Melyek azok az emlékek, amelyeket a legszívesebben őrzöl közéleti tevékenységedből, az ellenzéki időkből, a Magyarok Világszövetségében végzett munkádból?

– Ezzel a kérdéseddel is úgy vagyok, mint a Juhász és a Nagy László költészetéhez kapcsolódó faggatózásoddal. Legalább tíz-tizenöt oldalas vallomással tudnék csak neked válaszolni, mivelhogy az én közéleti múltam egy felhőkig magasodó, jól megrakott szénásszekér. Van benne minden: siker és kudarc, megszégyenítés és megigazulás, olyan kezdeményezés, melyből országos ügyek lettek. Közéjük sorolom például népi kultúránk reneszánszát. Az 1950-es évek végén Muharay Elemér arra kért, hogy falusi színjátszók számára írjak egy egész estét betöltő színdarabot, amelyben van történet, szerelem, tánc, dráma, s amelyben vannak népdalok. Én a Halálra táncoltatott lány balladájából írtam egy másfél órás tragikus játékot, de nem a hagyományos realista, népi játékok nyelvén, hanem azon a szürrealisztikus nyelven, amelyen a magam lírai verseit írtam. Ehhez azonban alaposan meg kellett ismerkednem a népköltészetünkkel. Életem legizgalmasabb és legszebb szakasza volt ez az időszak. Olyan új rétegeit fedezhettem föl ennek a költészetnek, amelyekre a XIX. század realista esztétái, néprajzosai nem is gondolhattak. Ha emlékszel a népi szürrealizmus fogalmára, ez a fogalom ezekből a felfedezésekből született meg.

Ráadásul ezekben az években zajlott a magyarországi szövetkezetesítés is, a magyar parasztság diktatórikus szétzúzása. Kultúrájának és közösségi életének a tönkretétele. Álltam a jégverésben évekig, és lidércesen arra tudtam csak gondolni, hogy a parasztközösségek szétverésével minden tönkremegy, amit évszázadokon át a parasztság őrzött. Minden hagyomány, amely eredetiségünk legtisztább értékeit idáig megóvta. S megvilágosodásként az jutott eszembe: a nép kultúrája már nem csupán a parasztoké, hanem az egész nemzeté. És ha a parasztság képtelen ezt tovább őrizni, a magyar értelmiségnek kutya kötelessége átvenni tőle a hagyományok védelmét. Egy könyvre való tanulmányt írtam ezekről a gondokról, nagy részük a Tenger és diólevél című kétkötetes esszégyűjteményemben jelent meg. Szerepük volt ezeknek a tanulmányoknak a táncházmozgalom kialakulásában, továbbá a határon túli magyarok helyzetének a megismerésében is. Kérkedés nélkül mondhatom, hogy a nemzet határok fölötti egyesítését előbb kezdtük el építeni, szorgalmazni, mint a politikusok. De ugyanebből a magból hajtott ki a nemzetiségi kérdések iránti érdeklődésem is. A mezőségi, a kalotaszegi, a gyímesi, a moldvai, a felvidéki, a drávaszögi népdalokkal párhuzamosan ismerkedtem meg az ottaniak megalázó sorsával. A Duray-előszó, a Magyarok Világszövetsége, a Világmagyarság Találkozója, a Duna Televízió szükségességének a gondolata már logikusan, azaz kikerülhetetlenül következett az előzményekből.

Ha visszatekintek a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas évek történéseire, egyetlen dolognak örülök felhőtlenül: annak, hogy hatalom nélkül, pénz nélkül, kizárólag az irodalom és az igazságkeresés konoksága révén sikerült olyan folyamatokat elindítani Magyarországon, amelyek közvetlenül vagy áttételesen beleépültek az egész nemzet életébe.

– Utolsó mondataidból az derül ki, hogy elégedett vagy. Ez az elégedettség a jelenre is vonatkozik, vagy csak a múltra?

– Úgy tetszik, félreérthetően fogalmaztam. Nem azt akartam mondani, hogy elégedett vagyok, hanem azt, hogy örülni tudtam néhány eredménynek.

– És ma?

– Inkább csak emésztem magamat, s nézem az ablakomból haragosan a Nagykevély tetejét. Régen cselekedtem, gyakran még az írás helyett is, mert úgy éreztem, legnagyobb bűnünk a mulasztás, és ha bizonyos lehetőségek megadattak nekem, nem mondhatom azt, hogy nekem semmi közöm hozzájuk, én író vagyok. Tudtam, hogy magamnak ártottam ezzel, de ezt a sors számlájára írtam. Ma sokkal, de sokkal többet tudok írni, mint 1991-től 2000-ig, de szinte semmi hatása sincs az íróságomnak. Sem a verseknek, sem az esszéknek. Nem vagyok igazán „piacképes” szerző. A kiadók még számolnak velem, de a terjesztők… jobb, ha nem nyilatkozom róluk. A Nappali Hold megjelenése óta mindössze két budapesti könyvesbolt kirakatában láttam a könyveimet. Panaszkodom? Inkább csodálkozom, hogy ezt is meg lehet tenni. A piac bizonyos esetekben ugyanolyan kíméletlen, mint a cenzúrát működtető diktatúrák. Sőt, eredményesebb! Régen a letiltott írásaimat lemásolva adták egymásnak tovább az érdeklődők. Ma reklám nélkül a valóság se létezik.

Hogy hova jutott mára ez a szerencsétlen ország, a közéletéből naponta százszor is megtapasztalhatjuk. A szellemi élet hiánya, mint a vitaminhiány, megbetegített szinte mindenkit. Ezért terjed a gyűlölködés, a korrupció, a színvonaltalanság.

Bele lehet-e ebbe a rombolásba törődni? Nem. Újra kell szerveznünk a piacnak kiszolgáltatott irodalmi, művészeti életet. Az írás, egyebek közt, ellenállási forma is volt mindig: bizonyságtétel, hogy akarunk valami jót, igazat, maradandót. Erről a föladatáról ma sem mondhat le az irodalom. Ahogy a lélegzést nem hagyhatjuk abba, nem hagyhatjuk abba a helyzetfelismerésünk megfogalmazását sem. Ehhez pedig filozófia kell, irodalom és művészet. Zárásul hadd idézzek egy Széchenyi-mondatot. Ezt mondja a szellem, az érzelem és az akarat arisztokratája: „Mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek.”

Lehet-e ennél időszerűbb jelszavunk?

Kortárs, 2004 április
 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. május 7. hétfő hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Jókai Anna

A műszeműek

– Ne mutasd, Vergil’; ne vigyél oda.
– Megmutatom, amíg látsz, s nem oda viszlek, csak odáig!– Bátorság! – mondja Vergil’, s mint a macskát, a nyakbőrömet becsippentve tart a szakadék fölött.
Lebegünk. Kapálózom, a talpamnak szilárd támasztékot keresve.
– Nyugalom! – mondja Vergil’ – még foglak. De ölben már nem vihetlek. A hátamra sem csimpaszkodhatsz. Mert nem vagy már gyerek. Andalogni pedig, kéz a kézben, kettőnk viszonyában s ily helyzetben nem természetes.
Vergil’ hangja belőlem szól, kifelé. „Belső hang”, így hívják, konvencionálisan leegyszerűsítve. Közlés ez; s én is közlöm a magamét, csaknem teljes szinkronban.
– Ne engedj el – mondom, és rettegek –, el ne engedd a grabancom…
– Mit félsz, kicsinyhitű? Engem is köt az Ígéret. Nem hagylak bimbózó szárnyakkal lezuhanni.
– Nem akarok – ahogy csak tudok, összehúzódzkodom –, nem akarok oda a mélybe, közéjük…
– Már túl vagyunk a nehezén – duruzsol Vergil’, s ezzel a többes szám első személlyel velem közösséget vállal, vigasztal. – Legalábbis azt hiszem – helyesbít. – Hacsak…
– Ez a homály, folyton-folyvást! – lázadozom. – „Hacsak, ámbár,  esetleg…!”
– És a „bizony-bizony, vagy-vagy, igen-nem…” Az isteni szókincs változatos.
– Hát akkor miért rémítgetsz? Miért a poklot mutogatod, miért nem a mennyet?
– Azt mutatom, amitől óvlak; nem azt, ahova kísérlek.
– Kik ezek hát?! Kik ezek itt alant a szutyokban, iszapban, sötétben-hidegben, cserzett bőrrel csupaszon hemperegve, gázos bugyborékban-bűzben, röhögve és csaholva…? És miért nem sírnak-rínak? Hol a jajongás? Foguk csikorgatása?
– Sírni csak az tud, aki még remélhet. A jajszó a kínt követi. A fogak csikorgatása a kétségbeesés jele. De itt már nincs remény, nincs fájdalomérzet, nincs mulasztás- vagy veszteségtudat.
– És a tűz?! A lobogó, piros lángnyelvek, az üst a fortyogó szurokkal, az ördög és az ő vasvillája…?
– Hol élsz te? – Vergil’ megpöccenti leheletével a fülem tövét –, ez már nem az a pokol. A pokol is halad a korral. Igények szülte luxuskivitelben. Az ördög két szimpla szemmel nem látható. A háromszeműeket pedig megöltétek, ha megölitek majd. Vigyázz. A jelen időd még a folyamatos jelen; nem a befejezett múlt, sem a befejezett jövő. Figyelj. Ereszkedünk, egy kissé lejjebb.
Májfoltos a Nap. Penészes sarló a Hold… A sziklák a maradék híg fényt is visszadobják. A szakadék szinte összezárul. Nincs perem, nincsenek grádicsok. Nincsen fokozatosság, holmi költői, enyhítő „bugyrok”. Aki lent van, lent van. Undorító és egyhangú világ. Gubancos drótszőr. (Egykor a fű.) Poshadt pocsolyák. (Egykor a tengerek, vizek.) Taplógombák nyálkás felületen (egykor a termés). Szárazzá szálkásodott, hegyes óriáskarók (egykor a fák). Törmelékek, romok, ürülékkel borítva (ó, a tornyos paloták és gőgös felhőkarcolók). Puffadt hasak, púpos gyomrok, duzzadt, vonagló medúzaszáj, kocsonyás végtagok, hermafrodita nemi jelleg (a valaha volt férfi és nő helyén).
Senkinek nincs senkije. A semmi mindenkié. De a villódzó, alvadtvér-színű műszem – zizegve zörgő szívós szerkezet a néhai szem kiszikkadt gödrében – a maga módján hibátlan. Különben általános színtelenség. Nem szürkeség, nem a fehér-fekete. Hanem egyformára fakult kék, zöld, sárga.
– Majdnem csend van – mondom csodálkozva –, csak a röhögés-böfögés-röfögés, csaholva-lihegés… gomolygásban-tülekedésben… Egy árva indulatszó nem sok, de annyi se hallik…
– Nekik nem kell a beszéd – Vergil’ magához ölel, tart szorosabban. – A virtuális valóságot élik, víziókban és hallucinációkban. A valódi kül- és belvilágról már mit sem tudnak. Azt hiszik, tökéletesedett és van, ami elsorvadt, és nyomaiban sincs már. Játéknak indult – neked magyarázzam? Mígnem kicseréltették élő, de hályogosodó szemeiket a szenzációs műszemekre. Aztán lassan beleélvezkedtek a mesterséges világba. Nincs szenvedés, nincs próbatétel, nincs sorstragédia. Csak az van, amit plasztikusan és hízelgően a beépített gépezet elhitet. Tépik a taplót, falják – terített asztalnál ínyencként vacsorálnak. Egyik durva kőről a másikra ugranak – délszigeti tájon így utazgatnak. Átpergetik a sarat hártyás ujjaik közt – aranyukat számlálják mámorosan. Görgetik-döngetik egymást, bukfencezve – diadalmas akcióhősök. Fittyedő hímtagjukat az üres ondóval saját repedésükbe gyömöszölik: szexorgia kéje, változatos perverziók.
– Mikor, vagy mióta? – kérdezem. – Mikor következett be, és mióta tart?
– Még nem következett be, mégis örökké tart. Ne firtasd, ha még nem érted. Itt nincs születés, és nincs halál sem. A résztvevők száma meghatározott, amíg csak a műszem működik, márpedig az precíz, negatív zsenialitású találmány, szavatosságát eonokkal mérik!
– Itt már kegyelem sincs?!
– Talán a szétesés. Talán az elmállás. Talán a felmorzsolódás, vissza a lelketlen porig. Vagy talán a pralaya: a Teremtés szünete két forró lüktetés között.
– Talán… talán. Vergil’, mily bizonytalanság! Angyal létedre nem röstelled?
Vergil’ csóvál egyet a testemen.
– Csak az Öregisten a mindentudó. Ember létedre még ezt sem tanultad?
Vonna már újra feljebb. De én még kérdezek.
– Sohasem pihennek? Sosem alszanak?
– Nem – Vergil’ most határozott. – Csúfolták az alvást, időpocsékolásnak. Így aztán becsukódtak a kapuk. Nincs többé átjárás. Nincs többé pótlása az energiának. Ki is pusztult már belőlük, ami rokonként közlekedhet égi mezőkön. Senki se mondhatja, „Én vagyok”, ha még bárki is tudna beszélni. A héjakban nem tapad meg az Ige.
– Részvétem – mondom.
Vergil’ ránt rajtam:
– Legfeljebb sajnálhatod őket. De részvét?! Ez a szó esetükben-esetünkben veszélyes.
Ruganyosan meglódul, bizony türelmetlen.
– Gyerünk innen. Közel a pirkadat. Nemsokára megébredsz.
Vergil’ hangja bennem egyre halkabb, de jól artikulált:
– Nem a vágyálmok, a rémálmok hasznosak – ezt még tisztán hallom.

2002 október

*************************************************************

Beszélgetés Jókai Annával

Új tudat felé

Kérdező: Sallay Barna

– Egy művész személyiségét, lelkületét Isten az alkotóerő által formálja. Az író és az alkotása teljességgel összeforrnak, kapcsolatuk titokzatos és megfejthetetlen. Ezt így fogalmazod meg Napok című regényedben: „Az alkotóerő idomíthatatlan vadállat. Ha kushad, akkor a legveszélyesebb: nem tudhatjuk, alszik-e, vagy megdöglött végleg. Ha »harap«, az már megkönnyebbülés.” Olyan érzést kelt ez, mintha magadban hordoznál valakit, valamit, ami feletted áll, akinek vagy aminek engedelmeskedned kell. Mintha az alkotás folyamatos áldott állapot, vajúdás és szülés lenne, örömökkel, válságokkal, kétségbeesett pillanatokkal és megszentelt ihlettel.

– …Avilai Szent Teréz írja, hogy amikor a lélek belső sötét éjszakája elkövetkezik, akkor semmit nem lehet tenni, hanem belezuhanni egy olyan mélységbe, melyben az ember úgy érzi, hogy az Isten elhagyta. Az „Istentől elhagyottság állapota” ez, és ennek leküzdésére minden erőfeszítés hiábavaló. Legjobb, ha az ember az adott pillanatban átadja magát e mélységes keserűségnek, ürességnek. Isten úgyis bedobja a kötelet, és az ember belekapaszkodhat, és erősebben jön ki a krízisből, mint ahogy beleesett. Ez a lélek sötét éjszakája, ami minden emberben megvan, csak egyik úgy jelzi, hogy depressziós vagyok, a másik azt mondja, hogy rosszkedvem van, a harmadik, hogy lehangolt vagyok, kint vagyok a formámból. Műveltségi szint és a lelki élet mélysége szerint éljük meg: van, aki azt mondja, hogy most Isten próbára tesz, elhagyott. Mindezt szinte minden ember megéli, és meg is kell hogy élje, ami persze nagyon nehéz állapot. Egy művészember természetszerűleg többször és mélyebben éli meg, ami szinte feltétele az alkotásnak, s ez után a válságélmény után egyúttal mindig magasabb szintre jut.

– Ezek a mélyre merülések végigkísérik a művészi pályát…

– Legalábbis az én pályámat végigkísérték. Szerencsére nálam nem hosszú periódusok ezek. Nekem az is elég, ha rövid időre átélem ezt az állapotot. Arra van képességem, hogy fel tudom nagyítani a jót is, de a rosszat is…

– A válság a megtisztulás, a mű kihordásának időszaka?…

– 1972–75 az életem legnehezebb korszaka volt. Ezekben az években látszatra a sikereimnek a csúcsán voltam, s közben átéltem egy írói válságot, sőt nemcsak írói, de magánéleti válságot is. Úgy éreztem, hogy nem tudok már egy sort sem leírni. Teljes kiüresedettségérzésem volt, és akkor megírtam a Mindhalálig című regényemet egy olyan íróról, aki éppen ürességet érez. Úgy érzi, hogy mindennek vége. A könyv novellával zárul, amit ez az író ír egy öregemberről, egy fiúcskáról meg egy madárról. A madár száll, száll, s az öreg és a fiú áhítattal eltelve nézik a röptét. Egyszer csak eltűnik a madár, olyan magasan van, hogy már nem látni. Ekkor azt mondja az öreg: az már csak a madárnak fontos, az már nem ránk tartozik… A kisgyerek erre azt válaszolja, hogy a madár jöjjön egy kicsit lejjebb, a mi kedvünkért, jöjjön még egy kicsit lejjebb. Bennem akkor olyan érzés volt, hogy már úgy elszálltam, hogy már nem tudok semmit nyújtani – és akkor megszólalt a kisfiú hangja bennem: a többiekért gyere vissza az életbe. Akkor leszálltam, és ezután jöttek még az igazi „nagy alkotások”. Azért mondom, hogy én tudom, milyen az alkotói válság, mert magam is megéltem.

– Most éppen hol tartasz, lent vagy fönt?

– Most nem írok regényt, sőt szabályos novellát sem, és ezt mégsem érzem alkotói válságnak. Úgy vélem, hogy megtettem, amit kellett. Tudod, igazából válság akkor van az emberben, ha dolgavégezetlen. Ha úgy érzi, hogy még tehetett volna valamit, de nem tudja, mit. Én meg, amit tudtam, azt megtettem, ezt hidd el nekem. A Ne féljetek-ben átadtam mindazt, amit kaptam. Ha egy sort sem írnék le többet, akkor se érezném, hogy cserbenhagytam a tehetségemet. Ebbe persze nem nyugszom így bele, hanem keresem most is a folytatást. De az valószínűleg nem regény lesz.

– Folytonosan megújulsz, mindig új utakra lépsz, elképzelhetetlen, hogy leteszed a tollat…

– Ezt minden ember végigjárja, csak esetleg nem ilyen tudatosan. Érdekes dolog, hogy az írásból – vagy magából a művészi szférából, ami már az embernek a vérévé válik – kétféleképpen lehet kilépni: az egyik út az öngyilkosságba vezethet, mint például szegény Kamondy László esetében, aki tehetséges prózaíró volt, s azért lett öngyilkos, mert nem tudott tovább írni. Tehát a művészetből, az írásból ki lehet esni, le lehet süllyedni.

– Ez a kiüresedés…

– Igen, de följebb is lehet menni, amikor annyira telítve vagy már egy egészen más szférában, hogy nem kell az írás. Akkor valóban az van, hogy vissza kell jönni egy kicsit, hogy valamit adhassál. Ez a másik út. Tehát nemcsak egy módja van annak, hogy az ember az íróságot leadja a halál előtt, nemcsak a kiüresedés az útja, hanem az a lehetőség is fennáll, hogy beleáldozza valamibe.

– Ez lehet egyfajta belső kényszer, s ha lázadsz is ellene, akár Jónás a prófétaság ellen, akkor is prédikálnod kell… A kiválasztottság azt jelentheti, hogy „muszáj” csinálni, nem lehet a terhet lerakni és elmenekülni.

– Igen, de ezt csak addig szabad, amíg ez belső kényszer. Ha már a szerep kedvéért csinálja valaki, meglátszik az eredmény minőségén.

– Többször is foglalkoztat a kérdés, hogy mi a művész feladata. Többször is visszatérsz rá, mintha néha elbizonytalanodnál. Érezni a belső küzdelmedet, mert úgy érzed, sokan nem értenek: „A vezéreknek a legnehezebb. Ami felé tartunk, az távolabb van, mint amit az emberiség lehagyott” – írod a Napok című regényedben.

– Tudod, ezen sokat tépelődtem. Fölfoghatom úgy, hogy a földfejlődés elindult valamikor az ősmúltban, és valamikor az emberi elmével fel sem fogható jövőben fog befejeződni. Egy hatalmas sereg ember megy a földön. Tegyük fel, hogy ez egy parabola alakú pályán történő vándorlás, aminek éppen egy X pontjára vagyunk lesüllyedve. Mögöttünk van egy még belátható rövid szakasz, és azon túl az Atya birodalma, ahonnan lesüllyedtünk. Mögöttünk van egy végtelenül hosszú út, előttünk pedig egy nagyon-nagyon távoli cél, világosság. Az, aki hátul megy, az úgynevezett sereghajtó, az néha többet lát meg, mint a vezér, aki elöl van, de csak azért, mert még visszalát. De nem ugyanaz a dolog visszatekintve látni valamit, vagy elsőként megpillantani. A „visszalátás” tulajdonképpen nem visz előre.

– Az irány a fontos…

– Az irány a fontos, és az, hogy folytonosan megújulva keressük, lássuk azt, ami még előttünk van. Ezért a vezérnek nehezebb, mert ő van legelöl. A hátsó fényekből, ami még le-lesugárzik, már nem sokat lát, de az előrehaladást neki kell kiküzdeni, neki kell előremenni.

– Rejtett üzenete talán az, hogy csak később fogják pontosan érteni, amit most elmondasz? „Idáig azt hittem, legalább egy kis, minőségi kör lényegemben megért. S most egyszeriben kiderül, ezek is csak félreértenek. De ideggyenge honleányok és frusztrált világfiak, mi közöm nekem ehhez? Leírni csak pusztába kiáltott szó. Vonítás az éjszakában” – írod a Ne féljetek-ben.

– Úgy érzem magam, mintha egy kis konzervgyárat működtetnék. Belegyömöszölöm a dobozba a magam kis tudat-virslijeit, hogy profán legyek, és ráírom, hogy – mondjuk – szavatossági ideje ötezer év, vagy mit tudom én, mennyi. Érted? Aki most bontja föl, és „eszik” belőle, talán nem tudja úgy ízlelni, mint aki majd jóval-jóval később teszi ezt. Bízom abban, hogy léteznek ilyen konzervek. Van nekem egy jó barátom, egy Makkai Ádám nevű chicagói nyelvészprofesszor, aki maga is költő, antropozófus. Ő írta a Napok című mű kapcsán rólam, hogy a műveimben „tudattágítási kalauz” vagyok. Ez azt jelenti, hogy aki vezeti az embert egy új tudat felé, tehát kalauzolja valahova, annak a tudata többet fogjon be, mint amit a tudat jelen pillanatban általában befogni képes.

– „Az élet estéje magával hozza lámpását.” Joubert gondolata áll a Ne féljetek első fejezetének mottójaként.

– De mint ahogy ebben a könyvemben kifejeztem, egy bizonyos idő után az ember rájön arra, hogy nem elég, hogy „legyetek önmagatok lámpásai”. Tehát szükség van a saját fényünkre, saját energiánkra és erőnkre, de el kellene oda jutni, ahova el fog jutni az ember a fejlődés során, hogy az az egyszerű közlés, hogy „én vagyok a világ világossága”, mindennapivá váljék. Tehát amikor az ember fénye valóban benne lesz a krisztusi lénynek a fényében. Én egy Krisztus-központú világban bízom és hiszek, és próbálok a magam módján dolgozni abban a tudatban, hogy az emberek még nem tudják igazán, hogy ki az a Krisztus. Nem az a Jézuska, nem az a szőke hajú, gügyögő gyerek. Egészen más, hatalmas kozmikus lényről van szó. Mint ahogy a mai globalizáció is egy elsietett karikatúra. Majd az lesz az igazi globalizáció, amikor Krisztus szelleme át tudja hatni az egész földet, és az aura, ami körülveszi, az lesz a világ globalizációja. Ez nem az. Ez az ördög játéka. Az ördög, aki az Isten majma, szeretné utánozni Istent, csak egy kicsit ügyetlenül teszi. Néha azonban úgy csinálja, hogy már szebbnek tűnik, mint a valódi.

– Amit az író lát, az egészen távoli még, kevesen látják, vagy talán senki?

– Távoli, de olyan, amiért, úgy gondolom, már most lehet valamit tenni. Nagyon szerényen bár, de mi vagyunk az előkészítők előkészítői, ma a szellem így működhet emberi formában. A kereszténység kiteljesedése a jövőben várakozik.

– Az előrelátás, a még nem létező, eljövendő világ meglátása lehet, hogy magányhoz vezet?

– Természetesen. Nagy magányt tud okozni, de ezt vállalni kell. Tudniillik ez az alkotó embernek a magánya. Minél magasabbra megy az ember a hegymászásban, annál veszélyesebbé válik a nagyon tiszta levegő. Egyre nehezebb levegőt venni, és még egyre kell számítani: te kibírod azt a levegőt, de más ember nem tudja kibírni, s ha fel akarsz vinni magaddal embereket, belehal, akit fölviszel. Tehát puszta szeretetből meg kell tanulnod, hogy nagyon keveseket tudsz oda fölvinni. De az embernek megvan az a lehetősége és képessége, hogy ő viszont le tud szállni. Ez nagyon fontos dolog: hogy le kell szállnunk egy olyan szintre mindig és mindenhol, ahol a „sűrűbb levegőjűek” léteznek. Az írók-költők és általában a művészek nagy része álomtudatban él, nem ébredt még fel. És ennek az ébredésnek kellene bekövetkeznie, hogy ne álomtudatban alkossuk a műveinket.

– Az alkotás lelki folyamata minden írónál más és más. Benned hogyan zajlik?

– Én fegyelmezetten dolgozom, tudom jegelni az ötleteimet. Ez azt jelenti, hogy délelőtt, amikor már észnél vagyok, és leülök az íróasztalhoz, kell nekem egy óra, míg beolajozódik a szellemi gépezetem. Viszont dél körül már éhes vagyok, megszólal bennem egy csengő, és akkor hiába a legfennköltebb gondolat – sokszor éppen akkor akadok el. Ha akkor nem engedelmeskedem ennek a jelzésnek, hanem folytatom az írást, mert elkap a gépszíj, rossz lesz. Ha leteszem a tollat, eszem, és másnap veszem elő, másnap reggel ugyanúgy visszatalálok, de sokkal frissebben. Szóval az alkotás mohóságát is megtanultam megfegyelmezni. Vagy például ha a telefon csöng. Írók azt mondják, hogy sokan kikapcsolják a telefont, nem veszik fel, amikor dolgoznak, s a feleségek áhítatosan, lábujjhegyen járnak papucsban, hogy a művész urat ne zavarják. Ez nekem így, ilyen formában ismeretlen. Én se szeretem, ha zavarnak, de ha szól a telefon, vagy valami fontos dolog van, én meg tudom szakítani, és később visszamegyek. Sok bennem a realitásérzék, amire az is bizonyíték, hogy végeredményben két hónap alatt hoztuk össze ezt a lakást, ezt az új környezetet. Barátaim a tanúk rá, hogy milyen fizikai munkát is végeztem, és milyen sokrétű volt a tevékenységem. Meg kellett csinálni, és ha közben volt egy-egy irodalmi estem, ebből ott semmi nem látszott. Csak én láttam, hogy a körmöm le van törve, vagy teljesen elhanyagolt ősasszony-külsőből kellett „fölhoznom” magam.

– Most már a régi vagy.

– Most már túl vagyok rajta.

– A mohóságról beszéltél. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a művész mohóságára is értelmezhető. Az emberi gyarlóságok széles körét vonultatod fel műveidben: az önzést, a gyávaságot, a hazugságot, az irigységet, a hiúságot és a szolgalelkűséget, amely belénk ivódott, magyarokba…

– Ennek mind bővében vagyunk. Nincs az a ragyogó karakter, aki ezekkel a dolgokkal életében valamilyen formában ne szembesült volna, és ne kellett volna egyet-mást levetkőznie. Én legalábbis nem hiszek benne, hogy valaki tökéletesnek születik.

– Talán éppen ezért folyamatosan az önismeretre, az önkritikára irányítod a figyelmet. Számodra hogyan jelenik meg a magaddal való szembenézés és az önkritika?

– Úgy vagyok vele, hogy nem önkritikának nevezem, mert az ember olyan lény, hogy saját magában még a hibákat is szereti. Szeretettel kell kigyomlálni őket, nem dühvel, nem vehemensen, nem durván, hanem szoktatni kell a hibáinkat ahhoz, hogy valahova máshova szaladjanak. Nem lehet egyszerre. Olyan nincs, hogy azt mondom, hogy holnaptól kezdve ez vagy az nem leszek.

– Ez az elnéző mosoly önmagunk iránt?

– Nem elnéző, inkább megértő. Olyan ez, mintha egy vadállat dolgozna az emberben. Ezt a vadállatot vagy egészen kiűzöd magadból, vagy időnként enni adsz neki. Ezek azok az emberi megengedő dolgok, amikor tudod, hogy rosszat teszel, de hát most éhes a vadállat. Ezt nagyon gyakran megéltem. Különösen fiatalságom idején etettem a vadállatot. De tudtam ezt, és nem mondtam, hogy ó, most én milyen jó vagyok, hogy egyszerre három randevút beszélek meg, és hülyítem ezeket a szegény fiúkat. Azt mondtam magamnak, hogy én egy piszok, kacér, önző teremtés vagyok, de énnekem ez most akkor is nagyon jólesik, hogy hárman állnak három különböző helyen, én bizony megcsinálom. Érted? És utána megbántam. És aztán mindenféle egyéb ilyen esetekben fordult elő, hogy azt mondtam, hogy most „etetem a vadállatomat”.

– De ezt az élményt meg kellett élned, meg kellett ismerned.

– Egészen addig, amíg el nem tudtam zavarni. Most már talán nincs vadállatom, de még sose lehet tudni, hogy mikor jön egy, amelyik macskának álcázza magát. Nem lehet tudni, az emberrel az utolsó pillanatig történhet valami nagy meglepetés, hogy jé!, ez is én vagyok?

– „Az egészséges öngúnnyal kezdődik az intelligencia” – írtad a Napokban. Ez lenne az első lépés a nagy úton?

– Utálom a másokon való ironizálást. Nagyon utálom. Egy csomó ember van, aki ebből él, roppant szellemes és ironikus megjegyzéseket tesz másokra. Inkább magamon ironizálok, ha muszáj, de azt is azért elég ritkán.

– „A kisszerűség rombolja leginkább össze az emberben, ami emberi” – ezt szintén a Napokból idézem.

– Nem is az a baj, hogy valami kisszerű. A kisszerű dolgok is lehetnek nagyon kedvesek, nagyon édesek és olykor helyénvalóak. Amikor alacsony dolgokkal teljes kapacitással foglalkozunk, az alacsony dolgok rendezik az életünket. Ma inkább így fogalmaznék. Amikor az határozza meg a tudati szintedet, és a materiális valóság dolgai közül is a lényegtelen dolgok határozzák meg a sorsodat. Azért használnám rá a mai fejemmel az alacsonyság kifejezést. Az egész szemléletmód nagyon alacsony ebben a mai világban.

– Erre a gondolatra rímel az a felháborodásod, hogy az emberek képtelenek önállóan gondolkodni, felelősséget vállalni saját sorsukért. A kisszerű ember a felszínen él, és irtózik a mélységtől…

– A legnehezebb azt tudni, hogy az életedben mi az ok, és mi az okozat. Például mikor azt gondolod, hogy kaptál egy betegséget, vagy egy csapás ért, akkor nem tudhatod, hogy ez okozata-e valaminek. Azt is gondolhatod, hogy ez az oka lesz valaminek, ami később bekövetkezik, és napfényesre változtatja az életedet. Tehát nincs teljes tisztánlátás. Egy életen belül nincs teljes tisztánlátás, hogy mi volt az ok, és mi volt az okozat. Ezért veszélyesek azok a hipnózisok, amelyek az elmúlt életeket hívják elő, teljes bizonyossággal állítva, hogy ez és ez történt az illetővel elmúlt életében, és ezért van ez, ami most van… Lehet, hogy amit lát, az nem is az elmúlt élete, lehet, hogy nem is az ő élete, lehet, hogy csak játszadoznak vele a kis lumpen-szellemek. Ezer dolog történhet. Nem érdemes találgatni, hogy mit hoztál az elmúlt életedből.

– A lélek halhatatlanságát hirdeted…

– Pontosabban a lélek, a személyre szabott lélek meghal – hogy magammal példálózzak: Jókai Anna meghal, és a lelke is bizonyos idő után az asztralitásban felszívódik. De az, aki létrehozta bennem a Jókai Annát, az a változatlan valaki tovább él. Tehát az igazi lényünk tovább él. És el fog jönni az az idő, amikor mintegy gyöngysorra fölfűzve pillantja meg mindazt, aki volt. Én most nem tudom, hogy ki voltam. Most ez vagyok, így hívnak, ezt csinálom, ezért dolgozom. De eljön egy olyan állapot, amikor tudni fogom az egészet visszamenőleg.

– Ez lenne a belátás, az életfolyamat belátása?

– Ma az emberi tudat nem elég fejlett ahhoz, hogy ezt veszély nélkül meg lehessen tenni. Mint ahogy annak is nagy veszélye van, hogy ha valakinek azt mondod minden szellemi iskolázás nélkül, hogy van újjászületés, és majd ami most rossz, az majd így és úgy korrigálódik. Ez sematikus szemlélet, amiből az illető esetleg azt vonja le, hogy ha úgyis van újjászületés, akkor teljesen mindegy, mit csinál, mert egyszer majd kijavítja. Tehát ez csak olyan embernek való, aki tudja, hogy egy életen belül is óriási felelőssége van. Ez a mostani személyem föloldódik, megszűnik, csak az Énem, csak az a bizonyos nagy Énem fogja tudni fölépíteni azt a valamit a hierarchikus lények segítségével, ami újra megjelenik ebben a világban. Ezért nem tudhatod, hogy mindaz, amit megélsz, az oka-e annak, amit majd a következő időszakban fogsz megélni, vagy pedig okozata valaminek, ami már régen megtörtént veled. Ez ugyanakkor nagy könnyebbség is, mert azt megengedi az isteni jóság, hogy amikor valami nagyon nagy disznóság történik veled, amitől összeroppanna a lelked, akkor nyugodtan lehet arra gondolni, hogy egyszer nagyon fogok ennek örülni, vagy valamiért megérdemeltem.

– Ez a fejlődés lehetősége…

– Amit megenged az isteni bölcsesség. De abban nem hihetünk primitív módon, hogy az a személy, aki ezt és ezt a nevet, feladatot, foglalkozást és nemet kapta, hogy az nem múlik el. Ezért nehéz a halál, mert van benne, ami elhal, és van, ami megszületik, és ez az utóbbi az igazi. Jelen pillanatban rendkívül fájdalmas, rendkívül nehéz ezt tudomásul venni. Az alkotás alapja a világról való igazi tudás. Tudásnak nevezem azt, ha nem pusztán ismétled, amit nálad okosabb emberek elmondtak. Fontos, hogy amit írsz, amögött ott legyen az a szellemi háttér, ami a viszonyítási pontokat adja meg. A mércét és a mértéket. A Könyvhétre kijövő új esszékötetem A mérleg nyelve címet viseli. Amint tudjuk, az a krisztusi bölcsesség. S hogy milyen a világ, arra jellemző, hogy ketten is kérdezték, hogy az SZDSZ-ről írok-e, merthogy az a mérleg nyelve.

– Politikusok szeretik emlegetni, hogy ők a mérleg nyelve…

– Ez olyan, mint mikor a majom kikapdossa a kést az ápolója kezéből, és elkezd vele vagdalkozni. Kés a majom kezében. Ez az átlagember jelenlegi állapota.

– Visszatérve a műveidre, markánsan kiviláglik, hogy világképedet, életszemléletedet a Biblia és Rudolf Steiner tanítása határozza meg. A figyelmes olvasó ezt már a korai műveidben is felfedezheti.

– Vannak írók, akik a korábbi műveiket most kénytelenek egyszerűen megtagadni, mert vagy csacsiságokat írtak, vagy pártállami szempontokból írtak. Hadd legyen meg nekem az a jó érzésem, hogy az egykori fiatalasszony is vállalható.

– A fiatal Jókai Anna műveiben már nemcsak az előkészület van jelen, hanem a későbbi felismerések is.

– A Napoknál két dologra kell figyelni. Az egyik az, hogy 1972-ben jelent meg azon a Magyarországon, ahol az ilyenféle művek szinte ismeretlenek voltak. Tehát az, hogy megjelenhetett, egy nagy kegyelem, mert kisugárzik belőle egy másfajta szellemi normarendszer. De olyan világossággal nem sugározhatott ki, mint a rendszerváltás utáni Ne féljetek-ből. Tehát még ha én sokkal világosabb agyú lettem volna már akkor is, akkor sem tudtam volna, egyszerűen lehetetlen lett volna. De akinek füle van, hallja. A Ne féljetek-ben már az is hallhatja, akinek még füle sincs. A másik pedig az, hogy a Napok főszereplője, Oláh Viktor negyvenhárom éves, amikor meghal. A Ne féljetek szereplői viszont hatvanéves koruk után kezdenek az igazi szellemi világosság fényébe beérni. Viktor meghal, mielőtt odáig eljutna. Az övé csonka, befejezetlen élet. Egyetlen felismeréssel végződik: mégiscsak igaza volt gyerekkorában, hogy van őrangyal, hogy van Isten és van túlvilág, és hogy amit vétettünk, azt vissza fogjuk kapni. Tehát egy megtisztulás megy végbe, lemond mindenről, albérletben lakik, már nem szeret beszélni, azonban az övé olyan sors, amely a történelem és a saját gyengesége és rossz irányultsága miatt félbemarad, csak egy másik létben fogja folytatni. A Ne féljetek hősei tulajdonképpen beteljesítik a sorsukat. Még Richárd is beteljesíti, mert ő is szeretetben hal meg. Ő megmarad reális síkon, de a szeretet átemeli. Jobban tud szeretni, mint Mária, aki később tanul meg igazán szeretni, amikor már a halála felé megy. Úgy mondják, hogy az emberrel negyvenkét-negyvenhárom éves koráig az történik, amit az előző életéből hozott. Tehát leéli azt, törleszt, és az életének a második felében kerül a Nap vonzásába, amikor már elkezdi építeni a jövőjét. Tehát ami történik vele, akkor már nem annyira a múltnak a törlesztése, hanem a jövőnek az építése. És mennyivel könnyebb lenne, ha ezt valahogy mindenki tudatosítaná magában!

– Az élet közepén zajló fordulók szükségszerűek… Szinte minden nagy ember életében megtalálni ezeket. Néhányuknál egészen furcsa módon, ahogyan például Csontváry esetében is végbement a nagy pályaváltás.

– Csakhogy Csontváry is, ahogy nagyon sokan, olyan világban teljesítette ki magát, amikor őrületbe vitt a tehetség. Csak ezután fog jönni az a kor, amikor a művész nem a félelmeit alkotja meg. Ma általában félig valósulnak meg a művészek. Megvalósulnak az életműveik, és tönkremennek az életükben. Ez nagy baj. Valamikor az életút együtt épült a művészettel. Az író, a művész mindig többet tudott az isteni valóságról. Most ez egy kicsit elhomályosult, maradt belőle a nosztalgia, a hiányérzet. Ez a rettenetes hiányérzet az, amiből ma a művészet táplálkozik, ugyanakkor roncsolja a személyiséget. El fog jönni az idő, amikor a jó írásnak feltétele lesz a jó élet. Az ember életének értelme, hogy a bennünk lévő szellemtől eljussunk a világmindenség szelleméig.

– Ahogyan írod is: minden ember arra születik, hogy önmaga rejtvényét megfejtse.

– Tudni kell, hogy ami az egyik embernek orvosság, az lehet, hogy a másiknak méreg. Hogyha egy asszony kétségbeesetten sír, hogy mit csináljon, nagy felelősség tanácsot adni. Az egyiknek azt kell mondani, hogy váljon el, a másiknak azt, hogy tűrjön. Az egyiknek el kell válni, a másik meg tönkremegy bele, ha elválik. Neki még esetleg az is jobb, ha naponta megverik.

– A sorsszerűség, a karma a nemzettel kapcsolatban is felvetődik műveidben.

– Minden nemzetnek megvan a maga népszelleme, így a magyaroknak is. Egy arkangyali lény. A nemzetnek is van sorsa, és ezt be kell teljesíteni. Addig nem szűnhet meg egy nemzet, amíg nem teljesítette a hivatását. A magyar nemzet szerintem olyan, amelyik még nem teljesítette, ezért igen helyes ennek a hivatásnak az ápolása, fenntartása, de más népekkel együttműködve, amelyeknek ugyanúgy megvan a saját népszellemük. Vannak sajátos feladatok. Nagy valószínűség szerint – és ezt én csak gondolom, erre nincs szellemi közlés – Magyarországnak kiegyenlítő szerepet kellene betöltenie, a „mérleg nyelve”-szerepet, amit én most épp nem találok. Tehát a szociális életet a krisztusi alapokra kell építeni. Krisztus a Nagy Reformátor. Addig a szociális életben változás nem lesz, amíg nem krisztusi alapon és nem szabad elhatározásból változtatnak az emberek. Amíg erőszakkal akarnak változást elérni.

– Idézek tőled: „Talán az a baj, hogy a Kádár-rezsim mégsem volt elég rossz ahhoz, hogy a szenvedés létrehozza, mint a kagylóban az igazgyöngyöt, a valóban minőségi újat.” Tehát amíg a nemzet föl nem ismerte a saját útját, a saját sorsát, addig a feladatát sem látja, és addig nem tudja ellentmondásait sem feloldani?

– A Kádár-rendszer csakugyan nem volt elég rossz. Magam ki nem állhattam, utáltam, de azt nem tudtam mondani a hatvanas évek végétől, hogy fuldoklom benne. Nem volt kibírhatatlan, és arra gondoltam, hogy soha nem fog megváltozni, legalábbis az én életemben nem. Ha olyan lett volna, mint a Rákosi-korszak vagy akár csak az ’56-os megtorlást követő gyalázatos évek, amíg Kádár át nem váltott, és amíg a gulyáskommunizmus el nem kezdődött, egész más lenne a helyzet ma is. Az a langymeleg dagonya, amiben csak a szellemi életet kellett feladni, a hasat meg lehetett tölteni, nem tette lehetővé, hogy kifejlődjön többekben egy olyan elkerülhetetlen gondolat, hogy a világnak gyökereiben meg kell változnia.

– Most is ugyanebben vagyunk, és ettől ilyen csereszabatos ez az egész. Mindegy, hogy szocialista vagy kapitalista rendszernek hívjuk, a közege ugyanaz, és ebben olyan jól el lehet lenni. Persze most egy kicsit másképp kell jól ellenni, és ez sokaknak már igen nagy frusztrációt okoz.

– Most valóban szabadság van. Azt nem lehet mondani, hogy nincs. Azt mondhatsz, amit akarsz.

– Úgysem ér semmit…

– Legalábbis nagyon keveset ér.

– A Ne féljetek című regényed minden oldalán találni valami nagyon fontos üzenetet az emberi élet értelméről, az élet minden területéről. A magyarság sorsa éppúgy szerepet kap, mint az értelmiség feladata, a szerelem éppúgy vezérfonala a műnek, mint az öregség és a halál. A jelen problémái és a jövő dilemmái egyaránt felmerülnek. Minden oldalnak súlya van.

– Ezért megértheted, hogy nem akarok új regényt írni.

– De lehet, hogy egyszer mégis …

– Lehet. Ami most foglalkoztat, azért különös, mert sci-fit akarok írni. Olyan sci-fit, ami nem tudományos-fantasztikus, hanem szellemi kép, arról, hogy milyen lesz sok ezer év múlva az emberiség. Az lesz a címe, hogy: Majd. Hogy mi lesz, ha az ember-alatti ember valósul meg, és mi lesz, ha az ember-reprezentáns. Úgy szeretném megírni ezt a víziót, hogy szinte tapintható legyen, hogy aki olvassa, úgy érezze, az már ő maga, ott, abban a jövőben. Tehát annyira kézzelfoghatóan. Nem hagymázasan.

– Hogy választhassunk…

– Igen. Most még időben vagyunk. Most még választhatunk. Ahogy a két kis szabad versben, A sátán örülben és a Hálaénekben írom: az egyik a sátáni verzió, a másik pedig az univerzum hálaadó éneke, amikor beteljesült, amit az emberrel akartak. Ez és több más apró részlet is elkészült már, ősszel akarom publikálni. Most ebbe az irányba akarok továbbmenni, de regényt egyelőre nem szabad írnom, a Ne féljetek-et ilyen formában meg kell hagyni. Már tizenkét kiadást ért meg. Érdekes, hogy olyan olvasók is vannak, akik például a beavatási vonalból semmit sem értettek meg, mégis habzsolták, mert valamiért szólt hozzájuk.

– Nagyon sok dimenziója van, minden olvasásnál újabb rétegek tárulnak fel. Nem is regénynek lehetne nevezni, hanem inkább meditációs könyvnek…

– Igen, a forma is hangsúlyos: zárójelben van az, ami történik, s a főszöveg a zárójelen kívül van. Ez játszódik a szereplők belső világában.

– Amit talán sohasem osztunk meg, vagy nem tudunk megosztani, mert nincs kivel…

– Amikor megjelent a könyv, egy fiatalember jött a könyvsátorhoz dedikáltatni, és mondta, hogy ne haragudjak, de számára rettenetes felismerést jelentett ez a könyv. Attól esett kétségbe, hogy az ő drága fiatal felesége gondol valamit, és ő egyáltalán nem tudja. Kérdezte, hogy tényleg ennyire elmegy-e egymás mellett ez a két sík. Azt javasoltam, hogy próbálja csökkenteni ezt a távolságot.

– A regény egyik fontos üzenete talán az is, hogy az igazi társ az, akivel a legbelső gondolatokból mindent meg lehet osztani. A magány akkor oldható fel, ha a zárójeles mondatok kimondhatókká válnak. Ha oda eljut két ember, hogy képes egymást meghallgatni, képes egymásnak kimondani azt, amivel nehéz egyedül szembesülni. Ez ritka adomány az életben… Holott mindannyian csak a másik tekintetében láthatjuk meg önmagunkat, eltévelyedéseinket.

– Fontosak a hibák az ember jellemében. Ha tudja az ember, hogy vannak hibái, meg lehet őket lovagolni. Ezt a Mindhalálig-ban, a válságregényemben írtam. Hogy tulajdonképpen ördögháton megyünk a Paradicsomba, hogy az ördögöt meg kell lovagolni, és érezni szépséges, szőrös testének kénkőillatát, és megragadni a szarvát, és nekünk kell őt irányítani, hogy hova vigyen. De a Paradicsom előtt le kell szállni, oda már csak gyalog lehet bemenni. Egyszer eljön az idő, amikor nem szabad többé az ördögöt használni.

– Szavaid nyomán önkéntelenül is egyik mestered, Rudolf Steiner gondolatai idéződnek fel: „Minden, ami bennünk vágyként hat, mint az önösség tulajdonságai, a becsvágy, gőg, hiúság, az, hogy az ember elsősorban magát juttatja érvényre, ezek bennünk mind a luciferi hatalmak kísértéseivel függnek össze.”

– Lucifer az ellentmondásokra világít rá. Sokszor hálásak lehetünk neki, mert nagyon kedves fickó, de csak módjával, amíg nem hagyjuk, hogy teljesen eluralkodjék. Ő is várja, hogy megváltozzon, tulajdonképpen tőlünk várja azt az ellenállást, ami újra megtisztítja őt.

– Milyen erőkkel lehet az ördögöt irányítani?

– Az Énnek az erejével, amely tudja, hogy most ezt például hiúságból csinálom. A hiúság most olyan valamit fog szülni, olyan erőfeszítést igényel, amivel tovább tudok lépni.

– Ezeket eszközként a jóra használhatjuk…

– De csak egy darabig. Mert ha végig, a halálunk pillanatáig, ha a megvilágosodásod pillanata után is az ördög hátán csücsülsz, akkor már baj van. Eljön az az idő, amikor semmit sem szabad igénybe venni, még angyalunkat sem.

– Ez már az önmagunkra találás nagy pillanata, ünnepe.

– Engem nagyon megrendített, amikor Tolsztoj Naplóját olvastam valamikor harmincéves koromban, és ő azzal kezdte, hogy: „A tehetségem irigység.” Óriási felismerés. Nyilván nem ez volt a tehetsége, csak fölismerte, hogy őt az irigység milyen mértékben hajtja. Én a korai naplómat azzal kezdtem, hogy a tehetségem hiúság.

– Az eredményt előre el kell engedni. Még mielőtt elértük volna.

– Ez nagyon nehéz dolog.

– Ez folyamatos küzdelem saját árnyékszemélyiségünkkel, amíg ki nem tisztul. Ez az önmegismerés folyamata…

– Nem szabad illúziókat táplálnunk… A Közeledőben, távolodóban című akadémiai székfoglalómban írtam arról, hogy az ember szüntelenül közelít valami felé, de úgy, hogy megy előre hat lépést, és akkor azt mondja, hogy hű de nagy ember vagyok. Abban a pillanatban visszacsúszik öt lépést, de még mindig maradt egy lépés, amivel előbbre van. Azután megint megy hatot, és már csak hármat csúszik vissza. Tehát ilyen szaggatott az előrehaladásunk. Nagyon kevés olyan ember van, aki csak előre tud menni, és soha nem csúszik vissza.

– Ez a spirális fejlődés?

– Nagyon fontos tudnunk, hogy az egész életünk egy spirál. A Tartozik és követel-ből kiindulva megtalálod a spirál magasabb fokán a Jákob lajtorjáját. Nem ismétlés, nem ugyanaz. Ugyanígy a Napoknak egy magasabb fokozata a Ne féljetek. És közben helyezkednek el az esszék, a novellák.

– Mindig egyre magasabb szinten térsz vissza… A Ne féljetek egyik magaslati pontja az Ézsaiás könyvéből vett idézet: „Ne félj, férgecske, Jákob, ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak”.

– Igen, ez egyébként a Jákob lajtorjájában is benne van. A metrólépcsőn a már haldokló gyermek nem mer lemenni, mert fél attól, hogy a mélybe megy, és nincs többé „föl”. Ez a nagy dolgoknak a mindennapi élettel való szoros kapcsolata. Akkor olvassák föl neki azt a részt, hogy „Ne félj, mert visszavezetlek erre a földre”. Ez a lajtorja szimbólum, hogy nemcsak az angyalok járnak le-föl, hanem mi is le-föl járunk a lajtorján. Visszük föl, ami lent van, és hozzuk le, ami fönt van. Írásba fordítva talán ez a spirituális realizmus.

Kortárs, 2002 november
 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. május 7. hétfő hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Pünkösdi újratemetés

Nyirő Józsefet május 27-én, pünkösd vasárnapján temetik újra szülőföldjén, a székelyudvarhelyi katolikus temetőben. Madriban, az Almudena köztemetőben Bucsi Szabó Edit magyar nagykövet jelenlétében került sor Nyirő József földi maradványai­nak exhumálására. Az író életéről, munkásságáról faggattuk Medvigy Endre irodalomtörténészt, az egyik legismertebb Nyirő-kutatót.

– A nagyközönség számára legismertebb műve egy azóta világhírre vergődött magyar film, az Emberek a Havason, Szőts István rendezésében. Hogyan és miként találkozhatott Nyirő művével a rendező?

– 1940 őszén a második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdély és a Székelyföld. Szőts István magyar honvédtisztként vonult be Észak-Erdélybe, s ha már ott volt, kihasználta az alkalmat, felkereste Nyirő Józsefet. Ismerkedésük gyümölcse, hogy Nyirő-novelláiból, A Jézusfaragó ember, a Havasok könyve és a Kopjafák című kötetei novelláiból összeállították a forgatókönyvet, és ebből egy európai hírű, sőt világhírű film készült. A forgatás Erdélyben 1941 pünkösdjétől 1942 pünkösdjéig tartott. 1942-ben a Velencei Biennále díjnyertes filmje lett, az olasz neorealista törekvéseket megelőzve óriási lökést adott az olasz filmipar fejlődésének. Talán azokra a kockákra mindenki emlékszik, amikor arról értesülünk, hogy a Székelyföldön a beteg asszonyt a helyi orvos nem tudja már meggyógyítani; férjura orvosi tanácsra, hogy Kolozsvárra utazhassanak, eladja a tehenet. Felkeresik Erdély fővárosában az orvosprofesszort, aki tehetetlen, gyógyítani már nem tud, élénkítő injekciót ad az asszonynak, így elbúcsúzhat a pár egymástól az asszony halála előtt, akinek utolsó kívánsága, hogy otthon, falujában, a Székelyföldön nyugodhasson. A férfi különös utat választ. Az éjszakai vonatra két jegyet vásárol: halott asszonyát, mintha élne, maga mellé ülteti. Az utasok látják, hogy mi történik, de szegénysége, sanyarú sorsa miatt szánják a székely embert, és cinkosok véle, a kalauz is. Döbbenetesek ezek a fekete-fehér filmkockák.

– Ismert Uz Bence története is.

– Uz Bence sajátos epizódja az erdélyi magyar irodalomnak. A két háború közötti magyar irodalomban dívik a pikareszk, úgy az anyaországban, mint Erdélyben, Magyarországon Tersánszky Kakuk Marcija ismert, Erdélyben Tamási Áron Ábelje. Nyirő is szeretne valami hasonlót, még humorosabbat, még székelyebbet írni.

– Több évszázadra visszavezethető nemesi családról van szó, lófő székelyek voltak a Nyirők. Vajon miért adta egyházi foglalkozásra magát?

– Nyirő József édesanyja hamar megözvegyült, és keserves körülmények között taníttatta a fiát. Az emelkedés útja Nyirő József számára lehetett volna a katonatiszti pálya, esetleg a tanítói, de édesanyja mélyen vallásos volt.

– „Pap lesz e fiúból, akárki meglássa”, mondták, ha értelmes volt a gyerek.

– Illett Nyirőhöz ez a foglalkozás, mélyen vallásos férfi volt, de a cölibátust nehezen viselte. Kolozsvár környékén, Kide településen volt plébános. Hívei közé betódultak szentmise közben a román invázió elől menekülők, és ebben az emberáradatban, prédikáció közben fedezte fel Bedő Ilonát, a kedves, csinos fehérnépet, aki később, három év múlva, 1919-től a felesége lett. A dolog pikantériája, hogy 1916 utáni novellái gyakorta tartalmazták Bedő Ilona nevét, így üzent későbbi feleségének.

– Nemcsak íróvá lett, lapszerkesztést, lapcsinálást is vállalt.

– Ne felejtsük ki a lisztesmolnárságot se. Az Isten igájában című önéletrajzi vallomásában erről is megemlékezik. Egy ócska malmot üzembe helyezett, sokáig ez volt a megélhetésének forrása, a molnárság. 1920-tól, a trianoni békediktátum évétől kialakulnak az erdélyi magyar irodalom műhelyei, szellemi központjai, újságok, folyóiratok. A lapok keresik a fiatal tehetségeket. Nyirő Józsefet is így szólították meg novellapályázataikkal. Két-háromévenként megjelent egy-egy könyve, abból, kötve hiszem, hogy megélt volna, viszont újságíró volt, publicisztikát írt, készülő könyveinek a fejezeteit leadhatta, ez már több-kevesebb anyagi biztonságot jelentett a számára. A regényeit is a legtöbb esetben novellákból építi fel.

– Személyes vándorútja továbbra is kalandos volt…

– Erdélyi íróként, erdélyi magyarként megszenvedte Trianont. Trianon következménye, hogy létrejött egy autonómnak mondható erdélyi magyar irodalom. Az erdélyi magyar írók hangsúlyozták erdélyiségüket, szülőföldhöz való hűségüket. Az erdélyi regionalizmus ellenére egy idő után a kárpát-medencei magyar olvasók meghódítására törekedtek.
A kiindulási pont az Erdélyi Szép­míves Céh volt. 1924-től működött ez a vállalkozás, Kós Károly mellett Nyirő József, Ligeti Ernő és mások alapították a könyvkiadót. 164 könyvet jelentettek meg bibliofil sorozatban és olcsóbb változatban is. Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi irodalom megpróbált betörni az anyaországi könyvpiacra, előbb az Athenaeum Kiadóval kerestek kapcsolatot, majd a Révaival. Erdélyben már megjelent könyveik rendre Magyarországon is napvilágot láttak.

– Elkanyarodtunk Nyirő József életpályájának helyszíneitől. Következtek a legzűrösebb évek a magyar történelem számára, meg a környező országok számára is.

– 1940 után, a második bécsi döntés után került át Nyirő József Budapestre. Behívott országgyűlési képviselő lett a magyar parlamentben.

– Ez új fogalom számunkra.

–1939-ben Magyarországon választások voltak. Észak-Erdélyben 1940-ben nem rendeztek választásokat. Közel ötven köztiszteletben álló erdélyi férfiút hívtak be a Parlamentbe. Nyirő József némi késéssel érkezett, ő 1942-ben lett honatya. Parlamenti munkája, országházi képviselősége mellett 1942–43-ben a Magyar Erő című lapnak a főszerkesztője volt, tevékenységért később alaptalanul megrótták. Abban az időben Rajniss Ferenc szerkesztésében jelent meg a Magyar Futár című, valóban szélsőséges és németbarát és háborúpárti lap. A Kállay-kormány ezzel szemben hozta létre a Magyar Erőt, az volt a cél, hogy Nyirő József egy mérsékeltebb, kiegyensúlyozottabb lapot szerkesszen. Ő eleget tett ennek a követelménynek.

– Nyirő, Wass Albert és még néhányan sokáig a magyar kulturális életből olyan fokon voltak kirekesztve, hogy a nevüket sem lehetett leírni. Miért?

– Nyirő esetében kifogásolták, hogy 1944-ben a Vörösváry István által kiadott Magyar Ünnep című színházi, irodalmi és művészeti lapba írt. Semmi olyat nem tett, amit felróhatnánk neki. Igaz, ’45 januárjában a soproni parlamentben indítványozta, hogy Budapest védelmét meg kell erősíteni. Történelmi realitása nem, de erkölcsi tartalma volt ennek a gondolatnak. Gondoljunk a Gulágra hurcolt férfiakra vagy a megerőszakolt asszonyokra. ’44-ben egy kiváló könyve jelent meg Nyirőnek, amelyet talán kevésbé ismernek, ez volt a Néma küzdelem. Arra figyelt fel, hogy a Szent Korona még javában ragyogott a Kárpát-medence fölött, amikor a kiegyezés tájékán a románság százötven bank segítségével nekilátott Erdély földjét felvásárolni, és a magyar szabadelvűség teljes kudarca, hogy ezt meg lehetett tenni.
Bethlen István, a későbbi miniszterelnök beszédeiben, publicisztikájában foglalkozott ezzel a témával, de olyan kormányzati politika nem volt, amelyik a kedvezőtlen folyamatnak a megálljt parancsolt volna.

– Ide vezethető vissza az a vélekedés, hogy Nyirő antiszemita volt?

– Nem volt antiszemita. Egy korabeli izraelita folyóiratban, a Lianon-ban gyönyörű ismertetés jelent meg, kiemelték, hogy olyan szépen a magyar irodalomban kevesen szólottak a zsidóságról, ahogyan ezt Nyirő az Uz Bencében megcselekedte.

– Mi volt az oka, hogy évtizedekre kiátkozták a magyar kultúrából?

– Fábián Ernő kovásznai eszmetörténész nézete szerint az, hogy Nyirő József az identitás rajzát adja. 1945 után a magyar önazonosság felszámolására törekedett a hatalom. Ebbe a politikába nem fértek bele azok a szerzők, akik a székelység, az egyetemes magyarság öntudatát erősíthették volna.

– Indul végső zarándokútjára Nyirő József. Mit jelent a magyar közélet számára ez a gesztus?

– Gondolom, helyére teszi Nyirőt. Az érette való küzdelem régóta folyik, irodalomtörténészek, írók, kutatók, könyvkiadók az elmúlt húsz-huszonkét esztendőben sokat tettek azért, hogy munkássága közkinccsé válhasson. Többnyire nem volt szövetségese a kutatónak és a könyvkiadónak a sajtó, ideértve a nemzeti sajtót is. Illik megemlékeznünk a debreceni Csokonai Kiadóról, amelyik elkezdte Nyirőt kiadni és a Szukitsról, amelyik folytatta a sorozatot. A Kairosznál 1997-től 17 kötet jelent meg, minden kötethez eligazító utószó készült.

– Készült. Készítette?

– Készítettem, igen. Remélhetőleg nem zárult le a sorozat, Nyirő publicisztikája a fiókomban van, csak némi anyagi háttér, a szerzői jog rendezettsége szükséges. Ideje lenne emlékkönyvet megjelentetni, bár korábban Pomogáts Béla már szerkesztett egyet.

– Utaljunk röviden Nyirő József emigráns korszakára is.

– Emigrációs éveinek első részét bajor földön töltötte, majd 1950-ben Vaszary János hívására Spanyolországba költözött. A Spanyol Nemzeti Rádió magyar osztályának munkatársa volt. A rádió számára készített jegyzetei nincsenek meg. Talán már Németországba elkezdte írni egyik-másik művét. Spanyolországi tartózkodása idején jelent meg az emigráns sorsot, menekülttábori életet ábrázoló regénye, az Íme, az emberek! Hívő ember volt, A Megfeszített címmel Krisztus-drámát írt. Esszéjében – Mi az igazság Erdély esetében? – Erdély múltján, jelenén és jövőjén töprengett, a Kárpát-medence egységében láttatva azt. Az Almudena temetőben helyezték először nyugalomra 1953-ban. Később Pongrátz Gergely azok közé tartozott, akik az újratemetést szorgalmazták, ő harcolta ki Nyirő díszsírhelyét. Arról álmodott életének utolsó időszakában: ha földi pályafutását bevégezte, hamvai jussanak el egyszer a házsongárdi, vagy a székelyudvarhelyi temetőbe.

– Ránk vár, hogy ne csak a hamvaival foglalkozzunk, hanem szellemével, irodalmi működésével is.

Hiszem, egyre több olvasó forgatja Nyirő József műveit.

Apáti Miklós

Magyar Hírlap, 2012. ápr. 14.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. április 23. hétfő hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

„A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”

Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk

„Két élet is kevés lenne Erdély művelődéstörténetének bemutatásához”. „Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.

– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?

– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.

– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?

– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.

– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?

– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.

– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?

– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.

– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?

– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek… A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.

– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?

– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.

Papp Annamária

Szabadság, Kolozsvár, 2012. március 17.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. március 18. vasárnap hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Életre szóló irodalom

Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze

 

Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el.

 

Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?

– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.

Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.

Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.

De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?

– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazin-mellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.

Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.

Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.

Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.

– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.

Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon kezdtünk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.

Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.

Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.

 Fotó: Antal Erika

Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?

– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogyan tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán, és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.

Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt… Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.

Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.

– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.

Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?

– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.

Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi…

Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom…

– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.

Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.

– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett “ellopnunk”, mi, öregebbek, mit hogyan kell csinálni, leírtam a műveletet, és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!

Az olvasóitól vannak visszajelzései?

– Meghallgatom a szempontjakat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.

Antal Erika

Új Magyar Szó, 2011. X. 14., péntek

Bölöni Domokos (1946, Dányán, Maros megye)

Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.

1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 16. vasárnap hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ