RSS

szeptember 2013 havi bejegyzések

Zsidó Ferenc

 img_6724_b

Zsidó Ferenc

Huszonnégy

(Részlet egy készülő regényből)       

Korpos Tamás és Klaudia. Kik is ezek?, húzta föl a szemöldökét Vajda. Olybá tűnt, az átlagnál is kevesebbet láthatta őket, mert a névről elsőre nem tudta beazonosítani őket. Egyébként is úgy volt az itt lakók többségével, hogy arcról megismerte őket, ha máshol találkoztak, tudta róluk, hogy egy lépcsőházban laknak, de a nevüket nem nagyon tudta. Korpos Tamás és Klaudia. Mindenesetre az, hogy az asszony neve is fel van tüntetve a névtáblán, némi extravaganciára utal, a városban hagyományosan a férfi neve szokott felkerülni az ajtóra, postaládára. Persze, pattintott az ujjával Vajda. A lépcsőházfelelős mesélt egyszer róluk, kéretlenül, amikor egy ízben közpénzbegyűjtő akción volt, hogy ezek kétlakiak (a lépcsőházfelelős szóhasználata), van egy villájuk a Mária-hegy alatt, idejük java részét ott töltik, csak nagy néha jönnek ide; a pénz veti fel őket (a lépcsőházfelelős szóhasználata), de azért nem akarózik nekik csak felét fizetni a közpénznek, merthogy ők itt kevesebbet koptatnak (ismét a lépcsőházfelelős szóhasználata). Vajda előtt megjelent a lépcsőházfelelős méltatlankodó, sértődött tekintete, aztán Klaudia alakja is beugrott, negyvenes, aki kínosan igyekszik fitt maradni és csak harmincasnak látszani. Gyermektelen házaspár… Minden bizonnyal azért is költöztek el, mert fárasztotta őket a gyermekricsaj. Meg hát, nagyobb intimitásra vágytak. Szabadságra. Nem volt túl sok gyerek a lépcsőházban (az egykézés egyre inkább divattá vált itt is), de az a pár összeverődött délutánonként a panelház mögötti parkban, bakalódtak, röhécseltek, zenét hallgattak. Korposék pedig fölöttébb kényesek voltak a délutáni sziesztájukra. Gyerekük nem lévén, a gyerekzsivaj, ami az immunissá vált szülők számára fel se tűnt, számukra elviselhetetlen volt. Héttől háromig dolgoztak, utána ebéd a gyorsétteremben, aztán haza, négytől ötig pihenő. Egy könnyű kis szundi, vagy újságok, halk zene. S ebbe folyton belerondítottak azok a ronda kölykök. Herótjuk volt az „anyu, dobd már le a labdám”, vagy „a szörny most megöl téged, vooovv”-féle hangicsálásoktól. Egyszer szóvá tették a dolgot a lépcsőházfelelősnél is, hogy kérem, csendóra, miegymás, de az olyan kelletlenül mondta, hogy a gyerekeket nem lehet megrekeszteni, hogy Korposék felhúzták az orrukat, s hétvégi házuk építésének projektjét megsürgetve rövidesen elhúztak. Hivatalosan nem költöztek el, így nem is beszéltek róla senkinek, a lakást megtartották, kiadni nem akarták, mert hát minek rondítson bele más az ők fészkükbe. Néhanap hazajártak, inkább csak mosni, (Klaudia úgy gondolta, a hétvégi házban nem illik mosni, ott a terített ruhák is olyan hervasztóan mutatnának), vagy amikor valami ronda időjárás állt be huzamosabb ideig, amolyan se nem tavasz – se nem tél, nyálkás, hideg idő, amikor az embernek kimozdulni sincs kedve, nem kell ilyenkor udvar se, francba a japánkerttel s a filagóriával, ilyenkor jó behúzódni a tömbházba, a négy fal közé.

Korposék olyan emberek voltak, akikre azt szokták mondani, adnak magukra. Vagy még olyanabbak. Konyhájukat a legdrágább spanyol csempével burkolták, csakis márkás cipőben, ruhában jártak és márkás italokat ittak.
Igen, bólintott Vajda, Korposék szeretik egymást, boldog házasságban élnek. Sok minden összeköti őket (gyereket elsősorban azért nem akartak, hogy ne válassza el őket egymástól), számos közös témájuk van, melyek nem föltétlenül mélyek és spirituálisak, de biztosítják az összehangoltságot. A legfontosabb, hogy közösek az értékeink – mondogatták olykor, barátok közt, tekintetükben a spiritualitás párájával. Imádtak vásárolni, költekezni, vagyis Klaudia volt a shoppingolás megszállottja, Tamás inkább gyűjteni szerette a pénzt, de nem bánta, ha párja elkölti. Nagyvonalú volt, pontosabban szerette, ha felesége elégedett, mert tudta, hogy akkor őt is azzá teszi. A készpénz számolása különös örömmel töltötte el mindig, s bár pénzügyi tranzakcióik nagyját bankkártyával, átutalással bonyolították le, azért gondja volt, hogy mindig legyen otthon bőven készpénz. Ha beteg lett, nátha gyötörte, vagy migrénje volt, átszámolt kétszer-háromszor egy nagyobb köteg bankót, s máris egészségesnek érezte magát. S olykor, baráti körben titokzatos mosollyal szónokolni kezdett az öngyógyításról. S arról, hogy bízni kell magunkban. Mindig magunkban. Ez a legfontosabb.

Klaudia marketingmenedzser egy lakberendezési cégnél, pillantott Vajda összehúzott szemekkel a névtáblára, Tamás pedig részlegvezető ugyanott, s bár a ranglétrán lehetett volna feljebb jutni, ők elégedettek helyzetükkel, felmérték, hogy a felelősség és a jövedelem aránya számukra ezen a szinten a legmegfelelőbb. 40 évesen már tudni kell nemet mondani, hangoztatták olykor a baráti körben, tudni kell, mi az elég…

Klaudián pedig meglátszott a kímélés. Ápolt volt, bár a túl sok alapozó kicsit pudingszerűvé tette az arcát, alakja karcsú, vagyis inkább telt, a gyermekek nem szopták le róla a húst, a mellei is szépek voltak, alig kellett megtámasztani őket, hogy ne lógjanak. Szívesen viselt mély dekoltázsú blúzokat, és hétköznap is kifestette a száját. Tamás ezt rendjén valónak tartotta, még kissé harsány parfümjét is szerette.

(…) De minden életnek megvan a maga sötét titka, villant át Vajda agyán. Lehet, hogy az övékének is? Tamás hordoz magában valamit, letenni nem tudja. Három évvel ezelőtt, amikor kinevezték részlegvezetővé, a tulajdonosok elküldték egy kéthetes fejtágítóra, B-re. Napközben minden príma volt, a programok, konferenciák, a kollégák is figyelmesek, de esténként a szállodaszobában rátört a magány. Félórákat telefonált a feleségével, turbékoltak, utyu-putyu, hiányzol, husikám. Aztán egyik este vacsora után elment egy lokálba egy rövidet meginni. Nagy kedve nem volt, de gondolta, még mindig jobb, mint a szállodaszobában ücsörögni. Aztán jobban alakultak a dolgok, mint remélte, a zene kellemes volt, a whisky ízlett, még egyet rendelt, kezdte jól érezni magát. A szomszédos asztalnál két fiatal, feltűnően szép nő ült, vidámak voltak és felszabadultak, beszélgettek, kacarásztak. Aztán egyikük szemezni kezdett Tamással. Kihívóan. Tamás először elfordította tekintetét, de a kíváncsiság, az izgalom úrrá lett rajta. Mustrálgatták hát egymást, hosszú combú, teltkarcsú volt a nő, mély dekoltázsú ruhában. Mint Klaudia, gondolta Tamás, csak fiatalabb. A gondolattól pillanatra elszégyellte magát, elfordult. A következő pillanatban a nő ott ült mellette. Tetszel nekem, nagyon!, mondta búgó hangon. Aztán olyan gyorsan történt minden. A bemutatkozásig sem jutottak el, már a szobában voltak. Szenvedélyesen egymásnak estek. A szex ugyan korántsem volt olyan jó, mint Klaudiával, mert a nő érthetetlen módon egyre csak siettette, de Tamás azért összességében nem bánta a dolgot. Másnap ugyan volt némi lelkifurdalása, de aztán legyintett, futó kaland, ennyi belefér. Hazaérkezéskor az átlagosnál nagyobb csokrot vitt a feleségének és figyelmesebb volt, ezt Klaudia a távollétnek tudta be. A viszontlátás több mint örömteli volt, mintha újra a mézesheteiket élték volna. Tamás teljesen megfeledkezett a kalandjáról, mígnem egyszer, majdnem két hónappal az eset után, csöngetett a mobilja, idegen szám, Tamás felvette, riadt hangú nő szólt bele, Korpos Tamást keresem, igen, kérem, mit parancsol, szólt Tamás kimérten, emlékszik még, április 16-án, B-ben, találkoztunk a Sensation Club-ban, aztán felmentünk a szállodaszobába…, itt a nő elhallgatott, majd elhaló hangon azt mondta, sajnos terhes vagyok. Az nem létezik, tört ki Tamásból egyszerre, én óvsz…, ijedten elharapta a szót, s körülnézett, valaki hallja-e; a nő sírós hangon azt mondta, tudja, hogy kellemetlen, mert családja van, de ha baj történt, meg kell oldani; Tamás úgy érezte, megáll az esze, egyáltalán honnan tudja ez a nő a nevét és a telefonszámát, s hogy felesége van; álljon meg, kérem, mondta fagyos hangon, kicsoda ön egyáltalán, nem téveszt össze valakivel? A nő erre bekeményített, fénykép is készült, uram; aha, hát erről van szó, öntötte el a hideg verejték Tamást, mit gondol, hogyan intézzük el?, kérdezte; fizeti az abortuszt, s némi fájdalomdíjat, mondta a nő kimérten; mennyit?, kérdezte Tamás gépiesen, a nő bemondta az összeget, nem tűnt túl nagynak, Tamás megkönnyebbült, én úriember vagyok, kérem, intézem az ügyet, csak fő a diszkréció. Hogyne, kérem, udvariaskodott a nő, még megegyezték a tranzakció részleteit, majd elköszöntek egymástól. Tamás átkozta magát, egész nap ideges volt, az étel sem ízlett, feleségét is elutasította. Agya vadul őrölt, próbálta kisütni, miként szabadulhatna a csapdahelyzetből. Megpróbálta visszapörgetni az eseményeket, egyértelműnek tűnt, hogy megtervezett akcióról van szó. Csak akkor erre hogy a fenében nem jött rá? Két nő szólóban, s az egyiknek valamiért nagyon megtetszik a lokálban ülő magányos férfi… A barátnő az alibihez kellett, meg talán a fotóhoz, futott át az agyán, és megborzongott a rémülettől. Hogy lehettem ennyire palimadár? Bárhogy emésztette magát, nem talált más megoldást, fizetett, azt remélve, hogy ennyivel megússza a dolgot. Naiv volt. Alig két hét múlva ismét csörgött a telefon (egy másik szám), a nő volt újra, kis komplikáció történt, mondta erőtlen hangon, méhen kívüli a terhesség, életmentő műtéten kell átesnem. Tamás nem nagyon értett az efféle női bajokhoz, csak annyit tudott, hogy az „életmentő műtéthez”, ahogy a nő fogalmazott, természetesen ismét pénz kell. Az ő zsebéből. Elöntötte a pulykaméreg. Rendőrségre adlak, te kis ribanc, sziszegte a telefonba, mire a nő kimért hangon csak annyit mondott, jó, de nem hiszem, hogy felesége örülni fog a történetnek. Tamás tehetetlenül elhallgatott, majd békésebb hangon azt mondta, jó lenne, ha megbeszélnék az egész dolgot, ha találkoznának valahol. Akár meg is látogathatnám, mondta a nő, Tamás tiltakozását meg sem hallva, de most a műtét a legsürgősebb. Magánklinikában kell végeztetnem. Persze, mindjárt gondoltam, ironizált magában Tamás, de csak annyit kérdezett, mennyi. A nő ismét bemondta az összeget, ez már jóval tekintélyesebb volt, mint az előző. Tamás nyelt egyet, és átkozta magát. És fizetett. Utána pedig dühös volt magára, hogy miért olyan töketlen, miért nem tudja kivágni magát a helyzetből. Mert, hogy van valami megoldás, abban biztos volt. Csak bátrabbnak kellene lenni. Kellett volna. Amikor először hívott a terhesség hírével, azt kellett volna mondanom, milyen jó, tartsd meg a gyereket, támogatom a felnevelését. Lehet, akkor zavarba jött volna, kezdett volna hebegni-habogni, s lebukott volna. Mindegy, így utólag ennek már aligha van értelme. Hogy frusztrációját levezesse, gondolatban többször megverte a nőt, máskor pedig képzeletben átformálta a B-ben történteket: hűvösen és távolságtartóan visszautasította, fizetett, s kilépett a lokálból. Az eseményekről természetesen továbbra sem szólt asszonyának, de az látta rajta a gyötrődést, Tamás pedig nehéz helyzetben volt, mert közös munkahelyük lévén még valami munkaügyi konfliktust sem tudott kitalálni. Várt és őrlődött. Aztán telefonszámot cserélt, más védekezési technika nem jutott eszébe, pedig a tudatalattijában végig ott motoszkált, hogy egy okos lépéssel kivághatná magát a helyzetből. Az, hogy nem képes rá, tovább rombolta amúgy is megtépázott önbizalmát.

Telt az idő, a nő többé nem jelentkezett. Közel három év telt el már azóta, Tamás nem tudta, megnyugodhat-e végre, leszállt-e róla a nő, újabb palimadarat keresve, vagy bármikor megcsörrenhet újra a telefon, s az a bestia előáll egy újabb képtelen történettel, hogy például végül megszülte a gyereket, de az fogyatékos lett, speciális intézménybe került, s a neveltetése természetesen sokba kerül… Persze, közben hozzáteszi, szinte mentegetőzve, hogy tudja, ez kényes ügy, s hogy nem lenne jó, ha kitudódna, amitől neki teljesen kimenne lábából az erő, szája kiszáradna, nyelve nem forogna, egy szót se tudna kinyögni, a nő pedig könyörtelenül folytatná, hogy ő nagyon sajnálja, de ami megtörtént, az megtörtént, de ha Tamás okos lesz, (és neki tudnia kell, hogy ez azt jelenti, ha tovább fizet), akkor nem lesz semmi baj. Sokszor hetekig nem jutott eszébe az ügy, máskor folyton ezen őrlődött, a legváratlanabb helyzetekben is eszébe jutott, ilyenkor mindig lemerevedett, ha éppen asszonyával volt, ingerülten elutasította, ha a munkában, csikorgatni kezdte a fogát, s belebújt a számítógép képernyőjébe. Többször megfordult a fejében, hogy segítséget kér a rendőrségtől, s elmond mindent a feleségének is. De nem tudta rávenni magát. Úgy érezte, nem tudna a felesége szemébe nézni, a kollégái, ismerősei szemébe még kevésbé. Nem bírná elviselni az együttérzéssel kevert megvetést. Mérlegre téve a dolgokat, úgy döntött, inkább elviseli a zsarolás tényét, de megőrzi szégyenletes titkát. Kínjában aztán utánanézett- és olvasott, hogy bizony vannak jól szervezett bűnbandák, amelyek gazdagnak látszó, magányos emberekre állítanak rá szép lányokat, elcsábíttatják őket, aztán „fejegetik”. És bizony, nem megoldás, ami neki is megfordult a fejében, hogy megkeresi azt a nőt, és kitapossa a belét, mert komoly „testőrség” van körülötte. Azt viszont némiképp megkönnyebbülve olvasta Tamás, hogy elég sok áldozata van eme cselszövésnek, ez azt is jelenti, hogy viszonylag hamar „leszállnak” egy-egy kliensről. Az így összeolvasott újságcikkek, riportok végén kötelező módon az állt, hogy feltétlenül ajánlott a rendőrség bevonása. Tamás továbbra sem kívánt élni ezzel a lehetőséggel…

Mi tud lenni egy ilyen emberből?, kérdezte Vajda magától. Kifelé úgy tűnik, tovább éli megszokott életét, kényelemben, gondtalanul, az önmegvalósítás útját járva, valójában egyre jobban leépül, annyira félti látszatokra épülő kis világát, hogy végül belerokkan ebbe a féltésbe. Az állandó titkolózás eltávolítja a párjától, a bűntudat miatt amúgy is merevedési problémái lesznek, a házassága tönkremegy, szakmai élete nem különben. De az is lehet, szőtte tovább gondolatait Vajda, hogy egy gyenge (vagy erős?) pillanatában végül mindent bevall feleségének, aki félreteszi csalódottságát, és megpróbálja kézbe venni a dolgokat, rendőrséget hív, férjét pedig elcipeli pszichológushoz.

No, de csak lassabban a testtel, túlságosan elragadt a fantázia hevének gyors taligája, gondolta Vajda mosolyogva, ez a jövő-projekció már nincs belelaminálva az ajtóba, a névtábla mögé sincs becsíptetve, még a hárompontos, ultrabiztos zárszerkezet sem rejti. Azzal félrelépett az ajtó elől, Korposék történetét nyitva hagyva. Ő végiggondolta élettörténetüket, végigélniük azonban nekik kell. Így, vagy másként.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. szeptember 18. szerda hüvelyk PRÓZA