RSS

május 2014 havi bejegyzések

Tavaszt idéző műtermi gondolatok

Virágzó fák

Virágzó fák – Kedei Zoltán festménye

A nagy Alkotó gondoskodott a természet és az emberek közötti összhang  megteremtéséről. Arról sem feledkezett meg, hogy ne csak a testünk,  de a lelkünk is a megfelelő tápanyaghoz jusson. Ilyen szerepet töltenek be életünkben  a színek is, de nem is akármilyen beavatottsággal.  Lélekgyógyító tulajdonságaikkal elviselhetőbbé teszik mindennapjainkat.

Erőt rejtenek, tárolják is  magukban, hogy szükség esetén gyógyszerként nyújthassanak segítséget a lelkiekben rászorultaknak.

Eme gondolatkör kis töredékét szeretném megosztani az  olvasóval, az évszakok színeit próbálom bonckés alá venni, de nem a fizikai tudományosság tekintetéből, hanem a poézis, a képzőművész nézőpontjából.

 Mind a négy  évszak rendelkezik a kimondottan rá  jellemező  színhangulattal.

 Ez alkalommal  a TAVASZ  színvilágához szeretnék közelebb jutni.

A színek bennem élnek, általuk gazdagszik lelkem.

A színek varázsa formálja életem.

Színben élem álmaim.

Gazdagítanak.

Nincs kiválasztott színem, mindenik szép, akár a virág.

A sorskérdésekhez kapcsolódó  témáim kifejezésében a vörösek és a kékek dominálnak, viszont az ifjúsághoz vagy szerelemhez fűződő kérdésekben a rózsaszínnek jut nagyobb szerep.

Hajtanak.

Megfogalmazzák mondandóimat, a bíbor palástban közeledő  hajnalt, a kobalt kék égen bandukoló Napot, akár a párizsi kék égbolton sziporkázó smaragd csillagot.

A sötétség mélyéből, csillagokon át, csak szabad szárnyakkal indulhatunk a végtelenség felé. A csúcs felé.

Festményeim  színeivel  küldöm üzenetemet  a  szemlélődő  felé.

A színek tulajdonságainak fejtegetésékor egyrészt azok gyógyító, jótékony hatására figyelek, másrészt esztétikai vonatkozású gondolatok is foglalkoztatnak.

Lakásunkat, munkahelyünket, környezetünket nem mindig sikerül színekkel gazdagon kitapétáznunk, állandó környezetátalakításoka  sem bocsátkozhatunk, a természet viszont a maga színvilágával segítségünkre lehet.

A képzőművészeti alkotások, a festmények a természet színeinek állandó örök közvetítői.

Négy évszak. Sajátos és sokrétű színárnyalatok. A természet diadala.

Az évszakok közül  talán  a tavasz  a legkomplexebb. Tele  lobogással, és  tele nyugalommal.

A meg-megújuló élet szimbóluma. A mindig megújuló élet szimbóluma.

A szerelem örökös évszaka. És egyszersmind az örök szerelmeseké is.

Sokféle jelzővel illethetném, sőt, a szavakkal is játszhatnék: szerelem, kikelet, újrakezdés, életfagyökér, falevél, virág, halhatatlanság.

Nyár,  ősz, tél elmúlhatnak, de a tavasz örökké él.

Él a szerelemben, a kikeletben, él az újrakezdésben, az életfagyökérben, él a falevélben, a virágban, és él a halhatatlanságban

Örök tavaszról álmodom, zöld, pázsitos rétről, virágzó fákról, ifjúságról, bőrömet simogató napfénylubickolásról.

Hajt az örök virulás, hajtanak a tervek, hajtanak a vágyak, hajt a kezdet,  soha sem a befejezés.

A kora tavasz titokvarázsa figyelmeztet a mindennapi életre, s arra a kitaposott útra, mely a csúcs felé, a megtépázott Golgota felé vezet. Fölötte  fény köröz,  egyben  kapocs is az élet és a halál között.

A tavaszba sok minden belefér. Beleférnek a forradalmak, a „fekete március”, a lázongások, de helyet kap a kikelet, a nyugalom is.

Szürke ruhába öltözött téli napok után, a tova tűnni vélt vágyak, a megtépázottnak látszott álmok újból visszatérnek.

Lila fényben ölelem át a csendet, a madárdalos tavaszi reggelt. Tarsolyomba gyűjtöm  harmatát a földi szépségeknek.

Földi és égi kapcsolatokban keresem  lelkem táplálását. A kapcsolat transzcendens kötődését a színekben fogom megtalálni.

Gazdagítják életem spirituális töltetét.  Nélküle kárhozatra lennék ítélve.

Tavasszal a színekben találjuk meg életünk spirituális töltetét. Hiányukban üreseknek éreznénk magunkat.

Olvasmányaim alapján a hinduk régi hagyományaira hivatkozom, elvont gondolatokat és fogalmakat színekkel ábrázolnak, pl.: a szerelem halvány zöld, a vidámság fehér, a megrendülés hamuszürke, a düh vörös, a bátorság narancsszínű, a rémület fekete, a gyűlölet kék, az elragadtatás sárga, a lélek színtelen. Amennyiben elfogadjuk a fentieket, itt az ideje, hogy  a színtelennek vélt lelket színekkel  gyógyítsuk és gazdagítsuk.

A kora tavasszal virágzó fákon minden szín megtalálható, majd a kibontakozó  természet teljében diadalmaskodik a zöld, hol halvány, hol meg sötét formájában.

A zöld tele van élettel, életlehetőségekkel, önelégülten teljes nyugalommal borul a tájra. A teljes, abszolút zöld nagyon megnyugtató,  mivel  két ellentétes főszínből jön létre, a sárgából és a kékből.  A kék ünnepélyes hangulatban részesít, a földöntúli elmélyülést nyújtó hajlamával. Úgyis mondhatnám, a tisztaság felé visz.  A sárga inkább nyugtalanító, tolakodó,  fel is kavarhat egészen az őrültségig.  Tapasztalatom szerint a sárgának van jó tulajdonsága, melegsége is.

Tehát a zöldnek eme kettősségéből adódik a tulajdonsága, éppen ezért nem tart semerre, nem fejez ki sem örömet, sem bánatot. A szenvedély hiányában nem hív, és nem is követel. Talán ez a magyarázata azon képességének, hogy a megfáradt emberre jó hatással lehet, de sietek hozzá tenni, hogy csak egy ideig, mert passzivitásával  könnyen unalmassá válhat. Nemsokára megérkezik a nyár, majd gondoskodik arról, hogy ne süllyedjen nyugalomba, mint az önelégült ember. A természetnek van gondja arra már a tavasz folyamán is, hogy  az abszolút zöld ne uralkodhasson.  A sárgához közeledve kilendülhet  nyugalmi állapotából, s így nagy hatással lehet ránk nézve is, fiatalos jó kedvet és elevenséget áraszt. Viszont a fordítottja is igaz: ha a kék felé veszi útját, mélyebb lesz az árnyalata, amiből következik a komolyság, s egyben elgondolkoztatóvá válik. Visszatérek a hindu felfogáshoz. Amennyiben a halványzöld a szerelmet szimbolizálja, abban az esetben megérkeztünk a zöldnek egy olyan tulajdonságához, amely a nőt  emeli a figyelem középpontjába, a pasztelles zöldre fogunk figyelni. A pasztelles zöld magában hordozza a már említett jó kedvet, a fiatalságot, de ugyanakkor a felelősségtudat elgondolkoztató komolyságát is.

Itt megszakítanám a színek fejtegetésének képzeletbeli játékát, a soron következő évszakok újabb eszmefuttatásokra késztetnek a későbbiekben.

Egy fontos gondolat azonban nem kerülhető el.

A gondolatköréhez sokféle hozzáállással kapcsolódhatok. A tavaszt a nővel hozom összefüggésbe: ő az élet alfája és omegája. Segítségül hívom  a természet, a táj, az évszakok kiváló költőjét, és idézek Áprily Lajos Május muzsikája című verséből:

”Langyos eső suhog a lombokon.

A vadgerlék szavaló-kórusa

átbúg a suhogáson. Figyelem:

milyen meleg és milyen monoton.

Öreg vagyok s csúfolkodnak velem.

Azt búgják: Tavasz, tavasz, szerelem.”

Az örök-nagy témákat magunkban, magunkkal hordozzuk.

Hozzuk azokat már a fogamzás pillanatától magzati örökségként. Nem csak a mindennapi életünkben, de jelen van a művészetek valamennyi ágában. A női ideált számtalan formában dalolták az írók, a költők, a zeneszerzők.

 Lapozzuk fel a költők verseit. Megtöltik énünket azokkal a gondolatokkal, érzelmekkel, amelyek a tavaszt és a nőt  egy közös gondolatkörbe emelik.

Kosztolányi Dezső a Nők című versében ekként határozza meg:

„Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,

de igazabbak

a meddő gondolatnál, a büszke hazugságnál,

a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.”

 …majd később így folytatja:

„Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,

mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.”

Ezeket a nőket  idézem meg vásznaimon. Múzsáim ők. Rajtuk keresztül bokros teendőimet átjuttathatom a túlsó partra. Ez a forrongás, ez a lendület tavasszal indul. De nem csak nálam.

Ismereteimben, emlékeimben  tallózva, a tavasz és a virágok istennőjéhez fordulok egy két példával.

Flóra a virágok és a tavasz istennője (az ókori római mitológiában). Segítségül hívom a Nápoly Nemzeti Múzeumában fellelhető falfestmény Flóráját. Háttal álló, egész alakos női figura, földig érő, lágyan omló ruhájával, kezén virágcsokorral komponálva méltán fejezi ki a tavasz dicsőítését.

Említhetem Cignani Flóráját, vagy akár Da Venezia aranyozott haját virággal díszített Flóráját, mind-mind a tavasz szépségének üzenetét hívatottak hirdetni.

A sort folytathatnám Botticelli, a legnagyobb olasz quattrecentista képével, a Primavara-val: a táncoló gráciái fátylakban lebegnek. Hasonló érzés vált ki Tizian Égi és földi szerelem című vászna is.

A tavaszt, az ébredést, a kikeletet, a folytatást, az örök tavaszt hirdetik.

Nyissunk ablakot, bontsunk falat a didergő tél után, hogy a ránk nehezedő keresztet váltsa fel a remény.

 A beáradó tavaszi szél vigyen magával viharmezőkön is át a jeltelen sírok felé. Nyomunkban társuló fénysugár szaggassa szét fanyar emlékeinket.

Magasba emeljük karjainkat, a nagy kékségben kitárul előttünk a világ, és ránk vár valahol a reménymadár.

Üzen a tavasz.

A küzdelem barikádjára emelkedve találjuk meg a boldogság titkát. Hiszem, hogy a természetben megtaláljuk ezt a titkot, mert a természetben minden szép, minden harmonikus, azt csak az emberi cselekedet szennyezheti be.

Tegyük le voksunkat a szépség és  harmónia mellett.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. május 20. kedd hüvelyk BESZÉLŐ ECSET