RSS

BESZÉLŐ ECSET kategória bejegyzései

Tavaszt idéző műtermi gondolatok

Virágzó fák

Virágzó fák – Kedei Zoltán festménye

A nagy Alkotó gondoskodott a természet és az emberek közötti összhang  megteremtéséről. Arról sem feledkezett meg, hogy ne csak a testünk,  de a lelkünk is a megfelelő tápanyaghoz jusson. Ilyen szerepet töltenek be életünkben  a színek is, de nem is akármilyen beavatottsággal.  Lélekgyógyító tulajdonságaikkal elviselhetőbbé teszik mindennapjainkat.

Erőt rejtenek, tárolják is  magukban, hogy szükség esetén gyógyszerként nyújthassanak segítséget a lelkiekben rászorultaknak.

Eme gondolatkör kis töredékét szeretném megosztani az  olvasóval, az évszakok színeit próbálom bonckés alá venni, de nem a fizikai tudományosság tekintetéből, hanem a poézis, a képzőművész nézőpontjából.

 Mind a négy  évszak rendelkezik a kimondottan rá  jellemező  színhangulattal.

 Ez alkalommal  a TAVASZ  színvilágához szeretnék közelebb jutni.

A színek bennem élnek, általuk gazdagszik lelkem.

A színek varázsa formálja életem.

Színben élem álmaim.

Gazdagítanak.

Nincs kiválasztott színem, mindenik szép, akár a virág.

A sorskérdésekhez kapcsolódó  témáim kifejezésében a vörösek és a kékek dominálnak, viszont az ifjúsághoz vagy szerelemhez fűződő kérdésekben a rózsaszínnek jut nagyobb szerep.

Hajtanak.

Megfogalmazzák mondandóimat, a bíbor palástban közeledő  hajnalt, a kobalt kék égen bandukoló Napot, akár a párizsi kék égbolton sziporkázó smaragd csillagot.

A sötétség mélyéből, csillagokon át, csak szabad szárnyakkal indulhatunk a végtelenség felé. A csúcs felé.

Festményeim  színeivel  küldöm üzenetemet  a  szemlélődő  felé.

A színek tulajdonságainak fejtegetésékor egyrészt azok gyógyító, jótékony hatására figyelek, másrészt esztétikai vonatkozású gondolatok is foglalkoztatnak.

Lakásunkat, munkahelyünket, környezetünket nem mindig sikerül színekkel gazdagon kitapétáznunk, állandó környezetátalakításoka  sem bocsátkozhatunk, a természet viszont a maga színvilágával segítségünkre lehet.

A képzőművészeti alkotások, a festmények a természet színeinek állandó örök közvetítői.

Négy évszak. Sajátos és sokrétű színárnyalatok. A természet diadala.

Az évszakok közül  talán  a tavasz  a legkomplexebb. Tele  lobogással, és  tele nyugalommal.

A meg-megújuló élet szimbóluma. A mindig megújuló élet szimbóluma.

A szerelem örökös évszaka. És egyszersmind az örök szerelmeseké is.

Sokféle jelzővel illethetném, sőt, a szavakkal is játszhatnék: szerelem, kikelet, újrakezdés, életfagyökér, falevél, virág, halhatatlanság.

Nyár,  ősz, tél elmúlhatnak, de a tavasz örökké él.

Él a szerelemben, a kikeletben, él az újrakezdésben, az életfagyökérben, él a falevélben, a virágban, és él a halhatatlanságban

Örök tavaszról álmodom, zöld, pázsitos rétről, virágzó fákról, ifjúságról, bőrömet simogató napfénylubickolásról.

Hajt az örök virulás, hajtanak a tervek, hajtanak a vágyak, hajt a kezdet,  soha sem a befejezés.

A kora tavasz titokvarázsa figyelmeztet a mindennapi életre, s arra a kitaposott útra, mely a csúcs felé, a megtépázott Golgota felé vezet. Fölötte  fény köröz,  egyben  kapocs is az élet és a halál között.

A tavaszba sok minden belefér. Beleférnek a forradalmak, a „fekete március”, a lázongások, de helyet kap a kikelet, a nyugalom is.

Szürke ruhába öltözött téli napok után, a tova tűnni vélt vágyak, a megtépázottnak látszott álmok újból visszatérnek.

Lila fényben ölelem át a csendet, a madárdalos tavaszi reggelt. Tarsolyomba gyűjtöm  harmatát a földi szépségeknek.

Földi és égi kapcsolatokban keresem  lelkem táplálását. A kapcsolat transzcendens kötődését a színekben fogom megtalálni.

Gazdagítják életem spirituális töltetét.  Nélküle kárhozatra lennék ítélve.

Tavasszal a színekben találjuk meg életünk spirituális töltetét. Hiányukban üreseknek éreznénk magunkat.

Olvasmányaim alapján a hinduk régi hagyományaira hivatkozom, elvont gondolatokat és fogalmakat színekkel ábrázolnak, pl.: a szerelem halvány zöld, a vidámság fehér, a megrendülés hamuszürke, a düh vörös, a bátorság narancsszínű, a rémület fekete, a gyűlölet kék, az elragadtatás sárga, a lélek színtelen. Amennyiben elfogadjuk a fentieket, itt az ideje, hogy  a színtelennek vélt lelket színekkel  gyógyítsuk és gazdagítsuk.

A kora tavasszal virágzó fákon minden szín megtalálható, majd a kibontakozó  természet teljében diadalmaskodik a zöld, hol halvány, hol meg sötét formájában.

A zöld tele van élettel, életlehetőségekkel, önelégülten teljes nyugalommal borul a tájra. A teljes, abszolút zöld nagyon megnyugtató,  mivel  két ellentétes főszínből jön létre, a sárgából és a kékből.  A kék ünnepélyes hangulatban részesít, a földöntúli elmélyülést nyújtó hajlamával. Úgyis mondhatnám, a tisztaság felé visz.  A sárga inkább nyugtalanító, tolakodó,  fel is kavarhat egészen az őrültségig.  Tapasztalatom szerint a sárgának van jó tulajdonsága, melegsége is.

Tehát a zöldnek eme kettősségéből adódik a tulajdonsága, éppen ezért nem tart semerre, nem fejez ki sem örömet, sem bánatot. A szenvedély hiányában nem hív, és nem is követel. Talán ez a magyarázata azon képességének, hogy a megfáradt emberre jó hatással lehet, de sietek hozzá tenni, hogy csak egy ideig, mert passzivitásával  könnyen unalmassá válhat. Nemsokára megérkezik a nyár, majd gondoskodik arról, hogy ne süllyedjen nyugalomba, mint az önelégült ember. A természetnek van gondja arra már a tavasz folyamán is, hogy  az abszolút zöld ne uralkodhasson.  A sárgához közeledve kilendülhet  nyugalmi állapotából, s így nagy hatással lehet ránk nézve is, fiatalos jó kedvet és elevenséget áraszt. Viszont a fordítottja is igaz: ha a kék felé veszi útját, mélyebb lesz az árnyalata, amiből következik a komolyság, s egyben elgondolkoztatóvá válik. Visszatérek a hindu felfogáshoz. Amennyiben a halványzöld a szerelmet szimbolizálja, abban az esetben megérkeztünk a zöldnek egy olyan tulajdonságához, amely a nőt  emeli a figyelem középpontjába, a pasztelles zöldre fogunk figyelni. A pasztelles zöld magában hordozza a már említett jó kedvet, a fiatalságot, de ugyanakkor a felelősségtudat elgondolkoztató komolyságát is.

Itt megszakítanám a színek fejtegetésének képzeletbeli játékát, a soron következő évszakok újabb eszmefuttatásokra késztetnek a későbbiekben.

Egy fontos gondolat azonban nem kerülhető el.

A gondolatköréhez sokféle hozzáállással kapcsolódhatok. A tavaszt a nővel hozom összefüggésbe: ő az élet alfája és omegája. Segítségül hívom  a természet, a táj, az évszakok kiváló költőjét, és idézek Áprily Lajos Május muzsikája című verséből:

”Langyos eső suhog a lombokon.

A vadgerlék szavaló-kórusa

átbúg a suhogáson. Figyelem:

milyen meleg és milyen monoton.

Öreg vagyok s csúfolkodnak velem.

Azt búgják: Tavasz, tavasz, szerelem.”

Az örök-nagy témákat magunkban, magunkkal hordozzuk.

Hozzuk azokat már a fogamzás pillanatától magzati örökségként. Nem csak a mindennapi életünkben, de jelen van a művészetek valamennyi ágában. A női ideált számtalan formában dalolták az írók, a költők, a zeneszerzők.

 Lapozzuk fel a költők verseit. Megtöltik énünket azokkal a gondolatokkal, érzelmekkel, amelyek a tavaszt és a nőt  egy közös gondolatkörbe emelik.

Kosztolányi Dezső a Nők című versében ekként határozza meg:

„Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,

de igazabbak

a meddő gondolatnál, a büszke hazugságnál,

a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.”

 …majd később így folytatja:

„Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,

mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.”

Ezeket a nőket  idézem meg vásznaimon. Múzsáim ők. Rajtuk keresztül bokros teendőimet átjuttathatom a túlsó partra. Ez a forrongás, ez a lendület tavasszal indul. De nem csak nálam.

Ismereteimben, emlékeimben  tallózva, a tavasz és a virágok istennőjéhez fordulok egy két példával.

Flóra a virágok és a tavasz istennője (az ókori római mitológiában). Segítségül hívom a Nápoly Nemzeti Múzeumában fellelhető falfestmény Flóráját. Háttal álló, egész alakos női figura, földig érő, lágyan omló ruhájával, kezén virágcsokorral komponálva méltán fejezi ki a tavasz dicsőítését.

Említhetem Cignani Flóráját, vagy akár Da Venezia aranyozott haját virággal díszített Flóráját, mind-mind a tavasz szépségének üzenetét hívatottak hirdetni.

A sort folytathatnám Botticelli, a legnagyobb olasz quattrecentista képével, a Primavara-val: a táncoló gráciái fátylakban lebegnek. Hasonló érzés vált ki Tizian Égi és földi szerelem című vászna is.

A tavaszt, az ébredést, a kikeletet, a folytatást, az örök tavaszt hirdetik.

Nyissunk ablakot, bontsunk falat a didergő tél után, hogy a ránk nehezedő keresztet váltsa fel a remény.

 A beáradó tavaszi szél vigyen magával viharmezőkön is át a jeltelen sírok felé. Nyomunkban társuló fénysugár szaggassa szét fanyar emlékeinket.

Magasba emeljük karjainkat, a nagy kékségben kitárul előttünk a világ, és ránk vár valahol a reménymadár.

Üzen a tavasz.

A küzdelem barikádjára emelkedve találjuk meg a boldogság titkát. Hiszem, hogy a természetben megtaláljuk ezt a titkot, mert a természetben minden szép, minden harmonikus, azt csak az emberi cselekedet szennyezheti be.

Tegyük le voksunkat a szépség és  harmónia mellett.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. május 20. kedd hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Kedei Zoltán

Nyugovón a Nap

Naplemente                                                                                                                           Kedei Zoltán festménye

Forró a nyár,
tűzmadarak csaponganak égő csipkebokron,
lángjaik égetik az emlékezést.
Rakottyás fűzfák közt kísérnek az évek.
Bár nyugovón a Nap, és  bíborszínbe  öltözött a táj,
nyári esti készenlétbe festem a világ csodáját.
Megyek a fény után.
diadal mámorban mellém szegődnek az árnyak.
A nyugovó Nap hív és hazavár.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. június 20. csütörtök hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

A festett csodák kivetülnek palettám csillagrendszerén.

Kedei Zoltán

A festett csodák kivetülnek palettám csillagrendszerén

 

Szól a zene, mozdulnak a fölcímkézett képek.

Kedei Zoltán

Szól a zene, mozdulnak a fölcímkézett képek

 

Palettától csillagokig, smaragdtól az azúrkékig

Kedei Zoltán

Palettától csillagokig, smaragdtól az azúrkékig

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 3. vasárnap hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Kedei Zoltán

Danka kútja

                                                                                                                Kedei Zoltán festménye

Apad a kút, tündérkertem szép szerelme, tiszta forrás Danka kútja.

(Danka, pipe és disznó, kenderföld. „Danka, mely hely nevezetét abból vette hogy itten Forás lévén mely a legszárazabb időben is mint 1863-ban a legjobban vizelt. ezen forásra legelőbb csorgot csinált Danka János mais hivják Danka csorgojának az helyet nagy Dankának”).

Amíg  tiszta forrás táplálja ecsetem, tiltott vágyak komédiása nem leszek.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. szeptember 2. vasárnap hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Kedei Zoltán

Lent a sátor, fent az oltár

Itt jártam kétezeregyben

                                                                                                                              Kedei Zoltán festménye

A Lent a sátor, fent az oltár olajfestményemnek Összkép címet is adhattam volna. Az ebbe sűrített gondolatok és érzelmek valamennyi vásznamon megtalálhatók.
Az örök nagy témákat magammal, magamban hordom.
Meghúzódnak mindennapi gondjaimban.  Kísérnek, hajtanak, magasba röpítenek.
Ökölbe szorított félelemmel tiltakoztam a tragédiába torkolló események ellen. Sok a sötét és kevés a fény.  Szedte áldozatát a háború. Veszteség, jogfosztás, halál. Befalazott életünk.
Izzadtam forró napsütésben. Áztam komor felleg alatt. Hol lent, hol fent lebegtem.
A valóság zárt köréből csak úgy szabadulhattam, ha széttöröm a konvenciót, és új vizekre irányítom csónakom.
Leselkedik a kétely: sikerül-e maradandóvá tennem röpke ittlétemet, szépet, igazságot célzó munkákkal.
Örömpillanataimból örök pillanatok, örömérzéseimből örök érzések?
A kétely mérgét nehezen oszthatom meg. Az örömöt továbbítom, a fájdalmat nem ruházom át.
A Lent a sátor, fent az oltár  talán e gondolatokból is született.
Egyébként, ki tudná.
Valahol vár rám a mesemadár.
Bolyongok füstben, porban, csiszolt köveken.
Rohangálok kopottan, hajt az éj királya, elherdált szépségeket keresek.
Elaludt az idő borókafája.
Közrefognak az abszurdok.
A hűség falat bont.
Kemény kősziklán dörmög a görgeteg.
Távolban fakereszt, olthatatlan vágyak.
Kábán sóba esem, de túlélő leszek tűzvész után is.
A tántorgó világban köt a rend, hajt az örök virulás.
Takarom a szürkét, hamis a fénye, rá nyomta bélyegét a húszadik századra, nem találtam nyugvópontot, lármáztak idegen cselédek, dörögtek fegyverek, zenéltek a „kanári” verebek, honismeretre hívtak szélcsap emberek, frontok jöttek, törtek, zúztak.
Ma, sarlózom harmatát a szépnek, bár az illúziók elrepültek, hintaszéken tova szálltak.
Kóbor kutyák miért tüzeltek?
Szikrázó képem leesett a falról, torzó lett a vörös csík és félbeszakadt a kacaj.
Hasad a csörtetés, házak roskadnak, csillagok hullnak.
Viszik az évek velejét a szónak, árvák vasárnapján cseppjét a hallgatásnak.
Kígyómérget oltok az elaludt időbe, a múló pillanatokat cellába kényszerítem, és alázattal közeledem a művészethez.
A játéknak sosem lesz vége, egyszer te nyersz, máskor én veszítek.
Ingaszögbe és téremlékbe helyezem a sziporkázó ezüst hajnalt, a kölcsönkapott keresztet, terhét a mának.
A szivárvány színeivel tapétázom a magasságot.
Templomba lépek paraszti hűséggel, kinyílik az álomvilág kapuja.
Pörőre vetkőzve hangszerelem a szépet, pörgetem a hárfát, köröket rajzolok hóba, sárba, homokba.
Dagad az ajándék.
Visszakerülnek a közismert játékok, az elmaradt találkozások, a hiányzó arcok, és a fehérre meszelt jelző utak.
Pereg a történelem cséphadarója.
Bár integetnek utánam a szentek, új vilggal kecsegtetnek, hívnak messzeségbe, maradok, és tovább kapaszkodom az araszokkal fogyó életbe.
Vigasztal a versenyfutás öröme.
Meddő próbálkozás elhitetnem, hogy szélhámosok lepték be a földet.
Beborul az ég, torzóba marad az emlékezés, maradnak az üres padok, a szakadó kötél, a kétarcú világ, benne a csörtetés,.
Nyitva marad a pandóra szelencéje.
Rejtőzöm a mélybe, annak tudatában, hogy nincs kezdet, sem vég, csak folytatás létezik.

Vörös betűkkel jelzem a vászonra: itt jártam 2001-ben.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. augusztus 3. péntek hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Kedei Zoltán

Színe és fonákja

                                                                                                                  Kedei Zoltán festménye

Mindennek van színe és fonákja.

Tegnap még világító fároszról beszéltem, mint vezérlő szellem, mely vezet az éj sötétjébe. Segítségével véltem megtalálni  a színes tollú lélekmadarat.

Kerestem a világűr kőszikláján.

Kerestem a születés előtti csönd fehérjében.

Kerestem az elmélyülés földön túli kékjében.

Kerestem a bíborpalástban közeledő hajnalban.

A tolakodó sárga örültségig felkavart, amikor megtapasztaltam az eset fonákját: ellopták a lámpatornyomat.

Most a sötétben vergődik a színes tollú lélekmadaram.

Tudomásul veszem, hogy mindennek van színe és fonákja.

Kiút lehetne a zsibvásáros tér, hol kaland vár, ahol csillog és nevet a világ, de nem juthatok el odáig, mert a buszmegállónál visszafordul az élet, szembe kerülök  az olcsó félelemmel, mely nem más, mint a feszülő húr  perverz játéka. „Istenség, Jóska bá – kiáltok – feldőlt a szekere!  Szekeréről szét szóródtak  a színes daraszemek”.

Várom a megváltó pillanatot , amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 28. szombat hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Kedei Zoltán

                                                                                                                   Kedei Zoltán festménye

Ha velem maradsz

Szivárványtapétás égen  formálom a képed.

Valami nincs a rendjén.  Csupaszra vetkőzöm,

mélybe zuhanok. A bumeráng visszatér,

kényszerleszállásra késztet,  a költészet köre

bezárul.  Valami nincs a rendjén.  Sziporkáznak

a szavak,  a téma fénye védelem nélkül marad,

és  mondom a magamét,  semmi sem változik.

Valami nincs a rendjén. Az idő telik,  peregnek

a homokóra szemcséi. Felül apad,  alul dagad.

A hulladék halmazán is mondom a magamét.

Tavaszról álmodom,  napfénylubickolást.

Valamit mégis a rendjén találok,

ha velem maradsz

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. június 23. szombat hüvelyk BESZÉLŐ ECSET