RSS

július 2011 havi bejegyzések

A székely ember jókedvéről

„Sok mindent leírtak és elmondtak az utóbbi évtizedekben Nagy Imre festőről egykori pályatársak, tanítványok, publicisták és – természetesen – művészettörténészek is – olvassuk a kis könyv előszavában. – Most újabb róla szóló könyvet tarthat kezében az olvasó, a szerzőnek azzal a megjegyzésével, hogy ez az emlékezés eltér az eddig megjelent szakszerű kiadványoktól. Olyan információkat tartalmaz, amelyek megvilágítják a néhai művész hétköznapjait, emberi kapcsolatait, népéhez/nemzetéhez fűződő viszonyát, más szóval: emberközelbe próbálja hozni őt. Mindez Nagy Imre egykori élettársának és modelljének, Apor Máriának a közreműködésével vált lehetővé.”

Íme egy jellemző részlet a Móricz Zsigmond Zsögödön című fejezetből:

– 1941 tavaszán Móricz Zsigmond Bözödi Györggyel járta be a Székelyföldet, úgy jutott el Zsögödre is, és természetesen találkozott Imre bácsival is. A nagy írót – Zsiga bácsit – érdekelte a székelyek és csángók élete. Nem kellett átmennie Moldvába, mert Csíkszeredában találkozott csángó emberekkel, elbeszélgetett velük. Pontosabban a somlyói templomot és zárdát kereste fel, Zsögödön pedig a gazdakört, annak a vezetője nem volt más, mint Nagy Imre festőművész. Hamar kiderült, hogy rokon lelkek ők ketten. Szerettek elbeszélgetni az egyszerű emberekkel, kikérdezni őket mindennapi életükről, családjukról, általában mindenről. Zsögödről lovas szekérrel juhnyírásra indultak a havasra, a szentimrei Büdösbe, s a döcögős hegyi úton felborult a szekér. Zsiga bácsi jót nevetett, igaz, ő a lovaknak vitt szénára esett, hamar összeszedték magukat s mentek tovább. Nagyon tetszett neki a juhnyírás s az ottani emberek vidámsága. Imre bácsi szerint Móricz Zsigmond megjegyezte, hogy a székely ember jókedve az életet s a jövőt is jelenti egyben. (Komoróczy György: A sokszínű élet. Apor Mária emlékei Nagy Imre festőművészről. Litera-Veres Könyvkiadó Székelyudvarhely, 2011)

b.d.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. július 31. vasárnap hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

A hűség jegyében

Szemelvények egy  emlékkönyvből

Egy kilenc tagú bizottság dolgozta ki az alapszabályokat, a felterjesztést 1876 októberében hagyta jóvá a belügyminisztérium. Az alakuló ülést 1877. június 3-án tartották, a 27 alapító tag elnöknek báró Apor Károlyt, alelnöknek Knöpfler Vilmost, titkárnak Tolnai Lajost választotta. 1878-ban a Társaságnak már 77 rendes és 79 pártoló tagja volt. Az akkori kulturális igények tükrében ez nagy teljesítmény, úgy tűnik, a szellemi élet „derítésére” most már tényleg megérett az idő. * Húsz évvel ezelőtti újraalakulása óta a Kemény Zsigmond Társaság tevékenységében nem voltak bántó szinkópák, megszakítások, inaktív időszakok. Ez ennek a két évtizednek elvitathatatlan érdeme, „tisztikarának” műve. Minden egyéb megítélés és nézőpont kérdése. (Csíky boldizsár, a KZST elnöke) * Szívesen gondolunk arra, hogy a KZST 1990-es újraalapítása ugyancsak egyfajta hiányérzetre adott válaszként értelmezhető: a hosszú idő után megint polgárjogot nyert valódi tudásban és valódi esztétikumban rejlő öröm közös megélése, az öröm közösséget összekovácsoló ereje. (Hallaer Béla,  a Castellum Alapítvány elnöke) * A KZST szelleme – nem csak a marosvásárhelyi, hanem egyáltalán a romániai magyar irodalmi életben – egy időre jégpáncél alá kerül, s a tetszhalálból jószerével akkor támad fel, amikor 1973-ban Marosi Ildikó gondozásában megjelenik a Társaság Sényi László, illetve Miskolczy Dezső orvosprofesszor által megőrzött, majd a Teleki Tékához tartozó Bolyai Könyvtár állományában elhelyezett iratanyaga. (…) Feltárta azokat a kapcsolatokat, amelyeket a KZST csatornáin át az erdélyi magyar irodalom és közönség a kortárs magyar irodalom pódiumain megjelenő nagyjaival – Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Mécs László, Sík Sándor, Benedek Marcell, Várkonyi Hildebrand –, s rajtuk keresztül az egyetemes magyar irodalommal ápolt. Ugyanakkor felelevenítette azt a szellemet, amellyel a Társaság az antiszemitizmus előretörésének idején a faji diszkriminációval szembeszállva, pódiumán látta vendégül Gábor Istvánt, Brassai Viktort, Zeno Vanceát, a színművész Kovávcs Györgyöt, s amelynek kifejezéseként Sényi László magántitkáraként védelmet próbált nyújtani Salamon Ernőnek. (Dávid Gyula) * „Alakulás volt-e az 1990. október 30-i aktus, vagy újraalakulás?” – tette fel a kérdést Oláh Tibor megnyitó beszédében. Viselhetjük-e teljes joggal a patinás nevet? Tekinthetjük-e magunkat a nagy elődök jogos örököseinek? – tesszük fel a kérdést ma, húsz év után. Ha visszatekintünk az eltelt évekre, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, nem hoztunk szégyent a nevünkre. S a kérdésre igennel válaszolhatunk. Igen, mert más formában, más eszközökkel, de a hagyomány iránti hűség jegyében ugyanazt a célt szolgáltuk, a hazai és egyetemes kultúra értékeinek közvetítését, szűkebb és tágabb pátriánk alkotói eredményeinek felmutatását, közösségünk épülésére. (Fülöp Géza, a KZST főtitkára) KZST 1991–2011. Ünnepi kiadvány a Kemény Zsigmond Társaság újraalapításának XX. évfordulója alkalmából

B. D.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. július 31. vasárnap hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Marossárpatak falukönyve

Újraéleszteni őseink szokásait, hagyományait, megőrizni szellemi, kulturális, építészeti hagyatékait: nemzetünk, egyházaink, elődeink iránti becsületbeli kötelességünk. Templomainkat, temetőinket, iskoláinkat, művelődési otthonainkat, néprajzi, helytörténeti múzeumainkat, könyvtárainkat építeni, karban tartani, megmenteni a jövőnek – úgyszintén. Kistérségeink jeles szülötteiről megemlékezni, nekik emlékplakettet, kopját, szobrot állítani, nevükről középületet elnevezni: úgyszintén. Megtartani, ápolni, továbbadni nyelvünket, vallásaink tanításait még inkább. Mindezekre nagyon jó – és követendő – példa Marossárpatak. Itt hagyományőrzők, néptáncművelők tevékenykednek, a falunak erdélyi viszonylatban egyedi szoborparkja, néprajzmúzeuma, falu-újságja van. A közelmúltban pedig az erdélyi magyarság gazdagabb lett egy újabb falukönyvvel.

Az utóbbi két évtizedben nagy lendületet vett szűkebb hazánkban, Erdélyben és a Székelyföldön is a helytörténet-kutatás és a falutörténetírás, monográfiaírás. Az ilyen jellegű könyvek szerzőinek elsődleges célja az, hogy egy hidat alkossanak a falu múltja és jelene között, azazhogy a település mai lakóit megismertessék régiójuk, szülőföldjük történetével. Ezt a célt tűzték maguk elé Marossárpatak falutörténetének szerkesztői is. Berekméri Edmond és Gálfi Tibor pedagógusoknak ezáltal sikerült egy újabb fehér foltot eltüntetni az erdélyi székely-magyar települések helytörténet kutatásának térképéről.

De miért is van nekünk szükségünk ilyen jellegű könyvekre? Először is azért, mert az emberek túlnyomó többsége ezeken keresztül, a szülőfalu, a kistérség, a szűkebb haz hely- és region-történetén keresztül ismerheti meg népe és nemzete történetét. Másodszor pedig egy ilyen könyv elolvasása jó értelemben vett lokálpatritozmust gerjeszt a település tőzsgyökös lakóiban. Szülőfaluja történetének megismerésével büszkébb lesz az ember arra, hogy e táj szülötte, e közösség része.

Marossárpatak – eddig megtalált – legrégibb írásos említése 1263-ból származik, ami arra utal, hogy a település már az előbbi évszázadokban alakulófélben volt – tudjuk meg a falutörténetből. A könyv elején Adorjáni Károly hajdani tanító röviden mutatja be a falu történetét 1943-ig. Az őskori és ókori, helyi vonatkozású leletek megismerése után Gálfi Tibornak a falu gazdasági életéről szóló adatait találjuk. A helyi református egyházközség történetét Berekméri Edmond vázolja, majd a Jehova tanúi, az adventista gyülekezetek és a görög rítusú felekezet rövid történetét Antalfi Zoltán, illetve Cserei Sándor tárja az olvasó elé. A falunak több temetője is van, tudjuk meg a következő fejezetből, majd a helyi közoktatás történetére derül fény. A művelődési életet Gálfi tolla nyomán ismerjük meg, utána a hadtörténeti rész  következik, amit Berekméri állított össze. A népesség számának alakulását bemutató fejezetben Csurkui Tibor a helyi roma közösséget mutatja be. „Régebb nem úgy volt, mint most” – tudjuk meg a marossárpataki népszokásokat bemutató fejezetből, amelyet Berekméri (Ercsei) Enikő és Gálfi Tibor tár az olvasó elé. A sportélet is fontos része volt a faluközösségnek, derül ki a következőkben. A kötet lapjait interjúk és visszaemlékezések zárják.

A falutörténet különleges és kiemelkedő színfoltját képezik a hajdani kulákokkal (Nagy Károlyné, Nagy György, Böjte István), világháborús veteránokkal (Varga Mihály, Szántó István, Székely János, Peres András, Vajda Péter, Kali Sándor, Gólya István, Kluzsán János, Peres Albert, Nagy Ferenc, Mózes Domokos, Besenyei Ferenc) , a faluközösség – a maguk pászmájában –

jeles tagjaival (Kozma Barna polgármesterrel, Miholcsa József szobrászművésszel, Böjte Attila labdarúgóval, Gál István orvossal, Bakó Béla ferencesrendi szerzetessel, Vajnár József mérnökkel, másokkal) készített interjúk. Ez nem véletlenszerű, ugyanis Berekméri Edmond évek óta készíti, gyűjti és közli ezeket a Vásárhelyi Hírlap és a Marossárpataki Újság hasábjain. Egy másik szemet gyönyörködtető tartalma a könyvnek a gazdag távolabbi és közelmúltat bemutató fényképgyűjtemény.

A falutörténet – amint a szerkesztők vallják  – nem a teljesség igényével készült. Nem monográfiát akartak írni, csak a több évtizede gyűjtött levéltári, könyvészeti, oral history adatokat kívánták „egy csokorba kötni” és az olvasók elé vinni, eloszlatva ez által a falu több évszázados történetére telepedett „ködöt”. A könyv így is terjedelmes, olvasmányos, szívet-lelket gyönyörködtető kiadvány. (Berekméri Edmond, Gálfi Tibor: Marossárpatak. Egy hagyományőrző település múltja és jelene. Marosvásárhely, 2011.)

Nemes Gyula

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. július 30. szombat hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

A Székelyföld júliusi száma

Szépirodalom: Bodor Ádám: Damasskin Nikolsky rókái; Kenéz Ferenc: Öregirka; Podmaniczky Szilárd: A boldogság 33 pillanata; Turczi István: Versek. Literata Hungarica: Borsodi L. László: A szerepjáték mint (vers)létmód Baka István költészetében; Irattár: Papp Kincses Emese: Fekete-fehér? Román-magyar tükör; Kelet Népe: Tánczos Vilmos. A moldvai csángók magyar nyelvismerete 2008−2010-ben (III. rész); Szemle:

Fekete Vince: Köd Garaczi László Arc és hátraarc című könyvéről), Máriás József: „körmünk alá néz az idő” – Cseke Gábor Szerpentin vándora című verseskötetéről; Murádin László: Anyanyelvünk (Komoróczy györgy Édes anyanyelvünk című könyvéről); Olvasólámpa: Fekete Vince, György Attila,  Molnár Vilmos jegyzetei. Vendégház: Bodor Ádám Csíkban. * (Alább részletet közlünk a Bodor Ádámmal készült interjúból. Beszélgetőtársa: Ferenczes István)

– Általában az erdélyi írókat hogyan fogadták be, megkezdve Páskánditól Csiki Laciig?

– Részletekben próbálok válaszolni. Azt hiszem, Páskándit fogadták be legkönnyebben, mert ő erre habitusánál fogva is eleve alkalmas volt, jó beszédű, közönség körében könnyen kibontakozó, társasági lény, aki befogadtatta magát. Amellett, hogy drámáit korán műsorra tűzték, és ismertté vált, a személyiségéből olyan hallatlan magabiztosság és önteltség áradt, ami szép lassan a környezetére is átragadt, és ahogy o csodálta saját magát, úgy kezdték őt is csodálni. Ellenségei pedig személyiségeknek mindig vannak és lesznek, bárhol éljenek is. Tehetsége, kedvessége, tiszteletre méltó emberi tulajdonságai miatt Csiki Lacit is elég korán befogadták, különböző beállítottságú írók társaságában láttam őt olykor fölbukkanni. A rendszerváltás után voltak, akik az Írószövetség elnöki székében is szívesen látták volna. Az én helyzetem más volt, a kolozsvári Utunk szerkesztőségét kivéve, én idehaza sem tartottam kapcsolatot lapokkal, az irodalmi élettel, személyiségekkel. Lehet, kiábrándítóan hangzik, de én itthon Erdélyben sem irodalmi önképzőkörökre, sem felolvasásokra, író-olvasó találkozókra nem jártam, igaz, nem is hívtak soha. Magyarországon sincs ez másképp, nem látogatok irodalmi rendezvényeket, kivéve azon ritka alkalmakat, amikor én vagyok a meghívott, de még olyankor is szívesen küldenék valaki mást magam helyett. Kezdetben a Kortárs írói környezetével volt laza kapcsolatom, ami abból állt, hogy hetenként, kéthetenként besétáltam a szerkesztőségbe, majd rövid tapogatózás után kivonultunk a Nimród nevű vendéglőbe. Másfelé nemigen voltak kapcsolataim egész addig, amíg a Magvető könyvkiadóhoz nem kerültem szerkesztőnek. Az igaz, Az Eufrátesz Babilonnál című kötetem megjelenése után, aránylag korán József Attila-díjat kaptam, de ez még csak a szakma elismerését jelentette, a közönségig, a kánonig, valamint az igazi ismertségig még sok volt hátra. A Sinistra körzet volt az, ami ezt meghozta. Egyébként nagyon el lehet ott tűnni, süllyedni, a közöny, az ignorancia talaján. És mi tagadás, érezhető a társadalomban, még az értelmiség körében is, valami buta anyaországi gőg, ennek következtében egy erdélyi, kicsit amolyan másodrendű magyar, eleve két lépés hátránnyal indul, amit aztán vagy sikerül behozni kellő igyekezettel, vagy nem. Nem mindenkinek sikerül. Van valami fura, osztódásra való hajlam ebben a nemzetben: ahelyett, hogy örülni tudna minden találkozásnak, a nemzet élményének, saját magán is inkább a megosztó jegyeket keresi.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. július 30. szombat hüvelyk HÍREK

 

Elekes Ferenc

Köpök rá egy egész generációra

Sétálok a főtéren. Középen, a parkban. Hogy el ne üssön valami. Itt biztonságosabb. Esetleg belebotlom egy virágöntözésre való műanyag csőbe. Mert azok behálózzák az egész parkot. Olyan az egész park, mintha nem is itt lenne a város közepében, hanem a sürgősségi osztályon. Ahol a kórházi ágyakat, s az ott fekvő betegeket hálózzák be mindenféle vérátömlesztésre kitalált csövek. Nézem ezeket a slagokat és csapokat. Főleg azért, hogy ne botoljak beléjük. Csak ezeket nézem. Elővigyázatosságból. Padokon ülő emberekre, virágokra, fákra nem tekintek, mert az veszélyes. Orra is bukhatnék, ha nem ezekre a csövekre figyelnék. Szóval, sétálok a téren. Lesütött fővel. Mintha szégyelleném magam valamiért.

A padokon ülők nézhetnek akármerre. Reám is. Láthatják rajtam, hogy lesütött fővel járok.

Tegnap megszólít egy padon ülő ember. Azt mondja, ha nem röstellek leülni melléje, akkor üljek le melléje. Mert mondani szeretne nekem valamit. Leülök melléje. Azt mondja nekem ez a padon ülő ember, jól teszem, hogy lesütött fővel járok a parkban. Mert én köpök rá egy egész generációra. És ezért szégyellhetem is magam.

„Magát én jól ismerem. Még a régi világból. Maga régebben cikkeket szokott írogatni az újságokba. És voltak fényképek is téve a cikkei mellé. Hogy is hívják azokat a fényképeket és rajzokat, amiket oda szoktak tenni a cikkek mellé? Hogy megvilágítsák a cikkek tartalmát? Az ! Úgy van ! Illusztrációk. Jól mondja. Egy kicsit kiment a fejemből, de most már visszajött oda ez a kifejezés. Vissza szokott jőni, ami egy kicsit kimegy a fejemből. Még nincs nagy baj a fejemmel. Nagy baj magával van. Ezt akarom most megmondani magának. Hogy tudja.

Mert kérem, nálunk, a kicsi konyhában fel van ragasztva a falra magának egy cikke. Illusztrációval. Festés is volt nálunk, harminc esztendőn át azt nem lehet megcsinálni, hogy az ember ne festesse ki a lakását. Azt mondta a feleségem a szobafestőnek, a maga cikkét kerülje ki, be ne spriccelje. Mert az marad. Már be van füstölődve, be van sárgulva az az újság, de olyan szépen van összehozva rajta az az írás, hogy az marad. Na, ezért szégyellheti magát. Miért nem ír mostanában olyan jól összehozott cikkeket, mint régen ? Azt hallottam, most valami hálóra szokott írogatni. Mert mondta a szomszédom, hogy maga oda írogat cikkeket. Valami hálóra. De azokat a cikkeket nem lehet fölragasztani a konyha falára. És nekünk nincs olyan komputerünk, amivel el tudnók olvasni az ilyen cikkeket. És pénzünk sincs reá. De mondjuk, ha lenne, akkor se látnók, a dioptria végett. Ez az egész megvénült, sok ember mind az újságokhoz van szokva. Ez az egész generáció. Mi már így fogunk meghalni. És maga köpik rá egy egész generációra!”

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. július 10. vasárnap hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Elekes Ferenc

Hogy lássa meg a szívemet!

Vállalkozó vagy Péter, vagy nem vagy vállalkozó? Ezt kérdeztem a mestertől három hónappal ezelőtt. Péter erre azt válaszolta, persze, hogy vállalkozó vagyok, Feribácsi! A cégemnek neve is van. Niagara. Az a neve. Miért kérdi, hát látta az albumomat, amelyben benne van egy csomó gyönyörű ház, medencével, s olyan fürdőszobákkal, amelyekben csak kényes testű fehérnépek fürödhetnek. Ezeket mind én építettem! Hát látta, mert mutattam. Elfelejtette? Mondom, nem felejtettem el Péter. De te elfelejtetted, hogy egy háznak csak úgy fognak neki az igazi szakemberek, hogy előbb elkerítik, ne vesztődjenek el a szerszámok, legyen egy zárt tér. Munkapont, Feribácsi. Mi úgy hívjuk, munkapont. Szóval, maga úgy gondolja, hogy előbb csináljak magának ide egy kaput? Akkor előbb azt csinálok magának, egy kaput, hogy lássa meg a szívemet!

Másnap, egy hideg, esős áprilisi hajnalon csuklyás fiatalembert pillantottam meg a külső udvaron. Azt mondja, ő Dániel, a mestert várja, jönnie kell, tőle lehet hideg, eshet az eső, nem számít semmi, csak a munkapont. Az számít. Kérdem, nem fázol, Dániel? Azt mondja, ha úgy fogjuk fel, akkor bizony fázik, de ha másképpen fogjuk fel, akkor egy csöppet sem fázik. Ilyen az építők élete…A felfogástól függ, hogy fázik-e az ember, vagy nem fázik. Vittem neki egy báránybőrrel bélelt kabátot, szépen megköszönte és megkérdezte, véletlenül tudnék-e adni ehhez a jó, meleg kabáthoz egy cigarettát. Adtam. Szépen megköszönte.

Déltájt megjött a mester. Megtelt az udvar hangos beszéddel. Egyszer azt mondja Péter, fiúk, most pedig megcsináljuk Feribácsinak a kaput. Hogy lássa meg a szívemet!

Néhány lépésnyi távolságból figyeltem, amint kimérik, illesztik a vasrámát, majd a sarkokat kezdik hegeszteni. Ne nézzen ide Feribácsi, a szikrák fénye rontja a szemét, figyelmeztet a hegesztő. Mondom, szeretem nézni a szikrák fényét, a sok apró csillagot, amint röpködnek a levegőben.

A hegesztés egy szakma, Feribácsi, nekem ez a szakmám, mondja a hegesztő ember. Szép szakma, mondom, de ha jól látom, azt a sarkot fordítva hegeszti, úgy a kaput nem lehet föltenni…Fordítva? Nem jól látja, Feribácsi! Ugye, hogy a szikrák fénye máris elrontotta a szemét! Nem ez az első sarok, amit hegesztünk. A kicsi újjunkban van a hegesztés, tudja meg, Feribácsi!

Amikor a kaput próbálják föltenni, kiderül, igazam volt. Fordítva hegesztették. Azt mondja a mester, azért az elromlott szemével mégis jól látta Feribácsi, hogy fordítva tettük, de nem számít. Levágjuk, s jól tesszük. És lesz kapu. Hogy lássa meg a szívemet!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. július 4. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA