RSS

május 2012 havi bejegyzések

Kartal Zsuzsa

Vallomás az ifjúságról

1.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, – amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal – de csak így – bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid – érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

2.

Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.

A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.

És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

*****************************************************

Kartal Zsuzsa (eredeti neve: Hajnal Zsuzsa) (Budapest, 1947. február 5. – Budapest, 2011. május 11. költő, kritikus, műfordító. Nagynénje Hajnal Anna, édesapja Hajnal Gábor volt. Kartal Zsuzsa 1947. február 5-én született Budapesten Hajnal Gábor és Kartal Ilona gyermekeként. 1966-1971 között az ELTE BTK magyar-latin szakos hallgatója volt. 1972-1974 között végezte el a MÚOSZ Újságíró Iskolát. 1971-től öt éven át a Magyar Nemzet gyakornoka, majd munkatársa volt. 1974 óta jelennek meg versei. 1976-1979 között az Új Tükörben irodalmi-, színházi-, film-, zene-, illetve képzőművészeti kritikákat közölt. 1979-1980 között a Szabadidő Magazinnál dolgozott. 1981-1983 között az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. 1984-től öt évig az Ádám, az Expressz hirdetési újság, a Téka Könyvkiadó munkatársa volt. 1990-1994 között az XIII. kerület önkormányzati képviselője (SZDSZ) volt. Művei:  Így döntöttem (vers, 1976), Körözés (1980), Tulipán és orgonaszó (1986), Századvégi versek (kiadatlan), Vesztesek történelemkönyve (tárcák, 2000)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. május 23. szerda hüvelyk LELEMÉNY

 

A LÁTÓEMBER

A látóember megrendelte, kezembe adta és figyelmeztetett, hogy eldöntötték a tér közepét. Perverz megmérettetés, akár a film, lényegtelen, pár szavas fecsegés, némán kongó szólam, lefelé a lejtőn, mélység hiányával – holott e nélkül nincs művészet. Szól a verkli, szűkül a perc, megóvom voltunkat. Csupaszon, kopottan tiportak sárba. Ma kezemben a tétel, bár a vágyak lassan elsorvadnak, eltűnnek a határok strand és főtér között, lányok köldökcsillárai a tér közepén. Vár a halál csókja. Kapkodom fejem, jobbra figyelek, balra bicegek, lebeg a nyár, pitvarajtó, macskajáték… Mennyi ember, üres világ. Mondom a magamét, semmi sem változik, az arcmimikás küzdelemben őrölöm a semmit és rimánkodom. Rimánkodom a két véglet között, a honolului álmodozás sem jár haszonnal. Az idő telik, peregnek a homokóra szemcséi: felül apad, alul dagad. Meddő próbálkozás az öniróniám megszelídítése. A számadás eredménye vezérel, de remegek, ha nem látom a holnapot, kutyaszorítóba kerülök, és elfecsegem vétkemet. Festeni, festeni, festeni… Fény.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. május 8. kedd hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Csoóri Sándor versei

Megint jön valaki

Megint jön valaki messziről, délről,
dideregtető napsütésben.
Szél söpri el előtte az utcát.
Két jegenyém csúcsán
ágaskodó, kis forgószelek susorásszák,
hogy a közeledő bordái mögött
zrínyiilonás szív dobog.

Nem tudom, Istenen kívül
látja-e valaki
ezt a közeledőt?
Meg-megmoccanó haját
a Mártírok úti kirakatok tükreiben
s kilengő mellét,
ahogy jövőbeli földrengést jelez?

Tíz autó száguldó árnya
gázol át árnyékán szenvtelenül.
Meghal, de jön tovább.
Csuklója fölött fodros ingujj.

Ő lesz az, aki újra
átrendezi a világot körülöttem?
Gyógyító, zöld teákkal itat,
s az erdőtüzet behozza szobámba?
És kitakart combján is
ő sétáltat majd katicabogarat
s napoztat lepkét,
hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem?

Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele,
s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt hazák felől.
Szinte várom, hogy érkezését
egy vörös porvihar megelőzze.

1982

Csak őrült angyalok

Járok csak ide-oda,
a kertkaputól a jegenyékig.
Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég.
Megszédülök, mint aki órák óta
táncol egyedül.
Ha elzuhannék,
ki írna ma helyettem verset
a csöndes elmúlásról?
Mindenki, akit látok, a vásárba siet.
Törtet utcákon, üvegfalakon,
violaágyásokon át.
Csak őrült angyalok rohanhatnának így
árverésre vagy zsibvásárra,
ezüstpénzzel a nyelvükön,
hogy a boldog föltámadásra
harangot és kolompot vegyenek.

Távirat

Ma megint rád gondoltam.
A házam fölött sok madár keringett.
Villám se tudta volna szétrebbenteni őket.
Talán egy háború sem.

Kortárs, 1999 május

                                                *******

Várok valakire

Régen mindenki várt,
záporban, havazásban.
Ma már csak néhány
februárvégi hópehely várja, hogy észrevegyem.

Vállamon a világ
gerendáival érkeztem mindig,
országot járó, nagy sebekkel.
Emlékszem, szívesen látott vendég voltam mégis,
elhitték rólam,
hogy még halálom után is vakmerő leszek,
s az akácok illatára bízhatom magam.

Nem voltam gazdag soha,
egyetlen óráig sem,
de volt hazám,
amelyre minden éjjel én vigyáztam;
és voltak egyívású isteneim,
akik megédesített vörösbor helyett
saját vérüket itatták velem.

S most, hogy már nem vár senki,
és szemem láttára
kiképzett, délceg kalandorok
fekete madarakat röptetnek át a fű fokán,
én várok türelmetlenül valakire,
aki a hajnali ürességben
ajtóm előtt majd szótlanul megjelenik.

Meg se kérdem tőle, hogy kicsoda,
de ha rongyokban lóg le róla a végtelenség,
rámosolygok,
mint aki egy város tékozló fényében is
szegényes fáklyákon felejti szemét,
melyek csak égnek, égnek
sercegve, ahogy egy test ég.

       Itt az este

Itt az este, és mi újra
a nap roncsalékai között ülünk.
Hozzád a kenyér van közelebb,
hozzám a kés.

A tengeren egész délelőtt
anyahajókat láttam fölvonulni,
később pedig áthatolhatatlan sötétséget.
Szerettem volna tudni: a szemem világa
veszett-e el rövid időre,
vagy a Nap hagyta el váratlanul a Földet?

De csak azt tudtam meg,
amit minden sötétedéskor
a legjobban szeretek tudni,
hogy te még mindig megvagy,
szemmel tartod a makacs égitesteket,
és a szaporodó elmebetegek
csődületében is úgy tudsz
körülöttem forgolódni,
mint az a bújj-bújj-zöld-ágas rigó,
aki az idei nyarat hozta el nekünk.

Emlékezz: házunk közelében
egy nap alatt nyílott ki öt hold pipacs.
A kaszások csak szájukat tátva nézték,
mire képes még Isten.

De Isten helyett most mégis
a délelőtti hajókra gondolok:
a tenger tízezer tonnás álmai,
bűnből és vasból vannak. Fölöttük lassan
holdak gyúlnak ki párosával,
köztük a tied is.

Ne engedd meg neki, hogy ott maradjon!

        Válasz gyerekkori társaimnak

Üzentek, hívtok: menjek közétek vissza.
Vissza, vissza abba az elgazosodott édenkertbe,
melyet valamikor még hazának hívtunk.
Pirosodott hét fán a cseresznye,
pillangózott a mák
és a vakond még kíváncsi volt a planétákra.

Körös-körül erdők és sárga dombok álltak,
köztük folyók futkostak, versenyt velünk,
de mind halott már.
Medrükben a tavaszi Sárkirály is mezétláb sétál,
mintha Afrika
kicserepesedett földjén járna.

Cigányhalak és naphalak
szemérmes csontja dereng elő
a vén iszapból, isteni szemét.
Mit kezdhetnénk velük, barátaim?
A levágott disznófejekkel együtt énekelhetnénk róluk,
hogy voltak, voltak s már nincsenek
és voltunk mi is s már nem vagyunk.

A hazák mind sorban süllyednek el,
s a veszteséget titkolni kell.
A tájban már csak a kikorhadt fokú létrák
maradnak állva,
nekitámasztva fáknak és a Holdnak.

Kortárs, 2003 március

*************************************************************

Csoóri Sándor

Közel a szülőföldhöz

Kérdező: Bakonyi István

– Legutóbbi fehérvári ested után jó volt látni a körülötted lévő zámolyiakat: testvéredet,
rokonaidat, barátaidat. Mi az a legfontosabb hozadék, amit tőlük, a szülőfaludtól kaptál?

– Kedves István, nem tudom, merrefelé ágazik-kanyarodik el majd a beszélgetésünk, de azt már most érzem, hogy rendhagyó lesz. Sőt, valójában már most is az, hiszen irodalmi kérdéseidet személyes vallomás előzi meg, ami eléggé szokatlan ebben a műfajban. Ugyanis azt mondod, hogy a most befejeződött könyvbemutató estemen jó volt látni körülöttem a zámolyiakat. Mindenekelőtt a testvéremet, Csoóri Juliannát, asszonynevén Halász Lajosnét. Aztán a rokonaimat, egy-két komámat, osztálytársamat, akik még élnek, továbbá Horváth Jánost, a falu változások utáni polgármesterét, aki a rákosista–kádárista pártitkárok és tanácstitkárok után kiszellőztette Zámolyt, és újra otthonossá tette számomra. Nem szívesen emlegetem, de kommunista földijeimnek éppoly bitang ellenzéki író voltam évtizedeken át, mint Aczél György embereinek vagy a Fejér Megyei Pártbizottságnak. Kissé rühellték, hogy zámolyi vagyok… No de most fátyolt reá! Horváth Jánoson kívül eljött a jelenlegi polgármester is, akit nem igazán ismerek. És nem feledkezhetem meg a „Török lányokról”, a két nővérről, akik Csanádi Imre családi köréhez tartoznak, és ugyancsak eljöttek az estre. A fiútestvérük vette el Imre húgát, Csanádi Marit, aki igazi parasztszépségként él emlékezetemben. A két Török lány nemcsak a Csanádi családhoz került közel, de – mit ad Isten! – az irodalomhoz is. Az ő igyekezetüknek köszönhetjük, hogy megalakult a Csanádi Imre Baráti Kör, amely ma már kihagyhatatlan egyesület Fejér megye szellemi életéből.

Bizonyára tudod, mennyire becsültem és becsülöm Imrét, a másik zámolyi költőt. Szememben ő Berzsenyi Dániel egyenes ági leszármazottja. Természetesen nem vér szerinti, hanem költői értelemben. Magányossága, zordsága, sebzett kedélye, nyelve, pátosza mindig a nagy elődöt idézi elém. És azáltal, hogy a két nővér „hivatalosan” jelent meg az estemen, Csanádi Imrét a teljes világával, zámolyiságával is ott éreztem magam körül.

– Mióta megszűnt a kitiltásod Székesfehérvárról, többször is szerepeltél a városban, de még sose jött el ennyi falubelid meghallgatni.

– Csakugyan nem.

– Miért?

– Egyrészt azért, mert a szerepléseimet sosem ütöttem nagydobra. Különösen nem a hozzám közel állók körében. A családján belül ne legyen az ember se közszereplő, se főszereplő, se fölpántlikázott híresség. Ne legyen persze véres kard se. Paraszti neveltetésem szemérmességet írt elő számomra is. Idézd magad elé Csanádi Imrét. Majd elsüllyedt, ha nyilvánosság előtt kellett szerepelnie!

– Jó, ezt értem, de mitől változott meg ez a személyes magánhagyományod?

– Elsősorban attól, hogy a családtagjaim és ismerőseim nem tőlem tudhatják csak, hogy hol szerepelek és mikor, hanem megtudhatják a rádióból, a televízióból és az újságokból is.

– Ami azzal jár, hogy ha mások elmehetnek az estjeidre, őket se zárhatod ki az érdeklődők köréből.

– Ez az igazság nagyobbik, láthatóbb része, de van egy láthatatlanabb is, amely bennem érlelődött meg az utóbbi időkben. Megpróbálom elmondani.

Azzal kezdem, hogy minden közeli rokonom falun lakik. És a többségük már eléggé idős. Az élet cudarul elbánt velük. Egyikőjükről se mondhatom el, hogy szépen, ballagva lépegetnek lefelé a völgybe. Hogy szeptember végi napsütés kíséri őket. Életük fejezetcímei között ilyenekre bukkanok csak: szegénység, háborúk, hadifogság, Rákosi-rendszer, padláslesöprés, beszolgáltatás, szövetkezetesítés, tökéletes kisemmizés, hamis demokrácia, földrablás és így tovább. Az életükben nem volt semmi, amire ne fizettek volna rá. Hagyományok? Szokások? Közösség? Az együttélés áldásai? Mindenestül a szemétre kerültek. Ha meggondolom, 1947-ben voltam igazi falusi lakodalomban utoljára. Azóta sem. Ahogy a harmincas években a kézzel hímzett falvédőket giccses falvédőkre cserélték ki a falusiak, a remekműnek is beillő lakodalmakat az evésre és a hejehujára hangolt eseményre szűkítették le. Régen egy lakodalom fölért egy nagyszerű színházi előadással. Volt benne játék, szertartás, megrendülés, igazi könynyek, dráma, evés-ivás, föl lehetett ugrani a szivárványért, és le lehetett szakítani. Versek hangzottak el, násznagyi bölcsességek, táncolók döngették a földet. A magyar falu azóta lélekben elszaharásodott. Nemcsak a civilizációtól, hanem a politikai diktatúrák durvaságaitól is. A modern ember elidegenedése, amiről könyvek százait írták a szociológusok, filozófusok, lélekgyógyászok, sokkal kevésbé volt riasztó, mint amilyen a falusi elidegenedés. A kutyák, a macskák, a galambok, a tyúkok még talán szomszédolnak, de az emberek nem. Ki fogja egyszer elmondani, hogy a magyar paraszti társadalom szétverésével milyen érzelmi és szellemi vagyon – méghozzá milyen nemzeti vagyon! – semmisült meg? Előbb ez ment tönkre, s utána már könnyű volt az ország földjét is pipabagóért megszerezni tőlük.

Az irtózatos romlást ott látom a nővérem körül is.

Leginkább emiatt mondtam le hajdani elveimről: ha már a végzet mindenből kiforgatta őket, legalább én ne ártsak nekik szándéktalanul. Azaz: az irodalmi esteken ne csak városiak és jártasabb értelmiségiek vegyenek részt, hanem ők is, a legnagyobb vesztesek.

A fehérvári író-olvasó találkozó volt az első esemény, amelyre személyesen hívtam el az enyéimet. A nővérem ösztönösen ráérzett a szándékomra, és rögtön hívta a verebi rokonságot is, de sajnos influenzások voltak valamennyien.

Amikor beléptem az előadás színhelyére, és az első sorban ott láttam ülni a nővéremet, arra gondoltam, őneki ajánlom föl gondolatban az egész estet. Az est minden szellemi hozadékát, fényét, esetleges tapsát. Jelképes kárpótlásul. Ha egyáltalán lehet bármiféle kárpótlás is egy olyan élet után, amit végigkínlódott. Sokáig nem ment férjhez, mert az ő korosztályához illő fiúkat annak idején kivitték a frontra, és jó részük ott pusztult el, vagy a hadifogságban. Negyven felé járt, amikor Csákvárról kommendáltak neki egy férjnekvalót. Nem érzelmi választás jutott neki, hanem fájdalmas és kényszerű: maga marad, vagy férjhez megy, de akkor el kell hagynia Zámolyt.

Az utóbbit választotta.

Pedig egyszer már kipróbálta, mit jelent akár csak néhány hónapot is idegenben élnie. Te idevaló vagy a megyébe, s tudod, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban Zámoly frontfalu volt, és teljesen elpusztult. Tizenhétszer cserélt gazdát. Az egész faluban nem maradt ép ház. Vagy a bombák, vagy a lövedékek pusztították őket, vagy attól rogytak össze, hogy kifűrészelték a gerendáikat, amelyekből bunkereket építettek kint a határban. De nemcsak ház nem maradt, de egy fél macska se, malac se, hírmondónak egy vak csibe se. Az újrainduló élethez minden kellett. A nővérem elment szolgálni egy évre Tolna megyébe apám egyik első világháborús katonapajtásához, akit huszonkét éve látott utoljára. Juliska talpraesett parasztlány volt, értett mindenhez: kapált, trágyát hordott, palántát ültetett a kertben, fejte a teheneket, csalánt vágott a kiskacsáknak, és ha orvosságért kellett átmenni a szomszéd faluba, futott oda-vissza, nehogy rásüssék, hogy elbámészkodta az idejét. A katonapajtás családjának jól jött az olcsó munkaerő: egyesztendei munkáért kapott a nővérem két süldőcskét. A malacokért apám ment el egy kétkerekű kordéval gyalog. Az útja oda-vissza háromszáz kilométer volt. Az ország újjáépítéséhez apám és a nővérem így járult hozzá 1945- és ’46-ban, hiszen ha nincsenek disznóink az ötvenes években, hogyan teljesíthettük volna beszolgáltatási kötelezettségeinket?
A munka hősei? Inkább az áldozatai voltak mind a ketten!

Ugye, megjósoltam, hogy rendhagyó lesz ez a beszélgetésünk. De ha már benne vagyunk, folytassuk. Áttérhetünk az első kérdésed második felére.

Azt kérdezed, hogy mi volt a legfontosabb hozadéka annak, amit a családomtól, a rokonaimtól, egyáltalán, a szülőfalumtól kaptam. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy szinte mindent nekik köszönhetek. Az ember nemcsak az anyanyelvét sajátítja el a szüleitől, a környezetétől, de a fejtartást, a megfigyelés képességét, a beletörődések vagy éppenséggel a lázadások mértékét. „Ne feledd, hogy szegényen még lehet élni, de becstelenül nem.” Ez volt a paraszt-tízparancsolat egyik alaptörvénye. Gondolj csak az egyezkedések pillanatára. Ha két ember valamiben megegyezett egymással, nem volt szükségük pontokba foglalt szerződésekre. A tenyérbe csapás ért annyit, mint a római jog vagy a Legfelsőbb Bíróság ítélethirdetése. De sorolhatnám tovább a bizonyító példákat. Ha mondjuk két ember valamilyen becsületet vagy érdeket sértő ügyben összeveszett egymással, nem a gyűlölet forró indulatában kaparták ki egymás szemét, tanúk nélkül, hanem a sérültebb fél odakiáltott a sértőnek: „Megállj csak, a búcsúban találkozunk!” A búcsú a nyilvános igazságszolgáltatás napja is volt, nemcsak a szórakozásoké. És természetesen a hosszú késeké és a kisbaltáké is. Ha a sérelem eleven maradt hónapokig vagy akár egy évig is, a falu nyilvánossága előtt történhetett meg igazán a közösségre is tartozó igazságszolgáltatás. A jóváhagyó tekintetek bizony néha még a halált is jóváhagyták.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csupa erényes, csupa szótartó s feddhetetlen ember közelében nevelkedtem. Nem. Ismertem szánni való, hitvány embereket is, szájhősöket, maguknak való, böhöm parasztokat, de róluk mindenki tudta, hogy azok.

– Fél évszázada jelennek meg könyveid. Ha visszatekintesz huszonvalahány éves önmagadra, milyennek látod azt az egykori fiatalembert?

– Soványnak, sápadtnak, elégedetlenkedőnek és félig-meddig idegennek is Budapesten. A bölcsészkarra szerettem volna bejutni, de mivel a Pápai Református Kollégium az ’50-es évek elején egyházi középiskola volt, hitbeli és kulturális leprásnak tekintettek, s eltanácsoltak az egyetem környékéről is. Az Egyetemi Orosz Intézetbe viszont szó nélkül fölvettek. Arra gondoltam, hogy Puskint és Jeszenyint fogok fordítani. Sérelem és dac költözött belém, némi romantikával szövetkezve. Ez adott valamiféle belső tartást. És mivel a soványság jobb szobrász, mint a kövérség, karakteresebben mutatja meg az ember vonásait, a hatvanegy kilómmal és a feszültségeimmel megtermékenyítően hathattam a környezetemre. De szerepet játszhatott ebben más is: az arcszínem, a szemvágásom. A tájékozatlanabbak cigánynak, a tájékozottabbak kunnak, mongolnak, féltatárnak néztek.

Sokáig bosszantott ez a fajkutatás, de egyszer, amikor Illyés francia vendégei előtt odaállított a lánya mellé, s Flóra nénivel eltakartatta az arcom alsó részét, ő pedig Ikáét takarta el, hogy szemünk állását, hasonlóságát bemutassa nekik, megnyugodtam. Besenyők – mondta ránk a lesajnálás játékos hangsúlyával. – Közölni szeretném önökkel – folytatta a vendégek felé fordulva –, hogy ők akarták kiirtani a magyarokat ezer esztendővel ezelőtt. Nézzék meg alaposan őket.

– Jó, ilyen volt a külsőd…

– S neked ez nem számít semmit? Például Illyés figyelmét, néhány évvel előbb, kizárólag a külsőmnek köszönhettem.

Az ötvenes évek elején az írószövetségben valaki kitalálta, hogy nevelni, gondozni, segíteni kell a kezdő írókat is. Eszmék, műfajok, satöbbi. Segíteni pedig legjobban úgy lehet őket, ha az idősebb költő vagy író elkezd patronálni egy fiatalt. (Ó, szocialista humanizmus!)

Az akkori szövetség vezetői Illyést is rávették erre a hamis költőnevelésre. Ő rögtön paródiába siklatta át az egészet. Emlékszem, bejött a Fiatal Írók Munkaközösségének egyik tanácsára, szétnézett a teremben, s felém bökött a mutatóujjával: én őt fogom patronálni. Nem tudott rólam semmit, csak látott. A patronálásból természetesen nem lett semmi. Legföljebb annyi, hogy amikor 1952-ben a Korányi szanatóriumba vonultam be hónapokra, írtam neki levelet, és a Fény eszpresszóban találkoztam vele. Ott volt még Kolozsvári Grandpierre Emil is. Amikor odaültettek az asztalukhoz, a fejem fölött elkezdtek franciául beszélni. Nyilvánvaló, hogy rólam. Bántott a tapintatlanságuk, de két-három perc múlva átváltottak magyarra, és kifaggattak. Azt hittem, soha nem élem túl azt a faggatózást. Volt azonban ennél még kellemetlenebb eseménye is a találkozónknak. Egy kopott, préselt papírbőröndömben volt mindenem. Háborús menekülők kezében lehetett ilyen világvégi bőröndöket látni. Amikor elindultunk a Margit híd budai hídfőjénél lévő villamosmegállóhoz, Illyés megragadta a bőröndömet, s vitte, vitte. Megpróbáltam elvenni tőle, de nem adta oda. Szégyenemben már a kockakövek alatt lépegettem. A Kossuth-díjas Illyés, akit néhányan megbámultak, szinte tüntetően cipelte az én szegénységemet.

– A kritika szerint mégsem Illyés, hanem Nagy László és Juhász Ferenc lírája volt rád a legnagyobb hatással.

– A valóság kicsit bonyolultabb ennél a megállapításnál. Igaz ugyan, hogy eredendően nem az illyési líra hatott rám, de az is igaz, hogy az illyési világ, az illyési életmű alakított rajtam legtöbbet. A magatartása, az észjárása, a nyelve, felfedezői szenvedélye, az, ahogyan a történelmet írói eszközeivel érzelmekké és ihletőerővé tudta átalakítani. Azt a fogalmat, hogy irodalomalapító, Németh László vezette be. Illyésnek ziláltabb korszakok jutottak, de ő puszta létezésével is az irodalom kormányzója volt több korszakon át. Ilyen mondatai siklanak elém: „Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy »tudtán kívül« vagy »nem előre megfontolva«. Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál nincs.”

A magyar irodalmi életben alig akad író, akit annyiszor megrágalmaztak volna, mint őt. „Kétkulacsos”, „helyezkedő”, „a megalkuvások nagymestere” és még egy tucat hasonló jellemzés. Illyés ezt írja egyik naplójegyzetében: „legmélyebb népi voltomban is nyugatos vagyok”. Micsoda feszültségeket és ellentmondásokat próbált ezzel összebékíteni magában! És ez sikerült is neki. Azok vádolták két oldalról is, akik ennek az összehangolására képtelenek voltak. Illyés önmagában olyan új típusú személyiséget növesztett föl, mint amilyenre Bethlen Gábor növesztette magát Erdélyben. Két szeme volt, de négy helyett látott vele. Mai támadóinak szívesen megadom ürömi címemet, s arra kérem őket: írják ki életművéből azokat a mondatokat, amelyek miatt Illyésnek szégyenkeznie kellene. Nem állítom, hogy az ötvenes évekbeli írásaiba ne került volna bele egy-kettő, de az Egy mondat a zsarnokságról című verse megemésztette ezeket is.

Illés Endre szerint a kortársai közül Illyés ír legszebben, legtisztábban, legeredetibben magyarul. Szeplős jellemmel az ilyesmi lehetetlen.

Ez a monológ kissé hosszabbra sikerült, mint amilyent egy beszélgetés melléktémaként elvisel. A kérdésed inkább Nagy Lászlóra és Juhász Ferencre vonatkozott. Egészen pontosan arra, hogy kezdő koromban az ő költészetük hozott engem lázba leginkább. Ez is sokkal, de sokkal bonyolultabb folyamat volt, mint ahogy az összefoglaló mondatból kiderül, de így igaz. Petőfis, szocialista realista versekkel kezdtem a pályámat. Megrázó csalódásaim után a legnagyobb ellenállás bástyáit készültem lerombolni. A hazugságokét. A társadalmi igazságok jobban izgattak, mint a költői igazságok. De hamarosan ráébredtem arra, hogy nem elég mást mondani, mint amit a többiek mondanak, hanem másképpen is kell mondani.

Ebben a fölismerésben volt megváltóm Juhász Ferenc és Nagy László. Van József Attilának egy kevéssé ismert verse, A kövezeten című. A második szakaszában ilyen sorok vannak:

s a többi nép közt elvegyültem én,
majd kiváltam, hogy azután kiváljon
sok gondom közül ez a költemény.

Valahányszor a nagy időkre gondolok, ezek a sorok jutnak eszembe mindig, hisz Juhász és Nagy egyszerre mondhatták el magukról, hogy az elvegyülés után kiváltak ők is. Ki a szürkeségből, a kisszerűségből, a sematizmusból. Juhász a vers számára az egész világmindenséget meghódította. Átlépve minden határt. Nem a politika mindenhatóságában bízott, hanem a természetében: az anyagéban. A magyar költészetben ő volt az első, aki elébe helyezte ezt a történetiségnek is. A fölfoghatatlan őscsodáját a küzdelemnek. Ő volt költészetünk első űrhajósa, holdralépője, óceánkutatója, a magyar nyelv első atomrobbantója. Líraiságunk mellett rangot szerzett a mítoszi erőknek, az eposzi formáknak. Emlékszem, 1954-ben egy buszban együtt utaztunk néhányan Egerbe. Két-három nappal azelőtt jelent meg a Csillagban a Tékozló ország. Reggeltől estig azt olvastam. Amikor befejeztem, kezdtem elölről. Akkoriban még teljesen hiányzott belőlem az a képesség, hogy fölfogjam a mű indulati, látomásos, nyelvi, politikai, esztétikai értékeit, csupán az zakatolt bennem, hogy valamiféle dantei képződmény kortársa lehetek. És a fiatal, huszonhat éves Juhász pedig a világ legnagyobb modern költője lehet. Másfél év múlva az Új Hang versrovatvezetője lettem, s olyan verseit közölhettük Juhásznak, mint
A szarvassá vált fiú kiáltozása a titkok kapujából, a Krisztus lépesméze, A virágok hatalma, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul… Több alkalommal elmondtam már, hogy főszerkesztőnk, Simon István nem túlságosan rajongott ezekért a hosszú versekért, zsúfoltaknak, céltalanul tobzódóknak érezte őket, én viszont tűzbe tudtam volna menni értük. Napokig nem adtam őket nyomdába, csak hogy a kéziratok ott legyenek a közelemben. Ihletőek voltak, s arra kényszerítettek, hogy találjam meg én is a magam korszerű hangját.

Ugyanerre kényszerített Nagy László is. Kényszerített? Inkább ösztönzött. Mindkettejüktől irigyeltem az úgynevezett hosszú verseket, mert a hosszú vers már önmagában is politikai erő volt. Tüntetés, fölvonulás minden alkalmazkodás és beszűkítés ellen. A hosszú versben mindenkor láthatóvá válik, hogyan teremti meg magát az ember, illetve hogyan szabadul meg a kötöttségeitől.

Kettejük közül a nagy formákat Juhász teremtette meg előbb. Ő mozgott bennük szabadabban, természetesebben. Legalábbis a kezdeti időkben. De hamarosan Nagy László is megtalálta bennük a maga világát. A maga erejét, líraiságát és egyetemességét.

A két költő istenien egészítette ki egymást. Amíg Juhász Ferenc a saját egyéni élményeihez a világmindenséget mozgósította: óceánokat, rovarszemeket, krokodilhörgéseket, Magyarország villanyérhálózatát, Nagy László inkább a hazai univerzum tárgyi és szellemi világát. Titáni könnyedséggel és Arany János realizmusához méltó szürrealista tárgyiassággal.

Érdemes lenne egyszer egy olyan szótárt kiadni, amelyben ennek a két költőnek a szókincsét gyűjtik össze. Megrészegedhetnénk egy ilyen kiadványtól.

– Görömbei András rólad szóló könyvében olvashatunk hatvanas évekbeli vonzódásaidról is. Kuba élménye például mennyiben alakult át az idő múlásával?

– Kubában 1962-ben jártam, ötödmagammal: Tatay Sándorral, Pándi Pállal, Galgóczi
Erzsébettel és Györe Imrével. Nem akármilyen írószövetségi agy kellett egy ilyen küldöttség összeválogatásához! De akkortájt még koccanások nélkül jól tudtuk érezni magunkat egymással, noha nyilvánvalóak voltak a politikai és az esztétikai különbségek. A meghívásunk nagy napra szólt: a győztes kubai forradalom harmadik évfordulójának a megünneplésére.

Valójában ez volt az első igazi külföldi utam. Repülővel át fél Európán, át az óceánon, Újfundlandtól le Havannáig. Kormos, dideregtető télből egyenesen az édenkerti nyárba. Huszonhat órás repülés után érkeztünk meg a szigetre. A harmadik világháború kozmája még ott ült a gyönyörű térség fölött. A Riviéra szálloda tetejéről, amely valójában felhőkarcoló-szálloda volt, egyszerre lehetett látni az amerikai hadihajókat és a szovjeteket, amelyek egymás ellen vonultak föl. Kennedyék sokáig nem hitték el, hogy a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába, ahonnét pillanatok alatt el lehet érni Amerikát, de amikor egy szobafal nagyságú, kinagyított fotón megmutatták az elnöknek, hogy hol rejtőznek a veszélyes fegyverek, Amerika azonnal egy vad ellenoffenzíva fenyegetésével állt elő. Kennedy és Hruscsov szinte az utolsó pillanatban egyezett meg egymással. Amerika feltétele az volt: azonnal szereljék le és szállítsák el a szovjet rakétákat Kubából. A kubaiak az Amerikát szolgáló Batista-kormány miatt és gyarmatinak nevezhető sorsuk miatt elszántan gyűlölték a jenkiket, és a sziget légtere tele volt ezzel a gyűlölettel. Egy romantikus, fiatal író kinek a pártjára állhatna ilyen esetben? Nyilván, hogy a kiszolgáltatottabb fél oldalára. Különben is, Fidel Castro és Che Guevara szememben az 1848-as fiatal forradalmáraink „rokonainak” látszottak. Petőfi, Vasvári, Lenkey százados XX. századi rokonainak. Che Guevarával kétszer találkoztam személyesen. Egyszer a szállodánkban, másodszor a José Martí téri ünnepi felvonuláson. Tíz olyan, Jókai-regénybe illő történetet hallottam róla, amelynek szívesen lettem volna én is főszereplője. Persze 1962-ben még halvány fogalmam sem volt arról, hogy a fölszabadult szigetet a Szovjetunió rövid idő alatt politikailag „megbűvölte”. Arra pedig, hogy a KGB milyen zseniálisan játszik a világ sakktábláján, forradalmakat robbantva ki imitt-amott, senki se hívta föl a figyelmemet. Így aztán Kubát én akkor egy szabad, független országnak láttam, amelyet bátor fiatalok kormányoznak, akiket imádnak a nők, és szeretnek a szegények. A könyv, amelyet az utazásomról írtam, és amely részletekben jelent meg az Új Írásban, a Népszabadságot négy ízben is rám szabadította. Déry Tibor G. A. úr X.-ben című könyve és az én Kubai naplóm volt több ízben is a bikavadító irodalmi mű.

Ha öt-hat év múlva ismét kimehettem volna Kubába, ijesztőbb naplóval térek vissza Magyarországra.

– Melyek azok az emlékek, amelyeket a legszívesebben őrzöl közéleti tevékenységedből, az ellenzéki időkből, a Magyarok Világszövetségében végzett munkádból?

– Ezzel a kérdéseddel is úgy vagyok, mint a Juhász és a Nagy László költészetéhez kapcsolódó faggatózásoddal. Legalább tíz-tizenöt oldalas vallomással tudnék csak neked válaszolni, mivelhogy az én közéleti múltam egy felhőkig magasodó, jól megrakott szénásszekér. Van benne minden: siker és kudarc, megszégyenítés és megigazulás, olyan kezdeményezés, melyből országos ügyek lettek. Közéjük sorolom például népi kultúránk reneszánszát. Az 1950-es évek végén Muharay Elemér arra kért, hogy falusi színjátszók számára írjak egy egész estét betöltő színdarabot, amelyben van történet, szerelem, tánc, dráma, s amelyben vannak népdalok. Én a Halálra táncoltatott lány balladájából írtam egy másfél órás tragikus játékot, de nem a hagyományos realista, népi játékok nyelvén, hanem azon a szürrealisztikus nyelven, amelyen a magam lírai verseit írtam. Ehhez azonban alaposan meg kellett ismerkednem a népköltészetünkkel. Életem legizgalmasabb és legszebb szakasza volt ez az időszak. Olyan új rétegeit fedezhettem föl ennek a költészetnek, amelyekre a XIX. század realista esztétái, néprajzosai nem is gondolhattak. Ha emlékszel a népi szürrealizmus fogalmára, ez a fogalom ezekből a felfedezésekből született meg.

Ráadásul ezekben az években zajlott a magyarországi szövetkezetesítés is, a magyar parasztság diktatórikus szétzúzása. Kultúrájának és közösségi életének a tönkretétele. Álltam a jégverésben évekig, és lidércesen arra tudtam csak gondolni, hogy a parasztközösségek szétverésével minden tönkremegy, amit évszázadokon át a parasztság őrzött. Minden hagyomány, amely eredetiségünk legtisztább értékeit idáig megóvta. S megvilágosodásként az jutott eszembe: a nép kultúrája már nem csupán a parasztoké, hanem az egész nemzeté. És ha a parasztság képtelen ezt tovább őrizni, a magyar értelmiségnek kutya kötelessége átvenni tőle a hagyományok védelmét. Egy könyvre való tanulmányt írtam ezekről a gondokról, nagy részük a Tenger és diólevél című kétkötetes esszégyűjteményemben jelent meg. Szerepük volt ezeknek a tanulmányoknak a táncházmozgalom kialakulásában, továbbá a határon túli magyarok helyzetének a megismerésében is. Kérkedés nélkül mondhatom, hogy a nemzet határok fölötti egyesítését előbb kezdtük el építeni, szorgalmazni, mint a politikusok. De ugyanebből a magból hajtott ki a nemzetiségi kérdések iránti érdeklődésem is. A mezőségi, a kalotaszegi, a gyímesi, a moldvai, a felvidéki, a drávaszögi népdalokkal párhuzamosan ismerkedtem meg az ottaniak megalázó sorsával. A Duray-előszó, a Magyarok Világszövetsége, a Világmagyarság Találkozója, a Duna Televízió szükségességének a gondolata már logikusan, azaz kikerülhetetlenül következett az előzményekből.

Ha visszatekintek a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas évek történéseire, egyetlen dolognak örülök felhőtlenül: annak, hogy hatalom nélkül, pénz nélkül, kizárólag az irodalom és az igazságkeresés konoksága révén sikerült olyan folyamatokat elindítani Magyarországon, amelyek közvetlenül vagy áttételesen beleépültek az egész nemzet életébe.

– Utolsó mondataidból az derül ki, hogy elégedett vagy. Ez az elégedettség a jelenre is vonatkozik, vagy csak a múltra?

– Úgy tetszik, félreérthetően fogalmaztam. Nem azt akartam mondani, hogy elégedett vagyok, hanem azt, hogy örülni tudtam néhány eredménynek.

– És ma?

– Inkább csak emésztem magamat, s nézem az ablakomból haragosan a Nagykevély tetejét. Régen cselekedtem, gyakran még az írás helyett is, mert úgy éreztem, legnagyobb bűnünk a mulasztás, és ha bizonyos lehetőségek megadattak nekem, nem mondhatom azt, hogy nekem semmi közöm hozzájuk, én író vagyok. Tudtam, hogy magamnak ártottam ezzel, de ezt a sors számlájára írtam. Ma sokkal, de sokkal többet tudok írni, mint 1991-től 2000-ig, de szinte semmi hatása sincs az íróságomnak. Sem a verseknek, sem az esszéknek. Nem vagyok igazán „piacképes” szerző. A kiadók még számolnak velem, de a terjesztők… jobb, ha nem nyilatkozom róluk. A Nappali Hold megjelenése óta mindössze két budapesti könyvesbolt kirakatában láttam a könyveimet. Panaszkodom? Inkább csodálkozom, hogy ezt is meg lehet tenni. A piac bizonyos esetekben ugyanolyan kíméletlen, mint a cenzúrát működtető diktatúrák. Sőt, eredményesebb! Régen a letiltott írásaimat lemásolva adták egymásnak tovább az érdeklődők. Ma reklám nélkül a valóság se létezik.

Hogy hova jutott mára ez a szerencsétlen ország, a közéletéből naponta százszor is megtapasztalhatjuk. A szellemi élet hiánya, mint a vitaminhiány, megbetegített szinte mindenkit. Ezért terjed a gyűlölködés, a korrupció, a színvonaltalanság.

Bele lehet-e ebbe a rombolásba törődni? Nem. Újra kell szerveznünk a piacnak kiszolgáltatott irodalmi, művészeti életet. Az írás, egyebek közt, ellenállási forma is volt mindig: bizonyságtétel, hogy akarunk valami jót, igazat, maradandót. Erről a föladatáról ma sem mondhat le az irodalom. Ahogy a lélegzést nem hagyhatjuk abba, nem hagyhatjuk abba a helyzetfelismerésünk megfogalmazását sem. Ehhez pedig filozófia kell, irodalom és művészet. Zárásul hadd idézzek egy Széchenyi-mondatot. Ezt mondja a szellem, az érzelem és az akarat arisztokratája: „Mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek.”

Lehet-e ennél időszerűbb jelszavunk?

Kortárs, 2004 április
 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. május 7. hétfő hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Jókai Anna

A műszeműek

– Ne mutasd, Vergil’; ne vigyél oda.
– Megmutatom, amíg látsz, s nem oda viszlek, csak odáig!– Bátorság! – mondja Vergil’, s mint a macskát, a nyakbőrömet becsippentve tart a szakadék fölött.
Lebegünk. Kapálózom, a talpamnak szilárd támasztékot keresve.
– Nyugalom! – mondja Vergil’ – még foglak. De ölben már nem vihetlek. A hátamra sem csimpaszkodhatsz. Mert nem vagy már gyerek. Andalogni pedig, kéz a kézben, kettőnk viszonyában s ily helyzetben nem természetes.
Vergil’ hangja belőlem szól, kifelé. „Belső hang”, így hívják, konvencionálisan leegyszerűsítve. Közlés ez; s én is közlöm a magamét, csaknem teljes szinkronban.
– Ne engedj el – mondom, és rettegek –, el ne engedd a grabancom…
– Mit félsz, kicsinyhitű? Engem is köt az Ígéret. Nem hagylak bimbózó szárnyakkal lezuhanni.
– Nem akarok – ahogy csak tudok, összehúzódzkodom –, nem akarok oda a mélybe, közéjük…
– Már túl vagyunk a nehezén – duruzsol Vergil’, s ezzel a többes szám első személlyel velem közösséget vállal, vigasztal. – Legalábbis azt hiszem – helyesbít. – Hacsak…
– Ez a homály, folyton-folyvást! – lázadozom. – „Hacsak, ámbár,  esetleg…!”
– És a „bizony-bizony, vagy-vagy, igen-nem…” Az isteni szókincs változatos.
– Hát akkor miért rémítgetsz? Miért a poklot mutogatod, miért nem a mennyet?
– Azt mutatom, amitől óvlak; nem azt, ahova kísérlek.
– Kik ezek hát?! Kik ezek itt alant a szutyokban, iszapban, sötétben-hidegben, cserzett bőrrel csupaszon hemperegve, gázos bugyborékban-bűzben, röhögve és csaholva…? És miért nem sírnak-rínak? Hol a jajongás? Foguk csikorgatása?
– Sírni csak az tud, aki még remélhet. A jajszó a kínt követi. A fogak csikorgatása a kétségbeesés jele. De itt már nincs remény, nincs fájdalomérzet, nincs mulasztás- vagy veszteségtudat.
– És a tűz?! A lobogó, piros lángnyelvek, az üst a fortyogó szurokkal, az ördög és az ő vasvillája…?
– Hol élsz te? – Vergil’ megpöccenti leheletével a fülem tövét –, ez már nem az a pokol. A pokol is halad a korral. Igények szülte luxuskivitelben. Az ördög két szimpla szemmel nem látható. A háromszeműeket pedig megöltétek, ha megölitek majd. Vigyázz. A jelen időd még a folyamatos jelen; nem a befejezett múlt, sem a befejezett jövő. Figyelj. Ereszkedünk, egy kissé lejjebb.
Májfoltos a Nap. Penészes sarló a Hold… A sziklák a maradék híg fényt is visszadobják. A szakadék szinte összezárul. Nincs perem, nincsenek grádicsok. Nincsen fokozatosság, holmi költői, enyhítő „bugyrok”. Aki lent van, lent van. Undorító és egyhangú világ. Gubancos drótszőr. (Egykor a fű.) Poshadt pocsolyák. (Egykor a tengerek, vizek.) Taplógombák nyálkás felületen (egykor a termés). Szárazzá szálkásodott, hegyes óriáskarók (egykor a fák). Törmelékek, romok, ürülékkel borítva (ó, a tornyos paloták és gőgös felhőkarcolók). Puffadt hasak, púpos gyomrok, duzzadt, vonagló medúzaszáj, kocsonyás végtagok, hermafrodita nemi jelleg (a valaha volt férfi és nő helyén).
Senkinek nincs senkije. A semmi mindenkié. De a villódzó, alvadtvér-színű műszem – zizegve zörgő szívós szerkezet a néhai szem kiszikkadt gödrében – a maga módján hibátlan. Különben általános színtelenség. Nem szürkeség, nem a fehér-fekete. Hanem egyformára fakult kék, zöld, sárga.
– Majdnem csend van – mondom csodálkozva –, csak a röhögés-böfögés-röfögés, csaholva-lihegés… gomolygásban-tülekedésben… Egy árva indulatszó nem sok, de annyi se hallik…
– Nekik nem kell a beszéd – Vergil’ magához ölel, tart szorosabban. – A virtuális valóságot élik, víziókban és hallucinációkban. A valódi kül- és belvilágról már mit sem tudnak. Azt hiszik, tökéletesedett és van, ami elsorvadt, és nyomaiban sincs már. Játéknak indult – neked magyarázzam? Mígnem kicseréltették élő, de hályogosodó szemeiket a szenzációs műszemekre. Aztán lassan beleélvezkedtek a mesterséges világba. Nincs szenvedés, nincs próbatétel, nincs sorstragédia. Csak az van, amit plasztikusan és hízelgően a beépített gépezet elhitet. Tépik a taplót, falják – terített asztalnál ínyencként vacsorálnak. Egyik durva kőről a másikra ugranak – délszigeti tájon így utazgatnak. Átpergetik a sarat hártyás ujjaik közt – aranyukat számlálják mámorosan. Görgetik-döngetik egymást, bukfencezve – diadalmas akcióhősök. Fittyedő hímtagjukat az üres ondóval saját repedésükbe gyömöszölik: szexorgia kéje, változatos perverziók.
– Mikor, vagy mióta? – kérdezem. – Mikor következett be, és mióta tart?
– Még nem következett be, mégis örökké tart. Ne firtasd, ha még nem érted. Itt nincs születés, és nincs halál sem. A résztvevők száma meghatározott, amíg csak a műszem működik, márpedig az precíz, negatív zsenialitású találmány, szavatosságát eonokkal mérik!
– Itt már kegyelem sincs?!
– Talán a szétesés. Talán az elmállás. Talán a felmorzsolódás, vissza a lelketlen porig. Vagy talán a pralaya: a Teremtés szünete két forró lüktetés között.
– Talán… talán. Vergil’, mily bizonytalanság! Angyal létedre nem röstelled?
Vergil’ csóvál egyet a testemen.
– Csak az Öregisten a mindentudó. Ember létedre még ezt sem tanultad?
Vonna már újra feljebb. De én még kérdezek.
– Sohasem pihennek? Sosem alszanak?
– Nem – Vergil’ most határozott. – Csúfolták az alvást, időpocsékolásnak. Így aztán becsukódtak a kapuk. Nincs többé átjárás. Nincs többé pótlása az energiának. Ki is pusztult már belőlük, ami rokonként közlekedhet égi mezőkön. Senki se mondhatja, „Én vagyok”, ha még bárki is tudna beszélni. A héjakban nem tapad meg az Ige.
– Részvétem – mondom.
Vergil’ ránt rajtam:
– Legfeljebb sajnálhatod őket. De részvét?! Ez a szó esetükben-esetünkben veszélyes.
Ruganyosan meglódul, bizony türelmetlen.
– Gyerünk innen. Közel a pirkadat. Nemsokára megébredsz.
Vergil’ hangja bennem egyre halkabb, de jól artikulált:
– Nem a vágyálmok, a rémálmok hasznosak – ezt még tisztán hallom.

2002 október

*************************************************************

Beszélgetés Jókai Annával

Új tudat felé

Kérdező: Sallay Barna

– Egy művész személyiségét, lelkületét Isten az alkotóerő által formálja. Az író és az alkotása teljességgel összeforrnak, kapcsolatuk titokzatos és megfejthetetlen. Ezt így fogalmazod meg Napok című regényedben: „Az alkotóerő idomíthatatlan vadállat. Ha kushad, akkor a legveszélyesebb: nem tudhatjuk, alszik-e, vagy megdöglött végleg. Ha »harap«, az már megkönnyebbülés.” Olyan érzést kelt ez, mintha magadban hordoznál valakit, valamit, ami feletted áll, akinek vagy aminek engedelmeskedned kell. Mintha az alkotás folyamatos áldott állapot, vajúdás és szülés lenne, örömökkel, válságokkal, kétségbeesett pillanatokkal és megszentelt ihlettel.

– …Avilai Szent Teréz írja, hogy amikor a lélek belső sötét éjszakája elkövetkezik, akkor semmit nem lehet tenni, hanem belezuhanni egy olyan mélységbe, melyben az ember úgy érzi, hogy az Isten elhagyta. Az „Istentől elhagyottság állapota” ez, és ennek leküzdésére minden erőfeszítés hiábavaló. Legjobb, ha az ember az adott pillanatban átadja magát e mélységes keserűségnek, ürességnek. Isten úgyis bedobja a kötelet, és az ember belekapaszkodhat, és erősebben jön ki a krízisből, mint ahogy beleesett. Ez a lélek sötét éjszakája, ami minden emberben megvan, csak egyik úgy jelzi, hogy depressziós vagyok, a másik azt mondja, hogy rosszkedvem van, a harmadik, hogy lehangolt vagyok, kint vagyok a formámból. Műveltségi szint és a lelki élet mélysége szerint éljük meg: van, aki azt mondja, hogy most Isten próbára tesz, elhagyott. Mindezt szinte minden ember megéli, és meg is kell hogy élje, ami persze nagyon nehéz állapot. Egy művészember természetszerűleg többször és mélyebben éli meg, ami szinte feltétele az alkotásnak, s ez után a válságélmény után egyúttal mindig magasabb szintre jut.

– Ezek a mélyre merülések végigkísérik a művészi pályát…

– Legalábbis az én pályámat végigkísérték. Szerencsére nálam nem hosszú periódusok ezek. Nekem az is elég, ha rövid időre átélem ezt az állapotot. Arra van képességem, hogy fel tudom nagyítani a jót is, de a rosszat is…

– A válság a megtisztulás, a mű kihordásának időszaka?…

– 1972–75 az életem legnehezebb korszaka volt. Ezekben az években látszatra a sikereimnek a csúcsán voltam, s közben átéltem egy írói válságot, sőt nemcsak írói, de magánéleti válságot is. Úgy éreztem, hogy nem tudok már egy sort sem leírni. Teljes kiüresedettségérzésem volt, és akkor megírtam a Mindhalálig című regényemet egy olyan íróról, aki éppen ürességet érez. Úgy érzi, hogy mindennek vége. A könyv novellával zárul, amit ez az író ír egy öregemberről, egy fiúcskáról meg egy madárról. A madár száll, száll, s az öreg és a fiú áhítattal eltelve nézik a röptét. Egyszer csak eltűnik a madár, olyan magasan van, hogy már nem látni. Ekkor azt mondja az öreg: az már csak a madárnak fontos, az már nem ránk tartozik… A kisgyerek erre azt válaszolja, hogy a madár jöjjön egy kicsit lejjebb, a mi kedvünkért, jöjjön még egy kicsit lejjebb. Bennem akkor olyan érzés volt, hogy már úgy elszálltam, hogy már nem tudok semmit nyújtani – és akkor megszólalt a kisfiú hangja bennem: a többiekért gyere vissza az életbe. Akkor leszálltam, és ezután jöttek még az igazi „nagy alkotások”. Azért mondom, hogy én tudom, milyen az alkotói válság, mert magam is megéltem.

– Most éppen hol tartasz, lent vagy fönt?

– Most nem írok regényt, sőt szabályos novellát sem, és ezt mégsem érzem alkotói válságnak. Úgy vélem, hogy megtettem, amit kellett. Tudod, igazából válság akkor van az emberben, ha dolgavégezetlen. Ha úgy érzi, hogy még tehetett volna valamit, de nem tudja, mit. Én meg, amit tudtam, azt megtettem, ezt hidd el nekem. A Ne féljetek-ben átadtam mindazt, amit kaptam. Ha egy sort sem írnék le többet, akkor se érezném, hogy cserbenhagytam a tehetségemet. Ebbe persze nem nyugszom így bele, hanem keresem most is a folytatást. De az valószínűleg nem regény lesz.

– Folytonosan megújulsz, mindig új utakra lépsz, elképzelhetetlen, hogy leteszed a tollat…

– Ezt minden ember végigjárja, csak esetleg nem ilyen tudatosan. Érdekes dolog, hogy az írásból – vagy magából a művészi szférából, ami már az embernek a vérévé válik – kétféleképpen lehet kilépni: az egyik út az öngyilkosságba vezethet, mint például szegény Kamondy László esetében, aki tehetséges prózaíró volt, s azért lett öngyilkos, mert nem tudott tovább írni. Tehát a művészetből, az írásból ki lehet esni, le lehet süllyedni.

– Ez a kiüresedés…

– Igen, de följebb is lehet menni, amikor annyira telítve vagy már egy egészen más szférában, hogy nem kell az írás. Akkor valóban az van, hogy vissza kell jönni egy kicsit, hogy valamit adhassál. Ez a másik út. Tehát nemcsak egy módja van annak, hogy az ember az íróságot leadja a halál előtt, nemcsak a kiüresedés az útja, hanem az a lehetőség is fennáll, hogy beleáldozza valamibe.

– Ez lehet egyfajta belső kényszer, s ha lázadsz is ellene, akár Jónás a prófétaság ellen, akkor is prédikálnod kell… A kiválasztottság azt jelentheti, hogy „muszáj” csinálni, nem lehet a terhet lerakni és elmenekülni.

– Igen, de ezt csak addig szabad, amíg ez belső kényszer. Ha már a szerep kedvéért csinálja valaki, meglátszik az eredmény minőségén.

– Többször is foglalkoztat a kérdés, hogy mi a művész feladata. Többször is visszatérsz rá, mintha néha elbizonytalanodnál. Érezni a belső küzdelmedet, mert úgy érzed, sokan nem értenek: „A vezéreknek a legnehezebb. Ami felé tartunk, az távolabb van, mint amit az emberiség lehagyott” – írod a Napok című regényedben.

– Tudod, ezen sokat tépelődtem. Fölfoghatom úgy, hogy a földfejlődés elindult valamikor az ősmúltban, és valamikor az emberi elmével fel sem fogható jövőben fog befejeződni. Egy hatalmas sereg ember megy a földön. Tegyük fel, hogy ez egy parabola alakú pályán történő vándorlás, aminek éppen egy X pontjára vagyunk lesüllyedve. Mögöttünk van egy még belátható rövid szakasz, és azon túl az Atya birodalma, ahonnan lesüllyedtünk. Mögöttünk van egy végtelenül hosszú út, előttünk pedig egy nagyon-nagyon távoli cél, világosság. Az, aki hátul megy, az úgynevezett sereghajtó, az néha többet lát meg, mint a vezér, aki elöl van, de csak azért, mert még visszalát. De nem ugyanaz a dolog visszatekintve látni valamit, vagy elsőként megpillantani. A „visszalátás” tulajdonképpen nem visz előre.

– Az irány a fontos…

– Az irány a fontos, és az, hogy folytonosan megújulva keressük, lássuk azt, ami még előttünk van. Ezért a vezérnek nehezebb, mert ő van legelöl. A hátsó fényekből, ami még le-lesugárzik, már nem sokat lát, de az előrehaladást neki kell kiküzdeni, neki kell előremenni.

– Rejtett üzenete talán az, hogy csak később fogják pontosan érteni, amit most elmondasz? „Idáig azt hittem, legalább egy kis, minőségi kör lényegemben megért. S most egyszeriben kiderül, ezek is csak félreértenek. De ideggyenge honleányok és frusztrált világfiak, mi közöm nekem ehhez? Leírni csak pusztába kiáltott szó. Vonítás az éjszakában” – írod a Ne féljetek-ben.

– Úgy érzem magam, mintha egy kis konzervgyárat működtetnék. Belegyömöszölöm a dobozba a magam kis tudat-virslijeit, hogy profán legyek, és ráírom, hogy – mondjuk – szavatossági ideje ötezer év, vagy mit tudom én, mennyi. Érted? Aki most bontja föl, és „eszik” belőle, talán nem tudja úgy ízlelni, mint aki majd jóval-jóval később teszi ezt. Bízom abban, hogy léteznek ilyen konzervek. Van nekem egy jó barátom, egy Makkai Ádám nevű chicagói nyelvészprofesszor, aki maga is költő, antropozófus. Ő írta a Napok című mű kapcsán rólam, hogy a műveimben „tudattágítási kalauz” vagyok. Ez azt jelenti, hogy aki vezeti az embert egy új tudat felé, tehát kalauzolja valahova, annak a tudata többet fogjon be, mint amit a tudat jelen pillanatban általában befogni képes.

– „Az élet estéje magával hozza lámpását.” Joubert gondolata áll a Ne féljetek első fejezetének mottójaként.

– De mint ahogy ebben a könyvemben kifejeztem, egy bizonyos idő után az ember rájön arra, hogy nem elég, hogy „legyetek önmagatok lámpásai”. Tehát szükség van a saját fényünkre, saját energiánkra és erőnkre, de el kellene oda jutni, ahova el fog jutni az ember a fejlődés során, hogy az az egyszerű közlés, hogy „én vagyok a világ világossága”, mindennapivá váljék. Tehát amikor az ember fénye valóban benne lesz a krisztusi lénynek a fényében. Én egy Krisztus-központú világban bízom és hiszek, és próbálok a magam módján dolgozni abban a tudatban, hogy az emberek még nem tudják igazán, hogy ki az a Krisztus. Nem az a Jézuska, nem az a szőke hajú, gügyögő gyerek. Egészen más, hatalmas kozmikus lényről van szó. Mint ahogy a mai globalizáció is egy elsietett karikatúra. Majd az lesz az igazi globalizáció, amikor Krisztus szelleme át tudja hatni az egész földet, és az aura, ami körülveszi, az lesz a világ globalizációja. Ez nem az. Ez az ördög játéka. Az ördög, aki az Isten majma, szeretné utánozni Istent, csak egy kicsit ügyetlenül teszi. Néha azonban úgy csinálja, hogy már szebbnek tűnik, mint a valódi.

– Amit az író lát, az egészen távoli még, kevesen látják, vagy talán senki?

– Távoli, de olyan, amiért, úgy gondolom, már most lehet valamit tenni. Nagyon szerényen bár, de mi vagyunk az előkészítők előkészítői, ma a szellem így működhet emberi formában. A kereszténység kiteljesedése a jövőben várakozik.

– Az előrelátás, a még nem létező, eljövendő világ meglátása lehet, hogy magányhoz vezet?

– Természetesen. Nagy magányt tud okozni, de ezt vállalni kell. Tudniillik ez az alkotó embernek a magánya. Minél magasabbra megy az ember a hegymászásban, annál veszélyesebbé válik a nagyon tiszta levegő. Egyre nehezebb levegőt venni, és még egyre kell számítani: te kibírod azt a levegőt, de más ember nem tudja kibírni, s ha fel akarsz vinni magaddal embereket, belehal, akit fölviszel. Tehát puszta szeretetből meg kell tanulnod, hogy nagyon keveseket tudsz oda fölvinni. De az embernek megvan az a lehetősége és képessége, hogy ő viszont le tud szállni. Ez nagyon fontos dolog: hogy le kell szállnunk egy olyan szintre mindig és mindenhol, ahol a „sűrűbb levegőjűek” léteznek. Az írók-költők és általában a művészek nagy része álomtudatban él, nem ébredt még fel. És ennek az ébredésnek kellene bekövetkeznie, hogy ne álomtudatban alkossuk a műveinket.

– Az alkotás lelki folyamata minden írónál más és más. Benned hogyan zajlik?

– Én fegyelmezetten dolgozom, tudom jegelni az ötleteimet. Ez azt jelenti, hogy délelőtt, amikor már észnél vagyok, és leülök az íróasztalhoz, kell nekem egy óra, míg beolajozódik a szellemi gépezetem. Viszont dél körül már éhes vagyok, megszólal bennem egy csengő, és akkor hiába a legfennköltebb gondolat – sokszor éppen akkor akadok el. Ha akkor nem engedelmeskedem ennek a jelzésnek, hanem folytatom az írást, mert elkap a gépszíj, rossz lesz. Ha leteszem a tollat, eszem, és másnap veszem elő, másnap reggel ugyanúgy visszatalálok, de sokkal frissebben. Szóval az alkotás mohóságát is megtanultam megfegyelmezni. Vagy például ha a telefon csöng. Írók azt mondják, hogy sokan kikapcsolják a telefont, nem veszik fel, amikor dolgoznak, s a feleségek áhítatosan, lábujjhegyen járnak papucsban, hogy a művész urat ne zavarják. Ez nekem így, ilyen formában ismeretlen. Én se szeretem, ha zavarnak, de ha szól a telefon, vagy valami fontos dolog van, én meg tudom szakítani, és később visszamegyek. Sok bennem a realitásérzék, amire az is bizonyíték, hogy végeredményben két hónap alatt hoztuk össze ezt a lakást, ezt az új környezetet. Barátaim a tanúk rá, hogy milyen fizikai munkát is végeztem, és milyen sokrétű volt a tevékenységem. Meg kellett csinálni, és ha közben volt egy-egy irodalmi estem, ebből ott semmi nem látszott. Csak én láttam, hogy a körmöm le van törve, vagy teljesen elhanyagolt ősasszony-külsőből kellett „fölhoznom” magam.

– Most már a régi vagy.

– Most már túl vagyok rajta.

– A mohóságról beszéltél. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a művész mohóságára is értelmezhető. Az emberi gyarlóságok széles körét vonultatod fel műveidben: az önzést, a gyávaságot, a hazugságot, az irigységet, a hiúságot és a szolgalelkűséget, amely belénk ivódott, magyarokba…

– Ennek mind bővében vagyunk. Nincs az a ragyogó karakter, aki ezekkel a dolgokkal életében valamilyen formában ne szembesült volna, és ne kellett volna egyet-mást levetkőznie. Én legalábbis nem hiszek benne, hogy valaki tökéletesnek születik.

– Talán éppen ezért folyamatosan az önismeretre, az önkritikára irányítod a figyelmet. Számodra hogyan jelenik meg a magaddal való szembenézés és az önkritika?

– Úgy vagyok vele, hogy nem önkritikának nevezem, mert az ember olyan lény, hogy saját magában még a hibákat is szereti. Szeretettel kell kigyomlálni őket, nem dühvel, nem vehemensen, nem durván, hanem szoktatni kell a hibáinkat ahhoz, hogy valahova máshova szaladjanak. Nem lehet egyszerre. Olyan nincs, hogy azt mondom, hogy holnaptól kezdve ez vagy az nem leszek.

– Ez az elnéző mosoly önmagunk iránt?

– Nem elnéző, inkább megértő. Olyan ez, mintha egy vadállat dolgozna az emberben. Ezt a vadállatot vagy egészen kiűzöd magadból, vagy időnként enni adsz neki. Ezek azok az emberi megengedő dolgok, amikor tudod, hogy rosszat teszel, de hát most éhes a vadállat. Ezt nagyon gyakran megéltem. Különösen fiatalságom idején etettem a vadállatot. De tudtam ezt, és nem mondtam, hogy ó, most én milyen jó vagyok, hogy egyszerre három randevút beszélek meg, és hülyítem ezeket a szegény fiúkat. Azt mondtam magamnak, hogy én egy piszok, kacér, önző teremtés vagyok, de énnekem ez most akkor is nagyon jólesik, hogy hárman állnak három különböző helyen, én bizony megcsinálom. Érted? És utána megbántam. És aztán mindenféle egyéb ilyen esetekben fordult elő, hogy azt mondtam, hogy most „etetem a vadállatomat”.

– De ezt az élményt meg kellett élned, meg kellett ismerned.

– Egészen addig, amíg el nem tudtam zavarni. Most már talán nincs vadállatom, de még sose lehet tudni, hogy mikor jön egy, amelyik macskának álcázza magát. Nem lehet tudni, az emberrel az utolsó pillanatig történhet valami nagy meglepetés, hogy jé!, ez is én vagyok?

– „Az egészséges öngúnnyal kezdődik az intelligencia” – írtad a Napokban. Ez lenne az első lépés a nagy úton?

– Utálom a másokon való ironizálást. Nagyon utálom. Egy csomó ember van, aki ebből él, roppant szellemes és ironikus megjegyzéseket tesz másokra. Inkább magamon ironizálok, ha muszáj, de azt is azért elég ritkán.

– „A kisszerűség rombolja leginkább össze az emberben, ami emberi” – ezt szintén a Napokból idézem.

– Nem is az a baj, hogy valami kisszerű. A kisszerű dolgok is lehetnek nagyon kedvesek, nagyon édesek és olykor helyénvalóak. Amikor alacsony dolgokkal teljes kapacitással foglalkozunk, az alacsony dolgok rendezik az életünket. Ma inkább így fogalmaznék. Amikor az határozza meg a tudati szintedet, és a materiális valóság dolgai közül is a lényegtelen dolgok határozzák meg a sorsodat. Azért használnám rá a mai fejemmel az alacsonyság kifejezést. Az egész szemléletmód nagyon alacsony ebben a mai világban.

– Erre a gondolatra rímel az a felháborodásod, hogy az emberek képtelenek önállóan gondolkodni, felelősséget vállalni saját sorsukért. A kisszerű ember a felszínen él, és irtózik a mélységtől…

– A legnehezebb azt tudni, hogy az életedben mi az ok, és mi az okozat. Például mikor azt gondolod, hogy kaptál egy betegséget, vagy egy csapás ért, akkor nem tudhatod, hogy ez okozata-e valaminek. Azt is gondolhatod, hogy ez az oka lesz valaminek, ami később bekövetkezik, és napfényesre változtatja az életedet. Tehát nincs teljes tisztánlátás. Egy életen belül nincs teljes tisztánlátás, hogy mi volt az ok, és mi volt az okozat. Ezért veszélyesek azok a hipnózisok, amelyek az elmúlt életeket hívják elő, teljes bizonyossággal állítva, hogy ez és ez történt az illetővel elmúlt életében, és ezért van ez, ami most van… Lehet, hogy amit lát, az nem is az elmúlt élete, lehet, hogy nem is az ő élete, lehet, hogy csak játszadoznak vele a kis lumpen-szellemek. Ezer dolog történhet. Nem érdemes találgatni, hogy mit hoztál az elmúlt életedből.

– A lélek halhatatlanságát hirdeted…

– Pontosabban a lélek, a személyre szabott lélek meghal – hogy magammal példálózzak: Jókai Anna meghal, és a lelke is bizonyos idő után az asztralitásban felszívódik. De az, aki létrehozta bennem a Jókai Annát, az a változatlan valaki tovább él. Tehát az igazi lényünk tovább él. És el fog jönni az az idő, amikor mintegy gyöngysorra fölfűzve pillantja meg mindazt, aki volt. Én most nem tudom, hogy ki voltam. Most ez vagyok, így hívnak, ezt csinálom, ezért dolgozom. De eljön egy olyan állapot, amikor tudni fogom az egészet visszamenőleg.

– Ez lenne a belátás, az életfolyamat belátása?

– Ma az emberi tudat nem elég fejlett ahhoz, hogy ezt veszély nélkül meg lehessen tenni. Mint ahogy annak is nagy veszélye van, hogy ha valakinek azt mondod minden szellemi iskolázás nélkül, hogy van újjászületés, és majd ami most rossz, az majd így és úgy korrigálódik. Ez sematikus szemlélet, amiből az illető esetleg azt vonja le, hogy ha úgyis van újjászületés, akkor teljesen mindegy, mit csinál, mert egyszer majd kijavítja. Tehát ez csak olyan embernek való, aki tudja, hogy egy életen belül is óriási felelőssége van. Ez a mostani személyem föloldódik, megszűnik, csak az Énem, csak az a bizonyos nagy Énem fogja tudni fölépíteni azt a valamit a hierarchikus lények segítségével, ami újra megjelenik ebben a világban. Ezért nem tudhatod, hogy mindaz, amit megélsz, az oka-e annak, amit majd a következő időszakban fogsz megélni, vagy pedig okozata valaminek, ami már régen megtörtént veled. Ez ugyanakkor nagy könnyebbség is, mert azt megengedi az isteni jóság, hogy amikor valami nagyon nagy disznóság történik veled, amitől összeroppanna a lelked, akkor nyugodtan lehet arra gondolni, hogy egyszer nagyon fogok ennek örülni, vagy valamiért megérdemeltem.

– Ez a fejlődés lehetősége…

– Amit megenged az isteni bölcsesség. De abban nem hihetünk primitív módon, hogy az a személy, aki ezt és ezt a nevet, feladatot, foglalkozást és nemet kapta, hogy az nem múlik el. Ezért nehéz a halál, mert van benne, ami elhal, és van, ami megszületik, és ez az utóbbi az igazi. Jelen pillanatban rendkívül fájdalmas, rendkívül nehéz ezt tudomásul venni. Az alkotás alapja a világról való igazi tudás. Tudásnak nevezem azt, ha nem pusztán ismétled, amit nálad okosabb emberek elmondtak. Fontos, hogy amit írsz, amögött ott legyen az a szellemi háttér, ami a viszonyítási pontokat adja meg. A mércét és a mértéket. A Könyvhétre kijövő új esszékötetem A mérleg nyelve címet viseli. Amint tudjuk, az a krisztusi bölcsesség. S hogy milyen a világ, arra jellemző, hogy ketten is kérdezték, hogy az SZDSZ-ről írok-e, merthogy az a mérleg nyelve.

– Politikusok szeretik emlegetni, hogy ők a mérleg nyelve…

– Ez olyan, mint mikor a majom kikapdossa a kést az ápolója kezéből, és elkezd vele vagdalkozni. Kés a majom kezében. Ez az átlagember jelenlegi állapota.

– Visszatérve a műveidre, markánsan kiviláglik, hogy világképedet, életszemléletedet a Biblia és Rudolf Steiner tanítása határozza meg. A figyelmes olvasó ezt már a korai műveidben is felfedezheti.

– Vannak írók, akik a korábbi műveiket most kénytelenek egyszerűen megtagadni, mert vagy csacsiságokat írtak, vagy pártállami szempontokból írtak. Hadd legyen meg nekem az a jó érzésem, hogy az egykori fiatalasszony is vállalható.

– A fiatal Jókai Anna műveiben már nemcsak az előkészület van jelen, hanem a későbbi felismerések is.

– A Napoknál két dologra kell figyelni. Az egyik az, hogy 1972-ben jelent meg azon a Magyarországon, ahol az ilyenféle művek szinte ismeretlenek voltak. Tehát az, hogy megjelenhetett, egy nagy kegyelem, mert kisugárzik belőle egy másfajta szellemi normarendszer. De olyan világossággal nem sugározhatott ki, mint a rendszerváltás utáni Ne féljetek-ből. Tehát még ha én sokkal világosabb agyú lettem volna már akkor is, akkor sem tudtam volna, egyszerűen lehetetlen lett volna. De akinek füle van, hallja. A Ne féljetek-ben már az is hallhatja, akinek még füle sincs. A másik pedig az, hogy a Napok főszereplője, Oláh Viktor negyvenhárom éves, amikor meghal. A Ne féljetek szereplői viszont hatvanéves koruk után kezdenek az igazi szellemi világosság fényébe beérni. Viktor meghal, mielőtt odáig eljutna. Az övé csonka, befejezetlen élet. Egyetlen felismeréssel végződik: mégiscsak igaza volt gyerekkorában, hogy van őrangyal, hogy van Isten és van túlvilág, és hogy amit vétettünk, azt vissza fogjuk kapni. Tehát egy megtisztulás megy végbe, lemond mindenről, albérletben lakik, már nem szeret beszélni, azonban az övé olyan sors, amely a történelem és a saját gyengesége és rossz irányultsága miatt félbemarad, csak egy másik létben fogja folytatni. A Ne féljetek hősei tulajdonképpen beteljesítik a sorsukat. Még Richárd is beteljesíti, mert ő is szeretetben hal meg. Ő megmarad reális síkon, de a szeretet átemeli. Jobban tud szeretni, mint Mária, aki később tanul meg igazán szeretni, amikor már a halála felé megy. Úgy mondják, hogy az emberrel negyvenkét-negyvenhárom éves koráig az történik, amit az előző életéből hozott. Tehát leéli azt, törleszt, és az életének a második felében kerül a Nap vonzásába, amikor már elkezdi építeni a jövőjét. Tehát ami történik vele, akkor már nem annyira a múltnak a törlesztése, hanem a jövőnek az építése. És mennyivel könnyebb lenne, ha ezt valahogy mindenki tudatosítaná magában!

– Az élet közepén zajló fordulók szükségszerűek… Szinte minden nagy ember életében megtalálni ezeket. Néhányuknál egészen furcsa módon, ahogyan például Csontváry esetében is végbement a nagy pályaváltás.

– Csakhogy Csontváry is, ahogy nagyon sokan, olyan világban teljesítette ki magát, amikor őrületbe vitt a tehetség. Csak ezután fog jönni az a kor, amikor a művész nem a félelmeit alkotja meg. Ma általában félig valósulnak meg a művészek. Megvalósulnak az életműveik, és tönkremennek az életükben. Ez nagy baj. Valamikor az életút együtt épült a művészettel. Az író, a művész mindig többet tudott az isteni valóságról. Most ez egy kicsit elhomályosult, maradt belőle a nosztalgia, a hiányérzet. Ez a rettenetes hiányérzet az, amiből ma a művészet táplálkozik, ugyanakkor roncsolja a személyiséget. El fog jönni az idő, amikor a jó írásnak feltétele lesz a jó élet. Az ember életének értelme, hogy a bennünk lévő szellemtől eljussunk a világmindenség szelleméig.

– Ahogyan írod is: minden ember arra születik, hogy önmaga rejtvényét megfejtse.

– Tudni kell, hogy ami az egyik embernek orvosság, az lehet, hogy a másiknak méreg. Hogyha egy asszony kétségbeesetten sír, hogy mit csináljon, nagy felelősség tanácsot adni. Az egyiknek azt kell mondani, hogy váljon el, a másiknak azt, hogy tűrjön. Az egyiknek el kell válni, a másik meg tönkremegy bele, ha elválik. Neki még esetleg az is jobb, ha naponta megverik.

– A sorsszerűség, a karma a nemzettel kapcsolatban is felvetődik műveidben.

– Minden nemzetnek megvan a maga népszelleme, így a magyaroknak is. Egy arkangyali lény. A nemzetnek is van sorsa, és ezt be kell teljesíteni. Addig nem szűnhet meg egy nemzet, amíg nem teljesítette a hivatását. A magyar nemzet szerintem olyan, amelyik még nem teljesítette, ezért igen helyes ennek a hivatásnak az ápolása, fenntartása, de más népekkel együttműködve, amelyeknek ugyanúgy megvan a saját népszellemük. Vannak sajátos feladatok. Nagy valószínűség szerint – és ezt én csak gondolom, erre nincs szellemi közlés – Magyarországnak kiegyenlítő szerepet kellene betöltenie, a „mérleg nyelve”-szerepet, amit én most épp nem találok. Tehát a szociális életet a krisztusi alapokra kell építeni. Krisztus a Nagy Reformátor. Addig a szociális életben változás nem lesz, amíg nem krisztusi alapon és nem szabad elhatározásból változtatnak az emberek. Amíg erőszakkal akarnak változást elérni.

– Idézek tőled: „Talán az a baj, hogy a Kádár-rezsim mégsem volt elég rossz ahhoz, hogy a szenvedés létrehozza, mint a kagylóban az igazgyöngyöt, a valóban minőségi újat.” Tehát amíg a nemzet föl nem ismerte a saját útját, a saját sorsát, addig a feladatát sem látja, és addig nem tudja ellentmondásait sem feloldani?

– A Kádár-rendszer csakugyan nem volt elég rossz. Magam ki nem állhattam, utáltam, de azt nem tudtam mondani a hatvanas évek végétől, hogy fuldoklom benne. Nem volt kibírhatatlan, és arra gondoltam, hogy soha nem fog megváltozni, legalábbis az én életemben nem. Ha olyan lett volna, mint a Rákosi-korszak vagy akár csak az ’56-os megtorlást követő gyalázatos évek, amíg Kádár át nem váltott, és amíg a gulyáskommunizmus el nem kezdődött, egész más lenne a helyzet ma is. Az a langymeleg dagonya, amiben csak a szellemi életet kellett feladni, a hasat meg lehetett tölteni, nem tette lehetővé, hogy kifejlődjön többekben egy olyan elkerülhetetlen gondolat, hogy a világnak gyökereiben meg kell változnia.

– Most is ugyanebben vagyunk, és ettől ilyen csereszabatos ez az egész. Mindegy, hogy szocialista vagy kapitalista rendszernek hívjuk, a közege ugyanaz, és ebben olyan jól el lehet lenni. Persze most egy kicsit másképp kell jól ellenni, és ez sokaknak már igen nagy frusztrációt okoz.

– Most valóban szabadság van. Azt nem lehet mondani, hogy nincs. Azt mondhatsz, amit akarsz.

– Úgysem ér semmit…

– Legalábbis nagyon keveset ér.

– A Ne féljetek című regényed minden oldalán találni valami nagyon fontos üzenetet az emberi élet értelméről, az élet minden területéről. A magyarság sorsa éppúgy szerepet kap, mint az értelmiség feladata, a szerelem éppúgy vezérfonala a műnek, mint az öregség és a halál. A jelen problémái és a jövő dilemmái egyaránt felmerülnek. Minden oldalnak súlya van.

– Ezért megértheted, hogy nem akarok új regényt írni.

– De lehet, hogy egyszer mégis …

– Lehet. Ami most foglalkoztat, azért különös, mert sci-fit akarok írni. Olyan sci-fit, ami nem tudományos-fantasztikus, hanem szellemi kép, arról, hogy milyen lesz sok ezer év múlva az emberiség. Az lesz a címe, hogy: Majd. Hogy mi lesz, ha az ember-alatti ember valósul meg, és mi lesz, ha az ember-reprezentáns. Úgy szeretném megírni ezt a víziót, hogy szinte tapintható legyen, hogy aki olvassa, úgy érezze, az már ő maga, ott, abban a jövőben. Tehát annyira kézzelfoghatóan. Nem hagymázasan.

– Hogy választhassunk…

– Igen. Most még időben vagyunk. Most még választhatunk. Ahogy a két kis szabad versben, A sátán örülben és a Hálaénekben írom: az egyik a sátáni verzió, a másik pedig az univerzum hálaadó éneke, amikor beteljesült, amit az emberrel akartak. Ez és több más apró részlet is elkészült már, ősszel akarom publikálni. Most ebbe az irányba akarok továbbmenni, de regényt egyelőre nem szabad írnom, a Ne féljetek-et ilyen formában meg kell hagyni. Már tizenkét kiadást ért meg. Érdekes, hogy olyan olvasók is vannak, akik például a beavatási vonalból semmit sem értettek meg, mégis habzsolták, mert valamiért szólt hozzájuk.

– Nagyon sok dimenziója van, minden olvasásnál újabb rétegek tárulnak fel. Nem is regénynek lehetne nevezni, hanem inkább meditációs könyvnek…

– Igen, a forma is hangsúlyos: zárójelben van az, ami történik, s a főszöveg a zárójelen kívül van. Ez játszódik a szereplők belső világában.

– Amit talán sohasem osztunk meg, vagy nem tudunk megosztani, mert nincs kivel…

– Amikor megjelent a könyv, egy fiatalember jött a könyvsátorhoz dedikáltatni, és mondta, hogy ne haragudjak, de számára rettenetes felismerést jelentett ez a könyv. Attól esett kétségbe, hogy az ő drága fiatal felesége gondol valamit, és ő egyáltalán nem tudja. Kérdezte, hogy tényleg ennyire elmegy-e egymás mellett ez a két sík. Azt javasoltam, hogy próbálja csökkenteni ezt a távolságot.

– A regény egyik fontos üzenete talán az is, hogy az igazi társ az, akivel a legbelső gondolatokból mindent meg lehet osztani. A magány akkor oldható fel, ha a zárójeles mondatok kimondhatókká válnak. Ha oda eljut két ember, hogy képes egymást meghallgatni, képes egymásnak kimondani azt, amivel nehéz egyedül szembesülni. Ez ritka adomány az életben… Holott mindannyian csak a másik tekintetében láthatjuk meg önmagunkat, eltévelyedéseinket.

– Fontosak a hibák az ember jellemében. Ha tudja az ember, hogy vannak hibái, meg lehet őket lovagolni. Ezt a Mindhalálig-ban, a válságregényemben írtam. Hogy tulajdonképpen ördögháton megyünk a Paradicsomba, hogy az ördögöt meg kell lovagolni, és érezni szépséges, szőrös testének kénkőillatát, és megragadni a szarvát, és nekünk kell őt irányítani, hogy hova vigyen. De a Paradicsom előtt le kell szállni, oda már csak gyalog lehet bemenni. Egyszer eljön az idő, amikor nem szabad többé az ördögöt használni.

– Szavaid nyomán önkéntelenül is egyik mestered, Rudolf Steiner gondolatai idéződnek fel: „Minden, ami bennünk vágyként hat, mint az önösség tulajdonságai, a becsvágy, gőg, hiúság, az, hogy az ember elsősorban magát juttatja érvényre, ezek bennünk mind a luciferi hatalmak kísértéseivel függnek össze.”

– Lucifer az ellentmondásokra világít rá. Sokszor hálásak lehetünk neki, mert nagyon kedves fickó, de csak módjával, amíg nem hagyjuk, hogy teljesen eluralkodjék. Ő is várja, hogy megváltozzon, tulajdonképpen tőlünk várja azt az ellenállást, ami újra megtisztítja őt.

– Milyen erőkkel lehet az ördögöt irányítani?

– Az Énnek az erejével, amely tudja, hogy most ezt például hiúságból csinálom. A hiúság most olyan valamit fog szülni, olyan erőfeszítést igényel, amivel tovább tudok lépni.

– Ezeket eszközként a jóra használhatjuk…

– De csak egy darabig. Mert ha végig, a halálunk pillanatáig, ha a megvilágosodásod pillanata után is az ördög hátán csücsülsz, akkor már baj van. Eljön az az idő, amikor semmit sem szabad igénybe venni, még angyalunkat sem.

– Ez már az önmagunkra találás nagy pillanata, ünnepe.

– Engem nagyon megrendített, amikor Tolsztoj Naplóját olvastam valamikor harmincéves koromban, és ő azzal kezdte, hogy: „A tehetségem irigység.” Óriási felismerés. Nyilván nem ez volt a tehetsége, csak fölismerte, hogy őt az irigység milyen mértékben hajtja. Én a korai naplómat azzal kezdtem, hogy a tehetségem hiúság.

– Az eredményt előre el kell engedni. Még mielőtt elértük volna.

– Ez nagyon nehéz dolog.

– Ez folyamatos küzdelem saját árnyékszemélyiségünkkel, amíg ki nem tisztul. Ez az önmegismerés folyamata…

– Nem szabad illúziókat táplálnunk… A Közeledőben, távolodóban című akadémiai székfoglalómban írtam arról, hogy az ember szüntelenül közelít valami felé, de úgy, hogy megy előre hat lépést, és akkor azt mondja, hogy hű de nagy ember vagyok. Abban a pillanatban visszacsúszik öt lépést, de még mindig maradt egy lépés, amivel előbbre van. Azután megint megy hatot, és már csak hármat csúszik vissza. Tehát ilyen szaggatott az előrehaladásunk. Nagyon kevés olyan ember van, aki csak előre tud menni, és soha nem csúszik vissza.

– Ez a spirális fejlődés?

– Nagyon fontos tudnunk, hogy az egész életünk egy spirál. A Tartozik és követel-ből kiindulva megtalálod a spirál magasabb fokán a Jákob lajtorjáját. Nem ismétlés, nem ugyanaz. Ugyanígy a Napoknak egy magasabb fokozata a Ne féljetek. És közben helyezkednek el az esszék, a novellák.

– Mindig egyre magasabb szinten térsz vissza… A Ne féljetek egyik magaslati pontja az Ézsaiás könyvéből vett idézet: „Ne félj, férgecske, Jákob, ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak”.

– Igen, ez egyébként a Jákob lajtorjájában is benne van. A metrólépcsőn a már haldokló gyermek nem mer lemenni, mert fél attól, hogy a mélybe megy, és nincs többé „föl”. Ez a nagy dolgoknak a mindennapi élettel való szoros kapcsolata. Akkor olvassák föl neki azt a részt, hogy „Ne félj, mert visszavezetlek erre a földre”. Ez a lajtorja szimbólum, hogy nemcsak az angyalok járnak le-föl, hanem mi is le-föl járunk a lajtorján. Visszük föl, ami lent van, és hozzuk le, ami fönt van. Írásba fordítva talán ez a spirituális realizmus.

Kortárs, 2002 november
 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. május 7. hétfő hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ