RSS

LAZICS ASZTALA kategória bejegyzései

Elekes Ferenc

A tökömet ne vegyük ki?

S6300059 (1)

Benczédi Sándor kisplasztikája   

Nem elegáns mozdulat, amikor egy internetes újság szerkesztője beavatkozik egy másik internetes újság szerkesztésébe. Különösen akkor nem, ha ez a másik internetes újság tetszik neki, mondhatni mindennapi olvasmánya.

Most mégis elkövetem ezt a nem elegáns mozdulatot. Nem azért, hogy kioktassam a másik újság szerkesztőjét, hanem inkább azért, mert egy bizonyos ügyben személyesen érintve vagyok.

Már itt, az elején megmondom: a tökömről van szó!

Gyermekkoromban élt a szomszédunkban egy minden hájjal megkent, viccelődő öregember, akinek roskadozó háza előtt naponta el kellett haladnom, iskolába menet. Az öreget úgy hívták, Lajosbá. Ez a Lajosbá naphosszat ült a háza előtti kerek kövön és aki közelébe ért, arra vetett valami furcsa megjegyzést. Vagy jót, vagy rosszat, de különös megjegyzést.

Egy napon épp beszélgetett valakivel, s amikor a közelükbe értem, Lajosbá kifele fordította a hüvelykujját, reám mutatva, s azt kérdezte attól a valakitől, te, ezt a gyermeket nem kellene kiherélni? Úgy kérdezte, hogy halljam, amit mond, de mégse nekem mondja.

Gyermek lévén, ettől a kiheréléstől nagyon megijedtem, el is futottam onnan, mert emlékeztem azokra a szörnyű sikoltásokra, amikor süldő malacokat heréltek a szomszédunkban.

Ez a régi ijedtségem és félelmem jutott eszembe a minap, amikor a már említett, kedvenc internetes irodalmi újságomat olvasni kezdtem. Egy novella első mondata ugyanis ez volt: „Mi a tökömet bámulsz így?”

Lázár László, az Ifjúmunkás egykori, jó szemű szerkesztője, Lazics, egy ilyen kézirat láttán azonnal írt volna a szerzőnek, uram, a novellája jó! De a tökömet ne vegyük ki onnan? Mert nem attól jó egy novella…

Ennek az internetes irodalmi lapnak van egy bevezető mondata : „Az erdélyi irodalom hangja”

Most fölteszem a kérdést, de csak magamnak: mi ez a hang? A közbeszéd szerint(amit ma „kurzus”-nak neveznek): vagy valami, vagy megy valahová. De inkább jön valahonnan. Még csak nem is a Lajosbá hangja.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk LAZICS ASZTALA

 

Cseke Gábor

Kis Lazics-breviárium

 

E cím alatt gyűjtöttem össze Lázár László válogatott publicisztikáit, emlékezetesebb riportjait az Ifjúmunkás általam fellelhető és elérhető évfolyamaiból. A breviárium időről időre új kéziratokkal gazdagodik. (csg)


Az igazit

1965. november 25., Ifjúmunkás

Fizetés utáni nap volt, a pénz még csaknem érintetlenül lapult mindkettőjük bőrtárcájában. Egy sarokasztalhoz ültek le, távol a zenekartól : beszélnivalójuk volt egymással. Hidegen hagyták őket a zenekar századszor-ezredszer nyűtt számai, s a kövér dizőz mosoly-húzó elérzékenyülése sem korbácsolta fel érzéseiket, ültek és osztották az asszonyt. Férfiakhoz illő gőggel mondott le a férj is, a férj-jelölt is róla A hangulat mégis forró volt közöttük. Borral locsolták. Az idő rohant. Már nem volt osztani valójuk. A zenészek is összepakolták szerszámaikat, a hajlott vállak egymás után intettek búcsút az ajtóból. Asztalukhoz telepedett a csend, idegesítő, agyban és mellben zakatoló, fülsiketítő csend.

Ekkor lépett asztalukhoz a maszatos szakállú vándorhegedűs. Rámeredtek. Úgy, mint amikor a semmibe néz értelmesen az ember. Még túlságosan józanok voltak ahhoz, hogy vele muzsikáltassanak. Különben az egyik húr hiányzott az öreg hegedűjéről, ezt észrevették. A nemzetközileg elfogadott unott legyintéssel ordítottak az öregre, hogy álljon odébb. Az öreg nem mozdult. Valamiféle félre nem magyarázható könyörgéssel nézte őket. Egyikük  idegesen  kezdeti  keresgélni a zsebében.

– Ne, ne. Most én adok. Igen, én adok Akár egy tízest is. Csak hallgassanak meg. Hallgassák meg a nótámat.

És letette  az asztalra a tízest.

Rosszul énekelt, alig volt foga. De szívből fújta, úgy valahogy, mint az az ember, akinek az utolsó szó jogán kedve támad az anyjától tanult első nótát eldudorászni. Már hat gyűrött tízlejes állt egy csomóban a borfoltos asztalon. Ők ketten zavartak voltak és pirosak, és nem tudták okát adni ennek. Az egyik ideges mozdulatot tett, az öreg félreértette. Zsebeit forgatta:

— Mindent odaadok, csak még egyetlenegyet, az igazit hallgassák meg.

S dobálta a fémpénzeket számolás nélkül. Fuldokolva zokogott. Ki tudja, mi szakadt fel belőle. Kedves vagy fájdalmas emlék, egy arc a homályból, abból az időből, amikor még volt foga s hegedűjén is rajta volt mind a négy húr. Énekelnie kellett. Könnyezve kezdte mormolni nótáját, az igazit, de nékik már kínos volt a helyzet, s otthagyták az öreget. Háromhúros hegedűjével, a meghallgatásért  fölajánlott  pénzével, nem-titkolt bánatával.

Az igazit nem hallgatták meg.

Mégis, emberek, meg kellene hogy hallgassuk egymás igazi nótáját!

Lázár László

Eszembe jutott,

hogy feledékeny vagyok. Rohan az idő, s gyakran feledkezem meg arról, hogy még mondani akartam valamit. Megosztani azokkal, akiket érdekel, szemlélődéseimet, önmegfigyeléseimet, olvasói-, színház- vagy filmélményeimet. Első benyomásokra, a megszűrés, utólagos tanulmányozás, fontolgatás előtti reflexiókra gondolok.

Most olvastam újra Georgi Krumov fiatal és termékeny bolgár író Játék című elbeszélését. Ha lehetséges ez, még jobban megrázott, mint annak idején, amikor először olvastam el.

„Kole a legalkalmasabb. Nem engedik neki, hogy szaladjon, nagyon gyenge a szíve, elfullad. Így jött a világra, mert az édesapja iszákos” — ezt az egyik gyermek mondja, így hallotta otthon.

„Kole nagyon megörvendett, hogy velünk játszhat, mert borzasztóan szeretett volna játszani”.

Mit játszanak rekkenő hőségben a magukra maradt falusi gyermekek? Ráuntak már mindenre, valami újat, érdekes-izgalmasat szeretnének. Olyasmit, ami a hőséget is feledteti egy időre velük. Egyikük ott volt, amikor az agronómust temették (miért visznek gyermeket temetésre? !), azt ajánlotta, játszodjanak — temetést. Kolét találták a legalkalmasabbnak arra, hogy meghaljon, őt készültek a földbe ásni. („A fejét nem  temetjük el, csak nyakig. Így majd tud lélegezni”.) És Kole nemcsak játékból — igazán meghalt. Komolyan veszi a szerepét, teljesíti pontosan azt, amit rámért a játék törvénye.

Kole gondolkoztatott el azon, miért nem ismernek a gyermekek sok-sok okos játékot, hogy sohase unhassanak rá ezekre? Azért, mert mi, felnőttek sem tudunk szépen játszani. S restelkedünk , mintha szégyen lenne a játék. Halálos komolyan veszünk mindent, de tényleg mindent, s elrontjuk a gyermekek kedvét is.

Én sem szóltam bár egyszer azért, hogy mindenütt a világon tegyük tűzbe-szemétbe a játékpuskákat, pléhkatonákat, sőt még a fakardokat is, és adjunk a gyermekeknek kéményseprőket, hűséges szemű komondorokat, cicákat színes masnikkal. Vagy adjunk nekik kengurut erszénnyel, űrhajókat, amelyek búzamagot szállítanak a Marsra, villany-mozdonyokat és építőkockákat, könyveket, amelyekben csupa nagy, érdekes kép van. És különben is: illene kitalálni újabb szép és okos játékokat, mert telne belőlünk. Mert valljuk be őszintén, hogy sokszor a mi unottan komoly arcunk miatt játszanak a gyermekek temetést. (1966. január 20., Ifjúmunkás)

* több írást és cikket az alábbi linken olvashatunk

az urszu 2 blog im, ifjúmunkás

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. december 7. péntek hüvelyk LAZICS ASZTALA

 

Elekes Ferenc

Maketovics

− Mit keresel te az asztalon, János? − kérdezte Lazics egy reggelen a szerkesztőségi asztalon fekvő Matekovicstól, aki úgy aludt az újságok között, hogy a nyála oda folyt le a címlapokra.

− Ez az asztal tegnaptól az én szállodám is − felelte Matekovics, miután fölébredt és megtörölte a szemét.

− Szép, magas szállodád van, János, tied a tizedik emelet, ha fölkelsz, látod az egész Bukarestet − mondtam Matekovicsnak, hogy szóljak valmit én is.

− Szép és magas − mondta Matekovics. − Csakhogy én nem Bukarestet nézem innen, hanem az egész országot nézem. Pontosabban az egész ország ifjúságát. Még pontosabban, a magyar fiatalok jövőjét. Egész éjjel ezen törtem a fejem. Hogy miképpen tudnám a jövőjüket föllendíteni. Ismeritek ti a libikókát? Úgy is mondják, palinta. Na, engem a szerencse fölültetett a palinta egyik végére, mert ugye, újságíró lettem. A másik végén ott van a magyar fiatalság, mert ugye, ez a lap, a miénk, ifjúsági lap. Normális esetben a fiatalságnak föl kell emelkednie, ha én a  palinta egyik végére ülök. Ennek az átvirrasztott éjszakámnak ez lenne az értelme. El is határoztam, megmaradok ebben a sorsban, ebben az elképzelésben. Vegyétek úgy, hogy ezután ez lesz minden mozdulatomnak a lényege.

− Meg akarod váltani a világot, János? − kérdezte Lazics.

− Meg – mondta Matekovics.

− Egyszer én is meg akartam váltani a világot, de tudod, mi lett abból a megváltásból, János? − tettem föl a kérdést.

− Mi lett?

− Az lett, hogy a világ elfordította a fejét, s én bánatomban ruhástól beleugrottam  itt egy nagy, bukaresti tóba.

− S aztán? − kérdezte Matekovics.

− S aztán tovább semmi. Mindenki megy tovább a maga útján.

− Így nem lehet élni, ahogyan te élsz, Frici. A megváltással addig kell próbálkozni, ameddig megfeszül ez ember, vagy belehal. Hát nem azért vagyunk, hogy megpróbáljuk állandó jelleggel? − szögezte nekem a kérdést Matekovics.

− Hát te csak próbálgassad János, azzal a kialvatlan, bedagadt szemeddel − mondtam, s már meg is bántam, amit mondtam a bedagadt szeméről.

Soha nem tudtunk bajtársias barátságban lenni mi ketten, Matekovics és én. Soha. Azért nem, mert ő mindent meg akart szervezni, én pedig nem szeretek semmit megszervezni.

Egyszer hallom, hogy Matekovics igazgató lett egy bukaresti művelődési házban. El is mentem, hogy lássam, mit igazgat benne Matekovics János. Beszélgetni kevés időnk volt, csak éppen üdvözöltük egymást. Mindenki őt kereste valamiért. Hogy ezt ide kellene tenni, azt oda kellene tenni, mert így és úgy.

Egyszer hallom, hogy Matekovics színdarabot ír. Kérdem, milyen színdarabot írsz, János? Sírás lesz benne több, vagy inkább kacagás? Azt felelte: mindenből annyi lesz benne, amennyire szükség van egy jó színdarabban.

Egyszer hallom, hogy Matekovics elhagyta a fővárost, el az  ifjúság föllendítését, beállt egyszerű munkásnak egy gyárba.

Kérdeztem Lazicstól, te, mi történt a mi Jánosunkkal, most akkor mi lesz a megváltásból. Azt mondta, Matekovics állítólag teljesen megvilágosodott és Sepsiszentgyörgyön kijelentette, ha tisztességes akar lenni valaki, álljon be egyszerű munkásnak. Mert ebben a rendszerben csak az egyszerű munkás lehet tisztességes, mindenki mást elkap a gépszíj és elveket kell szolgálnia, nem a népet.

Most hallom, hogy meghalt Matekovics János. De nem az egyszerű munkás Matekovics halt meg, hanem egy tiszteletre méltó közember, a kultúra nyughatatlan szervezője. Az az ember, akinek nevét Czegő Zoltán is méltónak találta arra, hogy tollának hegyére tűzze.

Az az igazság, hogy igazából gyászolom én is Matekovics Jánost. Azért gyászolom, mert ismét elment közülünk valaki, aki a megváltást élete céljának tekintette és aszerint is élt.

Nyugodjék békében Matekovics János.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. szeptember 14. péntek hüvelyk LAZICS ASZTALA

 

Jól esik emlékezni Rá

Nagy örömmel olvasom olvastam az új Társaság megszületéséről szóló hírt. Lázár László neve az utóbbi évtizedben feledésbe merült. Személyesen ismertem, középiskolás koromban elolvadtunk a kék szemétől. A néhai Ifjúmunkás munkatársaként, jó barátként járt többször is Petrozsényban, ahol drága magyartanárom, Juhász Zoltán vezetésével híres irodalmi kör működött. Elekes Ferenccel jöttek, részt vettek a tevékenységünkön és erről cikk is megjelent az ifjúsági lapban.
Jóval később, gyakorló tanárként találkoztam vele, és meghívtam Gyulakutára: – az akkori osztályomnak szerettem volna bemutatni. Sajnos valami miatt nem tudott eljönni. Halálhíre nagyon megdöbbentett. Most jól esik emlékezni Rá.

Jakab Éva

Erdőszentgyörgy – Gyulakuta

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 13. péntek hüvelyk LAZICS ASZTALA

 

Ha valaki megérdemelné Marosvásárhelyen, hogy – legalább a  szépirodalmat kedvelők –  nevét fölidézzék, akkor  ez a név sokunk szerint

LAZICS

Lázár László – a szerkesztő – idevaló volt. Vásárhelyi.
Keze alatt indult útjára Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, s  majdnem az egész Forrás-nemzedék, amely ma még számít!
Ő maga egyszemélyes irodalmi kör is volt: kocsmákban, kávézókban, vonatok fülkéjében, mindenütt verset, kéziratot olvasott és javított.
Nem csak az  Ifjúmunkás szerkesztőjeként, hanem úgy is, mint irodalomkedvelő magánember.
Szerette az irodalmat.
Ízlése volt az íráshoz. Reá hallgatott minden írogató fiatal, minden kezdő poéta.
Ha részeg volt, akkor is. Azt mondta egy sorra, hogy az nem jó. És az a sor nem volt jó.

Lazics nem alkotott semmit.
Csak alkotókat!

Nem volt magának való ember. Ő mindenki Lazicsa volt.
Már sokan nem ismerik a nevét. Mert nagyon fiatalok. Ismerjék meg, ne felejtsék el, hogy mindig voltak, akik árnyékból hoztak világosságra tehetségeket, csak azért, mert elkötelezték magukat az irodalommal.
Lazicsot mindenki szerette, akinek valami köze volt az irodalomhoz.
Féltette a fiatal tehetségeket, ő maga nem vett részt alkotó munkában.
Nincs ma valamirevaló erdélyi író, aki nem becsülte volna benne a szerkesztőt, a támogatót, a biztatót, az istápolót, s a jóbarátot.

Lazics nem egy sokat hangoztatott név.
Legalább mi vegyük elő az ő nevét és az ő emlékét!
Legyünk szerények a névadásban, akárcsak az írásban: emeljük föl, aki elesett, hajoljunk le érte.
Ha a Lazics név valakinek nem tetszik – különös életvitele miatt –, az az ő dolga. És az ő szerencsétlensége.
Ki az a Lazics? – kérdezhetné valaki. De az a valaki tájékozatlan lenne. Föl kell őt világosítanunk.
Nekünk nem nagy nevekre van szükségünk, hanem méltó emberekre. Akik nem járatták le önmagukat, sem barátaikat, sem az irodalmat. Sem pedig azt a népet, amelyet ma újabban  erdélyi magyar közösségnek neveznek. És nem villogtak kétes hatalmasságok oldalán, vagy mások dicsőségében.

Legyen hát ez a rovat a LAZICS ASZTALA!

Elekes Ferenc

Balról jobbra: Lázár László (Lazics), Elekes Ferenc, Szilágyi Domokos, 1970-es évek

************

Fotó: Móser Zoltán

Páskándi Géza

Hagyakozás

Van egy pipám: matróz-pipa.
Örökölje ezt Gusztika.
Van egy könyvem: ezt titokban
annak adják, kitől loptam.
Lazicsék az esték árnyán
törjék be a pakli kártyám…

(Páskándi, aki  “a kapcáját rosszul feltekerő Istent” is észrevette,  ebből a verséből Lazicsot sem felejtette ki, ott találjuk nevét már az ötödik sorban.)

**********

Cseke Gábor

Elszakadt film Lazicsról

Lazicsnak köszönhetem, hogy ma is újságírónak tarthatom magam. Ő az az ember volt, aki következetesen leszállt a piedesztálról és életével demonstrálta, hogy a jó újságíró is ugyanolyan ember, mint bárki.
Márpedig én azt hittem, hogy az újságíró az valamilyen köztiszteletnek örvendő, igazságot osztó, mindent látó és halló tótumfaktum, akit nem lehet átejteni, aki mindig megvédelmezi a gyengéket és az elesetteket, akinek már azon egyszerű ténytől fogva igaza van, hogy szavai kinyomtatva megjelennek egy újságban.
Amikor pedig Lazics megjelent múlófélben lévő diák-életem horizontján, Kolozsváron, talán éppen a Conti nappali bárjában, akkor az olyan volt, mintha egy filmsztárral parolázhattam volna szabadon, minden megkötés nélkül. Elnéztem magas homlokát és a kemény ivástól mind jobban elsötétülő arcbőrét, szűkülő tekintetét. Ittam a szavait, véleményt vártam tőle verseimre, kezdetleges publicista fogalmazványaimra. Amíg kellően józan volt, nem sértett meg senkit. Diplomatikus volt, körültekintő és tapintatos. Előszeretettel hangoztatta a nyíltságot hirdető akkori szlogent: virágozzék minden virág! Ezt ő talán még lazábban értette, mint azok, akik ezt meghirdették, és még akkor is a híve maradt, amikor a nagy szabadságtól megijedve, a társadalom hirtelen szétcsapott a rakoncátlan virágok között. Volt ebben a hitvallásban egy kis igénytelenség is: Lazics szerint a fiatal szerzőket hagyni kell úgy megnyilvánulni, ahogy éppen akarnak és tudnak; az idő majd elválasztja a búzát az ocsútól. Így aztán, aki csak le tudott írni néhány épkézláb strófát vagy egy gondolatfutamot, akár egy sajtpapírra is, az elnyerte az ő biztatását. Amiért aztán, hálánk jeléül, boldogan fizetgettük neki a deciket-söröket (ma is szívesen megvendégelnénk, ha csak néhány órára is visszahozhatnánk azokat a meghitt szakmai “eszmecseréket), ő pedig tekintélyével, magvas történeteivel uralkodott az asztalnál, amíg teljesen el nem ázott.
Akkor viszont nagyon durva tudott lenni. Ilyenkor talán a saját anyját is megsértette volna. Ennek a lágy toleranciából a hirtelen legkeményebb intoleranciába lépő állapotnak az volt az ismertetőjegye, hogy mindenkire érvényes jelleggel elküldött bennünket melegebb éghajlatra. Akkor tudnivaló volt, hogy nála is betelt a pohár – itt az idő, ágyba kell bújni, legalább néhány órára.
Mikor már javában együtt dolgoztunk, s láttam nap mint nap az írógépe előtt működő Lazicsot, a szerkesztő újságírót – hol órákig eltűnt az asztala mellől, s ki tudja, merre csatangolt az élet sűrűjében –, hol ismét megjelent, s bodor (Marasesti) füstfelhőbe burkolózva verte a huszadik század eleji, antik masina kalimpáló billentyűit.  Gépbe írta a cikkeit. Olykor el-elakadt gondolatának vezérfonalán, s homlokát a behemót gép billentyűzetére fektetve próbálta játékból “átvinni” egyenesen a papírra a benne kavargó szándékot.
Lakásán gyűltünk össze a hatvanas évek végén, az Ifjúmunkás majdnem teljes szerkesztősége, hogy demokratikus vitában velejéig megreformáljuk a lap életét. Igazi házigazdaként egyre-másra tömdöste a kávéfőzőt, nyitogatta az ablakokat, hogy kiszellőztesse az istentelen dohányfüstöt, s kissé kesernyés, néma mosolyával mintha jelezte volna nekünk, fiatalabbaknak, mennyire naivak vagyunk, fejjel megyünk a falnak, ő mindezt már jócskán kipróbálta, de az élet olyan, hogy a járt utat ritkán hagyják el a járatlanért. Amit mi csináltunk, az a spanyolviasz n-edik felfedezése volt, mi is kötöttünk rá egy csinos masnit, aztán teltek az évek, és szépen belefásultunk a szocialista-realista újságírásba.
Próbálok visszaemlékezni egy-egy Lazics-gondolatra, idézetre, minthogy a könyvtárak nyáron félig vagy egészen lehúzott redőnnyel működnek, de nincs szerencsém. Szinte mindenről írt, de mindig a pillanatnak. Igazi hírlapíró volt. Nem volt hozsannás fajta, de roppant hajlékony tudott lenni. A szavak árnyalatára hiperérzékeny. Bravúrosan oldotta meg a cenzúra által kifogásolt passzusok “hatástalanítását”. Kompromisszum-készsége nem mindennapi volt –, de csak akkor és annyit engedett, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy továbbléphessen.
Egyszer, a hetvenes évek közepén, egy irodalmi mellékletet arra áldoztunk, hogy a szerkesztőségben dolgozók irodalmi ambícióiból kóstolót nyújtsunk az olvasónak. Lazics az utolsó pillanatban adott le néhány karcolatot: erőt vett magán, és kihordta magából azt, amit máskor oly természetes nagyvonalúsággal mindegyre elvetélt…
Egy-egy erdélyi körútja után, szinte zsebben hozta haza a soros im (irodalom-művészet melléklet) anyagát. És még akkor is elkötelezett Ifjúmunkásos volt, amikor a rendszerváltás után többszörösen átmentett lap már erősen haldoklott, ki-kihagyott. Te jó ég, és mennyi ismerőse, barátja volt! Mondhatni, az egész erdélyi magyar irodalom, színészet és képzőművészet. A sírban fekvők és a még élők… Azon töprengek, mit szólna a mai író- és művészsüvölvényekhez? Mire menne velük? És itt aztán el is szakad az emlékezés filmje…

(Középen Lazics)

***********

Gergely Tamás

(kivágott sorok a szerzőnek egy, a Látó-ban megjelent írásából)

Leveled, kedves Gálfalvi György, melyben kettőnk szerre volt kollégája, a most már mindannyiunk számára egyszerre néhai Lazics utolsó elbukását közlöd, köszönöm. „Elfelejtettem”, ez az igazság, hogy minket ez majd valamikor és bárhol egyszer még összeköt.
Káromkodunk. Aki azt nem tud, vagy nem akar, iszik. Aki azt sem, mosolyog. Mint Ödön.
Mint Szarka. Kérdem tőle, ki volt Lazics?
„Volt neki hite – válaszolja. – Költő volt Lazics. S a költők elvéreznek.”

Lazics egész képe remegett bennem, imbolygott. Nem tudtam megkapaszkodni tekintetében.

…Válaszolt, pedig kínoztam. Azáltal kínoztam, hogy kérdeztem. Józanként csóváltam a fejem, megaláztam. Ma már tudom, hogy nagyvonalúan elhallgatni kellett volna.
Kínos emlék, s egyszerre felemelő. Benne Lazics megmaradt embernek.

***

Lokodi Imre

Se Lazics, se Maros!

(Részlet)

Barátom, a Lázár Ödön parkban nincs nagy könyvesüzlet.
Hogy volt-e valaha, magam sem emlékszem. De felhívnám figyelmed, Lázár Ödön park sincs, rosszul emlékszel, és ne lázározzunk, legalábbis óvatosan, mert a park egykori névadója, egykor alapszervezeti titkár, kommunista volt, vásárhelyiesen szólva kommonista adta nagy szívvel nevét a zöldhöz, mert ugye, azért magyar is volt kicsit. Most mi is úgy vagyunk, hogy nem encselmórozunk, nem sósjóskázunk, amióta a szocializmus bezárt. Sőt nagyon is megtévesztő ez a Lázár családnév, hiszen voltak köztük grófok, Gyergyóban kastélyuk. És volt nekünk is egy Lázárunk, őt bújtuk feszt, sőt mindig elejébe kerültünk, és mondtuk neki tisztességesen, jó napot, László. Mert László volt ő, nagyon is nagy László, beláttuk, azért mégsem illene székely fuvaros módján lacizni csak úgy, amint jött felfelé a Bolyai utcán, vállán egy szocreálos táskamagnó bőrtokja, abban a mi halhatatlanságra számító tökjó verseink, mire László azt mondta, meg lesz beszélve a vers a Maros vendéglő bárjában két cigaretta között.
Meg lett beszélve, Lazics, nagyon sok cigaretta között, mert mindenki csak közönségesen lazicsozza őt, a második Forrás nemzedéktől errefelé csak mindenki lazicsozott, mindenki barátjának mondta, az Ifjúmunkás szerkesztőjét csakis barátnak lehetett tekinteni. Sőt úgy állunk, hogy Lázárnak annál is több barátja lett, miután kikísértük, mert ő is idő előtt pakolt, s ment a dombra fel, pedig egyáltalán nem igyekezett, ha arra gondolok, milyen nyugodtan recsegtetett a Maros vendéglő lépcsőjén felfelé. Se Lazics, se Maros vendéglő, se Új tollak, az ifjúságunkat mindezekkel együtt vették el.
Látom, barátom, hogy keresed és nem találod. Mondjam azt, ez egy ilyen korszak, ez egy ilyen város? Hát igen, ez egy ilyen város, benne egy ilyen vezetéssel, rossz rágondolni is. Pedig ami igaz, igaz, városnapok előtt nagy a kulturális megpróbáltatás, úgy keresik a díszpolgárokat, hogy szakadnak bele.
Pedig, gondoltam, lesz post mortem is, Lazics is kap belőle, mármint díszpolgára lesz a városnak, sőt arra is mertem volna gondolni, hogy valamelyik utcasarkon köszönhetünk neki, jó napot, László, ha már kitáblázták szépen nevét, utcanév lett a sok közölhetetlen versből valamelyik lelakott tősgyökeres városrészen, mert a tömbháznegyedekben a sosem hallott káplárok viszik el az elsőbbséget. Nagy a holtak inflációja is, kis holtak, kis turkálók, nagy holtak, nagy turkálók.

****

Varga Melinda

A vers lázbeszéde

– Beszélgetés Farkas Wellmann Endre költővel 

(Helikon)

„ Eredetileg baleseti sebész szerettem volna lenni, de a kémiatanárnőm, aki tizedik osztályban tanított, elvágta előttem ezt az utat. Akkoriban kezdtem el verseket írogatni, és felfigyeltek rám. Ez Lázár László – a legendás Lazics – nevéhez fűződik, mai napig büszkeséggel tölt el, hogy én vagyok az utolsó felfedezettje. Aztán rájöttem, hogy minden máshoz rosszabbul értek, mint a versíráshoz, nem mintha ebben túl nagyra tartanám magam, de életem végéig együtt fogok élni azzal a keserűséggel, hogy nem orvos lettem. Mai napig is mindennél jobban a medicina érdekel.”

**********

Lövétei Lázár László levélinterjúja
Bogdán Lászlóval

(Székelyföld, részlet)

„Közben Lazics, a nagy lélekhalász, az induló tehetségek hazai mentora, írt egy glosszát az Ifjúmunkásban, melyben leleplezett (Székely írásomból idézett ugyan, de nem írta le a nevemet), és megkérdezte, hogy vajon kapok-e honoráriumot? Mire a katonasághoz – akkor már Luciu-Giurgeni-ben voltam, ahol éppen épült a híd, rabok építették, mi őket őriztük – megérkezett 200 lej. Akkor egy deci rumot négy, egy üveg sört három, a Pelin de Mai címkéjű, felejthetetlen bort kilenc lejért vesztegették. Meg tudtam hívni az egész szakaszt…”

*******

Elekes Ferenc

Két ártatlan bolond

(Kórházban meséltem egy műtött betegnek, akit a lánya meglátogatott, s búcsúzáskor integetett az apjának.)

– Csakugyan szépen integetett a leánya magának, így csak leánygyermek tud integetni. Erről jut eszembe egy történet arról, hogy egyszer én is tanulgattam az integetést. De én nem a beteg apámnak integettem, hanem egy egész országnak. Legalábbis sok város és falu népének integettem, Bukaresttől egészen Sepsiszentgyörgyig. Egy nagy, fekete autóból. A főtitkárt utánoztam abból a nagy, fekete autóból, amit Király Károlynak küldtek, mert ő lett Szentgyörgyön az elsőtitkár. Egy tapasztalt sofőrt küldtek az autóért, aki jól ismerte az én Lazics nevű munkatársamat. Azt mondta Lazicsnak ez a ember, kísérje el, ne unatkozzék hazáig. Lazics azt mondta a sofőrnek, ő szívesen elkíséri, ha engem is elvisz, mert mi mindenfelé együtt szoktunk járni. Az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy abban az időben mi csakugyan mindenfelé együtt szoktunk járni. Mert ha nekem azt mondta Lazics, fizessek neki egy sört, akkor én soha nem utasítottam vissza, s nem róttam föl, ha a sör mellé még kért három deci erős pálinkát.

Úgy is indultunk neki az útnak, sörösen és pálinkásan. Ploieşti-ben azt mondja Lazics, a fekete Mercedesből a főtitkár integetni szokott a népeknek, úgy illik, mi is kövessük az ő példáját. És fölállva, üdvözlő mozdulatokat tett az úton járó emberek felé. De nem sokáig, mert a pálinkától vissza is esett a bőrülésre. A tapasztalt sofőr figyelmeztette Lazicsot, hogy ilyesmit mi nem engedhetünk meg magunknak, ebből baj lehet, maradjunk szépen  a fenekünkön. A népeket ezzel a sajátságos integetéssel üdvözölni a főtitkár kiváltsága, még maga Király elvtárs sem engedheti meg magának az efféle gesztusokat. Olaj volt a tűzre ez a figyelmeztetés, Lazics kijelentette, Predeálon álljon meg az első kocsmánál, ő leszáll ebből a fekete autóból, ha nem integethetünk a népeknek. A tapasztalt sofőr azt válaszolta, rendben van, de csak az integethet közülünk, aki józanabb és ritkábban esik vissza a bőrülésre. Így maradt rám az a nagy föladat, hogy a közismert karlendítéssel buzdítsam a reánk tekintő gyalogjárókat, csak tartsanak ki; jóra fordul minden, csak éppen bírják ki. Mint ahogyan a maga jóravaló leánya is kifejezte magát búcsúzásakor az ajtóban. Én pedig úgy belejöttem a főtitkári integetésbe, hogy megérkezvén Sepsiszentgyörgyre, ezzel a mozdulattal léptem át a Sugás vendéglő küszöbét. A főpincér azzal fogadott, hogy telefonon már értesítették a szerveket, miféle banda érkezik a fekete Mercédesszel, de Király elvtárs lecsillapította a jelentőket. Azt mondta, jól ismeri azt a két részeges újságírót, nem veszélyesek a társadalomra, csupán politikailag képzetlenek, majd ő beszél a fejükkel –, különben is, egy Király tarthat magának két ártatlan bolondot. Lazics erre kért egy sört és hozzá három deci erős pálinkát.

**********

  Cseke Gábor

  A csodálatos világháló

  (Részlet)

“Elekesnek nem lenne szabad verssé erőszakolnia a publicisztikai gondolatot, mert abból sem vers, sem pedig jó publicisztika nem lesz. Ez a veszély egyébként nemcsak az említett, erősen kifogásolt versekben kísért, hanem más, művészileg egyenetlen költeményeiben is. Jó lenne tehát, ha eltöprengene, és banális, de érzésem szerint találó kifejezéssel élve: nem venne fel olyan ruhát, ami nem simul költői alkatára” – írta valamikor 1967 januárjának elején Frici Forrás-kötetéről Elekes Ferenc: Városi veréb. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966 a jó öreg Lazics, vagyis Lázár Öcsi, az Ifjúmunkás kultúrrovatának szerkesztője és egyik legközismertebb újságírója, sok-sok éven át száguldó riportere is. (A másik két igen jól ismert veterán Kincses Jóska és Zöld Lajos voltak; hármuk viselt dolgaiból nagyjából meg lehetne írni az ifjúsági lap hőskorának a történetét…) Nagyjából kiköbözhető volt, hogy Lazics szigorú lesz a szerkesztőség háziköltőjéhez, aki kötetének megjelenéséig meglehetősen gyakran adott át neki közlésre verset, illetve román és orosz költőktől fordított válogatott darabokat. Lazicsot nem egyszer bosszantotta – mert mesterkéltnek, erőltetettnek tartotta – a Frici kópésága, góbés gondolkodásmódja, s ha csak tehette, nem rejtette véka alá ellenérzését. Ettől függetlenül gyakran ültek le, majd később ültünk le együtt is fehér asztal mellé, akárcsak ama első, hivatalos munkanapomon 1963-ban, s a kellő alkoholszint után aztán rendre a feszültségek is kiütköztek: a beszélgetés, a vita sarkosabb, nyűgösebb lett. Lazics például rendszerint válogatás nélkül sértegetni kezdte asztaltársait. A délelőtt, munkaidőben oly kedves, közvetlen, mindenkivel türelmes szerkesztő kötekedő, morcos emberré változott, hangoskodásával felhívta magára a figyelmet, hetvenkedett, s olykor, amikor már túl nagy nyomás alatt volt, hirtelen belealudt a csetepatéba… Majd, pár perc múlva, mintha legmélyebb álmából ébredne, semmire se emlékezett… Tudom, bár előttem sose említette: Fricinek nem esett jól ez a kritika, amit talán az is súlyosbított, hogy éppen Lazics volt az, és éppen a saját lapunkban, aki megpróbálta őt lebeszélni a költészetről. Azt hiszem, ha nekem osztották volna ki feladatul, hogy recenzáljam a kötetet, egyszerűen képtelen lettem volna eleget tenni a felszólításnak. Azon túl, hogy mindvégig a kisebb testvér szemével néztem Ferire, elismerve az ő publicisztikai primátusát, máig nem szűntem meg kedvelni kifejezőkészségének azt a rafináltan naiv, hajlékony, eredendő humorát, már-már ábeles együgyűségét, amivel túljár a világ eszén, s kimondhatatlanul örvendtem, amikor látszólag a Lazics kritikájának tanácsát követve, Elekes Feri ráhajtott a jegyzetírásra. Hónapokon, több éven át jelentek meg a lap első oldalán Elég az hozzá, majd később Hogy őszinte legyek címmel apró, finom megfigyeléseit, gondolatait, rövid lefutású, csípős megjegyzéseit tartalmazó jegyzetrovatai, amit ugyan nem egy gyakorló újságíró irigyelt el tőle, de mint később kiderült, mikor már elfogadottá s gyakorolttá vált a műfaj az addig tüntetően merev szocialista sajtóban, nem mindenkinek állt jól az a ruha, ami Fricit oly olvasottá és népszerűvé tette. Az Ifjúmunkást akkoriban egyre nyitottabbá váló, fiatalosan újító lapként könyvelték el, amely egyre több olvasót vonzott, s ha ott valaki közölt valamit, az azt jelentette, hogy mindjárt szerzett is magának hozzá cirka 15–20 ezer olvasót (ami a mai pár ezres példányszámokhoz képest paradicsomi állapotnak számít!). Ráadásul akkor, az első oldalra kerülni, méghozzá hétről hétre, egyenlő volt a sztárcsinálással. Ezért volt aztán annyira visszhangos és közvéleményt megmozgató Matekovits János romantika-vitája, majd később a fiatal költők Vitorlaének című antológiája mentén lezajlott eszmecsere a költészet bátorságáról vagy az a riport-vitaként elhíresült egymásnak feszülés, amelyben az újságírás és a valóság, az igazság kimondásának kényszere, az építő ellenzékiség szorgalmazása publicisztikai igényként megfogalmazódtak. Nem volt nehéz a sorok mögött azt a helyzeti előnyt fölfedezni, amit az Ifjúmunkás szerzett azzal, hogy fiatal, tehetséges munkatársai – mindenek előtt Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovits János, Kovács Erzsébet, Gálfalvi György, majd a későbbiekben Aradi József, Müller Ferenc, Tar Károly s az ő példájukon nagyon sok külsős is – kihasználva a politikai olvadással mind jobban lazuló ellenőrzést, igyekeztek kitapogatni és elérni a szókimondás lehetséges legszélső határait. Mi akkor szívből reméltük, hogy ez sikerült s minden körülmények között teljesíthető. De a lap mérce és fórum is lett egyben, kisugárzó példa, amihez csatlakozni lehetett. Nem véletlen, hogy az akkori idők egyik irodalmi fenegyereke, Vári Attila ma így figyelmeztetett egy 2008-as üzenetváltásunk alkalmával: “Amíg még élünk, el kellene mondani, hogy nem az Igaz Szó, nem az Utunk, hanem az egyetlen irodalmi lehetőségünk – függetlenül Domokos Gézától, Dali Sándortól, tőled – az a lap volt, amelyről a nemzedékem úgy feledkezik meg, hogy hihetetlen: az Ifjúmunkás és az IM.”

*******

Beszélgetés Ladányi Mihállyal

(Ifjúmunkás, 1967. november 30.)

Úgy emlegetik, s a hivatalos kritika is úgy tartja számon, mint a fiatal magyarországi költőnemzedék egyik legtehetségesebbjét. Nemrég jelent meg ötödik verskötete, a Dobszóló. 1959-ben debütált Az út kezdeté-vel, utána Öklök és tenyerek, Mint a madarak (ezt József Attila-díjjal tüntették ki) és Utánad kószálok című kötetek következtek. Készített több tévéfilmet, jelenleg a színház is foglalkoztatja. de ezek amolyan “mellékfoglalkozások”, hiszen ezt mondja: – Mindig versben gondolkozom, a legtöbb probléma verssé érik bennem. Jelenleg turistaként tartózkodik hazánkban, ezelőtt négy esztendővel pedig az Írószövetség vendégeként járt Romániában. Élményeiről faggatom, a beszélgetés közben elkerülhetetlenül szó esik magáról a költészetről is. Közvetlen, könnyen megnyíló ember, készségesen vall romániai élményeiről.
– Otthon nem tudok pihenni, olyan vagyok, mint a pedagógus, aki hiába csukja be maga mögött az iskola kapuját, otthon is a lurkók bajaival-gondjaival vesződik. Bejártam sok várost, de őszintén mondom, sehol nem éreztem olyan jól magam, mint itt, Romániában. 1963-as emlékeim hívtak vissza.
– Olvastam valahol, hogy önnel kapcsolatban használják a csavargó költő kifejezést. Mi a magyarázata ennek?
– Semmi más, mint az, hogy szeretek csavarogni. Ebben az a jó, hogy az ember, teszem azt, a Tiszán túli vidékeken csavarogva is rájön azokra a problémákra, amelyek a dunántúliakat foglalkoztatják. Én különben azt vallom, hogy minden ember egyénisége megreked a gyermekkor valamelyik szakaszában. A költők általában a romantikus kamaszkorban rekednek meg, amikor világmegváltó szándékok fűtik az embert. mindegyik költő egy felnőtt kamasz, aki hiszi, hogy a versekkel meg lehet váltani a világot. Ezt fanatikusan vallja s eszerint is él. Különben azt hiszem, minden költő csavarog. A nehézkesebbek, a lusta kamaszok műhelydolgokkal foglalkoznak, saját lelki világukban csatangolnak. Engem a társadalmi problémák érdekelnek, ezért vágok neki újra és újra az országútnak.
***
Ladányi Azt hiszem, semmi kétség című versében (Dobszóló című kötetgében jelent meg) mondja, mintegy alátámasztásaként, okolásáért csavargásainak: “Vivátot üvöltöztem a pisszegés korában, / meglehetősen faragatlanul éltem hát, / a szépség huligánjaként. / Utáltam ezt a csavargóruhát, / de bőröm kiáztathatta a szél és szabad hajós lehettem benne újra még”… “Mikor bekóboroltuk a sikátorokat, / köszöntek is nekünk / és fogadták / ha odaköszöntünk nekik”… “Ilyenkor verset írtam, / s dacban és révületben / álmodtam át az éhes éjt / az ügyes érdekek szendergő városában / a szépség huilgánjaként.”
***
– Mit látott, mit tapasztalt Romániában?
– 1963-ban tíz felejthetetlen napot töltöttem Mamaiában, s Bukaresten kívül ellátogattam Iasi-ba, Brassóba és Kolozsvárra. A románok nagyon vendégszeretőek, bőkezűek, a végletekig figyelmesek. A Iasul Literar szerkesztőségében magyarul üdvözöltek: a szerkesztőségi titkárnő ugyanis kolozsvári származású. neki köszönhetően verset is fordítottam románból Florin Mihail Petrescutól, akivel összebarátkoztam. Bár még nem kezdődött meg a színházi évad, alkalmam volt részt venni néhány próbán. Jó képességű művészeket ismertem meg, s nagy hatással volt rám az, hogy ebben a fővárostól távol eső városban nagyon élénk a kulturális élet. Csodálatos tájakban gyönyörködhettem, több új városon haladtunk át. Nagyon megkapott Bákóban az a nagyvonalúság, ahogy a múlt rozzant viskóit valósággal leszántják a föld színéről, nem vesződnek megmentésével. Rengeteg lakást építenek Romániában. A tegnap este családlátogatáson voltam. Négyszobás lakásban lakik három család. Nagyon természetesnek veszik hogy szétköltöznek, külön kétszobás lakásokba.
– Szeretem az életet. Olyan helyekre megyek szívesen, ahol vidám környezet fogad, s jó ételeket, italokat fogyaszthatok. A román sörről ódát fogok egyszer írni. Erőt gyűjtök, az utóbbi időben ugyanis sokat dolgoztam, s most jól jön a romániai kikapcsolódás. Jövőben két kötetem megjelentetésére számítok. A vershéten jönne egy ú, majd év végén válogatott verseim kerülnek ki a nyomdából. Az új kötet még nem állt össze teljesen, hazatérve majd azzal foglalkozom. Akárcsak eddigi köteteimben, ebben is túlnyomó részt társadalmi töltésű költemények lesznek.

Megköszönöm Ladányi Mihály szíves készségét, valamint a készülő kötetéből lapunknak adott két új versét (az im-67 decemberi számában közöljük), s további jó pihenést, kellemes szórakozást kívánunk neki.

Lejegyezte: Zoltán Péter (alias Lázár László)

*********

LAZICS: Lázár László, eredetileg Lázár Jakab (Marosvásárhely, 1936. július 30. – 1995. február 11.) erdélyi magyar újságíró, szerkesztő, kritikus. Középiskolát szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végzett (1953), a Bolyai Tudományegyetem történelem szakán középiskolai tanári diplomát szerzett (1957). Az Előre újságírója, majd az Ifjúmunkás, 1989-től a Bukarestben megjelenő Ifi Fórum irodalmi-művészeti mellékleteinek szerkesztője.

************

Cseke Gábor

Egy emlékezetes könyv Lazics asztaláról

Szerteágazó haveri kapcsolatai révén Lazics a hatvanas években könnyen jutott anyaországi
olvasmányhoz, folyóiratokhoz. Rendkívül gyorsan olvasott és lelkesen tudott beszélni a neki tetsző művekről. Egy időben olvasmányairól olvasónaplót is vezetett az Ifjúmunkásban, ami csak azért nem volt hosszú életű, mert Lazics igyekezett megmagyarázni olvasmányai alapján azt, amit talán jobb lett volna magányosan, a sorok között olvasva megérteni és meggyőződéssé gyúrni. Ő viszont azt szerette volna, ha a hozzá eljutó olvasmányok, újszerű szemlélet üzenetét minél több olvasó felé tolmácsolhassa.

Egyik legkedvesebb olvasmánya – tudom, mert többször és sokaknak megvallotta – Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem c. kisregénye, amely éppen csak megjelent a Kortársban, de Lazics azon nyomban le is csapott rá, majd szorongva várta, hogy a folytatás is beérkezzen az országba. Akkor már ismertük s szerettük Fejes Endre Rozsdatemetőjét, a munkásosztályt reális színekben ábrázoló, ma is jeles kisregényt, Sánta Ferenc Húsz óráját, de Lazics mindüknél többre tartotta Somogyi Tóth munkáját, mert úgy vélte, hogy az író a Szabados Gábor nevű, újságíró főhős alakjában a mi, a jobbért és igazabbért küzdő újságírók szorongatottságát, dilemmáit, kiábrándultságát és vergődését rajzolta meg. Lazics egy csapásra s mindenestül magára ismert, azonosult Szabados cinikus mázt öltő, szellemes, okos, de tehetetlen és maga körül a rosszal együtt minden jót is romboló alakjával. Egy kicsit tetszelgett is ebben a szerepben, s időnként úgy tűnt, hogy a regény felmentést adott az olykor erőteljes bűntudattól marcangolt Lazicsnak is. Máskor megpróbált megújulni, vezekelni korábbi vargabetűi miatt, s ehhez is Szabados szolgáltatta a mintát.

Ilyen és hasonló aranymondásokat mazsolázott ki a műből, amelyek – jóval nagyobb számban – ma is keringenek a köztudatban:

A butaság a legjobb narkózis: halálig tart.

*

Egyet mondok nektek, az igazság nem piaci áru, amit hazugságon kell megvenni.

*

Nem az a fontos, kiskoma, hogy mit tartanak rólad, hanem az: mit tartasz te magadról.

*

– Valaki azt mondta: élet és szerelem a férfi számára kettő, a nő számára egy.
– Igazán? Elfogult volt az illető, hidd el. A féltékeny férfiak például éppúgy nyöszörögnek és
hisztériáznak, mint a féltékeny nők.

*

– Nem akarok az életed értelme lenni. Esetleg egy darabig.
– Miért mondod ezt?
– Gondoltam, örülsz. Minden férfi örül, ha előre fölmentik a felelősség alól.

*

A felnőttek azt követelik, hogy őszinték legyünk egészen. Őszintének lenni nagyon nehéz. A felnőttek se őszinték. És nagy ködöt kavarnak maguk körül, hogy mi ne lássuk őket. stb.

Néhai Legeza Ilona, akinek dióhéjban elmondott könyvismertetői ezrével őrzik az interneten a
legjobb olvasmányainkról szóló tartalmi tudnivalókat, így foglalta össze a mű velejét:

„A Próféta voltál szívem főhőse Szabados Gábor újságíró “prófétának” indul és az
elmegyógyintézetben végzi. A “fényes szelek” múltán nem találja helyét a hatvanas évek
valóságában. A sikeres újságíró, lelkiismeretfurdalásai ellenére is a huszonnégy órára
szóló “királyi közérzet” életformáját hirdeti és éli rengeteg nővel, itallal, befejezetlen kéziratokkal, egészen az idegosztály magányosságáig. Pedig környezetéből magasan kiemelkedik intellektusa, érzékenysége, kristálykoponyája. A körülötte élők – ki-ki a maga módján – mégis jobban megállják helyüket. A szerző ebben az írásában voltaképpen egyetlen lelkiállapot részletekbe menően kibontott rajzát adja a modern próza legkorszerűbb eszközeit használva. “

Különben Somogyi Tóth Sándorról (1923-2000) mondják, hogy a Kortárs folyóirat tapasztalt próza szerkesztőjeként nagy érzékkel karolta fel a fiatal tehetségeket, biztatta, bátorította őket. Czakó Gábor mesél erről egy interjúban megható részleteket mesél el, nagyra tartva egykori mentorát, akinek életművét többek között az alábbi könyvcímek jelzik: Gerinctörés. 1959. – Gyerektükör. 1963. – Próféta voltál, szívem. 1965. – Szerencse vagy halál. 1967. – Gabi. 1969. – A gyerekek kétszer születnek. 1973. – Huszonegy korsó sör (novellák).

Akárcsak Lazics esetében, megállapítható: Somogyi Tóth Sándor jóval nagyobb figyelmet érdemel a ma lelkesen kanonizált új magyar irodalom vonulatához képest. Úgy vélem, hogy Lazics, ha élne, ezen állításomat két kézzel aláírná…

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. június 28. csütörtök hüvelyk LAZICS ASZTALA