RSS

december 2012 havi bejegyzések

Cseke Gábor

Kis Lazics-breviárium

 

E cím alatt gyűjtöttem össze Lázár László válogatott publicisztikáit, emlékezetesebb riportjait az Ifjúmunkás általam fellelhető és elérhető évfolyamaiból. A breviárium időről időre új kéziratokkal gazdagodik. (csg)


Az igazit

1965. november 25., Ifjúmunkás

Fizetés utáni nap volt, a pénz még csaknem érintetlenül lapult mindkettőjük bőrtárcájában. Egy sarokasztalhoz ültek le, távol a zenekartól : beszélnivalójuk volt egymással. Hidegen hagyták őket a zenekar századszor-ezredszer nyűtt számai, s a kövér dizőz mosoly-húzó elérzékenyülése sem korbácsolta fel érzéseiket, ültek és osztották az asszonyt. Férfiakhoz illő gőggel mondott le a férj is, a férj-jelölt is róla A hangulat mégis forró volt közöttük. Borral locsolták. Az idő rohant. Már nem volt osztani valójuk. A zenészek is összepakolták szerszámaikat, a hajlott vállak egymás után intettek búcsút az ajtóból. Asztalukhoz telepedett a csend, idegesítő, agyban és mellben zakatoló, fülsiketítő csend.

Ekkor lépett asztalukhoz a maszatos szakállú vándorhegedűs. Rámeredtek. Úgy, mint amikor a semmibe néz értelmesen az ember. Még túlságosan józanok voltak ahhoz, hogy vele muzsikáltassanak. Különben az egyik húr hiányzott az öreg hegedűjéről, ezt észrevették. A nemzetközileg elfogadott unott legyintéssel ordítottak az öregre, hogy álljon odébb. Az öreg nem mozdult. Valamiféle félre nem magyarázható könyörgéssel nézte őket. Egyikük  idegesen  kezdeti  keresgélni a zsebében.

– Ne, ne. Most én adok. Igen, én adok Akár egy tízest is. Csak hallgassanak meg. Hallgassák meg a nótámat.

És letette  az asztalra a tízest.

Rosszul énekelt, alig volt foga. De szívből fújta, úgy valahogy, mint az az ember, akinek az utolsó szó jogán kedve támad az anyjától tanult első nótát eldudorászni. Már hat gyűrött tízlejes állt egy csomóban a borfoltos asztalon. Ők ketten zavartak voltak és pirosak, és nem tudták okát adni ennek. Az egyik ideges mozdulatot tett, az öreg félreértette. Zsebeit forgatta:

— Mindent odaadok, csak még egyetlenegyet, az igazit hallgassák meg.

S dobálta a fémpénzeket számolás nélkül. Fuldokolva zokogott. Ki tudja, mi szakadt fel belőle. Kedves vagy fájdalmas emlék, egy arc a homályból, abból az időből, amikor még volt foga s hegedűjén is rajta volt mind a négy húr. Énekelnie kellett. Könnyezve kezdte mormolni nótáját, az igazit, de nékik már kínos volt a helyzet, s otthagyták az öreget. Háromhúros hegedűjével, a meghallgatásért  fölajánlott  pénzével, nem-titkolt bánatával.

Az igazit nem hallgatták meg.

Mégis, emberek, meg kellene hogy hallgassuk egymás igazi nótáját!

Lázár László

Eszembe jutott,

hogy feledékeny vagyok. Rohan az idő, s gyakran feledkezem meg arról, hogy még mondani akartam valamit. Megosztani azokkal, akiket érdekel, szemlélődéseimet, önmegfigyeléseimet, olvasói-, színház- vagy filmélményeimet. Első benyomásokra, a megszűrés, utólagos tanulmányozás, fontolgatás előtti reflexiókra gondolok.

Most olvastam újra Georgi Krumov fiatal és termékeny bolgár író Játék című elbeszélését. Ha lehetséges ez, még jobban megrázott, mint annak idején, amikor először olvastam el.

„Kole a legalkalmasabb. Nem engedik neki, hogy szaladjon, nagyon gyenge a szíve, elfullad. Így jött a világra, mert az édesapja iszákos” — ezt az egyik gyermek mondja, így hallotta otthon.

„Kole nagyon megörvendett, hogy velünk játszhat, mert borzasztóan szeretett volna játszani”.

Mit játszanak rekkenő hőségben a magukra maradt falusi gyermekek? Ráuntak már mindenre, valami újat, érdekes-izgalmasat szeretnének. Olyasmit, ami a hőséget is feledteti egy időre velük. Egyikük ott volt, amikor az agronómust temették (miért visznek gyermeket temetésre? !), azt ajánlotta, játszodjanak — temetést. Kolét találták a legalkalmasabbnak arra, hogy meghaljon, őt készültek a földbe ásni. („A fejét nem  temetjük el, csak nyakig. Így majd tud lélegezni”.) És Kole nemcsak játékból — igazán meghalt. Komolyan veszi a szerepét, teljesíti pontosan azt, amit rámért a játék törvénye.

Kole gondolkoztatott el azon, miért nem ismernek a gyermekek sok-sok okos játékot, hogy sohase unhassanak rá ezekre? Azért, mert mi, felnőttek sem tudunk szépen játszani. S restelkedünk , mintha szégyen lenne a játék. Halálos komolyan veszünk mindent, de tényleg mindent, s elrontjuk a gyermekek kedvét is.

Én sem szóltam bár egyszer azért, hogy mindenütt a világon tegyük tűzbe-szemétbe a játékpuskákat, pléhkatonákat, sőt még a fakardokat is, és adjunk a gyermekeknek kéményseprőket, hűséges szemű komondorokat, cicákat színes masnikkal. Vagy adjunk nekik kengurut erszénnyel, űrhajókat, amelyek búzamagot szállítanak a Marsra, villany-mozdonyokat és építőkockákat, könyveket, amelyekben csupa nagy, érdekes kép van. És különben is: illene kitalálni újabb szép és okos játékokat, mert telne belőlünk. Mert valljuk be őszintén, hogy sokszor a mi unottan komoly arcunk miatt játszanak a gyermekek temetést. (1966. január 20., Ifjúmunkás)

* több írást és cikket az alábbi linken olvashatunk

az urszu 2 blog im, ifjúmunkás

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. december 7. péntek hüvelyk LAZICS ASZTALA