RSS

VERS kategória bejegyzései

Hadnagy József

Pohárköszöntő emlékezéssel

 

                   Uranosz testvérének, Hadnagy Zsigmondnak* 85-ik születésnapjára

Felvezető (köhécselés nélkül)

Kronosz nem bántotta, kímélte Uranoszt,
sajnálta Gaiát, a jóságos asszonyt,
örök éjként viselte volna gyászát
a tőle kapott ezüstfényű kardon…

Mondta apjának: apám, időd lejárt,
fiaid és lányaid olyanok, amilyenek,
nem Gaia tehet róla: az időkeréken
már nem neked fújnak a kedvező szelek…

A gyűrűtlen menyasszonyok ideje lejárt,
le a gyolcsfüggönyök ideje is,
az utca már nem kukkolhat az ablakon,
bodorítja haját fiatal és vén is,
ilyen az asszonyállat: egyenrangú velünk,
és nézd: francia kapcát viselek én is…

Megkímélte, mert derék, harcos ember volt,
most háborgott, villámlott, dörgött
(ilyenkor Gaia szelíd szelekért könyörgött),
majd mosolygott, mesélt és nevetett −
ilyen volt Uranosz, aki sok nemzedék
túlvilági ködökbe tűnt alakja lett…

Pohárköszöntő (magasra emelt talpas kristálypohárral)

Élj sokáig Uranosz öccse, testvére,
édesapám égi s földi vére,
tisztellek, ahogy tisztelték
pödrött bajszú időkben a véneket,
adjon az Isten fiaidnak, lányaidnak is éveket,
ahogy ti adtatok − micsoda idők voltak,
egy asztalnál ültek az élők és a holtak −,
hogy húsa és vére legyen a reménynek,
és lettetek titánjai több tucatnyi égnek…
Jöhetnek Zeuszok, nem egy, többen, mint a tatár,
szikrát morzsolok, követ is nyelek akár,
csak emlékezzenek Rád, Rátok −

akkor talán jönnek jobb idők, s elvonul az átok…

*Hadnagy Zsigmondnak összesen kb. négy-öt tucatnyi fia, lánya, unokája, dédunokája van, nemes versenyben bátyjával, idős Hadnagy Istvánnal, és öccsével, Hadnagy Ádámmal. Exportra is jutott hármójuk családjából. Pödrött bajszú nagyapám, akinek a nagyapja vitézségéért kitüntetést kapott Bem tábornoktól (a családi legenda szerint), azzal biztatott bennünket a szerszámosládájáról, hogy kétszáz év múlva két nagyhatalom lesz a világon: Kína és Hadnagyia, és majd mogyoróháborúban döntjük el, melyikünk kormányozza a világot. Ha pár száz évvel korábban következik be ez a népességrobbanás, nincs Mohács, nincs Világos. Csak mogyorófesztivál. Zene, tánc, öröm, „szabadság és szerelem”.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2016. október 5. szerda hüvelyk VERS

 

Pethő László Árpád versei

 

Menetelés  1956 – 2016

 

Mindig elmentünk
a falig s azon túlról
üzentünk vissza

halálba róva –
fejünkkel ütve lyukat
a lelketlenül

visszapattanók
rémületére – sírba
kergetett  őszök

múltával itt áll
lábunk előtt megfagyott
harmatban a nyár

tüdőnk kiköhög-
ve – vénásan tágulva
hogy megérhessük

a kikeletbe
menetelt menekülést
saját házunkba.

Világvégi rajzok


                       – XLII. fúga –

Falakkal bent az agy
alatti létben – drótokkal
kívül – szaggatottan –
csak lélegzetet venni
alig-alig – beletöpörödve
a vész utáni vészbe –
és felszakad a seb s a vér
buzog – ömlik szakadatlan
az összegubancolódott imába
létbe – bújhatsz erdőbe –
mélybe a fékezhetetlen
zajba – barlangba a
feneketlen viharban ülve
ütve felhorgadó éjben –
s a lélek az ég csapásait
élve temetve jeltelen térben
lásd félig – végig csak ámu-
lásban – elmúlásban  a
kieresztett lélegzet és aztán
szapora körmönfontsággal
térdig hajlik a lélek alatti
vándorlás vissza az égbe
a fejvesztett világosságba
hogy megtudd a való
látomásokba rögzült éji
mivoltát – hasra majd
égbe nézve  láthatod a
dimenziókba  törpült át-
hallások diadalát – mozgását
sóhajtozva viszed tudatból
tudatba a részvétnyilvánítás
elhatalmasodását itt a földi
égben – a láthatatlant élve
átélve – éjszakák porában
fetrengve a világosságot várva
szeletelve hangjait – énekét
tátogva élve – halva – látva
és a láthatatlan véghez csak
pipázva juthatsz ködösült
világvégi rajzok házában –
a láthatatlanban is felfogható:
ki itt kilépsz – nem marad más
mint önmagad pusztítása –
a felhőtlen virradatban ama
lázadó megmaradásban ott
hol isten is elhagyatott s itt
maradsz a puszta világosságban
de senki ne sírjon – lapuljon
a földhöz itt a síkon s ott
a hegyekben lármafát
gyújtson – tűzzé váljon
az ének – az egekig érjen
kiáltsunk: alig tudjuk
hitünket – a keresztre fe-
szített Jézust – a születést
a harangok  – lélegzetünk
parazsát – a szelet – a fák
alatti csendet a folyók áradását
az ég kergette dallamot azok
sírását – madarait – a szárnyalást.

Égbe látón

In memoriam Csoóri Sándor

Egy szál fényesség
tehet hulló levelet
párnádra mostan –

aztán ébredés után
futhatsz földre hogy az
égbe láthass: bibliádat írni.

Süketítésben

Vigasztalásul –:
ezek a fák a fenyők
gyógyító vizek

erdélyi  tüne-
mény  s a kutyák félelme
az utak szélén

így vagyunk kivert
állatként a magunk  bír-
tokán – zöldben is

már kékben sárgán
mintha bérelhető föld
gyanánt sokszoros

túlélésben – ott
hol a felhőt lopják a
kanyarodóban

lefelé mozgás
felfelé vízmosásként
kereszt  – kálvária

isten birtokán
józanodás: ki itten
földet  birtokol

égi lázadó
lehet a  számon tartott
süketítésben.

Vakulás

Lassan elfogynak
a felhők is alólunk
szemernyi vétek –

szemünk láttára
behorpadt  szüggyel  üget
a vak bányaló

lefelé szárnyal-
va  a bálok tüzében
hajszoltan együtt

feltartott fejünk
kaszabolja látásunk
vakulás velünk.

Késhegynyi ének

Hallani égi
robbanását  pipacsnak
lápi madárnak

szétszórva  bennebb
szíveden  lelnek ágra
mezőre  – fákra

lásd innen  indul
harci állásba  dallam
késhegynyi  ének

mert  az  erdők csú-
csait  nézve  vélheted
rakéták  hegyét

mely véd és temet
szellemek  tanyája  vir-
goncság  vége

leheletnyi  Nap
véd  meg – temetők hantja
emlékeztet  még.

Napba öltözött

Mikor a maradék képek
ott a koponyafedő alatt
csak azok maradnak  –
és az arc már nem is
látható – elrohadt csontok
sincsenek – mintha Bolyai
akkor leszel magad is
boldog fa és bokor ott
hogy meglásd az utókor
magadból kihagyható
csend nélküli repülését.

Bábel és Trója – Doberdó
és Nagaszaki – Drezda és
Kolozsvár – Guantanamo
aztán az óceánba hullva
felparázslik a hamuban
sült galandféreg – arcodon
a ketreccel –: az ólom utáni
flakon-tengerben  landolva.

És a koponyacsont nélküli
képek – a röppálya fölötti –
mellette s alatta elsuhanó
világ utáni világ – párhuzamos
tudat alatti találkozás zenéje
dallama – végső ritmusa előtt
„föl – föl ti …” megveszekedett
égnek ezen éjszakai  fényes-
ségében ama lázító görbén
mely elvezet a Napba
öltözött asszonyhoz.

Ima

Keresik a keresztre feszítettet
hozzák  viszik – hol itt hol ott
bukkan fel  – cipelik országok
porában  – sárban-esőben
napfényben-vízen – és nem
hiszik a hitet   csak a csupasz
keresztet  – az áldozat sehol
se égben se levegőben  –
magadban sem találod
felfalták a rákok a halak
gondos tervezők  – láthatatlan
csecsemő  – szóródik bennebb
bennebb már az agyat rágja
a testet eszi – mert jobb a
szivárvány  színeiben és egyre
jönnek-mennek  létrán  a
felhőkig égnek – lángolnak
csillagok porában  – tenyerükbe
lehelve utolsó kérelmüket  –
hát itt vagyunk senki földjén
rácsok mögött  rácsok között
pengefalon – rózsaszín  legelőkön
autón  vonaton s letepert földön
csak az istenek tudják a valót –
a választ: mi végre ennyi kereszt
ez a zápor  és a kapuk melyek
a mennybe visznek elfelé  mert
porból  vízből és fohászból  lesz
az igazi menekülés  az átalakulás
a megtisztulás  mert fehérek közt
Mohamed is tűzzé válik – világít
betemetődik  az elárvult Megváltó
vérével  szívével  mindörökké ámen.

 

 

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2016. szeptember 26. hétfő hüvelyk VERS

 

Lászlóffy Csaba

„Lebegünk az igazság és lódítás között.”

Földig érő szonett

  Egy földig érő tükörben ma éjjel
felfedeztem be nem fejezett
portrédat (a provincia háttere nem fért el
szét is feszítené a keretet)

  átjár rajta nyirkos levegő sivatag holdja
átitatja az árvizektől sodort vörös salak
foszladozó árnyékába mint pókhálóba
valami folyton beleakad

  (kételygubanc? félsz? fénycafat?)
egyensúlyozni képtelen elomló
alakzat összedőlni-kész torzó

  az is lehet hogy az a ritkuló s mind
áttetszőbb koromnyomat nem te vagy –
meg ne érintsd!

  2014. június

 ***

Költőelődök balladája

Ki bánja, ha a szabadon kitárt
ősmezőkre is lesújt a hazárd,
hóhérkodó értelem? Dilemmák:
közöny – vagy a horror-árnyékú bárd.

Elomlik, elborul – már nem örök
a képzelet. A meszes vérkörök
megpihennek. Ódon kutad kiszárad;
ibolyaláng helyett a Dsida-szájat
penész árnyékolja s Vas István érett
ajka hangyáktól hemzsegő fakéreg.

A feketén riasztó borzalom
már nem a letarolt hegyoldalon
az erdő felől közelít, hanem
egyenes-adásban nagy hirtelen
elsötétül a Föld – de a képernyő meg se
rezdül, bárha a sima égselyembe,
mint roppant agancsú szarvasbogár,
bomba hasít: száz meg ezer halál!

Dűlőúton se rókanyom, se sár –
bűnök kikapart csonthüvelye vár.
Gazdátlan gondolat (vagy ködcafat?);
szemed káprázik – vajon mi maradt:
agy-ábra, szétroncsolt sejt?… Nincs titok,
csak reménytelenség (az is kifogy).
Túlterhelt ököllélek, még mi bánt,
mindenség-félelem ha mélybe ránt?

Cikázó hit cintermek vagy akol
mélyén, mint sebzett állat, valahol.
Dörrenések – messze, közel – a tájban,
melled alatt pókhálós szívkamrában.
A föld színe acél. Kemény a holt
anyag, és burka fertőzött: a lég.
Mint tűrhetetlen fájdalom a csók
réges-régóta szúr. Ez már a vég.

(Herceg)
Ki ma a bátor? az előre-
látó! a bölcs!
A hang elkésett.
Hová hanyatlik ez a dőre
világ? A kertem? A természet?

2003. június 19.

 ***

(talált versek)

Kiáltás

Gyanútlan hírnök a vers – lenyakazva
kegyetlen népség ünnepén csak
riogatott pernye: régi ruhák
redőiből előbújó molyok
ti könyvek kártevői!

s mint álmomban hallott kiáltás:
„a hatalom hátrahagyott
nyomasztó hamujából úgysem
rekonstruálható világod!”

(1989)

 ***

A belsőszobában gyermekeit keresve

Istenilyenkornemmutatkozik.
Hagyja kihűlni és szétrepedni
a mindenség anyagát. A bibliai
értelem is rég elpárolgott Károli
háromszáz esztendős, bőrkötésű
ó- és újtestamentomából, ki figyel
az ilyen összefüggéstelennek látszó
sorokra: „Az ő magok útját elfordították
…A póknak hálójából nem lészen
ruha…Várjuk a világosságot és, íme,
setétség vagyon”! Ki törődik az
üresen kopogó szavakkal. A nagy-
szoba homályában a kottakötegektől
roskadozó zongora meg a poros
könyvek; pedig valamikor innen
belülről tágult a világ s kapott lelki-
erőre a nagyapa-látta táj. Kirándulások
a Szent János-kútnál s a tordai Palatetőn
– mind holt építmény csak?! Ennyit ér
a múlt öröksége? (Nesze neked, szívós
remény.) Hova csábítsz, te „légből kapott”
és mindent elpazarló szabadság!… Elég
nekem a csupasz föld, ha a Szókratész
együgyű hitével vallott igazságok
egytől-egyig a kölcsön-számítógépben
rekedtek, ha a szív túlterhelt szerelvénye
kisiklott és a szelíd ölelés mindörökre
elvált a kétes karrierbe görcsösen
kapaszkodó kartól. Csak a gépvírus
szent; pláne, ha kiölhetetlen.

2000. november 6.

 ***

Egy üveg „Veuve Cliquot Ponsardin” pezsgőre

Üres ládafia –
ne csak iszapban ússz ihon!

Ha pezsgő: francia!
ha konyak: Napóleon!

Maholnap a böjti szelek
elbánnak könnyedén veled.

Születtél? Nyakalj keveset
(a sok úgyis odaveszett).

A mai nap csak baleset.

1997. május 18.

 ***

„Felejtsd el”-fogalomszótár

1. Karizma*

Hamuszürke terep, érzékiségtől mentes zóna; jóllehet
meg-megcsillan valami még mint bizánci cseréptörmelék,
de valójában minden spontán esélyt semlegesít a be-
programált sok hasznosnak hitt mutáció; – időtlenségbe
hajlik el a tér, szépséges keblek pihegése, asszonyujjak
kutakodása mint verandacsendbe hajló szőlőindák, ki-vagyok-én
kacérság, langy alkonyokba ájulás izgalma kizárva,
lábjegyzetnyi üres tér jut legfeljebb az ötletszerű leütésekre.

Pohos felhőzet, fellengzősség; a vágyakozás képzelt dallamfoszlánya,
Szindbád ifjúsága rég elszállt a mohos zsindelytetők felett, szét-
fröccsent minden intim emlék, közönyös szél tépdesi az idegszálon
lebegő pitypangokat – mindegy, lerombolt torony vagy a fanatikus
tömegámulatban megzápult sziklaorom jelképe: mára csak puszta
érzékeléshiány. Fanyar fintorgás, penészízű megromlott mítoszok.
Igaz is: még egyszer semmilyen isten nem fogja átrázni a világot,
amely mióta már a semmi ágán kuporog.

*kegyelmi ajándék

2014. június

 ***

2. Meghasonlás – plusz egy szójáték

Maghasadás – meghasadás; ha megszámlálhatatlan fintor,
fecsegés, füllentés és sóvárgás után méltán meghasonlik
a magára utalt lélek. Vércseppek a fehér inggalléron, vedd úgy,
hogy a zaklatott szívdobogás melléktermékei. Az önkívület már rég
a múlté, mint ahogy a kacagógörcsökkel együtt a líceum padja alatt
felejtődtek a grammatika bemagolt alapszabályai. A szövegeket át lehet
írni, de kérdés érdemes-e? Mesterséges fejleménynek tűnik utólag
annyi minden; egy jelentéktelen gesztus elég, hogy lepöcköld magadról
s letudd a nagy kataklizmák árnyékában összezsugorodott vétkeket
(akárha turistautak kellemetlen kölönceit), mindazt, ami a homályba vesző
évtizedek során hozzád tapadt. Kínos közhelyek (vajon képes lesz-e mintegy
magából kigyomlálni a véglegesnek elképzelt szöveg?); a színlelés folyamata
keservesebb sokszor, mint a meghasonlásé – és nyilván nem azonos, hanem
mint szerzői utasítás híján is ellenkező irányba futtatott, időtérképes* metrumok.

*időmértékes – időtérképes

 ***

3. Pőre remény

A döntés előtti várakozás.
Mielőtt elaludnál, a kétely és a pusztaságérzet közötti
pallón egy lehetséges (lehetetlen) átbillenés – hova?
Midőn halk léptekkel közelítsz tegnapi vagy majdani ön-
magadhoz a legképtelenebb titok után kutatva, révült mosollyal
képzelegve, miként ha elmúlt volna a legnagyobb veszély.
Valahol a világűr szélén testedet megérinti holmi pőre remény.
Egy érintés – szerelmi kielégülést ígérő ölelés, vagy mintha csak
balga elődök szellemkarja emelné meg a párnát fejed alatt.

A döntés utáni csend.

2014. június

 ***

 A kórkép és a test összeérnek

     Szétrobbant tetőszerkezet.
Hol az illatos tealevél, mely soha nem szárad el?

     A csontok kattanása s a hajlékony borda helyett merevülés.
Mikor kezdődtek el a tünetek? A szemgolyó nem engedelmeskedik –
a bandzsító tekintet meddig élősködhet a bénult idegeken?
Ugyanúgy: a test megfeszül, görcsbe merevül, ha a pulzus
extázisba esett! Kikapcsolni mindenféle célegyenest –
ambíció, harci készültség, intelmek, idült félelem,
tehetetlenség, zsoldos szavú politikum (!); egyedül
a gyermekkor, a képzelet mezeje.

     A hálózati utak kilátástalansága: a másba-menekülés
torzói, emberbaráti duzzanatok váladéka,
levegőtlenség zárlata. Csak a szemét.

     S amit az ördöngös Úristen kifröccsent még a szádból.

   2014. július 17.

 ***

Koholmány nyári ébredéskor

 „Az álom nem csak annyi,
hogy fekszünk vízszintesen”

(Kocsis Francisko-parafrázis)

Mint éjszakai vezeklés után egészen elvékonyodtál;
zsebedből gyanúsan hull ki még néhány összegyűrt papír-
cetli; kínos, hogy hiába keresed az összefüggéseket
s azt a pár szövegtöredéket a túlvilág ígérete előtt.

A kábultságban, a levegőt vastagon megülő ködből
kivetített tűzvörösben minden megszenesedett,
elhamvadt: emlékek, érintések, kudarcok, hangok –
a papírszárnyú madarak éneke is.

Akkor hát honnan, az ereszről vagy tán a homlokomról,
ez a langyos egykedvűséggel lecsorgó víz?

   2014. július 18.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. július 21. hétfő hüvelyk VERS

 

John Donne

No Man Is An Island

No man is an island,
Entire of itself,
Every man is a piece of the continent,
A part of the main.
If a clod be washed away by the sea,
Europe is the less.
As well as if a promontory were.
As well as if a manor of thy friend’s
Or of thine own were:
Any man’s death diminishes me,
Because I am involved in mankind,
And therefore never send to know for whom the bell tolls;
It tolls for thee.

Egyetlen ember sem sziget

Egyetlen ember sem sziget,
Teljes önmaga,
Minden ember a kontinens egy darabja,
Része a szárazföldnek,
Ragadjon el a tenger egy göröngyöt,
És Európa kisebb lesz,
Mint ahogy a hegy is az volna.
Mint  ahogy a barátod birtoka is,
Vagy a saját magadé:
Bárki halálával kisebb leszek,
Mert össze vagyok nőve az emberiséggel,
Ezért sose kérdezd, kiért szól harang,
Érted harangoznak.

Hadnagy József fordítása

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. február 22. szombat hüvelyk VERS

 

Fábián Kornélia

Ha van még rangod

Ez az arc lesz a végső.
Harcból is utolsó.
Az új maszkra már késő.
Nem lesz több utószó.

Évek szakadnak rólam.
Megszámlál az óra.
Nézd, más jeleket róttam
a tűnő valóra!

Tegnapi hangod holnap
visszasír a mába.
Emeld, ha van még rangod,
egek oltalmába.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. február 14. péntek hüvelyk VERS

 

Pethő László Árpád

Végezetül

Felragyog a Kihunyó Nap is az
egek karéján ha nap mint nap
estefelé élesztgeted a fűben
mocorgó pillanatot – a múlás
fényességét – árnyékokat –

Lábadozik immár a sötét ki-
vetületlen árnya a szembekötösdi
elkezdődik itt és ott ahol néma
főhajtással leszáll melléd a
rögtönzés sóhajos ítélete –

Itt voltál – betöltötted az
égi földet-eget rájöhettél
az erezetek titokzatos létére
itthon voltál vagy sem –
látható vagy végezetül…

Felérve a hetedik csúcsra
láthatod az éjt nappaltól
választó felleget lehajt-
hatod fejedet immár –:
Uram bocsáss meg hogy csak

ennyit – ennyire futotta
fohászom hogy ne legyen
teljesen homály – a vakító
sötét csak eddig a hétköz-
napig ügetett velem –

Láthatom a vakulás világát
a lenti poklot idefenn…és
csattan az ostor hátamon
bábosok kezében a nyele
halld meg Uram panaszom –

Itt fekszem az avaron –
szólhatnék hangosabban
vagy lapulnék némán mintha
föld alatt de karom-lábam
még bírja hát kúszom is

Légy madár bennünk itten a
simára koptatott mezőkkel
hogy ne higgyük már holnap
a szemenszedett árvaságot
az üresség formáit látva

És ebben a szórattatásban
letaglózott valótlanságban
itt a hajón áradás közepette
lássuk a partot a kikötőt
talpunk alatt az eget…

Mert állandó menekülésben
fenntartható békességben –
földönkívüliségben tántorogva
a Tejúton bolyongva immár
mikor érkezünk haza már?

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. február 11. kedd hüvelyk VERS

 

Csata Ernő

Kopott kutyabőr

        … Kálnoky László emlékére

 

Hová lettek a családi ereklyék,
tűnt idők omlásos meredélyein
ki fogja megtalálni őket?
Ki tudja megmondani
rozsdás zubbonygombról,
viselőjének voltak-e vágyai,
s ruhájában mit rejtegetett
az összerogyó férfi?
Cserépdarabokból ki tudja
a szerelmet s a gyűlöletet
összerakni, mitől az értelem
örülni tud és ölni?

Hová lett Emese álma,
csodaszarvast űző testvérpár
mitikus vágya? Ha eljönne
végre égi rendnek földi mása,
Orion csillagporából mit rakna
ma össze Nimród unokája?
Nincs már díszes kutyabőr,
csak jónások vannak és Isten haragja.
Nincs menekvés, hova
bújhatunk, csupa megszégyenítő,
be nem teljesült jóslatok.

És mégis az kell, ami nincs,
– árnyékot adó tök is kincs –
ereklyetemető és jónások,
akik nyugtatnak és fennen hirdetik:
szellemképüket az utódok őrzik.

(2012)

 

************************************

Demeter Attila

Válság

Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel  a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos,
fiktív történelem
és csalóka pátosz
vesz körül, és pénzed
vérebeket hízlal,
minden szép ígéret
packázik a kínnal.
Itt a virtuális
képzet-azonosság –
szíved, lelked, agyad
szép lassan kimossák…
Vajúdik a nemzet
valaki segítsen –
fenn, a magas égben
könnyezik az ISTEN.

********************************

Sárkányölő Bodor Péter

vers(z)iz(z)enetek

Erdőszentgyörgy

Te itt küzdöttél meg sárkányaiddal,
bolondos Zilahi-lány fia, Péter.
Kisfiú magadhoz sohasem ért el
édesanyád szelíd szava. Bölcsődal

gyanánt Kis-Küküllő hangja ringatott.
Szót apáddal sem cserélhettél soha.
Legény volt Zeyk udvarában. Mostoha
sors: siketnéma szolga nevet adott

neked. Tán zabigyereke volt Zeyknek?
A pernye anyakönyvek nem felelnek,
a parókián mind-mind tűzzé lettek.

Lelkész nagyapád gyújtotta fel talán?
Meg nem születetté álmodott a lány-
anya? Sárkányaid meg így születtek.

A Kollégium

Ezerszer áldott s átkozott a skola.
Néma szolgalegény beszédes mersze
sárkányölő bicskát adott kezedbe.
Mintsem ajkaid cifrálkodó szóra,

eszed jobban hajlott lisztőrlő malmot
faragni fába Küsmöd patakára.
Asztalos inasból, így szólt a fáma,
kollégiom diákja lettél. Sorsod

fordultával újabb sárkányod ébredt:
bankókat fabrikált rajztehetséged.
S hiába új, gőzgépes eke, oltár,

önjáró szekér, falióra fából,
Sebess dédnagyapád iskolájából
elfutottál, nem tartott vissza zsoltár.

Kertek

Voltál kertész is, öreg fák tudója.
Ültettél, oltottál – csodádra jártak.
Mestere természethistóriának,
jó Borosnyói Lukáts, pártfogolta

kastélyparkot építő imádságod.
Bejártam én a Toldalagi kertet
Koronka fölött. Lombjaid feleltek
kérdésemre. Bizton, itt voltál boldog.

Méregzöld, kénsárga, narancs zsivajgott
elhagyott parkodban. (Felelt rá legott
Bethlenek szélhárfás kerlési kertje).

Jedd felett ma gloriette kövét moha
fedi. (Fenesi kerjében Jósika
is rád várt.) Ma belengi béke csendje.

Vándorévek

Ujjaid begyében hordott diadal:
tenyered sejdítette már mozgását
víznek, kőnek, fának, fémnek. Kincsed át-
gyúrta Bécs hasznos tudássá. (A fukar

Zeyk rokonság pénzéből géptant tanult
a titkos rokon.) Aztán, kezedben és
eszedben bízva – nem volt kételkedés
kenyered sohasem -, kóboroltál múlt

s jövő idők Európa-határán.
Mesteremberek tanítottak. Árván
ők nem hagytak, és tisztelték tudásod.

Órások, ácsok, orgonakészítők,
lakatosok kincseit lested el. Ők
bíztattak csak. S te hazahoztad álmod.

Hidad szegetlen

Marost átölelő hidad szegetlen
ívelt át merészen a két part között.
Nyolcvan évekig szolgált a víz fölött,
míg obsitot nem kapott idő-etten.

Lebontották, szálfáit szertehordták.
Mégis, ha alacsonyan áll a Maros,
későtavaszi vize nem zavaros,
s szennyet sem hoz a szentannai holtág,

csonka pillérek korhadt maradványa
pitykézi víz tükörét. Maradt mára
hatvanhárom méternyi hosszan: emlék.

Milyen volt világod? Az időkaput
kínáló csonkok nem beszélnek. Az út?
Mint befagyott folyó páncélján a lék.

Haranghoz menet

Vártemplom tornyában haranghoz menet
lépcsőd nyikordul, kezedet dicséri.
(Gálfalvi orgonád hangja nem éri
el fülem. Játszik velem a képzelet.

S a kétely: sárkányodat legyőzöd-e?)
Te égi lékbe, magasságos kútba
építél hangokból hidat. Azúrba
vágytál és lökött gyarlóság ördöge

bakacsinba. Hamisított bankóddal
ítéltek halálra. De úttal, híddal,
kúttal válthattad meg magad. Jó bolond.

Hitted, hogy szabad leszel. Mindhiába.
Ott, Szamosújvár börtönébe zárva,
gondoltál-e még az orgonákra, mondd!

Zenélő kút

Kutad zenéjét sejdíti képzelet.
A vár alatti bőerű források
vizét – az emlékek mélyére ások –
énekelni tanítottad meg és lett

Nagypiac kútja messze föld csodája.
Kupolatetőn vörösréz Apolló,
vizet s napot imádva, a virradó
napsugárt keletnek fordulva várta,

s ha leszentült a nap, nyugatra nézett.
Ámult s hallgatta a csudazenéket
városod és szélcsendkor hat falu még.

„Város dolga” – minden céhtag áldozott
egy napot, ebből épült fel Bábelod
tornya. Vezeklésnek ez sem volt elég.

Hóvihar után

Játszott veled a hóvihar. Hirtelen
jött az Apolló-szobrot ledöntő szél,
elnémítva a kútzenét? Nem beszél
erről a krónika. Néma s hitetlen

bírád és zsarnokod volt ez a város.
Húsz kerek éven át szolgája voltál.
Hibád adóztad, s hiába szólaltál,
bűnbánó szavad semmit sem ért. Sáros

Rózsa utcai vidámparkod ebek
harmincadjára került. Jogi cselek
gőzgépedet is elkótyavetyélték.

Hát, nem javítottad többet az órát
s zenegépet. Századnyi időt, míg állt,
így maradt hangjavesztett, néma emlék.

A város varjai

Dühvel károgtak a város varjai.
A kút köré jegenyenyár koszorú
ágaskodott – lakhelye e szomorú
seregnek. A város napszámosai

reggelente vizéből mosakodtak.
Egész alsóváros csebrekkel ide
járt, csodásan tiszta volt a kút vize.
Vér is festette gyakran. Cseber-rudak

tettek törvényt dévajkodó legények
s harisnyás arszlánok, ifjak és vének
között. Béke csupán akkor költözött

reá, ha „barna művészek” a múltba
ringatták el. Néma zenélő kútba
révedett a város a nyárfák között.

Szükségtelen

„Szükségtelen. Verdikt: Elpusztítani!”
A régi városház padlásán állott
zenélő géped elfeledve. Mállott
maradványait a milléniumi

áhítat kerestette meg. Csak néhány
roncs alkatrészt tudtak összegyűjteni,
pár csavart. (A rozsdának nincs édeni
hangja.) Sárkányod és a buta ármány

emléked is legyőzte végleg? Kutad
mását bár múzeum őrzi, az utad
vesszőfutás volt. Eltömték forrásod,

a vízvezeték ítélte halálra.
Hagymakupolás templom ágáll mára
kutad helyén. De sárkányt győz majd álmod.

Orgona és ágyú

’48 kellett, hogy megéledj, s halljál
ébresztő hangot. Hitetlen bolyongtál
s nem volt hely, hol békés szállás, teli tál
várt volna. Mégis felépült és megáll

a hitben és zeng kibédi orgonád:
szól az ének tizenhat regiszteren.
Megint csak csodálkoztak a mesteren.
Sárkányaidat végleg legyőzted. Át-

élted császári hadak rémtetteit.
Ifjakkal készítettél gyutacsot itt,
és tervezél láncos orgonaágyút.

„Orgona művész Bodor Péter” – állott
a szakértő közbírák közt neved. Ott
zászlód bontottad, a szabadságvágyút.

Házsongárd árka

Vén orgona mester, Házsongárd árka,
jel nélküli sír lett végső nyughelyed.
(A tisztességes búcsúztatás helyett,
nem tudom, lelkedet miféle bárka

vitte az ég felé.) Bemhez indultál
Kolozsvárra, hogy újszerű gyutacsod
bemutasd. Farkas utcai szállásod
csak néma tanú. Nyomra alig talál,

ki téged keres. Szívszélhűdés vitt el.
Lyukas emlék rólad. S a remény: hittel
haltál és boldog voltál akkor, akár

kertjeidben. Győztél hetven évesen
önsárkányaidon végérvényesen.
(Béke vár, vásárhelyi főnixmadár?)

Margitsziget

Takar kutad margitszigeti mása?
Kollégiumi vénhedt boltozatok,
Koronka-kerti illatok s zamatok,
Erdőszentgyörgynek vén parókiája,

Bem ágyúi, Marosunk első hídja,
kerlési szélhárfa, jeddi gloriette
nem emlékezhetnek rád. Idő-evett
kibédi orgonád a tanúd. Hívja

imára néped. És a szigeti kút.
A felharsanó zene kínál kaput
az elmúltba. Száz év hallgatás után

felépítették Duna közepére
kutad hű mását s a villanyzenére
figyelnek Angyalföldön és Óbudán.

Kupola zenéje

Kupola-zene mának szól. Hallod már!
Négypercnyi az út a végállomástól.
Kiszürkéllik a betonja a lombból –
maroknyi székely imája -, porlik. Bár

vers küzd itt a villamosok zajával,
a szellő gyertyák világát eloltja
s a fényeket az ég szélére tolja
az este, félóránként rézfúvós-dal

szólal. Nehezen indul most az ének.
Mártírokért. S a kút remetéjének
az Apolló-szobor Vásárhelynek int.

Öreg mester, remetéje a kútnak,
itt otthon vagyok. Az évek fakulnak,
mint kokárda, mely csupán rajtam virínt.

Mester szonett

Te itt küzdöttél meg sárkányaiddal.
Ezerszer áldott s átkozott a skola.
Voltál kertész is, öreg fák tudója.
Ujjaid begyében hordott diadal:

Marost átölelő hidad szegetlen.
Vártemplom tornyában haranghoz menet
kutad zenéjét sejdítő képzelet
játszik velem. S a hóvihar. Hitetlen

dühvel károgtak a város varjai:
„Szükségtelen. Verdikt: elpusztítani!”
’48 kellett, hogy megéledj. S haljál.

Vén orgona mester, Házsongárd árka
takar s kutad margitszigeti mása.
Kupola-zene mának szól. Hallod már!

Kiss Székely Zoltán

2012. március 19. és Szent György napja, 
Angyalföld és Vámosgálfalva között félúton

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. március 2. szombat hüvelyk VERS