RSS

PRÓZA kategória bejegyzései

Zsidó Ferenc

 img_6724_b

Zsidó Ferenc

Huszonnégy

(Részlet egy készülő regényből)       

Korpos Tamás és Klaudia. Kik is ezek?, húzta föl a szemöldökét Vajda. Olybá tűnt, az átlagnál is kevesebbet láthatta őket, mert a névről elsőre nem tudta beazonosítani őket. Egyébként is úgy volt az itt lakók többségével, hogy arcról megismerte őket, ha máshol találkoztak, tudta róluk, hogy egy lépcsőházban laknak, de a nevüket nem nagyon tudta. Korpos Tamás és Klaudia. Mindenesetre az, hogy az asszony neve is fel van tüntetve a névtáblán, némi extravaganciára utal, a városban hagyományosan a férfi neve szokott felkerülni az ajtóra, postaládára. Persze, pattintott az ujjával Vajda. A lépcsőházfelelős mesélt egyszer róluk, kéretlenül, amikor egy ízben közpénzbegyűjtő akción volt, hogy ezek kétlakiak (a lépcsőházfelelős szóhasználata), van egy villájuk a Mária-hegy alatt, idejük java részét ott töltik, csak nagy néha jönnek ide; a pénz veti fel őket (a lépcsőházfelelős szóhasználata), de azért nem akarózik nekik csak felét fizetni a közpénznek, merthogy ők itt kevesebbet koptatnak (ismét a lépcsőházfelelős szóhasználata). Vajda előtt megjelent a lépcsőházfelelős méltatlankodó, sértődött tekintete, aztán Klaudia alakja is beugrott, negyvenes, aki kínosan igyekszik fitt maradni és csak harmincasnak látszani. Gyermektelen házaspár… Minden bizonnyal azért is költöztek el, mert fárasztotta őket a gyermekricsaj. Meg hát, nagyobb intimitásra vágytak. Szabadságra. Nem volt túl sok gyerek a lépcsőházban (az egykézés egyre inkább divattá vált itt is), de az a pár összeverődött délutánonként a panelház mögötti parkban, bakalódtak, röhécseltek, zenét hallgattak. Korposék pedig fölöttébb kényesek voltak a délutáni sziesztájukra. Gyerekük nem lévén, a gyerekzsivaj, ami az immunissá vált szülők számára fel se tűnt, számukra elviselhetetlen volt. Héttől háromig dolgoztak, utána ebéd a gyorsétteremben, aztán haza, négytől ötig pihenő. Egy könnyű kis szundi, vagy újságok, halk zene. S ebbe folyton belerondítottak azok a ronda kölykök. Herótjuk volt az „anyu, dobd már le a labdám”, vagy „a szörny most megöl téged, vooovv”-féle hangicsálásoktól. Egyszer szóvá tették a dolgot a lépcsőházfelelősnél is, hogy kérem, csendóra, miegymás, de az olyan kelletlenül mondta, hogy a gyerekeket nem lehet megrekeszteni, hogy Korposék felhúzták az orrukat, s hétvégi házuk építésének projektjét megsürgetve rövidesen elhúztak. Hivatalosan nem költöztek el, így nem is beszéltek róla senkinek, a lakást megtartották, kiadni nem akarták, mert hát minek rondítson bele más az ők fészkükbe. Néhanap hazajártak, inkább csak mosni, (Klaudia úgy gondolta, a hétvégi házban nem illik mosni, ott a terített ruhák is olyan hervasztóan mutatnának), vagy amikor valami ronda időjárás állt be huzamosabb ideig, amolyan se nem tavasz – se nem tél, nyálkás, hideg idő, amikor az embernek kimozdulni sincs kedve, nem kell ilyenkor udvar se, francba a japánkerttel s a filagóriával, ilyenkor jó behúzódni a tömbházba, a négy fal közé.

Korposék olyan emberek voltak, akikre azt szokták mondani, adnak magukra. Vagy még olyanabbak. Konyhájukat a legdrágább spanyol csempével burkolták, csakis márkás cipőben, ruhában jártak és márkás italokat ittak.
Igen, bólintott Vajda, Korposék szeretik egymást, boldog házasságban élnek. Sok minden összeköti őket (gyereket elsősorban azért nem akartak, hogy ne válassza el őket egymástól), számos közös témájuk van, melyek nem föltétlenül mélyek és spirituálisak, de biztosítják az összehangoltságot. A legfontosabb, hogy közösek az értékeink – mondogatták olykor, barátok közt, tekintetükben a spiritualitás párájával. Imádtak vásárolni, költekezni, vagyis Klaudia volt a shoppingolás megszállottja, Tamás inkább gyűjteni szerette a pénzt, de nem bánta, ha párja elkölti. Nagyvonalú volt, pontosabban szerette, ha felesége elégedett, mert tudta, hogy akkor őt is azzá teszi. A készpénz számolása különös örömmel töltötte el mindig, s bár pénzügyi tranzakcióik nagyját bankkártyával, átutalással bonyolították le, azért gondja volt, hogy mindig legyen otthon bőven készpénz. Ha beteg lett, nátha gyötörte, vagy migrénje volt, átszámolt kétszer-háromszor egy nagyobb köteg bankót, s máris egészségesnek érezte magát. S olykor, baráti körben titokzatos mosollyal szónokolni kezdett az öngyógyításról. S arról, hogy bízni kell magunkban. Mindig magunkban. Ez a legfontosabb.

Klaudia marketingmenedzser egy lakberendezési cégnél, pillantott Vajda összehúzott szemekkel a névtáblára, Tamás pedig részlegvezető ugyanott, s bár a ranglétrán lehetett volna feljebb jutni, ők elégedettek helyzetükkel, felmérték, hogy a felelősség és a jövedelem aránya számukra ezen a szinten a legmegfelelőbb. 40 évesen már tudni kell nemet mondani, hangoztatták olykor a baráti körben, tudni kell, mi az elég…

Klaudián pedig meglátszott a kímélés. Ápolt volt, bár a túl sok alapozó kicsit pudingszerűvé tette az arcát, alakja karcsú, vagyis inkább telt, a gyermekek nem szopták le róla a húst, a mellei is szépek voltak, alig kellett megtámasztani őket, hogy ne lógjanak. Szívesen viselt mély dekoltázsú blúzokat, és hétköznap is kifestette a száját. Tamás ezt rendjén valónak tartotta, még kissé harsány parfümjét is szerette.

(…) De minden életnek megvan a maga sötét titka, villant át Vajda agyán. Lehet, hogy az övékének is? Tamás hordoz magában valamit, letenni nem tudja. Három évvel ezelőtt, amikor kinevezték részlegvezetővé, a tulajdonosok elküldték egy kéthetes fejtágítóra, B-re. Napközben minden príma volt, a programok, konferenciák, a kollégák is figyelmesek, de esténként a szállodaszobában rátört a magány. Félórákat telefonált a feleségével, turbékoltak, utyu-putyu, hiányzol, husikám. Aztán egyik este vacsora után elment egy lokálba egy rövidet meginni. Nagy kedve nem volt, de gondolta, még mindig jobb, mint a szállodaszobában ücsörögni. Aztán jobban alakultak a dolgok, mint remélte, a zene kellemes volt, a whisky ízlett, még egyet rendelt, kezdte jól érezni magát. A szomszédos asztalnál két fiatal, feltűnően szép nő ült, vidámak voltak és felszabadultak, beszélgettek, kacarásztak. Aztán egyikük szemezni kezdett Tamással. Kihívóan. Tamás először elfordította tekintetét, de a kíváncsiság, az izgalom úrrá lett rajta. Mustrálgatták hát egymást, hosszú combú, teltkarcsú volt a nő, mély dekoltázsú ruhában. Mint Klaudia, gondolta Tamás, csak fiatalabb. A gondolattól pillanatra elszégyellte magát, elfordult. A következő pillanatban a nő ott ült mellette. Tetszel nekem, nagyon!, mondta búgó hangon. Aztán olyan gyorsan történt minden. A bemutatkozásig sem jutottak el, már a szobában voltak. Szenvedélyesen egymásnak estek. A szex ugyan korántsem volt olyan jó, mint Klaudiával, mert a nő érthetetlen módon egyre csak siettette, de Tamás azért összességében nem bánta a dolgot. Másnap ugyan volt némi lelkifurdalása, de aztán legyintett, futó kaland, ennyi belefér. Hazaérkezéskor az átlagosnál nagyobb csokrot vitt a feleségének és figyelmesebb volt, ezt Klaudia a távollétnek tudta be. A viszontlátás több mint örömteli volt, mintha újra a mézesheteiket élték volna. Tamás teljesen megfeledkezett a kalandjáról, mígnem egyszer, majdnem két hónappal az eset után, csöngetett a mobilja, idegen szám, Tamás felvette, riadt hangú nő szólt bele, Korpos Tamást keresem, igen, kérem, mit parancsol, szólt Tamás kimérten, emlékszik még, április 16-án, B-ben, találkoztunk a Sensation Club-ban, aztán felmentünk a szállodaszobába…, itt a nő elhallgatott, majd elhaló hangon azt mondta, sajnos terhes vagyok. Az nem létezik, tört ki Tamásból egyszerre, én óvsz…, ijedten elharapta a szót, s körülnézett, valaki hallja-e; a nő sírós hangon azt mondta, tudja, hogy kellemetlen, mert családja van, de ha baj történt, meg kell oldani; Tamás úgy érezte, megáll az esze, egyáltalán honnan tudja ez a nő a nevét és a telefonszámát, s hogy felesége van; álljon meg, kérem, mondta fagyos hangon, kicsoda ön egyáltalán, nem téveszt össze valakivel? A nő erre bekeményített, fénykép is készült, uram; aha, hát erről van szó, öntötte el a hideg verejték Tamást, mit gondol, hogyan intézzük el?, kérdezte; fizeti az abortuszt, s némi fájdalomdíjat, mondta a nő kimérten; mennyit?, kérdezte Tamás gépiesen, a nő bemondta az összeget, nem tűnt túl nagynak, Tamás megkönnyebbült, én úriember vagyok, kérem, intézem az ügyet, csak fő a diszkréció. Hogyne, kérem, udvariaskodott a nő, még megegyezték a tranzakció részleteit, majd elköszöntek egymástól. Tamás átkozta magát, egész nap ideges volt, az étel sem ízlett, feleségét is elutasította. Agya vadul őrölt, próbálta kisütni, miként szabadulhatna a csapdahelyzetből. Megpróbálta visszapörgetni az eseményeket, egyértelműnek tűnt, hogy megtervezett akcióról van szó. Csak akkor erre hogy a fenében nem jött rá? Két nő szólóban, s az egyiknek valamiért nagyon megtetszik a lokálban ülő magányos férfi… A barátnő az alibihez kellett, meg talán a fotóhoz, futott át az agyán, és megborzongott a rémülettől. Hogy lehettem ennyire palimadár? Bárhogy emésztette magát, nem talált más megoldást, fizetett, azt remélve, hogy ennyivel megússza a dolgot. Naiv volt. Alig két hét múlva ismét csörgött a telefon (egy másik szám), a nő volt újra, kis komplikáció történt, mondta erőtlen hangon, méhen kívüli a terhesség, életmentő műtéten kell átesnem. Tamás nem nagyon értett az efféle női bajokhoz, csak annyit tudott, hogy az „életmentő műtéthez”, ahogy a nő fogalmazott, természetesen ismét pénz kell. Az ő zsebéből. Elöntötte a pulykaméreg. Rendőrségre adlak, te kis ribanc, sziszegte a telefonba, mire a nő kimért hangon csak annyit mondott, jó, de nem hiszem, hogy felesége örülni fog a történetnek. Tamás tehetetlenül elhallgatott, majd békésebb hangon azt mondta, jó lenne, ha megbeszélnék az egész dolgot, ha találkoznának valahol. Akár meg is látogathatnám, mondta a nő, Tamás tiltakozását meg sem hallva, de most a műtét a legsürgősebb. Magánklinikában kell végeztetnem. Persze, mindjárt gondoltam, ironizált magában Tamás, de csak annyit kérdezett, mennyi. A nő ismét bemondta az összeget, ez már jóval tekintélyesebb volt, mint az előző. Tamás nyelt egyet, és átkozta magát. És fizetett. Utána pedig dühös volt magára, hogy miért olyan töketlen, miért nem tudja kivágni magát a helyzetből. Mert, hogy van valami megoldás, abban biztos volt. Csak bátrabbnak kellene lenni. Kellett volna. Amikor először hívott a terhesség hírével, azt kellett volna mondanom, milyen jó, tartsd meg a gyereket, támogatom a felnevelését. Lehet, akkor zavarba jött volna, kezdett volna hebegni-habogni, s lebukott volna. Mindegy, így utólag ennek már aligha van értelme. Hogy frusztrációját levezesse, gondolatban többször megverte a nőt, máskor pedig képzeletben átformálta a B-ben történteket: hűvösen és távolságtartóan visszautasította, fizetett, s kilépett a lokálból. Az eseményekről természetesen továbbra sem szólt asszonyának, de az látta rajta a gyötrődést, Tamás pedig nehéz helyzetben volt, mert közös munkahelyük lévén még valami munkaügyi konfliktust sem tudott kitalálni. Várt és őrlődött. Aztán telefonszámot cserélt, más védekezési technika nem jutott eszébe, pedig a tudatalattijában végig ott motoszkált, hogy egy okos lépéssel kivághatná magát a helyzetből. Az, hogy nem képes rá, tovább rombolta amúgy is megtépázott önbizalmát.

Telt az idő, a nő többé nem jelentkezett. Közel három év telt el már azóta, Tamás nem tudta, megnyugodhat-e végre, leszállt-e róla a nő, újabb palimadarat keresve, vagy bármikor megcsörrenhet újra a telefon, s az a bestia előáll egy újabb képtelen történettel, hogy például végül megszülte a gyereket, de az fogyatékos lett, speciális intézménybe került, s a neveltetése természetesen sokba kerül… Persze, közben hozzáteszi, szinte mentegetőzve, hogy tudja, ez kényes ügy, s hogy nem lenne jó, ha kitudódna, amitől neki teljesen kimenne lábából az erő, szája kiszáradna, nyelve nem forogna, egy szót se tudna kinyögni, a nő pedig könyörtelenül folytatná, hogy ő nagyon sajnálja, de ami megtörtént, az megtörtént, de ha Tamás okos lesz, (és neki tudnia kell, hogy ez azt jelenti, ha tovább fizet), akkor nem lesz semmi baj. Sokszor hetekig nem jutott eszébe az ügy, máskor folyton ezen őrlődött, a legváratlanabb helyzetekben is eszébe jutott, ilyenkor mindig lemerevedett, ha éppen asszonyával volt, ingerülten elutasította, ha a munkában, csikorgatni kezdte a fogát, s belebújt a számítógép képernyőjébe. Többször megfordult a fejében, hogy segítséget kér a rendőrségtől, s elmond mindent a feleségének is. De nem tudta rávenni magát. Úgy érezte, nem tudna a felesége szemébe nézni, a kollégái, ismerősei szemébe még kevésbé. Nem bírná elviselni az együttérzéssel kevert megvetést. Mérlegre téve a dolgokat, úgy döntött, inkább elviseli a zsarolás tényét, de megőrzi szégyenletes titkát. Kínjában aztán utánanézett- és olvasott, hogy bizony vannak jól szervezett bűnbandák, amelyek gazdagnak látszó, magányos emberekre állítanak rá szép lányokat, elcsábíttatják őket, aztán „fejegetik”. És bizony, nem megoldás, ami neki is megfordult a fejében, hogy megkeresi azt a nőt, és kitapossa a belét, mert komoly „testőrség” van körülötte. Azt viszont némiképp megkönnyebbülve olvasta Tamás, hogy elég sok áldozata van eme cselszövésnek, ez azt is jelenti, hogy viszonylag hamar „leszállnak” egy-egy kliensről. Az így összeolvasott újságcikkek, riportok végén kötelező módon az állt, hogy feltétlenül ajánlott a rendőrség bevonása. Tamás továbbra sem kívánt élni ezzel a lehetőséggel…

Mi tud lenni egy ilyen emberből?, kérdezte Vajda magától. Kifelé úgy tűnik, tovább éli megszokott életét, kényelemben, gondtalanul, az önmegvalósítás útját járva, valójában egyre jobban leépül, annyira félti látszatokra épülő kis világát, hogy végül belerokkan ebbe a féltésbe. Az állandó titkolózás eltávolítja a párjától, a bűntudat miatt amúgy is merevedési problémái lesznek, a házassága tönkremegy, szakmai élete nem különben. De az is lehet, szőtte tovább gondolatait Vajda, hogy egy gyenge (vagy erős?) pillanatában végül mindent bevall feleségének, aki félreteszi csalódottságát, és megpróbálja kézbe venni a dolgokat, rendőrséget hív, férjét pedig elcipeli pszichológushoz.

No, de csak lassabban a testtel, túlságosan elragadt a fantázia hevének gyors taligája, gondolta Vajda mosolyogva, ez a jövő-projekció már nincs belelaminálva az ajtóba, a névtábla mögé sincs becsíptetve, még a hárompontos, ultrabiztos zárszerkezet sem rejti. Azzal félrelépett az ajtó elől, Korposék történetét nyitva hagyva. Ő végiggondolta élettörténetüket, végigélniük azonban nekik kell. Így, vagy másként.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. szeptember 18. szerda hüvelyk PRÓZA

 

Mészáros Zoltán: Falu a Réz-hegység lábánál

KONYV_Meszaros_Zoltan_Falu_a_Rez-hegyseg_labanal

Klikk ide: Mészáros Zoltán Falu a Réz-Hegység lábánál

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. június 3. hétfő hüvelyk PRÓZA

 

Főcze Kornélia

Angyalok postája

Amikor elhatározták, hogy megírják a szellemi szakácskönyvet, csak úgy dőlt belőlük a nevetés, hogy mi mindent ki- és fel lehet tálalni egy ilyen könyvben. Életreceptek, klasszikus formában, hozzávalókkal – mondta Lád, akinek ötvenötödik születésnapját ünnepelték aznap. Rögtönzött is gyorsan egy receptet, a valódi ünnepét, amit így zárt le: – Jó, hogy jöttél, Ko. Ha nem vagy itt, sülhetnék ma egyedül a saját zsíromban. Most te mondj egy receptet!

Re-exposure of S6300104

Ko a megbántottság receptjével állt elő. Kacagva sorolta a hozzávalókat: egy vagy több vérző szív, sértődöttség ízlés szerint, kiadós könnyhullatás, amivel a vérző szívet tisztára mossuk…

Ko sok kilométert utazott, hogy ott lehessen Lád születésnapján. Ritkán találkoztak, volt úgy, hogy évekig nem látták egymást.  Jó, hogy nem télen van a születésnapod, mondta. Tudod, hogy nem szeretek télen utazni.

Eszébe jutott egy téli látogatása. Pár napot tudott maradni, s ahogyan mindig, hazainduláskor Lád kikísérte a pályaudvarra.  A rohanásban elfelejtettek vizet venni az útra. Lád elegánsan oldotta meg a helyzetet. Elrohant az autóhoz, a csomagtartóból kivett egy palack jéggé fagyott vizet, majd a fergetegesnek mondott komédia címével intett búcsút: Jég veled, Ko!

Később, amikor már mindkettőjüknek volt számítógépük, és skypon is tudtak beszélni, napirendre kerültek egymás dolgaival. Ha akadozott valamitől a hálózati beszélgetés, Lád menten megígérte: panaszt tesz a skyp-ügyi hivatalnál. Ko egy jó hangulatú beszélgetéskor „gyömöszölte” át a hálózat kábelein a serpát is.

– Irányítom hozzád a serpát, hogy legyen, aki fölvezessen a tízedikre. Add át neki terheidet! – írta az üzenőbe. Attól kezdve Lád rendszeresen beszámolt a serpa egészségi állapotáról is.

Később ritkultak a skyp-os beszélgetések, mindketten a munkájukkal voltak elfoglalva. Levelet is csak hébe-hóba váltottak, a szellemi szakácskönyvről pedig sokáig nem esett szó.

Egy éjszaka Ko azt álmodta, hogy kézzel írott, postázott levelet kapott Ládtól. Ébredéskor erre az egyetlen szóra emlékezett a levélből: télen.  Leült a számítógép elé, és megírta, hogy az álombéli levélre most azonnal, ezen a  szép őszi reggelen válaszol, dehogy is vár télig… És különben is micsoda dolog, hogy ilyen hosszú ideig nem váltanak levelet… Akkor még nem tudta, hogy Lád beteg, és a vállalatnál, ahol építészmérnökként dolgozott, már felmondott. Járta az orvosokat, ez derült ki válaszleveléből, amit a szokásos megszólítással indított.

Csokko, szia!

Ez mégiscsak egy nehéz pálya. Azt részletezni, ahogyan belecsendesedsz az életautomatizmusok fokozatos kimúlásába minden téren, minden módon. És azt kell látnod, hogy az életke annyira intim és bensőséges, hogy alig lehet mondani róla valamit, miközben szabadulsz egyszerre az automatizált elvárás-halmazoktól is. Ez pedig eléggé hasznos tapasztalat.

És mindeközben hivatalosan, teljes értékűen biztosítva vagy róla, hogy mennyire a tumor az úr orvosilag. Az is természetes része a dolognak, ahogy a hivatalos doktori vonal kiállít az oldalvonalon kívülre. Volt biopszia szeptember 21-én…

Ko megpróbált nyugodt maradni. Úgy érezte, a legtöbbet azzal segíthet, ha nem gondol mindjárt a legrosszabbra. Megírta, hogy amint csak lehet, kiutazik. Főzni, mosni, takarítani fog, és ha lesz hangulatuk hozzá, a szellemi szakácskönyvnek is nekivághatnak. Válaszában Lád egyetlen utalást tett a szellemi szakácskönyvre. Azt írta, hogy mára már beérné egyetlen valódi recepttel, ami az első betűjétől az utolsó kavarintásáig, mindenestől igaz, a benne meglévőkkel és a hozzávalókkal együtt. Fűszerszámostól, fakanalastól. Mindenestől…

Ko időközben megírt néhány receptet a szellemi szakácskönyvbe. Úgy gondolta, jól teszi, ha átküldi Ládnak, hátha felvidítja. Jött is a válasz még aznap.

CsokKo, szia!

Te csak remekelj!

Szörnyű ez a felfordulás minden szinten. Nem csoda, hogy ettől már az óceánjárók is kifekszenek az első adódó zátonyon. Valahogyan annyira unalmas már. Szegény dollár…Nem lehetne egyszerűen megadni neki a végtisztességet? Mire ez az állandó leminősítgetés euróban? Annyira zavaros ez az egész. Mennyi felesleges, gerjesztett kavarás, békétlenség! Még jó, hogy a havat jelenleg fehérben szitálják. Ahogyan itt lassan belepi a környéket, legalább látványában fehérnek tűnik…

Aztán sokáig nem jött levél. Ko félni kezdett, eszébe jutott az álombéli levél, amiből reggelre csak ez az egyetlen szó maradt: télen. Hívta telefonon, de hiába. Lád csak hetek múlva válaszolt a levelekre.

CsokKo, szia! 
 
Látod, nem tudtam válaszolni, az a kis egyhetes kórházi kezelés jobban megviselt, mint gondoltam. Szerencsére Nóri gyógytornája megint izomlázzá teszi azt a fájdalmat, amit ülés közben éreztem, de nagyon furcsa. Mozogni is alig, ülni lassan, lassan tudok végre, újra. Enni sem nagyon tudtam, sem cigarettát tölteni, amit elszívok, internetezni meg pláne nem. Be sem kapcsoltam a gépet, remény sem volt rá, hogy valamennyit kibírok még és még ülve.  Úgy tűnik, sosem érem magam körül. Végül talán. Az, hogy most itt ülök, és nagyjából komfortosan írok Neked, valami hatalmas eredménynek mondható…

A következő levelet már Nórinak, a gyógytornásznak diktálta.

CsokKo, szia!

 

Így, hogy egyedül maradsz a dolgaiddal, látszólagos gondjaiddal, marad a felismerések egyedi és egyszeri halmaza, hogy Mennyei Atyám vigyáz rám, nem eshet bajom semmi. Nem történhet bántódásom szemernyi sem. Meg hogy ha már egyedül vagy, magadra, Mennyei elküldőd és elengedőd nem a kifejtett aktivitásért és szolgálatért szeret, és tart meg a kegyelemben, bölcsességben, tanításban és gyógyításban, 
hanem csak úgy önmagadért, magadban. Lám, minő malőr! Eddig úgy tűnt, mert folyamatosan sulykolták  a tudatodba ezerrel, hogy mindezért tenni, földön csúszni és teperni, könyökölni meg rinyálni kell, különben lemaradsz, mint a borravaló. Elmegy a hajó és vonat, a repülés élményéről nem is beszélve, és nem érdemelheted ki. Tehát teljesíts és bizonyíts, különben nincs kegyelem, és nem menekülsz a poklok poklától sem. Pedig nem és nem és nem! Mindennel csak önmagadnak tartozol, elsősorban szeretettel és megbocsátással, mert csakis abból létezünk a mindent elborító hófehér, nem fagyos, nem télies kegyelemben…Ezek jutnak így eszembe most…

Ko eldöntötte: amint teheti, kiutazik. Megírta: jövök és viszek szilvalekvárt. Válaszában Lád megpróbálta lebeszélni azzal, hogy ő ma már nem egy szép látvány. Biztos, hogy kíváncsi vagy egy folyton szunnyókálni vágyó csontkollekcióra? – kérdezte.

Ko elbizonytalanodott, feljajdult: – Uramisten! Hányszor, de hányszor megbeszéltük már, hogy nem a testünk vagyunk. De azt is tudta, nem érvelhet ezzel most, amikor Lád felfekvési sebektől szenved.

Eszébe jutott a régi délután, amikor először és utoljára megjegyzést tett Lád külsejére. A mozdulatait, elegáns főzési stílusát figyelte, és hirtelen kiszaladt a száján: – A tengerkék szemedhez igazán jól passzol ez a világoskék ing. Lád nem jött zavarba. Ősz hajára mutatott, és azt kérdezte: Hát ezzel passzol-e, Ko?

Később fényképeket nézegettek. A szomorú tekintetű, rövidnadrágos kisfiú láttán Ko faggatni kezdte Ládot a gyermekkoráról. Arról, amit hallott, azt gondolta: fontos receptanyag lesz a szellemi szakácskönyvben.

Na majd megtanulok visszaszeretni az időben, mondta, és feldobta az ötletet, hogy menjenek városnézőbe.  Nem mintha bármi is érdekelte volna őket a környezetből, amikor együtt voltak. A kivilágított terek és hidak, a köztéri szobrok és nyárikertek, az ismerős és ismeretlen arcok mind-mind kívül maradtak tökéletesnek érzett világukon, bárhol is jártak. Kimondatlanul is tudták: kései találkozásuk története kerek és egész még akkor is, ha csonka, senki másnak tanulsággal nem bíró mesének lettek szereplői.

Ko sokáig nem értette, hogy mitől érzi ennyire jól magát Lád társaságában. S amikor nevet próbált adni a kapcsolatuknak, kénytelen volt azzal beérni, hogy hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren, a barátságon és még a szerelmen is túl… Már találkozásuk első óráiban tudta, új nyelvet tanul Ládtól. Anyanyelvének egy olyan rétegét, ahol a sötét szó is fénnyel van kimondva, hogy világossá váljék annak teremtő hatalma.

Valahányszor Ko búcsút vett Ládtól, a klinikai halálból visszatértek rossz élményét élte meg. Úgy érezte, visszaszorul a testébe, ami túlságosan szűk már annak az én-nek, aki megismerte önnön lelkének határtalanságát. Nem értette, mitől válik hirtelen minden névtelenné, amikor elválnak, és honnan az a képessége Ládnak, hogy még a portörlőt is kifürdeti a közönségességből, ha csak hozzáér is.

Na minden rendben, Ko, és semmi nincs helyén, mondta egyszer, egy nagytakarítás után nevetve Lád, miközben visszatette édesapja letörölt fényképét az íróasztal feletti polcra. Ko beleborzongott a hallott mondatba. Tudta, hogy soha többet nem teszi fel magának a kérdést, hogy miért olyan a világ körülötte, amilyen…

Adventben levél jött Ládtól, amit újra Nóri, a gyógytornász írt gépbe.

CsokKo, szia!

 

Ma sikerült átesni a katéter cserén (normált szilikonosra), és így csak február 6-án kell újra cserélni. Minő apró örömök, látod. A sebészeten ellenőrizték a keresztcsontom melletti sebet, ami egy ideje nagyon beindult, mindenféle nedveket termelt, mindent átáztatott, ragadt bele pizsamába, gatyába és így az ádventben megtisztult…

Isten tenyerén csak a nyűgöket és fájdalmakat kell éppen elviselni, és jobban intézi az ügyeimet, mint én magam, amikor aktívan kavartam a nagybetűs életben…
Meglátjuk persze, hogyan is tovább.
Bizakodjunk egészségben, boldogságban…

Te csak remekelj!

Január közepén Nóri visszament a lakásba, hogy elvigye az ott maradt dolgait. Mielőtt kikapcsolta volna a napok óta üzemelő számítógépet, még megnézte Lád olvasatlan leveleit. Ujjai nehezen mozdultak, rossz érzés fogta el, de határozottan tudta, hogy meg fogja tenni.

CsokKo, szia!

 

Kérdem magam: mi is a valóban irányadó az ilyen jellegű zűrzavarban? És úgy látom, marad a régi szlogen, ahogyan bevésődött:

Mennyei Atyám vigyáz rám, 
nem eshet bántódásom, 
nem történhet bajom, 
megnyugodva az Ő szeretetében.

Amikor a Küldés gombra kattintott, már elmúlt minden rossz érzése. Az ágy melletti székről elvette a megbontott cigarettás dobozt, a táskájába tette, még egyszer szétnézett a szobában és kilépett az ajtón. A lépcsőn lefelé menet azon kapta magát, hogy fennhangon többször is kimondja: megcsináltuk!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. május 9. csütörtök hüvelyk PRÓZA

 

P. Buzogány Árpád

Rózsák megdicsőülése

A kávézóban kávét rendelnek a legkevesebbet, péntek délután traktor vontatta munkásszállító áll az út szélén, olyan, mint szekrény aljából előkotort játék, fehér oldala megkopott, vagonszerű ládája magasan áll a kerekek fölött, ajtaja hátul nyitva, foltos hátizsákok mellett borzas kutya alszik. A terasz hangos, sörös üvegek a kopott bádog asztaltetőkön, rövid szoknyás, telt idomú, fiatal nő borítja műanyag vederbe a hamutartókat, rajta pihennek a férfiszemek, észre sem veszik a kert melletti virágágyásokat. Szikár, magát jól tartó idősebb férfi tér be a keskeny járdán, haja szürke, rövid bajusza is az, vasalt ingét kieresztve hordja, bőrmellénye zsebéből cigarettásdobozt húz elő. Megáll, kezét ráengedi a kinyitott kapu kilincsére, apró, szúrós szeméből nyugodtság sugárzik, amíg szétnéz. A kiszolgálónőnek odabólint, az is körbenéz, hangosan visszaszól:

– Ide, az asztalához!

A férfi nem az épület bejárata, hanem a terasz kis ajtaja felé indul. A teraszt méternyi magas, terméskőből rakott párkány keríti be, ülnek is a tetején néhányan. A túlsó sarokban, ahová már nem süt a nap, kis faasztalhoz ül le, szemüveges, tanárképű fiatalember mellé. Rágyújt, a két ember szótlanul nézelődik, mintha nem is hallanák a körülöttük erősödő lármát.

– Kávét? – kérdezi a nő, amikor újabb söröket hoz a szomszéd asztalhoz.

– Kávét, jó erőset – bólint a férfi. Fújják a füstöt, belenéznek a pálinkától, sörtől mámorosodó fiatal erdőmunkások szemébe, nem kihívóan, nem hosszan, közben tálcán érkezik a kávé pohár vízzel, a férfi egy bankjegyet nyújt a nő felé, az vastag pénztárcát vesz elő köténye zsebéből.

– Nem tudok visszaadni, nincs ma apróm – mosolyog a nő, és a férfi is.

– Még egy vizet – teszi a pénzt a feléje nyújtott tenyérbe. Bő kortyokban issza a vizet, közben a nő megigazítja blúzát hátul, a derekán, már el is tűnt a teraszajtónál, mintha elnyelte volna a tátott szájú terem. Két apró gyerek jön a terasz kerítéséhez.

– Bácsi, bácsi! – nyújtják a kezüket. A fiatalabb férfi rájuk szól, az idősebb mosolyog.

– Fagylaltot?

– Fagylaltot! Fagylaltot! – visítják, és a férfi nem pénzt ad, hanem bemegy a kávézóba, kis idő múlva két ostyás fagylalttal tér vissza, a gyermekek kezébe adja.

– Nőjetek nagyot – és barackot nyom a kisebbik fejére, a gyermekek csendülő kacagással szaladnak ki a kapun.

– Ma is, tegnap is? – tölti ki maradék sörét a fiatalabb.

– Ha ekkorák lennénk, mi is a fagylaltot kívánnánk – mondja maga elé az idős férfi.

– Már kétszer is jártak itt…

– És nem volt, aki helyettesítsen?

– A legények sörrel kínálták. A nagyobbik meg is kóstolta. Kiköpte. Röhögni ezen is lehet.

– Igen.

Nem folytatta, a kiszolgálónő hozta a pohár vizet.

Ahogy továbblépett, egyik asztalnál hevesen udvaroltak neki, a címét kérték.

– Nincsen papír s toll… s ha nem írom le, elfelejtitek.

– No, az nekünk sincs.

– Nagy kár!

– Felírjuk széndarabbal a traktor oldalára.

– Inkább visszajövünk később.

– Záróráig mindenkinek itt vagyok.

– S azután?

Válasz nélkül hagyja ott a fiatalembereket. Még egy rendelés, egy gyors sör, ahogy egyikük mondja, aztán, mint felszálló verébcsapat, egyszerre távoznak. Alig maradnak néhányan a teraszon.

Jóleső langyosság csalta be az embereket a tető alá, fogytak a sörök, késő délután újabb munkáscsoport lármázta fel a helyet, a városból hazafelé tartva felhajtottak egy-két pohárral, vége a hétnek, mire hazaérnek, úgyis besötétedik.

Hosszú árnyékok nőnek a szomszéd épületek falához, egy rozsdafarkú tollászkodik a kapu tetején, a meglett férfiak belefeledkezve nézik, mintha most látnák először.

Lemegy a nap, hűvösödik. Szalmakalapos, fehér inges férfi csatlakozik a hallgatag kettőshöz.

– Tisztelettel, művész úr! – köszön oda egy harsány, elhízott öreg, széles mozdulatokkal integet.

– Jó estét kívánok. Mit hozhatok? – áll meg az asztaluk mellett egy fekete hajú lány. Válla széles, barna a bőre, karcsú a termete. Ugyanolyan kötény van rajta is, mint a másikon.

– Az új munkaerő? – méri végig a szemüveges.

– Csókolom a kezeit – mosolyog a művész úr -, egy jó hideg sört Jenő bácsinak.

– Igen… Ide még hozhatok valamit?

A szemüveges sört, az idősebb fehérbort kér. A lány térül-fordul, a három férfi még le sem vette szemét a teraszajtóról, már ismét ott van, a tálcát figyeli folyton, az asztalra teszi, úgy szolgál ki.

– Hozok hamuzót is – nyúl az asztal közepére a hamutartó után.

Aztán sorra járja a többi asztalt is, hamutartót cserélni, rendelést felvenni, gyakorlottabb társa az ajtóból nézi, szinte szenvtelenül, mint akinek most jut annyi ideje egész nyáron, hogy belebámuljon az alkonyatba.

Aztán felgyújtja a villanyokat.

A művész úr elfordítja székét, hogy jobban lásson, miközben a szemüveges belepirulva bámul másik irányba.

– Micsoda szépség! – mondja félhangosan, visszafordulva.

– És milyen alakja van! – toldja meg a szemüveges.

– Aktot kellene rajzolni róla.

Az idősebb hallgat, de mint macska, minden lépését, mozdulatát figyeli. Felhajtja a bort, szótlanul ül.

– Még egy sört Jenő bácsinak – kopogtatja öngyújtójával az üveget a művész úr. Amikor a lány szól, hogy rögtön hozza, fontoskodva kéri:

– A hidegebbikből, kisasszony!

Ezt a szót hamar felkapják mások is, mert kisasszonyként szólítják asztalukhoz az új lányt.

– Mintha elfelejtette volna a Jenő bácsi sörét – pirítja le a művész úr, amikor a lány feléjük tart a sörrel. Serényen hozza, elnézést kér.

Az idősebb férfi felkapja a fejét.

– Egy pohár bort – néz a lány szemébe.

– Azonnal.

Autók fényszórója pásztázza néha a teraszt. Amikor apró kattogások darálják szét a csendet, az idős férfi megjegyzi:

– Tíz óra. Mindjárt jön a váltás.

Hozza a lány a bort, mindenki külön fizet. Utoljára az idősebb férfi. Papírpénzt vesz elő:

– Az előzővel együtt.

A lány a markába bankók mellé aprópénzt számol, közelebb kerül a férfihoz, odanyújtja. A férfi elvesz egy papírpénzt, zsebre teszi, a lány ujjait pénzestől tenyerébe veszi, és lassan markába szorítja, a lány szeme nagyra tágul a beállt csendben, a férfi eltolja a lány kezét, vissza, a csípőjéhez.

– Köszönöm.

– Én is köszönöm – rebegi a lány, és sietve megy el.

Nemsokára mégis visszajön egy üres hamutartóval.

Üresednek az asztalok, aztán új vendégek érkeznek, csendes beszélgetések zsongása jelzi, megfáradt már az egész világ. Még sincs nagyon késő, mert olajszagú fakitermelők szomjas csoportja most esik neki a sörnek, másik asztalnál esti portyázásra kiöltözött suhancok fújják az illatos füstöt.

A teraszon az új lány szolgál ki, a három férfi még mindig rá-rápillant. Egy nyápic, apró fülbevalós fiú elragadja a kezét, derekához nyúl, hogy magához húzza, a lány összegörbülve tartja magát.

– Kisasszony! – reccsen az idősebb férfi hangja, és a lány odanéz, a fiú is elengedi.

– Ha valaki kellemetlenkedik, csak szólni kell Jenő bácsiéknak, beszélünk mi a fejével… – válik mérhetetlenül kedvessé a művész úr hangja, és elkapja a lány kezét, tenyerébe fogja, másik kezével simogatja.

– Annyiféle ember megfordul itt, és, ugye… a férfiemberek mohók… nem jó hely egyedül egy ilyen rózsaszálnak… – rebegi el a végét a szemüveges.

Elkezdik jó tanácsokkal traktálni, a lány pedig hátra-hátranéz, látszik rajta, kellemetlen a helyzet, szemében már kevesebb a csillogás. Amíg ez az újabb ostrom tart, öreg néni jár asztaltól asztalig, rózsákat árul. A lányt látva odasiet, próbálja rátukmálni a rózsáit a férfiakra: milyen szép leány, megérdemli a rózsát, mondja, és bizalmaskodva mosolyog. Néhány szál virágot elővesz a fonott vesszőkosárból, egyiket visszateszi, másikat választ. Arcuk magasságába emelve kínálja a férfiaknak.

Az öreg int, hogy tegye le, és az asszony két szép piros rózsát tesz eléje az asztalra. A férfi pénzt nyújt oda neki, közben figyeli a beszélgetést. Az asszony még egy sárga rózsaszálat választ, ráadásként.

Közben a művész úr már a modellkedésről beszél a lánynak, aki az asztaluk mellett mosolyog, és kényszeredetten tűri, hogy az idegen férfi végigsimogassa a derekát.

Az idős férfi, aki eddig csendben volt, felhajtja a bort, a poharat odaveri. A vékony falú pohár darabjai szétpattognak a cementpadlón.

Csend lesz, megdermed mindenki. A férfi feláll, egyetlen mozdulattal lecsavarja, tépi egyik rózsa szirmát, a tenyerébe fogja, aztán a másik meg a harmadik rózsáét is. A meglepett lány fejére szórja, hosszú haján a szirmok lehullnak vállára, onnan a földre. Mozdulatlanul áll, behunyja szemét, az öreg pedig nyakára hullatja tenyeréből az utolsó szirmokat.

Borostás képű, foghíjas vigyorú favágók nézik.

Aztán odalépik a férfi, homlokon csókolja a lányt, és odasúgja:

– Ne add olcsón senkinek a szerelmedet!

A lány felkacag, kissé erőltetetten.

– Már nem nekem való vagy – mondja az öreg. – A fiamnak… ha még élne.

Elindul a teraszajtó felé, lassú léptekkel. Nem néz vissza, úgy megy ki a kapun. A nagy csendben még a tücsökhang is hallatszik. Ki tudja, talán éppen szerelemről muzsikál, csak nem mindenki érti.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. március 21. csütörtök hüvelyk PRÓZA

 

P. Buzogány Árpád

Kelj föl, puliszka, feküdj le, puliszka

– Maga úgy mozog, Jankó bá, mint egy sérves hangya – vakkantott le a szénásszekér tetejéről a sánta Peti, amikor már az utolsó villa szénát dobta föl az öreg.

– Mi a bajod, te? – fordult vissza Jankó, de választ sem várva indult a gereblyék után a fűzfabokor felé.

– Jó, hogy ez az utolsó, mert hanem a hajnalt itt érnénk – dörmögött Peti, és a kötőrudat a szekér közepére igazította.

Miután lekötötték a szénát és a gereblyék, villák a szekér tetejére kerültek, Jankó a lovak elé került, és kiadta a parancsot:

– Csá, ne!

Elindultak hazafelé. A két férfi a szekér előtt lépegetett, aztán amikor ráfordultak az útra, megállították a szekeret és felmásztak a tetejére.

Jankó fogta a gyeplőt, Peti a szekér hátulján lelógatta a lábát.

Csattogtak a patkók a köves úton, a lovak hosszú farkukkal sűrűn legyezték magukat.

– Eddig Pistáék is hazaértek – nézett előre Peti.

Jankó az ingét gombolta be, aztán a homlokát törölgette az ing ujjával.

– Az öregasszony mindjárt teszi oda a puliszkát – szűrte a fogai között.

– Kelj föl puliszka, feküdj le puliszka – toldotta meg Peti. – Ma csak az volt.

– Az is jó, attól függ, mit adnak melléje.

– Vajon mit? Tejet s túrót. S törtfuszulykát – kontrázott Peti.

– Mit panaszkodsz? Otthon tán csirkemártást szoktál vacsorázni?

– Mikor amit. Gomba vagy pityókatokány lett volna, ha nem hívnak el.

Mire beértek a faluba, szürkülödött. Pistáéknál a nagykapu nyitva várta. Beálltak a csűrbe és a két férfi megoldotta a kötelet, Peti leengedte a kötőrudat, aztán elkezdte felhányni a szénapadlásra az illatozó szénát.

– Ne olyan mohón, te! – méltatlankodott az öreg Jankó. – Itt még el is kell rakni!

– Rakja csak, rakja, minél hamarabb.

– Mit mondasz, te?

– Sok beszéd szegénység – emelte fel a hangját Peti. – A tyúkok már elültek otthon, be kell még rekeszteni!

Amikor a hátsó udvar kapuja csattant, a kutyakölyök vinnyogva várta, hogy elengedjék. Pista a csűrkapunál szólalt meg:

– Hagyják immár a fenébe, hát látni se lehet már!

Megálltak a munkával, Jankó lekiáltott:

– Ez már igaz! Legalább a holdvilágot bevezethetted volna ide.

De azért azt a keveset még feldobták, ki látott olyant, hogy a munkát félbe-szerbe otthagyják!

Az ajtó előtt mindketten levetették az ingüket és kirázták, Jankó a szénamurvát törölgette le a nyakáról, aztán lehajtott fejjel borzolta rövid haját. Pista mosdótálban meleg vizet hozott ki és szappant, jó hosszasan mosták kezüket, a vizet róla szétspriccelték.

Bent a házban, a nagy konyhában terített asztal várta őket. A pléhtányérok mellett kanál, középen kék edényben tej, benne nagy merítőkanál. Az öregasszony hosszú kötényben a kályha mellett várt.

– Hol az öreg? – kérdezte Peti. – Szabadnapos volt ma?

– Még nem jött haza – rebegte az öregasszony. – Elment gyógyszerért… Már tényleg jöhetne…

– Hát ki beteg? – tette a térdére a szalmakalapot Jankó, amint leült.

– Ülj le te is, Peti – húzott ki az asztal mellől egy széket az asszony. – Gyertek enni, már annyit vártalak!

– Félt, hogy megmered a puliszka? – vetette oda Peti.

– Puliszka, puliszka, de egyébre is ügyelni kellett. Nem lehet a kályhán tartani, míg a világ.

Közben Pista is bejött, egy nagy szatyorral.

– Itt a friss kenyér.

Kivette egyiket és az asztal közepére tette, az üresen hagyott helyre.

– Estére friss kenyér? – fordult meg az öregasszony.

– Biza, biza – hajolt föléje Pista és illatát szagolgatta. – Jöjjön, nézze meg, még ki se hűlt egészen.

– Ne bolondkodj – szűrte foga között a szót az anyja.

– Mit ne bolondkodjak? Délután sütötték. Sipos Feri hozta, egyenest a pékségből.

Az öregasszony odalépett a szatyorhoz, annak két hosszú fülét széthúzta és beleszagolt:

– Jaj, milyen finom szaga van!

Meg is fordult hirtelen.

– A pálinkát!

Pista alighogy leereszkedett a székre, állt is fel.

– A kamarában van?

– Mellette a poharak is. Neked kellene erre gondod legyen, nem én iszom a pálinkát.

Pista kihozta a karcsú üveget és markában a poharakat, letette az asztalra és töltött.

– No, fogjuk meg!

– Isten, isten! – koccintották el.

– Anyám, nem kóstolja meg?

– Jaj, ne igyál, te, hátha apád után kell menni. Azt se tudom, merre van…

Az asszony lapítón puliszkát tett az asztalra, levette róla a szőttes terítőt.

– Vegyétek, akinek puliszka kell! Ott a tej.

Peti odafordította a merengetőt Pista felé. Az merített, aztán kanalával jó darab párolgó puliszkát csúsztatott belé. A másik két férfi is enni kezdett.

– De rég nem ettem egy kicsi jó puliszkát! – nézett fel Pista.

– Ejsze az asszonyod nem szeret főzni!

– Az igen, de megkeverni mindig nekem kell – kacagott Pista.

– Egyed, fiam! – állt meg a háta mögött az anyja. – Azt hittem, megmered, mire az asztalra kerül.

– Ettünk mi még meredt puliszkát máskor is – szúrt oda Peti.

– Annak az a rendje, hogy melegében egye az ember.

Ahogy elfogyott a tányérokból a tejes puliszka, az asszony még egyszer kínálta, és hogy senki nem vett belőle, elvitte a tejet. Nagy lábast hozott helyére a kályháról. Mielőtt az abroszra tette volna, törlőkendővel végigsimított az alján. Aztán levette a fedőt.

– Csirkemártás – kínálta kedvesen.

A férfiak szótlanul ettek, az asszony közben kést hozott a kenyér mellé, mégis mindhárman puliszkával ették. Pista töltött még a pálinkából, el is koccintotta, de nem ivott belőle.

Amikor tisztára mártották a tányérokat, az öregasszony összeszedte a kanalakkal együtt.

– Aki kér, van itt egyéb is: szalonna, túró, szalámi – hozta egy tálkában és három kést tett le melléje. – Itt a mellévaló.

A műanyag tálkában frissen mosott paradicsom és uborka volt.

Pista nem evett, az óráját nézte.

– Most már a busz is itt kell legyen.

– Jaj, mért kellett apádnak elmenni! Mért nem várt meg téged, amíg hazaérsz, s autóval elmentetek volna – vékonyodott el az asszony hangja.

– Ne féltse, anyám. Érkezik mindjárt.

Jankó és Peti vágott a kenyérből és szalámit vágtak hozzá paradicsommal. Csendben ettek, de Pista nem tudott már helyben ülni. Az ajtó mellől mondta:

– Lemegyek a központba a buszhoz.

– Addig ne, egyszer intézzétek el a mai dolgot.

– Na mondják, kinek mi jár? – fordult a férfiakhoz, hogy mindketten letették a késeket.

– Én kértem tőled a múltkor, tudod te…

Pista bólintott.

– Adj most két csomag szivarra valót, s avval el van rendezve.

Pista a farzsebébe nyúlt, pénztárcát vett elő, és két bankót adott Jankó kezébe.

– Köszönöm. S ha még olyan dolgod van, csak szóljál…

Csend lett, az asszony kiment a konyhából.

– Mintha valami járást hallottam volna… de nincs senki – jött vissza.

– Peti, rajtad a sor – mondta kis idő múlva.

– Nekem adjon egy tarisznya puliszkalisztet ebből a jóból, ha van még – mondta ki gyorsan. – Ebből erőst jó puliszkát lehet főzni.

– Igen, mert ez nem kalapácsmalomban van őröltetve, hanem rendes köves malomban – dicsekedett az asszony.

– Az jó étel. Én rendesen nem is lakom jól, ha puliszkát nem eszek egy nap – hevült bele Peti.

Jankó hallgatott, aztán vinnyogó hangon kuncogni kezdett.

– No mi van magával is? – nézett rá Peti.

– Eszembe jutott, van egy ismerősöm, a múltkor azt mondta, puliszkamérgezést kapott, annyit etették napszámban!

Az öregasszony vette a lapot.

– Nálunk is szeretjük a puliszkát, főleg az öreg, de amikor dolgos van, mindig van egyéb is.

Pista kinyitotta az ajtót.

– A lovak! – és kisirült.

– Hát én azt hittem, kifogta… – ágaskodott Peti.

Jankó egészen kinyitotta az ablakot és rágyújtott. Az ablak felé fújta a füstöt.

– S még egy jó kiló túrót, hogyha hozatnak be sajtot s megcsinálja túrónak – mondta Peti az öregasszonynak.

Az nem szólt semmit. Pista érkezett.

– A lovakat elviszem, hajnalban behozom azt a kicsi sarjút – fordult az anyjához.

– Hát mért nem hagyod itt, te fiam?

– Azért, mert mire más felkel, én már megrakodok. S ne töltsem az időt azzal, hogy lejöjjek, úgyis felénk kell menni a mezőre.

– Jó van, no, nem azért mondom… De már sötét van, se nem ettek, se nem ittak.

– Adtam én enniük, ne búsuljon értük, még most is van előttük, csak azt néztem, nehogy előbbre lépjenek s a rúd beleakadjon a drótkerítésbe. No, rendben vagyunk-e, Peti? – kérdezte aztán jó hangosan.

– Rendben, rendben – bólogatott, és egy szál cigarettát kért Pistától. Meg is gyújtotta rögtön. Pista egy bankót tett le Peti elé az abroszra.

– No, én megyek – fordult az anyjához. – Az autót itt hagyom, beállok az udvarra éjjelre, a kaput is becsukom.

– Te mész, de apád… azt se tudom, mi van vele!

– No nézze meg, hogy éppen most jön! – állt félre az ajtóból Pista. A kapucsattanás után hallatszott a kutya ugatása is.

– Jaj, istenem – szusszant nagyot az asszony.

Nyílt az ajtó, fekete kalapos, kockás inges idős férfi lépett be.

– No mi van, he? Vigyázzban áll az egész világ?

– Jó estét, Pali bá! – köszöntötte hangosan Peti.

– Jó estét. Mi éppen díszőrséget állunk, hallod-e – huncutkodott Jankó.

– Gyere, mert vár az étel – kedveskedett a felesége.

A férfi kalapját az ágyra dobta, a kezében fogott mellény zsebéből apró csomagot vett ki.

– Itt a gyógyszer a süldőnek. Reggel beadatom.

– Mi van a süldővel? – állt tovább Jankó, s a kályhába dobta a cigarettavéget.

– Ha én azt tudnám. Nem eszik… Biztos tüdőgyulladás. Az állatorvos holnap feljő s megnézi.

– Hol beszélt maga az állatorvossal? – nézett nagyot a fia.

– Onnan jövök.

– Hát oda kellett menni? – csapta össze kezét a felesége.

– A faluban négy helyre is voltam, de senkinek nem volt gyógyszer. Aztán a szódavizes kocsi levitt. S nem a patikába mentem, ha már odáig kellett menni, hanem megkerestem az állatorvost. Ő adta. Aztán… vártam az út szélén, de semmit nem kaptam… s hazajöttem. Most már itt vagyok! – kacagott nagyot az álmélkodást látva.

– De apám… a doktortól nem tudott telefonálni? Egy negyedóra alatt ott lettem volna az autóval…

– No hadd el, régebb se kocsikáztunk, ha kellett, ha nem. Drága a benzin! S tudom az utat hazafelé. Csak ebben a cipőben nem esett jól a gyaloglás. Meg is nyomta a bütykömet.

– Na gyere immár, te, egyél! – sürgette a felesége.

– Én igen, mindjárt, csak mossak kezet. Mert olyan éhes vagyok, mint három kóbor kutya.

Kezet mosott és asztalhoz ült, az asszony tette is már eléje az ételt.

– Egyél, mert a délre se ettél…

– S a gyógyszer? Be kell adatni? – kérdezte a fia.

– Igen, csak elfelejtettem fecskendőt hozni. Hazafelé jutott eszembe, hogy a régit a fiad eddig eljátszotta.

– Háááát… nekünk sincs otthon.

Peti kipöffintette a füstöt.

– Egyet se vakarja azért a fejét!

– Én nem is, mert attól még semmi se történik.

– Van nekem otthon kettő is. Lehozom, s még most beadjuk.

– Ej, te, az erősen jó lenne – kapott a szón az öreg.

– Azért is mondom – húzta ki magát Peti.

– No, én indulnék – szólalt meg Pista. – Reggel behozom a sarjút odakintről, aztán… azután beszélünk. A szekérrel megyek, s Petit visszahozom most mindjárt.

– Jó, fiam – búcsúzott tele szájjal az öreg.

A három férfi kiment. Autózúgás hallatszott.

– Úgy látszik, Petit az autóval viszi s hozza – jegyezte meg az asszony.

– Nem baj, mert már késő van. Szereld elé a villanylámpát. S valami pénzt is, hogy Petinek fizessük ki.

– Megkapta a magáét, ne féltsd őt. Elrendeztük a mai szénahordást, s Pista még pénzt is adott neki.

– Jó, jó, de tudod, úgyis elvárja. Ő már ilyen. De a lelke jó…

– Nem mondtam én semmit, hogy nem lenne jó… – csattant az asszony hangja. – Nem kívánunk mi ingyen senkitől semmit.

Az öreg amint végzett az evéssel, átöltözött. Érkeztek is a fecskendővel perceken belül.

– Béadjam-e, Pali bá?

– Adjad, fiam, te jobban látsz. Izomba, a fülén hátul szúrd be.

– Azért is jöttem vissza.

Az öreg pálinkát töltött, egyből behúzták, aztán újból megtöltötte a poharakat.

– Holnap hozok sört, apám, ebben a melegben ne igya a pálinkát, nem jó – emelte fel a hangját Pista.

– Az előbbi volt a délebédre való, ez lesz a ma esti – kacsintott az öreg Petire, és intett, hogy igyon.

– Erre a jó puliszkára menyen a pálinka is – hajtotta ki a poharat Peti.

– No induljunk, mert a süldő várja. S mindjárt holnap van ma is – tette fel a kalapját az öreg.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 15. péntek hüvelyk PRÓZA