RSS

március 2013 havi bejegyzések

P. Buzogány Árpád

Rózsák megdicsőülése

A kávézóban kávét rendelnek a legkevesebbet, péntek délután traktor vontatta munkásszállító áll az út szélén, olyan, mint szekrény aljából előkotort játék, fehér oldala megkopott, vagonszerű ládája magasan áll a kerekek fölött, ajtaja hátul nyitva, foltos hátizsákok mellett borzas kutya alszik. A terasz hangos, sörös üvegek a kopott bádog asztaltetőkön, rövid szoknyás, telt idomú, fiatal nő borítja műanyag vederbe a hamutartókat, rajta pihennek a férfiszemek, észre sem veszik a kert melletti virágágyásokat. Szikár, magát jól tartó idősebb férfi tér be a keskeny járdán, haja szürke, rövid bajusza is az, vasalt ingét kieresztve hordja, bőrmellénye zsebéből cigarettásdobozt húz elő. Megáll, kezét ráengedi a kinyitott kapu kilincsére, apró, szúrós szeméből nyugodtság sugárzik, amíg szétnéz. A kiszolgálónőnek odabólint, az is körbenéz, hangosan visszaszól:

– Ide, az asztalához!

A férfi nem az épület bejárata, hanem a terasz kis ajtaja felé indul. A teraszt méternyi magas, terméskőből rakott párkány keríti be, ülnek is a tetején néhányan. A túlsó sarokban, ahová már nem süt a nap, kis faasztalhoz ül le, szemüveges, tanárképű fiatalember mellé. Rágyújt, a két ember szótlanul nézelődik, mintha nem is hallanák a körülöttük erősödő lármát.

– Kávét? – kérdezi a nő, amikor újabb söröket hoz a szomszéd asztalhoz.

– Kávét, jó erőset – bólint a férfi. Fújják a füstöt, belenéznek a pálinkától, sörtől mámorosodó fiatal erdőmunkások szemébe, nem kihívóan, nem hosszan, közben tálcán érkezik a kávé pohár vízzel, a férfi egy bankjegyet nyújt a nő felé, az vastag pénztárcát vesz elő köténye zsebéből.

– Nem tudok visszaadni, nincs ma apróm – mosolyog a nő, és a férfi is.

– Még egy vizet – teszi a pénzt a feléje nyújtott tenyérbe. Bő kortyokban issza a vizet, közben a nő megigazítja blúzát hátul, a derekán, már el is tűnt a teraszajtónál, mintha elnyelte volna a tátott szájú terem. Két apró gyerek jön a terasz kerítéséhez.

– Bácsi, bácsi! – nyújtják a kezüket. A fiatalabb férfi rájuk szól, az idősebb mosolyog.

– Fagylaltot?

– Fagylaltot! Fagylaltot! – visítják, és a férfi nem pénzt ad, hanem bemegy a kávézóba, kis idő múlva két ostyás fagylalttal tér vissza, a gyermekek kezébe adja.

– Nőjetek nagyot – és barackot nyom a kisebbik fejére, a gyermekek csendülő kacagással szaladnak ki a kapun.

– Ma is, tegnap is? – tölti ki maradék sörét a fiatalabb.

– Ha ekkorák lennénk, mi is a fagylaltot kívánnánk – mondja maga elé az idős férfi.

– Már kétszer is jártak itt…

– És nem volt, aki helyettesítsen?

– A legények sörrel kínálták. A nagyobbik meg is kóstolta. Kiköpte. Röhögni ezen is lehet.

– Igen.

Nem folytatta, a kiszolgálónő hozta a pohár vizet.

Ahogy továbblépett, egyik asztalnál hevesen udvaroltak neki, a címét kérték.

– Nincsen papír s toll… s ha nem írom le, elfelejtitek.

– No, az nekünk sincs.

– Nagy kár!

– Felírjuk széndarabbal a traktor oldalára.

– Inkább visszajövünk később.

– Záróráig mindenkinek itt vagyok.

– S azután?

Válasz nélkül hagyja ott a fiatalembereket. Még egy rendelés, egy gyors sör, ahogy egyikük mondja, aztán, mint felszálló verébcsapat, egyszerre távoznak. Alig maradnak néhányan a teraszon.

Jóleső langyosság csalta be az embereket a tető alá, fogytak a sörök, késő délután újabb munkáscsoport lármázta fel a helyet, a városból hazafelé tartva felhajtottak egy-két pohárral, vége a hétnek, mire hazaérnek, úgyis besötétedik.

Hosszú árnyékok nőnek a szomszéd épületek falához, egy rozsdafarkú tollászkodik a kapu tetején, a meglett férfiak belefeledkezve nézik, mintha most látnák először.

Lemegy a nap, hűvösödik. Szalmakalapos, fehér inges férfi csatlakozik a hallgatag kettőshöz.

– Tisztelettel, művész úr! – köszön oda egy harsány, elhízott öreg, széles mozdulatokkal integet.

– Jó estét kívánok. Mit hozhatok? – áll meg az asztaluk mellett egy fekete hajú lány. Válla széles, barna a bőre, karcsú a termete. Ugyanolyan kötény van rajta is, mint a másikon.

– Az új munkaerő? – méri végig a szemüveges.

– Csókolom a kezeit – mosolyog a művész úr -, egy jó hideg sört Jenő bácsinak.

– Igen… Ide még hozhatok valamit?

A szemüveges sört, az idősebb fehérbort kér. A lány térül-fordul, a három férfi még le sem vette szemét a teraszajtóról, már ismét ott van, a tálcát figyeli folyton, az asztalra teszi, úgy szolgál ki.

– Hozok hamuzót is – nyúl az asztal közepére a hamutartó után.

Aztán sorra járja a többi asztalt is, hamutartót cserélni, rendelést felvenni, gyakorlottabb társa az ajtóból nézi, szinte szenvtelenül, mint akinek most jut annyi ideje egész nyáron, hogy belebámuljon az alkonyatba.

Aztán felgyújtja a villanyokat.

A művész úr elfordítja székét, hogy jobban lásson, miközben a szemüveges belepirulva bámul másik irányba.

– Micsoda szépség! – mondja félhangosan, visszafordulva.

– És milyen alakja van! – toldja meg a szemüveges.

– Aktot kellene rajzolni róla.

Az idősebb hallgat, de mint macska, minden lépését, mozdulatát figyeli. Felhajtja a bort, szótlanul ül.

– Még egy sört Jenő bácsinak – kopogtatja öngyújtójával az üveget a művész úr. Amikor a lány szól, hogy rögtön hozza, fontoskodva kéri:

– A hidegebbikből, kisasszony!

Ezt a szót hamar felkapják mások is, mert kisasszonyként szólítják asztalukhoz az új lányt.

– Mintha elfelejtette volna a Jenő bácsi sörét – pirítja le a művész úr, amikor a lány feléjük tart a sörrel. Serényen hozza, elnézést kér.

Az idősebb férfi felkapja a fejét.

– Egy pohár bort – néz a lány szemébe.

– Azonnal.

Autók fényszórója pásztázza néha a teraszt. Amikor apró kattogások darálják szét a csendet, az idős férfi megjegyzi:

– Tíz óra. Mindjárt jön a váltás.

Hozza a lány a bort, mindenki külön fizet. Utoljára az idősebb férfi. Papírpénzt vesz elő:

– Az előzővel együtt.

A lány a markába bankók mellé aprópénzt számol, közelebb kerül a férfihoz, odanyújtja. A férfi elvesz egy papírpénzt, zsebre teszi, a lány ujjait pénzestől tenyerébe veszi, és lassan markába szorítja, a lány szeme nagyra tágul a beállt csendben, a férfi eltolja a lány kezét, vissza, a csípőjéhez.

– Köszönöm.

– Én is köszönöm – rebegi a lány, és sietve megy el.

Nemsokára mégis visszajön egy üres hamutartóval.

Üresednek az asztalok, aztán új vendégek érkeznek, csendes beszélgetések zsongása jelzi, megfáradt már az egész világ. Még sincs nagyon késő, mert olajszagú fakitermelők szomjas csoportja most esik neki a sörnek, másik asztalnál esti portyázásra kiöltözött suhancok fújják az illatos füstöt.

A teraszon az új lány szolgál ki, a három férfi még mindig rá-rápillant. Egy nyápic, apró fülbevalós fiú elragadja a kezét, derekához nyúl, hogy magához húzza, a lány összegörbülve tartja magát.

– Kisasszony! – reccsen az idősebb férfi hangja, és a lány odanéz, a fiú is elengedi.

– Ha valaki kellemetlenkedik, csak szólni kell Jenő bácsiéknak, beszélünk mi a fejével… – válik mérhetetlenül kedvessé a művész úr hangja, és elkapja a lány kezét, tenyerébe fogja, másik kezével simogatja.

– Annyiféle ember megfordul itt, és, ugye… a férfiemberek mohók… nem jó hely egyedül egy ilyen rózsaszálnak… – rebegi el a végét a szemüveges.

Elkezdik jó tanácsokkal traktálni, a lány pedig hátra-hátranéz, látszik rajta, kellemetlen a helyzet, szemében már kevesebb a csillogás. Amíg ez az újabb ostrom tart, öreg néni jár asztaltól asztalig, rózsákat árul. A lányt látva odasiet, próbálja rátukmálni a rózsáit a férfiakra: milyen szép leány, megérdemli a rózsát, mondja, és bizalmaskodva mosolyog. Néhány szál virágot elővesz a fonott vesszőkosárból, egyiket visszateszi, másikat választ. Arcuk magasságába emelve kínálja a férfiaknak.

Az öreg int, hogy tegye le, és az asszony két szép piros rózsát tesz eléje az asztalra. A férfi pénzt nyújt oda neki, közben figyeli a beszélgetést. Az asszony még egy sárga rózsaszálat választ, ráadásként.

Közben a művész úr már a modellkedésről beszél a lánynak, aki az asztaluk mellett mosolyog, és kényszeredetten tűri, hogy az idegen férfi végigsimogassa a derekát.

Az idős férfi, aki eddig csendben volt, felhajtja a bort, a poharat odaveri. A vékony falú pohár darabjai szétpattognak a cementpadlón.

Csend lesz, megdermed mindenki. A férfi feláll, egyetlen mozdulattal lecsavarja, tépi egyik rózsa szirmát, a tenyerébe fogja, aztán a másik meg a harmadik rózsáét is. A meglepett lány fejére szórja, hosszú haján a szirmok lehullnak vállára, onnan a földre. Mozdulatlanul áll, behunyja szemét, az öreg pedig nyakára hullatja tenyeréből az utolsó szirmokat.

Borostás képű, foghíjas vigyorú favágók nézik.

Aztán odalépik a férfi, homlokon csókolja a lányt, és odasúgja:

– Ne add olcsón senkinek a szerelmedet!

A lány felkacag, kissé erőltetetten.

– Már nem nekem való vagy – mondja az öreg. – A fiamnak… ha még élne.

Elindul a teraszajtó felé, lassú léptekkel. Nem néz vissza, úgy megy ki a kapun. A nagy csendben még a tücsökhang is hallatszik. Ki tudja, talán éppen szerelemről muzsikál, csak nem mindenki érti.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. március 21. csütörtök hüvelyk PRÓZA

 

Csata Ernő

Kopott kutyabőr

        … Kálnoky László emlékére

 

Hová lettek a családi ereklyék,
tűnt idők omlásos meredélyein
ki fogja megtalálni őket?
Ki tudja megmondani
rozsdás zubbonygombról,
viselőjének voltak-e vágyai,
s ruhájában mit rejtegetett
az összerogyó férfi?
Cserépdarabokból ki tudja
a szerelmet s a gyűlöletet
összerakni, mitől az értelem
örülni tud és ölni?

Hová lett Emese álma,
csodaszarvast űző testvérpár
mitikus vágya? Ha eljönne
végre égi rendnek földi mása,
Orion csillagporából mit rakna
ma össze Nimród unokája?
Nincs már díszes kutyabőr,
csak jónások vannak és Isten haragja.
Nincs menekvés, hova
bújhatunk, csupa megszégyenítő,
be nem teljesült jóslatok.

És mégis az kell, ami nincs,
– árnyékot adó tök is kincs –
ereklyetemető és jónások,
akik nyugtatnak és fennen hirdetik:
szellemképüket az utódok őrzik.

(2012)

 

************************************

Demeter Attila

Válság

Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel  a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos,
fiktív történelem
és csalóka pátosz
vesz körül, és pénzed
vérebeket hízlal,
minden szép ígéret
packázik a kínnal.
Itt a virtuális
képzet-azonosság –
szíved, lelked, agyad
szép lassan kimossák…
Vajúdik a nemzet
valaki segítsen –
fenn, a magas égben
könnyezik az ISTEN.

********************************

Sárkányölő Bodor Péter

vers(z)iz(z)enetek

Erdőszentgyörgy

Te itt küzdöttél meg sárkányaiddal,
bolondos Zilahi-lány fia, Péter.
Kisfiú magadhoz sohasem ért el
édesanyád szelíd szava. Bölcsődal

gyanánt Kis-Küküllő hangja ringatott.
Szót apáddal sem cserélhettél soha.
Legény volt Zeyk udvarában. Mostoha
sors: siketnéma szolga nevet adott

neked. Tán zabigyereke volt Zeyknek?
A pernye anyakönyvek nem felelnek,
a parókián mind-mind tűzzé lettek.

Lelkész nagyapád gyújtotta fel talán?
Meg nem születetté álmodott a lány-
anya? Sárkányaid meg így születtek.

A Kollégium

Ezerszer áldott s átkozott a skola.
Néma szolgalegény beszédes mersze
sárkányölő bicskát adott kezedbe.
Mintsem ajkaid cifrálkodó szóra,

eszed jobban hajlott lisztőrlő malmot
faragni fába Küsmöd patakára.
Asztalos inasból, így szólt a fáma,
kollégiom diákja lettél. Sorsod

fordultával újabb sárkányod ébredt:
bankókat fabrikált rajztehetséged.
S hiába új, gőzgépes eke, oltár,

önjáró szekér, falióra fából,
Sebess dédnagyapád iskolájából
elfutottál, nem tartott vissza zsoltár.

Kertek

Voltál kertész is, öreg fák tudója.
Ültettél, oltottál – csodádra jártak.
Mestere természethistóriának,
jó Borosnyói Lukáts, pártfogolta

kastélyparkot építő imádságod.
Bejártam én a Toldalagi kertet
Koronka fölött. Lombjaid feleltek
kérdésemre. Bizton, itt voltál boldog.

Méregzöld, kénsárga, narancs zsivajgott
elhagyott parkodban. (Felelt rá legott
Bethlenek szélhárfás kerlési kertje).

Jedd felett ma gloriette kövét moha
fedi. (Fenesi kerjében Jósika
is rád várt.) Ma belengi béke csendje.

Vándorévek

Ujjaid begyében hordott diadal:
tenyered sejdítette már mozgását
víznek, kőnek, fának, fémnek. Kincsed át-
gyúrta Bécs hasznos tudássá. (A fukar

Zeyk rokonság pénzéből géptant tanult
a titkos rokon.) Aztán, kezedben és
eszedben bízva – nem volt kételkedés
kenyered sohasem -, kóboroltál múlt

s jövő idők Európa-határán.
Mesteremberek tanítottak. Árván
ők nem hagytak, és tisztelték tudásod.

Órások, ácsok, orgonakészítők,
lakatosok kincseit lested el. Ők
bíztattak csak. S te hazahoztad álmod.

Hidad szegetlen

Marost átölelő hidad szegetlen
ívelt át merészen a két part között.
Nyolcvan évekig szolgált a víz fölött,
míg obsitot nem kapott idő-etten.

Lebontották, szálfáit szertehordták.
Mégis, ha alacsonyan áll a Maros,
későtavaszi vize nem zavaros,
s szennyet sem hoz a szentannai holtág,

csonka pillérek korhadt maradványa
pitykézi víz tükörét. Maradt mára
hatvanhárom méternyi hosszan: emlék.

Milyen volt világod? Az időkaput
kínáló csonkok nem beszélnek. Az út?
Mint befagyott folyó páncélján a lék.

Haranghoz menet

Vártemplom tornyában haranghoz menet
lépcsőd nyikordul, kezedet dicséri.
(Gálfalvi orgonád hangja nem éri
el fülem. Játszik velem a képzelet.

S a kétely: sárkányodat legyőzöd-e?)
Te égi lékbe, magasságos kútba
építél hangokból hidat. Azúrba
vágytál és lökött gyarlóság ördöge

bakacsinba. Hamisított bankóddal
ítéltek halálra. De úttal, híddal,
kúttal válthattad meg magad. Jó bolond.

Hitted, hogy szabad leszel. Mindhiába.
Ott, Szamosújvár börtönébe zárva,
gondoltál-e még az orgonákra, mondd!

Zenélő kút

Kutad zenéjét sejdíti képzelet.
A vár alatti bőerű források
vizét – az emlékek mélyére ások –
énekelni tanítottad meg és lett

Nagypiac kútja messze föld csodája.
Kupolatetőn vörösréz Apolló,
vizet s napot imádva, a virradó
napsugárt keletnek fordulva várta,

s ha leszentült a nap, nyugatra nézett.
Ámult s hallgatta a csudazenéket
városod és szélcsendkor hat falu még.

„Város dolga” – minden céhtag áldozott
egy napot, ebből épült fel Bábelod
tornya. Vezeklésnek ez sem volt elég.

Hóvihar után

Játszott veled a hóvihar. Hirtelen
jött az Apolló-szobrot ledöntő szél,
elnémítva a kútzenét? Nem beszél
erről a krónika. Néma s hitetlen

bírád és zsarnokod volt ez a város.
Húsz kerek éven át szolgája voltál.
Hibád adóztad, s hiába szólaltál,
bűnbánó szavad semmit sem ért. Sáros

Rózsa utcai vidámparkod ebek
harmincadjára került. Jogi cselek
gőzgépedet is elkótyavetyélték.

Hát, nem javítottad többet az órát
s zenegépet. Századnyi időt, míg állt,
így maradt hangjavesztett, néma emlék.

A város varjai

Dühvel károgtak a város varjai.
A kút köré jegenyenyár koszorú
ágaskodott – lakhelye e szomorú
seregnek. A város napszámosai

reggelente vizéből mosakodtak.
Egész alsóváros csebrekkel ide
járt, csodásan tiszta volt a kút vize.
Vér is festette gyakran. Cseber-rudak

tettek törvényt dévajkodó legények
s harisnyás arszlánok, ifjak és vének
között. Béke csupán akkor költözött

reá, ha „barna művészek” a múltba
ringatták el. Néma zenélő kútba
révedett a város a nyárfák között.

Szükségtelen

„Szükségtelen. Verdikt: Elpusztítani!”
A régi városház padlásán állott
zenélő géped elfeledve. Mállott
maradványait a milléniumi

áhítat kerestette meg. Csak néhány
roncs alkatrészt tudtak összegyűjteni,
pár csavart. (A rozsdának nincs édeni
hangja.) Sárkányod és a buta ármány

emléked is legyőzte végleg? Kutad
mását bár múzeum őrzi, az utad
vesszőfutás volt. Eltömték forrásod,

a vízvezeték ítélte halálra.
Hagymakupolás templom ágáll mára
kutad helyén. De sárkányt győz majd álmod.

Orgona és ágyú

’48 kellett, hogy megéledj, s halljál
ébresztő hangot. Hitetlen bolyongtál
s nem volt hely, hol békés szállás, teli tál
várt volna. Mégis felépült és megáll

a hitben és zeng kibédi orgonád:
szól az ének tizenhat regiszteren.
Megint csak csodálkoztak a mesteren.
Sárkányaidat végleg legyőzted. Át-

élted császári hadak rémtetteit.
Ifjakkal készítettél gyutacsot itt,
és tervezél láncos orgonaágyút.

„Orgona művész Bodor Péter” – állott
a szakértő közbírák közt neved. Ott
zászlód bontottad, a szabadságvágyút.

Házsongárd árka

Vén orgona mester, Házsongárd árka,
jel nélküli sír lett végső nyughelyed.
(A tisztességes búcsúztatás helyett,
nem tudom, lelkedet miféle bárka

vitte az ég felé.) Bemhez indultál
Kolozsvárra, hogy újszerű gyutacsod
bemutasd. Farkas utcai szállásod
csak néma tanú. Nyomra alig talál,

ki téged keres. Szívszélhűdés vitt el.
Lyukas emlék rólad. S a remény: hittel
haltál és boldog voltál akkor, akár

kertjeidben. Győztél hetven évesen
önsárkányaidon végérvényesen.
(Béke vár, vásárhelyi főnixmadár?)

Margitsziget

Takar kutad margitszigeti mása?
Kollégiumi vénhedt boltozatok,
Koronka-kerti illatok s zamatok,
Erdőszentgyörgynek vén parókiája,

Bem ágyúi, Marosunk első hídja,
kerlési szélhárfa, jeddi gloriette
nem emlékezhetnek rád. Idő-evett
kibédi orgonád a tanúd. Hívja

imára néped. És a szigeti kút.
A felharsanó zene kínál kaput
az elmúltba. Száz év hallgatás után

felépítették Duna közepére
kutad hű mását s a villanyzenére
figyelnek Angyalföldön és Óbudán.

Kupola zenéje

Kupola-zene mának szól. Hallod már!
Négypercnyi az út a végállomástól.
Kiszürkéllik a betonja a lombból –
maroknyi székely imája -, porlik. Bár

vers küzd itt a villamosok zajával,
a szellő gyertyák világát eloltja
s a fényeket az ég szélére tolja
az este, félóránként rézfúvós-dal

szólal. Nehezen indul most az ének.
Mártírokért. S a kút remetéjének
az Apolló-szobor Vásárhelynek int.

Öreg mester, remetéje a kútnak,
itt otthon vagyok. Az évek fakulnak,
mint kokárda, mely csupán rajtam virínt.

Mester szonett

Te itt küzdöttél meg sárkányaiddal.
Ezerszer áldott s átkozott a skola.
Voltál kertész is, öreg fák tudója.
Ujjaid begyében hordott diadal:

Marost átölelő hidad szegetlen.
Vártemplom tornyában haranghoz menet
kutad zenéjét sejdítő képzelet
játszik velem. S a hóvihar. Hitetlen

dühvel károgtak a város varjai:
„Szükségtelen. Verdikt: elpusztítani!”
’48 kellett, hogy megéledj. S haljál.

Vén orgona mester, Házsongárd árka
takar s kutad margitszigeti mása.
Kupola-zene mának szól. Hallod már!

Kiss Székely Zoltán

2012. március 19. és Szent György napja, 
Angyalföld és Vámosgálfalva között félúton

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. március 2. szombat hüvelyk VERS