RSS

április 2012 havi bejegyzések

Horváth Elemér versei

házi feladat

úgy írni mint mikes
szépen   semmiért   senkinek
száműzetésbe születni
s ugyanott halni meg

diákbál

szocialista szép hazánk
erős bástya a béke frontján
utána át a nagyterembe
ahol a cigánybanda rágyújt
strauss kék dunájára
s amíg osztálytársaim keringőznek
sorsukba merevülten
nézem hogy úszik el a dinnyehéj
és kiokádom a hazámat

csillagos ég

fiatalon számon tartottuk csillagainkat
az ott a sikereinké az ott a birtokainké és így tovább
azóta sem láttam ilyen tündér eget
és egyre inkább egyedül vagyok

ó téli éjben messzi csillagok
hol van ifjúságunk szép ígérete?
sikereimre fütyülök kudarcaimra is
és az sem vonz már amit nem tudok

esti kérdés

útlevelünk angol vagy francia
legjobb esetben amerikai
de büszkeségünk megmaradt magyar
szenilitás? identitászavar?
honnan tudhattuk volna hajdani
világjárók hogy hol érünk haza?
montmartre-on? westenden? vagy a broadwayn?
s hogy ki vagyunk megőszült skizofrénia?
ember? költő? vándor? peregrinus?
a gyerek apja? vagy romhalmaza
fiatal ígéretnek? mondd meg ha tudod
mielőtt elhalványulnak a csillagok
tündéri por te végső otthoni
rodostói-e mikes avagy zágoni?

kiegyezés

aki nincs ellenünk az velünk van
örült az új rend a kádári tettnek
facerunt magnum áldomás az üres
kondér fülei még ma is csepegnek

fél évszázadig folyt a dáridó
útlevél gallus kölni és konyak
végül a legkonokabb welszi bárdok is
benyújtották a számlájukat

megalkudni a lehetővel
a kiegyezés már-már időtlen
boldog volt aki mehetett
kiskabátban és félcipőben

honfoglalás

az ifjúság elhagyja az országot
genfben mérnök vagy londonban tanár
nem bánja már hogy lakóhelyet váltott
nincsenek már tiltott disszidálások
mindenfelé nyitott a láthatár
kihűlt síroknak fordítanak hátat
a távozók s honfoglaló románnak
a mutatók változatlanul járnak
örök idő szerint amíg megáll
a rejtelmes rugó amitől a halál
új életbe átjáróház csak
az utolsó nagy apokrif madárhad
elzengte végső búcsúkórusát
az ifjúság elhagyja az országot
tél van és csend és hó   hallucinálok

reflexió öregkorban

10 év alatt ötször tüntetett ki
magasszintű költői munkásságomért
állam társadalom

hazudnék ha azt mondanám
nem örülök neki
habár mind az ötöt odaadnám
egyetlen jó versért

fiatalon nem kellettem egyiknek sem
s ettől már nem szabadulok
tudom akkor ők voltak aberráció
s tudom most én vagyok

útra készen

ha kötelező lesz a hazafiság
ahogyan ígérik vagy fenyegetőznek vele
valószínűleg mennem kell megint
függetlenül attól hogy nincs hová

se rendületlenül se kritikátlanul
nem híve senkinek és semminek
én magam választottam így fiatalon
a bőröndöm mint brechté útra készen áll

sírvers

sírverset fiatalon írtam
amikor halhatatlan voltam
most a világ kevésbé komplikált
meghalok s minden sírvers hiúság

Horváth Elemér 1933. április 15-én született Csornán. Tanulmányait Csornán, Győrben, Pannonhalmán végezte. 1956-ban elhagyta Magyarországot. 1962 óta New York mellett él. Verseit főleg nyugati magyar kiadók jelentették meg. Munkásságát több irodalmi díjjal ismerték el. Az egyik legismertebb nyugaton élő magyar költő. Mindig magyarnak vallja magát, írásaiban, verseiben gyakran idézi fel szülőföldjét, a Rábaközt és benne Csornát. Horváth Elemér a Csornán születettek közül vitathatatlanul országosan és világszerte a legismertebb személyiség a kultúra területén.

http://kitud.kkmk.hu/web/guest/wiki/-/wiki/Main/Horváth Elemér/pop_up;jsessionid=B7BA180D3BFE1AC4E81E62
http://mek.niif.hu/02200/02227/html/04/693.html

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. április 23. hétfő hüvelyk LELEMÉNY

 

Hittel, szóval, tettel

(Málnási Ferenc könyvéről)

„Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófödte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hatféle szertartás szerint imádják az Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és testvéri együttműködés útját egyengessék” – vallotta Márton Áron, nemzeti közösségünk áldott emlékű püspöke. Ezzel a gondolattal indítja a szerző az erdélyi anyanyelvoktatás történetéről szóló tanulmányát, melyben felméri a múltat és a jelent, felvázolja a jövő feladatait, erdélyi magyar nemzeti közösségünk iránti szolgálat, alázat és tisztelet jegyében. „Erdély a magyar birodalom „szegény gazdagja”. A fejedelemség egy ősrégi törésvonal mentén szakadt le az anyaországról, s lett „az töröknek veteményes kertje”. Veteményes kertje, s nem legelője vagy istállója. A szoros székely és szász népközösség a végszükség idején egész Erdélyre kisugározta magára utalt, zárkózott s most immár nemcsak helyi és népi, hanem országos és állami függetlenségét….  A kárpáti burok mindig szűk volt az erdélyi szellemnek, de ahogy nyomta az élet, úgy emelkedett a  műveltsége…  A fejedelmi kancellária eleinte padovai iskolatársakból állt, valóságos „humanista klikk” volt…, a feldúlt enyedi kollégiumra Angliában, a leégett kolozsvári unitárius főtemplomra Hollandiában gyűjtöttek…  magyar egyetemen egyszer tanított híres idegen költő, s az is Erdélyben, egyszer tanított világhírű pedagógus s az is az erdélyi fejedelmek által fenntartott Patakon…   Igaz mese, hogy az erdélyi ember hamuban sült pogácsával ment világgá. Nemcsak az udvarhelyi kollégium, hanem a nagyvilág kapujában is egy tarisznya s egy harisnya volt a vagyona. Erdélyben a szegénység vállalkozott a művelődésre…,  az Akadémia s a Nemzeti Színház is először egy erdélyi embernek jutott eszébe. Széchenyi vagyonával ma két Széchenyink volna: a cenki gróf és a marosvásárhelyi Aranka György….  Erdély egy ódonabb Magyarország, Erdély a méllyebb tengerfenék, telehintve gyönggyel…    Hazát szereztünk s ezt századok óta minduntalan majdnem elvesztettük…   Nálunk a nyelvvel együtt vegyes lakosú, vegyes ajkú hazát is tartanunk kell…” – idézi a szerző  Cs. Szabó Lászlót a tanulmány bevezetőjében, ráhangolva az olvasót is a tanulmányban idézett történelmi eseményekre, nyelvi tényekre…(Cs. Szabó László: Erdélyben. Magvető. Budapest. 1993. 11-12, 17-18, 108.)
Táji változataiban a magyar nyelv mozaikszerű, az országhatáron kívül pedig összetört cseréptálhoz hasonlatos, melynek kisebb-nagyobb darabjai eltávolodtak egymástól – állapította meg Péntek János, kolozsvári egyetemi professzor (Az anyanyelv mítosza és valósága. AESZ füzetek. 1999. 58. Kolozsvár.)  1918 óta, a határok ide-oda tologatásával szerves földrajzi, történelmileg kialakult társadalmi egységek szűntek meg, etnikai közösségek bomlottak fel, szögesdrótok  választottak el családokat, egyéneket, és megszűnt a kapcsolat az egy nyelvet beszélők között, nemcsak a magyar nyelvet, de a román, az ukrán, a szerb, a szlovák s annyi meg annyi nyelvet beszélők között, akiket a mesterségesen felállított határok elzártak az anyanyelvüktől, az egységes köz- és irodalmi nyelvtől, akik kénytelenek voltak nyelvjárásukba visszahúzódni, kialakítani egy új kapcsolatot, egy új társadalmi nyelvet, amely természetesen más irányba fejlődött, mint az anyaországi nyelv és irodalom – folytatja Péntek János professzor.
Illyés Gyula találó metaforája, az ötágú síp hétágúvá bővült az 1919-es, az 1945-ös, az 1956-os és az 1989-es évek előtt és után, amikor újra és újra „kitántorgott” hazájából, szülőföldjéről, és máshol – hány földrészen? – kereste a boldogulását sok ezer ember. Ám ez a boldogulás nem biztos, hogy anyanyelvi boldogulást is jelentett, hiszen más országban, más földrészen automatikusan új nyelvet kellett megtanulniuk, ami vagy másodnyelvűséget vagy nyelvcserét és asszimilációt jelentett. Anyanyelvét még őrizte az egyik nemzedék, de a fiak már biztosan nem anyanyelvű iskolába jártak, s az unokák nagy része már az új, megtanult nyelven beszél a nagyszülőkkel… Ha sikerül, mert a „makaróni nyelv” nem mindig alkalmas a kommunikációra.
Végzetesek-e ezek a nyelvi folyamatok? – teszi fel a kérdést Péntek János professzor. Törvényszerű, hogy mindez így legyen? Erdélyben a nyelvi hagyomány nem muzeális érték csupán, hanem eleven erő. Ma is van kreatív energiája, nyelvi tartaléka anyanyelvünk e fontos táji változatának. Anyanyelvünk szimbolikus értékei erősítik a nyelvi öntudatot, a veszélyeztetettség érzése fokozza a hűséget a nyelv iránt. A három jelképpé vált intézmény pedig: a templom, az iskola és a sajtó, ha méltóképpen látja el a feladatát, gyarapíthatja a nyelvi tudást, a nyelvi műveltséget, szélesítheti a nyelvhasználat körét, oldhatja az elszigeteltségét – reménykedik Péntek János (1999. 62.) S reménykedünk mi is, papok, szerzetesek, apácák, lelkipásztorok, kántorok, óvónők, tanítónők, tanítók, tanárnők, tanárok, egyetemi tanársegédek, előadótanárok, professzorok, a kommunikációs csatornák – újság, folyóirat, rádió, tévé – munkatársai, s anyanyelvi kérdésekre érzékeny nemzeti közösségünk tagjai, akik Erdélyben élünk…
Erdélyi anyanyelvoktatásunk kérdéseit ilyen megvilágításban is tárgyalja Málnási Ferenc, aki előbb magyar anyanyelvünkről szól, erdélyi, kisebbségbe, nemzetiségi közösségbe szorult anyanyelvünkről, majd az anyanyelv oktatásáról, az elsajátítás kezdeteiről, az életkori sajátosságokat figyelembe vevő családról, az óvodáról, az iskoláról, a XXI. századi anyanyelvi nevelés modernizációjáról, a korszerűsítési problémákról.  Ezeket a kérdéseket az általános emberi jogok keretében, a kisebbségi kérdésközhöz tartozó problémák körében tárgyalja, nyelvpolitikai szempontból is. Többek között Tove Skuntnabb-Kangas neves kisebbségkutató kötete (Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány Könyvtára. 1997. Budapest.) alapján.
Erdélyi/romániai anyanyelvoktatásunk mai állapotát csak úgy érthetjük meg – véli a szerző –, ha áttekintjük történeti előzményeit, megvizsgáljuk kronológiáját a kezdetektől napjainkig. A kérdést a magyar történelembe és nemzeti nyelvünk történetébe ágyazza, a kezdetektől, az őshaza, a vándorlás, a honfoglalás korától napjainkig. Történelmi eseményeket, folyamatokat, társadalmi, politikai, kulturális intézményeket, államilag előírt törvénycikkeket, miniszteri rendeleteket, utasításokat, kijelentett vagy búvópatakként fel-felbukkanó tendenciákat vizsgál, amelyek az önálló államiság, a fejedelemség időszakát leszámítva mindig annak az országnak az oktatási rendszerében születtek, amelybe anyanyelvoktatásunk beleilleszkedett, bele kellett illeszkednie.
Anyanyelvoktatásunk tanterveit, tankönyveit, kézikönyveit, munkafüzeteit, a bennük tárgyalt nyelvi és irodalmi ismereteket, olvasmányokat is áttekinti a szerző, illetve azt, hogy milyen célokat jelöltek meg és milyen módszerekkel valósították meg az anyanyelvoktatásban kitűzött célokat. Tantárgy-pedagógiai kérdésekkel foglalkozó nyelvészek, kutatók véleményét, cikkeit, tanulmányait is idézi.
Babits Mihály szerint „Néha úgy elfogytunk, magunk sem találtuk magunkat. Néha a magyar is idegen volt, néha az idegenből lett a legjobb magyar…” Ebben a gondolatkörben idézi a szerző Sütő András szavait, aki szerint „ki láthatna el a bölcsőig, mely létünk hajnalán a mi szavainkat is ringatta. Ki mondhatná el, hogy hol őrizték nyelvünket pólyás korában. Már vasszögekkel veretett Jézust siratott ez a nyelv, már hazának, jobbágynak sorsán kesergett ez a nyelv, tatárjárást, törökdúlást átkozott…,  szabadságharcot harsogott, és országdúlást siratott, mindenesünk volt ő a közönyös Európában….  Senki sem láthatta őt a bölcsőben, de csecsemőarcát bárki fölidézheti, ha lehajol csöppet….,  ahol egy kisgyermek keze repdes a szülői kéz után… Induljatok el hát vele az  anyanyelv ösvényein….” (Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Kriterion. Bukarest. 1977. fülszöveg).
A szerző Sütő András bátorítását megfogadva indul el, anyanyelvünket történeti forrásnak is tekinti, hiszen a nyelv – anyanyelvünk is –, őrzi keletkezésének körülményeit és minden történeti érintkezést, amely valamilyen formában anyanyelvi kommunikációval járt. Erdélyi/romániai anyanyelvi oktatásunk nem egyszerre pattant ki valahonnan – véli a szerző –,  hanem szerves része az összmagyar anyanyelvoktatásnak, ezért ebbe a folyamatba helyezve vizsgálja a témát. Népünk a magyar  nyelv születésétől fogva beszéli nyelvünket, a mindennapi élet, a közös tevékenység, az életfenntartás, de a vándorlás során is nyelvvel kommunikáltak egymással, szülők a gyermekekkel, a gyermekek egymás között, hiszen oktatták, nevelték őket, de a gyermekek nevelődtek is, felnőttek lettek, és ők is oktatták, nevelték utódaikat.

Az időbeli határok, az őshaza/őshazánk helyének megállapítása után nyelvtörténeti áttekintést társít a szerző eddigi és későbbi megállapításaihoz: Krisztus előtt 4000-ig – az uráli kor,  Krisztus előtt 3000-ig – a finnugor kor, Krisztus előtt 500-ig – az ugor kor, Krisztus után a X. századig – az ősmagyar kor,  1000-1526 között – az ómagyar kor,  1526-1772 között – a középmagyar kor, 1772 óta – az újmagyar kor, benne 1772 után nemzeti nyelv, 1844-től magyar államnyelv,  s 1920-tól  kisebbségi nyelv is a Kárpát-medencében.
Ezeknek az időhatároknak megfelelően a szerző az alábbi periódusokra tagolta tanulmányát: 1. Anyanyelvünk oktatás a legrégibb időktől, az uráli kortól fogva a honfoglalásig, 895-ig. A magyarság eredete, őshazája, az uráli és ugorkori együttélés nyelvi jellemzése után a nagy vándorút – Magna Hungaria, Levédia, Etelköz – idejéről, valamint őseink életmódjáról kapunk képet, belepillanthatunk  hitvilágukba, megismerkedhetünk rovásírásukkal, valamint  kortársak és krónikások véleményével, akik a magyarok elnevezéséről vallottak. Szóbeli költészetünk nyelvi emlékei is szóba kerülnek, és elődeink öltözéke, fegyverzete is. 2. Anyanyelvünk a honfoglalás korától, az államalapítástól az önálló magyar állam megszűnéséig – kb. 1000–1526 között – az anyaországi oktatási rendszerbe tagoltan  című fejezetben a megtelepedés, az ősmagyar társadalom bemutatása után a feltételezett „szakoktatás” nyelvi kérdéseiről olvashatunk.  A Róma vagy Bizánc választási lehetőség kérdését is nyelvi szempontokkal világítja meg, valamint a latin vagy magyar nyelv kérdését is… Vadászat, halászat, földművelés, harcosok, Árpád-kori falvaink élete kerül előtérbe sok-sok nyelvi megnevezéssel, majd a szerzetesrendekről olvashatunk, azokról a szerzetesekről, akik a misézés során gyermekeket kértek fel ministrálni… S a szerző szerint itt kell keresnünk anyanyelvoktatásunk első lépéseit, hiszen a gyerekek közül biztosan kerültek olyanok, akiket megragadott a szent könyvekben látható furcsa jelek, s valamelyik szerzetes  vette a fáradságot, hogy megismertesse a kiváncsi gyereket ezekkel a jelekkel,  betűkkel… Annál is inkább, mert lehet hogy a ministrálásra felkért gyerek talán otthon rótta is már a szüleitől, nagyszüleitől megismert rovásírás jeleit… S talán azért is keltették fel a figyelmét a kezébe adott szent könyvben szereplő jelek…
Mítoszok, mondák, legendák ismertetése után az egyházi szervezetekről, oklevelekről olvashatunk és máris a bibliafordítások nyelvét vizsgálhatjuk. S hogy nem egyedi esetekről van szó arra Mátyás királyunk könyvtára a bizonyíték, egyre bővül az írástudók száma, s a lovagi kultúra megismertetése, a művelődési élet bemutatása után részletes képet kapunk a korabeli nyelv rendszerről és a nyelvhasználatról, hozzáértő nyelvészek véleményét idézve…3. Anyanyelvoktatásunk az önálló Erdélyi Fejedelemségben – 1526–1711 között – az erdélyi fejedelmek és az egyházak iskolapolitikájának keretében  című fejezet a reformáció áldó hatásáról, létező erdélyi iskoláinkról szól,  a XVII. századi tanulásról műveltségről s többek között arról, hogyan emlékezünk  Balassi Bálintra, „ a viharban éneklő csalogányra”, magyar irodalomtörténetünk első nagy magyar nyelvű költőjére, aztán az első magyar egyetemes tudományt nyújtó könyv szerzőjére. Apáczai Csere Jánosra,  majd Zrínyi Miklósra, közösségi költészetünkre. A korabeli tanulók színjátékaira is kitár a szerző, korabeli mítoszokat, legendákat, idéz, majd a magyar nyelv középmagyar korának jellemzését kapjuk., újra nyelvész szemmel. 4. Anyanyelvoktatásunk a Habsburg-birodalomban – 1713–1830 –, a reformkorban, a forradalomban és a szabadságharc korában – 1830–1849 – a Habsburg önkényuralom idején – 1849–1867 –, az anyaországi oktatási rendbe tagoltan című fejezetben  előbb a kuruc költészet, a felvilágosodás koráról,  a tudós társaság iránti jámbor szándékról, a nemzeti ébredés koráról, a magyar nyelv jogainak bővüléséről,  Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Petőfi, Arany, Jókai, Kemény, Madách műveiről, oktatásukról olvashatunk… Ezt a fejezetet is anyanyelvünk helyzetéről kapunk részletes képet, illetve egyik alfejezetben – „Diligenter frequentáltam… “, címmel korabeli diáknyelvi szavakat olvashatunk, (korabeli iskolai értesítőkben bukkant rájuk a szerző), diákszokásokról, melyekről Petőfi Sándor írt tréfásan egyik versében…5. Anyanyelvoktatásunk a dualizmus korában, a kiegyezéstől az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásáig – 1867–1918 –,  az anyaország oktatási rendszerébe tagoltan  című fejezetben előbb a dualizmus iskolapolitikájáról, a nemzetiségi törvényről, Eötvös József népoktatási törvényéről olvashatunk,  az 1890-ben létezett felső- és középfokú intézményekről, s az erdélyi magyar felsőoktatás kronológiáját is  számba veszi a szerző napjainkig. Mikszáth, Vajda, Ady, Móricz, Babits műveinek iskolai oktatását is tárgyalja a szerző, s  beszámol  arról, hogy magyar nyelv kötelező tantárgyként vonult be iskolai oktatásukba… Ez az előremutató intézkedés azonban feszültségeket keltett a soknemzetiségű Monarchiában, Erdélyben is, nem mindenhol sikerült feloldani a keletkezett feszültségeket…  A fejezet végén az újmagyar kor nyelvéről is átfogó képet kapunk. 6. Anyanyelvoktatásunk az országhatárok megváltoztatásától – 1918-tól – napjainkig, a romániai oktatási rendszerbe tagoltan (1940–1944 között Észak-Erdély oktatása az anyaország oktatási rendszerébe tagoltan) című fejezetben először az új oktatási rendszerbe tagolás módozatait tárgyalja a szerző, anyanyelvoktatásunkat jellemzi 1945 után, s jelenlegi oktatási rendszerünket, oktatáspolitikánkat. Újra kitér az erdélyi felsőoktatás kálváriájára, az 1945-ben megindult Bolyai Egyetem sorsára. A felekezeti oktatás kérdését a majdnem ezer esztendős katolikus és protestáns oktatás keretébe ágyazva érinti, s a felekezeti oktatás mellé alakult állami oktatást nem tekinti ellenfélnek, hanem természetes állapotnak.  Anyanyelvi óráink 1918 utáni nehézségeit, az oktatástól távol álló intézkedések, rendeletek, utasítások, sőt tiltások sorát veszi számba a szerző, amelyek közül 1945 után, sőt 1989 után is találkozhatunk, pl. a hirhedt Anghelescu-rendelettel, amely szerint Románia földrajzát és történelmét románul kellett – és kell ma is – tanítani…
Romániai/erdélyi magyar irodalomtörténet-oktatásunk buktatóiról, megideologizált alkotásokról, újra csak tiltásokról is olvashatunk.  Derűs pillanatokat szerez a diáknyelvi szótár, melyet a szerző és több erdélyi magyartanár vezetésével tanulók gyűjtöttek, ez szerepel  A gimi, gimi ilyen volt…”   című alfejezetben. A jövőbe pillant Balázs Géza nyomán  a  Milyen lesz a netm@gy@r? című fejezet.
A tanulmány második részében anyanyelvoktatásunk erdélyi tantervei, tankönyvei kerülnek sorra, ennek keretében az iskolatípusokkal – scholák, plébániai, káptalani, humanista, népiskolák stb. – ismerkedhetünk meg,  népoktatási, gimnáziumi stb. nem magyar tannyelvű iskolák, polgári iskolák tanterveivel, végül az 1989 utáni tantervek  és a megjelent tankönyvek számbavételével zárul a tanulmány.
A tanulmányhoz csatolt gazdag szakirodalom további kérdések megválaszolására, kutatásra, keresgélésre sarkall, kár, hogy nagyon sok mű hazai könyvtárakban nehezen található meg, de talán a világháló szolgáltatása ezen is segít, s érdemes felhívni a figyelmet a  Magyar Elektronikus Könyvtár mellett a http://www.nyeomszsz.org/orszavak  honlapra is.
A szerző megvallja, hogy tanulmánya megírását, a további kutatások folytatását a téma újszerűsége miatt is szükségesnek tartja, mert erdélyi anyanyelvoktatásunk kérdésében sokszor helyben topogunk, sőt 1989 után visszarendeződés is tapasztalható, bizonyos kérdések, problémák megoldása húzódik, tolódik, szükségesnek látszik a felmérés, az összefoglalás, néhány következtetés levonása, hogy tovább lehessen lépni.  A szerző erdélyi anyanyelvoktatásunk  oktatója, 1947-től tanulóként, diákként, majd egyetemi hallgatóként, 1965-től pedig magyartanárként részese volt és  nyugdíjas óraadóként ma is részese mindannak, ami erdélyi anyanyelvoktatásunk területén történt/történik. Ezért is vállalkozott tanulmánya megírására.
Egy tudományos munka nem érzelmileg akar hatni az olvasójára, tények, érvek, gondolatok sokaságát, új összefüggéseit az értelem meghódítását fejti ki. De a tudomány rideg tényeit az érzelem melege is közelebb tudja hozni hozzánk, ha szívünk is megnyílik. Akkor a tudományos mű igazságát könnyebben, mélyebben megértjük, magunk is elfogadjuk. Az értelemre és az érzelemre egyaránt ható, tudományos alapvetésű, ugyanakkor szépirodalmi eszközökkel is hódító tanulmányt sikerült írni – tanár úr!
Erdélyi/romániai anyanyelv-oktatásunkban, az egész magyar nyelvterületen, minden magyar közösségben szükség van a nyelv elsajátítására, karbantartására, a nyelvi minta felmutatására, szükség van a kodifikáció érvényesítésére, esetleges tágítására a viszonylagos nemzeti nyelvi egység megőrzése érdekében, szükség van a kreatív szellemi funkciók működtetésére (tudományban, szépirodalomban), a presztízs és a nyelvi hűség erősítésére. A magyar nyelvnek a maga tejességében, földrajzi és társadalmi kiterjedésében, a maga fényében, sokféleségében és egységében, természetes, szabad használatában kell megmaradnia – fogalmazta meg mindannyiunk elvárásait Péntek János professzor (1999. 102.), akinek gondolataival fejezem be ismertetésemet: Csak ennek jegyében végezhetjük munkánkat, hiszen cáfolhatatlan bizonyíték a mi erdélyi folytonosságunk ténye, hogy magyar anyanyelvünk önálló nyelvként kétezer, talán háromezer éves, az erdélyi magyar írásbeliség több mint ezer éves, rovásírásunk pedig még többet bizonyít, meg kell maradnunk annak, akik vagyunk, hogy maradéktalanul érvényesülhessenek anyanyelvi és kulturális értékeink.
Babits Mihállyal együtt vallhatjuk: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott,  melyet nem dobok el. A világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, mai az emberiséget gazdagíthatja?  A magyarság színét, a magyarság kincsét!” (Málnási Ferenc: Hittel, szóval, tettel. Anyanyelvoktatásunk Erdélyben a kezdetektől napjainkig I., Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Székelyudvarhely 2012)

Málnási Ferenc (Kolozsvár. 1940. július 14.) – pedagógiai író, tankönyvszerző.  Szülővárosában a Brassai Sámuel Lícemban érettségizett (1959), a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát végezte el (1965), a Kolozsvári Pedagógiai Főiskola román szakán két évet tanult.  Pedagógusi pályáját a Bihar megyei Gyantán kezdte, általános iskolai magyartanár 1965-1972 között,  a Bihar megyei Révi Líceumban folytatta, 1972–1990 között.  Itt magyartanár, és a líceumban  oroszt oktatott. 1990–2002 között Kolozsváron a Brassai Sámuel Gimnáziumban magyartanár (az V–III.  és a IX–XII. osztályokban), egyetemi hallgatók pedagógiai gyakorlatának vezetője.  2002 óta nyugdíjas,  óraadó kolozsvári és Kolozs  megyei iskolákban. I. fokozatú tanár (1978),  a filológiai tudományok doktora (1998).  Több továbbképzésen vett részt Kolozsváron, Csíkszeredában, Debrecenben, Szegeden, Egerben, Rév-Komáromban, Beregszászon.Több előadást tartott, pl. a Magyar Nyelvészek VI. Nemzetközi Kongresszusán – Egerben, a Magyartanárok V. Országos Konferenciáján – Székesfehérváron,  az Alkalmazott Nyelvészeti Konferencián, Szegeden, az Olvasástársaság Konferenciáján Debrecenben, a Kölcsey Pedagógusakadémián Beregszászban, a Neveléstudományi Konferencián, Kolozsváron. Kutatói munkája támogatására több alkalommal ösztöndíjat kapott, pl.  Domus Hungarica ösztöndíjat. Tagja az  Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, a  Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, az  MTA határon túli köztestületének – a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében. Tanulmányai, nyelvművelő írásai a Tanügyi Újság, Közoktatás, Utunk, Korunk, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, a Magiszter, Erdélyi Toll, Magyartanítás, Nyelvünk és Kultúránk, Édes Anyanyelvünk, a Könyv és Nevelés című folyóiratokban jelentek meg. Önálló kötetei, tankönyvei, munkafüzetei: Nyelvtani és helyesírási gyakorlatok (1973, 1974), Irodalmi munkafüzet (1981), Olvasmányelemzések (Társszerző, 1994, 1997), Anyenyelvi munkafüzet (1996), Beszéd – nyelv – játék (1996, 1997), Irodalmi bölcsőink Romániában, azaz neves literátoraink születési helye, emlékmúzeuma, emléktáblája, síhelye vármegyék szerint számbavéve (1997), Műelemézek (társsszerző, 2001), A diáknyelv. Erdélyi diáksóder (2010).
Közzéteszi: D. B. S.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. április 23. hétfő hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Pünkösdi újratemetés

Nyirő Józsefet május 27-én, pünkösd vasárnapján temetik újra szülőföldjén, a székelyudvarhelyi katolikus temetőben. Madriban, az Almudena köztemetőben Bucsi Szabó Edit magyar nagykövet jelenlétében került sor Nyirő József földi maradványai­nak exhumálására. Az író életéről, munkásságáról faggattuk Medvigy Endre irodalomtörténészt, az egyik legismertebb Nyirő-kutatót.

– A nagyközönség számára legismertebb műve egy azóta világhírre vergődött magyar film, az Emberek a Havason, Szőts István rendezésében. Hogyan és miként találkozhatott Nyirő művével a rendező?

– 1940 őszén a második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdély és a Székelyföld. Szőts István magyar honvédtisztként vonult be Észak-Erdélybe, s ha már ott volt, kihasználta az alkalmat, felkereste Nyirő Józsefet. Ismerkedésük gyümölcse, hogy Nyirő-novelláiból, A Jézusfaragó ember, a Havasok könyve és a Kopjafák című kötetei novelláiból összeállították a forgatókönyvet, és ebből egy európai hírű, sőt világhírű film készült. A forgatás Erdélyben 1941 pünkösdjétől 1942 pünkösdjéig tartott. 1942-ben a Velencei Biennále díjnyertes filmje lett, az olasz neorealista törekvéseket megelőzve óriási lökést adott az olasz filmipar fejlődésének. Talán azokra a kockákra mindenki emlékszik, amikor arról értesülünk, hogy a Székelyföldön a beteg asszonyt a helyi orvos nem tudja már meggyógyítani; férjura orvosi tanácsra, hogy Kolozsvárra utazhassanak, eladja a tehenet. Felkeresik Erdély fővárosában az orvosprofesszort, aki tehetetlen, gyógyítani már nem tud, élénkítő injekciót ad az asszonynak, így elbúcsúzhat a pár egymástól az asszony halála előtt, akinek utolsó kívánsága, hogy otthon, falujában, a Székelyföldön nyugodhasson. A férfi különös utat választ. Az éjszakai vonatra két jegyet vásárol: halott asszonyát, mintha élne, maga mellé ülteti. Az utasok látják, hogy mi történik, de szegénysége, sanyarú sorsa miatt szánják a székely embert, és cinkosok véle, a kalauz is. Döbbenetesek ezek a fekete-fehér filmkockák.

– Ismert Uz Bence története is.

– Uz Bence sajátos epizódja az erdélyi magyar irodalomnak. A két háború közötti magyar irodalomban dívik a pikareszk, úgy az anyaországban, mint Erdélyben, Magyarországon Tersánszky Kakuk Marcija ismert, Erdélyben Tamási Áron Ábelje. Nyirő is szeretne valami hasonlót, még humorosabbat, még székelyebbet írni.

– Több évszázadra visszavezethető nemesi családról van szó, lófő székelyek voltak a Nyirők. Vajon miért adta egyházi foglalkozásra magát?

– Nyirő József édesanyja hamar megözvegyült, és keserves körülmények között taníttatta a fiát. Az emelkedés útja Nyirő József számára lehetett volna a katonatiszti pálya, esetleg a tanítói, de édesanyja mélyen vallásos volt.

– „Pap lesz e fiúból, akárki meglássa”, mondták, ha értelmes volt a gyerek.

– Illett Nyirőhöz ez a foglalkozás, mélyen vallásos férfi volt, de a cölibátust nehezen viselte. Kolozsvár környékén, Kide településen volt plébános. Hívei közé betódultak szentmise közben a román invázió elől menekülők, és ebben az emberáradatban, prédikáció közben fedezte fel Bedő Ilonát, a kedves, csinos fehérnépet, aki később, három év múlva, 1919-től a felesége lett. A dolog pikantériája, hogy 1916 utáni novellái gyakorta tartalmazták Bedő Ilona nevét, így üzent későbbi feleségének.

– Nemcsak íróvá lett, lapszerkesztést, lapcsinálást is vállalt.

– Ne felejtsük ki a lisztesmolnárságot se. Az Isten igájában című önéletrajzi vallomásában erről is megemlékezik. Egy ócska malmot üzembe helyezett, sokáig ez volt a megélhetésének forrása, a molnárság. 1920-tól, a trianoni békediktátum évétől kialakulnak az erdélyi magyar irodalom műhelyei, szellemi központjai, újságok, folyóiratok. A lapok keresik a fiatal tehetségeket. Nyirő Józsefet is így szólították meg novellapályázataikkal. Két-háromévenként megjelent egy-egy könyve, abból, kötve hiszem, hogy megélt volna, viszont újságíró volt, publicisztikát írt, készülő könyveinek a fejezeteit leadhatta, ez már több-kevesebb anyagi biztonságot jelentett a számára. A regényeit is a legtöbb esetben novellákból építi fel.

– Személyes vándorútja továbbra is kalandos volt…

– Erdélyi íróként, erdélyi magyarként megszenvedte Trianont. Trianon következménye, hogy létrejött egy autonómnak mondható erdélyi magyar irodalom. Az erdélyi magyar írók hangsúlyozták erdélyiségüket, szülőföldhöz való hűségüket. Az erdélyi regionalizmus ellenére egy idő után a kárpát-medencei magyar olvasók meghódítására törekedtek.
A kiindulási pont az Erdélyi Szép­míves Céh volt. 1924-től működött ez a vállalkozás, Kós Károly mellett Nyirő József, Ligeti Ernő és mások alapították a könyvkiadót. 164 könyvet jelentettek meg bibliofil sorozatban és olcsóbb változatban is. Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi irodalom megpróbált betörni az anyaországi könyvpiacra, előbb az Athenaeum Kiadóval kerestek kapcsolatot, majd a Révaival. Erdélyben már megjelent könyveik rendre Magyarországon is napvilágot láttak.

– Elkanyarodtunk Nyirő József életpályájának helyszíneitől. Következtek a legzűrösebb évek a magyar történelem számára, meg a környező országok számára is.

– 1940 után, a második bécsi döntés után került át Nyirő József Budapestre. Behívott országgyűlési képviselő lett a magyar parlamentben.

– Ez új fogalom számunkra.

–1939-ben Magyarországon választások voltak. Észak-Erdélyben 1940-ben nem rendeztek választásokat. Közel ötven köztiszteletben álló erdélyi férfiút hívtak be a Parlamentbe. Nyirő József némi késéssel érkezett, ő 1942-ben lett honatya. Parlamenti munkája, országházi képviselősége mellett 1942–43-ben a Magyar Erő című lapnak a főszerkesztője volt, tevékenységért később alaptalanul megrótták. Abban az időben Rajniss Ferenc szerkesztésében jelent meg a Magyar Futár című, valóban szélsőséges és németbarát és háborúpárti lap. A Kállay-kormány ezzel szemben hozta létre a Magyar Erőt, az volt a cél, hogy Nyirő József egy mérsékeltebb, kiegyensúlyozottabb lapot szerkesszen. Ő eleget tett ennek a követelménynek.

– Nyirő, Wass Albert és még néhányan sokáig a magyar kulturális életből olyan fokon voltak kirekesztve, hogy a nevüket sem lehetett leírni. Miért?

– Nyirő esetében kifogásolták, hogy 1944-ben a Vörösváry István által kiadott Magyar Ünnep című színházi, irodalmi és művészeti lapba írt. Semmi olyat nem tett, amit felróhatnánk neki. Igaz, ’45 januárjában a soproni parlamentben indítványozta, hogy Budapest védelmét meg kell erősíteni. Történelmi realitása nem, de erkölcsi tartalma volt ennek a gondolatnak. Gondoljunk a Gulágra hurcolt férfiakra vagy a megerőszakolt asszonyokra. ’44-ben egy kiváló könyve jelent meg Nyirőnek, amelyet talán kevésbé ismernek, ez volt a Néma küzdelem. Arra figyelt fel, hogy a Szent Korona még javában ragyogott a Kárpát-medence fölött, amikor a kiegyezés tájékán a románság százötven bank segítségével nekilátott Erdély földjét felvásárolni, és a magyar szabadelvűség teljes kudarca, hogy ezt meg lehetett tenni.
Bethlen István, a későbbi miniszterelnök beszédeiben, publicisztikájában foglalkozott ezzel a témával, de olyan kormányzati politika nem volt, amelyik a kedvezőtlen folyamatnak a megálljt parancsolt volna.

– Ide vezethető vissza az a vélekedés, hogy Nyirő antiszemita volt?

– Nem volt antiszemita. Egy korabeli izraelita folyóiratban, a Lianon-ban gyönyörű ismertetés jelent meg, kiemelték, hogy olyan szépen a magyar irodalomban kevesen szólottak a zsidóságról, ahogyan ezt Nyirő az Uz Bencében megcselekedte.

– Mi volt az oka, hogy évtizedekre kiátkozták a magyar kultúrából?

– Fábián Ernő kovásznai eszmetörténész nézete szerint az, hogy Nyirő József az identitás rajzát adja. 1945 után a magyar önazonosság felszámolására törekedett a hatalom. Ebbe a politikába nem fértek bele azok a szerzők, akik a székelység, az egyetemes magyarság öntudatát erősíthették volna.

– Indul végső zarándokútjára Nyirő József. Mit jelent a magyar közélet számára ez a gesztus?

– Gondolom, helyére teszi Nyirőt. Az érette való küzdelem régóta folyik, irodalomtörténészek, írók, kutatók, könyvkiadók az elmúlt húsz-huszonkét esztendőben sokat tettek azért, hogy munkássága közkinccsé válhasson. Többnyire nem volt szövetségese a kutatónak és a könyvkiadónak a sajtó, ideértve a nemzeti sajtót is. Illik megemlékeznünk a debreceni Csokonai Kiadóról, amelyik elkezdte Nyirőt kiadni és a Szukitsról, amelyik folytatta a sorozatot. A Kairosznál 1997-től 17 kötet jelent meg, minden kötethez eligazító utószó készült.

– Készült. Készítette?

– Készítettem, igen. Remélhetőleg nem zárult le a sorozat, Nyirő publicisztikája a fiókomban van, csak némi anyagi háttér, a szerzői jog rendezettsége szükséges. Ideje lenne emlékkönyvet megjelentetni, bár korábban Pomogáts Béla már szerkesztett egyet.

– Utaljunk röviden Nyirő József emigráns korszakára is.

– Emigrációs éveinek első részét bajor földön töltötte, majd 1950-ben Vaszary János hívására Spanyolországba költözött. A Spanyol Nemzeti Rádió magyar osztályának munkatársa volt. A rádió számára készített jegyzetei nincsenek meg. Talán már Németországba elkezdte írni egyik-másik művét. Spanyolországi tartózkodása idején jelent meg az emigráns sorsot, menekülttábori életet ábrázoló regénye, az Íme, az emberek! Hívő ember volt, A Megfeszített címmel Krisztus-drámát írt. Esszéjében – Mi az igazság Erdély esetében? – Erdély múltján, jelenén és jövőjén töprengett, a Kárpát-medence egységében láttatva azt. Az Almudena temetőben helyezték először nyugalomra 1953-ban. Később Pongrátz Gergely azok közé tartozott, akik az újratemetést szorgalmazták, ő harcolta ki Nyirő díszsírhelyét. Arról álmodott életének utolsó időszakában: ha földi pályafutását bevégezte, hamvai jussanak el egyszer a házsongárdi, vagy a székelyudvarhelyi temetőbe.

– Ránk vár, hogy ne csak a hamvaival foglalkozzunk, hanem szellemével, irodalmi működésével is.

Hiszem, egyre több olvasó forgatja Nyirő József műveit.

Apáti Miklós

Magyar Hírlap, 2012. ápr. 14.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. április 23. hétfő hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ