RSS

március 2012 havi bejegyzések

„A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”

Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk

„Két élet is kevés lenne Erdély művelődéstörténetének bemutatásához”. „Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.

– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?

– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.

– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?

– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.

– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?

– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.

– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?

– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.

– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?

– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek… A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.

– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?

– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.

Papp Annamária

Szabadság, Kolozsvár, 2012. március 17.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. március 18. vasárnap hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Bella István (1940–2006)

Zoknipofájú vers

Különös állat.

   A vége a feje.

A dereka a sarka.

           A teteje

           az eleje.

   Sose bírtam vele.

Pedig a nagymama hogy tanított!

        “A szája szélét meglazintod,

  széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!”

         Sose került

    helyére a helye.

         Sose sikerült

           semmi se.

             Ma se.

             Na de:

   annyi harc után, bölcső

és sír között, meg lehet szokni.

   S mit várhatni egy bölcstől,

         ha agyilag zokni.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. március 13. kedd hüvelyk LELEMÉNY

 

LAJI BÁ’ (SZINI LAJOS): KÜSDEG NYÜSZKÖLÉSEK

Akkor már javában dúlt az (első) világháború, mikor a gyergyói havasok lábától felkerekedett ez a könyv, hogy ijesztő ellentét-képpen fényt és derűt, humort és jóságot, fenyőillatot árasszon maga körül, és ha pillanatra is, vigasztalást nyújtson, legalább múló feledést adjon a romokon síró és a jövendőtől remegő embereknek. Afféle jótékony székely mesemondás volt, amellyel a világot és önmagát áltatta Szini Lajos. Emlékszem, egymás kezéből kapkodták az emberek, hogy végre részük legyen az önkéntelen felkacagásban

                                                                NYIRŐ JÓZSEF

Szini Lajos (Laji bá’) Gyergyószárhegyen született 1891 július 2-án, ott is temették el 1933 júniusában. Tájnyelven írt elbeszéléseiben a székely ember páratlanul érdekes észjárásának állít maradandó és humoros emléket.

Feredői levelek

1.
Minekutánna a tekéntetes Szerkesztő urnak megi-gyirtem vót, hogy ha elmenyek a feredőbe, hát oztán onnót vajeccer irok es, elig szállottam bé a Remén’be, minnyá leülék a székre, oztán irni kezdék.
Hála Istennek megvónék, mán amennyire lehet, met a lábajim erőst nyilaldoznak, menni es elig tudok. Azt kérte vót a tekéntetes ur, mikor Szentmiklóson találkozánk, hogy mitől fájnak a lábajim? Hát ezt mán én se tudom egészen biztoson, met az ejisze abból kerekedett, hogy Szentgyörgy nap után való második éjjel erőst esett a zesső, oztán a víz béfojt a ház tetejin, s eppeg a zén ágyamba fojt, oztán met nem vót más fejérem, hát abba kellett, hogy hájjak; ejisze akkor hültek meg a lábajim. Ojan nyilallások mennek a farcsokamtól lefelé, hogy menni es csak akkor tudok, ha süt a nap. Elig két napja érkeztem meg a feredőre, s minnyá ágyba kerekettem, met itt furt ess a záldás. Ma es csak erőltetem magamot a fennülésbe, de esment lefeküszök, csak eppeg ezt a küs levelkét irjam meg. Hogy vagyon becsüs csalárgya a tekéntetes urnak? A zételen nem vót-e tüz?
Azt hallám egy szemiklósi embertől, hogy a tekéntetes ur es betegeskedik. Elig hivém el, de mán nem es csuda, ‘sze’ furt ess a zesső. Hát még csak azt akarom megirni, hogy ha a tekéntetes ur béjőne a feredőbe, hát nehogy a Közrezen jőjön bé, met ott akkora kövek vannak, mind a gyitraji harang, s a szeker ugy essze-vissza rájza a zembert, hogy elig tud réta ülni. Münköt es hánya-vete, penyét mü kasos szekeren jövénk bé. Mán tekéntettel a betegekre, egy küssé kijavithatnák ezt a zutat, met a’ mán méges szégyen, hogy két falu ijen döcögős uton mennyen bé a feredőbe. Azétt valahogy méges béereszkettünk a lűtőn, de a Vak Péter házánál ugy megfutamodánk eccerre, hogy a szekerrud egy miccre esszetörött, s elig tuttuk egy kötőfékkel esszebogozni. Most én a Remén’be vagyok Están sógorral, met még szobát nem kapánk, ojan erőst derágák azok. Están most es szobát keres, de nem hiszem, hogy kapna, met én ugyse adok a feredőidénre egy szobáétt tiz forinnál többet, inkább menyek a Tanácsházba, ott ingyen es adnak szobát. Még irnék, csak azétt nem irok met a pincér hojza a zebédet, oztán meghűl, ha hamar meg nem eszem. Ha Están kap szobát, akkor esment irok.

2.

Minekutánna látám, hogy becses ujságjába elébb küdött levelkémet kinyomatá, hát irok nehán sort, hogy a tekéntetes ur es tuggyon valamit a feredőről, oztán azok es tuggyanak, akik a zujságját olvajsák. Hálá Istennek Están es kapa szobát ahajt a Diszkapu mellett, de a zasszonság, akiktől ki akarta venni, hónapjára husz pengő forintot követele érte. Hát mondám, a kuráétt mán elszámolom azt a husz pengőt, egye meg a fenye, s ecceribe ki es fizetém neki, de elig tudék odavánszorogni a Remén’ből, ugy nyilallottak a lábajim.
– Mán e’ nem jó – mondám Estánnak – met ha még a feredőbe es igy fáj a lábam, akkor inkább haza menyek.
– Várjon kijed – mondá Están – met a’ nem jöhet meg magától, még ferenni es kell.
– Há’ hol fereggyem? – kérdezém.
– Há’ a lábba – mondá Están.
– Mibe? – csudálkozám.
– A lábba – erősköde.
– Hát a’ mijen – fojtatám.
– Az ojan – magyarázá Están – hogy kijed elmenyen a bálházba, oztán ott veszen jegyet, oztán aval elmenyen a lábferedőbe, s ott belékucorodik a ziszabba.
– Bánnya a súj – mondám – hát gyere sógor, ejisze kejzük még ma meg a feredést.
Erre el es eregelénk a bálházba, s ott bényitánk egy szobába. Hát ott egy almáriom forma mozsikáló mesterség vót, oztán egy fájin küsajszon a zujjait billegtette réta, s hezza csárogott.
– Netene! – döfém meg Estánt – ‘sze’ ijen nekünk es vagyon honn, s csak mennyek haza, meg es poróbálom, hátha az es szól, ha billegetem a zujjaimmal.
– A’ meglehet – felelé – hogy es nem vevé ennekelőtte eszre, be jól eltőtöttük vóna vele a züdőt; hanem ejisze kérjünk mán jegyet ettől.
– Aggyon sza jegyet a lábba – mondám a küsajszonnak.
A se szó, se beszéd, tovébb mozsikála.
– Ájjon sza meg – mondám – há’ mán ha jegyet nem ad, hujza el legalább a zén nótámot.
Erre a küsajszon erőst elveresede, s nem csármált.
– Há’ mejik a maga nótája? – kérdezé finnyáson.
– Várjon egy küssé – mondám – minnyát elfujjuk.
Aval leülénk a zalmáriom elejibe, egyet huzánk a zévegből, oztán Estánnal ketten elkeztük funi, hogy aszongya:

Bánat, bánat, csukros bánat,
Métt raktál szüvemre várat?
Métt nem raktad ojan helyre,
Honnót madar se jő erre?

Itt esment huzánk a zévegből, oztán futtuk tovébb:

Azét raktam oda várat,
Hogy magad es megpróbájjad,
Mijen a szübéli bánat.

A küsajszon erre erőst jóézüen kacagott, s aszonta, kejzük előről. Mü el es keztük, de második sorig se mentünk, egy rendér jöve a szobába.
– Mi’ csinálnak kijetek itt? – kérdé.
– Há nem lássa? – felelé Están – énekelénk.
– Kövejsenek – kockáztatá meg.
– A lábba? – töpém a cipejire.
– Semmi elejibevetés – mérgelőde – egy-kettő jöjjenek, mennyünk a zirodába.
– Eppeg oda akaránk menni – mondám – met jegyet vátunk a lábba.
Evel megindulánk, de én hátra maradék, oztán veték egyet a szememmel a küsajszonnak.
Ő es vissza kacsintott ejisze, met erőst kacaga.
No bémenénk ennekutánna a zirodába. Elől ment a rendér, s valamit suttogott egy szakállas ur filibe. A szakállas erre hezzánk fordult, oztán aszonta:
– Hogy hijják kijeteket?
Estánt megdöfém, s ő ki es monta nagybátoron:
– A zén nevem Kecskés Están, s ez a komám ehet Siró Laji, egyébként métt kérdi?
– Azétt – felelé – hogy mit kerestek kijetek a zongora szobába?
– Mija fenye? – montam – nem es tuttuk, hogy a’ mijen szoba, met mü jegyet akaránk venni a lábba, oztán hogy oda kerülénk, hát a mozsikáló küsajszon erőst ellágyitta, s ahajt énekelénk neki egy székej nótát.
– Há’ magok ferenni akartak? – kérdé a szakállas ur.
– Met nem? – felelém – ferenni hát, még penyét a lábba.
– Oztán meddig marannak a feredőn? – faggata tovébb.
– Ameddig jól esik – fojtatám – vaj nyóc-kilenc hétig.
– Ja, ja – dünnyöge a szakállas – akkor kijetek kurta-skát es kell, hogy fizejsenek.
– Hát a’ mi a rossznyavaja – szóla közbe Están.
– A kurta-ska az kurta-ska – felelé a szakállas – másodosztájju családfő öt meg öt, a’ tiz. Fizejsen sze tiz koronát.
– Mán én nem értem a dógot – szólalék meg – de a’ mán méges szégyen, hogy a zur másodosztájba hejjeztet münköt; mán én elsőn vónék, meginstálom a zurt, s ejisze Están es.
A sógor es hejjesele.
– Nincs baj – veté közbe a szakállas ur – első osztájon hét meg hét a’ tizennégy. Kijed es fizejsen tizennégy koronát, esment Están sógora es.
Én teketórijázék még nehán percig, nem es akarék fizetni, ‘sze‘ azt se tuttam, métt fizejsek, hát eccerre csak csergetni kezd valami láda a falon. Erre a szakállas ur látom, hogy felszökik a székről, odafut s egy likas karikát, hogy leakaszt egy szegről s a filihez dugja, kijabálni kezd:
– Haló… ó hal…
– Ejisze valakije meghót – sugám Estánnak – jobb leszen, ha menyünk.
Indulánk es kifelé, de a rendér megakaszta. Én megdöfém, de mégse ereszte. Mig ehejt nyüszkölénk, a szakállas es elhallgatott, s letevé a likas karikát.
– Áhá, barátim! – fordula hejzánk – kijetek, mig én telefonyálék, meg akarának szökni!
– Mán meginstálom a zurt – mondám – mü becsülletes emberek vónánk, hanem hallók, hogy miket kijabált a küs ládikóba, hát azt hittük, valakije meghót, s nem akarók ahajt kesergetni.
Erre a szakállas ur kacagni kezde, rossz szüvü ember lehet.
– Nincs baj no – felelé – hát csak le kell fizetni a 14-14 koronát, oztán nincs baj.
– Hát azt mire? – kérdém.
– Hét korona gyógy, esment hét korona zenedij – felelé.
Sógort megdöfém s morrogni kezdtünk, de azétt kifizettük a küs pénzt, s még egy jegyet es vettem három koronával a lábba, de csak hónap feredek meg. Akkor oztán megirom, hogy mijen vót.

3.

Hát hogy essze ne vesziccsem a dógot, másnap a három koronás bilétával el es menénk sógorral a lábba. Ahajt erőst sokan vótak, s a feredős ur aszonta, hogy várjanak kijetek. Mü váránk es nehán percet, hát eccerre csak egy ajtó ahajt csára kinyílik, oztán azon egy igen termetes küsajszon jöve ki, s ugy teve, mind a mozdon a szemiklósi felülőháznál, erőst fútata.
– Ejisze odabé elfáratt – mondám Estánnak.
– Tuggya a faranc – felelé – azt se tudom mi van odabé.
– Hát jere, néjzük sze meg! – hejjesbittém.
Bé es menénk, hát ahajt a küs szobába két feredő kád es vót; egy fából, esment egy peléből. A fakádba penyét tisztán-tiszta sár vót.
– Most mán nem csudálom, métt izzatt ugy meg a za küsajszon – szólalék meg – met annyi mocskot mig levájt a testyiről, meg es izzadhatott.
– A’ nem mocsok – igazitta ki a feredős ur – met a mór.
– Mán azt mongya a zapjának – felelém – ‘sze’ Mór az ember, e’ penyét tiszta sár.
– De ez es mór – bizongatá.
– Mán akarmi, de mocskosnak elég mocskos, ejisze cigán mór – tóttam hezza.
A feredős ur, mire ezt kimondám, el es futott a káddal, s ahajt a feredő végibe egy gödörbe borittá. Ejisze mór es beléesett, met mikor visszafuta a káddal, abba tiszta száraz sár vót, egyeb semmi. Ahajt ezt es a csap alá taszittá s kezte ereszteni a vizt reja, amitől a főd erőst füstöle.
– Ájjon sza meg – kiátám – ‘sze’ a kád ódalába valami hegyes vagyon.
Bé es facsarintá egy miccre a csapot, s aszonta, hogy a’ szeg, s evel kapá magát, vett egy borvizes éveget, s aval a szeget beléveré a kádba, oztán esment kezte a vizet reja ereszteni, s közbe-közbe egy hegyest duga a kádba.
– Hát a’ mi? – kérdém.
– A’ Celbiusz – felelé.
– A’ ki? – mérgelődém – tá’ az es ember?
– A’ hőmérő – tanyitta – s azétt dugogatom ki s bé, hogy lám, hán Celbiusz legyen a viz?
– Méges huncut a német – fojtatám – met erőst paraktikáson csinájja még ezt es.
– Hohoho! – kezde bőgni a feredős ur, s hezzám futa – el es felejtém kijettől kérni a zorvosi rendelést.
– Ne teréfázzon – mondám – hát ugyanbizon miféle rendelés kell kijednek, ‘sze’ anélkül es tuggya mán a móggyát.
– Igen, igen – beszéle – de nem tudom, hogy kijednek mijen meleg vízre vagyon szüksége, s oztán nem es lehet itt másképp ferenni, csak rendelésre.
– Itt a biléta – kiátám – ezétt három koronát fizettem, s én ferenni akarok.
– Mán a’ nem leszen tes’vér – bőcsköde – hejába es nyüszkölünk, mig kijed nem hoz rendelvént, addig itt nem feredik.
– Jere, Están – fordulék evel a sógorhoz – mennyünk a zirodába s kérjük sze vissza a három koronát.
Aval elindulánk; hát elig lépünk tizet, eszreveszem, hogy ahajt egy nagy ketrecbe négy ember verekedik s erőst kijabál.
– Fordujjunk sza hejzok – mondám a sógornak – hadd lám, mi’ csinálnak?
Oda es menénk a ketrechez, hát abba két ember, egy küs gyermek s egy küsajszon lapátokkal laptázott, s ijeneket kijabáltak a bolondok:
– Pelé, rebi, esment, hogy fitting.
Eccer a küsajszon es hezzavágott a loptához, s akkor egy ur futni kezde, s aszonta, hogy aszongya: szőrti.
Mán a fenye tutta, hogy miket csármáltak ott essze-vissza, én, az igaz, nem. Ejisze farancijául monták. Annyit méges eszrevettem, hogy a zegyik ur erőst csal, met örökké fére ütte a loptát.
– Mán ezek erőst csalnak – döfém meg Estánt – s nem es csuda, met farancijául beszéllenek, aztot lájikus létemre es látom, s ne es néjzük tovébb, met még elhiszik magokat, jobb, ha lefelé menyünk a Remén’ előtt.
Están hejjesbitte, minekutánna töpém egyet a dorót ketrecre, oztán elindulánk a lűtőn le. Mikor a Remén’ elejibe értünk, eppeg akkor curukkola ki egy bemzi a gángból, oztán berrgetni kezde s egy miccre béfuta a lűtőn.
Egy katonasapkás urtol aki, a Remén’ előtt vót, kérdeztem es, hogy ki üle a bemzibe, s aszonta, hogy egyik egy herceg vót. Ejisze ez es hazudott, met eszrevevém, hogy még két bemzi van a gángba, s a zegyik erőst büdösitte.
Fenye portéka, s mán én semmiét se ülnék belé, met még ahajt elvetne.

(Jedzet. Hajjon csudát a tekéntetes ur, a tennap, amig ebédelénk, a kalapunkot, a zenyimet, esment a Zestánét, valaki ellopta a fogasról, s két rusnyát tett hejjibe, amijent a tótok viselnek. Most ezekbe kell járjunk, mig haza menyünk, de szégyejjük es e’ mián magunkot. Hát ijenyek történnek itt.)

     Szini Lajos (Laji bá’) Gyergyószárhegyen született 1891 július 2-án, ott is temették el 1933 júniusában. Tájnyelven írt elbeszéléseiben a székely ember páratlanul érdekes észjárásának állít maradandó és humoros emléket.

A kötet az alábbi kiadások alapján készült:

Laji bá’: Nyüszkölés a feredőn s a nagy viz martyán, II. kiadás, Gyergyószentmiklós, 1937.

Laji bá’: Az őzolló s más küsdeg nyüszkölések, Gyergyószent- miklós, 1926.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. március 4. vasárnap hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA