RSS

május 2011 havi bejegyzések

Még (s főleg!) akkor is, ha a Zenit nem tekeri a filmet!

Ismét karcsú kötetkével* jelentkezett Csender Levente, de úgy, hogy megőrizte a Magyar Naplónál fennálló házi-szerzői mivoltát. Nem feltétlenül baj ez a ragaszkodás – érdemes a kicsit is megbecsülni, és tudomásul venni, hogy jobb a semminél, s üdvösebb a magányos gerilla-státusznál –, hiszen mégiscsak: létezik ott némi akol-meleg, ami olykor segítheti az írót ebben a szabadon is mostoha világban. És az sem negatívum, hogy ilyen szerény, egyenesen szűk a könyv terjedelme; egy hosszú délután, vagy két fél este bőven elég, hogy végigolvassuk a tíz történetet. Több idő marad a morfondírra.

Tudjuk, hogy Cs. L. a Székelyföldről jött. Nem „sima” magyar íróval van dolgunk. Egyértelmű: legalább két síkon kell(ene) léteznie – emberként, íróként egyaránt –, bár e szkizofrén helyzet tarthatatlanságát ő maga is elmondatja egyik alteregójával a Tranzitváró című írásában: „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne.” (138. old.)

Az a helyzet, hogy irodalomtörténeti ismereteink szerint (is), az „onnan” valók közül csak azok válhattak igazán emlékezetes alkotókká, akik a többlet-terhet méltóságként viselték, illetve szkafanderként öltötték magukra, amely arra jó, hogy az idegen közegben megtartson és éltessen. Hirtelen két igen erős példa ötlik fel bennünk: a Mikesé és a Tamásié. Ha nincsen az ifjú íródeákban az önként vállalt száműzetéshez való ragaszkodás, akkor ma nem rendelkeznénk a Kazinczy előtti korból egy olyan életművel, amely természetes módon használja a magyar nyelv székelyföldi ízeit, értékeit (dialektusát), de úgy, hogy ezzel gazdag, érzékletes, veretes és szépen hangzó irodalmi nyelvet is teremt. Az a tragikus sorsában, hogy az mű és hangja csak jókora késéssel, és részben elsikkadtan került be a honi kultúra véráramába. Tamási tizenhárom éves koráig élt Farkaslakán. Kis jóakarattal még adhatunk neki hét kollégiumi évet, amelyet a közeli Székelyudvarhelyen töltött, de a gyors hadiérettségi után immár végig harctereken, idegenben és az írói-újságírói munka legkülönbözőbb hídfő-állásaiban élte azt a negyvenkilenc évet, amelyből negyvenhárom immár az irodalom bűvkörében égett. A falutól egyre inkább eltávolodva, s aztán a kényszerű „repatriálásban” ő is. De mindezek ellenére, s a Budapesten „elszenvedett” utolsó huszonegy esztendő dacára, egyetlen olyan mondata sincsen, amelyet ne a farkaslaki indíttatás vezetne papírra. Elmondták róla, de anélkül is tudjuk, hogy általánosan „magyarrá” és európai rangúvá emelte azt a még szinte sértetlen székely falusi világot, amelynek egyik utolsó küldötteként érkezett.

Cs. L. szabadulna a háziszőttestől, pestivé vedlene, pedig tudja, hogy soha nem fog neki sikerülni a teljes gyökérváltás. Ír. Jól ír. És mindvégig átviláglik a sorain az, hogy honnan érkezett. És hová? Haza. Hiszen otthona ez a hely is. A teljes magyar- s a többi glóbusz. Bárhol lehet idegen. A London című írás egy ilyen kísérlet, amelynek végén azt mondatja a hősével, hogy: „Visszaértem oda, ahonnan annyira el akartam menni, de annyi és olyan tapasztalatokkal érkeztem, hogy már nem kívánkozom sehová.” A novella végén még egy csavarintás: „a Zenit nem tekerte a filmet (…), semmi bizonyítékom nincs, hogy valaha ott jártam (…). Talán csak képzelgés volt az egész.” (126-127. old.)

Érdekes módon a kötetet bevezető két írás (Barbárok vagytok, emberek!, A forradalom hőse) látszik kevésbé sikerültnek, hogy aztán a Fordított zuhanástól kezdődően Cs. L. visszataláljon a korábbi hangjához. (Szűnőföldem. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2007) Egyaránt magabiztosan mozgatja a történeteket, s a nyelvet, ha „itteni”, s akkor is, ha „ottani” témák mentén halad. Az a Toi-Toi budi a város felett a magát hazaálmodó atyafival! Maga a csúcs – mondhatnánk pestiül –, de valóban kiemelkedő (és nemcsak amiatt, hogy daruval mozgatják a műanyag ketrecet!). Mindössze három oldal az egész. (Sanyi utazása). A Debilek már idevalósi történet. Szomorú. Mélymagyar. Líra, érzékenység, s minden, aztán az vág mellbe, de nagyon, amit a befejezésében olvasunk: „… nézték egymást, és fogalmuk sem volt, hogy mi lesz velük itt, az isten háta mögött, ahol már semmi sincs.” Téma, nyomor van elég, nem kell erősen keresgélni. És Cs. L.-ben megvan a látás képessége, nála akár regényig is elfajulhat egyszer a dolog.

Szerzőnk nyelve akkor nyeklik, ha könnyedkedik. Amikor úgy igyekszik visszaadni egy régvolt, kisvárosi hangulatot, mintha pesti lenne („…kicsórtuk apám biciklijét”), néha pongyola („némi kedvezmény reményében beárulta”,„jól bekávéztam, sok cukorral…”), és – ha idéz – helytelenül használja olykor az angol és a román helyesírás szabályait, de ez egyúttal a szerkesztőt is minősíti. Körültekintőbben kellene a szöveggel „elbánni”. Egyébként Cs. L. körül nincsen semmi különösebb gond. Az a Zenit, amely odabent van: tekeri a filmet, működik, s olyan az írói világ, amilyen, de abban hatalmas gigabájtok vannak és megapixelek. Ezek után már az lenne a furcsa, ha szerzőnk a Fordított zuhanás után nem kezdene tartósabban röpködni a kulturális köztudatban.

Simó Márton

*Csender Levente: Fordított zuhanás. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2010. 148 oldal. 1575 Ft.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. május 25. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Megjelent A VERS című folyóirat.

A harmadik számban Albert-Lőrinc Márton, Ambrus Lajos, Beke Sándor, Botár Béla, Burján Emil, Burján-Gál Enikő, Csatáné Bartha Irénke, Deák-Sárosi László, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Fáy Ferenc, Főcze Kornélia, Fülöp D. Dénes, Fülöp Kálmán, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Jánosi András, Kamenitzky Antal, Király István, Kiss Székely Zoltán, Korondi Kovács András, Laczkó Vass Róbert, Láng Eszter, Majla Sándor, Nagy Ágnes, P. Buzogány Árpád, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Tolokán Király Katalin, Louise Glück, Marian Drăghici, Ezra Pound, Fábián Kornélia, Bartalis János versei olvashatók.

A VERS Székelyudvarhelyen a Bagolyvár és az Árnika könyvesboltokban kapható. Postai utánvéttel megrendelhető: Szőcs Klára 00-40-741-033783; szocs.klara@freemail.hu
Kéziratokat az avers.kapcsolat@gmail.com címen fogad a lap szerkesztősége.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. május 25. szerda hüvelyk HÍREK

 

Történetek gyermekekről, felnőtteknek

 

Gyűjteményesnek is nevezhető Bölöni Domokos legújabb kötete (Küküllőmadár, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, 2011), melyben régebb megjelent karcolatok is szerepelnek. Ami összeköti ezeket az írásokat, az a szereplők személye: gyerekekről szólnak, gyerekeknek is, de inkább felnőtteknek. Nem válik itt külön – ahogy a valóságban sem – a gyermekek és felnőttek világa, a gondtalan gyermekkorba gyakran beleszól a „nagybetűs élet”, szereplői nemcsak tanúi, hanem elszenvedői is a mindennapok drámai vagy tragikus eseményeinek. Nincs szó itt felhőtlen és boldog gyermekkorról, mégis – vagy talán pont ezért – jelen van a humor, és jelen van a történelem, mely gyakran beleszól a mindennapok életébe.

A sajátos humor végigkíséri a szerző egész életművét. Az elpusztíthatatlan népi humor ott bujkál a sorok között, hol önfeledt, vidám, hol kesernyés, ironikus, éppenséggel csúfondáros. Szereplői nem azért viccelnek, tréfálkoznak, mert olyan vidám az életük, inkább egyfajta védekezés ez a vigadva sírás, hogy megfordítsuk az ismert szójátékot. Tomcsa Sándor egyik hősének az esernyője jut eszembe, mely lyukas és becsurog rajta az eső, de jó védelmet jelent a pergőtűzben.

Ilyen pergőtüzekben gyakran volt része e táj emberének, szó szerintiben is, hisz végiggázolt itt két világháború, kisebbségi sors, kommunizmus, kollektivizálás, árvíz, aszály, betegségek és egyéni tragédiák. Hogy mindezt túléltük, abban szerepe van a mindennapi humorunknak is.

Ezek a történelmi viharok szedték a maguk áldozatait, például a címadó karcolat alig tizenhét éves hősét. Ez a legény – félig még gyerek – 1956 reményteljes októberében kitűzte a falu tornyára a magyar zászlót. Senkinek nem szólt, nem mondta, miért, nem szervezkedett, nem lázított. A megtorlás azonban nem késett, rövid bujkálás és szökési kísérlet után elfogják… Amikor hazakerül, zárkózott, komor lesz, epilepszia kínozza, falusfelei egyszerűen bolondnak nevezik. Nagyon életszerű történet ez: ugyanebben az időben rokonságom egyik tagját egy Ludas melletti faluból vitték el, nyomorékká verték, egész életére megbetegítették. Bűne az volt, hogy saját búzáját saját udvarára vitte be, nem a szérűre. Rengeteg ilyen történetünk van, s bár történészeink és újságíróink sok mindent feldolgoztak – pl. Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán –, a fiatal nemzedékek keveset tudnak erről a korszakról. Ezért a történelemoktatásunk is kárhoztatható, és a szépirodalom is ritkán nyúl ezekhez a témákhoz.

Bölöni Domokos úgymond üdítő kivétel e tekintetben, nemcsak az említett írásban és utóbbi kötetében, hanem az előző munkáiban, könyveiben is gyakran fordul a közelmúlt történéseihez, szól arról, hogyan éli meg a kisember a nagy történelmi változásokat. Ezzel a gondolattal fogok hozzá újraolvasni szerzőnk előző köteteit.

A könyv borítóját Kedei Zoltán munkái díszítik, a borítót Beke Sándor-Olivér tervezte, akárcsak az előző kötet, ez is külsőleg is szép, tetszetős munka.

Gábor Attila

Népújság, 2011. május 6., szombat, MÚZSA

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. május 16. hétfő hüvelyk KÖNYVEKRŐL