RSS

január 2013 havi bejegyzések

Az irodalom misztériumai

interjú Máriás Józseffel

Mivel több mint tíz évig egyazon szerkesztőségben dolgoztunk mint munkatársak, érthető, hogy tegeződünk, bár más-más generációhoz tartozunk. Aki írásaidat olvassa a Káfé Főnixben, kit tisztelhet benned?

A Magyar szellem, erdélyi szellem – Irodalomtörténeti jegyzetek (2003-2009) című kötetem végén szerepel minden fontos adat rólam. MÁRIÁS József: ny. újságíró. Felsőbányán született, 1940-ben. Elemi iskoláit szülővárosában, a gimnáziumot Nagybányán végezte, 1957-ben. 1962-ben a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést nyert. 1964-től a nagybányai Bányavidéki Fáklya, 1968 és 1990 között a Szatmári Hírlap, 1990 és 2001 között a Szatmári Friss Újság munkatársa. 2001 decemberétől Nyíregyházán él. Előszeretettel foglalkozott az irodalom népszerűsítésével. Érdeklődése középpontjában Németh László, Sütő András, Beke György, a két világháború közötti erdélyi irodalom szerepelt. 1995-2002 között szerkesztette a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye kiadásában megjelent könyvnaptárt. A nagybányai Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadásában megjelent EMKE Füzetek sorozatban szerkesztette az In memoriam Németh László és a Felsőbányai Kalauz című köteteket. A magyar lapok széles spektrumának munkatársa.

Amikor újságírói pályafutásod indult, arra számítottál, ami azután következett, vagy valami egészen másra? Mindvégig a pályán maradtál, tudtommal nem kacsingattál másfelé. Honnan indultál és hová érkeztél?

Egyetemi tanulmányaim alatt nem gondoltam arra, hogy valaha is újságíró leszek. Tanárnak készültem. A sors egy közepes lélekszámú szatmári faluba sodort. Hegyvidékről származom, az akkori mostoha létkörülmények — se út, se villany, hideg albérlet — indította arra, hogy más munkalehetőség után nézzek. Ezt kínálta a nagybányai tartományi napilap, a Bányavidéki Fáklya. Tanítani és lapot írni — az egymástól nagyon különböző hivatás. Bevallom, évekig kínlódtam, már-már megfutamodtam. De lassan csak ráéreztem a szépségére, szolgálatnak éreztem azt is. Maradtam — mindent egybevéve harmincnyolc évet voltam a pályán, mely Szatmárnémetiben teljesedett ki. Cseke Gábor szavait idézve, magam is „fizetett szószaporító” lettem, annak örömével és minden korlátaival együtt.

Volt egy amerikai film a hetvenes években Barbra Streisanddal és Robert Redforddal, az Ilyenek voltunk, románra fordított címe A legszebb évek, így futott annak idején a mozikban. Számodra melyek azok az évek, amelyekre a legszívesebben emlékszel vissza?

Nehéz lenne éveket kiválasztani. Szerettem azt, amit tennem adatott. Szerettem az embereket, akikkel megismerkedtem, akiknek gondolatait, tetteit írásba sűrítettem, szerettem a vidéki tájat, amely mindig felüdített, megnyugtatott. Azon igyekeztem, hogy az adott helyzetből is kihámozzam azt, ami szép, ami emberi, ami az adott helyzetben is elmondható. A munka szeretete és öröme, az együvé tartozásban, a közösségben rejlő erő és hit, a szülőföldhöz való ragaszkodás szép példái… Ezekre emlékszem a legszívesebben vissza.

Minden újságíró óhatatlanul kapcsolatba kerül az irodalommal, vagy ez nem törvényszerű? Te nem kacérkodtál a versekkel, szépirodalmi próbálkozásokkal? Mikortól és miért irányult figyelmed az irodalomtörténet felé, melyet ma is művelsz?

Az irodalom számomra olyan volt, mint a felsőbányai szülői ház, ahova mindig visszajárhatott az ember, benne feltöltődtem, belőle erőt merítettem. Bevallhatom, még a versírás is meglegyintett, egy meg is jelent az Ifjúmunkásban. Egy-két novella is fakadt tollamból. De ezzel abba is maradt. Az én asztalom az olvasás, a könyvekből kiszűrt gondolatok, erkölcsi és etikai tanulságok közlése lett. A lapoknál, ahol dolgoztam, a hétvégi irodalmi, művelődési oldalak rendszeresek voltak, bő alkalmat kínáltak az irodalom népszerűsítésére. Az első recenzióm 1965 szeptemberében jelent meg, azóta több száz. Szolgálatnak tekintettem. A könyvek jelentették számomra azt a világot, ahova a napi robotból, a szürke hétköznapokból elmenekülhettem. A hetvenes évek erdélyi irodalmi termése, a Kriterion Könyvkiadó szép sorozatai bőven adtak lehetőséget az olvasók az önismeretre, anyanyelvvédelemre, nemzettudatra neveléshez.

Mióta foglalkoztat Németh László és életműve? Van valamilyen kapocs kettőtök között?

Németh Lászlóhoz egy televíziós portréfilm vezetett el. Szülőföldem… címszó alatt jeles magyar alkotók életútjával ismertettek meg. Az őt bemutató filmriport címe – Szülőföldem, Mezőszilas – meglepett. Hisz tudtam, hogy Nagybányán született. Személyesen nem ismertem. Keresni kezdtem a műveit. Keresni a gyökereket, nevezetesen Nagybánya nyomait. Egyik kötet hozta a másikat. Egyik írás a másikat, előbb könyvrecenziók formájában, később elmélyültebb írásokban, tanulmányokban is. Közel ötven közlés jelzi, hogy életem meghatározó élménye lett. A sors csodálatos ajándékának tekintem azt, hogy 1990 után három rendezvényt kezdeményezhettem Nagybányán – 1991, 1995, 2001 -, amelyeket fölkarolt az Óvárosi Református Egyházközség, melynek templomában az írót megkeresztelték, az RMDSZ helyi vezetése, valamint a Németh család és a magyarországi Németh László Társaság is. E rendezvényeknek köszönhetően avattak Nagybányán emléktáblát, s talán abban is részük volt, hogy az újralétesült önálló magyar líceum Németh László nevét vette fel.

Mely műveidet tartod a legfontosabbaknak, a legidőtállóbbaknak?

Könyvrecenzióim, tanulmányaim zöme a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomhoz kötődik. Az abban a korban született művekből a század második felében is életadó erő sugárzott, amiként a klasszikus magyar irodalom alkotásaiból, életműveiből is. Kós Károly és Reményik Sándor, Ilyés Gyula és Szabó Dezső, Ady Endre és Kaffka Margit, Sütő András és Beke György voltak szellemi barangolásaim tájékozódási pontjai, mondhatnám lármafái, melyek hetekig, hónapokig foglalkoztattak, sok ezer oldalból igyekeztem kivonni és tovább adni a művek nekünk szóló üzeneteit.

Ami a napi munka mellett oázis volt számomra, a nyugdíjas években, nyíregyházi remeteségemben „főfoglalkozás” lett, napok, hónapok, évek legfőbb tartalma, éltető eleme. Az engem körülvevő könyvek, az újabb kiadványok amolyan szellemi terepjárás lehetőségét kínálják, újabb s újabb fölfedezést.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Káfé Stockholmmal, és „trónörökösével”, a Káfé Főnixszel? Milyennek tartod ezt a honlapot?

Az internet számomra az otthoniakkal való kapcsolattartás legfőbb eszköze. A nap azzal kezdődik, hogy „belelapozok” a hazai sajtóba, hírportálok kínálatába. A Káfé Főnixre egyetemi diáktársam és az újságírásban kenyeres pajtásom, Cseke Gábor hívta fel a figyelmem. Erdélyi kötődéseim újabb láncszeme lett, napi olvasmány, egy élő, eleven folyóirat, mely bármely pillanatban elérhető, amelyben magam is közölhetek. Ez pedig az egyre beszűkülő folyóirat-kínálat idején nagyon sokat jelent. A honlap változatos tartalma, a művészi alkotások színes palettája, élményt nyújt, vélemény-nyilvánításra ösztönöz.

Miért folyamodtál a Magyar Elektronikus Könyvtárhoz, ahol legújabb két könyved megjelent, Cseke Gábor szerkesztésében? Nem gondoltál a művek nyomdai megjelentetésére is, könyv formájában?

Az ok egyszerű. Kiadót találni manapság csak keveseknek adatik meg. Irodalmi tanulmányokkal pedig éppenséggel reménytelen házalni. A Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent három kötetem – Magyar szellem, erdélyi szellem, Olvassunk bele…, “A magyar vigyázó” – megjelenése Cseke Gábor nevéhez fűződik, része annak az általa gondozott sorozatnak, amely március 15-ig közel húsz kötetet számlál.

Miket írogatsz jelenleg és milyen terveid vannak az elkövetkező időkre?

Íróasztalom mellett egy szék roskadozik a könyvektől. Mind rám várnak. Olvasásra, írásra. Aprómunkák? Tanulmányok? Képletesen szólva: ministráns vagyok, akinek talán születnek megfontolandó szavai az irodalom misztériumainak megfejtéséhez.

Kérdezett: Debreczeni Éva

2011. március 12.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 25. péntek hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Józsa Judit levele

Grafika1

Székely Ferenc A megmentett hűség c. könyvének bemutatójára*

A jó Isten úgy rendelte, hogy csak lélekben tudok az egybegyűltekkel együtt lenni, mert a Magyar Nagyasszonyok c. kiállításomat rendezem Budapesten épp a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Néhány gondolatot azonban, ha lehetőség adódna, szívesen megosztanék a jelenlévőkkel…

Nagy öröm számomra, hogy Székely Ferenc beszélgetőtársasául választott e kötetben, és nagy megtiszteltetés is, hiszen olyan interjú-alanyok közé választott, akik számomra példamutatóak voltak már kisgyermekkorom óta.

A teljesség igénye nélkül, közülük csak néhányat kiragadva: Ambrus Lajos, Bölöni Domokos tanár urak bizony sokban hozzájárultak a magyar irodalom iránti erős vonzalmamhoz; Majla Sándort prófétikus alkatnak láttam, mindig kíváncsi voltam arra, amit mond, neki köszönhetően szerettem meg az angol nyelvet, és így kinyílt egy új világ számomra; Molnos Lajos írót, feleségét és tacskó kutyáját nagyon szerettem, gyakran ellátogattak hozzánk, egyszer  egy verset is írt nekem; Tófalvi Zoltán írásaiból sokat tanulhattam a szülőfalumról; Páll Lajos verseit és festményeit szeretem, emlékszem, hogy a szomszéd utcába lakva a testvéreim az ő gyermekeivel gyakran játszottak az ablaka alatt, hogy a gyerekricsajra ki-ki rohanjon, s ilyenkor a gyerekek mint a verebek úgy röppentek szét az ablaka alól; Kusztos Endre alkotásaira rácsodálkoztam, Benczédi Sándor gyakran eljött, őt nem lehetett nem szeretni, örülök, hogy a tehetsége tovább él lányában, aki világhírű szobrász; Ráduly János gyűjtésein nőttem fel, beleívódtak a lelkembe; Lőrincz Béla bácsi, a táncos számomra maga volt a székely virtus és miatta gyerekfejjel azon bosszankodtam, hogy a leányok miért nem dobbanthatnak, miért nem csapásolhatnak és ugyan biza miért nem veregethetik meg a csizmájuk szárát…; Vinczeffy László alkotásai ámulatba ejtettek, gyerekfejjel varázslónak képzeltem, aki egy ecsetvonással ragyogóvá tesz egy régi fakó, ütött-kopott festményt…; végezetül pedig édesapám, Józsa János fazekasmester, számomra a legdrágább, ő a legnagyobb példaképem. Neki és édesanyámnak köszönhetem, hogy olyan „hamubasült pogácsát” pakoltak a tarisznyámba, hogy az soha nem fogy el, soha nem keseredik meg és meg sem kövül, olyan puha és meleg marad, mint az a szeretet, amivel azt gyúrták. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy a Józsa családba születtem, hogy erős gyökerekbe kapaszkodó büszke székelynek neveltek, aki a szülőföldjét, Erdélyt és benne szülőfaluját, Korondot a szívében úgy őrzi, mint a világ közepét.

Köszönet a fent említetteknek, különösen Székely Ferenc írónak és a Hazanéző Könyvek sorozat szerkesztőjének Ambrus Lajosnak. Köszönet és hála mindazoknak, akiknek áldásos munkája során e könyv megszületett: a Firtos Művelődési Egyletnek, az Udvarhelyszék Kulturális Egyesületnek, valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontnak.

Nem sok erdélyi község büszkélkedhet olyan egylettel, mint a korondi Firtos Művelődési Egylet. A jó ideje tartó nehéz gazdasági helyzet ellenére ma már a komoly alkotóműhelynek köszönhetően 25 könyv jelent meg a sorozatban, és ezen túlmenően összefogásra buzdítva megvalósulhatott Korondon a magyar nyelv szobra –  Miholcsa József alkotása, az Erős várunk nekünk az anyanyelv című egyedülálló térkompozíció. Az összefogás csodákat hoz létre, rajtunk áll, hogy akarunk-e és képesek vagyunk-e egy közös célért egymásnak segítőkezet nyújtani, hogy tudunk-e önzetlenül adni és hálás szívvel elfogadni. Ha minden ember csak egy marék búzát adna össze, akkor soha senki sem éhezne…

Isten adjon erőt és lehetőséget sok hasonló nagyszerű alkotáshoz mindannyiunk örömére!

Józsa Judit

kerámiaszobrász, művészettörténész,
a Magyar Kultúra lovagja

* A könyvet 2013. január 18-án mutatták be Korondon

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 20. vasárnap hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

A hely hatalma

Huszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc. A beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában.

korondi_huseg-001_tn

Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak.

A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak.

Székely Ferenc nemcsak klasszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet összegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek.

Simó Márton

Krónika, 2013. január 7.

http://www.kronika.ro/rovat.php?rovat=5

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 8. kedd hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Guggoló emlék

Hét vége. A bágyadt napsütésban csillogó ezüstszál az ökörnyál. A Kultúrpalota bejáratánál kisebb csoportosulás. Egy másik csoport a Városháza toronybejáratánál. Friss házasokat fényképeznek. Az egyik ara megemeli szoknyáját, felkapja, hogy látszódjon a…harisnyakötője. De addig sem bírja tartani a lábát, míg a masina elkattan. (Tornából fölmentett komputer-nemzedék.) Az ifjú férj alányúl, így segítve párját.

A meglibbenő szellő sárgult faleveleket seperget az úton. Az utcán: jövő-menő járókelők. Mindennapi program.

Kissé távolabb a megújuló, egykori Párt-, most Park Szállodába költözve a megyei könyvtár néhány részlege, az amerikai könyveké is. American Corners Romania – áll az egyik bejárat fölött.

A szálloda előtt – aszálytól sújtott, ritkított bokrok között – guggoló alak. Csupasz feneke fehérlik, mint…nincsen rá hasonlat.

Pár méterre ásítozik a bezárt, elhagyott közvécé. Telve szeméttel, „külszíni” emberi ürülékkel. Valamikor betonlapokkal fedték be, biztonság fedezetében. Nemrégiben valakik – erős fiúk, hajléktalanok? – feltörték, betörték. A betonlapok bedobálva a lépcsőn. Tele minden ismét szeméttel és az anyagcsere-folyamat végeredményével.

Fertő a városközpontban.

Amott a guggoló alak sötéten fehérlik.

Kultúra ez is.

Czirmay Szabó Sándor

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Bölöni Domokos

A csikóbőrös kullancs

Nem könnyű kiverni a lírát az emberi agyból.  Csak a születettek és a mosolygósak, utóbbiak  közül is egy vagy kettő marad igazi költő.

A tanító úr unokája valahogy eltévesztette ezt a két direkciót, a gyerek semmi jelét nem mutatta a lelés adományának, másfelől pedig a rendesnél gyakrabban bizonyult indokolatlanul jókedvűnek.

A derék pedagógus ezeket egyáltalán nem vette észre, különösen nem észbe.

Folyton nevelni akarta a szerencsétlen unokát.

Ebbe törött bele béka- és diáknyúzó bicskája.

Azt vette fejébe, hogy megtanítja unokájának Petőfi Sándor János vitézét, még negyedikes korban. Utána jönne Arany János Toldija, majd pedig Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz és a többiek. Szép szabadcsapat. Ha az unoka, ez a pompásan sikerült fiú ilyesfajta filoszi adottságokkal születik, biztosan viszi valamire. Samuka azonban különös érdeklődést tanúsított az apró élőlények világa iránt, és ezt nagyapja – Papó – előtt sem titkolta, mi több, tudását nem röstellette néha fitogtatni is.

No, amikor – még a Petőfi előtti nagy népiek tanulmányozása alkalmával – meg akarta tanítani Papó tanító úr az unokának Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versét, Samuka különös fogékonyságot mutatott a cím egyik szava iránt. „Drága kincsem, galambocskám, / Csikóbőrös kulacsocskám! / Érted halok, érted élek, / Száz leányért nem cseréllek.”

Ez rendben volna, ám Samuka így szavalta: „Csikóbőrös kullancsocskám…”

Ebből lett aztán némi baj.

Hiába álmodozott Papó tanító úr arról, hogy az unokája, ez a pompásra sikeredett Samuka egyszer majd országosan elismert szavalóművészként szitálgat egy kis hírnevet a hála ködfelhőjéből őrá is – mint aki bevezette a tudatlan gyerkőcöt a boldogságos szózatok édenébe -,  Samuka

nem tágított. Folyton kullancsolt a kulacs helyett.

No, a csaknem kilencven kilós Papó tanító úr föllétrázta magát a padlásra. Jól emlékezett: megtalálta, föllelte egykori honvéd nagyapjának -, aki az első világégésben Galíciában jobb könyöklövést szenvedett, és emiatt egész életében nyomoréknak számított -, az alumínium kulacsát -…ha valóban abból volt. De lehet hogy egy második-világháborús kulacs volt az. Mindegy, Papó tanító úr az életét meg a létrafokokat kockáztatva, hatalmas kínok árán lehozta, és próbálta rendbe tenni a világot.

– Samuka, kérlek. Ez itt egy kulacs. Ha pedig kullancsra volna szükséged, hát csak kilépsz kettőt, és a Csigadomb tetejéről máris fölcsippenthetsz egy ármádiára valót…A sűrű erdőben.

– A Kárpát-medencében leggyakoribb a közönséges kullancs (Ixodes ricinus), amely a vérszívás során Lyme-kórt, vírusos agyhártyagyulladást, és mást fertőzéseket is terjeszthet az emberre – deklamlálta Samuka, mintha templomban szentleckézne. Mert csakugyan: a legfontosabb szövegeket mindétig maga előtt látta, a vizsgáin is úgy mondta fel, mintha élőben olvasná valamennyit. Tanárai többször is motozást rendeltek el, de nem csíphették rajta, soha semmiben el nem marasztalhatván a jeles fiatal tudósjelöltet.

– Mintegy két tucat kullancsfaj is él a Kárpát-medencében. A fontosabbak…

Papó tanító úr szenvedélyes dalos volt. Imádta a műkedvelő színjátszást is. Amikor a János vitézt készültek félig versben, félig prózában, ám lényegileg dalban bemutatni (ezt a fura egyveleget, érdekes módon, nem tiltotta a korabeli kulturális  kormányzat), a közben fölcseperedett unokájának címszerepet szánt volna a produkcióban. Kijöttek a televízió emberei, hogy az általuk autentikusnak gondolt helyi részeket jóelőre fölvegyék.

Samuka azonban elbukott egy akármin.

 „Pillants ide, hiszen ezen a világon. Csak te vagy énnekem minden mulatságom. Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg”

Ezt kellett volna szépen szavalnia az egyelőre még manökennel helyettesített, így sem kevéssé vonzó Iluska felé fordulva, ámde csak az jöve ki a legény pompázatos, immár kackiás bajuszkával körített piros száján, hogy:

„Kullants ide, hiszen ezen a világon…”

 A stáb szétröhögte a rögtönzött stúdiót.

 Hiába is moderálták-dürückölték, szidták-porozták: a kullancs semmi áron nem akart helyet cserélni a pillantscsal.

 A temetőben külön nyugosznak. Papó tanító úr a fura gikszer miatt kapott gutaütést, igaz, nem mindjárt, hanem a pálinkafőzési szezonban; Samuka pedig, haj, elutazott kullancsokat tanulmányozni idegen országokba.

Ahonnan – évek múltán – voltaképpen nem is ő maga tért meg, hanem csak a koporsója.

 Ki tudja, mi szívta ki a vérét.

 

***************************************

Macsukámbosz de Tránszilvánijá

Van egy falu, ahol a mégsem helyett azt mondják: csakse. És a mégse helyett is csak azt mondják: csakse.

Ha például a csordapásztor berúgott, és emiatt másnap nem tudott felkelni, így beszéltek:

– Csakse nem hajcsa ki a marhákat a Takány.

A pásztort mindenki Takány Pityókának ismerte. Aki még halottak napján kijár, váltig csodálkozik, hogy a kövén ez áll:

„Itt nyugszik Kapás Sándar, élt 64 évet.”

A kőfaragó nem dolgozik szótárból.

Aztán jött egy forradalom, és akkor azt mondták:

– Erős a szekuritáté. Csakse bukik meg Csauseszku.

Két nap múlva pedig már ezt:

– Csakse marad meg a diktát úr.

És nem maradt meg.

De akkor szabad lett mindjárt a falu, az emberek sok csomagot kaptak, kezdtek úri cuccokban járni, és már nézhették a júró nyúzt és a magyar tévét is. És aki akart, mehetett epret s málnát szedni Spanyolba.

Most azt beszélik, hogy mégsem lehet kint maradni, mert a spanyol államnak nem kell az idegen munkaerő.

Nem: csakse nem kell, hanem mégsem nem kell.

Ezek a magyarok a faluból, kilenc család; a többi csakis kint lakik. Magyarban. Már nem mondják azt sem, hogy egynégy osztály, mert az is megszűnt.

A romák is kiművelődtek. Miután a románok, tizenkét család, Olaszban telepedett meg, a romák vették át a Kalusárnak mondott népi táncot. Az a lényege, hogy felszalagozott cifra botokon lovagolva ugrálnak szépen, és csingilingel a sok apró csöngettyű a gatyájuk szárán. Közben ritmusosan kiáltoznak.

A régi világban a botot a románok macsukának mondták.

Aki arra jár, megbámulja az elkótyált bennvalókon emelt cinkpléh ragyogású úri palotákat.

Eszpányba a romák, akik szedik az epret és a málnát, vagyis csak szednék, de már nem szabad, alakítottak egy pompás zenekart és táncegyüttest, és úgy mondják maguknak, hogy Losz macsukámbosz.

Macsukámbosz de Tránszilvánijá.

Ez görögösen hangzik, de spanyol. Üss főbe, vagy a keresőbe, babráld ki, mit jelent.

Jól keresnek vele, mert hiába mindenfajta szorongatás, maradnak.

Ők lesznek Erdély spanyol csángói.

A szpénis romák őrzik a hagyományt. A románt s ha úgy adódik, a magyart.

Nyelvileg pláne.

Egyik karácsonyi-újévi hazanéző menyecskéjük magabiztosan jelentette ki:

– Jöhet ákár az Ármághédon is, mer’ mü egyelőre csakse nem még jüvünk haza.

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Télapó abortusza

Ültünk csalódottan a Kábelben a Lazics asztalánál. Hallgatuk a semmit, mint siketek a szférák zenéjét.

Megint ellopták a világvégét.

Váratlanul tolta elé magát egy bozontos atyafi.

– Befogadnak? – kérdezte, és odahuppant.

– Hát persze – bólintott Elekes, a Feriforma, és rágyújtott a századik cigarettájára.

– Ide ülök – mondta a bozontos -, mert maguk műveltnek látszanak. – Hát hallgassák meg, hogy’ jártam az éjszaka. Gyanítottam, hogy az országos, sőt európai havazások meg a kormányalakítás miatt a sok miniszter között elvész az ország, s ismét csak elsuvasztódik a világvége, ezért suttyomban beszereztem három palack elsőrendű fehérbort -, és mivel a feleségem Budapestre utazott az unokákhoz, már a délutáni óráktól kezdve a neten lóginyázva vártam…a fejleményeket.

Sajnos, éppen éjfélre fogyott el az utolsó csütöri csepp piám is. Ráadásul valami furcsa tünetegyüttes telepedett rám: folyton félrehallom a rádiót, a tévét, és félreolvasom a címeket a képernyőn.

Azt láttam például öles címben, hogy a Télapó abortusza. Értelmesnek aligha mondható eszmélkedés, majd ez derül ki: „Idén is közlekedik a télapó autóbusza Marosvásárhelyen.” Értik? A rénszarvasokkal vontatott szán helyett a gyerekek autóbuszon láthatják a nagyszakállút, és utazhatnak is vele.

Meg kell veszni.

– Nem kötelező – mormogta Elekes, a Feriforma, és rágyújtott a százötödikre.

– Rousseau válási nézetei cseppet sem érdekelnek. Mégis odafigyelek, s hát az van, hogy a neves gondolkodó és sztahanovista gyermeknemző „vallási nézeteit legnyíltabban az Emil negyedik könyvének közjátékában, A savoyai vikárius hitvallásában fejtette ki…”

– Nahát.

– Egy másik cím ezzel hökkent meg: „A kutyák szőrös gyerekek”. No, kérdem: a tudós etológusnak ugyanaz a baja, mint nekem, csak másképp?…Eltűnődöm, hogy hát akkor a majmok vajon micsodák; de türelmem fogytán gyorsan tovább kattintok, és uramista, azt látom, hogy „Leitatták az új kormányt!”…

Ekkor már egy percig sem haboztam, reszkető kézzel csengettem be a szomszédhoz, hogy kérjek valami csillapítót, mert már a fejem is zúgni kezdett. A szomszéd éppen a beiktatásról szóló híranyagot nézte. Örülhettem viszont, hiszen kettős szerencse ért: az ő felesége sincs otthon, falura ment, segíteni a rokonságnak a disznóvágásban, aztán pedig a szomszéd még nem csőrölte fel teljesen az ünnepre szerzett borát -, úgyhogy egyszeribe elmúlt a fejem, és bizony nemsokára dalra is fakadtunk, persze piánóban…Az alsók csak hajnali öt óra tájban jöttek fel, hogy az isten szerelmére, mikor fejezzük már be.

Hazamegyek a két méternyire levő lakásunkba, s akkor kapok észbe, hogy istók, mikor átalléptem volt, a számítógépet elfelejtettem lezárni. Az bizony csendben szunyókált, így aztán ő is átvészelte a világvégét.

Alig hunyok egyet, máris dörömböl a szomszéd, hogy most én segítsek rajta, mert né, reggelizett valamit (ojjé, már nyolc óra!), de utána olyan hányinger jött rá, hogy a fürdőbe vonulva önkezével vetett véget az ételének.

Mivel sem borom, sem pálinkám nem maradt, elindultunk a Poklos-patak mentén, a gazdasági krízisből győztesen kikerült bögrecsárdák egyike felé. Mire a Tulipán utca torkáig jutottunk, a miénk sem volt száraz. Már nem hálni, hanem hálálkodni járt belénk a lélek.

Talán a Dacia sörözőnél veszítettük el egymást, de nem aggódom, mert a szomszéd egy igazi éceszgábor, akármilyen hidegben megél, akár egy szál vikingben is…

Eddig jutott a dumában a bozontos atyafi, majd feltápászkodva újabb italért indult. No, reménykedtem: hátha nem tud visszatalálni. Vesztemre megismerte a kezemben tartott folyóiratot, amelynek borítóján a székelykeresztúri Gyárfás-kúria képe díszelgett.

Ismét odarogyott, nagy kínnal kiitta vegyespálinkáját, hörpintett a söréből, aztán váratlanul rámeredt a fotóra.

–  Atyaisten! – suttogta. – Már megint.

–  Mi megint? – kérdeztem értetlenül.

– A világvége. Hogy maga miféléket olvas.

– Miféléket olvasok?

– Hát nem szégyelli magát? Mi áll ott, a címlapon, he? Bárcás kurva? Az kell magának, vénember létére, bárcás kurva?

Azzal feszt dohogva valahogy feltornászta magát a székről, és válogatott áldásféléket osztogatva megvetően távolodott. Királyi méltósággal vonult ki a kábelkorcsomából.

– Mi a helyzet? – kérdezte Nagy Pál szerkesztő úr, akit meggyengült hallószerve szerencsésen megóvott a bozontos pacák dumájától.

– Elabortált a Télapó –  jegyezte meg rezignáltan Elekes, a Feriforma, és rágyújtott a száztizenhatodik cigarettájára.

– Ezt látom én is – mutatott Pál úr egy háromhasábos cikkre. – Kérlek szépen, a sajtó teljesen el van tájolódva. Az árdrágulással bezzeg napirenden vannak, de arról például fogalmuk sincs, hogy mikor lesz a következő világvége!…

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Elekes Ferenc

Szertartás

(Az író temetése)

Feketén megvillant

sok fontos ember,

lehajtott fővel, szomorún,

midőn egy pántlikát

rakosgatott

a gyászra megfont koszorún.

Könnyű volt látni át

a hamisság résein:

úgy tettek,

mintha csak ők tudnák,

mi szép, s mik azok a

rút tettek,

amiket ők el nem követtek -,

mulattak aztán

az esemény után,

ó, persze, okosan,

felejtve, hogy csupán

a dob s harang különb

talán, ha hangosabb.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Elekes Ferenc

A tökömet ne vegyük ki?

S6300059 (1)

Benczédi Sándor kisplasztikája   

Nem elegáns mozdulat, amikor egy internetes újság szerkesztője beavatkozik egy másik internetes újság szerkesztésébe. Különösen akkor nem, ha ez a másik internetes újság tetszik neki, mondhatni mindennapi olvasmánya.

Most mégis elkövetem ezt a nem elegáns mozdulatot. Nem azért, hogy kioktassam a másik újság szerkesztőjét, hanem inkább azért, mert egy bizonyos ügyben személyesen érintve vagyok.

Már itt, az elején megmondom: a tökömről van szó!

Gyermekkoromban élt a szomszédunkban egy minden hájjal megkent, viccelődő öregember, akinek roskadozó háza előtt naponta el kellett haladnom, iskolába menet. Az öreget úgy hívták, Lajosbá. Ez a Lajosbá naphosszat ült a háza előtti kerek kövön és aki közelébe ért, arra vetett valami furcsa megjegyzést. Vagy jót, vagy rosszat, de különös megjegyzést.

Egy napon épp beszélgetett valakivel, s amikor a közelükbe értem, Lajosbá kifele fordította a hüvelykujját, reám mutatva, s azt kérdezte attól a valakitől, te, ezt a gyermeket nem kellene kiherélni? Úgy kérdezte, hogy halljam, amit mond, de mégse nekem mondja.

Gyermek lévén, ettől a kiheréléstől nagyon megijedtem, el is futottam onnan, mert emlékeztem azokra a szörnyű sikoltásokra, amikor süldő malacokat heréltek a szomszédunkban.

Ez a régi ijedtségem és félelmem jutott eszembe a minap, amikor a már említett, kedvenc internetes irodalmi újságomat olvasni kezdtem. Egy novella első mondata ugyanis ez volt: „Mi a tökömet bámulsz így?”

Lázár László, az Ifjúmunkás egykori, jó szemű szerkesztője, Lazics, egy ilyen kézirat láttán azonnal írt volna a szerzőnek, uram, a novellája jó! De a tökömet ne vegyük ki onnan? Mert nem attól jó egy novella…

Ennek az internetes irodalmi lapnak van egy bevezető mondata : „Az erdélyi irodalom hangja”

Most fölteszem a kérdést, de csak magamnak: mi ez a hang? A közbeszéd szerint(amit ma „kurzus”-nak neveznek): vagy valami, vagy megy valahová. De inkább jön valahonnan. Még csak nem is a Lajosbá hangja.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk LAZICS ASZTALA