RSS

augusztus 2011 havi bejegyzések

Megjelent A VERS negyedik száma

A szám szerzői: Albert Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Áprily Lajos, Beke Sándor, Botár Béla, Burján Emil, Dániel Levente, Deák-Sárosi László, Elekes Ferenc, Fábián Kornélia, Fáy Ferenc, Főcze Kornélia, Fülöp D. Dénes, Fülöp Kálmán, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Hornyik Anna, Jánosi András, Kajcsa Jenő, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Korondi Kovács András, Laczkó Vass Róbert, Láng Eszter, Majla Sándor, Marian Drăghici, Mészely József, Mihail Eminescu, Nagy Ágnes, P. Buzogány Árpád, Provaznik Géza, Stanley Kunitz, Szabó Lőrinc, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente

A lap megvásárolható: Bagolyvár Könyvesbolt, Székelyudvarhely (tel.:

0266-210-077); Phoenix Könyvesbolt, Kolozsvár (tel.: 0266-594-126); Postai

utánvéttel megrendelhető: Szőcs Klára 00-40-741-033783;

szocs.klara@freemail.hu

Kéziratokat az avers.kapcsolat@gmail.com címen fogadnak

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. augusztus 30. kedd hüvelyk HÍREK

 

A Székelyföld augusztusi száma

Szépirodalom: László Noémi – Versek, Egyed Emese – Egy József Attila-sorra, Hertza Mikola – Rövidprózák * Szék – tegnap és ma: Széki Soós János – Elöljáróban, Vári Attila – Székről, mintha mese lenne, Nádasdy Borbála – Szék. Tegnap. Ma. És – talán – holnap, Kovács István – Próbatétel, Józsa Márta – A tanárnő leánya, Juhosné Szász Rozália – Áldó szellemek, Józsa Péter – Szék a magasban…és ott lenn, ifj. Csoóri Sándor – Az én iskoláim.

Halász Péter beszélgetése a 80 éves Andrásfalvy Bertalannal – „Akkor széken a hagyomány rendje még döbbenetes erővel érvényesült”, Simon Márton beszélgetése Csoóri S. Sándor és Soós András népzenészekkel – A széki zenéről, amely olyan, mint a kenyér, a víz és a levegő, Simó Márton – Széki-Soós János – „Látom életemet nem igen gyönyörű…”, Carlile-Kovács Flóra – A széki népi írásbeliség, Székely Csilla-Katalin – Van-e jövője a nagy múltú Székvárosnak?, Veres Emese-Gyöngyvér – Szék község monográfiája * Szemle: Máriás József – “Solus eris’ (A 90 éves Lőrinczi Lászlóról), Szász István Tas – Vadasdi krónika, Fekete Vince – György Attila – Molnár Vilmos – Lövétei Lázár László – Olvasólámpa * Mens sana:

Dobos László beszélgetése Novák Károly Eduárd kerékpározóval – Jeges köröktől a Székely Kerékpáros Körversenyig

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. augusztus 30. kedd hüvelyk HÍREK

 

Kukorelly Endre

Himnusz az enterhez

 (Ad notam Juhász Gyula: Himnusz az emberhez)


Az ember vesz egy notbukot, ha

már nem fér el az asztalon,

aztán egy fakszmodemre vágyik

a fogazat-elsorvadásig.

Drága, de nem olyan nagyon.


Kábé a franc tudja, mióta,

tisztára, mint a kolhozok,

körülkerítve géphegyekkel

és virtuális képzelettel,

nagyjából géppel dolgozok.


Nagyjából az van, hogy ha egyszer

egy ilyen gép majd visszavisz

húsz évvel, a pattintott kőbe,

a prekompjúteres időkbe,

és belém lép újra a KISZ,


én abbahagyom. Már előre,

mielőtt álltam volt neki.

De nincs idő, mert nincs időgép,

nincs hátra (túl sok), csak előrébb.

a fejlesztés nem engedi.


Ez jól van így. Nem értek semmit,

mégis csinálom valahogy.

Ahogy működtetik az embert,

beléptetik, lenyomják, mint az entert,

és kikapcsolják, ha lefagy.


 

Kukorelly Endre (Budapest, 1951. április 26.) József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, kritikus. Irodalmi munkássága mellett a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára. A 2010-es magyarországi országgyűlési választáson a Lehet Más a Politika Pest megyei területi listájáról szerzett mandátumot. A vers megjelent az ESŐ című  irodalmi lap, 2003. nyári számában.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. augusztus 29. hétfő hüvelyk LELEMÉNY

 

Birtalan Ferenc

Éjjel, nyárban

nem állnak verssé a sorok
jönnek mennek a trélerek
ébren vagyok vagy álmodok
a betonból ömlik a meleg

őriztem arcod mindhiába
elfordultál és semmi vagy
legenda mint a király lovásza
ki egy szigetet ajándékba kap

próbállak mesélni hátha értik
mi az mi veled elveszett
lábam lejártam utánad térdig
el kell fogadnom: nem lehet

itt forgolódok csillagos nyárban
az ég a föld nyugalmat ad
ajtómat ablakom kitártam
hajtja a lovász az álmokat

Kopjafák

 

Csahos eső zúg, sistereg,

elvackolnak az istenek.

 

Állunk dermedten, szélütötten,

megdőlt kopjafák a ködben,

 

karóba húzott csillagok,

tűzfényű arcunk ellobog.

 

Ablakok, ajtók zárva.

Deszkát szögez az ősz a nyárra.

 

Önvallomás

 

A kegyes sors hat gyerek közül nekem juttatta a legkisebb fiú szerepét. Azonosulnom kellett a mesebéliekkel tisztességben, állhatatosságban. Igazságos Mátyás történeteit az esti kályhafény mellett hallgattam Apám szájáról, amint ő kapta valamikor. A gyermek ma is bennem él. Hiszem: itt jár közöttünk az Igazságos, mert másként nem lehet. Mi adna erőt, ha nem a Jónak a Gonosz fölötti győzelemhite, a jótett helyébe jót várj, a megosztható hamuban sült pogácsák szívet melengető illata, az ember ember iránti szeretetének hite-reménye? * Vád ne érjen: tudom, a mesék és a valóság között húzódó határok szinte sérthetetlenek, de a remény, a hit nélkül, hogy az esti tüzek mellett a szívekből kilobogó vágyak nem válhatnak valóvá egyszer, számban megkeseredne a nyál. Pedig tudom: túl az Óperencián, Üveghegyeken…* Együvé hantolt halottaimmal megtelnének a temetők; krizantémjaimtól megillatosodnának, gyertyáimtól fölizzanának a novemberek. Mégis hiszek a szó, a vers megváltó erejében. Vallom: élő nyelvünk hatalom, fegyver, fáklya, amely világít a ránk omló halálsötétben, megvéd a ránk fagyni akaró csillagközi magánytól, s nem engedi, hogy rátévedjünk a galaktikus semmibe vezető utakra; amely szívdobogás-közelben bennünket megtartani képes. * Ha csak egyetlen szóval is, de sikerül megtorpantanom az elembertelenedést, ha csak egyvalakivel, de sikerül elhitetnem: megismételhetetlen élete csak az igazságban, a tisztességben teljesedhet ki életté, már érdemes volt. * Választásra nincs lehetőségem. A madarak is gondolkodás nélkül tanítják fiókáikat énekelni, amíg lesz világ, ahol énekelhetnek a madarak. (1985–2005)

                                                             *

Birtalan Ferenc (Budapest, 1945. július 25.) költő, író. Házmester édesanyja és bányász édesapja hatodik gyermekeként született Józsefvárosban. Szakmát tanult, lakatosként dolgozott 1987-ben történt leszázalékolásáig, azóta rokkantnyugdíjas. 1993 óta Csepelen él. Két gyermeke van. Fia Birtalan Balázs író, költő, publicista és terapeuta. Könyvei: Bérszalagkokárda, Versek 1985, Tarisznyában a tenger (Történetek gyerekeknek) 1989,  Összevesztem a tulipánnal (Gyerekversek 1989), Halottak Napja, Élők Napja (Versek 1994), Talpig fegyverszünetben (Versek 2006), A félnégyes barom (Versek 2007), Csak kékre lépj (Versek 2008, Viszonylag minden (Tsepeli gavotte – Versek 2008),  Hetvenkét lépcső (Versek 2009), Szökőár után is hazatér a tenger (Kis indiánkönyv – Versek 2010), Versek regénye – (Önéletírás 2010.)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. augusztus 23. kedd hüvelyk LELEMÉNY

 

Gáspár Sándor*

Szabó Vilmos  festői világa

Szabó Vilmos: Önarckép

Ugyan, kinek nincsen ott a halál az életében? – mosolyogva legyint SzabóVilmos amikor a pusztulás fenyegető folyamatát konokul, erőszakosan utasítja el valaki… Hiszen ha ott is van, nem ez a zavaró….

És ez a felismerés széppé is teszi a pusztuló tárgyak világát, –  széppé teszi, mert ábrázolható, érthető, átölelhető –, a miénk marad. A halál és az élet párhuzama nyilván mindenki számára örök igazság és örök feszültség kérdése is, sohasem megoldás, de különösen ismert állapot annak, aki élete virágyó időszakát a szocializmus erőszakos és hamis világában élte, élt – a halál állandó társaságában.

Banner Zoltán arra figyel föl, hogy pusztul a székely világ, amelynek pedig Szabó Vilmos is őrzője akar lenni,  Józsa T. István  pedig arra, hogy a pusztuló tárgyakat jelképteremtő erővel ábrázolja, az elmúló élet részeként – ugyanez a Szabó Vilmos.

A múltra visszatekintő értékelés, vagy a múlthoz még közelálló, jelennek érző elemzés persze, igazat mond, igazat mondott arról az alkotási időről, akkor, , amikor még mindent meghatározott a napfényes jövőt igérő – és festő-festető – pártrendszer, de immár fél emberöltőnyi távolságban attól az időtől, tehát ma miért foglalkoznánk az egykori idő jeleinek a keresésével azokon a műveken, amelyek ma, tegnap, esetleg másfél éve készültek, amikor a festék, a papír is most készült, de talán még a képkeret is fiatalabb fából készült mint az az idő, amelyet eddig emlegettek Szabó Vilmos, valóban impozáns, immár 39 évvel esztendős festői pályfutása során.

Szabó Vilmos pasztelljei, amelyeket 2006–2007 során festett,  a mai valóságból sarjadnak, és a mai valóság alapján módosítják a jövőt.

Ha leltárt készítünk, akkor a hagyományos – gazdálkodó, önellátó életforma tárgyait szinte hiánytalanul megtaláljuk a kiállítás képein.

Felismerhetően, tárgyiasságuk objektivitásában, de olyan viszonyrendszerben, amely megzavar,mert azt hisszük, hogy nem értjük.

Hiszen Banner Zoltánnnak is igaza van, Józsa T Istvánnak is igaza van, de az utolsó szó a Szabó Vimosé, és azt még mindig nem mondotta ki. (Szerencsére) A világ halad tovább, az élet minduntalan újra sarjad és a régi, kedves, szép és hasznos tárgyak ugyan sokszor lomtárba kerülnek, esetleg egy fészer sarkában halomban hevernek, szinte kegyeletből, de sokszor tehetetlenségnek érzett várakozás miatt. Szabó Vilmos tudja és műveinek tanúsága szerint régóta mutatja is, hogy a tárgyak szerepének halála nem a tárgyak halála. A tárgyak – formák, felületek, tömegek, alakok, olykor csak ívek vagy hajlatok ábrázolásának szépsége új és új szerepeket, feladatokat tesz lehetővé, s amit első észlelésében halálnak vélünk, valójában az átlényegülés egyik szakasza. Szabó Vilmos képeinek szépsége – amelyet mindannyian, magyarázat és elemzés nélkül is érzünk – éppen erre a fölismert igazságra támaszkodik – a tárgy feladata megszűnt, megváltozott, de megmarad szépsége, az emlékek, amelyeket formája mindannyiunknak formája által sugall.

E művészi világ programnak is tekinthető, hiszen ha itt élünk, akkor abból a tárgyi világból kell újraépítenünk életünket, amelyet kapunk, örökölünk, amely maradt nekünk a használat, dúlás, rablás, kótyavetyélés, elkobzás, összezúzás és becsmérlés után, amikor ráébredünk, hogy a teljesen új, máshonnan eredő világban csak akkor lehetünk otthon, ha újrateremtjük egykori tárgyainkat – olyannak, amilyenek ma lehetnek – a dagasztótekenő dísz lesz szobánk falán, a tehén igája is, az egykori kovácsoltvas kilincset is mégigsimogatja szemünk, akárhol pillantjuk is meg, és a festő kezevonása, a kréta vonala olyan melegséggel ábrázolja, hogy a világ legtermészetesebb jelenségeként találkozunk az egykori világ elemeiből újraépülő mai látvánnyal, amely persze, azokat a viszonyokat is tükrözi, amelyek miatt a való világban panaszkodni szoktunk.

De ezt is a meleg színek és az egymásba oldódó vonalak révén, tehát ha sajgó szívvel is, de panaszkodás helyett mégis azt kell elfogadnunk, hogy persze, ezt csak így lehet.

Tisztelt nézők, látni jöttünk ide, hát hamar ráébredhetünk, hogy az a festői világ, amelyet Szabó Vilmos segítségével felépíthetünk magunknak, sokkal bonyolultabb, mintsem egykori tárgyak újrahasznosítása lenne. A felismerhető tárgyak, tájrészek képei mellett a festmények olyan világba is vezetnek, amelyekben semmilyen külső fogódzó nem segít a tájékozódásban.  A XX. század elejének festői mozgalmaira utaló vonások csak egy egy stílusmotívumként vannak jelen, amelyek a kép hangulatát, erejét talán értelmezhetőbbé teszik, de az egészhez a kompozíció egyensúlya, a sötét és világos arányának érzékelése révén  tudunk eljutni. Ez már nem az ismert világ, hanem az ismeretlen, amelyben ugyanúgy otthon vagyunk, benne élünk, csak idegenkedünk tőle, de nem tehetünk egyebet. A halál itt sem rémíti a festőt, a kuszaság, vagy a tárgyak buja vonalai között nem is keres rendet, csak kapcsolatot, öszefüggést, hiszen ezt így is elfogadhatjuk és belső nyugalmunk megőrzésével élvezhetjük annak a világnak is a festőiségét,a melynek mozgatórugóit nem látjuk, nem ismerjük.

Szabó Vilmos maga ugyan ellentmondásként jelzi a drámai valóság ábrázolását és az életvidámságot, az életszeretetet, pedig éppen ő maga bizonyítja, hogy e kettő ötvözete biztosítja művészi világának egységét, egyáltalán, enélkül nem tudná újrateremteni azt a harmóniát, amelyre valamikor ráérzett az élet különböző helyzeteiben és amelynek a lehetőségét bizonyítja minden munkájában.

Szabó Vilmos festészetét joggal eredezteti Banner Zoltán a székely festőiskola megalapozóitól, persze, fölfedezhetjük a még régebbi gyökereket is, a nagybányaiak máig élő hatását, a fény különleges megbecsülését. De az etno-art-on túl, a mai globális elveket hirdető világ festői újrateremtésének útján Szabó Vilmos képei plaszticitásának kialakulást talán megkönnyítette  Szilágyságba honosodása is. Az ottani oldottabb domborzati formák elfogadhatóbbá, természetesebbé tették a minden mindennel összefügg elve hatásának felismerését és festői alkalmazását.

Emberi világot ábrázol, életmódunkban még ma is fontos tárgyak, ma is fontos helyszínek felmutatásával, de emberek nélkül. Pedig a tárlaton látható egyetlen kép, amely portrét is tartalmaz, mutatja, hogy az emberi lélek közvetlen ábrázolása sem idegen tőle, hacsak éppen a közvetlenséget nem érzi nyerseségnek. Alkotói sajátosságként még el kell mondanom, hogy visszatérő motívumokkal, kompozíciós eljárásokkal is találkozunk, maga a kép mégsem újrafogalmazás, hanem egészen újnak a teremtése és csak annyi közük van egymáshoz, miként az egymásra hasonlító testvéreknek –  úgyanaz az anyag, de más időben. A festő önmagát is ellenőrzi, amikor ugyanazt megvizsgálja megint és megint,

Mintha maga magát kérdezné – ugyanúgy, ugyanannyira szeretem-e, mint eddig?

Festő számára festészeti nyersanyag a való világ és eszerint amit elénk tesz, az nem a világ, hanem róla a kép, a művészi látomás megvalósulása. Éppen ezeknek a képeknek a segítségével bizonyítja be Szabó Vilmos, hogy az élet szép, a tárgyak pusztulásával nem pusztul el a szépség, a szép megőrizhető, újrateremthető.

Bár a 34 festmény közül csak egyetlen egy ábrázol embert, a képek többsége egyértelműen az ember közvetlen környezetét igyekszik újrafogalmazni, mindig kiemelve valamely tárgynak, helyszínrésznek a kedvességét, melegét, ami miatt eddig is fontos volt nekünk – nemcsak hasznos – és ami miatt ezután is kedves marad, még akkor is, ha már nem szerszám, nem eszköz, hanem segítség arra, hogy minduntalan eszünkbe juthasson, széppé tehető a mi világunk.

Gáspár Sándor

Elhangzott 2007. október 12-én, a Bernády házban, a tárlat megnyitóján

Köszöntjük a hatvanéves szerzőt!

 

Gáspár Sándor Temesvárott született 1951. augusztus 18-án. Magyar-francia szakot végzett a kolozsvári egyetemen 1974-ben. Szerkesztői munkáját a diákrádiónál kezdte, 1977-ig Nagykenden tanárkodott, az adás beszüntetéséig a Marosvásárhelyi Rádió riportere. 1985 és ’89 között könyvtáros. 1989-től a rádió főmunkatársa, 1990–91-ben igazgatója. Tanulmányai, fordításai, interjúi, tudóstásai az Igaz Szóban, illetve Brassói Lapokban jelentek meg. 1992 és 2002 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. augusztus 18. csütörtök hüvelyk BESZÉLŐ ECSET