RSS

augusztus 2012 havi bejegyzések

Dr. Málnási Ferenc, ny. magyartanár, Kolozsvár

Wass Albert nyelvi virágoskertje

Szóképek, trópusok a Mire a fák megnőnek című regényében

(A 102 éve született és 12 éve elhunyt író, költő emlékére)

 

Wass Albert költő, író, egyike az egyetemes magyar irodalom nagy alkotóinak, kortársa Bánffy Miklósnak, Makkai Sándornak, Tamási Áronnak, Kós Károlynak, Nyírő Józsefnek, Bözödi Györgynek, Dsida Jenőnek, Áprily Lajosnak és Sütő Andrásnak. Otthoni világáról, a Mezőségről, ennek a különös szépségekben és sötét színekben egyaránt bővelkedő erdélyi régiónak, a „holt tenger” szépségeiről, népéről, magyarokról, románokról, ennek a földnek egykori urairól, kastélyairól, a nagy múltú, de történelmi funkciójától megfosztott, szétesett arisztokráciájáról – saját osztályáról -, nehéz küzdelmeiről nyújt hiteles képet az a Wass Albert gróf, aki cegei birtokán gazdálkodva benne élt a falusi mindennapok sűrűjében.

1945 húsvétja óta földönfutóvá lett s végül Floridában talált nyugalmat, de a hazát és lelket cserélni nem tudó, nem akaró művész számára meghatározó és kitörölhetetlen érték, a szülőföld, anyanyelve, az emberek, az otthoni gondok műveiben élnek tovább. Otthonának továbbra is a Kárpátok karéjában meghúzódó mezőségi tájat, dombjait, tavait, falvait érezte s szomszédainak e vidék magyar és román lakóit. A dolgok, események gyökereit is kutató írásaiban újraéli és újrafogalmazta az emberi sors létkérdéseit, a szolgálat, a felelősség és boldogság jegyében. Műveiben társadalmi és kor- és kórrajzot adott, témái, helyszínei, hősei mind-mind Erdély, a Mezőség fele terelik az olvasót. Gyermekhez, ifjúhoz és felnőtthöz egyszerre szólt, kereste, kutatta a lélek mélységeiben azt, hogy hol, kik és hogyan hintették el a gyűlölet, a viszály, az ellentétek csíráit, melyek Erdély történetében oly sokszor okoztak mérhetetlen szenvedést, s újabb és újabb gyűlölködést.

A földgolyó másik felén is magyarul gondolkodó, magyarul beszélő és magyarul író maradt élete utolsó percéig. A szeretet fonalával átszőtt, ízes, zamatos mezőségi tájszókkal, beszédfordulatokkal hímzett magyar nyelven szólt. Sokszor elcsodálkozunk, hogyan is tudta oly sokáig megőrizni anyanyelvét, hogy mondanivalója annyira hiteles, hiszen Erdély népe, nyelve, öröme és bánata szólalt meg Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Misztótfalusi Kis Miklós óta, akik számára az otthon vált termő gyümölccsé, akik nem magukért járták a hadak útját, hanem saját népükért, nemzetükért, népünk, anyanyelvünk fennmaradásáért.

Nagy elődeit követte Wass Albert is, akinek a stílusa olyan természetes, „mint a lélegzetvétel: a szelleme éppoly kevéssé nélkülözhető, mint a levegő!” – vallotta Németh László.

Wass Albert rendhagyó életművet hagyott maga után, rendhagyó, ez az elemzés is, amellyel több mint 5o esztendő mellőzését, azaz a „tiltott” kategóriába sorolást kell helyrehozni!. Már nyugdíjas magyartanárként olvasom újra Wass Albert regényeit, verseit – milyen kár, hogy sem az általános iskolai, sem a középiskolai tantervünk nem kérte, hogy tanítsuk is -, azzal a nem titkolt gondolattal, hogy egy újabb anyanyelvi tanterv és tankönyv nem feledkezik meg a költő, az író műveiről, alkotásainak szóképeiről sem.

A Mire a fák megnőnek történelmi regény, az 1848-49-es szabadságharc utáni, a Habsburg elnyomás XIX. századi világába, az erdélyi, a mezőségi tájakra visz el bennünket… Ide, birtokára tér vissza Varjassy István és felesége, s mit találnak: „A fák kidöntve, durva fejszefaragás mindenütt. S a gyepen üszkös gerendák, kormos zsindelyek nyoma. S ott bent… a meztelenre égett fák üszkös romok meredtek az égre”. Az ólomnehéz lábakkal, vergődő szívvel közeledő úrnak egy metaforába öltöztetett kép jut eszébe: „Haszontalan béres gyerekek levertek egy fecskefészket, a fészek helyén csak elkent tojástól sárga törmelék maradt s a fecskepár rémült csiviteléssel röpködte körül a romokat…Ilyesmit, éppen ilyesmit érezhettek azok is, akkor” (12).

Metafora képzelteti el az olvasóval, mi történt: „nem ünnepi boszorkányégetés volt a kastély felgyújtása…a gyújtogatást egyszerű, közönséges rablás előzte meg”, s amikor a gazda hazaérkezett, a gyújtogatókba „a lelkiismeret éles szigonya hirtelen belefúródott” (16). Varjassy elindul, hogy visszaszerezze az elrabolt holmiját, a felesége figyelmezteti, hogy puskát is vigyen magával. Varjassy gúnyos mosollyal válaszol: „Puskát? A pócegeret nem puskával vadásszák! (18). Az egyik legény, aki a báró puskáját megtalálta a gazda ágya alatt, megjegyzi:„Lám, a szarka, hova rakja a fészkit?! (24).

Az író a történelmi tényeket is metaforába bujtatja: „Eltévedt nép madara volt ez a kicsi fatemplom, vagy legalábbis annak a madárnak fából faragott mása”(45). „Mert idegen volt az első telep is, mint a templom, pihenésre leszállott, fáradt idegen madár volt és pillanatnyilag sem gondolt arra, hogy fészket verjen az idegen földön. Csak megtelepedett, mert valahol meg kellett állnia a menekülésben, munkát kellett keresni, dolgozni kellett, hogy élni lehessen s visszatérni egyszer” (46).

A kastélyt is metaforizálja az író, Varjassy: „Mert ott kezdődik a baj, Péter, a kastélyoknál. Az én bajon is, a tied is és ennek a szerencsétlen országnak a baja is. Ott, a kastélyoknál kezdődött el. Magasra épültek. Igen-igen emeletesre. Nem lehet elég mélyen lelátni belőlük, csak mind fölfele lehetett látni. Le nem, a földre, ahol a dolgok gyökere van, ahol a nemzet gyökere van. Idegen bútor, idegen függöny, idegen szőnyeg, idegen, idegen, idegen: ez volt a kastély.”(98). S a regény vége fele újabb metaforával társítja fejtegetéseit:” Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás és a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa…, hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt, és a lelke tele volt derűvel.” (163).

A regény egy kettétört életút rajza, de a felemelkedésé is, a Varjassy család felemelkedéséé. Ennek az életútnak a metaforikus képével búcsúzik Varjassy István a gyermekeitől, a kirepülő madárkáitól: ”Ti, gyermekeim, az életet ma pompás, szép virágoskertnek látjátok s minden bizonnyal az is, virágoskert. Csakhogy az emberek többnyire azt a hibát követik el, hogy eleinte csak gyönyörködnek a virágokban s mikor már elnyílottak, nem törődnek többet velük…a virágnak, a kertnek, az életnek gondozás kell, mert különben felveri a burján, meg a tövis. Mi ezelőtt húsz esztendővel csak burjánt és gazt leltünk a kertek helyén és lassú munkával, meg Isten segedelmével, mi tudjuk csak hogyan,, kertet csináltunk belőle újra, hogy legyen nektek virágos az élet, mire felnőttök.” (211).

Wass Albert hasonlatai a mezőségi természetet, a mezőségi falvakat festi: „Az ég alacsony volt és olyan egyformán szürke, mint a legkilátástalanabb emberi nyomorúság…Mintha valaki megátkozta volna az eget, hogy szürke iszappá sűrűsödjön és ránehezedjen a föld hátára, nyomja, szorítsa, fojtogassa, míg hideg ködöket izzadva kileheli keserű lelkét” (6-7). Varjassyék ezen a napon térnek haza, s a fogadtatás: „Mintha az emberiség minden bánata, panasza, átkozódása és keserűsége összegyűlt volna ezen a napon: olyan volt a Mezőség éppen…az ólomszínű ég kilátástalan egyhangúsággal borult föléje, dombhajlatok váltakoztak, melyek mintha egy végeláthatatlan iszaptenger újra meg újra visszatérő hullámai lettek volna” (8). S a folytatás sem különb: „Néha falvak mellett haladtak el, amelyek ott lappangtak völgyek gödrében, mintha örökös rettegésben lettek volna, hogy rájuk talál valami veszedelmes hatalom” (8). Mezővarjas, Detrefalu, Bátony, Doboly falvakról szól az író,”mindegyik a maga külön völgyében lakik, mint a nyúl a vackában (111), s a dombok „lomhán és elnyújtózva hevertek, mint kivénült csorba komondorok” (11o).

A görbearcú, mogorva falu, ahova Varjassyék megérkeztek, „a szürkület ködfüggönyei mögött rosszkedvűen húzódott össze, mint ázott, gazdátlan macska, idegen vidéken.” (9). S egy másik falu: „Irgalmatlanul csúnya, omlásos meredek hegyoldalak között rejtőzködött Doboj, a völgy, melybe valamikor beletévedt, úgy szorította be a sárga hegyomlások közé, hogy lélegzeni is alig tudott.”(39). S a falu leírása, bemutatása újabb hasonlattal történik:”olyan volt éppen a sok össze-vissza préselt ház, udvar, kert, mintha egy rakás mogorva vén kuvaszt szűk ketrecbe szorítottak volna össze a sintérek, olyan éppen ez a falu, mintha a rosszkedv és a gonoszság lakozna benne párosan. Görbe tekintetű és ráncos, görnyedt és ferde képű, mint a gyomorbajos ember.” (4o).

A papilakkal és a templomocskával is hasonlat ismertet meg: „…úgy állt a papilak, behorpadt, mohás tetejével, görbe és szomorú udvarával, mint valami régi rozoga koporsó, mely arra vár, hogy besüllyesszék a földbe.”(45). „Nehézkes lett egy kissé a templomocska, guggon ülő, mint valami fáradtan, leeresztett szárnyakkal megtelepülő kopott, szomorú madár, idegen madár, olyan eltévedt madár.” (45). A templom alatt lakott Bács Szándu, a dászkál, „háza úgy állt ott görbén és kissé megroskadva, féloldalát mutogatva az útnak s féloldalát a templomnak. Hepehupás, fekete nádtetején száraz gyomkórók búslakodtak s három kis ablaka, mint három kancsal szem, mind másfelé nézett.” (48).

Az eseményeket, a történéseket bemutató hasonlatok, metaforák is „leeresztett szárnyú madarak”:„A magyar világ odalett, a magyar úr is odalett, így olyan volt az egész, mintha gazdátlan ajándékot szétosztottak volna maguk között”,  de most Varjassyék megérkezése után „ a románok úgy érezték magukat, mintha az ördög jött volna el a lelkükért…” (16). Varjassy kopogás nélkül nyitott be a pópához, akinek „rőtszakállas arca szürke lett, mint a hamu, s csak állt hamuszínű arccal a kastélyból hozott nagy íróasztal mögött, úgy érezte magát, mintha valami nagy kerék, valami nagy sebesen forgó kerék, mely elől ügyesen ki tudott csúszni eddig, most szédítő sebességgel rohanna feléje, hogy eltapossa. A felelősség.” (2o).

A Bach-korszak hangulatát, a túlélni akaró emberek véleményét is hasonlatok idézik: Varjassyné szól a házkutatást tartó zsandárokhoz kemény, éles hangon: „Az a Kossuth pedig, akiről maguk így beszélnek, nagy, hős férfiú, jegyezzék meg maguknak. Igazságért küzdött s az igazság, bármit csinálnak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor.” (76). S a hamu alatt izzik a parázs: „Néha jöttek rongyos, idegen emberek, olyan vándorló fajták, beszéltek sokáig, s nevek jöttek velük: Türr István, Teleki, Garibaldi, s egy név, amit csak úgy ejtettek, suttogva s olyan volt mégis, mintha nagy, fényes mező nyílott volna meg, melyen a jövendő virágzik: Kossuth…Nyomukon kis mámoros fuvallat indult olykor, olyan éppen, mint mikor könnyű bort iszik az ember…” (1o5).

Hasonlatba öltözteti az író azt is, hogyan próbálnak a szereplők a földhöz ragaszkodva békés munkát folytatni. A termelő munkát,tevékenységet bemutató egyik fejezetbe szintén hasonlat van beleszőve: „A hosszú télből úgy virágzott elő a tavasz, olyan hirtelen és váratlanul, mint egy hajnali rigófütty. Egy márciusi kora reggel – a nap éppen akkor ült föl a domb tetejére -, a tanya ekéi is megindultak. Ott állt a szín előtt nyolc ökör, párosával a négy ekébe fogva, mellettük Mihály s a két béreslegény, aztán az úr és a nemzetes asszony, s mögöttük megmozdultak az ökrök, csörrent a lánc, csikorgott a taliga, s mentek sorba a földek felé, olyan volt, mint egy ünnepi menet.” (117).

A regényt magát is egy szép hasonlat zárja: „Az élet, a maga küzdelmével, zajával, a maga céljaival, akarásaival, izgalmával és szép szabad gondjaival átköltözik lassan a völgy másik oldalára. Elillan csöndesen, mint az idő, mely mohával lepi a zsindelytetőt, meggörbíti a gyümölcsfák derekát s a küszöb fájába gödröt tapos. Elillan csöndesen, mint az esti szellő. Az élet.” (227).

Wass Albert a megelevenítés eszközével, a megszemélyesítéssel teszi stílusát hangulatossá, szemléletessé, gazdagítja mondanivalóját. Leginkább a mezőségi táj, a természeti jelenségek, a falvak, a tanya, s az alkotó, tevékeny munka jelenik meg élőlényekre jellemző cselekvéssel, emberin tulajdonságokkal: „Napok óta eső áztatta a sárga mezőségi agyagot, lemosta a mezők zöld színét s a világot szürkeségbe, sárba, nyomorúságba öltöztette.” (6). „Kereken dombok hevertek, a Mezőség ázott, rosszkedvű dombjai, mint valami vert jobbágysereg, melyet ostorral sanyargatott az idő s azután átlépett fölöttük.” (6). „…a nyers északi szél borzongatta a lombtalanná ázott erdőt.”(9).”a nyárfák bozontos ágai közt zúgott a szél s a füzek néha felzokogtak tőle éjszaka.” (35). „Néhány napig játszadozott az idő. Hajnalonként dérrel rémítgette a mezőket, de aztán kitűzte békesség céljából a napot és igyekezett elhitetni a világgal, hogy nincsen még vége a nyárnak. Néhány napig játszadozott az idő. Aztán hirtelen megkomolyodott. Egy reggel a nap álmosan és fák között ébredt s a dér ott maradt a földön.” (34).

„A hóban puhán aludt az erdő, a ciher bokrai behúzták ágaikat a hótakaró alá s mozdulatlan álmaikban tavaszi napfénnyel csókolóztak. A cserjék összebújtak.” (69). „A fagyott hó jajgatva nyöszörgött a szántalpak alatt s ha szél indult, a tanya mögötti szilvafák ágai eszelősen verdesték egymást s kínjukban gallyakat hullattak.” (73).

De aztán „a hosszú télből úgy virágzott elő a tavasz…, először csak a hó kezdte a színét változtatni, a vakító fehérség valami álmos és unalmas, szinte szürke sápadtsággá kopott, majd néhány napon át langyos szelek szánkáztak a domboldalakon és szánkájuk nyomán itt-ott kifeslett a hó.” (116). „A tanya tavaszi gúnyát öltött. Előbb a szilvafák gyúltak fehérbe…, aztán kigyúlt a tanya alatti marton a vadbarack, bódult illatával magához csalta a vadméheket. Majd a szilvafák eldobták fehér ingüket s meztelen testükre kényes zöld köntöst növesztettek. Megmozdultak a vén diófa aszott rügyei is, a fű szakállt eresztett.” (121).

A falvak is élőlényként jelennek meg: „Meredek hegyoldalak között rejtőzködött Doboj, a falu utcái folytonosan bujkáltak önmaguk elől, a patakja martok, fűzfák, házfalak alatt csavargott, a házak sunyin félrefordultak egymástól, s még a templomra sem nézett föl egyik sem…” (39), „s a kis nádfedeles házak az eső alatt összehúzták magukat apróra s ablakaikat félénken meresztgették.” (8).

Az emberi sors keserűsége szólal meg Bátonyi Péter szavaiban, amikor elmeséli, hogyan irtották ki családját, feleségét, Anikót, és három kiskorú gyermekét: „Nyögtek a szavak és izzottak és sütötték a levegőt, nyögött és fuldoklott a hang…” (91).

Wass Albert nyelvi bőségszarujából költői, művészi jelzők sokasága tárul elénk a regényben: A Mezőség falvairól írja: „Vannak jókedvű falvak, melyek derűs és széles völgyekben tanyáznak, lehetőleg csöndes mosolyú tavacska mellett, aztán vannak megint szomorú, sőt rosszkedvű falvak is, zárt katlanokban, ahol tövises bozótok nyúlnak le a házakig, s aki ott lakik, nem lát egyebet, mint sárga szakadást, juhrágta bozótot, gonosz, szűk domboldalakat.” (111).  Bátony „szelíd, sőt jókedvű falu volt, alatta tó, keskeny és hosszúkás, kicsit hajlott alakú tó, s partján jóindulatú és szelíd füzek álldogáltak.” 111).

De a történelem vihara ezt a falut sem kímélte: „…ennek a békés és inkább lusta tekintetű falunak a közepén üszkös romok állanak, égre meredő falak, fekete gerendák, megcsúfolt kerti fák, tépett kerítések. Szinte hihetetlennek látszott, hogy a cifra bálványos kapun kidöntve fekszik, s a szigorú kő-oroszlánok zúzottan merednek elő a hóból.” (111). Doboj házai: „kis morcos házikók, szűk ablakok, hebehurgya, szűk házak”, temploma: „nem árasztott békés és tiszta gyantaszagot…keserű cserszagot…lomha gondolatokat, keserű érzéseket fakasztott.” (45-47).

S a falui, Mezővarjas, ahova Varjassyék megérkeznek, „néma, halott, szürke Mezőségben”, „ázott, rosszkedvű dombok közé, „szürke, nyirkos, rideg némaságba”, „görbearcú, mogorva falu”,  ahol a templommal szemközt „öreg kőrisek búslakodtak”, s Varjassy „ólomnehéz lábbal, vergődő szívvel”  sokáig állt a romok előtt, „hidegen és üresen ásítoztak a falak, ázott koromszaguk volt, perzselt fák, kivagdalt csonkok, sárbataposott gyep és ázottan fölmeredő üszkös falak” (11-13).

Bátonyi Péter is hazaérkezik és meglátogatja barátját. „Foltozott vén bunda volt rajta, széles prémgallérral, fején egyszerű fekete báránybőrkucsma s maga hajtotta a toldott-foldott hámba fogott, sovány, nagy lovat…,  sovány, fekete arcán hosszú, élénk-piros sebhely húzódott végig. Hollócsőr alakú roppant orra volt. Ahogy levetette a hatalmas bundát, ott állt rossz, foltozott csizmában, színehagyott condrában, s ha nagy, bánatos orrát, sovány arcát és a hosszú sebhelyet nézte az ember, szomorú vásári komédiásra kellett gondolnia.” (89).

Ellentétként mutatja be az író a Varjassy tanyára látogató új urakat: A fényes, piros-fekete, címeres szánkót négy sallangos, rókafarkas, ezüstveretes szerszámba öltöztetett szürke röpítette s a libériás kocsis mellett huszár ült a bakon. A szánkóból nyusztprémes bundában szakállas uraság szállott ki, horgas orrú, barna arcú, szúrós nézésű. Az úr kigombolta vastag bundáját, tömött tárcát húzott elő, abból kikeresett három aranyszegélyes névkártyát, a névkártyákon: Baron Eduard Sonkoly-Krausz és Baronin Hermine Sonkoly-Krausz.” (99). Varjassyné még ismerte a báró úr „deszkás zsidó” apját és a báróné „szakállas apját és lompos anyját. Az öreg szászrégeni deszkakereskedő Krausz Móric tata Eduárd nevű fiából úgy lett négyesfogaton járó előkelő főúr, hogy pénzügyi manipulációban kölcsönt szerzett, egy Sonkoly nevű részeges agglegény néhány  száz aranyért megajándékozta nevével, s a jólelkű császár bárósággal toldotta meg.

A császár, a hatalom keze Varjassyt másképpen érinti, perbe fogják és négy börtönév – Kufstein várában -, szomorú, kesergő jelzőkkel hagy maradandó nyomot az olvasó tudatában: „Négy tavasz, pattanó rügyek mézes illatával, négy teljes nyár, melyekből langyos gabonaszag áradt, érett gabonafejek hajoltak, kigyúlt pipacs rikkantott… És az ég! A kék roppant-nagy ég, fehér felhőivel, és az erdők, pompás, vadonatúj zöldje…Négy ősz, az erdők négyszer hullattak levelet, fonnyadt lombszaguk négyszer vált fanyarrá… Négy tél múlt el nélküle, voltak vakító napsütések, mikor a dombok kék árnyékot vetettek, voltak sűrű havazások…” (147) – „A rabság emléke egymásba fonódott napok, szürke lánca, mint egy távolba mosódó, végeláthatatlan, zavaros álom… Megaláztatás. Szürke börtönfalak. Nyirkos félhomály. Víz és kenyér. Zörrenő kulcs a zárban, kopogó csizmasarok a kőpadlón. Egy őr lélektelen, mord emberarca. S napok, napok, napok… Idő. Szürke és nyúlós, mint a rosszul sütött rabkenyér bele. Szürke fal, málló vakolat, jobb sarkában egy tégla hiányzik. Cserépkorsó, füle törött, peremén három csorba.” (151).

De az élet kellemes percekkel, napokkal is megörvendezteti a Varjassy családot: „A tanya tavaszi gúnyát öltött, s az úr gyönyörködött az elvetett mag csirába indulásán, a zsenge vetés selymesedésén…kizöldült a fű alakú levél, zöld szőnyeggel lepték be a földet, a tavaszi föld tele volt a duzzadó élet bátor, nyers szagával, zsenge vetések és boldog fák illatával.” (121). S a folytatás ősszel: „Szép napsütéses reggel volt, szaporakezű asszonyok s lányok, virgonc gyerekek szedték a hamvas szőlőfürtöket, félrecsapott kalappal a fejükön hordták a legények a csebreket a sajtóhoz, barázdás ábrázatú idős férfiak taposták, tisztára mosott lábakkal…,  édes szőlőt ettek a gyerekek, piros szoknyás lányok viháncoltak a tőkék között, s este a lángoló tűz mellett tánc kerekedett,… az éjszaka tele volt fojtott viháncolással, suttogó szavakkal, osonó árnyakkal, az emlékek gondtalan jókedvet hirdettek a napfényes völgyre.” (173).

Néhány olyan szót is találtam, amelyek nincsenek a szótárakban, ezek Wass Albert szóalkotásai, esetleg kölcsönzött mezőségi tájszavak: a kerekek szörtyögése (6), kuráncérozza már kend a lovakat (8), a nemzetes asszony kapitánykodott (28), a tanyán szigorkodott az újszülött rend (35), sirinka földek (47), itt járt a decitkér (Bezirker királybíró) (50), megvigyilálni a cigányokat (103).

Befejezésül számunkra is tanácsolja Wass Albert: „Maradjatok a földhöz nőve s folytassátok békével a munkát, amit mi húsz esztendővel ezelőtt megkezdettünk. S a szerencse, a vagyon, ami ebből a munkából kinőtt, ne legyen számotokra lépcső, melyen keresztül fölemelkedni vágyjatok…,  kulcs legyen csupán, egyszerű kulcs a kezetekben, magatok és népetek számára, az élet virágoskertjének kapujához.”

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. augusztus 22. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Mesterek és barátok

Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.
Munkája első ciklusának Borcsa a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.
Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”
Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.

Bölöni Domokos

Szabadság, 2012. augusztus 7.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. augusztus 7. kedd hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

És mégis élünk!

Július 31-én Bartis Ferencre emlékeztek Marosvásárhelyen, a nevét viselő körben. A költő életútját és munkásságát Bölöni Domokos ismertette, köteteit az egykori jóbarát, Kedei Zoltán festőművész jóvoltából forgathatták a jelenlévők. Bartis Ferenc Pogány húsvét című emlékezéséből részletet olvasott fel Fülöp Kálmán. Az És mégis élünk, illetve Szerelmes igék című verseket Schuller Helga olvasta fel, a Márton Áron századik születésévében című költeményt Sebestyén Péter adta elő. Az emlékezést megtisztelte jelenlétével Gráma János, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Maros megyei titkára. Közreműködött Schuller József daltulajdonos.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. augusztus 4. szombat hüvelyk HÍREK

 

Kedei Zoltán

Lent a sátor, fent az oltár

Itt jártam kétezeregyben

                                                                                                                              Kedei Zoltán festménye

A Lent a sátor, fent az oltár olajfestményemnek Összkép címet is adhattam volna. Az ebbe sűrített gondolatok és érzelmek valamennyi vásznamon megtalálhatók.
Az örök nagy témákat magammal, magamban hordom.
Meghúzódnak mindennapi gondjaimban.  Kísérnek, hajtanak, magasba röpítenek.
Ökölbe szorított félelemmel tiltakoztam a tragédiába torkolló események ellen. Sok a sötét és kevés a fény.  Szedte áldozatát a háború. Veszteség, jogfosztás, halál. Befalazott életünk.
Izzadtam forró napsütésben. Áztam komor felleg alatt. Hol lent, hol fent lebegtem.
A valóság zárt köréből csak úgy szabadulhattam, ha széttöröm a konvenciót, és új vizekre irányítom csónakom.
Leselkedik a kétely: sikerül-e maradandóvá tennem röpke ittlétemet, szépet, igazságot célzó munkákkal.
Örömpillanataimból örök pillanatok, örömérzéseimből örök érzések?
A kétely mérgét nehezen oszthatom meg. Az örömöt továbbítom, a fájdalmat nem ruházom át.
A Lent a sátor, fent az oltár  talán e gondolatokból is született.
Egyébként, ki tudná.
Valahol vár rám a mesemadár.
Bolyongok füstben, porban, csiszolt köveken.
Rohangálok kopottan, hajt az éj királya, elherdált szépségeket keresek.
Elaludt az idő borókafája.
Közrefognak az abszurdok.
A hűség falat bont.
Kemény kősziklán dörmög a görgeteg.
Távolban fakereszt, olthatatlan vágyak.
Kábán sóba esem, de túlélő leszek tűzvész után is.
A tántorgó világban köt a rend, hajt az örök virulás.
Takarom a szürkét, hamis a fénye, rá nyomta bélyegét a húszadik századra, nem találtam nyugvópontot, lármáztak idegen cselédek, dörögtek fegyverek, zenéltek a „kanári” verebek, honismeretre hívtak szélcsap emberek, frontok jöttek, törtek, zúztak.
Ma, sarlózom harmatát a szépnek, bár az illúziók elrepültek, hintaszéken tova szálltak.
Kóbor kutyák miért tüzeltek?
Szikrázó képem leesett a falról, torzó lett a vörös csík és félbeszakadt a kacaj.
Hasad a csörtetés, házak roskadnak, csillagok hullnak.
Viszik az évek velejét a szónak, árvák vasárnapján cseppjét a hallgatásnak.
Kígyómérget oltok az elaludt időbe, a múló pillanatokat cellába kényszerítem, és alázattal közeledem a művészethez.
A játéknak sosem lesz vége, egyszer te nyersz, máskor én veszítek.
Ingaszögbe és téremlékbe helyezem a sziporkázó ezüst hajnalt, a kölcsönkapott keresztet, terhét a mának.
A szivárvány színeivel tapétázom a magasságot.
Templomba lépek paraszti hűséggel, kinyílik az álomvilág kapuja.
Pörőre vetkőzve hangszerelem a szépet, pörgetem a hárfát, köröket rajzolok hóba, sárba, homokba.
Dagad az ajándék.
Visszakerülnek a közismert játékok, az elmaradt találkozások, a hiányzó arcok, és a fehérre meszelt jelző utak.
Pereg a történelem cséphadarója.
Bár integetnek utánam a szentek, új vilggal kecsegtetnek, hívnak messzeségbe, maradok, és tovább kapaszkodom az araszokkal fogyó életbe.
Vigasztal a versenyfutás öröme.
Meddő próbálkozás elhitetnem, hogy szélhámosok lepték be a földet.
Beborul az ég, torzóba marad az emlékezés, maradnak az üres padok, a szakadó kötél, a kétarcú világ, benne a csörtetés,.
Nyitva marad a pandóra szelencéje.
Rejtőzöm a mélybe, annak tudatában, hogy nincs kezdet, sem vég, csak folytatás létezik.

Vörös betűkkel jelzem a vászonra: itt jártam 2001-ben.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. augusztus 3. péntek hüvelyk BESZÉLŐ ECSET