RSS

szeptember 2011 havi bejegyzések

Múzsa az ezrediken

Ezredik számához érkezett a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa. A lap irodalmi esten emlékezik meg az eseményről. A rendezvényt október 4-én, kedden 18 órai kezdettel látja vendégül a marosvásárhelyi Bernády Ház. A Múzsa-est író, költő meghívottjai: Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Sebestyén Mihály. Közreműködik Sebestyén Aba színművész. A melléklet szerkesztői, Nagy Miklós Kund és Bölöni Domokos szeretettel várják a találkozóra a Múzsa barátait, munkatársakat, olvasókat egyaránt.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 30. péntek hüvelyk HÍREK

 

Emlékezés Sütő Andrásra

Öt esztendeje távozott az élők sorából Sütő András, a kiváló erdélyi magyar író, aki kitörötlhetetlen betűkkel írta be nevét az egyetemes magyar irodalom s Marosvásárhely művelődésének történetébe. Halála napján, szeptember 30-án (pénteken) du. 5 órai kezdettel sírjánál, a reformátuas temetőben emlékezünk Rá tisztelgő főhajtással. Csegzi Sándor polgármester-helyettes bevezető szavai után imával emlékezik Sütő Andrásra Ötvös József esperes; közreműködik a Gecse utcai templom kórusa – Szatmári Ildikó vezényletével. Ezt követi a koszorúzás. Az emlékező találkozóra mindenkit szeretettel vár a Sütő András Baráti Egyesület.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 27. kedd hüvelyk HÍREK

 

Pávássy Hadrián végrongyolata

Egy kedvetlen és forró délelőttön csak mi öten ücsörögtünk a Kábelban. Elekes egyik cigarettát a másik után gyújtogatta, közben azon borongott, milyen sokba kerül egy termopán tetőtéri ablak, négymillió, keretestől. Nagy Pál a vásárhelyi Sütő-szobor fölállítása körüli bonyodalmakba bonyolódott, mintha puszta fölemlegetésüktől már meg is puhulna az ellentábor, és a róla elnevezett utcában, egykori otthona előtt leplezhetnék le mihamarabb a műalkotást. Kedei művész úr arról ábrándozott, hogy végre megtalálja az ideális modellt, aki a nap minden órájában hajlandó ülni neki; az éppen betoppanó Ráduly pedig mindenkinek fizetni akart, mint odahaza, Kibéden; de – s ezt Elekes már vagy tizedszerre hozta elő – mióta ez van, hogy semmi szesz, csak kávé (abból is, uram bocsá’, kapucsínó); csak cukor nélküli üdítők, sem sör, sem bor, sem vodka –; hát időnap előtt rövidülnek a délelőttök a Kábelban, pedig még nem jött el az őszi napforduló ideje –, és mikor lesz, amikor végre hátravisszük az órát.

– Innet magok közzől melyik az az újságíró? – reccsent az unalomba egy marószódás hang. Felkaptuk a fejünket: daliás alkat lehetett valaha, de most lógott rajta az egyébként tisztességes, valószínűleg turkálóból való öltöny. Arcát sűrű, fekete szakáll borította, szögletes „értelmiségi” szemüvege mögül duzzadt, véreres szemek dülledtek a világra. Levéltáskáját asztalunkra helyezte, s leült a szomszéd asztalka mellé, aztán várakozón tekintett valahová a valóságon kívüli tágasságba, két kezét imára kulcsolva.

– Innet magunk közzől – válaszoltam azon módúlag – én volnék az újságíró.

– Engem már mindenünnet kidobtak – sóhajtotta, s kezét továbbra is maga előtt tartva ültében kissé meghajolt. – Pávássy Hadrián a nevem, és fel vagyok háborodva, mint közönséges állampolgár.

Nagy Pál bosszúsan föláll, neki még ezer a dolga, nem bírja az alkalmi tolakodókat, indul a Törzsasztalba. Kedeit meg Böbe várja, az ebéddel. Elekes szűkre húzza szemét, az ablak irányába fújja a füstöt, bólint. – Jól mondja – mondja. – Mi is fel vagyunk háborodva mint közönséges állampolgárok. Kivéve Pali bácsit és a Művész urat, akik már elmentek, de biztosíthatom, közülünk ők a legtisztességesebbek, és ők szoktak a leginkább felháborodni. Mint közönséges polgárok. Az államban.

Emberünk tekintetében angyalok bujócskáznak önfeledten. – Hát akkor talán maga – bök rám –, méltóztassék beleolvasni az én megmásíthatatlanul végleges végrendelkezésembe, és aztán közölni az újságban. S ha lehet, a rádióban és a tévében is.

A levéltárcából rojtos-rongyos gépiratot von elő, orrunk alá tolja, a mappát visszaveszi. Várakozón szürcsöli feketéjét.

Elekes unja az ilyen firkálmányokat. Ráduly Jánossal olvassuk, neki akkora az empátiája, mint a Bucsin Parajd fölött. Az enyém pedig: mint az Istenszéke, a disznajói temetőből nézve.

„Alolirott Pávássy Hadrián marosvásárhelyi lakos, olvasván Bartók Béla végrendelkezését, irigységemnek adtam kifejezést midőn azt írta, hogy míg ez s az a tér s körút erről s arról van elnevezve, addig megtiltja, hogy őróla utcát vagy teret nevezzenek el. Hagyatkozását naiv fenség jellemzi, fenséges gyerekség és gyerekess fenség egyaránt, nagyszerű gigantikája a kétségbeesett tehetetlenségnek, a mindenható nagyságnak, pompás ítélkezés az életen, ha már a halál végképp becsukja a hátramaradottak előtt a kaput. Tehát én, alolirott, elgyötörve és elszánva a halálra, fényes szellemi képességeimnek tökéletes birtoklásában, azt rendelem el, hogy amíg utcák, terek és városok egyáltalán és bárhol a világon gazemberekről vannak elnevezve: énrólam utcát ne nevezzenek el. Amíg széltolóknak áll a szobra, addig szerény személyemnek szobrot ne állítsanak. Nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy izé, mert én nem cselekedtem semmi olyasfélét, amiért az emberiség hálájára számot tarthatnék, de azért ha mégis ilyen veszély fenyegetné rég kihunyt emlékezetemet, megismétlem: míg valahol is tér vagy utca van elnevezve politikusokról, kik rögeszméik ürügyén befogják szekerükbe a nyomorultakat, hogy aztán maguk nyomorítsák őket – énrólam utcát ne nevezzenek el.

Persze nagy röhej tiltani olyasmit, ami az ég világán senkinek sem jutna az eszébe, ezért bolondnak is tart a rokonságom és a (sajna, már csak volt) baráti köröm, mégis: amíg elpusztult nagyokra hivatkozva pusztítja el és kínozza halálra a mindenkori szent, kortársi horda a mindenkori élő nagyokat; s ha belehalnak, ismét csak ezekre hivatkozva a legújabbakat; s ez nemzedékről nemzedékre így megy, folyton pusztítva, hivatkozva folyton, későre megbánt gyilkosságok árán szaporítván az utcaneveket – énrólam utcát ne nevezzenek el. Míg hála övezi a talmit, míg géniusznak titulálnak ügyeskedők ügyeskedőket, s a néma érdem egymagában gürcöl, nincs kihez szóljon, begyógyul a szája, s átkozva bánja, hogy világra jött – énnekem szobrot ne állítsanak. Míg világtörvény marad a hazugság; embernek lesz ember fölött hatalma; míg leírják, hogy most már minden jól van (miközben minden tönkremegy); míg érvényes a Hamlet monológja, amíg üvölt a falkaszellem, és hóhéraiknak áldoznak a népek; szóval míg olyan a világ, amilyennek ma ismerem: énrólam utcát ne nevezzenek el, énnekem szobrot ne állítsanak. S ha sohasem lesz másként – hát soha. Abban bízom, hogy lent, a föld alatt megleszek utca s szobor nélkül is. De addig – néhány régi temetés emlékeit idézve, amikor Petőfi Sándort vagy Bolyai Jánost kaparták el, vagy Mozartot szegényt – a velük való szolidaritás csekély jeleként meghagyom: 1) Temetésem ne legyen nyilvános. 2) Síromat ne jelöljék meg. 3) Ne hivatkozzék rám utólag senki. (Olvasható aláírás)”

– Hát – dörmögi Elekes – ez derék szöveg. – Mégsem értem. Hiszen maga, világéletében: mi volt?

– Hát előbb esztergályos, aztán hogy leépítettek, sorsjegyet árultam. Most betegnyugdíjas volnék; ha adnák.

– Ha nem tett semmi jelentőset az életben, miért akarja megjelentetni ezt a…

– Eztet a izétt?

– Deklarációt – segíti ki malíciózusan Elekes.

– Azért, mert hallom, hogy szobrot akarnak állítani nekem. És az egyik iskolát is, a közelben, rólam kívánják elnevezni. Kérem, én nyomatékosan kijelentem, akár az esküdtszék előtt is: ártatlan vagyok. Én nem csináltam semmit!

Ebből a gödörből nehéz lesz kimászni. Citoyen Pávássy ragaszkodik hozzá, hogy stantye pityere másoljam le a végrendeletét (nem maradt másodpéldánya), és vigyem direkt a laphoz. Miért nem viszi ő maga? Mert már járt ott, hiszen említette: kidobták. (Finoman szólva.)

Rádulynak mindig van mentő ötlete. Elkéri a rongyos-rojtos kéziratot, nem átallja kedvesen megjegyezni, hogy hiszen ez már végrongyolat!, aztán átsiet a szomszédos irodába, ahol fénymásoló működik. (Míg másolják, gyorsan lejegyzi leleményét, a „végrongyolatot”; odahaza anekdotát telepít reája.) Hozza a friss példányt, ezt már utálkozás nélkül is olvasni lehet, a rojtok is művészibbek az új lapon. Emberünk morgásszerű hálálkodások között végre elhagyja a Kábelt. Boldogan csörtet a járda dzsungelében, mint aki végre csatát nyert, s vele a tisztességes, közönséges állampolgár galambszürke koronáját.

– Marosvásárhely kihúzhatja magát, hogy egy ilyen nagyszerű állampolgár élt s él benne! – küldi utána az áldást Elekes.

– Barátaim – bizonytalanodom el –, nekem valahonnan ismerős ez a „végrongyolat”.

– Hát persze – gyújt újabb cigarettára Elekes. – Székely János verse, Pávássy-féle hadrendbe állítva.

Ráduly már mondja is a címét: – Utcák és szobrok. – Képzeljétek, nem a diktatúra utolsó, dühöngő évtizedében, hanem 1968-ban írta Székely János!

Örülünk, hogy ez a délelőtt mégsem volt annyira unalmas. Oszoljt vezénylünk magunknak. Elekes bánatosan emelkedik föl, legalább sétáljunk egyet, sóhajtja. Ráduly semmiképp sem maradhat buszatlan fél egykor, magam pedig ritka diadallal vonulok a végrongyolt kézirattal Nagy Miklós Kund elébe.

Büszkén odabököm. És mint mór, mehetek is akár.

Száradjon az ő gyöngyharmatos főszerkesztői lelkén, ha nem adja le.

Bölöni Domokos

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 20. kedd hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Az Erdélyi Toll nyári száma

A Székelyudvarhelyen megjelenő irodalmi és művelődési folyóirat III. évfolyamának 2. számában olvashatjuk: Brauch Magda: A Székely Útkereső levelezésének felbecsülhetetlen értékű dokumentumai; Bertha Zoltán: „…meggyötörten is gyönyörű”. Kányádi Sándor világa; Nagy Pál: Halhatatlan; Pomogáts Béla: Útkereső irodalomtudomány II.; Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében V.; 125 éve született – Tóth Árpád: Körúti hajnal; Málnási Ferenc: „A Végtelen Fény milliom karátja…”; „Félek a szótól” (Brauch Magda beszélgetése Böszörményi Zoltánnal); Csire Gabriella: Mondák és históriák; Bölöni Domokos: Csillagfogó; Csávossy György: Erdélyi ima; Jancsik Pál, Elekes Ferenc, Beke Sándor, Böszörményi Zoltán, Nagy Attila, P. Buzogány Árpád, Bencze Mihály, Fülöp Kálmán, Hadnagy József, Ráduly János, Mészely József, Nagy József Levente, Csatáné Bartha Irénke, Székely-Benczédi Endre versei * P. Buzogány Árpád: Hölgyválasz, Böszörményi Zoltán prózája; Eszteró István: Újszülött unokáknak; Elekes Ferenc prózája, Ötvös József: Jóska, a falu bolondja; Zsidó Ferenc: Laska Lajos hétköznapi kalandjai * Erdélyi történelmi népballadák II.; Barabás István: Magyar zene román lexikonban; Málnási Ferenc: Nagy Pál: Betűvetés mezején * Erdélyi Toll gyermekeknek: László László, Ráduly János, Csire Gabriella, Mészely József, Beke Sándor írásai.
b.d.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 20. kedd hüvelyk HÍREK

 

Urr Ida

Bárányfelhő


Egyszer eljő:

a bárányfelhő;

 

fehér fodrocskáit

csokorba kötnéd,

 

szíved befödnéd

véle egy időre;

 

de karod nem éri –

ő úszik, kúszik…

 

– messzeség védi;

 

nézed, nézed:

elfelejted a folded,

a néped – ,

 

eltűnik lassan,

eltűnik szépen:

 

nem marad senkid:

sem földön, sem égen…

 

Urr Ida (Kassa, 1904. november 25. – Budapest, 1989. augusztus 2.) költő, orvos. Érettségijét Kassán, orvosi diplomáját Budapesten szerezte meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1927-ben. Kezdetben Csehszlovákiában, később Budapesten dolgozott belgyógyászként. A II. világháború végén a Svéd Vöröskereszt orvosa volt, több száz üldözött életét mentette meg. 1945-től belgyógyász főorvos volt. Első versei már egyetemista éveiben megjelentek önálló kötetekben. Költészetére az avantgárd törekvések a jellemzőek, megpróbált új utakat keresni a magyar költészetben. A II. világháború alatt írt verseiben a fasiszta barbárság ellen tiltakozott. Művei:  Zokogások (versek, 1923), Bíborkehely (versek, 1925), Kormozott lámpással (lírai eposz, 1927), Szent pokol (versek, 1930), Nincs kenyér (versek, 1936), Itt az írás (versek, 1940), A fényrács mágiája. Válogatott és új versek (1980), Hernádparti himnuszok (versek, 1984).

b.d.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 20. kedd hüvelyk LELEMÉNY

 

Az ősmagyar vallás emlékei a Székelyföldön

„Mit tudhatunk ősi vallásunkról ezer évvel a kereszténység erős kézzel való elterjesztése után? A kérdésre két választ is adhatnánk: nagyon sokat, de ugyanakkor majdnem semmit.”

„Ha léteztek is írásos forrásai vallásunknak, ezeket táltos papjainkkal együtt elsőként semmisítették meg nagy királyaink, abban a biztos tudatban, hogy nemzetünk csak a kereszténység felvételével maradhat fenn Európa szívében. Írásos források nem maradtak ránk, de az ősvallás milliónyi összerakatlan mozaikképe fennmaradt tárgyi népművészetünk díszítőelemeiben, a gyermekkorunkban hallott mesékben és nagyon sok esetben magukban a keresztény ünnepeinkben is.

Az évezredes hagyományok kitörölhetetlen részévé váltak tudatunknak.”

A fenti sorokat Józsa András legújabb kötetének előszavából idézem. Az ősmagyar vallás emlékei a Székelyföldön című könyve a Firtos Művelődési Egylet gondozásában a Hazanéző könyvek sorozatában látott napvilágot.

A kis könyv merész vállalkozás, hiszen olyan témához nyúl, amelyről „nagyon sokat, de ugyanakkor majdnem semmit” sem tudunk. Olyasmiről ír, amiről mindannyiunknak vannak ilyen-olyan ismereteink, hiszen ezernyi apró cserepét magunk is láttuk már zsenge gyermekkorunkban, de egészként, rendszerként sosem ismerhettük meg.

Táltosok, nap és hold, életfa, égig érő fa, világfa, tündérek, boszorkányok, lidércek, ördögök, garabonciások, turulmadár, csodaszarvas – ugye mind-mind ismerősök? Némelyekről mesélt a nagymama, másokat fába vésve láthattunk a székely kapun vagy a házak homlokzatán. Nem is oly távoli világ ez, hiszen még egy évszázaddal ezelőtt is megszokott dolognak számított a Sóvidék falvaiban is, hogy éjszakánként némely falustársat hátukon meghordoztak a „lüdércek”, s egy-egy öregasszonyról teljes bizonyossággal állították, hogy bűnös praktikákat művel, ergo boszorkány. A rontás és gyógyítás tudományával megvert-megáldott embereket félték és tisztelték az akkoriak. Különösen nagyanyáink, akikben mintha több lett volna a fogékonyság a misztikum iránt, mint férjeikben. Majd minden házba beállított akkoriban éjjeli szállást kérve egy átutazó idegen, akiről azt sejtették, hogy garabonciás, ezért igyekeztek megvendégelni, nehogy viharfakasztó képességét helyben kipróbálja, s jégesővel el ne veresse a határt.

– Mesék, babonák! – szokták elintézni a maiak ezeket a történeteket, s nem is gondolnak arra, hogy mily távoli múlt emlékei őrződtek meg bennük.

Őseink kerek, egész világképpel rendelkeztek. Mai világképünk sem teljesebb. Csak kissé másabbá lett egy évezred alatt.

„A földfelszínt, a mi Világunkat a földrajzi irányok osztják négy részre. Az égboltot, az Égvilágát az egymást követő négy évszak tagolja…

A mi Világunk alatt van a baljós, titokzatos föld alatti világ, az ördögök, az ártó szellemlények, a sötétség birodalma. Ugyanakkor ez a világ a termékeny földet és az életadó vizet is jelenti. Ura a Víz istene, ide tér meg az elmúló élővilág, de itt is telik meg élettel az elvetett mag.

Az Égvilágán, a csillagos égbolton túl is a szellemek birodalma kezdődik. Ura az Ég istene.”

Józsa András könyvében felleltározza azokat az elemeket, amelyek ősi hitvilágunkból megőrződtek, amelyek beépültek keresztény kultúránkba, megmaradtak hagyományainkban, jól ismert díszítő motívumokként ott vannak épületeinken, lakásunkban, akkor is, ha nem tudjuk az eredetüket. Gazdag képanyaggal bizonyítja, hogy itt vannak még körülöttünk, csak fel kell nyitnunk rájuk a szemünket.

Józsa András könyve ilyen szemnyitogató kíván lenni.

/Molnos Ferenc

 

Népújság, 2011. szeptember 17., szombat, Múzsa

http://www.e-nepujsag.ro/op

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 18. vasárnap hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Fárosz

Értelmesen élni, de hogyan?

Képzelődöm. A képzelődés kerekét a láz forgatja. Nézem a forgó kerekeket, s belülről fázom.

A meg nem értés dagadó  percében kivetülök hitben és erőben, így elkerülhető a megvásárlás.

Ha szűkül a fény, és nem találok zabszemnyi helyet a csipkés horizonton, dobbantok. Dobbantásomra megmozdul a tarka világ az ajtómagasságban sokasodó képekkel.

Visszaköszönnek.

Visszaköszön a fekete ország vörös emléke.

Visszaköszön a fehérrel festett jelző út.

Visszaköszön a fehér ing és a fekete lajbi a szokatlan vörösben.

Visszaköszön a kék elégia bánata.

Visszaköszön apám intelme: – Itt élned, halnod kell.

Visszaköszön a bíborpalástban közeledő hajnal.

Megrakom kazettámat paraszti hűséggel zománcozott képekkel, és gurulok vele az óriások földjén. Őrzöm és dédelgetem. A huszonegyedik század kifutópályájára bocsátom. Vigyázok rá, hogy el ne tévelyegjen az eszme labirintusában,

A nagy menetelésben a gyermekkori mesevilág keveredik a felnőtt kor prózájával, egymás bőrébe bújnak, s az ide-oda döccenéssel rejtett tragédiák magvai hullnak a földre.

A böngészője lehet hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. Meghúzódom a szeretet vánkosának lírai magányában, karban tett kezekkel, szemben a feleségem virágai közt világító fárosszal, mint vezérlő szellem, amely az éjszaka sötétjében is jelzi az utat, merre (?) tovább, hogy el ne tévedjek.

Jó lenne pihenni, de a művészet lángja nem engedi, újabb horizontra sarkal. Tovább faggatom a történeteket, az araszokkal fogyó életet, a letarolt búzamezőket, a kiszáradt földet, az omladozó házakat, a bezárt ajtókat, a lehúzott redőnyöket.

Kedei Zoltán

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 15. csütörtök hüvelyk BESZÉLŐ ECSET