RSS

május 2013 havi bejegyzések

Főcze Kornélia

Angyalok postája

Amikor elhatározták, hogy megírják a szellemi szakácskönyvet, csak úgy dőlt belőlük a nevetés, hogy mi mindent ki- és fel lehet tálalni egy ilyen könyvben. Életreceptek, klasszikus formában, hozzávalókkal – mondta Lád, akinek ötvenötödik születésnapját ünnepelték aznap. Rögtönzött is gyorsan egy receptet, a valódi ünnepét, amit így zárt le: – Jó, hogy jöttél, Ko. Ha nem vagy itt, sülhetnék ma egyedül a saját zsíromban. Most te mondj egy receptet!

Re-exposure of S6300104

Ko a megbántottság receptjével állt elő. Kacagva sorolta a hozzávalókat: egy vagy több vérző szív, sértődöttség ízlés szerint, kiadós könnyhullatás, amivel a vérző szívet tisztára mossuk…

Ko sok kilométert utazott, hogy ott lehessen Lád születésnapján. Ritkán találkoztak, volt úgy, hogy évekig nem látták egymást.  Jó, hogy nem télen van a születésnapod, mondta. Tudod, hogy nem szeretek télen utazni.

Eszébe jutott egy téli látogatása. Pár napot tudott maradni, s ahogyan mindig, hazainduláskor Lád kikísérte a pályaudvarra.  A rohanásban elfelejtettek vizet venni az útra. Lád elegánsan oldotta meg a helyzetet. Elrohant az autóhoz, a csomagtartóból kivett egy palack jéggé fagyott vizet, majd a fergetegesnek mondott komédia címével intett búcsút: Jég veled, Ko!

Később, amikor már mindkettőjüknek volt számítógépük, és skypon is tudtak beszélni, napirendre kerültek egymás dolgaival. Ha akadozott valamitől a hálózati beszélgetés, Lád menten megígérte: panaszt tesz a skyp-ügyi hivatalnál. Ko egy jó hangulatú beszélgetéskor „gyömöszölte” át a hálózat kábelein a serpát is.

– Irányítom hozzád a serpát, hogy legyen, aki fölvezessen a tízedikre. Add át neki terheidet! – írta az üzenőbe. Attól kezdve Lád rendszeresen beszámolt a serpa egészségi állapotáról is.

Később ritkultak a skyp-os beszélgetések, mindketten a munkájukkal voltak elfoglalva. Levelet is csak hébe-hóba váltottak, a szellemi szakácskönyvről pedig sokáig nem esett szó.

Egy éjszaka Ko azt álmodta, hogy kézzel írott, postázott levelet kapott Ládtól. Ébredéskor erre az egyetlen szóra emlékezett a levélből: télen.  Leült a számítógép elé, és megírta, hogy az álombéli levélre most azonnal, ezen a  szép őszi reggelen válaszol, dehogy is vár télig… És különben is micsoda dolog, hogy ilyen hosszú ideig nem váltanak levelet… Akkor még nem tudta, hogy Lád beteg, és a vállalatnál, ahol építészmérnökként dolgozott, már felmondott. Járta az orvosokat, ez derült ki válaszleveléből, amit a szokásos megszólítással indított.

Csokko, szia!

Ez mégiscsak egy nehéz pálya. Azt részletezni, ahogyan belecsendesedsz az életautomatizmusok fokozatos kimúlásába minden téren, minden módon. És azt kell látnod, hogy az életke annyira intim és bensőséges, hogy alig lehet mondani róla valamit, miközben szabadulsz egyszerre az automatizált elvárás-halmazoktól is. Ez pedig eléggé hasznos tapasztalat.

És mindeközben hivatalosan, teljes értékűen biztosítva vagy róla, hogy mennyire a tumor az úr orvosilag. Az is természetes része a dolognak, ahogy a hivatalos doktori vonal kiállít az oldalvonalon kívülre. Volt biopszia szeptember 21-én…

Ko megpróbált nyugodt maradni. Úgy érezte, a legtöbbet azzal segíthet, ha nem gondol mindjárt a legrosszabbra. Megírta, hogy amint csak lehet, kiutazik. Főzni, mosni, takarítani fog, és ha lesz hangulatuk hozzá, a szellemi szakácskönyvnek is nekivághatnak. Válaszában Lád egyetlen utalást tett a szellemi szakácskönyvre. Azt írta, hogy mára már beérné egyetlen valódi recepttel, ami az első betűjétől az utolsó kavarintásáig, mindenestől igaz, a benne meglévőkkel és a hozzávalókkal együtt. Fűszerszámostól, fakanalastól. Mindenestől…

Ko időközben megírt néhány receptet a szellemi szakácskönyvbe. Úgy gondolta, jól teszi, ha átküldi Ládnak, hátha felvidítja. Jött is a válasz még aznap.

CsokKo, szia!

Te csak remekelj!

Szörnyű ez a felfordulás minden szinten. Nem csoda, hogy ettől már az óceánjárók is kifekszenek az első adódó zátonyon. Valahogyan annyira unalmas már. Szegény dollár…Nem lehetne egyszerűen megadni neki a végtisztességet? Mire ez az állandó leminősítgetés euróban? Annyira zavaros ez az egész. Mennyi felesleges, gerjesztett kavarás, békétlenség! Még jó, hogy a havat jelenleg fehérben szitálják. Ahogyan itt lassan belepi a környéket, legalább látványában fehérnek tűnik…

Aztán sokáig nem jött levél. Ko félni kezdett, eszébe jutott az álombéli levél, amiből reggelre csak ez az egyetlen szó maradt: télen. Hívta telefonon, de hiába. Lád csak hetek múlva válaszolt a levelekre.

CsokKo, szia! 
 
Látod, nem tudtam válaszolni, az a kis egyhetes kórházi kezelés jobban megviselt, mint gondoltam. Szerencsére Nóri gyógytornája megint izomlázzá teszi azt a fájdalmat, amit ülés közben éreztem, de nagyon furcsa. Mozogni is alig, ülni lassan, lassan tudok végre, újra. Enni sem nagyon tudtam, sem cigarettát tölteni, amit elszívok, internetezni meg pláne nem. Be sem kapcsoltam a gépet, remény sem volt rá, hogy valamennyit kibírok még és még ülve.  Úgy tűnik, sosem érem magam körül. Végül talán. Az, hogy most itt ülök, és nagyjából komfortosan írok Neked, valami hatalmas eredménynek mondható…

A következő levelet már Nórinak, a gyógytornásznak diktálta.

CsokKo, szia!

 

Így, hogy egyedül maradsz a dolgaiddal, látszólagos gondjaiddal, marad a felismerések egyedi és egyszeri halmaza, hogy Mennyei Atyám vigyáz rám, nem eshet bajom semmi. Nem történhet bántódásom szemernyi sem. Meg hogy ha már egyedül vagy, magadra, Mennyei elküldőd és elengedőd nem a kifejtett aktivitásért és szolgálatért szeret, és tart meg a kegyelemben, bölcsességben, tanításban és gyógyításban, 
hanem csak úgy önmagadért, magadban. Lám, minő malőr! Eddig úgy tűnt, mert folyamatosan sulykolták  a tudatodba ezerrel, hogy mindezért tenni, földön csúszni és teperni, könyökölni meg rinyálni kell, különben lemaradsz, mint a borravaló. Elmegy a hajó és vonat, a repülés élményéről nem is beszélve, és nem érdemelheted ki. Tehát teljesíts és bizonyíts, különben nincs kegyelem, és nem menekülsz a poklok poklától sem. Pedig nem és nem és nem! Mindennel csak önmagadnak tartozol, elsősorban szeretettel és megbocsátással, mert csakis abból létezünk a mindent elborító hófehér, nem fagyos, nem télies kegyelemben…Ezek jutnak így eszembe most…

Ko eldöntötte: amint teheti, kiutazik. Megírta: jövök és viszek szilvalekvárt. Válaszában Lád megpróbálta lebeszélni azzal, hogy ő ma már nem egy szép látvány. Biztos, hogy kíváncsi vagy egy folyton szunnyókálni vágyó csontkollekcióra? – kérdezte.

Ko elbizonytalanodott, feljajdult: – Uramisten! Hányszor, de hányszor megbeszéltük már, hogy nem a testünk vagyunk. De azt is tudta, nem érvelhet ezzel most, amikor Lád felfekvési sebektől szenved.

Eszébe jutott a régi délután, amikor először és utoljára megjegyzést tett Lád külsejére. A mozdulatait, elegáns főzési stílusát figyelte, és hirtelen kiszaladt a száján: – A tengerkék szemedhez igazán jól passzol ez a világoskék ing. Lád nem jött zavarba. Ősz hajára mutatott, és azt kérdezte: Hát ezzel passzol-e, Ko?

Később fényképeket nézegettek. A szomorú tekintetű, rövidnadrágos kisfiú láttán Ko faggatni kezdte Ládot a gyermekkoráról. Arról, amit hallott, azt gondolta: fontos receptanyag lesz a szellemi szakácskönyvben.

Na majd megtanulok visszaszeretni az időben, mondta, és feldobta az ötletet, hogy menjenek városnézőbe.  Nem mintha bármi is érdekelte volna őket a környezetből, amikor együtt voltak. A kivilágított terek és hidak, a köztéri szobrok és nyárikertek, az ismerős és ismeretlen arcok mind-mind kívül maradtak tökéletesnek érzett világukon, bárhol is jártak. Kimondatlanul is tudták: kései találkozásuk története kerek és egész még akkor is, ha csonka, senki másnak tanulsággal nem bíró mesének lettek szereplői.

Ko sokáig nem értette, hogy mitől érzi ennyire jól magát Lád társaságában. S amikor nevet próbált adni a kapcsolatuknak, kénytelen volt azzal beérni, hogy hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren, a barátságon és még a szerelmen is túl… Már találkozásuk első óráiban tudta, új nyelvet tanul Ládtól. Anyanyelvének egy olyan rétegét, ahol a sötét szó is fénnyel van kimondva, hogy világossá váljék annak teremtő hatalma.

Valahányszor Ko búcsút vett Ládtól, a klinikai halálból visszatértek rossz élményét élte meg. Úgy érezte, visszaszorul a testébe, ami túlságosan szűk már annak az én-nek, aki megismerte önnön lelkének határtalanságát. Nem értette, mitől válik hirtelen minden névtelenné, amikor elválnak, és honnan az a képessége Ládnak, hogy még a portörlőt is kifürdeti a közönségességből, ha csak hozzáér is.

Na minden rendben, Ko, és semmi nincs helyén, mondta egyszer, egy nagytakarítás után nevetve Lád, miközben visszatette édesapja letörölt fényképét az íróasztal feletti polcra. Ko beleborzongott a hallott mondatba. Tudta, hogy soha többet nem teszi fel magának a kérdést, hogy miért olyan a világ körülötte, amilyen…

Adventben levél jött Ládtól, amit újra Nóri, a gyógytornász írt gépbe.

CsokKo, szia!

 

Ma sikerült átesni a katéter cserén (normált szilikonosra), és így csak február 6-án kell újra cserélni. Minő apró örömök, látod. A sebészeten ellenőrizték a keresztcsontom melletti sebet, ami egy ideje nagyon beindult, mindenféle nedveket termelt, mindent átáztatott, ragadt bele pizsamába, gatyába és így az ádventben megtisztult…

Isten tenyerén csak a nyűgöket és fájdalmakat kell éppen elviselni, és jobban intézi az ügyeimet, mint én magam, amikor aktívan kavartam a nagybetűs életben…
Meglátjuk persze, hogyan is tovább.
Bizakodjunk egészségben, boldogságban…

Te csak remekelj!

Január közepén Nóri visszament a lakásba, hogy elvigye az ott maradt dolgait. Mielőtt kikapcsolta volna a napok óta üzemelő számítógépet, még megnézte Lád olvasatlan leveleit. Ujjai nehezen mozdultak, rossz érzés fogta el, de határozottan tudta, hogy meg fogja tenni.

CsokKo, szia!

 

Kérdem magam: mi is a valóban irányadó az ilyen jellegű zűrzavarban? És úgy látom, marad a régi szlogen, ahogyan bevésődött:

Mennyei Atyám vigyáz rám, 
nem eshet bántódásom, 
nem történhet bajom, 
megnyugodva az Ő szeretetében.

Amikor a Küldés gombra kattintott, már elmúlt minden rossz érzése. Az ágy melletti székről elvette a megbontott cigarettás dobozt, a táskájába tette, még egyszer szétnézett a szobában és kilépett az ajtón. A lépcsőn lefelé menet azon kapta magát, hogy fennhangon többször is kimondja: megcsináltuk!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. május 9. csütörtök hüvelyk PRÓZA