RSS

KÖNYVEKRŐL kategória bejegyzései

Sebestyén Péter

Isten asztaltársasága.
Biblikus gondolatok B év

Verbum, Kolozsvár 2012

Sebestyén Péter hosszú évek óta töretlenül végzi sajátságos katekézisét írásain keresztül. Szövegei, esszé-homíliái ilyeténképp messze megelőzték a hit évének vatikáni dokumentumait, az azokban foglalt javaslatokat. Feszes ívű, sodró erejű, friss írások ezek, éppen olyanok, amilyenekre a hit évében szomjazunk. Szívemből kívánom, hogy ezek a hol megsirató, hol nevettető, de mindenképp lelkünkben nyomot hagyó írások, a kiváló példatárral ellátott, a székely életkedvből (is) fakadó belső derű jelenlétében született mondatok, felismerések, a céltudatosan megfogalmazott és felmutatott gondolatsorok kézenfogjanak ésvisszavezessenek minden olvasót az Úrhoz, elvezessenek minden keresőt a bizonyossághoz, fogodzót kínáljanak mindenkinek, aki felismeri, hogy hűséges az Isten, és  lelki táplálékul szolgáljon mindazoknak, akik Mária köpenyébe akarnak kapaszkodni vész idején. Ha mindez sikeredik, Isten asztaltársasága gyarapodni fog. Hiszem, hogy így lesz!

*************************************************************

Balog László

Nyitóbeszéd

Mottó: Hűséges az Isten!

Vajon kikből áll Isten asztaltársasága, kérdezi e sorok írója is? Nagy kérdés! A válasz azonban, meggyőződésem szerint mégsem nagy ívű teológiai  eszmefuttatás, briliáns okfejtések sorozata révén hull ölünkbe. Elégséges szétnéznünk (poszt)szekularizálódott világunkban és szomorúan tapasztalhatjuk, hogy (majdnem) „minden Egész eltörött”, hogy az asztal mellé igyekvők társasága napról napra egyre népesebb. Egyházunkon belül is sokasodnak a gondok, a ki nem mondott igazságok, a ferdítés groteszk játékai, az „atombiztos” lelki közösségek jajszóit messzire hallani már.

Ilyen körülmények között ez a kötet, amely a liturgikus B évre lát el  útravalóval,  többszörösen is kérügmatikus evangélizáció. Tartalom és forma egysége  egyaránt szolgálja e nemes célt. Szerzőnk, meglehetősen szerényen, csak „biblikus gondolatok”-nak  nevezi írásműveit, de az olvasó látni és tapasztalni fogja, hogy a több mint félszáz (52) szöveg messze túlmutat az eredeti szerzői intencionalitás keretein.  Hiszen akárhányszor olvassuk újra, újabb és újabb tartalmakat „nyit meg” az adott szöveg, majd minden bekezdés jelzésértékű. Feszes ívű, sodró erejű, friss írások ezek, éppen olyanok amilyenekre a HIT ÉVE  szomjazik.  Ezért is indítottam nyitóbeszédem azzal, hogy ez a kötet és ennek írásai valós igényt elégítenek ki gyakorlatias igehirdetésük révén, és teszik ezt oly módon, hogy újak tudnak  lenni a szövegek tüzét tekintve, a gondolatfugák szenvedélyét tekintve, lendületükben  és körülményeik tekintetében is.

Éppen ezért nem csupán az egyháziak és a katekéták, a püspöki megbízással rendelkező hitoktatók számára válhat hasznos szöveggyűjteménnyé, hanem a civilek is haszonnal forgathatják. Ugyanakkor a szövegek „megtalálhatják” nem csupán a belső evangelizációra „szorulókat”, hanem azokat is, akik messze vannak ebben az órában Jézus Krisztustól. Sebestyén Péter írásai belső  indíttatásra születtek,hiszen szerzőnk jól tudja, hogy kötelesek vagyunk Krisztus örömhírét továbbvinni. Ez az 52 írás egyszerre szolgálja a nemrég lezárult szinódus valamint a Hit évének alapkövetelményeit, hisz amikor fogalmaz, bármilyen témáról is legyen szó, nem csupán magánemberként tesz tanúbizonyságot  és hirdeti az Evangéliumot, hanem az Egyház nevében is, hivatalosan is teszi ezt.  A sorok mögül mindvégig kiérezni, hogy Önmaga evangélizációjával kezdi a munkát, Önmaga önvizsgálatával is szembesítve „keresztkérdéseket” szegez nekünk, olvasóknak, felmutat és irányt javasol. Nem néma tanúságtevő, hanem felvállaltan, tudatosan HANGOS. Szövegein, esszé-elmélkedésein keresztül akar hatni, állandóan tágítja a befogadói horizontot, a szív és az ész bugyrait munkával látja el.

Számomra a kérdés csupán az, vajon hogy tud eljutni ez az AKTUÁLIS és ÜDVÖS tartalom Isten asztaltársaságához?  Hogy jut el a kirekesztettekhez,  a megvetettekhez, a lenézettekhez, a szenvedőkhöz, a magára hagyott emberekhez, a megfáradtakhoz, az életüket eltékozlókhoz, az ál-életeket élőkhöz, a „színészkedőkhöz”, a szájhősökhöz és szájtátikhoz, a „politikát generálokhoz” … vagyis HOZZÁNK?

Önök, TI, akik olvassák/olvassátok e sorokat ki-ki alapon behelyettesíthetik/behelyettesíthetik/behelyettesíthetitek önmaguk/Magatok. Természetszerűleg nem a kereskedelem és nem a marketing  oldaláról közelítettem e kérdéssel, bár ez is jogos lenne, hanem arra vonatkozott, vonatkozik  a kérdés, hogy érteni akarjuk-e amit olvasunk, MIT olvasunk és mit fogadunk be, mi az ami elindíthatja bennünk, lelkünkben saját, belső újraevangélizációnkat.

Előző kötet előszóírója, Bodó Márta azon töpreng, hogy „A mai felduzzadt könyvpiacon szinte nehéz már válogatni, annyi kiadvány tölti be a polcokat.(…) Jó a bőség” (jegyzi meg), „Ám a bőség zavara összekavarhatja a tájékozódásra képtelen embert”. Ugyanakkor mégis jó szívvel ajánlja a kötetet, felszólítja az olvasót „Kincskereső, tartós kincsre vágyó olvasó, ne habozzon hát a szerzőt követni.”

Valami effélét kellene nekem is javasolni az olvasónak, de mégsem teszem mert  tudom, hogy ez a kötet is sajátos utat jár  majd be, és új barázdát szánt, a Gondviselő Isten jóvoltából. Ezt bizonyítja az az átlagosan 1500-as kattintási szám is,(némelyikük minden bizonnyal a 2000 – es határt is túllépi hamarosan) amellyel az eddig megjelent (erdély. ma) írások rendelkeznek.

Sebestyén Péter hosszú évek óta töretlenül végzi sajátságos katekézisét írásain keresztül. Szövegei, esszé-homilíái ilyeténképp messze megelőzték a Hit évének vatikáni dokumentumait, az azokban foglalt javaslatokat. Szívemből kívánom, hogy ezek a hol megsírató, hol nevettető, de mindenképp lelkünkben nyomot hagyó írások, a kiváló példatárral ellátott, a székely életkedvből (is) fakadó belső derű jelenlétében született szövegek, a céltudatosan megfogalmazott és felmutatott gondolatsorok kézen fogjanak és visszavezessenek minden olvasót az Úrhoz, elvezessenek minden keresőt a fényhez, fogodzót kínáljanak mindenkinek aki felismeri, hogy hűséges az Isten és  lelki táplálékul szolgáljon mindazoknak  is akik Mária köpenyébe akarnak kapaszkodni vész idején.

Ha mindez sikeredik, akkor Isten asztaltársasága gyarapodni fog. Hiszem, hogy így lesz!

Csíkszereda, 2012 november 11.

*************************************************************

Az élet igazságait keresve

Beszélgetés Sebestyén Péter marosvásárhelyi római katolikus lelkésszel világi és vallásos szféra találkozásairól

RMSzó, Színkép, Antal Erika | 2012-04-20

Az ökuménia azt jelenti, hogy meglátjuk a jót, a szépet a másikban, és azt átvesszük, akár azért, mert a mi hitünkből hiányzik, akár azért, mert felismerjük benne az értéket, mondja római katolikus lelkész beszélgetőtársunk, aki azt vallja, hogy az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat vesszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem azért, hogy azt az övé mellé helyezzük. Sebestyén Péter több könyvben elmélkedik ezekről a témákról – munkái keletkezéstörténetéről is kérdezzük.

Legutóbb két kötete jelent meg, a Kincs mélyre ásva. Biblikus gondolatok és a Gördeszkán a mennyországba. Melyek az előzményei ezeknek?

– A Kolozsváron megjelenő katolikus hetilapban, a Vasárnapban már több mint egy éve biblikus gondolatokkal jelentkezem, a heti igerész magyarázataival. A katolikus egyház liturgikus beosztása szerint hároméves ciklusra vannak felosztva a szentírási könyvek, amelyeket vasárnap magyarázunk, prédikálunk, amelyekre épül a liturgia. És az első év van ezidáig készen, ennek a termése a Kincs mélyre ásva című kötet.

Kiknek szánja ezt?

– Elsősorban a hívőknek, de azoknak is, akik nem jutottak el a templomba, vagy lemaradtak valamelyik vasárnapi prédikációról, habár a világhálón is folyamatosan követhető. Ami az előbbivel rokonítja a második kiadványt, a Gördeszkán a mennyországba című esszégyűjteményemet, az az a tény, hogy majdnem fél évig párhuzamosan futott a két írássorozat. A szóban forgó kötetem írásai a Központ című vásárhelyi hetilapban jelentek meg egy éven keresztül, 2009-2010-ben. Úgy gondoltam, összegyűjtöm egy kötetbe, mert tematikájában teljesen elüt a templomi szóhasználattól, hiszen világiak számára írtam, az a fajta sorozat, amely próbálja megértetni a laikusokkal, hogy életünk minden rezdülése valahogyan Isten jelenlétében zajlik, és kötődik a hitünkhöz. Ezért próbáltam olyan témákat is feszegetni, amelyek talán nem férnének bele egy klasszikus prédikációba. Így, a szószéket meghoszszabbítva, az esszé műfajában próbálom szembesíteni az embereket az örök igazsággal.

Melyek azok a világi témák, amelyek egy katolikus lelkészt leginkább foglalkoztatnak?

– Engem minden érdekel, ami jó és ami közelebb visz a felebaráti szeretetben a másik emberhez, illetve ami elősegíti az ember örök üdvösségét. Ilyen szempontból a világ jó, a Jóisten jónak teremtette, még akkor is, ha becsúszott az eredendő bűnre hajló természetünk, amely, bizony, elront dolgokat. Ezért mondhatom azt, hogy ezek a témák, kissé elkoptatott klisével élve, az úton hevertek, illetve a hétköznapjaink különféle vetületei, a pénztől a lelkiségig, a betegségtől és médiától a politikáig, megtalálhatók bennük.

Van-e olyan, ami jobban érdekli?

– Ami tényleg foglalkoztat, az a minden mögött rejlő igazság. A nagybetűs Igazság, Istennek az Igazsága, amely Jézus Krisztusban vált nyilvánvalóvá. Ennek a fényében olyan témák érdekelnek, mint a család, a pénz, a hatalom, a konfliktus, a betegség. Mind e köré próbálom csoportosítani, oly módon, hogy akár egy újsághír, egy pletykafoszladék vagy életmentő esemény mögött fellelhessem azokat a transzcendens távlatokat, amelyek elgondolkodásra késztetik az olvasót. És úgy gondoltam, hogy érdemes ezeket hosszabb formában, sorozatban is kifejteni, mert sokszor úgy tűnik, mintha csak pletykálnánk róla szűk családi körben, vagy a kocsmában beszélünk egymás között, baráti társaságban, esetleg a bulvármédia mint szenzációt tálalja, de közben az igazságot nem érintjük, nem merészkedünk mélyebbre. Arra vállalkoztam e kihívás nyomán, hogy megkíséreljem lehántani a felszínt, egy kicsit az evangélium fényénél tegyem helyére a dolgokat, lehetőleg mellébeszélés nélkül, ha kell, tisztázzam a félreértéseket és közhelyeket is. És közben az is kiderült számomra, hogy az esszé nem más, mint a lélek szabad szárnyalása, műfajilag is, azt mondják a szakemberek, az értelemnek, a szellemi önállóságnak, a szabadságnak a műfaja, egyfajta értekező próza. És ebbe minden belefér, ráadásul személyes hangvételű, tömör.

A Gördeszkán a mennyországba ellentéte a másiknak, hiszen a kincs a mélyben van, a gördeszka pedig, még ha a mennybe is visz, a felszínen marad. Ön egy gördeszkás lelkész?

– Ezt majd a kritikusok eldöntik, hogy milyen lelkész vagyok, illetve a Jóisten tudja. Igyekszem a kincseket kiásni a mélyből, miközben a saját utamat járom a rámbízott közösségben, és ez az út, ha kacskaringós is és gördeszkán is hordoz, azért a mennyországba vezet. Ennyiben összekötődik a kettő. Időrendben a korábbi keltezésűek a „gördeszkás kincsek”, mint a mélyen zajló kincsásás nagyrésze. Amit ott kamatoztattam stílusban, gondolkodásmódban, azt most a biblikus gondolatokban tovább lehet követni, ha nyitott szemmel olvas az olvasó. De visszakanyarodva a gördeszkához: számomra mindig sokat jelentettek a tömör publicisztikai írások, akár tárca, akár novella, ahol egzisztenciális kérdéseket érint az író, olyan szinten, olyan stílussal, szép nyelvezettel, amely rám is nagy hatással van. A lényeg, hogy hétről-hétre készülni kellett, újabb és újabb témákat kellett felkutatni és kiásni a mélyből, és ez nem más, mint a hitem örömét megosztani másokkal. Úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek alatt összegyűjtött kincseket ezeken a témákon keresztül tudom átadni, mint a hit örömét, mint életigazságokat, és talán másoknak is segíthetnek hitük elmélyítésében. Egy kicsit érthetőbbé tettem a saját hitemet, kicsomagoltam azokat az elvont dogmatikai igazságokat, amelyeket több mint tíz éve folyamatosan sugároz a Marosvásárhelyi Rádió, azok a prédikációk szintén ilyen terepgyakorlatot jelentettek. De merem állítani, hogy ez a kötet egyfajta lezárás és egy új kezdet is, ami az íráspróbálkozásaimat illeti, mert teljesen más műfajt, más szintet képvisel.

Említette, hogy húsz éve lelkész. Mikor döntötte el, hogy lelkipásztor lesz?

– A Jóisten döntötte el hamarabb, mert a szüleimen keresztül kaptam az első impulzust gyermekkoromban Csíkszépvízen, ahol édesanyám templomi szolgálatban kántorként, majd később sekrestyésként szolgált, édesapám a templom kórusában énekelt. A templomi liturgia, légkör nekem második otthonom volt. Természetesen a nevelésünk idején is bíztattak, hogy tanuljatok, fiaim, és a három fiúból aztán én lettem pap, a középső bátyám kántor lett, a legidősebb otthon gazdálkodik. Mindhárman megjártuk a gyulafehérvári teológiai intézetet, tehát a kántoriskolát. Amikor el kellett döntenem a hetedik-nyolcadik osztályban, hogy mi leszek, hiszen gyakran faggatak felőle, volt, amikor azt mondtam, milicista akarok lenni, mert szerettem azért a rendet is. Másfelől lelkem legmélyen tudtam, hogy nekem itt a helyem, és soha nem tevődött fel komolyan a kérdés, hogy más legyek. Nekem ez az életem, nem voltak soha hivatásbeli kételyeim, se kísértéseim, hogy váltsak vagy meggondoljam magam. Az elején inkább attól tartottam, hogy nem ütöm meg a mércét, mert tisztában voltam vele, milyen magas intellektuális követelményeket támasztanak a vizsgák.

Ez azt jelenti, hogy nem is mérlegelte, miről kell majd lemondania?

– Így van. A hivatás olyan, mint a szerelem, érte mindent vállal az ember, a szívével gondolkodik, az agyával szeret, és fordítva. A papi hivatásban számomra soha nem a lemondások jelentették a fő problémát, azok a velejárói voltak legfeljebb, nem mondom, hogy ezzel könnyebb volt, néha fogcsikorgatva megy át az ember az ilyen kríziseken, de mindig az lebeg a szeme előtt, hogy aki hívta, annak válaszolnia kell, és ha már egyszer az alapvető döntést meghozta, akkor az lendíti előre, segítséget is ad. A papi szentségben Isten ad egy külön állapotbeli erőforrást, olyan segítséget, hogy az ember ki tudjon tartani, meg tudjon felelni annak, amit megfogadott, Istennek ígért. Ez működik a jó házasságban is, ez viszi előre még a konfliktusok ellenére is a kapcsolatot. Ilyen szempontból a papi hivatásomban is állandóan csak hívott újból és újból a Jóisten, és előrelendít, sőt, a kihívások által meg is erősít, mondván, így is szeretlek, segítlek és veled vagyok.

Hogyan látja húsz éves tapasztalattal a háta mögött, a mai felgyorsuló világban az emberek hite erősebb-e vagy gyengébb? Egyáltalán szükség van-e a hitre?

– Azt látom, hogy mindenki érzi a hit szükségességét, ki így, ki úgy próbálja a hiányt betölteni. A hagyományosan vallásos ember általában a templomi közösségben, a liturgiában találja meg, a kevésbé hívők, akik fiatalkoruk után egy kicsit elhanyagolják a hit dolgait, meglazítják kapcsolatukat az Istennel, azok esetleg ünnepi keresztényekké lesznek, néha-néha nosztalgiából erősítik meg magukat. Ismét egy másik réteg az értelmiségieké: ők a keresők vagy inkább csalódottak rétege, akiknek nemcsak az élmény fontos, hanem az értelmi meggyőződés, és ez a személyes kapcsolatokon keresztül működik. Ezért tartom fontosnak, hogy közösségek legyenek akár az egyházközség határain túl, az életben, ahol természetes legyen hitről, Istenről beszélgetni, megosztani egymás között a tapasztalatainkat. Én nem nevezném hitvitának, de mindenképp fórumok kellenének, akár a közéletben, akár egy rádióstúdióban, ahol ne csak a hétköznapi életünkről, a pénzről vagy az időjárásról, a politikáról beszéljünk, hanem életünk alapvető kérdéseiről is. Én ebben szeretnék segíteni a magam módján, kézbe adva azokat a felismeréseket, azokat a már helyettük is megrágott igazságokat, amelyek segítenek ebben, azért, hogy valóban őket is érdekelje. Mert hiszem, hogy mindenkinek szüksége van hitre.

Mi a véleménye az ökuméniáról?

– Az ökuménia elsősorban a keresztények egységéről szól, és nem a vallások egy tégelybe való egybekotyvasztásáról. A más vallásúaknál is azt keressük, ami összeköt, összefog, Isten teremtményei vagyunk, a bennünk lévő jó alapvetően azonos. Az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat veszszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem hogy azt az övé mellé helyezzük. Gondoljunk csak a vegyes házasságokra, ahol katolikus, református, unitárius, evangélikus él egy családban. Na mármost, leghamarabb ott kellene megélnie egy hívő embernek az ökuméniát, hogy legyen nyitott a másik másságára, közben nem adva fel a sajátját. Ismerje meg az övét, értékelje és tegye mellé azt is, ami esetleg onnan hiányzik, vagy ami úgy tűnik, hogy a másikéban is megkapó. És ezért adjon hálát a Jóistennek. Csak nyerhetünk az ökuménia által. Ha felszínes marad és udvariassági szinten mozog, akkor üres, és tényleg nagyon könnyen csupán reklámszöveggé válik, aminek nincs súlya, értéke, nyoma életünkben. De ha komolyan vesszük, ahogy ebben a városban is az imahéten nagyon szépen kiviláglott, akkor értékteremtő, felemelő. Hogy a lelkük mélyén mi zajlik, nem tudom, de merem remélni, hogy előbb-utóbb az átlag hívők lelkében is mozdul valami azáltal, hogy bátran kinyitja a másik ember templomának ajtóját is, együtt imádkozik és elfogadja, hogy így is lehet imádkozni, és milyen jó, hogy annyi út visz Istenhez, és mindegyik közelebb tud vinni, ha szeretet van bennünk. Számunkra Jézus a mérce, és ha minden felekezet Jézushoz méri magát, akkor érdemes megélni az ökumenét, és ezért dolgozni.

Sebestyén Péter (1968, Csíkszentmihály)

Római katolikus lelkipásztor, esszéíró. Elemi iskoláit Csíkszépvízen végezte, a gimnáziumot Csíkszeredában, majd tizedik osztálytól Gyulafehérváron, a kántorképzőben tanult, az akkori kisszemináriumban érettségizett. Teológiai tanulmányai elvégzését követően 1992-ben szentelte pappá Bálint Lajos megboldogult érsek. Rövid ideig Sepsiszentgyörgyön, majd Csíkszeredában és Gyergyóremetén szolgált, 1997-től önálló plébános lett Erdőszentgyörgyön, 2006-tól Marosvásárhelyen, a Szent Imre egyházközségben teljesít szolgálatot. Rádiós műsorait és sajtópublikációit szerkesztette könyvvé, tizenkét év alatt ugyanannyi kötete jelent meg, köztük egy népdalszöveg-válogatás is.

*************************************************************

Ti is el akartok menni?

Évközi 21. vasárnap 

1. Szövetségmegújítás Szichemnél (Józs 24, 1-2a. 15-17. 18b)

Szichem már a pátriárkák korában kultikus helynek számított. Józsué könyve, amely tulajdonképpen lezárja Mózes öt könyvét, arról ír, hogyan újítja meg az Úr szövetségét népével. Az egyszer megkötött szeretetszövetséget is rendszeresen meg kell újítanunk – Istennel, szeretteinkkel -, hogy kapcsolatunkat mindig a kezdeti lelkesedés, elkötelezettség, belső tűz szítsa és erősítse. A kezdetekre való emlékezés mindig jó „ajzószer” hűségünk megújításához.

2. A házastársak kötelességei (Ef5, 21-32)

Az apostol ebben a levélben az újszövetség egyik legszebb és gyakran használt hasonlatát vezeti be: a házastársak kapcsolata Krisztus és az egyház kapcsolatát kell, hogy megmintázza. A házastársak nem maguknak élnek, hanem szeretetükön keresztül átragyog Isten szeretete. Ezért szentség a házasság. Ezért lehetetlen boldog családi élet szentségi házasság nélkül. Amint Krisztus is életét adta egyházáért, úgy kell a házastársaknak is életüket adniuk egymásért.

3. Uram kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. ( Jn 6,61-70)

Szent János evangélista arról számol be, hogy a kenyérszaporítás csodája csak jele volt annak, hogy Jézus étele, kenyere akar lenni övéinek. Isten szeretetének, földre „jövetelének” legmélyebb titkát tárta fel, s most az emberek válaszát várja. De szomorúan kellett megállapítania, hogy az emberek inkább megbotránkoznak, megrökönyödnek, elbizonytalanodnak. Akik a megsokasodott kényérrel és hallal jóllaktak, már nem kíváncsiak az annál nagyobb szeretetre. Még a tanítványok is, akik ettek a „rendes” kenyérből, és lelkesedtek, most az élet kenyeréről szóló tanításból már nem kérnek. Kemény beszédnek tartják. Nem tudják követni Mesterüket az isteni mélységek és magasságok felé.

Jézus eukarisztikus tanításának mélységét Húsvét után sem könnyű felfogni. Bár a Lélek munkálja bennünk a hit kegyelmét és megélését, ma is sokan visszahúzódnak a Krisztus-követéstől. Hűségük csorbát szenved.  Mert a rendszeres, következetes hitélet akár radikális életmód- és szemléletbeli változást is követel. Jézus a ma élőktől is ugyanezt kérdi: el akartok menni? Tessék nyugodtan…

És valóban, soha nem volt ekkora vallási kínálat, mint napjainkban. Lazább, lájtosabb csomagolásban, tetszetős kiszerelésben számtalan keresztény és nem-keresztény, keleti és nyugati megváltócska, kisebb-nagyobb egyház és guru, mester és messiás ütötte fel fejét, akiknek jól jön az egyházával dacosan ellenkező, csalódott vagy kereső, bátortalan vagy el nem kötelezett hívő, hiszen így olcsóbb az üdvösség, nincsenek ott követelmények, megcsontosodott hagyományok vagy vaskalapos papok, akik akadályoznák őket szabadságukban. Nem találnak ki újat, csak ötletesen, dús fantáziával szívják a fáradt egyház vérét. Élősködnek. Azt gondolják: a hit kalandját meg lehet úszni. És különben is, ilyen a világ. Közben észrevétlen megalkusznak a bűnnel, a középszerűséggel, hozzászoknak a tétlen, kényelmes, következmények nélküli élethez, ahol minden jár nekik, de ahol semmiért nem kell áldozatot hozni. Kiállnak a sorból, és nem kockáztatnak. A dicsőség kellene, de a kereszt nem. Jézustól, egyházától, hittől, paptól csak elvárnak, csak kapni akarnak. Vannak, akik nemcsak kilépnek, de Jézus és egyháza ellenségeivé is válnak.

Szent Péter válaszol a többiek, a megmaradt tizenkettő nevében: Uram kihez mennénk? Az örök élet igéit nálad leljük meg.

Tegyük hozzá Péter hitvallásához: Uram, mi tudjuk, hogy ha közeledbe kerültünk, ha igazán hinni akarunk, adnunk is kell. Adni is karjuk mindenünket – figyelmünket, tehetségünket, szeretetünket, időnket -, mert csak te vagy az igazság. Felvesszük a szegénység, a kiszolgáltatottság, megbélyegzettség, a rád utaltság keresztjét, és visszük veled, mert tudjuk, csak így megyünk be dicsőségedbe. Mi minden áron veled akarunk lenni, jó- és balsorsban. Lépten-nyomon tapasztaljuk Lelked erejének tüzét, újdonságát, sodró erejét.

Uram, hisszük, érezzük, tudjuk, hogy Te vagy az Isten szentje. Nem tanrendszer, nem filozófia, nem idejétmúlt hagyomány, hanem a Személyes Isten, a mi Megváltónk. Köszönjük jelenlétedet Igédben és az eukarisztiában. Éltesd testünket-lelkünket, hogy egykor az örök lakomán is asztalodnál ülhessünk,  Ámen!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 20. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Józsa Judit levele

Grafika1

Székely Ferenc A megmentett hűség c. könyvének bemutatójára*

A jó Isten úgy rendelte, hogy csak lélekben tudok az egybegyűltekkel együtt lenni, mert a Magyar Nagyasszonyok c. kiállításomat rendezem Budapesten épp a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Néhány gondolatot azonban, ha lehetőség adódna, szívesen megosztanék a jelenlévőkkel…

Nagy öröm számomra, hogy Székely Ferenc beszélgetőtársasául választott e kötetben, és nagy megtiszteltetés is, hiszen olyan interjú-alanyok közé választott, akik számomra példamutatóak voltak már kisgyermekkorom óta.

A teljesség igénye nélkül, közülük csak néhányat kiragadva: Ambrus Lajos, Bölöni Domokos tanár urak bizony sokban hozzájárultak a magyar irodalom iránti erős vonzalmamhoz; Majla Sándort prófétikus alkatnak láttam, mindig kíváncsi voltam arra, amit mond, neki köszönhetően szerettem meg az angol nyelvet, és így kinyílt egy új világ számomra; Molnos Lajos írót, feleségét és tacskó kutyáját nagyon szerettem, gyakran ellátogattak hozzánk, egyszer  egy verset is írt nekem; Tófalvi Zoltán írásaiból sokat tanulhattam a szülőfalumról; Páll Lajos verseit és festményeit szeretem, emlékszem, hogy a szomszéd utcába lakva a testvéreim az ő gyermekeivel gyakran játszottak az ablaka alatt, hogy a gyerekricsajra ki-ki rohanjon, s ilyenkor a gyerekek mint a verebek úgy röppentek szét az ablaka alól; Kusztos Endre alkotásaira rácsodálkoztam, Benczédi Sándor gyakran eljött, őt nem lehetett nem szeretni, örülök, hogy a tehetsége tovább él lányában, aki világhírű szobrász; Ráduly János gyűjtésein nőttem fel, beleívódtak a lelkembe; Lőrincz Béla bácsi, a táncos számomra maga volt a székely virtus és miatta gyerekfejjel azon bosszankodtam, hogy a leányok miért nem dobbanthatnak, miért nem csapásolhatnak és ugyan biza miért nem veregethetik meg a csizmájuk szárát…; Vinczeffy László alkotásai ámulatba ejtettek, gyerekfejjel varázslónak képzeltem, aki egy ecsetvonással ragyogóvá tesz egy régi fakó, ütött-kopott festményt…; végezetül pedig édesapám, Józsa János fazekasmester, számomra a legdrágább, ő a legnagyobb példaképem. Neki és édesanyámnak köszönhetem, hogy olyan „hamubasült pogácsát” pakoltak a tarisznyámba, hogy az soha nem fogy el, soha nem keseredik meg és meg sem kövül, olyan puha és meleg marad, mint az a szeretet, amivel azt gyúrták. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy a Józsa családba születtem, hogy erős gyökerekbe kapaszkodó büszke székelynek neveltek, aki a szülőföldjét, Erdélyt és benne szülőfaluját, Korondot a szívében úgy őrzi, mint a világ közepét.

Köszönet a fent említetteknek, különösen Székely Ferenc írónak és a Hazanéző Könyvek sorozat szerkesztőjének Ambrus Lajosnak. Köszönet és hála mindazoknak, akiknek áldásos munkája során e könyv megszületett: a Firtos Művelődési Egyletnek, az Udvarhelyszék Kulturális Egyesületnek, valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontnak.

Nem sok erdélyi község büszkélkedhet olyan egylettel, mint a korondi Firtos Művelődési Egylet. A jó ideje tartó nehéz gazdasági helyzet ellenére ma már a komoly alkotóműhelynek köszönhetően 25 könyv jelent meg a sorozatban, és ezen túlmenően összefogásra buzdítva megvalósulhatott Korondon a magyar nyelv szobra –  Miholcsa József alkotása, az Erős várunk nekünk az anyanyelv című egyedülálló térkompozíció. Az összefogás csodákat hoz létre, rajtunk áll, hogy akarunk-e és képesek vagyunk-e egy közös célért egymásnak segítőkezet nyújtani, hogy tudunk-e önzetlenül adni és hálás szívvel elfogadni. Ha minden ember csak egy marék búzát adna össze, akkor soha senki sem éhezne…

Isten adjon erőt és lehetőséget sok hasonló nagyszerű alkotáshoz mindannyiunk örömére!

Józsa Judit

kerámiaszobrász, művészettörténész,
a Magyar Kultúra lovagja

* A könyvet 2013. január 18-án mutatták be Korondon

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 20. vasárnap hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

A hely hatalma

Huszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc. A beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában.

korondi_huseg-001_tn

Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak.

A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak.

Székely Ferenc nemcsak klasszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet összegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek.

Simó Márton

Krónika, 2013. január 7.

http://www.kronika.ro/rovat.php?rovat=5

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 8. kedd hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Zsidó Ferenc új könyvéről

Zsidó Ferenc Laska Lajos című rövidpróza-kötetéről Lázár Emese: „Kicsi könyv, kicsi bemutató” – fogalmazott frappánsan a Laska Lajos október 2-i, első hivatalos könyvbemutatójának házigazdája, Lőrincz György író, aki alaposan kifaggatta a szerzőt arról, hogyan született meg és tulajdonképpen kicsoda Laska Lajos? Megtudtuk, hogy Laska Lajos nem ma született, hanem bő tíz évvel ezelőtt. Átlagos, esendő és nevetséges, olyan mint mi… A kisemberről szóló egyperces villanások az akkor még létező országos napilap, a Romániai Magyar Szó, később pedig annak utódjának hasábjain jelentek meg, ezt követően pedig a különböző irodalmi folyóiratokban (Várad, Helikon, Hitel, Forrás, Új Forrás). „Gyakorló újságíró voltam, éltem az életet és épp úgy, mint Laska Lajos, én is vívtam a mindennapi, piti harcaimat” – mesélte a szerző, aki az egypercesek műfajt illetően irodalmi elődként felemlegetett Örkény mellé Páskándi nevét is hozzátette. Laska hálás figura és hálás téma volt – az évek alatt több mint 200 róla szóló abszurd és groteszk, humoros és csattanós írás gyűlt össze, amit a kötet kedvéért a szerző két éves babrálás után 85-re karcsúsított. A szövegeket szándékosan úgy válogatta össze, hogy az elmesélt történetekből ne csak a főszereplő jelleme, de teljes életútja is kirajzolódjék. Épp ezért, „a laza kis írásokat akár nagyprózásan is olvashatjuk” – adott olvasási tippet a könyvhöz. A groteszk, abszurd és kiváló humorral megspékelt egypercesek főhöse Laska Lajos, akin nevetünk, akiben magunkra ismerünk és akiben éppen azt szeretjük leginkább, hogy nincs benne semmi rendkívüli, semmi hősies, annak ellenére, hogy lázad és meg is vívja a kis, mindennapi harcait. (Laska Lajos egyperces arcai és harcai, Udvarhelyi Híradó)

Az 1976-ban született szerző előző kötetei: Szalmatánc (regény, 2002), Csigaterpesz (novellák, 2005),  Autóstoppal Európában (regényes útirajz, 2007).

A szerző új kötetét a könyv hátsó borítóján Krebsz János így harangozza be: „Laska Lajos egy igazi dákómagyar, piszokratész ajropéer. Egy gumicsizmás értelmiségi. Ha jobban odafogyelünk: Laskával nem történi semi különös, ami ne fordulhatna elő bárkivel. Ha még jobban odafigyelünk, akkor is erre az eredményre jutunk. Ezért nagyon kell figyelni rá.Szeretjük Laska Lajost. Ahogy Chaplint, Ábelt, Svejket, Fülig Jimmyt vagy Sancho Panzát. Újabb és újabb inkarnációkkal lepi meg az olvasókat, miközben személyisége folyamatosan gazdagodik, egyszerre lesz bonyolultabbá és átláthatóbbá.”

Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2012. Az illusztráció Péter Katalin munkája.

http://uh.ro/kultura/irodalom/11185-laska-lajos-egyperces-arcai-es-harcai

Laska Lajos eseteiből

Vállalkozik

Laska Lajos úgy határozott, eleget dolgozott már alkalmazottként ilyen-olyan cégeknél, elérkezett az ideje, hogy indítson egy saját vállalkozást. Igen ám, de nem igazán tudta eldönteni, milyen profilt válasszon, hogy szabad teret kapjon a kibontakozáshoz.Valami olyasmi kelle, morfondírozott magában, amivel más nem foglalkozik.

Aztán megtalálta a megoldást. Amint a szükséges papírok egyben voltak, egy faiskolától meg is rendelt egy kisebb szállítmányt. A tulaj csodálkozott ugyan, de aztán megvonta a vállát: neki eladó.

És Laska kiállt a piacra az áruval. Március 21-ét írták aznap.

Egy ismerőse döbbent képpel kérdezte meg, maga ilyenkor árul karácsonyfát?, mire Laska magabiztos mosollyal annyit válaszolt, ilyenkor érdemes, mert nincs konkurrencia!

A karthausi

Laska egyszer megelégelte azt, hogy legtöbbször, ha megszólal, az emberek megbotránkozva, értetlenül néznek rá, esetleg vigyorognak. Elhatározta, ezután hallgatni fog. Így is tett, összeszorított szájjal.

Az emberek megbotránkozva, értetlenül néztek rá, esetleg vigyorogtak.

Hogyan lett feltaláló

Laska látványosan tudott unatkozni.  Elfolyt a karosszékben, ásítozott, nyögdécselt, s az orrát piszkálta. A piszkálmányból két ujja között apró galacsinokat formázott, majd elpöccentette. A pöccenet, ha megfelelő helyen landolt (pl. ablaküveg, lakkozott bútor, csillár), odaragadt. Ha megszáradt, csak késsel lehetett levakarni. Ezt Laska felesége végezte, így ő sosem unatkozott. Közben szelíden korholta párját, hagyna már fel ezzel a vadállatkodással, s keresne valami normális elfoglaltságot.

Addig mondogatta, míg Laska ráállott. Hogy akkor izé, mostantól feltaláló lesz. Fel is talált számos érdekes csinálmányt, elég, ha itt és most csak a cigájacöccentőt, a fírhangsuvickolót és a mázlimeskuvátort említjük meg.

Környezete értékelte a találmányokat, egyesek csak bólogattak, de mások meg is ölelgették Laskát gratuláció gyanánt.

És ő boldog volt, és elégedetten állapította meg, hogy a feltalálás talán még az orrpiszkálásnál is jobb egy kicsivel.

A legmegbízhatóbb óra

A tömbházban fiatal házaspár volt Laska Lajos felső szomszédja. Reggelente, hat húszkor ajtócsattogtatás, visszafojtott “igyekezz már!”-féle szusszanások jelezték kapkodó létüket. Délután, fél négy körül a szenvedélyes ebéd programja következett bősz edénycsörgéssel (Laska, hiába próbálta, ha megszakadt, akkor se tudta olyan meggyőzően csörgetni edényeit, mint azok fönn). Ebéd után, fél öttől szieszta: csiklandósdi. Legtöbbször zenére. Kísérőjelenségként öblös és visibálós kacagások. Este, nyolc körül a kalóriadús vacsora volt programon, kísérőjelenségként hangos, egész estét betöltő böffenések. Utána nehéz, hallható csönd, tíz óráig. Fél tizenegykor ismét megelevenedtek: tusolás turbékoló kacarászások közepette, fogmosás, hangos gargalizálással. A szerelem ideje következett. Menetrendszerűen. Szusszanásnyi csönd, aztán ágynyikorgás, erősödő tendenciát mutató sóhajok, tizenöt percig (tovább soha – Laska számos alkalommal lemérte). Két percnyi csönd után slattyogás, ki a fürdőbe, csorr, aztán víz zúdulása a csövön. Aztán még egy slatty, még egy csorr, még egy víz-zúdulás.

És ugyanez, napról napra. Laska megtanulta, kívülről fújta életük minden mozzanatát, percnyi pontossággal tudta, mikor mi következik. Aztán egy alkalommal fogta az óráját, s kivágta, mint fölösleges kacatot.

Mobilitás

Laska Lajos kővé válást gyakorolt egy intenzív tanfolyam keretében. Az előkészületek úgy folytak, amint egy kővé váláshoz illik: Laska utoljára még zsebébe csúsztatott egy modern technológiát, hogy ha a számításba hiba csúszna, zavar nélkül tudja kiküszöbölni a számítást. Ekképp fölkészülve szívét honának ajánlotta, példás életét pedig az utókor figyelmébe, s épp kezdte volna el a kővé válás fáradtságos (tranz)akcióját, amikor váratlanul belépett felindult igazgatója, s lefújta az egészet, merthogy a konkurencia megelőzte őket.

 Hűtlenség

Laska és párja unták egymást az ágyban. Egyszerűen valami újdonságra vágytak.

Ha ez segít, hozakodott elő Laska párja, képzeld azt, hogy én valaki más vagyok. Mindegy, hogy ki, valaki más. S ezt a másvalakit öleld úgy, ahogy engem nem szoktál, nem tudsz. Az ötlet beválott, jót szeretkeztek.

Másnap száraz hangon kérdezte meg Laskától a párja, na, jól esett a megcsalás; mire ő gyanútlanul azt felelte, igen, nagyon. Ha egyvalakivel megcsaltál, mással, máskor is meg fogod tenni, vicsorított rá a felesége. Tudd meg, hogy hűtlenséged miatt el fogok válni tőled, tette még hozzá összehúzott szemöldökkel. Laska csak bólogatni tudott, hogy igen, ez az, mit érdemel.

Csak semmi felhajtás

Mi a fene történik itt?, háborgott Laska Lajos. Csak fekszem itt, szebb ruhában, mint a lakodalmamon, mellettem gyertyák égnek. Gyűlölöm a faggyúszagot! Emberek ülnek köröttem, idétlenebbnél idétlenebb pozícióban, s bőgnek. Meg kell a szívnek szakadni! Mit mondjak, ezért nem volt érdemes meghalni! Azt hittem, morgolódott tovább, a  halál különös, az én halálom meg pláné: újszerű, meglepő. Erre fel mindenki rőköl körülöttem, ahogy mindig is lenni szokott. Hát nem unalmas? Több fantáziát néztem ki a halálból! – állapította meg mérgesen, csalódottan. Azt még csak lenyeli az ember, hogy életében nem történt semmi érdekes vele, de már halálában sem?

Hóember

Laska Lajost, ahogy ment a a bő havú, jeges utcán, vidám kis csapat vette közre. Havazódtak, pajkosan, fékeveszetten, persze egy-két eltévedt hógolyó a Laska fején landolt. Laska méltatlankodni kezdett. Ekkor a kis, vidám csapat se szó, se beszéd, hóembert készített belőle. A fürge kezek alaposan rátapasztották a havat, nehogy itt-ott leszotyogjon, s a turpisság kiderüljön. Laska kezdetben tiltakozott, izgett-mozgott, hátráltatva a munkát, de aztán rájött a dolog lényegére, a megtiszteltetés nem mindennnapi voltára. Laskának ugyanis örökös vágya volt az őselemekkel (újra) egyesülni. A földdel, a vízzel. S ez most a hóember halmazállapot-változásának köszönhetően valóra válhat! Türelmetlenül, mégis méltóságteljesen várta, hogy az idő megenyhüljön, s ő, vagyis a Laska-hóember olvadozni kezdjen.

Ez lassan be is következett, a havak megindultak, vizzé váltak, s kényesen lecsusszanva Laska testéről, eltűntek a földben. Laska ekkor már látta, hogy valami nincs rendben, merthogy ő nem fogyogat. Az a hó, kinek eddig ő embere volt, galádul elhagyja, új életet kezdve, de ő marad.

Laska ekkor úgy érezte – immáron sokadszor -, hogy csalás áldozata lett.

Urbánus és népi

Laska Lajos urbánus fickó volt. A vidékről nem sokat tudott, az is szóbeszédből, újságból, vagy esetleges irodalmi olvasmányaiból származott. Ha a falu szót meghallotta, mindig egy vasárnap délutáni idill képe jelent meg lelki szemei előtt (hogy kevésbé giccses kifejezésformát ne használjunk), amint a nénékák a padokon üldögélve fonogatnak, a népviseletbe öltözött fiatalok népdalokat énekelnek (csakis régi stílusúakat – ld. pentaton), a férfiak pedig a főtéren összeverődve színes mondákat mesélnek Csaba királyfiról, nagyerejű Kinizsiről, s a kutyafejű tatárokról.

Ennél többre nem is igen volt kíváncsi. Történt egyszer azonban, hogy Laskához egy külföldi látogató jött, akinek az volt a kívánsága, vinné már el vidékre, hisz annyi érdekeset hallott a magyar faluról. Laska máris ecsetelni kezdte, hogy a padokon nénékák, a fiatalok pentatonban, a férfiak régi történetekkel, s mind így.

Amikor megérkeztek, a falu kihalt volt. A főtéren egyetlen férfi sem lézengett, Csaba királyfiékkal egyelőre várni kellett. Laskának rossz előérzete támadt, de azért benyitott a Snack Bar-hoz címzett fogadóba, némi útbaigazításaért. Odabent két pvc-dzsekis fiatal a játékgépeket döngette, tekintetüket látva Laska nem szólította meg őket.

Lézengeni kezdtek a főutcán, az emeletes, hungarocellel burkolt házak közt véletlenül egy kis égszínkék vályogház is előbukkant. Közelebb érve táblát pillantottak meg rajta: Falumúzeum. A kapu zárva volt. Aztán egy korosabb nőt pillantottak meg, sietve jött szembe velük az utcán. Megállították, megkérdezvén, hol szokták tartani a nénékák a fonót, hát a férfiak hol verődnek össze. Az asszony a vállát vonogatva azt mondta, nem tudja, az urak milyen gyűlésbe jöttek, de ha a faluról akarnak többet megtudni, menjenek le az Alszegbe, ott lakik valami menedzserféle, az mindent megmutat. Laskáék hálásan köszönték az útbaigazítást, de a nő már indult is, merthogy meg kell nézze a tévében Mónikát, s aztán Balázs is kezdődik.

A menedzserféle készségesen fogadta őket, hogyne, uraim, jöjjenek be, van egy szép filmünk, fölvettünk arra mindent, direkt az efféle uraknak, mint maguk. A moziterem kicsi volt, de elegáns, a melegre való tekintettel a légkondi is működött. A film pazar volt, digitális minőség, 7.1-es hangrendszer. És tényleg rajta volt minden: a nénékák a padon (egyikük kezében guzsaly!), a fiatalok népviseletben, énekelve (pentaton!), a férfiak is összeverődve (Csaba királyfi!). Laskáék egészen eltelve, zsongó lélekkel álltak fel a műbőr székekből.

Fizetni mindössze egy eurót kellett fejenként, amikor az összeget kevesellve csodálkozásukat fejezték ki, a menedzserféle önérzetesen csak ennyit mondott: De uraim, hisz falun vagyunk!

Kilép

Egy napon Laska úgy érezte, elég, ez így nem mehet tovább, túlságosan elfajultak a dolgok, ki kell lépnie a Szervezetből. Merthogy ott csupa öntelt, felfuvalkodott, hájfejű bunkó van – Laska korholta magát, amiért erre csak ilyen későn jött rá. Cinikus hangvételű „búcsúlevelet” írt, melyben részletesen ecsetelte kilépésének okait. Valósággal ontotta az elmarasztalásokat, a sértéseket, a Szervezetet élveteg, önző majmok gyülekezetének ábrázolta, hol egy olyan nemes lélek, mint ő, nem érezheti jól magát.

A levelet kéjes örömmel tette postára, úgy, mint aki megmutatta.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. október 8. hétfő hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Dr. Málnási Ferenc, ny. magyartanár, Kolozsvár

Wass Albert nyelvi virágoskertje

Szóképek, trópusok a Mire a fák megnőnek című regényében

(A 102 éve született és 12 éve elhunyt író, költő emlékére)

 

Wass Albert költő, író, egyike az egyetemes magyar irodalom nagy alkotóinak, kortársa Bánffy Miklósnak, Makkai Sándornak, Tamási Áronnak, Kós Károlynak, Nyírő Józsefnek, Bözödi Györgynek, Dsida Jenőnek, Áprily Lajosnak és Sütő Andrásnak. Otthoni világáról, a Mezőségről, ennek a különös szépségekben és sötét színekben egyaránt bővelkedő erdélyi régiónak, a „holt tenger” szépségeiről, népéről, magyarokról, románokról, ennek a földnek egykori urairól, kastélyairól, a nagy múltú, de történelmi funkciójától megfosztott, szétesett arisztokráciájáról – saját osztályáról -, nehéz küzdelmeiről nyújt hiteles képet az a Wass Albert gróf, aki cegei birtokán gazdálkodva benne élt a falusi mindennapok sűrűjében.

1945 húsvétja óta földönfutóvá lett s végül Floridában talált nyugalmat, de a hazát és lelket cserélni nem tudó, nem akaró művész számára meghatározó és kitörölhetetlen érték, a szülőföld, anyanyelve, az emberek, az otthoni gondok műveiben élnek tovább. Otthonának továbbra is a Kárpátok karéjában meghúzódó mezőségi tájat, dombjait, tavait, falvait érezte s szomszédainak e vidék magyar és román lakóit. A dolgok, események gyökereit is kutató írásaiban újraéli és újrafogalmazta az emberi sors létkérdéseit, a szolgálat, a felelősség és boldogság jegyében. Műveiben társadalmi és kor- és kórrajzot adott, témái, helyszínei, hősei mind-mind Erdély, a Mezőség fele terelik az olvasót. Gyermekhez, ifjúhoz és felnőtthöz egyszerre szólt, kereste, kutatta a lélek mélységeiben azt, hogy hol, kik és hogyan hintették el a gyűlölet, a viszály, az ellentétek csíráit, melyek Erdély történetében oly sokszor okoztak mérhetetlen szenvedést, s újabb és újabb gyűlölködést.

A földgolyó másik felén is magyarul gondolkodó, magyarul beszélő és magyarul író maradt élete utolsó percéig. A szeretet fonalával átszőtt, ízes, zamatos mezőségi tájszókkal, beszédfordulatokkal hímzett magyar nyelven szólt. Sokszor elcsodálkozunk, hogyan is tudta oly sokáig megőrizni anyanyelvét, hogy mondanivalója annyira hiteles, hiszen Erdély népe, nyelve, öröme és bánata szólalt meg Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Misztótfalusi Kis Miklós óta, akik számára az otthon vált termő gyümölccsé, akik nem magukért járták a hadak útját, hanem saját népükért, nemzetükért, népünk, anyanyelvünk fennmaradásáért.

Nagy elődeit követte Wass Albert is, akinek a stílusa olyan természetes, „mint a lélegzetvétel: a szelleme éppoly kevéssé nélkülözhető, mint a levegő!” – vallotta Németh László.

Wass Albert rendhagyó életművet hagyott maga után, rendhagyó, ez az elemzés is, amellyel több mint 5o esztendő mellőzését, azaz a „tiltott” kategóriába sorolást kell helyrehozni!. Már nyugdíjas magyartanárként olvasom újra Wass Albert regényeit, verseit – milyen kár, hogy sem az általános iskolai, sem a középiskolai tantervünk nem kérte, hogy tanítsuk is -, azzal a nem titkolt gondolattal, hogy egy újabb anyanyelvi tanterv és tankönyv nem feledkezik meg a költő, az író műveiről, alkotásainak szóképeiről sem.

A Mire a fák megnőnek történelmi regény, az 1848-49-es szabadságharc utáni, a Habsburg elnyomás XIX. századi világába, az erdélyi, a mezőségi tájakra visz el bennünket… Ide, birtokára tér vissza Varjassy István és felesége, s mit találnak: „A fák kidöntve, durva fejszefaragás mindenütt. S a gyepen üszkös gerendák, kormos zsindelyek nyoma. S ott bent… a meztelenre égett fák üszkös romok meredtek az égre”. Az ólomnehéz lábakkal, vergődő szívvel közeledő úrnak egy metaforába öltöztetett kép jut eszébe: „Haszontalan béres gyerekek levertek egy fecskefészket, a fészek helyén csak elkent tojástól sárga törmelék maradt s a fecskepár rémült csiviteléssel röpködte körül a romokat…Ilyesmit, éppen ilyesmit érezhettek azok is, akkor” (12).

Metafora képzelteti el az olvasóval, mi történt: „nem ünnepi boszorkányégetés volt a kastély felgyújtása…a gyújtogatást egyszerű, közönséges rablás előzte meg”, s amikor a gazda hazaérkezett, a gyújtogatókba „a lelkiismeret éles szigonya hirtelen belefúródott” (16). Varjassy elindul, hogy visszaszerezze az elrabolt holmiját, a felesége figyelmezteti, hogy puskát is vigyen magával. Varjassy gúnyos mosollyal válaszol: „Puskát? A pócegeret nem puskával vadásszák! (18). Az egyik legény, aki a báró puskáját megtalálta a gazda ágya alatt, megjegyzi:„Lám, a szarka, hova rakja a fészkit?! (24).

Az író a történelmi tényeket is metaforába bujtatja: „Eltévedt nép madara volt ez a kicsi fatemplom, vagy legalábbis annak a madárnak fából faragott mása”(45). „Mert idegen volt az első telep is, mint a templom, pihenésre leszállott, fáradt idegen madár volt és pillanatnyilag sem gondolt arra, hogy fészket verjen az idegen földön. Csak megtelepedett, mert valahol meg kellett állnia a menekülésben, munkát kellett keresni, dolgozni kellett, hogy élni lehessen s visszatérni egyszer” (46).

A kastélyt is metaforizálja az író, Varjassy: „Mert ott kezdődik a baj, Péter, a kastélyoknál. Az én bajon is, a tied is és ennek a szerencsétlen országnak a baja is. Ott, a kastélyoknál kezdődött el. Magasra épültek. Igen-igen emeletesre. Nem lehet elég mélyen lelátni belőlük, csak mind fölfele lehetett látni. Le nem, a földre, ahol a dolgok gyökere van, ahol a nemzet gyökere van. Idegen bútor, idegen függöny, idegen szőnyeg, idegen, idegen, idegen: ez volt a kastély.”(98). S a regény vége fele újabb metaforával társítja fejtegetéseit:” Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás és a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa…, hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt, és a lelke tele volt derűvel.” (163).

A regény egy kettétört életút rajza, de a felemelkedésé is, a Varjassy család felemelkedéséé. Ennek az életútnak a metaforikus képével búcsúzik Varjassy István a gyermekeitől, a kirepülő madárkáitól: ”Ti, gyermekeim, az életet ma pompás, szép virágoskertnek látjátok s minden bizonnyal az is, virágoskert. Csakhogy az emberek többnyire azt a hibát követik el, hogy eleinte csak gyönyörködnek a virágokban s mikor már elnyílottak, nem törődnek többet velük…a virágnak, a kertnek, az életnek gondozás kell, mert különben felveri a burján, meg a tövis. Mi ezelőtt húsz esztendővel csak burjánt és gazt leltünk a kertek helyén és lassú munkával, meg Isten segedelmével, mi tudjuk csak hogyan,, kertet csináltunk belőle újra, hogy legyen nektek virágos az élet, mire felnőttök.” (211).

Wass Albert hasonlatai a mezőségi természetet, a mezőségi falvakat festi: „Az ég alacsony volt és olyan egyformán szürke, mint a legkilátástalanabb emberi nyomorúság…Mintha valaki megátkozta volna az eget, hogy szürke iszappá sűrűsödjön és ránehezedjen a föld hátára, nyomja, szorítsa, fojtogassa, míg hideg ködöket izzadva kileheli keserű lelkét” (6-7). Varjassyék ezen a napon térnek haza, s a fogadtatás: „Mintha az emberiség minden bánata, panasza, átkozódása és keserűsége összegyűlt volna ezen a napon: olyan volt a Mezőség éppen…az ólomszínű ég kilátástalan egyhangúsággal borult föléje, dombhajlatok váltakoztak, melyek mintha egy végeláthatatlan iszaptenger újra meg újra visszatérő hullámai lettek volna” (8). S a folytatás sem különb: „Néha falvak mellett haladtak el, amelyek ott lappangtak völgyek gödrében, mintha örökös rettegésben lettek volna, hogy rájuk talál valami veszedelmes hatalom” (8). Mezővarjas, Detrefalu, Bátony, Doboly falvakról szól az író,”mindegyik a maga külön völgyében lakik, mint a nyúl a vackában (111), s a dombok „lomhán és elnyújtózva hevertek, mint kivénült csorba komondorok” (11o).

A görbearcú, mogorva falu, ahova Varjassyék megérkeztek, „a szürkület ködfüggönyei mögött rosszkedvűen húzódott össze, mint ázott, gazdátlan macska, idegen vidéken.” (9). S egy másik falu: „Irgalmatlanul csúnya, omlásos meredek hegyoldalak között rejtőzködött Doboj, a völgy, melybe valamikor beletévedt, úgy szorította be a sárga hegyomlások közé, hogy lélegzeni is alig tudott.”(39). S a falu leírása, bemutatása újabb hasonlattal történik:”olyan volt éppen a sok össze-vissza préselt ház, udvar, kert, mintha egy rakás mogorva vén kuvaszt szűk ketrecbe szorítottak volna össze a sintérek, olyan éppen ez a falu, mintha a rosszkedv és a gonoszság lakozna benne párosan. Görbe tekintetű és ráncos, görnyedt és ferde képű, mint a gyomorbajos ember.” (4o).

A papilakkal és a templomocskával is hasonlat ismertet meg: „…úgy állt a papilak, behorpadt, mohás tetejével, görbe és szomorú udvarával, mint valami régi rozoga koporsó, mely arra vár, hogy besüllyesszék a földbe.”(45). „Nehézkes lett egy kissé a templomocska, guggon ülő, mint valami fáradtan, leeresztett szárnyakkal megtelepülő kopott, szomorú madár, idegen madár, olyan eltévedt madár.” (45). A templom alatt lakott Bács Szándu, a dászkál, „háza úgy állt ott görbén és kissé megroskadva, féloldalát mutogatva az útnak s féloldalát a templomnak. Hepehupás, fekete nádtetején száraz gyomkórók búslakodtak s három kis ablaka, mint három kancsal szem, mind másfelé nézett.” (48).

Az eseményeket, a történéseket bemutató hasonlatok, metaforák is „leeresztett szárnyú madarak”:„A magyar világ odalett, a magyar úr is odalett, így olyan volt az egész, mintha gazdátlan ajándékot szétosztottak volna maguk között”,  de most Varjassyék megérkezése után „ a románok úgy érezték magukat, mintha az ördög jött volna el a lelkükért…” (16). Varjassy kopogás nélkül nyitott be a pópához, akinek „rőtszakállas arca szürke lett, mint a hamu, s csak állt hamuszínű arccal a kastélyból hozott nagy íróasztal mögött, úgy érezte magát, mintha valami nagy kerék, valami nagy sebesen forgó kerék, mely elől ügyesen ki tudott csúszni eddig, most szédítő sebességgel rohanna feléje, hogy eltapossa. A felelősség.” (2o).

A Bach-korszak hangulatát, a túlélni akaró emberek véleményét is hasonlatok idézik: Varjassyné szól a házkutatást tartó zsandárokhoz kemény, éles hangon: „Az a Kossuth pedig, akiről maguk így beszélnek, nagy, hős férfiú, jegyezzék meg maguknak. Igazságért küzdött s az igazság, bármit csinálnak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor.” (76). S a hamu alatt izzik a parázs: „Néha jöttek rongyos, idegen emberek, olyan vándorló fajták, beszéltek sokáig, s nevek jöttek velük: Türr István, Teleki, Garibaldi, s egy név, amit csak úgy ejtettek, suttogva s olyan volt mégis, mintha nagy, fényes mező nyílott volna meg, melyen a jövendő virágzik: Kossuth…Nyomukon kis mámoros fuvallat indult olykor, olyan éppen, mint mikor könnyű bort iszik az ember…” (1o5).

Hasonlatba öltözteti az író azt is, hogyan próbálnak a szereplők a földhöz ragaszkodva békés munkát folytatni. A termelő munkát,tevékenységet bemutató egyik fejezetbe szintén hasonlat van beleszőve: „A hosszú télből úgy virágzott elő a tavasz, olyan hirtelen és váratlanul, mint egy hajnali rigófütty. Egy márciusi kora reggel – a nap éppen akkor ült föl a domb tetejére -, a tanya ekéi is megindultak. Ott állt a szín előtt nyolc ökör, párosával a négy ekébe fogva, mellettük Mihály s a két béreslegény, aztán az úr és a nemzetes asszony, s mögöttük megmozdultak az ökrök, csörrent a lánc, csikorgott a taliga, s mentek sorba a földek felé, olyan volt, mint egy ünnepi menet.” (117).

A regényt magát is egy szép hasonlat zárja: „Az élet, a maga küzdelmével, zajával, a maga céljaival, akarásaival, izgalmával és szép szabad gondjaival átköltözik lassan a völgy másik oldalára. Elillan csöndesen, mint az idő, mely mohával lepi a zsindelytetőt, meggörbíti a gyümölcsfák derekát s a küszöb fájába gödröt tapos. Elillan csöndesen, mint az esti szellő. Az élet.” (227).

Wass Albert a megelevenítés eszközével, a megszemélyesítéssel teszi stílusát hangulatossá, szemléletessé, gazdagítja mondanivalóját. Leginkább a mezőségi táj, a természeti jelenségek, a falvak, a tanya, s az alkotó, tevékeny munka jelenik meg élőlényekre jellemző cselekvéssel, emberin tulajdonságokkal: „Napok óta eső áztatta a sárga mezőségi agyagot, lemosta a mezők zöld színét s a világot szürkeségbe, sárba, nyomorúságba öltöztette.” (6). „Kereken dombok hevertek, a Mezőség ázott, rosszkedvű dombjai, mint valami vert jobbágysereg, melyet ostorral sanyargatott az idő s azután átlépett fölöttük.” (6). „…a nyers északi szél borzongatta a lombtalanná ázott erdőt.”(9).”a nyárfák bozontos ágai közt zúgott a szél s a füzek néha felzokogtak tőle éjszaka.” (35). „Néhány napig játszadozott az idő. Hajnalonként dérrel rémítgette a mezőket, de aztán kitűzte békesség céljából a napot és igyekezett elhitetni a világgal, hogy nincsen még vége a nyárnak. Néhány napig játszadozott az idő. Aztán hirtelen megkomolyodott. Egy reggel a nap álmosan és fák között ébredt s a dér ott maradt a földön.” (34).

„A hóban puhán aludt az erdő, a ciher bokrai behúzták ágaikat a hótakaró alá s mozdulatlan álmaikban tavaszi napfénnyel csókolóztak. A cserjék összebújtak.” (69). „A fagyott hó jajgatva nyöszörgött a szántalpak alatt s ha szél indult, a tanya mögötti szilvafák ágai eszelősen verdesték egymást s kínjukban gallyakat hullattak.” (73).

De aztán „a hosszú télből úgy virágzott elő a tavasz…, először csak a hó kezdte a színét változtatni, a vakító fehérség valami álmos és unalmas, szinte szürke sápadtsággá kopott, majd néhány napon át langyos szelek szánkáztak a domboldalakon és szánkájuk nyomán itt-ott kifeslett a hó.” (116). „A tanya tavaszi gúnyát öltött. Előbb a szilvafák gyúltak fehérbe…, aztán kigyúlt a tanya alatti marton a vadbarack, bódult illatával magához csalta a vadméheket. Majd a szilvafák eldobták fehér ingüket s meztelen testükre kényes zöld köntöst növesztettek. Megmozdultak a vén diófa aszott rügyei is, a fű szakállt eresztett.” (121).

A falvak is élőlényként jelennek meg: „Meredek hegyoldalak között rejtőzködött Doboj, a falu utcái folytonosan bujkáltak önmaguk elől, a patakja martok, fűzfák, házfalak alatt csavargott, a házak sunyin félrefordultak egymástól, s még a templomra sem nézett föl egyik sem…” (39), „s a kis nádfedeles házak az eső alatt összehúzták magukat apróra s ablakaikat félénken meresztgették.” (8).

Az emberi sors keserűsége szólal meg Bátonyi Péter szavaiban, amikor elmeséli, hogyan irtották ki családját, feleségét, Anikót, és három kiskorú gyermekét: „Nyögtek a szavak és izzottak és sütötték a levegőt, nyögött és fuldoklott a hang…” (91).

Wass Albert nyelvi bőségszarujából költői, művészi jelzők sokasága tárul elénk a regényben: A Mezőség falvairól írja: „Vannak jókedvű falvak, melyek derűs és széles völgyekben tanyáznak, lehetőleg csöndes mosolyú tavacska mellett, aztán vannak megint szomorú, sőt rosszkedvű falvak is, zárt katlanokban, ahol tövises bozótok nyúlnak le a házakig, s aki ott lakik, nem lát egyebet, mint sárga szakadást, juhrágta bozótot, gonosz, szűk domboldalakat.” (111).  Bátony „szelíd, sőt jókedvű falu volt, alatta tó, keskeny és hosszúkás, kicsit hajlott alakú tó, s partján jóindulatú és szelíd füzek álldogáltak.” 111).

De a történelem vihara ezt a falut sem kímélte: „…ennek a békés és inkább lusta tekintetű falunak a közepén üszkös romok állanak, égre meredő falak, fekete gerendák, megcsúfolt kerti fák, tépett kerítések. Szinte hihetetlennek látszott, hogy a cifra bálványos kapun kidöntve fekszik, s a szigorú kő-oroszlánok zúzottan merednek elő a hóból.” (111). Doboj házai: „kis morcos házikók, szűk ablakok, hebehurgya, szűk házak”, temploma: „nem árasztott békés és tiszta gyantaszagot…keserű cserszagot…lomha gondolatokat, keserű érzéseket fakasztott.” (45-47).

S a falui, Mezővarjas, ahova Varjassyék megérkeznek, „néma, halott, szürke Mezőségben”, „ázott, rosszkedvű dombok közé, „szürke, nyirkos, rideg némaságba”, „görbearcú, mogorva falu”,  ahol a templommal szemközt „öreg kőrisek búslakodtak”, s Varjassy „ólomnehéz lábbal, vergődő szívvel”  sokáig állt a romok előtt, „hidegen és üresen ásítoztak a falak, ázott koromszaguk volt, perzselt fák, kivagdalt csonkok, sárbataposott gyep és ázottan fölmeredő üszkös falak” (11-13).

Bátonyi Péter is hazaérkezik és meglátogatja barátját. „Foltozott vén bunda volt rajta, széles prémgallérral, fején egyszerű fekete báránybőrkucsma s maga hajtotta a toldott-foldott hámba fogott, sovány, nagy lovat…,  sovány, fekete arcán hosszú, élénk-piros sebhely húzódott végig. Hollócsőr alakú roppant orra volt. Ahogy levetette a hatalmas bundát, ott állt rossz, foltozott csizmában, színehagyott condrában, s ha nagy, bánatos orrát, sovány arcát és a hosszú sebhelyet nézte az ember, szomorú vásári komédiásra kellett gondolnia.” (89).

Ellentétként mutatja be az író a Varjassy tanyára látogató új urakat: A fényes, piros-fekete, címeres szánkót négy sallangos, rókafarkas, ezüstveretes szerszámba öltöztetett szürke röpítette s a libériás kocsis mellett huszár ült a bakon. A szánkóból nyusztprémes bundában szakállas uraság szállott ki, horgas orrú, barna arcú, szúrós nézésű. Az úr kigombolta vastag bundáját, tömött tárcát húzott elő, abból kikeresett három aranyszegélyes névkártyát, a névkártyákon: Baron Eduard Sonkoly-Krausz és Baronin Hermine Sonkoly-Krausz.” (99). Varjassyné még ismerte a báró úr „deszkás zsidó” apját és a báróné „szakállas apját és lompos anyját. Az öreg szászrégeni deszkakereskedő Krausz Móric tata Eduárd nevű fiából úgy lett négyesfogaton járó előkelő főúr, hogy pénzügyi manipulációban kölcsönt szerzett, egy Sonkoly nevű részeges agglegény néhány  száz aranyért megajándékozta nevével, s a jólelkű császár bárósággal toldotta meg.

A császár, a hatalom keze Varjassyt másképpen érinti, perbe fogják és négy börtönév – Kufstein várában -, szomorú, kesergő jelzőkkel hagy maradandó nyomot az olvasó tudatában: „Négy tavasz, pattanó rügyek mézes illatával, négy teljes nyár, melyekből langyos gabonaszag áradt, érett gabonafejek hajoltak, kigyúlt pipacs rikkantott… És az ég! A kék roppant-nagy ég, fehér felhőivel, és az erdők, pompás, vadonatúj zöldje…Négy ősz, az erdők négyszer hullattak levelet, fonnyadt lombszaguk négyszer vált fanyarrá… Négy tél múlt el nélküle, voltak vakító napsütések, mikor a dombok kék árnyékot vetettek, voltak sűrű havazások…” (147) – „A rabság emléke egymásba fonódott napok, szürke lánca, mint egy távolba mosódó, végeláthatatlan, zavaros álom… Megaláztatás. Szürke börtönfalak. Nyirkos félhomály. Víz és kenyér. Zörrenő kulcs a zárban, kopogó csizmasarok a kőpadlón. Egy őr lélektelen, mord emberarca. S napok, napok, napok… Idő. Szürke és nyúlós, mint a rosszul sütött rabkenyér bele. Szürke fal, málló vakolat, jobb sarkában egy tégla hiányzik. Cserépkorsó, füle törött, peremén három csorba.” (151).

De az élet kellemes percekkel, napokkal is megörvendezteti a Varjassy családot: „A tanya tavaszi gúnyát öltött, s az úr gyönyörködött az elvetett mag csirába indulásán, a zsenge vetés selymesedésén…kizöldült a fű alakú levél, zöld szőnyeggel lepték be a földet, a tavaszi föld tele volt a duzzadó élet bátor, nyers szagával, zsenge vetések és boldog fák illatával.” (121). S a folytatás ősszel: „Szép napsütéses reggel volt, szaporakezű asszonyok s lányok, virgonc gyerekek szedték a hamvas szőlőfürtöket, félrecsapott kalappal a fejükön hordták a legények a csebreket a sajtóhoz, barázdás ábrázatú idős férfiak taposták, tisztára mosott lábakkal…,  édes szőlőt ettek a gyerekek, piros szoknyás lányok viháncoltak a tőkék között, s este a lángoló tűz mellett tánc kerekedett,… az éjszaka tele volt fojtott viháncolással, suttogó szavakkal, osonó árnyakkal, az emlékek gondtalan jókedvet hirdettek a napfényes völgyre.” (173).

Néhány olyan szót is találtam, amelyek nincsenek a szótárakban, ezek Wass Albert szóalkotásai, esetleg kölcsönzött mezőségi tájszavak: a kerekek szörtyögése (6), kuráncérozza már kend a lovakat (8), a nemzetes asszony kapitánykodott (28), a tanyán szigorkodott az újszülött rend (35), sirinka földek (47), itt járt a decitkér (Bezirker királybíró) (50), megvigyilálni a cigányokat (103).

Befejezésül számunkra is tanácsolja Wass Albert: „Maradjatok a földhöz nőve s folytassátok békével a munkát, amit mi húsz esztendővel ezelőtt megkezdettünk. S a szerencse, a vagyon, ami ebből a munkából kinőtt, ne legyen számotokra lépcső, melyen keresztül fölemelkedni vágyjatok…,  kulcs legyen csupán, egyszerű kulcs a kezetekben, magatok és népetek számára, az élet virágoskertjének kapujához.”

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. augusztus 22. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Mesterek és barátok

Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.
Munkája első ciklusának Borcsa a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.
Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”
Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.

Bölöni Domokos

Szabadság, 2012. augusztus 7.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. augusztus 7. kedd hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Elbeszélő színészlexikon

Három tucat színművész sorsa, küzdelme egy kötetben

Igen jó lenne, ha mindenki azzal foglalkozna, amihez ért. Székely Szabó Zoltán képzett színművész legnagyobb szerencsénkre ért a tollforgatáshoz is, ez pedig nagy dolog, amikor írók műveit kell színpadra életesíteni, eleven figurákkal.

Van nekünk már Köntös-Szabó Zoltán, Szűrszabó nevű íróink mellett Székely Szabónk is. Legújabb könyve éppen a kilencedik, Egy nemzedék három felvonásban. Mert Egy nemzedék két felvonásban címen egy már megjelent, ez a harmadik felvonás bővíti, egészíti ki az előzőt.

Színészportrék, aztán derűs kis könyvek viselik a keze és szelleme nyomát. Hadd említsek egy címet: Dákok a nyitott égbolton. Hát nem hercig? A német szó azért kerül egykori jelző szolgálatba, mert huszonhét év alatt sem szabadulhat a Romániához fércelt székely szülőföldtől. Példa rá ez a könyv is.

Három tucat színművész sorsa, küzdelme önmagával, társulatával, ölelkezése rendezőkkel és igazgatókkal, kiábrándulva egyesekből, másokba beleábrándulva, ki hogy próbálta és próbálja megélni és túlélni a kultúra buktatóit és pázsitjait. Nézzünk a nevek közé? Tompa Gábor, a híres kolozsvári rendező-igazgató, Hunyadi László, aztán Czegő Teréz, ma Zalaegerszegen, Sepsiszentgyörgyön Márton Árpád, aki politikára adta a fejét, ahogy írásra is Szabó (Székely) Zoltán.

Szélyes Ferenc örök életig tartó barátságban a szerzővel…

Györffy András, az Egerek és emberek Sepsiszentgyörgyön is megfordult előadás nagyszerű alakja.  Parászka Miklós rendező. Nászta Katalin és Debreczi Kálmán… Utóbbit, aj, nagyon régen nem láttuk a Tamási Áron Színház deszkáin. Miért?

Mind ismerős nevek, mind megfordultak a szentgyörgyi színpadon. És elszabadul ismét, mint minden disszidens esetében a kérdés: miért hagyta el ezt az imádni való szülő(székely-)földet? Isten a megmondhatója, ki-ki miért és hogyan érzi magát idegenben, pl. Bécsben. Jaj, itt említsük meg a kézdivásárhelyi Városi Színház alapításánál is bábáskodott Székely Szabó Zoltánt, önálló műsora is, szerepe is volt nem csak a város, de a színház életében is. Tehát hazatért. Ahogy hazatér ma is, holnap is, mert haza csak ott van, ahol szülőföld is. Másként nem megyen eléfelé az élet igazából. Aztán vissza, Bécsbe, szervezni az ottani magyarok életét. Lapunk írt arról, hogyan vitte ki a kis társulatot Szabó Zoli Bécsbe, sikerre és örömre…

Igazi székely színészlexikon a nagyszerűen kivitelezett (Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.) kötet, köszönet érte. Köszönet azért a ragaszkodásért, amiből fakad az elbeszélő lexikon.

Majdnem mindenki végzi, elvégzi a dolgát, hiszen ezért vagyunk a földön s az élők, teremtők között. Hát ebből a földi fájdalomból és befutott vagy elmaradt sikerélményekből fakadt-szakadt ez a könyv. Egy élet, egy nemzedék három felvonásban. Rendezte Sors Atyafi. Ki nem adta kezéből a lehetőséget az író színművész. Tanulságos, csak bele kell látni mások életébe. Nagy titkok egy nagyszerű könyvben. Vegyétek és fogyasszátok, adjátok tovább jó kezekbe, jó lelkek közelébe! Magam is ezt cselekszem.

Czegő Zoltán

Székely Hírmondó, 2012. július 6.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 8. vasárnap hüvelyk KÖNYVEKRŐL