RSS

október 2011 havi bejegyzések

Örömmadár a szívünkben

Székely Ferenc, a kötet válogatója

– Olvasókönyv Pusztakamarásról, a pusztakamarási magyarokról, még pontosabban a pusztakamarási református magyar közösségről – hallottuk H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától vasárnap a templomban. Amely nem akármilyen közösség lehetett /lehet, hiszen az egyszerű napszámostól a bárói családig egyenlő/egyenrangú tagjai voltak a gyülekezetnek. Nem akármilyen közösségé; amely örök nyugalmat kínált a 19. századi magyar irodalom óriásának, Kemény Zsigmondnak, és szülőföldje a 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb alkotójának, Sütő Andrásnak, aki gyakran ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon a szülőföldről, a Mezőségről. – Írásai úgy fogják össze a könyvet, mint a jó minőségű kötőanyag a templomot. Az effajta „olvasókönyv” minden közösségben elkelne.

A kötet első része – Sziget a Holt-tengerben – tartalmazza Székely Ferenc Tájolás térben és időben és Interetnikus kapcsolatok Pusztakamaráson című írásait; Rabocskay László 2005-ös dolgozatát a Történelmi Magazinból: Pusztakamarás és a báró Kemény család, Székely Gergely intelmeit a vegyes házasságról („Ezt a kutat betömi az idő”); Faragó József két tanulmányát, 1946-ból, illetve 1947-ből – A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson –; Sütő András 2005-ös írását a Népújságból (Bertalan-éj a lelkünkön); Szász István Tas családtörténetét – A Szövérdi Szász család Pusztakamaráson, kirajzásuk és szétszórattatásuk; Pusztakamarás református lelkészeinek rövid életrajzait; Páll Gyula lelkész, illetve Ferenczyné Bakos Anna-Mária tiszteletes asszony kamarási emlékezéseit. A második rész két író, Kemény Zsigmond és Sütő András munkássága, személyisége köré szerveződik, Papp Ferenc Báró Kemény Zsigmond című, 1922-ben megjelent monográfiájának részletével, Wass Albert, Kemény János, Nagy Pál, Sütő András, Csoóri Sándor, Márkus Béla írásaival. A harmadik rész Adatok tükre cím alatt tartalmazza Gudenus János Józseftől A Kemény család genealógiáját (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című, 1993-as munkából), Pusztakamarás helyneveit Bota Melindától, A kamarási eklézsia leltárát (az 1883-as Névkönyv alapján), Istók Sándor lelkész szövegét a templom felújításáról (eredetije a templomgömbben, 1908 óta), valamint A Pusztakamarás határában 1944 őszén legyilkolt zsidó közösség névsorát, végül pedig Sütő András levélváltását az őt gyermekkorában felkaroló Jenei Sándor egykori kamarási lelkésszel. Gazdag képanyag teszi teljessé az olvasói élményt.

A pusztakamarási templomban vasárnap az ott 1973 és 1982 között szolgált Ferenczy Miklós hirdette az igét, a vendégeket a jelenlegi lelkész, Oroszhegyi Attila köszöntötte. Székely Árpád szívbemarkolóan szavalta el Wass Albert Üzenet haza című költeményét, majd ércesen zengő hangján elénekelte a Magyarok Világhimnuszát, a Halló, magyar! kezdetű dalt. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a Mezőség a néprajzban és az irodalomban témával tartott eszmefuttatásában kiemelte, hogy Pusztakamarás az idő során a Mezőség egyfajta jelképévé vált. Ez a könyv az itt élők önbecsülését is emeli. Nem elég azonban, ha időnként megjelenítik a közbeszédben, hanem konkrét támogatásra is szorul a mindössze 129 lelket számláló gyülekezet. A Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmus minden bizonnyal jótékonyan befolyásolná a közösség életét is. Ferenczyné Bakos Annamária felolvasta emlékezését, bevezetőjében megjegyezve, hogy a könyv a jelenben íródott, a múltról beszél, de üzenete a jövőnek szól. Demeter József szászrégeni lelkész szerint a Sütő Andrástól hangoztatott sajátosság méltósága immár a megmaradottak önérzete kell hogy legyen, azok méltósága, akik ebben a holt-tengerben őrzik nyelvüket, magyarságukat. Máté István létai lelkész szeretettel beszélt itt töltött háromévi szolgálatáról. A gyülekezet történetét Oroszhegyi Attila foglalta össze. Dr. Szász István Tas családjára, édesapjára emlékezett, aki 56 éven át dolgozott a kamarási birtokon. Kemény Zsigmond sírfeliratát idézve – A fáklya másokért ég, s önmagát emészti el – kiemelte, hogy a Mezőség és Pusztakamarás fáklyája évszázadokon át lobogott a magyarságért, önmagát emésztette el; de soha el nem múló hatása ott él a nemzet jelenében, s ha képesek vagyunk hagyományainkat ápolni, akkor jövőjében is. A kötet válogatója, Székely Ferenc a Sütő Andrásra valló metaforára, a címben található bánatmadárra utalva így zárta szavait: mindannyiunkban lakozik egy „madár”. A bánatmadár romlásunkat siratva a templomra száll –, az örömmadárnak azonban ott a helye a szívünkben. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011)

Népújság, 2011. október 18., szerda

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 19. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

A Székelyföld októberi száma

A Csíkszeredában megjelenő folyóiratban verset, prózát olvashatunk Papp Attila Zsolt, Tompa Andrea, Falusi Márton, Czegő Zoltán, Mezey László Miklós, Pakulár Erika, Dan Lungu (Lakatos Mihály fordítása) tollából. Gombkötő Erzsébet dolgozata: Adalékok az Erdélyi Szépmíves Céh históriájához – Az Erdélyi Szépmíves Céh működésének alapvető jellegzetességei és a kiadó legjelentősebb sikerei. Vargyas Márta Dobre-Kóthay Judit díszlet- és jelmeztervezővel készített interjút, Gagyi József a jobbágyfalvi Balogh Pali bácsival beszélget. Nagy Szabolcs tanulmánya: „Vasszékelyek” – a székelyudvarhelyi 82. gyalogezred az összeomlás alatt. Cseke Péter a száz éve született Mikó Imréről értekezik (Történelmi névvel – kisebbségi létben). Recenziót, könyvjegyzetet, kisesszét Jankó Szép Yvette, Zsidó Ferenc, Borsodi L. László, Móser Zoltán, Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Molnár Vilmos közöl.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 19. szerda hüvelyk HÍREK

 

Az Erdélyi Toll őszi száma

Az Erdélyi Toll idei harmadik számának Írók a szülőföldről című rovatában olvashatjuk Bölöni Domokos Szélrózsa kankalin (Mondatok az életemről) című vallomásának első részét. A további tartalom: Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében VI.; 175 éve hunyt el – Berzsenyi Dániel: A közelítő tél; Málnási Ferenc: Berzsenyi Dániel örökszép elégiája. A Sors és pálya rovatban: “Hogyan kellene megszólalni?” (Születésnapi beszélgetés a 65 éves Bölöni Domokossal).  A Múzsa és lant szerzői Jancsik Pál versei, Mészely József, Kozma László, Bölöni Domokos, Csávossy György, Csire Gabriella, Elekes Ferenc, P. Buzogány Árpád, Beke Sándor, Nagy Attila, Tar Károly, Burján Emil, Kedei Zoltán, Zsigmond Győző, Ráduly János,

Kamenitzky Antal, Vandra Attila, Molnos Ferenc, Demeter Attila, Zágoni Attila. Olvashatunk továbbá verselemzést; válogatást a Székely Útkereső levelesládájából; az Erdélyi történelmi népballadák sorozat harmadik részét; Balázs Sándor Köznapi filozófia – gondolatok példázatokkal tanulmányának harmadik részét. A Hit és üzenet Beke Sándor versét, Sebestyén Péter elmélkedését hozza. Írnak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó kétszázötvenedik kötetéről is. A gyermekeknek szánt fejezetben Jakab Rozália közöl Nyikó menti székely népmeséket, Ráduly János gyermekverseket, Csire Gabriella lapp mesefeldolgozást, Mészely József rímes helynévsorolót, Baricz Lajos verses mesét, Mészely Adél gyermekprózát.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 19. szerda hüvelyk HÍREK

 

Életre szóló irodalom

Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze

 

Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el.

 

Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?

– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.

Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.

Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.

De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?

– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazin-mellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.

Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.

Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.

Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.

– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.

Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon kezdtünk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.

Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.

Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.

 Fotó: Antal Erika

Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?

– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogyan tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán, és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.

Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt… Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.

Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.

– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.

Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?

– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.

Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi…

Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom…

– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.

Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.

– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett “ellopnunk”, mi, öregebbek, mit hogyan kell csinálni, leírtam a műveletet, és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!

Az olvasóitól vannak visszajelzései?

– Meghallgatom a szempontjakat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.

Antal Erika

Új Magyar Szó, 2011. X. 14., péntek

Bölöni Domokos (1946, Dányán, Maros megye)

Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.

1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 16. vasárnap hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ

 

Gazdagabbá nemesül a lélek

A bécsi “Europa”-Club évkönyvei immár pótolhatatlan kézikönyvek – vélekedik az előszót jegyző Tófalvi Zoltán. – Csoóri Sándor mottóként is idézett vallomása jegyében: “A sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltétlenül egyetértenie, de értenie kell egymást.” Így történhetik meg, hogy a klub által szervezett rendezvényeken néha igényesebb előadások hangzanak el, rangosabb könyvbemutatókra, színházi előadásokra, koncertekre kerül sor, mint Budapesten, Kolozsváron, Debrecenben, Pozsonyban. Az meg külön ajándék, hogy a kisebbségi sorsban és a nyugati diaszpórában élő magyarság akár félszavakból, gesztusokból is megérti egymást.

A kultúregyesület 1967. december 21-én vette fel nevét, tevékenységében pedig akkor következett be igazi áttörés, amikor a Burg Kastl-i magyar gimnáziumban érettségizett és a bécsi egyetemeket látogató diákok kerültek túlsúlyba. Az egyesület történetének meghatározó eleme az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméihez való ragaszkodás, e szellemiség ápolása. Az “Europa”-Club évente tizenöt-húsz rendezvényt, előadást, kerekasztal-beszélgetést, hangversenyt, színházi előadást szervez, 1989 előtt a színházi előadásokból volt több, a rendszerváltozás után az anyaországi, Kárpát-medencei előadók szereplése a gyakoribb. Nagy a hozama a honismereti zarándoklatoknak, kultúrtörténeti emléktúráknak. A klub tagjai bejárták a Felvidéket, Erdélyt, Kárpátalját, a Mura-vidéket, a Csángóföldet, a Bánságot, megfordultak Kelet- és Nyugat-Galíciában, a prágai és lembergi magyarok körében, felkeresték Doberdó és Isonzó csatatereit, Róma magyar vonatkozású emlékhelyeit, jártak II. Rákóczi Ferenc törökországi emigrációjának fontosabb állomásain. 1995-ben Bethlen Gábor-szobrot állítottak Beregszászon, 1998-ban emléktáblát helyeztek el a kelet-galíciai brezáni vár falára, 2009-ben a bécsi Collegium Hungaricumban felavatták

Petőfi Sándor szobrát, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. 1998-ban az Állami Székely Népi Együttes még élő tagjai jártak Bécsben. Hallhatták a bécsi magyarok Nyisztor Ilonka csángó énekest. A klub anyagilag segítette a brassó Áprily Lajos gimnázium Búzavirág néptánc-együttesének 1996-i magyarországi turnéját. Intézményessé váltak a magyar-magyar és a magyar-osztrák kapcsolatok. Székely Szabó Zoltán Bécsben élő színművész önzetlen, kitartó ténykedésének köszönhetően az “Europa”-Club az erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai magyar színtársulatok rendszeres vendéglátója.

Az igazi élményt – vallja Tófalvi Zoltán – a zarándoklatok egyéni hangvételű útinaplóinak és a klub évkönyveinek az olvasása, újraolvasása jelenti. Olyan világ nyílik meg előttünk, amelyben “megszólalnak a kortárs magyar líra legkiválóbbjai, a kitűnő mesemondó Berecz András, az irodalomtörténész és akadémikus Görömbei András, dr. Jankovics Marcell, a magyar rajzfilm emblematikus alakja, aki a felvidéki templomok szárnyas oltárairól tartott felejthetetélen előadást, a Kossuth-díjas Kallós Zoltán népzene- és néptánckutató, aki a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett, a történész és akadémikus Romsics Ignác mítoszokat rombolt, amikor a legújabb kutatások fényében ismertette az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásának okait és a trianoni békeszerződést.”

Jeles vendégek voltak továbbá a politikus és nemzetstratéga dr. Duray Miklós, dr. Szegedi-Maszák Mihály, Borsi-Kálmán Béla történész, Nagy Gáspár és Kovács András Ferenc költők.

Az 1910-es esztendő „termését” tartalmazza az idei, 18. kötet. Címét Tófalvitól kölcsönözték: „Az Europa-Club – jelenti ki riportjában – az összmagyarság Noé bécsi bárkája.” Az első részben az előszót követi Wittner Mária írása – Koponya a kézben –, a további dolgozatok: Csáky Pál: Lesz autonómia a Felvidéken;  Csonka-Takács Eszter: A mohácsi sokacok kultúrája; R. Várkonyi Ágnes:  Rákóczi – 2010. II. Rákóczi Ferenc fejedelem halálának 275 évfordulójára; Bardócz Orsolya: Benedek Elek; Szakolczay Lajos: Ötágú síp – A kortárs magyar irodalom magatartásformái; Faragó Laura: Népdalok,  mesék. A második rész, a Függelék tartalma: Tófalvi Zoltán: A bécsi „Europa”-Club kirándulása Biharországba és az Erdélyi Érchegység aranybányáiba; 150 éve halt meg Széchenyi István – Vida István, Brogyányi Mihály, Szentkuti Károly és Ráduly Ferenc írásai; Csorba László: Magyar szabadságharcosok nyomában – Utazás Észak-Olaszországban, 2010 május; Czegő Zoltán: Bécset Kézdivásárhelyhez csatolták; Elhunyt Valentiny Géza, az „Europa”-Club volt elnöke (1987–2009 között); Az „Europa”-Club 2010-es műsora; Emlékkönyv (bejegyzések); Az évkönyv szerzői; Az „Europa”-Club könyvei; Fényképtár. Végezetül egy 2010. október 19-i keltezésű bejegyzés az emlékkönyvbe: „Nagy öröm, megtiszteltetés itt lenni. Veletek együtt. Mi mondtuk Székely Jánost, ti hallgattátok. És gazdagabbá nemesült a lélek. Ami nélkül nincs Nemzet. Vásárhelyi Színház, Kincses Elemér” (Noé bécsi bárkája. A 2010-ben elhangzott előadások. A sorozat szerkesztője: Székely Szabó Zoltán. Tizennyolcadik könyv, 2011. Kiadja: “Europa”-Club, Bécs, B. K. L. KIadó – Szombathely)

Bölöni Domokos

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 11. kedd hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Versmondás, éneklés Brassóban

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége 2009. decemberében megtartott Közgyűlésének határozata értelmében a 2010–2011-ig tartó időszak az Ifjúság Nemzetközi Éve. Ennek szellemiségét követve idén a kortárs erdélyi költészet témakörében hirdeti meg 2011. november 3–6. között az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület a XVIII. Bartalis János vers- és énekmondó versenyt. A vetélkedőre két kategóriában lehet jelentkezni: versmondó verseny és énekmondó verseny (megzenésített versek előadása, hangszerkísérettel). Ugyanaz a versenyző mindkét kategóriában jelentkezhet. A vetélkedő irodalmi anyaga, mindkét kategóriában: szabadon választott: kortárs/jelenkori erdélyi költő verse; kortárs jelenkori erdélyi költő verse/megzenésített verse; bármelyik korszak, irányzat magyar költőjének szabadon választott verse/megzenésített verse. A versenyen részt vehet minden, a 15. életévét betöltött versmondó/énekmondó (felső korhatár nincs), aki nem hivatásos színművész/előadóművész. Amennyiben a versenyző mindkét kategóriában jelentkezik, az irodalmi anyag mindkét esetben kötelező (nem lehetséges összevonni, pl. egy verset elmondani, másikat énekelni)! A produkciókat szakmai zsűri értékeli és rangsorolja. A csatolt jelentkezési lap tartalma: a versenyző neve, lakhelye, születési adatai, személyazonossági igazolvány/útlevél száma, személyi száma (CNP), foglalkozása, munkahelye, (diákok esetében az oktatási intézmény neve), e-mail címe, telefonszáma, valamint a választott költők nevei a verscímekkel. A jelentkezési lap elküldhető a hbeszter@index.hu e-mail címre, a 0268-472101 faxszámra, vagy a 500168 Braşov, str. Gen. Dumitrache, nr. 20, bl. 257, ap. 9, (Házy Bakó Eszter) postacímre. A szervező visszaigazolja a jelentkezést, és közli a további tudnivalókat. A versenyzőnek rendelkeznie kell egy művelődési/oktatási intézmény vagy civil szervezet ajánlásával. Egy ajánló intézményt/civil szervezetet max. három versenyző képviselhet! A versenyzők a rendezvény ideje alatt teljes ellátásban részesülnek (szállás és étkezés). Utazási költséget nem térítenek meg. Kísérőt csak kivételes esetekben, a jelentkezők számának függvényében fogadhatnak. A kérelmezőnek fizetnie kell a szállás és étkezés költségeit (kb.100 lej/nap). Minden versenyzőt könyvcsomaggal jutalmaznak. Az első három helyezett, mindkét kategóriában, pénzjutalom mellett (I.díj: 300, II.díj: 250, III.díj: 230 RON) értékes ajándékcsomagot vehet át. Az elért teljesítmények sorrendje szerint számos különdíjat osztanak ki, intézmények, egyesületek, magánszemélyek adományait. Jelentkezési határidő: 2011. október 28. További információk: Házy Bakó Eszter, e-mail: hbeszter@index.hu, tel. 0040-740-420638.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 8. szombat hüvelyk HÍREK

 

A térré váló dramaturgia

Beszélgetés Makovecz Imre építőművésszel

– A történelem folyamán talán a modernitásban a legnagyobb az építész felelőssége. Hiszen a “nyugati világban” az emberek nagy többsége élete túlnyomó részét az épített környezet által alkotott világban éli. Alapvetően határozza meg az ember lelki-szellemi viszonyulásait, akár tudatában van ennek, akár nem. Hogyan lehet erre felkészülni, és felvállalni ezt a feladatot?

– Erre a kérdésre nekem most az építészet szellemi vetületéről, meg a téralakítás, a formák, az anyagok minőségéről kellene beszélnem. Mégsem itt kezdeném, mert – bármilyen furcsa is egy építész szájából – ezt másodlagosnak tekintem. Én az emberi tartás fontosságáról beszélnék, arról a folyamatról, aminek csak a végeredménye az épített tér: az építés folyamatának dramaturgiájáról. Példaképp elmondok egy első pillanatra nagyon távolinak tetsző történetet. Nemrég olvastam Végh Alpár írását, amely Szvjatoszlav Richterről, a világ valaha élt egyik legnagyszerűbb zongoristájáról szól. Richter élete vége felé már nemigen vállalt nyugati fellépéseket, hanem elindult Oroszországban kelet felé, a “sötét” Ázsia kellős közepébe. Úttalan utakon vitték autóval, és lerobbant pianínókon zongorázott az ott élőknek. Nemegyszer saját kezűleg bütykölt meg lógó belű zongorákat, hogy képes legyen azokat megszólaltatni. És így járt keresztül-kasul Ázsiában, hogy az emberek ott is hallhassák a zenét. Úgy fejezte be az életét, hogy nem nyugat felé ment, hanem befelé keletnek, abba a világba, amelyet közel egy évszázadon keresztül tönkretettek.

Ilyenkor mindig kottából játszott. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért kottából, mester? Akkor azt válaszolta, hogy én már túl vagyok az önkifejezésen, a pontos közvetítés a célom. Nos, éppen itt, ebben a közvetítésben kell keresni a mindennapi életben a transzcendens forma lényegét. Ezek az emberek szentek, e mentalitás ellen nincs eszköze a tolvaj-uzsorás háttérvilágnak. Az ilyen emberek “védett személyiségek”, akiknek a példájából mindenkor erőt lehet meríteni.

– Mintha ez a példa is azt mutatná, hogy ez a ritkán megtörténő csoda – és nem valamiféle közös irány a jó felé. Hogyan lehet ezt közös útként alkalmazni? Az építészet esetében mégiscsak ez lenne a kívánatos.

– Szerencsére azért ez nem teljesen így van. E különös ellenfolyamat dramaturgiájának megértéséhez egészen Szent Mihályig kell visszaemlékeznünk, aki a Sátánt letaszította az égből. De honnan is pontosan? A mi utunkból – ezért odaátra már szabad az út, az emberiség felemelkedésének feltételei biztosítottak. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig az emberiség egyfajta diabolikus alapállása, ami napjainkban egyfajta mélyebb inkarnációra kényszerít minket. Súlyosabb problémák felvállalására, amelynek – e diabolikusságnak megfelelően – az ember csak akkor tud megfelelni, ha maga is bizonyos értelemben egyfajta “kettős játékot” játszik. Amilyen mélyen belesüllyed ebbe a világba, annyira magasra kell igyekeznie felfelé kapaszkodni. Ez a különös skizofrén magatartás szükséges ahhoz, hogy ebben a világban álljuk a sarat. Tudatában kell legyünk minden pillanatban annak, hogy módunkban áll azzal a birodalommal kapcsolatba kerülni, amelyről Jézus beszél, amikor azt mondja: az én országom nem e világról való.

A 20–21. században nyitva van az ég. Annyi a különbség a régiekhez képest, hogy most már nem visszavágyunk, hanem megvalósítani akarjuk – ami szélsőséges kaland. Egyetlen út adódik számunkra: a nyílt, szabad, tiszta szellemiség megvalósítása. Azonban az eleven szellemet megvalósítani az emberi környezetben, és az embereket részesévé tenni ennek a dolognak – folyamatos kemény játszma. Ellenfeleink pedig azt a lejárt szellemi magatartást, azt az aktualitását vesztett alapállást képviselik, hogy háttérbe húzódva mozgatják a világot, úgy, hogy az álláspontjuk csak rejtett módon nyilatkozzon meg. Ezt az egész magatartást és 21. századi megjelenését, az úgynevezett globalizációs folyamatot ilyen okkult folyamatnak tartom. Nem véletlen, hogy a világon, Európában és itthon Magyarországon is mennyi spirituális próbálkozás van, hányféle különböző keleti meg afrikai eredetű szellemi próbálkozás akar gyökeret verni a kereszténység mellett, vagy azt is mondhatnám, azzal szemben. A kereszténység ugyanakkor még nem teljesítette be a hivatását, még mindig sokan vannak, akik nem tudják, hogy a Názáreti megváltotta a világot.

Globalizáció, nemzetköziség, internacionalizmus – ezek hazugságok. Nem lehet a népszellemet mint realitást félretenni. Meghaladni lehet, de az úgy történik, hogy valóban magyarrá változom, valóban zsidóvá változom, valóban németté változom – és tudom, felfogom, pillanatról pillanatra átélem, hogy mi a magyar, a német, a zsidó vagy román népszellem. Amikor minden egyes részletét képes vagyok kitölteni. És ha majd sikerül ezt legalább valamelyest végrehajtani – mert lehetetlen tökéletesen, hiszen a népszellem említésével arkangyali szintről beszélünk –, akkor beszélhetünk arról a bizonyos közös útról, amit kérdezett. De ez nem játék, hanem komoly feladat. Emlékezzünk rá, mit mondott erről Rilke: “s ha akár még hirtelen egyikük a szívére vesz is, elpusztulnék az erősebb lététől”.

– A globalizáció ugyanakkor az egyre kevesebb (és silányabb) élet, és az egyre több élettelen technológia irányába sodorja az embert, aki önmagát emészti el.

– Ez a folyamat így vagy úgy az egész világon felismerhető. Ráadásul Magyarországon megelőzte az elmúlt ötven év néphülyítése, és a szó legszorosabb értelmében vett halálprogramja. De a legsötétebb időben is lehet ez ellen tenni – a mi dramaturgiánk is valami hasonló volt, mint Richteré. A hetvenes években például Konrád, Szelényi és társai a VÁTI irodánál a kormányzat megbízásából kidolgozták, hogy 3300 magyar faluból 1300-at hogyan lehet szerep nélkülivé minősíteni. A felszámolás akkor (is) úgy történt, hogy először az iskolát, majd az önkormányzatot (illetve akkor a tanácsot), aztán az egészségügyet, majd a kereskedelmet számolták fel az adott településen, hogy az embereket elkényszerítsék onnan. Ekkor mi elindultunk a Népművelési Intézet keretében Varga Tamással (Isten nyugosztalja), Bekével és másokkal vidékre, és faluházakat kezdtünk építeni sorra egymás után. És a gyáva tanácselnököket elvittük a bátrabb tanácselnökökhöz példáért. Azokban a falvakban, amelyekre Konrádék, Szelényiék kimondták a halálos ítéletet, mi kulturális egyesületeket segítettünk létrejönni akkor, amikor tilos volt ilyeneket szervezni. Faluházakat építettünk, és ezek a faluházak a mai napig is működnek, hol így, hol úgy. Ebben az időszakban épült a sárospataki művház is, amelyik persze nem ilyen faluház, de egész belső működését tekintve már nem a szocialista kultúrház kategóriáját testesíti meg, hanem valami teljesen mást. Ez az “építészeti dramaturgia” vagy viselkedésforma ellenlépésként funkcionált. Előttünk-mögöttünk egy-egy fekete Volga követett, mi meg naiv arccal vertük vissza a provokációkat.

És az emberek értették, miről van szó. A “bunkó paraszt” jól értette, hogy mi történik körülötte, miért akarják őt felszámolni. Mert a nyolcvanas évek elején még élt az a generáció, amelyik megélte, hogy egyik napról a másikra elvették mindenét, és kiszolgáltatták őket egy olyan alkalmazotti létnek, amelynek ő és a családja évszázadokig nem volt alávetve. Tudniillik az emberek tudták, hogy hazudnak nekik, amikor azt tanítják, hogy a földbirtokosság a jobbágyokat kizsákmányolta, hogy sokszor a feleséget kellett befogni az eke elé, és hasonlók. Nagyon vigyáztak arra, hogy meg ne mondják, hogy mekkora volt akkor egy jobbágytelek: negyven magyar hold volt (kb. 17 hektár)! Rákosi, Révai, Farkas Mihály, Gerő Ernő és a többiek az egész magyar jobbágyságot kuláknak minősítették volna.

És mivel foglalkozik most a vezetés? Folytatja azt, amit Konrádék elkezdtek. Újra van szerepnélküli falu, és föl nem merül a hatalomban, hogy a vállalkozó kedvű embereknek odaadjanak pár hektár földet, hogy a nulláról – mert most már csak úgy lehetne –, de önmaga uraként ismét megpróbálja. Így jelenik meg vidéken az “okkult építészet”, az építés ellentéte, a rombolás. Az okkult térformálás: az elnéptelenítés, a kihalt vidék. Az ésszerűtlen centralizációs politika térformálása mindig ilyen: kihalt tereket hagy maga után. A kiüresedő helyek és tájak: fizikai térré degradálódó lelketlen sivárságok.

De ez csak a külső, a látható. Belülről is rombol ez a dramaturgia. Sokat járok vidékre még mindig. A múltkor épp Szatmárba utaztam, mondtam a kollégáknak, hogy furcsa: már a negyedik falun jövünk át úgy, hogy egy kakasszót sem hallunk. A következő faluban megláttam palánknak támaszkodva egy öreget, megállítottam az autót, odamentem hozzá. Benéztem az udvarra, be van gyepesedve az is. – Adjon Isten, kedves bátyám! Hát hogy lehet az, hogy errefelé egy tyúkot sem látni? – Eemút az az idő – jött a válasz. – Na de hát, az isten áldja meg, tojás, rántani való csirke nem kell? – Táp kéne ahhó. – Ne vicceljen, hát az öreganyám konyhai hulladékon, meg némi korpával, ezzel-azzal nevelte fel a baromfit. – Nem köll az má’! – Mit lehet erre mondani? Na, akkor isten áldja! És mentünk tovább. Pedig ez egy idős ember volt. Az országnak ez a mesterségesen kialakított állapota ember-és lélekölő. Csak az a kérdés, hogy kinek jó mindez. Mert minden tragédiában arra épül a dramaturgia, és ebből következik a katarzis is, hogy tudjuk, ki a tragédia hordozója, és ki az okozója.

– A pusztításon, a kiüresítésen túl hogyan lehet ezt a dramaturgiát építészetileg azonosítani? Hogyan lehet megérteni, felismerni, ha ez az erő megtámad egy települést? Ad-e fogódzót ehhez az építészeti formavilág?

– Nézzük meg, hogyan alakult át ebből a szempontból a falu. Persze itt beszélni kellene arról, hogy hogyan vették el a földeket, és tereltek mindenkit a téeszekbe, de ezt most hagyjuk. Gondolja végig, hogyan nézett ki egykor a sokat emlegetett háromosztatú parasztház, a ház végében vagy szemben az istállókkal stb. A “kor erejének” engedelmeskedve a parasztember úgy próbált haladni a korral, hogy az udvar felé megbővítette a házat. A régi tetőt egy enyhébb lejtésű tetővel kiegészítve hozzátoldottak egy előszobát, egy fürdőt – komfortosították a régi házat. A következő lépés az volt, hogy többszobás házat szerettek volna – éppen akkor, amikor már nem volt önálló gazdaságuk. És akkorra már a központi hatalom kidolgoztatott egy típustervsorozatot, az úgynevezett tízszer tízes kockaházat. Szemben a régivel, ahol volt közepe a háznak, és az udvar volt valójában az egész telek középpontja, ezekben már egy minimál polgári lakás volt lerajzolva, aminek már nincs semmiféle kontaktusa a gazdasággal – és tágabb értelemben az élettel. Megjegyzem, nem véletlenül hívták régebben – és Erdély egyes helyein mindmáig – életnek az udvart. Ott lüktet a házban lakó kis közösség, a család életének közepe. Amikor valaki belép a kapun, mindmáig az életbe lép.

A kockaház esetében az utcára két háromszárnyú típusablak néz, oldalt lehet bemenni az előszobába, van egy kis konyha, két szoba, kamra, fürdő, és slussz. Egy csapásra megszűntek azok az archetipikus elemek, amelyek egy több százéves folyamat eredményeképpen jöttek létre. Létrejött a szép új világ. És ehhez kapcsolódott a többi változás. Például megszűntek az igavonó állatok, ezért ma már az udvar fűvel van borítva, az udvaron autó áll, a gyümölcsfák helyett örökzöldek nőnek – és a család ugyanakkor gyakran segélyért jár. Megszűnt az önálló élet feltétele, és ezzel együtt megszűnt a kultúrával átitatott, átszőtt kapcsolat is a természettel. Az örökzöld e szempontból halott valami. Egy olyan gyümölcsöskert, amely tavasztól őszig terem folyamatosan, aktív élettel telíti a ház környékét, és távolabb a tájat. Amikor gyerekként éhes voltam, az öreganyám leszelt egy szelet kenyeret, és azt mondta, menj, szedj hozzá szilvát. Nem “mekdoneldszbe” küldött, és nem az volt az ennivaló, hogy egy puffasztott zsömlébe mindent, ami csak akad, beletömnek – így aztán azt csak zabálni lehet, enni nem –, hanem valami egész más. Vagy nézzük az erdőgazdálkodást. Nem vágtak ki fát, csak akkor, amikor arra feltétlenül szükség volt, és nagyon megnézték, hogy melyiket vágják ki. Ma az osztrákok például Erdélyben megvásárolják a rengeteget és tarra vágják, miközben otthon egyetlen fához hozzá nem nyúlnak. Ha valaki ezen komolyan elgondolkodik, akkor felismeri, hogy a jelenkor valójában a történelem önemésztő folyamata, ami azon a koron alapul, amikor a kereszténység ürügye alatt népeket pusztítottak el a tengeren túl. Mindezt azért, hogy megszerezzék azt a vagyont, amitől aztán meggazdagodott Spanyolország, Anglia, Dánia, Portugália, Hollandia stb. Ma ezt önmagával teszi Európa.

Nos, ennek a folyamatnak az egyik gyökere a tízszer tízes kockaház. Amiben – a polgári élet karikatúrájaként – már egy önvédelemre, önálló életre alkalmatlan életforma lehetséges csak, amit a központi irányítás elviselésére, kiszolgálására hoztak létre. Ennél kézzelfoghatóbban nem lehet bemutatni az okkult forma hatását. Ez a szó legtisztább értelmében fekete mágia.

– Hogyan tűnt, tűnhet el az építészetből, az épületekből az élet mindennapi szakralitása, ahogy az a háromosztatú ház esetében történt? Hogyan bicsaklottak meg az építészet örök tartalmai? Már ha egyáltalán voltak, hiszen az evolúciós gondolkodás a barlangból indítja a ház, az építészet kezdeteit, és nem az örök tartalmakból, keresztény vidékeken az égi Jeruzsálemből.

– Korábbról kell kezdeni, nézzünk vissza egészen Egyiptomig. Az egyiptomiak gondolkodása életadó erőként tisztelte az északra igyekvő Nílust, ami transzcendens tengelyként határozta meg térképzésüket. A folyótól nyugatra építették a szent várost, és keletre a jelen és a jövő városát. Nyugatra, ahol a nap lemegy, építették a csodálatos templomaikat, és odavitték a halottaikat is, míg keleten az élet funkcióinak építettek. Miért? Mert még elevenen élt bennük a bűnbeesés előtti állapot, és úgy gondolták, hogy kapcsolatban kell maradni azokkal a lényekkel, akik egy mindent átalakító, irtózatos metamorfózis következtében eltűntek a szemük elől. Sakálfejű, sólyomfejű, macskaarcú férfiak és nők környezetébe vitték a halottaikat azért, hogy vigyék át őket az Édenbe, abba a világba, amit sajnos el kellett hagyniuk. Minden igyekezetük arra irányult, hogy összekössék ezt a múltba szakadt, de a szívükben még élő, létező világot azzal a világgal, amit a mindennapokban élniük kell. Azt mondták, ami fenn van, az van lenn is, s ami lenn van, az van fenn is. Nem voltak hajlandók tudomásul venni azt, hogy – a későbbi fogalmazás szerint – a bűnbeesés megtörtént. A teljes egyiptomi társadalom ebben a tudatban élt sok ezer éven keresztül. Majd az egyik legnagyobb egyiptomi beavató kivonult a késői Egyiptomból, és elindult északkeleti irányba, hogy az új Jeruzsálemet létrehozza. Egy olyan világot, amelyben a beavatottakon kívül, az Isten választott népén kívül más népekkel is együtt tud működni. Még ez a korszak, a kereszténység bölcsője is hordozta azt a gondolatot, hogy az Eget és a Földet össze kell tudni kötni – az Elysiumi mezőket össze kell tudni kötni a juhok mezejével. Engem a mai napig ugyanez mozgat. Mert úgy gondolom, hogy nincs veszve semmi: rendelkezésünkre állnak azok a személyre szabott szellemi eszközök, amelyekkel igenis össze lehet és kell kötni az Eget és a Földet. Na, innentől indul az építészet.

– És hol tart ma?

– Az építészetnek most, a 21. században is megvannak a lehetőségei arra, hogy megpróbálja ezt a célt egyfajta beavatóként megvalósítani. Az euklideszi geometria azt mondja, hogy a pont egy kiterjedés nélküli valami, ami a síkban van. A téridő-kontinuumról szóló 20. századi felismerés pedig azt állítja, hogy a pont egyúttal egy időpont is a térben. E felfogás értelmében tehát a pont összekapcsolható egy téridő-együttessel – azaz dramaturgiailag értékelhető. Az építészetre vetítve mindezt: nem mindegy, hogy egy építészeti folyamat milyen dramaturgia alapján megy végbe. Hogy mi történik egy ház létrejötte során a kezdő lépésektől, az első gondolatoktól, kapavágásoktól egészen addig, hogy kik működnek közre az építése során, és kik, milyen célból laknak majd benne. Összefoglalva: hogy hogyan helyezkedik el a Világban.

Ez a téridőben történő gondolkodás nem azokat a térbeli szerkezeteket és formákat sugallja, amiket mondjuk a Bauhaus vagy az eklektika, hanem valami alapjaiban mást. A magyarországi szerves építészet arra a kalandra adta magát, hogy ezt a mást keresi és közelíti valamiképp. Bár mérhetetlenül nehéz a feladat, mert ez az út tele van olyan szubjektív elemekkel, amelyek mindegyikét meg lehet kérdőjelezni. Mi, akik a magyarországi szerves építészetet képviseljük, továbbra is fenntartjuk, hogy folytatni kell az emberi individuum felszabadítását az építészeten belül, annak eszközeivel – és persze az építészet gyakorlatának dramaturgiája során is.

– A tervezési folyamat során konkrétan hogyan történik mindez?

– Ha például egy családi házat kell megtervezni, általában a férfi keres meg minket. Ilyenkor az első kérdésem, hogy miért nincs itt az asszony? – Hát miért kéne, hogy itt legyen? – jön a válasz. – Pedig azt, hogy egy ház milyen legyen, azt nem maga mondja meg, mert a nő tartja benne az életet. Maga csak a feltételeit biztosítja. Magától ezért csak azt kérdezem meg, hogy mennyi pénze van minderre, a többi alapvetően nem magára tartozik. – Én valóban nem vállalom a tervezést, ha nincs jelen az asszony. A következő lépés, hogy megkérem az asszonyt, hogy rajzolja le a házat, amiben élni szeretne. Az esetek többségében egy napraforgószerű ábra a végeredmény. A közepe az “itt vagyunk mi” tere – ahol az ebéd készül, tanul a gyerek, beszélgetnek stb. A szirmok helyén pedig az egyik háló, meg a másik, meg a fürdő, aztán a kamra és így tovább. Magyarul egy háromosztatú parasztház funkciórendjét rajzolják le: pitvar, konyha, ami az élet központi tere, aztán a tisztaszoba, és esetleg még egy szoba, vagy egy kamra. A paraszti kultúra ugyanis – sokak véleményével szemben – nem a kultúra alját jelentette, hanem egy mindent átfogó kultúra integráns eleme volt. Ablakszem és szemöldök, oszlopfej és házgerinc, konty stb. Ezek a szavak nem véletlenek, gondoljuk csak el, hogyan nézhetett ki egy ház – és milyen jelentéstartalommal bírt –, amikor ezek a szavak keletkeztek. Hagyjuk azt a hülyeséget, hogy ez megszemélyesítés, hiszen az egy 19. századi fogalom.

És akkor elkezdünk majd megfeledkezni például a hat négyzetméteres sötét, szellőzetlen előszobákról, mert nem előszobába kell megérkezni, hanem egy lakóhelyiségbe, lakóelőtérbe, ahonnan rögtön látjuk, hogy hová jöttünk, hol vagyunk. Hogy az építtető ne azt a nyomorult előszobát erőltesse, ahol keresztbe fekszik a rosszindulatú esernyő, meg a papucsokon átbotladozva lehet csak mozogni. Ez egy egészen másfajta mentalitás, és boldogságot ad, ha a megrendelő felismeri, hogy mindez okkal működik jól. Ez nem egyszerűen egy más terv, ez egy más életfelfogás, mint amit a normatívák előírnak, mint amit a modern élet megszoktat velünk a hatodik emeleti ötven négyzetméteren. Ahol garantáltan ott az előszoba meg a beépített szekrény, meg a 190 centi széles konyha, ahol falról lehajtható konyhaasztal van beépítve azért, hogy egyáltalán elférjen a család, s még az asszony is hozzáférjen a sütőhöz. Hát milyen élet ez? Ezt az életet megfosztották minden méltóságától. És az ember mégis megszokja, mert sajnos mindent meg lehet szokni. A szerves építészet nem pusztán abból áll, hogy új épületformákat próbál meg kitalálni, noha ez is fontos, hanem vissza akarja vezetni az embereket ahhoz az életarchetípushoz, amelyben jó élni. Amelyben megvan a lehetősége a megújulásnak és az együttlétnek.

– És mit lehet tenni ma, amikor emberek sokasága lakik és épül le az Ön által is említett blokkházakban? Hiszen nincs tabula rasa, innen kell valahogy kiűzni a sötétséget.

– Megint egy történettel válaszolok, amely – bár nem a panelekről szól – éppen azt mutatja be, amire kérdezett. Amikor Für Lajos honvédelmi miniszter volt, el tudta intézni, hogy a piliscsabai volt szovjet laktanya területét megkapja az egyház, és ott egy katolikus egyetemet létrehozzon. Minket bíztak meg a tervezési munkával. Amikor kimentünk a területre, és végignéztük a hátrahagyott épületeket és eszközöket, akkor döbbentünk rá, hogy nem azt kell eldöntenünk, hogy melyik épület fizikai állapota annyira rossz, hogy le kell bontani, hanem elsősorban azt, hogy melyik épületbe mennyi szellemi szenny rakódott le. A legszélsőségesebb rész az a terület volt, ahol a büntetőbunkerek álltak. Ezek olyan alacsony építmények voltak, amikbe csak egy ember fért el, de ő is csak guggolva. Vasajtó volt rajta, a padlója negyven centiméterrel mélyebben volt, mint a talaj szintje, és a talajszintig vízzel volt telve. A büntetésre ítélt katonát ide zárták be úgy, hogy alteste vízben volt. Amikor a büntetése lejárt, csak kiesni tudott, és annyira tönkrement fizikailag, hogy kézben kellett elvinni. Ez volt az első terület, amit radikálisan eltöröltünk a föld színéről. A tiszti étkezdében például négy réteg deszkaburkolat volt, mert a felújítás nem úgy történt, hogy letakarították, lecsiszolták és újralakkozták a deszkát, hanem egyszerűen húztak elé egy újat. Ömlött ki mögüle a csótány, amikor eltávolítottuk. Ezeket az épületeket kivétel nélkül ledózeroltuk, mert kivétel nélkül magukban hordoztak egyfajta elviselhetetlen sötétséget a világgal szemben, amit egyszerűen nem volt szabad semmilyen módon tovább éltetni. És aztán volt olyan épület, amit felhasználtunk, például a katonák alvókörletei, és persze újakat is építettünk. De hogy kellően hazai történet kerekedjen mindebből, később módunk volt tanúként jelen lenni és megtapasztalni, hogy hogyan vált át ez a – túlzás nélkül mondhatom – valójában misztikus feladat egy jól svájfolt világi folyamattá, egészen addig, hogy később már olyanokat bíztak meg a további fejlesztéssel, akikkel már a szokásos üzleti ügymenet keretei között lehetett működni.

De elmondok egy másik történetet is, ami szintén ehhez a kérdéshez kapcsolódik. Százhalombatta és Paks jelen helyzete, ipari környezete, az elmúlt rendszerben kialakult helyzete a legkevésbé sem mondható szelleminek. Mégis, még ebben a helyzetben is meg lehet nyitni az Utat. Van egy földrezgések és földhullámok vizsgálatával foglalkozó geobiológiai társaság, amelyik ki tudja mutatni, hogy bizonyos régi templomok szentélye alatt másfajta rezgésvilág létezik. Ezek az emberek elmentek Százhalombattára és Paksra az általam tervezett templomokhoz, amelyek egyébként közömbös helyeken – tehát szakrálisan nem kitüntetett pontokon – épültek meg. És ugyanolyan rezgéseket találtak a szentély alatt, mint a régi templomok esetében. Hogyan lehetséges? Egyszerű a válasz. Ha egy templom megfelelő dramaturgiával, tisztasággal épül, keletelve építik meg – azaz a szentély keletre néz –, és az oltár valóban a közösség középpontjában helyezkedik el, azaz a közösség maga az átváltozás idején valóban Krisztus misztikus teste, akkor ott létrejön egy olyan különös átalakulás, amelynek az eredményeképpen mérhetők ezek a realitások.

– Nyilván az a sötét tér, amely a szovjet laktanya világát jellemezte, nem véletlen, hanem az agresszió sajátja. De van arra is példa, hogy jó szándékú kreatív változás hoz ambivalens eredményt. Talán a Bauhaus lehet példa erre.

– Tudja, a pokolhoz vezető út is… Gondoljuk meg, hogy ezt az időszakot – a 19–20. század fordulóját – milyen szellemi folyamatok jellemezték itthon. Orbán Balázstól kezdve Huszkán át Lechnerig, Bartóktól Lajtáig a hatalmas felfedezés kora volt. Felismerték, hogy a magyar népművészet olyan ősi szellemi tartalmakat hordoz, amelyeket újra a felszínre lehet és kell hozni – és olyan műveket kell létrehozni, amelyekből ez sugárzik és megszólal. Így jött létre az Iparművészeti Múzeum épülete, a Zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára, vagy a Kós Károly-telep és a Budavári te Deum – és még hosszan sorolhatnám. Ezek a művek testvérek. Ugyanannak a szellemiségnek, ugyanannak az akaratnak a művei. Ez a kulturális folyamat hatalmas kaland volt szerte Európában: Andalúziától Barcelonán át Németországig és Olaszországig általános, nagyon erős szellemi impulzus volt. Ebbe a szellemi korszakba tartoznak azok az új szellemi irányzatok, ahová a teozófia, az antropozófia és sok minden más is tartozik, ami újra, a felfedezés erejével próbált meg szellemi megújulást elindítani. Talán nincs messze az igazságtól, ha azt mondom, ennek ellenpontjaként robbant ki az első világháború, ami ezt az egész próbálkozást elsöpörte.

Ekkor, a húszas években született meg a Bauhaus abban a tönkrevert Németországban, amelynek elapadtak az illúziói, és az első világháborúval lezárult a nagy germán szellemiség felélesztésének korszaka is. Ez a keserűség hozta létre a Bauhaust, ami, mint gondolkodásmód, a tisztaság, az átláthatóság kikényszerítésére jött létre, kvázi retorzió formájában. Még a kubizmus is sok volt számára, a kubista hajlamú építészeket kizárták a Bauhaus szellemiségéből. Elhatárolták magukat az építészeti kubizmus megjelenésének tekinthető Doesburgi-iskolától és Corbusiertől is. A Bauhaus egy életstílust és ipari struktúrát képvisel – és ehhez a gondolkodásmódhoz csatlakozott az új társadalom, amelynek kulcsszereplője az uzsorás. E szimbiózis eredménye a mai világrend. Amikor ma bizonyos sajátos budapesti körök a bauhausiánus gondolkodást erőltetik, akkor semmi mást nem tesznek, mint burkoltan a pénzt szolgálják. Szó sincs arról, hogy az emberek számára akarnának olyan környezetet létrehozni, ami belső megújulást és belső kiegyensúlyozottságot eredményez, és ami utalna arra a létező szellemi világra, amiről Egyiptom kapcsán már esett szó.

– Talán nem véletlen, hogy Egyiptomban papok fennhatósága alatt építkeztek, de a gótika katedrálisvilágot építő kőművesei is járatosak voltak a kereszténység ezoterikus vetületeiben. Kellő belső fejlettség nélkül ezen az úton szerintem könnyen eltévedhet az építész, és kreativitása olyan terekbe tévedhet, amit tudatosan esetleg a legkevésbé sem akarna. Felkészítik erre a felelősségre ma az építészeket?

– Erről talán jobb lenne nem is beszélni… Ma gyakran olyan építészek teszik a dolgukat, akik még csak el sem tudnak különíteni egy hatalmi céllal épített épületet egy beavatásra szolgálótól. A kontraszelekció legkeményebben az oktatást sújtotta. Ma a műegyetemen – tisztelet egy-két kivételnek – tehetségtelen emberek tanítanak, akiknek halvány fogalma sincs arról, hogy mi az építészet valódi feladata és funkciója. A gyerekeknek pedig, ha a saját tehetségük szerint próbálnak meg valóban építészetet csinálni, konzekvensen azt mondják, hogy ez a rossz irány, és csírájában fojtják el a tehetség kibontakozásának lehetőségét. Persze ez nem csak az építészetben van így.

Részben emiatt is a 80-as években azok az építészek, akik a szerves építészetet gyakorolják, létrehozták a Kós Károly Egyesülést. A magyarországi szekciónak 30 cég a tagja, a romániai szekciónak 61, a szlovákiainak 12. A Kós Károly Egyesülés létrehozott egy posztgraduális képzést, az ún. Vándoriskolát. Végzett építészek jelentkezhetnek úgynevezett vándorépítésznek. Ez három évre szól, ami alatt félévenként más és más, az egyesülethez tartozó cégnél dolgoznak. A végén mestermunkát kell letenniük, amit bírálóbizottság előtt kell megvédeniük. Ez az, ami működik, ennél jobbat még nem találtak ki. Ha különböző szakmákban ilyen típusú struktúrák működnének, akkor hitem szerint megváltozna a légkör, és így ki lehetne alakítani egy olyan szellemi teret, amely reményt adhatna.

– Akárhogy is nézzük, ez hasonlít ahhoz a bizonyos céhes “beavatási úthoz”.

– Egyetértek. És ezt a folyamatot világszerte ismerik és számon tartják. Idehaza “persze” ellenséges légkör veszi körül, meg is nevezhetem: az Oktogonnak nevezett társaság környéke az a csoport, amely ezt egy minősíthetetlen, ostoba és eklektikus dolognak tartja. Ezzel szemben a kiállítási meghívóink, amelyek a világ négy sarkába szólnak, és azok a kiállítási panelek, amelyeken az alkotásaink vannak, százával járják a világot, és mindenütt érdeklődés kíséri őket. Magyarországon, ahogy a magyarság szellemi jelenléte nem kívánatos, ugyanúgy nem kívánatos ez sem. A magyarság szellemi jelenlétén a magyarság népszellemét értem, amely évezredek óta fenntartja és kormányozza azt a karaktert, amit a sok nép között nekünk képviselni kell. Ezért nem foglalkozom azzal, hogy a társaim és én sem vagyunk tisztaszoba-képesek – természetesnek tartom. Amilyen ma a magyarság állapota, ugyanolyan helyzetbe kerülnek a magyar gondolatból kiinduló originális törekvések.

– Nem érzi magát túlzottan jól a jelen körülmények között…

– Irtózatos harag fogan az emberben azt látván, hogy mit művel az emberekkel ez a globalizációsnak hazudott világ. Minden porcikámban haragszom azokra, akik közösségről, nemzetközi világról beszélnek – és az egész csak a pénzről szól. Amit olyan történetek uralnak, mint amit most elmondok. Az Orbánhegyi út és a Stromfeld Aurél út sarkán van egy villa, amit egy Grósz nevű zsidó és családja lakott. A Grósz bácsiékat családostól együtt kiirtották, így a háború után az államé lett ez a ház. Változó káderek laktak benne, de mindig rendőr posztolt az ajtó előtt. Ma ez a ház a magyar miniszterelnöké, aki emeletet épít rá, mert az ezer négyzetméteres villa neki kicsi volt. Ez egy megvetendő, értelmetlen történet – egy senkiházi hólyag története, akinek semmi sem elég.

Ez nem az én világom. Az én világom az, ahogy járom a Kárpát-medencét, Szlovákiától Románián át Szerbiáig – és minél messzebb érek Budapesttől, annál közelebb kerülök a hazámhoz. Csak visszajönni rettenetes. Ha most lennék harmincéves, elmennék Budapestről. És ez a háború – bármennyire is elhallgatják az uzsorások és tolvajok kezében lévő tömegkommunikációs eszközök – mindmáig éles, kemény és folyamatos. És felderíthetetlenül sok apróság teszi ki.

Egészen a felvilágosodásig jelen volt Európában egyfajta közép, vagy másképp fogalmazva az asztralitás, ami a szellem és a test közötti kapcsolatot tartja fenn, és fejti ki erre a világra. Ez az asztralitás sérült meg súlyosan a felvilágosodás következtében, és váltak benne hamis képzetté azok, amik korábban a Középben megfelelő helyen voltak. A magyar népben is ez az igazi probléma ma: a közép hiánya. S talán a magyar értelmiség beteg a legsúlyosabban. Nem tud igent és nemet mondani, hanem “ha innen nézem ilyen, ha meg onnan, akkor olyan”, és persze minden relatív, és egyéb sanda szövegek. De mindezt csak azért teszi, hogy függetlenítse magát az élet különböző problémáitól. A függetlenségét hangsúlyozza – holott az elkötelezettségét kellene…

Készítette: Régheny Tamás

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. október 1. szombat hüvelyk BESZÉLGETÉS, INTERJÚ