RSS

április 2011 havi bejegyzések

Musztafa Ali

Egy magyar költőhöz


Költő vagyok, még szeret Isztambul,

híresedem, de a hír fakul,

amit írok, magam se értem,

mégis-mégis rajonganak értem.


Verseimben sok a szó-szemét,

de nem bántja ez a vak szemét,

iszik, isznak, a sört a rumba

töltik, vadul pörög a rumba,


éjjel-nappal zúg a zaj-zene,

karcol a hang, mint a drótkefe,

szeretik a ritmust, rímeket

(mint egy nőstény a jó hímeket),


versem is, az üres gondolát,

nem érdeklik ki mit gondol át,

hiszen nem az észnek, a fülnek

írok, s akik a padon ülnek


velem együtt, alig van eszünk,

azt sem tudjuk holnap mit eszünk,

koldulunk, és koldul az ország,

szavazatért koldulók fosszák,


adományuk lett a vén remény,

hírnévosztó hamis vélemény.

Hallom: ott is, akárcsak nálunk,

átkeresztelt rabokká válunk,


ennek tapsol millió bolond,

nemcsak tapsol, hurrázva tolong.

Fáj, lelkemben csorba késélek

sebeivel közöttük élek.


Menekülök, ajánlom neked,

mutogasd te is a feneked!

Nagyon kell az érthetőbb beszéd,


szorítsd meg az igazság kezét!

Bárhol vagyunk, bárhová megyünk,

közös legyen a mi istenünk!


Marosugra, 2011.04.26.


Komán János ferdítése

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 27. szerda hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

A teljes kép

Olyan Csokits János esszékötete*, mintha a szerkesztőnek az lett volna a jól látható hátsó szándéka, hogy teljes egészében bemutassa a sokoldalú szerzőt, aki úgy élt az utóbbi évtizedekben – mintegy ötven évet –, hogy földrajzilag ugyan távol volt az országtól, de egyetlen percet sem hiányzott a magyar kultúrából. A könyv bevezető része távoli világokba visz, vissza az ókori Rómába, ahol Csokits – mondhatni – teljes bennfentességgel mozog. Nem holmi fellángolásról van szó, hanem komoly el- és alámerülési képességről. A három ókori tárgyú esszé – mintegy harmada a könyvnek – a fényűzés problémakörét, illetve római nők társadalmi helyzetét rajzolja körül. Egyáltalán nem véletlen ez az indítás, hiszen a következő szerkezeti egységben (amelynek címe: Valami a kultúráról) közelebb kerül az időben, de többnyire az európai – német, francia és az angolszász – illetve az amerikai irodalmakban mozog, hogy aztán végül (a Két magyar költő című szerkezeti egység), közelítsen a két általa igencsak kedvelt nagyságra, a saját dolgainkra: Arany Jánosra és Pilinszky Jánosra. Ez a hármasság, a több mint három évezred, amelyet áthidal a gondolat, a szerző elhivatottságát jelzi, és egyben utalás arra, hogy a vizsgált kérdések nem rekeszthetők be az idő egyik vagy másik ketrecébe: a felvetett kérdések korábban is foglalkoztatták a gondolkodó embert, ma is lekötik a figyelmét és az elkövetkező időkben ugyancsak fontosak lesznek, ha megmarad bennünk a további sorsunk felé tekintő intellektuális igény.

Hogy mennyire komoly a kapcsolat a vulgáris falánkságáról nevezetes, a Néró korabeli római elit emelkedett ízlése és a New York-i Feledezők Kubja által 1983-ban adott díszvacsorázók között, elég, ha vetünk egy pillantást a menüre: ott „fűszerezett tojássárgájába burkolt pipiske pávatojásba rejtve”, itt „lótuszgyökér kínai babérmézzel” és „tigrisliliombimbó-leves”. Ez pedig mi lenne egyéb, ha nem modern hedonizmus? Dekadenciában semmivel nem különb a mi korunk, mint a civilizáltságától öntelt és pusztuló, ugyancsak és igencsak fejlett Róma. A középső szerkezeti egység írásai – bizony – komoly merítések.

A későbbiekben már meg sem döbbenünk, ha a Kulturális forradalom Amerikában vagy az Amerikai kultúra avagy a tudatlanság kultusza című írásokat olvassuk. Ezek az írások az ezredforduló környékén születtek – többéves szemlélődés eredményeként –, amikor még viszonylag boldog békeidőben élhettünk. Csokits idézi egy kutatás eredményeit, amelyet a Michigani Egyetem Társadalomkutatási Intézete végzett hat és tizenhat évesek körében. A felmérés célja a szabadidő hetenkénti hasznosítása, amely mellőzi az olyan természetes és kötelező időtöltést, mint az alvás, tisztálkodás, tanulás, iskolalátogatás. Tevékenységek: tévénézés – 14,5 óra, játék – 8 óra, sportolás – 3 óra, számítógép-használat – 2,75 óra, olvasás – 1,25 óra. Azért emlegettünk boldog békeidőt fentebb, mert ez az állapot azóta tovább romlott, a sportolás és az olvasás rovására, a televízió és a számítógép javára, olyannyira, hogy azóta jelent meg és terjedt el szerte nagyvilágban az az életmód, amelyet leginkább a monitorgiliszta kifejezéssel jelölhetünk. És a tudatlanság kultusza nem odaát dívik, túl a Nagy Vízen, hanem idehaza, a mi lelkünkben, hiszen egyre kisebb a világ és egyre inkább szaladgál benne ide-oda a fertő. Kenneth Clark angol művészettörténészt idézi Csokits: „A kultúra bármilyen bonyolultnak látszik is, valójában igen törékeny, meg lehet semmisíteni.” És miféle civilizáció az, amely liberalizálja a tudásellenességet és azt a lúdtollat forgalmazza, amellyel ínycsapunkat birizgáljuk egy-egy lakoma közepén, hogy okádni, aztán újra zabálni tudjunk?

A harmadik csoportban található írások Csokits saját szenvedélyeihez vezetnek, a nagy dolgokhoz, amelyek meghatározták az életét. Üdítően izgalmas az Arany János központozásáról folytatott vita. Nem akárkivel áll ki: Cs. Szabó László a partnere. Illetve szembehelyezkedik az akadémikuskodókkal, akik a helyesírás igájába kényszerítik Aranyt, amikor a kritikai kiadásokban a versekre is alkalmazzák a hétköznapi szabályokat. Itt látszik meg Csokits magas fokú érzékenysége, költői/elméleti felkészültsége. A Pilinszky angolra fordításában játszott szerepe, a Ted Hughes-hez fűzödő barátsága szintén kellő megvilágítást kap – a részletek az 1992-ben megjelent Pilinszky Nyugaton című kötetből valók -, illetve a látóterünkbe kerül egy másik nagyság is, Jékely Zoltán és korszakalkotó verse: a Madár-apokalipszis, amely minden bizonnyal megragadta annak idején Pilinszky fantáziáját is: „és én kétségbeesve álldogáltam/ az ítélettől vemhes ég alatt.” Szó volt a szerkesztői szándékról, amely elérte célját. Domokos Mátyásnak ez az egyik utolsó munkája, aprólékos, sokoldalú, finoman árnyalt képet tart elénk, hogy egy pillanatra se feledjük: emigráns, de köztünk és értünk élt/élő alkotóról van szó. Teljes e tükörcserepek által a Csokits-ról készített kép, az arc minden nemes vonása rajta, látszik a markáns ember és a műve idáig hatol, benne lehet, s az a jó, ha benne is van valós idejű jelenünkben.

Simó Márton

 

*Csokits János: Egy tükör cserepei. Nap Kiadó, Budapest, 2007. 360 old. 2900 Ft

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 27. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Sütő András világa

Nagy érdeklődés kísérte a hétfői könyvbemutatót a Bernády Házban. Az est vendége jeles személyiség, Gróf László térképtörténész, a Királyi Földrajzi Társaság (Oxford) tagja volt. Szombathelyen született tősgyökeres „vasi” pedagóguscsaládból, ősei már a 17. század elején Sárvár mezőváros polgárai voltak. Iskoláit Sárváron, Szombathelyen és Budapesten végezte. Katonaéveit a honvéd térképészet kötelékében töltötte. 1956-ban került külföldre. Diplomáját summa cum laude szerezte meg az Oxfordi Egyetemen. Angliában él, nyugalmazott egyetemi professzor. Szenvedélyesen gyűjti a történelmi Magyarország 16-19. századi térképeit, amelyből megalapította a Carta Hungarica térképgyűjteményt. Gróf László jó ideje járja Erdélyt, történelmi és néprajzi múltja után kutatva, erdélyi címerekről és térképekről tart előadásokat. A Bernády Házban viszont Sütő Andrásról beszélt, a budapesti Officina Kiadónál nemrég megjelent Sütő András világa című album marosvásárhelyi bemutatóján. A rendezvényt a Sütő András Baráti Egyesület szervezte, az előadót Nagy Pál elnök mutatta be: „Sütő Andrásnak régi kedves barátja, éleművének egyik kiváló ismerője ugyanakkor. Gyakran találkoztak, gyakran voltak együtt, ezek emlékezetes napok maradtak, olyannyira, hogy Gróf László azóta is gyakran eljön, ellátogat a sírhoz, elhelyezi a virágait, és az emlékezés elevenen él benne.” A Sütő-album ötlete is Gróf Lászlótól való. Nagy Pál aláhúzta, hogy az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő erdélyi képviselője előtt tisztelgő kötet Sütő András életútját, irodalmi pályafutását követi nyomon. Megismerjük a pusztakamarási szülőházban eltöltött gyermekkora, majd nagyenyedi tanulóévei eseményeit, a számos nehézség, akadályoztatás ellenére kibontakozó írói pálya állomásait. Mindez maga az író, Sütő András műveinek idézeteiből, levelezéséből áll össze hiteles életpályaképpé, melyet még közelebb hoz az olvasóhoz a könyvet kísérő mintegy 150 archív fénykép. Szerkesztője Karádi Ilona, előszavát Cs. Nagy Ibolya debreceni irodalomtörténész, kritikus jegyzi. A szövegválogatás Ablonczy László budapesti irodalomtörténész érdeme.
„Sütő Andráshoz baráti kapcsolatok fűztek, és elmondhatom, hogy jól ismerem a Mezőséget, azt a »sáros szegénységet«, ahonnan Ő elindult.” Az íróval az 1970-es években „találkozott”, az Anyám könnyű álmot ígér című könyvének olvasásakor. Rokonszenvük alapja a sok mindenben közös gyermekkori és tájélmény, a sorsvállalás, és persze a páratlan nyelvezet. Sütő néhány magyar szóval a tarisznyájában indult, és hihetetlenül nagy talentummal. És eljutott a csúcsra. Az emlékezőt főleg az ragadta meg, hogy a kollegista Sütő nem felfelé akart „törni”, hanem vissza, azok közé, ahonnan elindult. „És erről az Édesapám jutott eszembe, aki ugyancsak tanító, kántortanító volt, és az volt a vágya, hogy a magyar gyermekeket nevelje.” Amikor aztán személyesen is találkoztak Marosvásárhelyen, életre szóló barátság szövődött közöttük.
Kedves közjátékként Kilyén Ilka színművésznő olvasott fel Sütő Andrástól származó részleteket, és Gali Teréz nagyszalontai énekes dalolt, gitárkísérettel; mintegy zárómomentumként pedig éppen egy Gróf Lászlótól származó balladai hangvételű szöveget adott elő.

Bölöni Domokos

Népújság, 2011. április 19.

http://www.e-nepujsag.ro/op/

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 25. hétfő hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Színek és álmok

Székely Miklós: Önarckép

A festészet alkotói folyamat, mozgató ereje a szellemi- érzelmi kisugárzás. Az élménnyel közösen komplex együttessé válnak. Egymásba kapcsolódva képi formává alakulnak. Az élmény jöhet az élet bármelyik valóságterületéről, de az álom sincs kizárva.

Az álom a természet átköltése, átfestése, valóságtöbblet, versenyfutás a hétköznapokkal.

A természet égi ölelésben őrzi titkait, visszacseng a művészetben, az alkotásban. Formálja kötődésünket a titok megfejtésében. Kilátásba helyezi a hangulatot, a kelepcébe csaló tetszelgéseket.

Az álomban megjelennek a figyelmeztetések, jelzik, hogy valami nincs rendjén.

Letisztult álmaink a földhöz kötődés töredékei, szavakkal nem magyarázhatók.

Bolyonganak a rend felett, elrepülnek, hintaszéken tovaszállnak.

Álomviaskodásainkban tudunk igazán azonosulni önmagunkkal. A művészetben kinyílhat az álomvilág kapuja, hogy azon bejutva álombizonylatokat kereshessünk a test és a lélek egybecsengésére és egybehangolására. Az álom egybehangolja a megpecsételt emberi sors földi és égi kapcsolatait.

Székely Miklós az itt bemutatott képeivel az előző kiállításon látottaktól eltérően egy másik úton indult megtalálni azt az álomvilágot, amely a saját szubjektivitását vetíti elénk. A lélek művészetét tűzi zászlajára, s felkér és hív, hogy részesei lehessünk egy olyan érzelmi utazásnak, amelyhez a komfortot a színek szolgáltatják.

Székely menekül a valóság elől, és azt feledtetni próbálja velünk is. Képei kilépnek a valóságból és az álomvilág felé veszik útjukat, de annyira meg vannak pakolva nosztalgiával és gyöngyszemekkel, hogy teljesen nem tud elszakadni.

Művészetében fontos helyet foglal el a szín, amellyel megküzd és viaskodik. Ez a küzdelem mindaddig tart, míg képei nem kezdik el élni a diadalmas saját életüket.

Művészete alkalmazkodik a szép és az elegancia pályaudvarához, de csak akkor szorítanak győztesként kezet, ha számunkra is jó üzenettel szolgálnak. Székely újjáértelmezi az álmait, üzenetként szánja a nézőnek, de tisztában van azzal, hogy amennyiben üzenete foghatatlan, hazárdjátékba kezdett csupán.

Képei vitathatatlanul álomvilágot vetítenek ki. Az idő kezdeti állapota is ilyen álom lehetett. Ezek a képek magukért vannak, magukért beszélnek. Nem tudjuk meg soha, hogy a művész mit álmodott, mielőtt megfestette, hogy volt-e formája a nőnek, a fának, a gyümölcsnek, a viharvert, letarolt földnek, mert nem találunk rajtuk konkrét jeleket, amibe belekapaszkodhatnánk. Legtöbb képén érzem a vívódásait. Vívódik a színnel, vívódik a formával. Színeit tikos átalakulásban a fény kelti életre. Önmagában a fény is értelmezhet jelet, mely képeinek sajátja: változó, illékony.

Képei nem idővonatkozásúak. Tárgy és dimenzió nélküli absztrakt festészet. Az absztrakt szemléletének kivetítésében a festő szellemi függetlensége jelentkezik, mely jól határoltan ki is vetítődik. Nem fordíthatóak le elbeszélő folyamatra, képeinél a verbalitás véget ér. Nem vetíti elénk a jövôt, de a festő ugyanakkor boncolgatja a nagy kérdést, hogy feljuthatunk-e az örökkévalóság csúcsára. Munkái nem az emberi sorstragédiákat tükrözik vissza elemzés formájában, hanem az egyénit.

Székely türelmetlen festő. Türelmetlenül várja az eredményt. Érzéseit azonnal szeretné megosztani az emberekkel. Képeit nézegetve az az érzésem támad, mintha a művész álomutazásban vett volna részt.

Utolsónak festette meg azt a csodálatos kaput, amelyen belépett az álomvilágba, ahol találkozik virágzó fával, nevenincs emberrel, nap felé forduló virággal, a saját képmásával, s a körülötte köröző félelemmel. Egyszer csak a színgomolygásból megjelenik a Múzsa madonna formájában, megfogja kezét, biztatja, vezeti, viszi magával új helyeket felfedezni. Az a hely lehet a mennyország vagy akár a pokol. Farsangmaszkok mögött elrejtőzve, lepel alól kidugja karmait a sárkány, hogy éhező vágyait kielégíthesse, de nem sikerül neki, mert csodák csodája, megjelenik a megmentő angyal képében a lélekbogárka, és legyőzi a sárkányt, mert ugye az álomban minden lehetséges. Amint a mindennapi életben is ráfigyel egy szem, kíséri útját, álmában is megjelenik, és aggódva őrködik felette.

Pontot is tehetnénk a végére, mert a művész fölébredett, de maradt még egy-két gondolatom, amiket a művész palettájáról olvastam le. Képein helyét keresi a sárga emlék, a sárga indulat, a térben ingázó vörös riasztó emléke. Sárgáin érzem a nagy energiapazarlást, a magán hordozó szellemi jelleget sugárzó, gerjesztő, mozgásra indító jegyeket. Vöröse a határtalansággal, élénkséggel, nyugtalansággal jelentkezik. Narancssárgával a saját erejében bízva fejezi ki vágyakozását az egészséges emberi, baráti kapcsolatok iránt. A kék nagy szerepet játszik képein. Pozitívan dialogizál, főleg a vörössel. Csendesíti a vörös lángolását, és hív a végtelenség felé, életünk spirituális töltetének fő hordozójaként. A visszafogott szürke akkordokkal festett képe jelzi a földhöz kötődésünk kétarcú világát, amelyen a sorsszerű csodák értelmüket veszítik.

Munkáiról sugárzik az önvallomás. Önvallomás annak igazolására, hogy a nagy titok megfejtéséhez nem elegendő a józan szerénység, a szolgai tisztelet, fontosabb a naivitás, a dolgok magukért létezése. Festészetét harmóniában egyesíti a költészettel, és pátosz nélküli egyszerűséggel fejezi ki szárnyaló gondolatait, a színek varázsával feledteti a hétköznapokat.

Kedei Zoltán

Népújság, 2003. július 19., szombat – Múzsa, 599. szám

Szerkesztette Bölöni Domokos

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 7. csütörtök hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Tapadás

Műtermi festőként  az élet, a társadalom, a környezet, a körülmények formálta gondolataimat és érzéseimet viszem vászonra. Művészetemet ezért nevezem sorsművészetnek. Olyan 50–55 évet éltem át, amikor ömlesztve zúdult rám a keserűség, a fájdalom, a szomorúság, a kiszolgáltatottság. A barbár lelkű, Istent is megtagadó, kommunista rendszer hű kiszolgálói földönfutóvá tettek. Eltávolítottak a falu közösségéből, elvették családi házunkat, szülőházamat. Mindenünktől megfosztva voltunk kénytelenek újra talpra állni. Ez az egy eset is elegendő lehet képeim drámai hatásának igazolására.

A fentieket figyelembe véve, bármelyik képemet levehetem a falról, hogy annak segítségével a sorsművészetről beszéljek. Megpróbálom egyik képemet bonckés alá venni, ez nem más, mint a TAPADÁS.

Bővítem a gondolatot, a tapadás mellé helyezek még egy szót: tapadás a földhöz.

Elvették alólam a talpalatnyi földet is. Hányszor szorult ökölbe tiltakozásom a tragédia ellen. A helyzet adott volt, nem csak az enyém, valahányunké.

Rabjává szegődünk a csillogó másnak, és nem vesszük észre a lábunk alatt heverő romokat. Ellopják, vagy magunk herdáljuk el javainkat, örökségünket, szépségeinket.

Sikerül-e megőriznünk kincseinket?

Meg tudjuk-e védeni szülőföldünket?

Bevallom, amikor a Tapadás című képemet festettem, a szülőföldre, Ravára gondoltam.

E földhöz vagyunk kötve, ahol születtünk, felnőttünk, ez táplált, testileg, lelkileg, szellemileg. Ide ereszkednek gyökereink. Ez a föld bölcsőnk és koporsónk. Anyaföld. Testén születnek álmaink, reményeink. S ha távozásra készülnénk, maradásra bíztat,

Meghallgattam. Itthon maradtam.

A kép festésekor az alábbi  gondolatok foglalkoztattak, melyek már több írásomban is jelentkeztek.

Rava völgyében sivár az élet.

Hallom a hívó szót: – Térj vissza terheddel.

A megbocsátás küszöbén engedek a hívó szónak.

„Görögtüzet” gyújtok Jóbérc tetején. Paraszti hűséggel állok a hegy ormán, s onnan figyelem gyermekkorom tündérvilágát, melyet védőszárnyával borít a „csodafa” koronája. A csúcson madarak dalolnak, a völgyben bogáncsot tördelő kezek simogatják égő arcomat. A kobaltkék égbolt küldi üzenetét:

– Lesz még virágzás, lesz még gyöngyszem a ravai házakon.

Az üzenetet felfogom, és elindulok az emelkedő úton, hogy sorskereszt alatt újabb vásznakon, új megformálásban „szereljem” a szépet.

Kedei Zoltán

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 3. vasárnap hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Bölöni Domokos

Sűrű csillagos az ég, meszet vegyenek!

Egy derültnek ígérkező tavaszi éjszakán, mint a döbbenet: városunk fölé lopakodott a homály. Eleinte nem tűnt föl, de aztán egyre idegesítőbbé vált az állandó szürkeség. A Nap csak félig bújt ki a felhők közül, aztán már sehogysem. Alkonyatkor egész egyszerűen nem volt, ami lenyugodjék. Ha csak egy-két napig tart, egye fene, rá lehet fogni a vegyipari kombinátra, vagy elfogadni a meteorológusok érvelését, amely szerint vidékünkön kevés a fény-óra, és hát most éppen elborult az idő. A homály azonban rátelepedett a városra, és fojtogatni kezdte. A gyárakban összezavarodtak a gépsorok: ahol cipőt gyártottak, ott ontani kezdték a karácsonyfadíszeket. Friss házikenyér helyett cipőkrémet termelt a pékség. Az élelmiszerüzletek, áruházak sportvetélkedőket hirdettek, a város futballcsapata pedig egyemberként jelentkezett vadőrnek a Somos-tetői állatkertbe. A tömegközlekedés a feje tetejére állt: összevissza mászkáltak a buszok és a taxik; ha például a vasútállomásra szeretnél eljutni,  a röpteret kell bemondanod és viszont; ha a víkend környékén laksz, akkor pedig a nagykórházat mondod be, különben a Vácmányon találod magad.

A város civil szervezetei a vezetést hibáztatták, az  meg a nehéz gazdasági helyzetre kente a homályt, a szakmai testületek a tudatlanságot okolták – végül Nyű Anyó, az országos jövendőmondó azt jósolta, hogy még ugyan nincs itt a világvége, de a homály kétségtelen jele a teljes összeomlásnak. Ezt furamód a politikum igazolta a leggyorsabban. Aki konzervatív volt, liberálissá vált, a balközép jobbszélső lett, a parasztpártiak urbánus eszméket hirdettek, a zöldek teljesen elfeketedvén, szélsőséges eszmék szolgálatába szegődve láncfűrésszel kezdték irtani a parkok fáit. A tereken újnácik bratyiztak a neobolsikkal. Divatba jött az azonos neműek házassága is.

Az elemzők nagy része a globális felmelegedésnek tulajdonította a homályt. Az összesküvés-elméletek hívei arra gyanakodtak, hogy meghibásodott az eget irányító számítógépes rendszer. Vagyis valakik belerondítottak a programjába, vagy a CIA, vagy a Moszad, de a SRI sincs kizárva. Benyomták a vírust, oszt kész a total homály! A legnagyobb baj viszont, és ez már az egész országot, Európát, sőt magát az emberiséget sodorhatja a tejes kollapszusba: hogy tudniillik a számítógépes vírus kiszabadult a kezükből, és szabadon garázdálkodik a világhálón. Beborul az egész világ!

A város tanácsa kezdettől a józan megfontolás talaján kereste a megoldást. A mentő ötlet a legfőbb városgazda agyából pattant ki. Viccet mesélt a titkára: “Tatarozzák a bolondokházát, s az ápoltak segítenek a festésben. Az egyik bolond áll a létra tetején, és a mennyezetet meszeli a nagy korongecsettel. Társa odamegy a létrához, és felszól: −  Hé öcsi! Kapaszkodj meg a pemzliben, mert elviszem a létrát!”

Ez az!, csapott a titkár homlokára a főrangú férfiú. − Hogy is nem jutott eddig az eszembe!

A plénum egyöntetűleg elfogadta. A nyomtatott és elektronikus sajtó másnap világgá kürtölte: SZOBAFESTŐK A HOMÁLY ELLEN! VILÁGOSSÁG LESZ FÖLÖTTÜNK! A VÁROSI TANÁCS DÖNTÖTT: VÁSÁRHELY EGÉT KI KELL MESZELNI!

Az ám, de milyen színűre fessék? Itt kezdődtek a bajok. Ki fehérre, ki zöldre, ki vörösre, ki kékre, ki sárgára!…Az egyik párt piros-sárga-kékre, a másik piros-fehér zöldre !

A kompromisszum nehezen született meg. Marosvásárhely fölött legyen tiszta fehér az ég, de a Görgény-völgye felőli peremre pingáljanak piros-sárga-kék sávot, a Nyárádmente felé eső határra pedig piros-fehér-zölt pántlikát. Punktum !

Kiírták a tendert, vagyis kitűzték a versenytárgyalást. Hatalmas küzdelemben egy frissen alapított cég nyerte el az ég kimeszelésének jogát, sőt privilágiumát Marosvásárhely fölött. Hiába tiltakozott az ellenzék, a beszerzés máris elkezdődött. A legfőbb ellenérv az volt, hogy ha a meszelt boltozat fölé esőfront telepedik, és zuhogni kezd, akkor  tropára megy az egész munka, a sok zuhéval a mész is a város nyakába zúdul. Meglepő módon a pszichológusok és pszichiáterek Mennyei Tudat Hasadás elnevezésű ernyőszervezete észérvekkel próbált hatni a döntéshozókra, mondván: a sok mésztől a város népe is elmeszesedik, és mindenki meghülyül, és akkor mi lesz?!…

De hiszen éppen erre megy ki az egész! – tiltakozott a Szkeptika Tömörülés. – Bedarálják az agyunkat, fehérree meszelik a szürkeállományunkat, hogy azt tehessék velünk, amit csak akarnak!

Az Alba Calcaria cég addigra már elkedte a beszerzést. Érdekességként említjük meg, hogy bár a város lerakatai dugig vannak építőanyaggal, azokat mégis Kréta szigetéről rendelték jó drágán. Senki sem tudja, bizonyára a homály miatt, hogy mikor és mivel szállították Vásárhelyre a temérdek meszet, de tény, hogy egyszercsak itt volt, mégpedig ugyanazokban a raktárakban, amelyek eddig is tárolták. A színes festékeket direkt a Pigment-szigetekről hozatták, és azok is váratlanul tűntek elő egy másik lerakatból. Százezer pemzlit, ötvenezer körecsetet és huszonötezer széles sávú meszelőt egy kínai káeftétől vártak; a festékkeverékbe valót a Húsvét-szigetekről, ahol köztudomásúlag direkt pirostojást tojnak a struccok. A mintegy félezer csatlakoztatható hosszúlétrát a brazíl őserdei Lajtorja faipari üzem készíti –

miközben a helyi üzemek sorra zárnak be, mert pang a bútorgyártás.

Meghirdették: egyelőre ötszáz szakképzett mázolót alkalmaznak. A munkaelosztónál tömegverekedés tört ki. Mindenki égimeszelő szeretett volna lenni. Abszolút előnyt természetesen a város kosárlabdázói élvezhettek.

A lázas készülődés elfeledtette a mindennapos setétséget, a gazdasági csődöt, a közélet züllöttségét, a kultúra mélyrepülését, a rend szintjére emelt káoszt. Maga az állam elnöke állította példaként városunkat a többi nyavalygó, sápítozó, segélyekre ácsingózó helység elé. – Marosvásárhely a legékesebb bizonyítéka annak, hogy kezdünk kilábalni a válságból!

Kormánydelegáció érkezett Az Ég Lemeszelése akció nyitó napjára. Az első ecsetvonást maga a miniszterelnök végzi el, harsogták a híradók.

Kivilágították az utcákat és a tereket, így még dúsabbá vált, és mindig alább-alább ereszkedett az utálatos vastag homály.

Az ünnepi meszelést késleltette a létrák hiánya. A brazíliai Lajtorja üzem leszállította őket egytől egyig, de valakik Ludas táján eltérítették a konvojt, és a szállítmány végül Besztercén kötött ki. Az ottaniak nem adják a létrákat, mert állítólag ők maguk készítették mindet –; az egész Lajtorja-ügy egy nagy humbug. A kényes helyzetet mégis megoldották: a miniszterelnök közönséges mázolólétrára mászva képletes mozdulattal festi fehérre városunk fekete egét. Taps és tömegrivalgás, utána svédasztalos fogadás a Continentalban.

Lehet, hogy a víruselhárítás kerekedett felül, vagy a Jóisten könyörült meg rajtunk. Ki tudná. De a bankett végén, mintegy varázsütésre, este tízkor!, váratlanul kiderült az ég, rózsaszínű sziporkák villództak keleten és nyugaton, északon és délen. A járókelők azt hitték, ez is a ceremónia része: tűzijáték. De amikor hajnalban rendesen megvirradt, és a nap is normálisan kezdett világítani, s kiderült, hogy zöld a fű és virágzik a lila orgona, és pompás illattal telik meg a levegő, és az élet forgalma teljesen normális, mintha sosem zavarta volna semmi –: hát mindenki a dolga után látott.

Az égimeszelésből hatalmas botrány támadt, egyik vizsgálat a másikat követi; ám egyelőre vékonyan szivárog az infó. Amit biztosan tudni lehet: az Alba Calcaria  végkiárusítást tart. Raktáráruházaiban nevetséges áron juthatsz pemzlihez, ecsethez, létrához, festékhez, strucctojáshoz.

A cég elnyerte a legötletesebb reklámért járó díjat. Marosvásárhely kristálytiszta éjjeli egén mostanság rózsaszínben és búzakékben díszelgő árukínálati szöveg jelenik meg, ekként: ”Sűrű csillagos az ég. Meszet vegyenek!”

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 1. péntek hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA