RSS

július 2014 havi bejegyzések

Vaddisznó a tökben

Ráduly Jánosnak „csak” két könyve jelent meg a tavaly. Ezt kissé szomorkásan közli zsebtelefonján, majd hirtelen felvidul: – De most pontosan három jött ki egyszerre a nyomdából! És előkészületben a többi is.

A posta nemsokára hozta is a három kis kötetet. Nyári olvasmánynak kívánni sem lehetne jobbat. Alább rövid ízelítő következik az Erdélyi Gondolatnál megjelent kötetekből.

-dbs-

(Fele fel, fele le)

Jöttem keresztül Abodon, nagy meleg volt, hát bementem az egyik házhoz, hogy kérjek vizet. Jött egy szép leány szembe, s kértem tőle a vizet. Hozta is mindjárt. Mikor a vizet megittam, kérdem tőle, hogy:

  • Egyedül laksz ebben a házban?

  • Nem – azt feleli a leány –, van anyám is, van apám is, van bátyám is.

  • Hát merre vannak?

Azt felelte a leány:

  • Anyám a konyhában főz, mégpedig olyan ételt, hogy fele fel, fele le. Apám elment vadászni. Amit megfog, azt ott hagyja, amit elszalaszt, azt hazahozza. A bátyám pedig egy útból kettőt csinál. Mi ennek a megfejtése?

(Az anyja főzi a fuszulykát, s mikor a leves lobog, a fuszulykaszemeknek fele le, fele fel jár. Az apja bolhavadászaton van. Amelyik bolhát megfogja, azt megöli s eldobja, amit nem fog el, azt hazahozza az ingében. A bátyja elsáncolja a földet, hogy a szekerek ne tudjanak rajta keresztül járni, de az emberek új utat vernek.)

Tórizsné

Egyszer az öreg Béni bácsi ment fölfelé a főúton, s látta, hogy jön vele szembe két menyecske, a hátuk mögött pedig a vén Tórizsné. Hirtelen megszólalt a templom harangja. Kérdezi a két menyecske:

  • Ki halt meg, Béni bátyám?

  • Azt mondják, hogy Tórizsné – válaszolt az öreg.

Ej, meghallotta ezt Tórizsné, s elkezdte:

  • Hogy a fekete fene egye meg a testedet, te Béni, hát nem látod, hogy jövök lefelé? Terjeszted a rémhíreket. Halatsz engem, pedig élek. Hát mit hitvánkodsz örökké?

Béni bácsival is kibabráltak

Egyszer Béni bácsival is kijátszottak, mert vitte a ganét ki a határba. Még a vécét is kitakarította, jó nagy terűvel indult útnak. A szekéren hátul a vasvilla bele volt szúrva a trágyába.

Ahogy ment, találkozott az egyik ismerőssel, aki a fiával volt, azok már jöttek hazafelé. Megkérdezték:

  • Na, hová megy, Béni bácsi?

  • Viszem a ganét – mondta.

Elváltak egymástól, de éppen következett egy kanyar, s mondta az apa a fiának:

  • Menj hamar, érd utol Béni bácsit, s a vasvillát húzd ki a ganéból.

A fiú el is hozta a vasvillát, úgy, hogy Béni bácsi az egész trágyát a két kezével kellett lerakja.

  • Na, velem jól kibabráltak – mondta.

Mikor aztán hazament, a vasvillája be volt dobva az udvarra. Még megharagudni sem tudott az ismerősére.

Vaddisznó a tökben

Egyszer behozták az iskolásokat praktizálni a kibédi zöldségesbe. Előállt mindjárt a fogatos, Orbán Pana Laji bácsi, s azt mondta: – Né, gyermekek, Bornyúszegben akkora disznótök van, mint egy hordó. Néztem, figyeltem a tököt, mozgolódik erre, mozgolódik arra, hát benne van egy nagy vaddisznó.

Ej, kaptak a dolgon a gyermekek, s el akartak menni Bornyúszegbe, hogy nézzék meg. A tanítónő alig tudta visszafogni őket. Azt mondta:

  • Gyermekek, Laji bácsi csak tréfálkozik veletek.

  • Márpedig a vaddisznó ott a tökben, eszi a tök belét – erősködött Laji bácsi, s folytatta a történetet:

  • Elmentem a vadászhoz, Mátyus Zoli bácsihoz. Mondtam, jöjjön hamar, mert a vaddisznó benne van a tökben. Jött is, de a töknek akkor már csak a rámája, a tökhéja volt meg. Mert a vaddisznó kirágta a másik felét, s elment.

Ráduly János: Székely hazugságmesék. * Székely eszességpróbák. Találós mesék, mulattatós rejtvények. * Tréfás kedvű székely góbék. Népi tréfák, anekdoták *(Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2014)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. július 25. péntek hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Lászlóffy Csaba

„Lebegünk az igazság és lódítás között.”

Földig érő szonett

  Egy földig érő tükörben ma éjjel
felfedeztem be nem fejezett
portrédat (a provincia háttere nem fért el
szét is feszítené a keretet)

  átjár rajta nyirkos levegő sivatag holdja
átitatja az árvizektől sodort vörös salak
foszladozó árnyékába mint pókhálóba
valami folyton beleakad

  (kételygubanc? félsz? fénycafat?)
egyensúlyozni képtelen elomló
alakzat összedőlni-kész torzó

  az is lehet hogy az a ritkuló s mind
áttetszőbb koromnyomat nem te vagy –
meg ne érintsd!

  2014. június

 ***

Költőelődök balladája

Ki bánja, ha a szabadon kitárt
ősmezőkre is lesújt a hazárd,
hóhérkodó értelem? Dilemmák:
közöny – vagy a horror-árnyékú bárd.

Elomlik, elborul – már nem örök
a képzelet. A meszes vérkörök
megpihennek. Ódon kutad kiszárad;
ibolyaláng helyett a Dsida-szájat
penész árnyékolja s Vas István érett
ajka hangyáktól hemzsegő fakéreg.

A feketén riasztó borzalom
már nem a letarolt hegyoldalon
az erdő felől közelít, hanem
egyenes-adásban nagy hirtelen
elsötétül a Föld – de a képernyő meg se
rezdül, bárha a sima égselyembe,
mint roppant agancsú szarvasbogár,
bomba hasít: száz meg ezer halál!

Dűlőúton se rókanyom, se sár –
bűnök kikapart csonthüvelye vár.
Gazdátlan gondolat (vagy ködcafat?);
szemed káprázik – vajon mi maradt:
agy-ábra, szétroncsolt sejt?… Nincs titok,
csak reménytelenség (az is kifogy).
Túlterhelt ököllélek, még mi bánt,
mindenség-félelem ha mélybe ránt?

Cikázó hit cintermek vagy akol
mélyén, mint sebzett állat, valahol.
Dörrenések – messze, közel – a tájban,
melled alatt pókhálós szívkamrában.
A föld színe acél. Kemény a holt
anyag, és burka fertőzött: a lég.
Mint tűrhetetlen fájdalom a csók
réges-régóta szúr. Ez már a vég.

(Herceg)
Ki ma a bátor? az előre-
látó! a bölcs!
A hang elkésett.
Hová hanyatlik ez a dőre
világ? A kertem? A természet?

2003. június 19.

 ***

(talált versek)

Kiáltás

Gyanútlan hírnök a vers – lenyakazva
kegyetlen népség ünnepén csak
riogatott pernye: régi ruhák
redőiből előbújó molyok
ti könyvek kártevői!

s mint álmomban hallott kiáltás:
„a hatalom hátrahagyott
nyomasztó hamujából úgysem
rekonstruálható világod!”

(1989)

 ***

A belsőszobában gyermekeit keresve

Istenilyenkornemmutatkozik.
Hagyja kihűlni és szétrepedni
a mindenség anyagát. A bibliai
értelem is rég elpárolgott Károli
háromszáz esztendős, bőrkötésű
ó- és újtestamentomából, ki figyel
az ilyen összefüggéstelennek látszó
sorokra: „Az ő magok útját elfordították
…A póknak hálójából nem lészen
ruha…Várjuk a világosságot és, íme,
setétség vagyon”! Ki törődik az
üresen kopogó szavakkal. A nagy-
szoba homályában a kottakötegektől
roskadozó zongora meg a poros
könyvek; pedig valamikor innen
belülről tágult a világ s kapott lelki-
erőre a nagyapa-látta táj. Kirándulások
a Szent János-kútnál s a tordai Palatetőn
– mind holt építmény csak?! Ennyit ér
a múlt öröksége? (Nesze neked, szívós
remény.) Hova csábítsz, te „légből kapott”
és mindent elpazarló szabadság!… Elég
nekem a csupasz föld, ha a Szókratész
együgyű hitével vallott igazságok
egytől-egyig a kölcsön-számítógépben
rekedtek, ha a szív túlterhelt szerelvénye
kisiklott és a szelíd ölelés mindörökre
elvált a kétes karrierbe görcsösen
kapaszkodó kartól. Csak a gépvírus
szent; pláne, ha kiölhetetlen.

2000. november 6.

 ***

Egy üveg „Veuve Cliquot Ponsardin” pezsgőre

Üres ládafia –
ne csak iszapban ússz ihon!

Ha pezsgő: francia!
ha konyak: Napóleon!

Maholnap a böjti szelek
elbánnak könnyedén veled.

Születtél? Nyakalj keveset
(a sok úgyis odaveszett).

A mai nap csak baleset.

1997. május 18.

 ***

„Felejtsd el”-fogalomszótár

1. Karizma*

Hamuszürke terep, érzékiségtől mentes zóna; jóllehet
meg-megcsillan valami még mint bizánci cseréptörmelék,
de valójában minden spontán esélyt semlegesít a be-
programált sok hasznosnak hitt mutáció; – időtlenségbe
hajlik el a tér, szépséges keblek pihegése, asszonyujjak
kutakodása mint verandacsendbe hajló szőlőindák, ki-vagyok-én
kacérság, langy alkonyokba ájulás izgalma kizárva,
lábjegyzetnyi üres tér jut legfeljebb az ötletszerű leütésekre.

Pohos felhőzet, fellengzősség; a vágyakozás képzelt dallamfoszlánya,
Szindbád ifjúsága rég elszállt a mohos zsindelytetők felett, szét-
fröccsent minden intim emlék, közönyös szél tépdesi az idegszálon
lebegő pitypangokat – mindegy, lerombolt torony vagy a fanatikus
tömegámulatban megzápult sziklaorom jelképe: mára csak puszta
érzékeléshiány. Fanyar fintorgás, penészízű megromlott mítoszok.
Igaz is: még egyszer semmilyen isten nem fogja átrázni a világot,
amely mióta már a semmi ágán kuporog.

*kegyelmi ajándék

2014. június

 ***

2. Meghasonlás – plusz egy szójáték

Maghasadás – meghasadás; ha megszámlálhatatlan fintor,
fecsegés, füllentés és sóvárgás után méltán meghasonlik
a magára utalt lélek. Vércseppek a fehér inggalléron, vedd úgy,
hogy a zaklatott szívdobogás melléktermékei. Az önkívület már rég
a múlté, mint ahogy a kacagógörcsökkel együtt a líceum padja alatt
felejtődtek a grammatika bemagolt alapszabályai. A szövegeket át lehet
írni, de kérdés érdemes-e? Mesterséges fejleménynek tűnik utólag
annyi minden; egy jelentéktelen gesztus elég, hogy lepöcköld magadról
s letudd a nagy kataklizmák árnyékában összezsugorodott vétkeket
(akárha turistautak kellemetlen kölönceit), mindazt, ami a homályba vesző
évtizedek során hozzád tapadt. Kínos közhelyek (vajon képes lesz-e mintegy
magából kigyomlálni a véglegesnek elképzelt szöveg?); a színlelés folyamata
keservesebb sokszor, mint a meghasonlásé – és nyilván nem azonos, hanem
mint szerzői utasítás híján is ellenkező irányba futtatott, időtérképes* metrumok.

*időmértékes – időtérképes

 ***

3. Pőre remény

A döntés előtti várakozás.
Mielőtt elaludnál, a kétely és a pusztaságérzet közötti
pallón egy lehetséges (lehetetlen) átbillenés – hova?
Midőn halk léptekkel közelítsz tegnapi vagy majdani ön-
magadhoz a legképtelenebb titok után kutatva, révült mosollyal
képzelegve, miként ha elmúlt volna a legnagyobb veszély.
Valahol a világűr szélén testedet megérinti holmi pőre remény.
Egy érintés – szerelmi kielégülést ígérő ölelés, vagy mintha csak
balga elődök szellemkarja emelné meg a párnát fejed alatt.

A döntés utáni csend.

2014. június

 ***

 A kórkép és a test összeérnek

     Szétrobbant tetőszerkezet.
Hol az illatos tealevél, mely soha nem szárad el?

     A csontok kattanása s a hajlékony borda helyett merevülés.
Mikor kezdődtek el a tünetek? A szemgolyó nem engedelmeskedik –
a bandzsító tekintet meddig élősködhet a bénult idegeken?
Ugyanúgy: a test megfeszül, görcsbe merevül, ha a pulzus
extázisba esett! Kikapcsolni mindenféle célegyenest –
ambíció, harci készültség, intelmek, idült félelem,
tehetetlenség, zsoldos szavú politikum (!); egyedül
a gyermekkor, a képzelet mezeje.

     A hálózati utak kilátástalansága: a másba-menekülés
torzói, emberbaráti duzzanatok váladéka,
levegőtlenség zárlata. Csak a szemét.

     S amit az ördöngös Úristen kifröccsent még a szádból.

   2014. július 17.

 ***

Koholmány nyári ébredéskor

 „Az álom nem csak annyi,
hogy fekszünk vízszintesen”

(Kocsis Francisko-parafrázis)

Mint éjszakai vezeklés után egészen elvékonyodtál;
zsebedből gyanúsan hull ki még néhány összegyűrt papír-
cetli; kínos, hogy hiába keresed az összefüggéseket
s azt a pár szövegtöredéket a túlvilág ígérete előtt.

A kábultságban, a levegőt vastagon megülő ködből
kivetített tűzvörösben minden megszenesedett,
elhamvadt: emlékek, érintések, kudarcok, hangok –
a papírszárnyú madarak éneke is.

Akkor hát honnan, az ereszről vagy tán a homlokomról,
ez a langyos egykedvűséggel lecsorgó víz?

   2014. július 18.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. július 21. hétfő hüvelyk VERS