RSS

HUMOR ÉS SZATÍRA kategória bejegyzései

Vaddisznó a tökben

Ráduly Jánosnak „csak” két könyve jelent meg a tavaly. Ezt kissé szomorkásan közli zsebtelefonján, majd hirtelen felvidul: – De most pontosan három jött ki egyszerre a nyomdából! És előkészületben a többi is.

A posta nemsokára hozta is a három kis kötetet. Nyári olvasmánynak kívánni sem lehetne jobbat. Alább rövid ízelítő következik az Erdélyi Gondolatnál megjelent kötetekből.

-dbs-

(Fele fel, fele le)

Jöttem keresztül Abodon, nagy meleg volt, hát bementem az egyik házhoz, hogy kérjek vizet. Jött egy szép leány szembe, s kértem tőle a vizet. Hozta is mindjárt. Mikor a vizet megittam, kérdem tőle, hogy:

  • Egyedül laksz ebben a házban?

  • Nem – azt feleli a leány –, van anyám is, van apám is, van bátyám is.

  • Hát merre vannak?

Azt felelte a leány:

  • Anyám a konyhában főz, mégpedig olyan ételt, hogy fele fel, fele le. Apám elment vadászni. Amit megfog, azt ott hagyja, amit elszalaszt, azt hazahozza. A bátyám pedig egy útból kettőt csinál. Mi ennek a megfejtése?

(Az anyja főzi a fuszulykát, s mikor a leves lobog, a fuszulykaszemeknek fele le, fele fel jár. Az apja bolhavadászaton van. Amelyik bolhát megfogja, azt megöli s eldobja, amit nem fog el, azt hazahozza az ingében. A bátyja elsáncolja a földet, hogy a szekerek ne tudjanak rajta keresztül járni, de az emberek új utat vernek.)

Tórizsné

Egyszer az öreg Béni bácsi ment fölfelé a főúton, s látta, hogy jön vele szembe két menyecske, a hátuk mögött pedig a vén Tórizsné. Hirtelen megszólalt a templom harangja. Kérdezi a két menyecske:

  • Ki halt meg, Béni bátyám?

  • Azt mondják, hogy Tórizsné – válaszolt az öreg.

Ej, meghallotta ezt Tórizsné, s elkezdte:

  • Hogy a fekete fene egye meg a testedet, te Béni, hát nem látod, hogy jövök lefelé? Terjeszted a rémhíreket. Halatsz engem, pedig élek. Hát mit hitvánkodsz örökké?

Béni bácsival is kibabráltak

Egyszer Béni bácsival is kijátszottak, mert vitte a ganét ki a határba. Még a vécét is kitakarította, jó nagy terűvel indult útnak. A szekéren hátul a vasvilla bele volt szúrva a trágyába.

Ahogy ment, találkozott az egyik ismerőssel, aki a fiával volt, azok már jöttek hazafelé. Megkérdezték:

  • Na, hová megy, Béni bácsi?

  • Viszem a ganét – mondta.

Elváltak egymástól, de éppen következett egy kanyar, s mondta az apa a fiának:

  • Menj hamar, érd utol Béni bácsit, s a vasvillát húzd ki a ganéból.

A fiú el is hozta a vasvillát, úgy, hogy Béni bácsi az egész trágyát a két kezével kellett lerakja.

  • Na, velem jól kibabráltak – mondta.

Mikor aztán hazament, a vasvillája be volt dobva az udvarra. Még megharagudni sem tudott az ismerősére.

Vaddisznó a tökben

Egyszer behozták az iskolásokat praktizálni a kibédi zöldségesbe. Előállt mindjárt a fogatos, Orbán Pana Laji bácsi, s azt mondta: – Né, gyermekek, Bornyúszegben akkora disznótök van, mint egy hordó. Néztem, figyeltem a tököt, mozgolódik erre, mozgolódik arra, hát benne van egy nagy vaddisznó.

Ej, kaptak a dolgon a gyermekek, s el akartak menni Bornyúszegbe, hogy nézzék meg. A tanítónő alig tudta visszafogni őket. Azt mondta:

  • Gyermekek, Laji bácsi csak tréfálkozik veletek.

  • Márpedig a vaddisznó ott a tökben, eszi a tök belét – erősködött Laji bácsi, s folytatta a történetet:

  • Elmentem a vadászhoz, Mátyus Zoli bácsihoz. Mondtam, jöjjön hamar, mert a vaddisznó benne van a tökben. Jött is, de a töknek akkor már csak a rámája, a tökhéja volt meg. Mert a vaddisznó kirágta a másik felét, s elment.

Ráduly János: Székely hazugságmesék. * Székely eszességpróbák. Találós mesék, mulattatós rejtvények. * Tréfás kedvű székely góbék. Népi tréfák, anekdoták *(Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2014)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. július 25. péntek hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Papp János

A pap, a sziguranca meg nagyapám

Grafika1

Nézem az elsárgult, viharvert képet. Ercse Lajos, anyai nagyapám. Jómódú gazdálkodó egyetlen gyereke. Életét a földnek és a családjának szentelte. Meg a közösségnek. Közvetlen, barátságos, jószívű adakozó volt. Falustársai körében népszerű volt. Közösségi életet élt. Hosszabb ideig volt a református gyülekezet gondnoka, mely időszakban szívén  viselte a közösség érdekeit. Egy jellemző epizód: mikor piacra vitték az egyház gabonáját, nagyanyám ellátta pénzzel és tanáccsal.

– Itt a pénz, ha pálinkát akartok inni, nehogy az egyházéhoz nyúljatok!

A román impériumot a gyakori “koncsentrálások” tették változatossá. Persze a második háborúból sem maradhatott ki, végigharcolta az utolsó percéig, majd amerikai fogságba esett. Néhányadmagával megszöktek, és kalandos úton hazaértek szülőföldjükre. A lágerben hagyott bajtársak is akkor értek haza, kényelmesen, vonattal, amerikai cuccokba öltözve. Háborús élményei között a fő motívum az oroszok sokasága meg az állandó éhezés volt. Kalandjai az élelemszerzéshez kapcsolódtak. Mivel talpraesett volt, a bajtársai és a tisztek jó angyala lett, segített nekik a túlélésben.

Energiáját, kitartását talán a humorérzékéből merítette, amely minden körülmények között elkísérte.

Ez a megtörtént eset talán minden szónál jobban jellemzi.

Az ötvenes évek elején, az élesedő osztályharc korszakában, egy éjszakán kétségbeesetten veri valaki az ablakot.

– Ki az?

– A papné vagyok, tessék beengedni, kurátor úr.

– Mi történt, tiszteletes asszony?

– Elvitték az uramat! Az Istenre kérem, segítsen!

– Ki vitte el, mikor, hova?

– Néhány perce, a szigurancia, Isten tudja, hogy hova!…

– Nyugodjon meg, tiszteletes asszony, menjen haza és vigyázzon a gyermekekre, mi majd elintézzük a dolgot.

– Máriskó, csomagolj! Tégy az átalvetőbe egy sonkát, fehérlisztet, egy kenyeret is, és egy oldal szalonnát. A korsót töltsd meg borral, s a pálinkát se felejtsd el!…

Így indult el, az éjszakában, felcsomagolva. Virradatra a szekuritáte székháza előtt volt. Mit ad Isten, a felfalusi komájának a fia jelenik meg, egyenruhában.

– Mit keres itt, Lajos bácsi?

– Nagy bajban vagyunk, az éjszaka behozták a papunkat, segíts, hogy engedjék el.

– Hát mit csinált a papjuk?

– Nem csinált az senkinek semmi rosszat.

– Nehéz eset, nehéz bizonyítani. Látom, hozott valamit. No, vigye csak, s adja oda az asszonynak. Aztán később ólálkodjon errefelé, lássuk, mit tehetünk.

Déltájban csak kilép a kapun a pap, szabadon…És kivel találkozik elsőnek, hát a kurátorral.

– Mi járatban itt, Lajos bácsi?

– Hát, voltak valami elintéznivalóim, és most keresek egy falubelit, ne menjek egyedül hazáig. A tiszteletes úr is hazajönne? Találunk szekerest a város végén…

A város végén csakugyan találtak szekerest.

– Na, üljön csak fel, tiszteletes úr, én gyalog megyek, mert nem állna jól, hogy falusi ember létemre a papnak legyek terhére -, meg aztán sietnék is. Isten áldja!

A szőlőjéhez érve, menteni a munkanapból amit lehet, beállott  dolgozni. Estefelé, a hazaúton a sógorával találkozik.

– Te Lajos, hallottad, mi történt?

– Nem én, Jancsi sógor. Hát mi?

– Az éccaka elvitték a papunkat.

– És én nem is tudok róla!

– De jó délre hazajött.

– Nahát,csudákat beszélsz! De így jár az ember, ha a szőlőben tölti a napját. Azt sem tudja, mi történik az emberek között!…

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. április 22. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Guggoló emlék

Hét vége. A bágyadt napsütésban csillogó ezüstszál az ökörnyál. A Kultúrpalota bejáratánál kisebb csoportosulás. Egy másik csoport a Városháza toronybejáratánál. Friss házasokat fényképeznek. Az egyik ara megemeli szoknyáját, felkapja, hogy látszódjon a…harisnyakötője. De addig sem bírja tartani a lábát, míg a masina elkattan. (Tornából fölmentett komputer-nemzedék.) Az ifjú férj alányúl, így segítve párját.

A meglibbenő szellő sárgult faleveleket seperget az úton. Az utcán: jövő-menő járókelők. Mindennapi program.

Kissé távolabb a megújuló, egykori Párt-, most Park Szállodába költözve a megyei könyvtár néhány részlege, az amerikai könyveké is. American Corners Romania – áll az egyik bejárat fölött.

A szálloda előtt – aszálytól sújtott, ritkított bokrok között – guggoló alak. Csupasz feneke fehérlik, mint…nincsen rá hasonlat.

Pár méterre ásítozik a bezárt, elhagyott közvécé. Telve szeméttel, „külszíni” emberi ürülékkel. Valamikor betonlapokkal fedték be, biztonság fedezetében. Nemrégiben valakik – erős fiúk, hajléktalanok? – feltörték, betörték. A betonlapok bedobálva a lépcsőn. Tele minden ismét szeméttel és az anyagcsere-folyamat végeredményével.

Fertő a városközpontban.

Amott a guggoló alak sötéten fehérlik.

Kultúra ez is.

Czirmay Szabó Sándor

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Bölöni Domokos

A csikóbőrös kullancs

Nem könnyű kiverni a lírát az emberi agyból.  Csak a születettek és a mosolygósak, utóbbiak  közül is egy vagy kettő marad igazi költő.

A tanító úr unokája valahogy eltévesztette ezt a két direkciót, a gyerek semmi jelét nem mutatta a lelés adományának, másfelől pedig a rendesnél gyakrabban bizonyult indokolatlanul jókedvűnek.

A derék pedagógus ezeket egyáltalán nem vette észre, különösen nem észbe.

Folyton nevelni akarta a szerencsétlen unokát.

Ebbe törött bele béka- és diáknyúzó bicskája.

Azt vette fejébe, hogy megtanítja unokájának Petőfi Sándor János vitézét, még negyedikes korban. Utána jönne Arany János Toldija, majd pedig Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz és a többiek. Szép szabadcsapat. Ha az unoka, ez a pompásan sikerült fiú ilyesfajta filoszi adottságokkal születik, biztosan viszi valamire. Samuka azonban különös érdeklődést tanúsított az apró élőlények világa iránt, és ezt nagyapja – Papó – előtt sem titkolta, mi több, tudását nem röstellette néha fitogtatni is.

No, amikor – még a Petőfi előtti nagy népiek tanulmányozása alkalmával – meg akarta tanítani Papó tanító úr az unokának Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versét, Samuka különös fogékonyságot mutatott a cím egyik szava iránt. „Drága kincsem, galambocskám, / Csikóbőrös kulacsocskám! / Érted halok, érted élek, / Száz leányért nem cseréllek.”

Ez rendben volna, ám Samuka így szavalta: „Csikóbőrös kullancsocskám…”

Ebből lett aztán némi baj.

Hiába álmodozott Papó tanító úr arról, hogy az unokája, ez a pompásra sikeredett Samuka egyszer majd országosan elismert szavalóművészként szitálgat egy kis hírnevet a hála ködfelhőjéből őrá is – mint aki bevezette a tudatlan gyerkőcöt a boldogságos szózatok édenébe -,  Samuka

nem tágított. Folyton kullancsolt a kulacs helyett.

No, a csaknem kilencven kilós Papó tanító úr föllétrázta magát a padlásra. Jól emlékezett: megtalálta, föllelte egykori honvéd nagyapjának -, aki az első világégésben Galíciában jobb könyöklövést szenvedett, és emiatt egész életében nyomoréknak számított -, az alumínium kulacsát -…ha valóban abból volt. De lehet hogy egy második-világháborús kulacs volt az. Mindegy, Papó tanító úr az életét meg a létrafokokat kockáztatva, hatalmas kínok árán lehozta, és próbálta rendbe tenni a világot.

– Samuka, kérlek. Ez itt egy kulacs. Ha pedig kullancsra volna szükséged, hát csak kilépsz kettőt, és a Csigadomb tetejéről máris fölcsippenthetsz egy ármádiára valót…A sűrű erdőben.

– A Kárpát-medencében leggyakoribb a közönséges kullancs (Ixodes ricinus), amely a vérszívás során Lyme-kórt, vírusos agyhártyagyulladást, és mást fertőzéseket is terjeszthet az emberre – deklamlálta Samuka, mintha templomban szentleckézne. Mert csakugyan: a legfontosabb szövegeket mindétig maga előtt látta, a vizsgáin is úgy mondta fel, mintha élőben olvasná valamennyit. Tanárai többször is motozást rendeltek el, de nem csíphették rajta, soha semmiben el nem marasztalhatván a jeles fiatal tudósjelöltet.

– Mintegy két tucat kullancsfaj is él a Kárpát-medencében. A fontosabbak…

Papó tanító úr szenvedélyes dalos volt. Imádta a műkedvelő színjátszást is. Amikor a János vitézt készültek félig versben, félig prózában, ám lényegileg dalban bemutatni (ezt a fura egyveleget, érdekes módon, nem tiltotta a korabeli kulturális  kormányzat), a közben fölcseperedett unokájának címszerepet szánt volna a produkcióban. Kijöttek a televízió emberei, hogy az általuk autentikusnak gondolt helyi részeket jóelőre fölvegyék.

Samuka azonban elbukott egy akármin.

 „Pillants ide, hiszen ezen a világon. Csak te vagy énnekem minden mulatságom. Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg”

Ezt kellett volna szépen szavalnia az egyelőre még manökennel helyettesített, így sem kevéssé vonzó Iluska felé fordulva, ámde csak az jöve ki a legény pompázatos, immár kackiás bajuszkával körített piros száján, hogy:

„Kullants ide, hiszen ezen a világon…”

 A stáb szétröhögte a rögtönzött stúdiót.

 Hiába is moderálták-dürückölték, szidták-porozták: a kullancs semmi áron nem akart helyet cserélni a pillantscsal.

 A temetőben külön nyugosznak. Papó tanító úr a fura gikszer miatt kapott gutaütést, igaz, nem mindjárt, hanem a pálinkafőzési szezonban; Samuka pedig, haj, elutazott kullancsokat tanulmányozni idegen országokba.

Ahonnan – évek múltán – voltaképpen nem is ő maga tért meg, hanem csak a koporsója.

 Ki tudja, mi szívta ki a vérét.

 

***************************************

Macsukámbosz de Tránszilvánijá

Van egy falu, ahol a mégsem helyett azt mondják: csakse. És a mégse helyett is csak azt mondják: csakse.

Ha például a csordapásztor berúgott, és emiatt másnap nem tudott felkelni, így beszéltek:

– Csakse nem hajcsa ki a marhákat a Takány.

A pásztort mindenki Takány Pityókának ismerte. Aki még halottak napján kijár, váltig csodálkozik, hogy a kövén ez áll:

„Itt nyugszik Kapás Sándar, élt 64 évet.”

A kőfaragó nem dolgozik szótárból.

Aztán jött egy forradalom, és akkor azt mondták:

– Erős a szekuritáté. Csakse bukik meg Csauseszku.

Két nap múlva pedig már ezt:

– Csakse marad meg a diktát úr.

És nem maradt meg.

De akkor szabad lett mindjárt a falu, az emberek sok csomagot kaptak, kezdtek úri cuccokban járni, és már nézhették a júró nyúzt és a magyar tévét is. És aki akart, mehetett epret s málnát szedni Spanyolba.

Most azt beszélik, hogy mégsem lehet kint maradni, mert a spanyol államnak nem kell az idegen munkaerő.

Nem: csakse nem kell, hanem mégsem nem kell.

Ezek a magyarok a faluból, kilenc család; a többi csakis kint lakik. Magyarban. Már nem mondják azt sem, hogy egynégy osztály, mert az is megszűnt.

A romák is kiművelődtek. Miután a románok, tizenkét család, Olaszban telepedett meg, a romák vették át a Kalusárnak mondott népi táncot. Az a lényege, hogy felszalagozott cifra botokon lovagolva ugrálnak szépen, és csingilingel a sok apró csöngettyű a gatyájuk szárán. Közben ritmusosan kiáltoznak.

A régi világban a botot a románok macsukának mondták.

Aki arra jár, megbámulja az elkótyált bennvalókon emelt cinkpléh ragyogású úri palotákat.

Eszpányba a romák, akik szedik az epret és a málnát, vagyis csak szednék, de már nem szabad, alakítottak egy pompás zenekart és táncegyüttest, és úgy mondják maguknak, hogy Losz macsukámbosz.

Macsukámbosz de Tránszilvánijá.

Ez görögösen hangzik, de spanyol. Üss főbe, vagy a keresőbe, babráld ki, mit jelent.

Jól keresnek vele, mert hiába mindenfajta szorongatás, maradnak.

Ők lesznek Erdély spanyol csángói.

A szpénis romák őrzik a hagyományt. A románt s ha úgy adódik, a magyart.

Nyelvileg pláne.

Egyik karácsonyi-újévi hazanéző menyecskéjük magabiztosan jelentette ki:

– Jöhet ákár az Ármághédon is, mer’ mü egyelőre csakse nem még jüvünk haza.

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Télapó abortusza

Ültünk csalódottan a Kábelben a Lazics asztalánál. Hallgatuk a semmit, mint siketek a szférák zenéjét.

Megint ellopták a világvégét.

Váratlanul tolta elé magát egy bozontos atyafi.

– Befogadnak? – kérdezte, és odahuppant.

– Hát persze – bólintott Elekes, a Feriforma, és rágyújtott a századik cigarettájára.

– Ide ülök – mondta a bozontos -, mert maguk műveltnek látszanak. – Hát hallgassák meg, hogy’ jártam az éjszaka. Gyanítottam, hogy az országos, sőt európai havazások meg a kormányalakítás miatt a sok miniszter között elvész az ország, s ismét csak elsuvasztódik a világvége, ezért suttyomban beszereztem három palack elsőrendű fehérbort -, és mivel a feleségem Budapestre utazott az unokákhoz, már a délutáni óráktól kezdve a neten lóginyázva vártam…a fejleményeket.

Sajnos, éppen éjfélre fogyott el az utolsó csütöri csepp piám is. Ráadásul valami furcsa tünetegyüttes telepedett rám: folyton félrehallom a rádiót, a tévét, és félreolvasom a címeket a képernyőn.

Azt láttam például öles címben, hogy a Télapó abortusza. Értelmesnek aligha mondható eszmélkedés, majd ez derül ki: „Idén is közlekedik a télapó autóbusza Marosvásárhelyen.” Értik? A rénszarvasokkal vontatott szán helyett a gyerekek autóbuszon láthatják a nagyszakállút, és utazhatnak is vele.

Meg kell veszni.

– Nem kötelező – mormogta Elekes, a Feriforma, és rágyújtott a százötödikre.

– Rousseau válási nézetei cseppet sem érdekelnek. Mégis odafigyelek, s hát az van, hogy a neves gondolkodó és sztahanovista gyermeknemző „vallási nézeteit legnyíltabban az Emil negyedik könyvének közjátékában, A savoyai vikárius hitvallásában fejtette ki…”

– Nahát.

– Egy másik cím ezzel hökkent meg: „A kutyák szőrös gyerekek”. No, kérdem: a tudós etológusnak ugyanaz a baja, mint nekem, csak másképp?…Eltűnődöm, hogy hát akkor a majmok vajon micsodák; de türelmem fogytán gyorsan tovább kattintok, és uramista, azt látom, hogy „Leitatták az új kormányt!”…

Ekkor már egy percig sem haboztam, reszkető kézzel csengettem be a szomszédhoz, hogy kérjek valami csillapítót, mert már a fejem is zúgni kezdett. A szomszéd éppen a beiktatásról szóló híranyagot nézte. Örülhettem viszont, hiszen kettős szerencse ért: az ő felesége sincs otthon, falura ment, segíteni a rokonságnak a disznóvágásban, aztán pedig a szomszéd még nem csőrölte fel teljesen az ünnepre szerzett borát -, úgyhogy egyszeribe elmúlt a fejem, és bizony nemsokára dalra is fakadtunk, persze piánóban…Az alsók csak hajnali öt óra tájban jöttek fel, hogy az isten szerelmére, mikor fejezzük már be.

Hazamegyek a két méternyire levő lakásunkba, s akkor kapok észbe, hogy istók, mikor átalléptem volt, a számítógépet elfelejtettem lezárni. Az bizony csendben szunyókált, így aztán ő is átvészelte a világvégét.

Alig hunyok egyet, máris dörömböl a szomszéd, hogy most én segítsek rajta, mert né, reggelizett valamit (ojjé, már nyolc óra!), de utána olyan hányinger jött rá, hogy a fürdőbe vonulva önkezével vetett véget az ételének.

Mivel sem borom, sem pálinkám nem maradt, elindultunk a Poklos-patak mentén, a gazdasági krízisből győztesen kikerült bögrecsárdák egyike felé. Mire a Tulipán utca torkáig jutottunk, a miénk sem volt száraz. Már nem hálni, hanem hálálkodni járt belénk a lélek.

Talán a Dacia sörözőnél veszítettük el egymást, de nem aggódom, mert a szomszéd egy igazi éceszgábor, akármilyen hidegben megél, akár egy szál vikingben is…

Eddig jutott a dumában a bozontos atyafi, majd feltápászkodva újabb italért indult. No, reménykedtem: hátha nem tud visszatalálni. Vesztemre megismerte a kezemben tartott folyóiratot, amelynek borítóján a székelykeresztúri Gyárfás-kúria képe díszelgett.

Ismét odarogyott, nagy kínnal kiitta vegyespálinkáját, hörpintett a söréből, aztán váratlanul rámeredt a fotóra.

–  Atyaisten! – suttogta. – Már megint.

–  Mi megint? – kérdeztem értetlenül.

– A világvége. Hogy maga miféléket olvas.

– Miféléket olvasok?

– Hát nem szégyelli magát? Mi áll ott, a címlapon, he? Bárcás kurva? Az kell magának, vénember létére, bárcás kurva?

Azzal feszt dohogva valahogy feltornászta magát a székről, és válogatott áldásféléket osztogatva megvetően távolodott. Királyi méltósággal vonult ki a kábelkorcsomából.

– Mi a helyzet? – kérdezte Nagy Pál szerkesztő úr, akit meggyengült hallószerve szerencsésen megóvott a bozontos pacák dumájától.

– Elabortált a Télapó –  jegyezte meg rezignáltan Elekes, a Feriforma, és rágyújtott a száztizenhatodik cigarettájára.

– Ezt látom én is – mutatott Pál úr egy háromhasábos cikkre. – Kérlek szépen, a sajtó teljesen el van tájolódva. Az árdrágulással bezzeg napirenden vannak, de arról például fogalmuk sincs, hogy mikor lesz a következő világvége!…

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Elekes Ferenc

Szertartás

(Az író temetése)

Feketén megvillant

sok fontos ember,

lehajtott fővel, szomorún,

midőn egy pántlikát

rakosgatott

a gyászra megfont koszorún.

Könnyű volt látni át

a hamisság résein:

úgy tettek,

mintha csak ők tudnák,

mi szép, s mik azok a

rút tettek,

amiket ők el nem követtek -,

mulattak aztán

az esemény után,

ó, persze, okosan,

felejtve, hogy csupán

a dob s harang különb

talán, ha hangosabb.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. január 7. hétfő hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Elekes Ferenc

Egy szál fű

 

(Az irodalomról)

Ha csak egy szál fű
az irodalomból kinőne,
vagy egy sápadt malac
gömbölyödne tőle,

naponta írnék verset,
a  papírt művelném,
s nem szégyelleném magam,
hogy potyára koptatom elmém.

Kulturált lélek

Koncertre jár,
lelke csupa jóság,
nem gyűlöl senkit,
csak régi adósát.
Nincs gondja, mi földi,
hacsak nem e lenti:
hogy tudna télire
két disznót leölni.

 

Sikereim

Két előírt sétám
győzelemre vittem
ezen az esten:
meg nem botlottam
és el sem estem.

Kitüntetés

Légynek sem ártott.
Ki is tüntették ezért
végül. A legyek.

        ——

 Öt portré

Bözödi György

Arra kért engem egy napon,
ha találkozom Szakál Mózsival
Bözödön,
emeljem meg a kalapom,
s mondjam meg neki,
amit ígért, nem kaptam meg,
de azt is
köszönöm.

Cseke Gábor

Fejbevágták
egy lapos kitüntetéssel,
s szóltak, hékás,
az emberiség vonat, nem vár,
máskor ennyire ne késs el,
meg is rótták a költőt,
hogy a Jelentéssel
elpepecselt egy fél,
vagy egész emberöltőt.

Markó Béla

Apám asztalos volt,
azt mondtad, egyszer
meglátogatsz minket,
de most
már késő.
Kezéből kiesett
a véső,
pedig ő tudta legjobban,
milyen a jó szonett,
a végső.

Páll Lajos

Tőle is eltelt az idő,
abba szeretett bele,
háztetőbe, kapufába,
sőt, a kerítésbe,

nem fordul mostanába
a fehérnépek fele,
beszéli Korondon róla
a fehérnépek fele.

Gálfalvi György                

láza lement még
uralkodása idején,
pedig nagy csatákon
lángolt,

főműve kettő:
egyik plakát, mely
hirdette, nyugdíjba vonul,
a másik maga,
Láng Zsolt.

Könyveit számlálja
félkézen,
fiókban lapulnak,
félkészen.

(Forrás:Feriforma)
 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. október 27. szombat hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA