RSS

február 2013 havi bejegyzések

A Szülőföld lángoló szeretete tízszeres ellenség fölött is diadalt arat

Ervin atya vendégei voltunk Szárhegyen
image001
Ferencz Ervin atyáról legalább egy évtizeddel ezelőtt hallottam Bartis Ferenc szárhegyi költő, író atyai jóbarátomtól. Az Összmagyar Testület elnöke említette egy Vele készített beszélgetésem alkalmával, akiről így emlékezett vissza:  – Ervin atya  értesülve súlyos betegségemről, azonnal vonatra szállt és Budapestig meg sem állt. Érkezését követően erősen megszorította, megölelte Ferit, hozta a szárhegyiek üdvözletét, szeretetét, s amikor Feri kérlelte, hogy maradjon néhány napot, sajnálattal közölte, neki, máris vissza kell utaznia… Közben több esztendő eltelt, e cikk szerzője eljutott Szárhegyre, interjút készített Ervin atyával, aki atyai szeretetébe fogadta őt…

De ki is ez az Ervin atya, aki 2013. február 17-én, vasárnap egésznapos programmal kedveskedett négyünknek: Pécsi L. Dániel jelképművésznek, Kiss András adományozónak, és jómagam mellett az aznapi autó-szolgálatot vállaló Kovács Laci barátunknak, az Erdélyi Magyar Ifjak egyik tagjának.

Szenvedésben és lelkiekben gazdag életút. Ervin atyát háromszor tartóztatták le a Securitate emberei, kétszer ítélték halálra, majd azt életfogytiglani börtönre változtatták. Összesen 13 évet ült Románia börtöneiben. Hitét, humorát mégis megőrizte. Papi hivatását 16 helyen gyakorolta. Márton Áron püspök szentelte pappá a következő szavakkal: „Vértanúkká szentellek titeket!” Ha nem is lett vértanú a szárhegyi Ferences Kolostor szerzetese, szenvedéssel teli, bátor élete a nagy tanúságtevők közé emeli őt.

Vasárnap délelőtt Anaklét atya tartja a szentmisét a szárhegyi ferences kolostor templomában… Ez követően fogad bennünket Ervin atya. Kájoni János ferences pap, író, híres zeneszerző, orgonaépítő, nyomdaalapító, a szárhegyi kolostor egyik építője nyomdokain járunk… aki meghalt Szárhegyen 1687. április 25-én. „Itt nyugszik e templom szentelt földjében” – olvasható a tiszteletére állított emléktáblán. Pontos nyughelye nem ismert – mondja Ervin atya, miközben megérkezünk a kolostor dísztermébe.

Patinás épületben járunk. A szárhegyi ferences kolostor története érdekes: Az itt élő Lázár család egyik őse Rómából hazatérve, álmában történt látomásra hivatkozva kápolnát építtetett a Szármány-hegyen. Az a Lázár Miklós lehetett, aki 1494-ben búcsúengedélyt szerzett a plébániatemplomnak. Lázár István 1642-ben a ferencesekre bízta a kápolnát, és P. Kolozsvári Bertalant kérte meg a kolostor megszervezésére. 1646-ban a pestis elragadta őket. 1749-ben, a tűzvész pusztítása után építették a ma is álló kolostortemplomot. Itt temették el Kájoni János, Losteiner Leonárd, P. Lukács Mansuét nagy ferences egyéniségeket. 1974 óta a kolostor egyik szárnyában működött egy művésztábor, melynek alkotásait a megújított Lázár-kastélyban helyezték el. Ebben a kastélyban nőtt fel Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – mondja Ervin atya, aki 93 esztendősen is fáradhatatlanul mesél. Közös (fejedelmi) ebédünk elfogyasztása után autóba ülünk és a városban található Lázár-kastélyt nézzük meg. – A Lázár-kastély az erdélyi reneszánsz építkezés egyik legszebb alkotása.  Pártázatos stílusa a XVII. századi Erdély egyik legvonzóbb főúri hajléka. Boltíves előszobájában 1532-ből származó gót betűs felirat van (Cristus Maria 1532).

A legkorábbi lakótornya 1450-ből való. A kastélyt, annak homlokzati részét Lázár István (Lázár András fia), Bethlen Gábor hajdani játszótársa és főembere, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkirálybírája  pítette, aki az 1596. évi agyagfalvi székely gyűlésen elnökölt. Címere alatt a főbejárattól balra levő bástyán az 1632-es évszám olvasható. Ez a dátum  az építkezés befejezését jelzi. Az udvarban a magas falak mentén romos gazdasági épületek sorakoznak: konyha, kemence, cselédlakás, katonai lakás, kút, kovácsműhely, istálló. 1590-től 1594-ig ebben a kastélyban töltötte gyermekkorát Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Jelenleg a Lázár-kastély udvarán oda nem illő modern művészeti alkotások rontják e patinás épület történelmi auráját.

Ervin atya bámulatos energiával ül be az autóba, és haladunk további úticélunk felé. A kolostor keretein belül működik a két Kájoni János Gyermekotthon, a dévai Szent Ferenc Alapítvány két intézménye. Váratlanul érkezünk mindkét helyre, fogadtatásunk mégis örömteli. Előkerülnek a gyermekek, a nevelők, készítünk néhány felvételt, majd megnézzük a lovardában védelmet és biztonságot élvező lipicai és angol telivér lovakat. Mielőtt komolyabban összebarátkozhatnék a lovakkal máris megyünk tovább. Hamarosan elénk tárul a gyergyói medence nyugodt, békés havas látványa, s a sokak által ismert „Tatárdombnál” ismét megállunk…  1658. szeptember 6-án Moldva felől berontó 3000 tatárt, 300 székely Gábor diák vezetésével e helyen győzött le és temette nagyrészt e halom alá. Hirdesse ez emlék, hogy a Szülőföld lángoló szeretete tízszeres ellenség fölött is diadalt arat. Állítatott 1906-ban – olvasható az Emlékoszlopon. Színes programunkat a ferencesek által működtetett méhészet, sóbarlang megtekintésével zárul, majd tisztelgünk Bartis Ferenc író, költő kopjafája előtt.

Élmény Ervin atyával tölteni a napot, s noha 93 esztendős, egésznapos figyelme, humora nem lankad… Büszke rá, hogy Márton Áron püspök szentelte pappá. Emlékezetes találkozásunkat és egésznapos programunkat egy Tőle hallott emlékezéssel zárom: – Vértanúkká szentellek titeket! – mondta Márton Áron a fiatal papoknak 1943-ban. Tudatta velünk, hogy nehéz, súlyos jövő vár reánk. Maga is tudta, milyen súlyos jövő vár rá is. 1950-ben zetelaki pap voltam, az ottani plébánost elvitték a Securitatera, minket pedig kizsuppoltak Udvarhelyről, ahol a Kollégium prefektusa voltam. Majd megszüntették a Kollégiumot és kitettek Antal atyával falura, ott volt vagy 22 tanító, ketten voltunk barátok. Az újságok állandóan szidalmaztak, és írtak ellenünk, hogy mi a 22 tanító munkáját keresztülhúzzuk. Mondanom sem kell, kitűnő kapcsolatot ápoltunk az ifjúsággal, énekkart működtettünk. Amikor elmentünk a Csíksomlyói búcsúba 1949-ben, s kérdezte tőlünk Márton Áron, hogy milyen eredményeink vannak, megmutattam neki az újságot, melyben „gazember barátokként” írtak rólunk. Erre ő kihúzta a zárda fiókját, elővett egy másik újságot melyben őt „rabló lovagként” támadták. „Fiaim nem vagytok rossz társaságban!” Ezt a biztatását soha nem felejtem el – mondta Ervin atya egy különleges nap végén. Mi pedig a Vele töltött napot nem felejtjük el soha. Ervin atyán keresztül az Úr vendégei voltunk 2013. február 17-én Szárhegyen…

Frigyesy Ágnes

forrás: www.devaigyerekek.hu

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 28. csütörtök hüvelyk BARTIS KÖR

 

Találkozások III.

(Gyergyószentmiklós, 2012.)

 

Az ötvenéves Salamon Ernő Irodalmi Kör antológiája. A kisebb megszakításokkal ötven éve működő kör tagjai gyergyói születésű, illetve itt élő írók, költők. A kötet nem teljes, hiszen több egykori tag alkotása hiányzik belőle. „A Találkozások IV. gyűjteményes kötet fogja pótolni a tervek szerint e hiátust” – mondta a kötet szerkesztője, Bajna György.

Bajna György

Bekopogó

„Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak”

Radnóti Miklós szép sorai érintenek meg, amikor tétova és minden bizonnyal nem egészen pontos, tehát csak történettöredék írásába kezdek, mint az egyedüli, aki 1962. október közepétől nyomon követhettem, tagja lehettem az irodalmi körnek.

A kedves Garai Ödön bácsi tudása,  Barabássy László lelkes szervezése hozta létre. Az első tagok munkások, diákok voltak. El-eljöttek az önképzőköri ülésre tanárok is. Otthont a Laurentzi szállóból Petőfi Sándor Kultúrházzá „emelt” Korona biztosított. Milyen érdekes, Laurentzi János szervezte az 1880-as években Gyergyószentmiklós első olvasókörét.

A középiskolás diákok közül Bereczki Károllyal érdeklődtünk kitartóbban. Vakációk alatt ellenben állandóan eljárt a köri ülésekre Balázs István is, aki akkor Marosvásárhelyen tanult. Barabássy Balánbányára került, a helyére Nyisztor Miklós, a kultúrház akkori egyik szakirányítója lépett. Aztán megérkezett igazgatónak Váli József, a Marosvásárhelyen végzett magyartanár. Nem sokkal később újságíró lett, helyét a könyvtárigazgatónak hazatért Csata Ambrus vette át. Ekkor már a városi könyvtárban tartottuk a találkozókat. A színjátszás mellett a köri tagok az egyre gyakoribb irodalmi estek szereplői között is a legtöbben voltak. Jutott a 20-25 irodalomkedvelőből oda is. Mire elkészült a Szakszervezeti Művelődési Ház, a köri tevékenység úgymond takaréklángra került. Néhány író-olvasó találkozó hozta még össze a tagokat, egyre ritkábban. Sikerült feléleszteni a lángot. A kör új környezetben talált helyet üléseinek. Egyik ajtón a szakszervezeti könyvtárba léphetett az érdeklődő, itt tartottuk a köri üléseket ismét hetente, a másikon az akkor nagy népszerűségnek örvendő és a körbe is el-ellátogató Karancsi Sándor műtermébe. Később az is kiderült, hogy az épületben másnak is volt helye: az állambiztonságiaknak, a szekunak.

A művelődési Ház igazgatója, Kémenes Lajos magyartanár jó házigazdája volt a körnek, ahogy később a szintén tanár Varga Gyöngyi igazgatónő is.

Boldog hetvenes évek! – sóhajthatnánk fel. A kör életében a leggazdagabb időszak volt.  Néhány név: Bartók Júlia, Bíró Mózes Éva, Bíró László (fizikus), Györffi Kálmán, Szávai Géza. A két orvos: Panigay Róbert s az időközben köri taggá váló Kercsó Attila. Vidékről feljáró és helyi pedagógusok, középiskola diákjai közül pl. Farkas László, Parászka Miklós, Sándor Magdolna. A hazatért Burján Emil és hitvese, Gál Éva Emese teljesen új levegőt hoztak: az irodalomét, az addig inkább csak irodalomnépszerűsítő és önképzőkörként működő csoportosulásba. A hetvenes évek végére már T. Szabó Edit is bontogatni kezdi szárnyait.

Kimaradnak a felolvasók közül, de eljárnak a köri ülésekre: Bábics István, Benedek Balázs és Dávid István. A köri tagok között több egészségügyi asszisztens is feltűnik, ahogy az élet területéről sok más szakma képviselője, még Garda Dezső történész is. Tény, a hetvenes évek értelmiségiek körévé alakította a társaságot. Vitákat általában Szávai, Györffi, Bartók és Bíró Lászlóné Mózes Éva kezdeményez, gerjeszt. Tartalmas kor volt ez a kör életében.

A nyolcvanas évekre a teher alatt nő a pálma jelige jellemző. Szávai és Györffi, újságíró lesz Bukarestben. A maradék középhad tagjai pedig – talán csak Gál Éva Emese a kivétel -, ekkor válik alkotóvá. Megjelennek Kercsó Attila és Panigay Róbert első könyvei.

A tagság csaknem állandó, a kör vezetése változik gyakrabban, mint addig, de amikor mélypontra kerül a köri élet, mindig van elég erő a talpra állásra. Itt ki kell emelnünk Gálné Esztegár Ildikó nevét is.

1990 után 15-17 tagra állandósul a kör. Valóban tarka a társaság. Ha volt fordulat, az a jegyzőkönyvek lapjaiból olvashatók mellett az egyre gyakrabban megjelenő önálló kötetek számával mérhető.  Hiszen az egykor diákként el-ellátogató Ferenczi Attila, Gergely Edit, Rafi Lajos, Papp Attila Zsolt mellett Antal János, Bíró László, Burján Emil, Czírják Edit, Ferenczy Rozália, Csata Ambrus, Gálné Esztegár Ildikó és alulírott is csatlakozik a több kötetes Gál Éva Emese, Györffi Kálmán, Kercsó Attila, Panigay Róbert mellé.

És ne feledkezzünk meg a kör tiszteletbeli tagjairól: Bereczki Károlyról és Kamenitzky Antalról sem, ahogy Burján Gál Enikőről sem, akinél senki fiatalabb nem látogatta a kört. Magzatkorától!

Az 50 esztendő alatt a romániai magyar irodalom csaknem valamennyi jelentős alakja vendégünk volt. Hosszú lenne emlékezetből a névsor és sértőn hiányos. Ezért eltekintünk tőle. De nem hagyhatjuk szó nélkül a korondi tollforgatókkal tartott találkozókat, ahogy a marosvásárhelyi Súrlott Grádiccsal kialakult jó viszonyunkat sem.

Ötven év alatt sok „házinénink-bácsink” volt. Mindig oda költöztünk, ahol szívesen láttak. Kultúrotthon, könyvtár, nőegylet, Művelődési Ház, ismét könyvtár, sőt a Nosztalgia Kávézó is volt főhadiszállásunk. Köszönet azoknak, akik befogadásunkkor ezen intézmények élén álltak, illetve Máthé Editnek, a Nosztalgia Kávézó tulajdonosának. Ha ők nem lettek volna, ma nem emlékezhetne 50 esztendőre az irodalmi kör sem.

E kis kötet nem teljes, hiszen több régi tag alkotása nem szerepel benne, holott illene. Csakhogy november elejére sikerült két jelentős és több kedves támogatót találnunk, akiknek köszönhetően ma már bátran kérhetnénk írást akár a Magyarországra telepedettektől is. Majd a Találkozások IV. gyűjteményes kötet, amit legkésőbb 2 év múlva szeretnénk kiadni, pótolni fogja ezt a hiányt.

Gyergyószentmiklós, 2012. november 15-én

*************************************************************

Bajna György

Ima a hegyhez

Eső mossa a hegyeket,
Tiszta lesz minden: patyolat.
Mint a rigófütty, mint a madárének,
És nem hallani disszonáns hangokat.

Ha bőségesen terül majd a bérci asztal,
Illatos kenyérrel és örök malaszttal,
Fény és illat pillangót marasztal,
Amit csak alávisz a bolondos röpte,
Hol kristály patakban olt szomjat a szarvas,
S a békés csönd oly végtelen, hatalmas,
Hogy térdre rogy, tőle erőtlen az ember,
Aki az Úrnak itt soha nem felesel.

Fény fürdeti újra a hívó hegyeket.
Végtelen kék égből kivésett a szikla.
Szilánkjai a hullócsillagok,
A varázsló vésőt maga, Isten fogja.

***********************************************************

Czírják Edit

Gond-viselés

ujjlenyomatát
érezni a levegőben
tapinthatóságára
vágyom olyankor
kiegyensúlyozom
magam és
nem táncolok
már pengeélen
Világ vándora
Hosszú ideje nem láttalak téged,
Másfelé sodort az élet vihara,
De most megjöttél – testvérem,
Isten hozott idehaza!
Fölötted is elmúltak az évek,
Az élet ízéről mesél arcod bársonya,
(És vall, ó, mélyen vall a tekinteted.)
Hogy elhagytad a szülőfölded
Tán nem is tudod, mi volt legfőbb oka,
De most itt vagy – bátyám, nővérem,
Isten hozott idehaza!

Mondd, meséld, másik hazád hogyan fogad?
S, hogy ismerõs idegen lettél az emberek szemében,
A tényeken mit sem változtat.
Ülj ide mellém, én is elmesélem, mi oka,
hogy vállaltam itt, mit az élet
Apránként terhelt vállaimra.

Nézd, itthon vagy, mert lehet több hazád,
de szülőfölded csak egy lehet,
és édesanyád, édesapád ajkán áldás:
Isten hozott idehaza!

*************************************************************

Ferenczi Attila

Útban a Megváltó felé

Városunk kicsi: alig van benne
nyár, s tán ezért nincsen tengerünk;
felhõkarcolónk sincsen, csak a vágy –
jöjj, Emmanuel, légy mi velünk!
A kis szájhősök elvonultak, s el
velük gyermekkori énekünk;
házuk üres, végleg kisöpörték –
jöjj, Emmanuel, légy mi velünk!
S mint a bűnbeesés után, a táj
szürke – hová lettél Istenünk?
Várunk egy jelet, biztos kiutat –
jöjj, Emmanuel, légy mi velünk!
Talpra kellen-e állni, testvérek:
egymás nélkül holnap elveszünk!
Gyújtsunk egy csillagot a jövõnek –
jöjj, Emmanuel, légy mi velünk!
Lépjünk rá a betlehemi útra,
nézzük meg, merre tart életünk;
keressük meg lelkünk szálláshelyét –
jöjj, Emmanuel, légy mi velünk!
Fogunk késni belsõ utcáinkon;
s bár nem sokan, de mind ott leszünk.
A pásztorok már melléd térdeltek,
Megváltónk, nézd, mi is érkezünk!

*************************************************************

Gál Éva Emese

Tél

A hó átvilágít az éjszakán,
röntgenezi a komor fa-tüdőket.
Hatalmasabb a csend, mint a magány.
A szél torkára fagyott levegőnek

a lélegzethez más esélye sincs.
Saját hiányába dermed az ember.
Szabadon fölragyog a jégbilincs:
a szó az imából kitörni nem mer,

Hogy Istenig nőjön föl a sikoly.
Az úr már kicsapódott valahol,
körénk fagytak a bolygók, égitestek.

Hiába hevít éltetőn a Nap,
minden fény csak egy röpke gondolat,
amit Isten elszórt és itt felejtett.

*************************************************************

Kamenitzky Antal

Tiszta

Legyél a csipõs, tiszta, téli hajnal,
mint égi lélek, tisztán megmaradj;
tisztává égj, mint perzselő harag,
ne légy a foltja friss, meszelt falaknak!

Légy könnyű vers, mely gyermekhangon
[szólal,
csak dallam, amit szó nem ront, ha szól,
harangszó légy, visszhang az ég alól,
halott nagyanyám száján altatódal!

Te légy a messzeség örök heroldja,
kinek a hangja fészekalj-puha,
ki a világom mérgeit feloldja,

jövőmnek légy a fényképalbuma!
Legyél javamra elállított mérleg,
maradj meg soknak, de sosem elégnek!

*************************************************************

Kercsó Attila

Az ősz nyugalma

Üres padon a meditáció
Míg földre szállni készül a dió,
poros levélben a hangya nyomok
Rekedt csókák az égi vándorok.

A tekintet is velük vándorol
Simogatás a kopár dombokon,
Lomhán kocog, mi futva érkezett,
Kopott olajkép, aranyos keret.

A vállakon pihegő nyugalom
mint vadak nélkül elnémult vadon,
Míg cihelődő nesszel búcsúzik
Langyos kövétől a zöld nyakú gyík.

Szellő cirógat észrevétlenül
Komor sarkokban az árnyék kihűl,
A fák alatt az avar szendereg
Lépked az ősz mint tisztes, nagy öreg.

*************************************************************

Rafi Lajos

Megalkuvás

Az én atyám, aki igába hajt,
Tudom, tud rólam, nyilván-
tartja testem.
De kellene egy valaki, barát,
Talán kivel egy koporsóba lennem.

Száz rossz fáj bennem, s összetör
fajom,
Sehogy sem sodorhatom egy nemzetbe.
Két sziklafal még őrzi alkatom.
És átöltöztet nemesebb tegezbe.

A hegyek zöld lángja megfakulva sír,
És lassan színét vesztette az ég.
Párák gyűlnek a völgyben idelent.
S értelmét leli bennem az idő.

Hisz a füvek beszélnek rólam.
Halkan siratom örök panaszom.
Jajgat a Nap magában, vérzik.
Maradjál velem Hajnalcsillagom.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 21. csütörtök hüvelyk VERS

 

Sebestyén Péter

Isten asztaltársasága.
Biblikus gondolatok B év

Verbum, Kolozsvár 2012

Sebestyén Péter hosszú évek óta töretlenül végzi sajátságos katekézisét írásain keresztül. Szövegei, esszé-homíliái ilyeténképp messze megelőzték a hit évének vatikáni dokumentumait, az azokban foglalt javaslatokat. Feszes ívű, sodró erejű, friss írások ezek, éppen olyanok, amilyenekre a hit évében szomjazunk. Szívemből kívánom, hogy ezek a hol megsirató, hol nevettető, de mindenképp lelkünkben nyomot hagyó írások, a kiváló példatárral ellátott, a székely életkedvből (is) fakadó belső derű jelenlétében született mondatok, felismerések, a céltudatosan megfogalmazott és felmutatott gondolatsorok kézenfogjanak ésvisszavezessenek minden olvasót az Úrhoz, elvezessenek minden keresőt a bizonyossághoz, fogodzót kínáljanak mindenkinek, aki felismeri, hogy hűséges az Isten, és  lelki táplálékul szolgáljon mindazoknak, akik Mária köpenyébe akarnak kapaszkodni vész idején. Ha mindez sikeredik, Isten asztaltársasága gyarapodni fog. Hiszem, hogy így lesz!

*************************************************************

Balog László

Nyitóbeszéd

Mottó: Hűséges az Isten!

Vajon kikből áll Isten asztaltársasága, kérdezi e sorok írója is? Nagy kérdés! A válasz azonban, meggyőződésem szerint mégsem nagy ívű teológiai  eszmefuttatás, briliáns okfejtések sorozata révén hull ölünkbe. Elégséges szétnéznünk (poszt)szekularizálódott világunkban és szomorúan tapasztalhatjuk, hogy (majdnem) „minden Egész eltörött”, hogy az asztal mellé igyekvők társasága napról napra egyre népesebb. Egyházunkon belül is sokasodnak a gondok, a ki nem mondott igazságok, a ferdítés groteszk játékai, az „atombiztos” lelki közösségek jajszóit messzire hallani már.

Ilyen körülmények között ez a kötet, amely a liturgikus B évre lát el  útravalóval,  többszörösen is kérügmatikus evangélizáció. Tartalom és forma egysége  egyaránt szolgálja e nemes célt. Szerzőnk, meglehetősen szerényen, csak „biblikus gondolatok”-nak  nevezi írásműveit, de az olvasó látni és tapasztalni fogja, hogy a több mint félszáz (52) szöveg messze túlmutat az eredeti szerzői intencionalitás keretein.  Hiszen akárhányszor olvassuk újra, újabb és újabb tartalmakat „nyit meg” az adott szöveg, majd minden bekezdés jelzésértékű. Feszes ívű, sodró erejű, friss írások ezek, éppen olyanok amilyenekre a HIT ÉVE  szomjazik.  Ezért is indítottam nyitóbeszédem azzal, hogy ez a kötet és ennek írásai valós igényt elégítenek ki gyakorlatias igehirdetésük révén, és teszik ezt oly módon, hogy újak tudnak  lenni a szövegek tüzét tekintve, a gondolatfugák szenvedélyét tekintve, lendületükben  és körülményeik tekintetében is.

Éppen ezért nem csupán az egyháziak és a katekéták, a püspöki megbízással rendelkező hitoktatók számára válhat hasznos szöveggyűjteménnyé, hanem a civilek is haszonnal forgathatják. Ugyanakkor a szövegek „megtalálhatják” nem csupán a belső evangelizációra „szorulókat”, hanem azokat is, akik messze vannak ebben az órában Jézus Krisztustól. Sebestyén Péter írásai belső  indíttatásra születtek,hiszen szerzőnk jól tudja, hogy kötelesek vagyunk Krisztus örömhírét továbbvinni. Ez az 52 írás egyszerre szolgálja a nemrég lezárult szinódus valamint a Hit évének alapkövetelményeit, hisz amikor fogalmaz, bármilyen témáról is legyen szó, nem csupán magánemberként tesz tanúbizonyságot  és hirdeti az Evangéliumot, hanem az Egyház nevében is, hivatalosan is teszi ezt.  A sorok mögül mindvégig kiérezni, hogy Önmaga evangélizációjával kezdi a munkát, Önmaga önvizsgálatával is szembesítve „keresztkérdéseket” szegez nekünk, olvasóknak, felmutat és irányt javasol. Nem néma tanúságtevő, hanem felvállaltan, tudatosan HANGOS. Szövegein, esszé-elmélkedésein keresztül akar hatni, állandóan tágítja a befogadói horizontot, a szív és az ész bugyrait munkával látja el.

Számomra a kérdés csupán az, vajon hogy tud eljutni ez az AKTUÁLIS és ÜDVÖS tartalom Isten asztaltársaságához?  Hogy jut el a kirekesztettekhez,  a megvetettekhez, a lenézettekhez, a szenvedőkhöz, a magára hagyott emberekhez, a megfáradtakhoz, az életüket eltékozlókhoz, az ál-életeket élőkhöz, a „színészkedőkhöz”, a szájhősökhöz és szájtátikhoz, a „politikát generálokhoz” … vagyis HOZZÁNK?

Önök, TI, akik olvassák/olvassátok e sorokat ki-ki alapon behelyettesíthetik/behelyettesíthetik/behelyettesíthetitek önmaguk/Magatok. Természetszerűleg nem a kereskedelem és nem a marketing  oldaláról közelítettem e kérdéssel, bár ez is jogos lenne, hanem arra vonatkozott, vonatkozik  a kérdés, hogy érteni akarjuk-e amit olvasunk, MIT olvasunk és mit fogadunk be, mi az ami elindíthatja bennünk, lelkünkben saját, belső újraevangélizációnkat.

Előző kötet előszóírója, Bodó Márta azon töpreng, hogy „A mai felduzzadt könyvpiacon szinte nehéz már válogatni, annyi kiadvány tölti be a polcokat.(…) Jó a bőség” (jegyzi meg), „Ám a bőség zavara összekavarhatja a tájékozódásra képtelen embert”. Ugyanakkor mégis jó szívvel ajánlja a kötetet, felszólítja az olvasót „Kincskereső, tartós kincsre vágyó olvasó, ne habozzon hát a szerzőt követni.”

Valami effélét kellene nekem is javasolni az olvasónak, de mégsem teszem mert  tudom, hogy ez a kötet is sajátos utat jár  majd be, és új barázdát szánt, a Gondviselő Isten jóvoltából. Ezt bizonyítja az az átlagosan 1500-as kattintási szám is,(némelyikük minden bizonnyal a 2000 – es határt is túllépi hamarosan) amellyel az eddig megjelent (erdély. ma) írások rendelkeznek.

Sebestyén Péter hosszú évek óta töretlenül végzi sajátságos katekézisét írásain keresztül. Szövegei, esszé-homilíái ilyeténképp messze megelőzték a Hit évének vatikáni dokumentumait, az azokban foglalt javaslatokat. Szívemből kívánom, hogy ezek a hol megsírató, hol nevettető, de mindenképp lelkünkben nyomot hagyó írások, a kiváló példatárral ellátott, a székely életkedvből (is) fakadó belső derű jelenlétében született szövegek, a céltudatosan megfogalmazott és felmutatott gondolatsorok kézen fogjanak és visszavezessenek minden olvasót az Úrhoz, elvezessenek minden keresőt a fényhez, fogodzót kínáljanak mindenkinek aki felismeri, hogy hűséges az Isten és  lelki táplálékul szolgáljon mindazoknak  is akik Mária köpenyébe akarnak kapaszkodni vész idején.

Ha mindez sikeredik, akkor Isten asztaltársasága gyarapodni fog. Hiszem, hogy így lesz!

Csíkszereda, 2012 november 11.

*************************************************************

Az élet igazságait keresve

Beszélgetés Sebestyén Péter marosvásárhelyi római katolikus lelkésszel világi és vallásos szféra találkozásairól

RMSzó, Színkép, Antal Erika | 2012-04-20

Az ökuménia azt jelenti, hogy meglátjuk a jót, a szépet a másikban, és azt átvesszük, akár azért, mert a mi hitünkből hiányzik, akár azért, mert felismerjük benne az értéket, mondja római katolikus lelkész beszélgetőtársunk, aki azt vallja, hogy az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat vesszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem azért, hogy azt az övé mellé helyezzük. Sebestyén Péter több könyvben elmélkedik ezekről a témákról – munkái keletkezéstörténetéről is kérdezzük.

Legutóbb két kötete jelent meg, a Kincs mélyre ásva. Biblikus gondolatok és a Gördeszkán a mennyországba. Melyek az előzményei ezeknek?

– A Kolozsváron megjelenő katolikus hetilapban, a Vasárnapban már több mint egy éve biblikus gondolatokkal jelentkezem, a heti igerész magyarázataival. A katolikus egyház liturgikus beosztása szerint hároméves ciklusra vannak felosztva a szentírási könyvek, amelyeket vasárnap magyarázunk, prédikálunk, amelyekre épül a liturgia. És az első év van ezidáig készen, ennek a termése a Kincs mélyre ásva című kötet.

Kiknek szánja ezt?

– Elsősorban a hívőknek, de azoknak is, akik nem jutottak el a templomba, vagy lemaradtak valamelyik vasárnapi prédikációról, habár a világhálón is folyamatosan követhető. Ami az előbbivel rokonítja a második kiadványt, a Gördeszkán a mennyországba című esszégyűjteményemet, az az a tény, hogy majdnem fél évig párhuzamosan futott a két írássorozat. A szóban forgó kötetem írásai a Központ című vásárhelyi hetilapban jelentek meg egy éven keresztül, 2009-2010-ben. Úgy gondoltam, összegyűjtöm egy kötetbe, mert tematikájában teljesen elüt a templomi szóhasználattól, hiszen világiak számára írtam, az a fajta sorozat, amely próbálja megértetni a laikusokkal, hogy életünk minden rezdülése valahogyan Isten jelenlétében zajlik, és kötődik a hitünkhöz. Ezért próbáltam olyan témákat is feszegetni, amelyek talán nem férnének bele egy klasszikus prédikációba. Így, a szószéket meghoszszabbítva, az esszé műfajában próbálom szembesíteni az embereket az örök igazsággal.

Melyek azok a világi témák, amelyek egy katolikus lelkészt leginkább foglalkoztatnak?

– Engem minden érdekel, ami jó és ami közelebb visz a felebaráti szeretetben a másik emberhez, illetve ami elősegíti az ember örök üdvösségét. Ilyen szempontból a világ jó, a Jóisten jónak teremtette, még akkor is, ha becsúszott az eredendő bűnre hajló természetünk, amely, bizony, elront dolgokat. Ezért mondhatom azt, hogy ezek a témák, kissé elkoptatott klisével élve, az úton hevertek, illetve a hétköznapjaink különféle vetületei, a pénztől a lelkiségig, a betegségtől és médiától a politikáig, megtalálhatók bennük.

Van-e olyan, ami jobban érdekli?

– Ami tényleg foglalkoztat, az a minden mögött rejlő igazság. A nagybetűs Igazság, Istennek az Igazsága, amely Jézus Krisztusban vált nyilvánvalóvá. Ennek a fényében olyan témák érdekelnek, mint a család, a pénz, a hatalom, a konfliktus, a betegség. Mind e köré próbálom csoportosítani, oly módon, hogy akár egy újsághír, egy pletykafoszladék vagy életmentő esemény mögött fellelhessem azokat a transzcendens távlatokat, amelyek elgondolkodásra késztetik az olvasót. És úgy gondoltam, hogy érdemes ezeket hosszabb formában, sorozatban is kifejteni, mert sokszor úgy tűnik, mintha csak pletykálnánk róla szűk családi körben, vagy a kocsmában beszélünk egymás között, baráti társaságban, esetleg a bulvármédia mint szenzációt tálalja, de közben az igazságot nem érintjük, nem merészkedünk mélyebbre. Arra vállalkoztam e kihívás nyomán, hogy megkíséreljem lehántani a felszínt, egy kicsit az evangélium fényénél tegyem helyére a dolgokat, lehetőleg mellébeszélés nélkül, ha kell, tisztázzam a félreértéseket és közhelyeket is. És közben az is kiderült számomra, hogy az esszé nem más, mint a lélek szabad szárnyalása, műfajilag is, azt mondják a szakemberek, az értelemnek, a szellemi önállóságnak, a szabadságnak a műfaja, egyfajta értekező próza. És ebbe minden belefér, ráadásul személyes hangvételű, tömör.

A Gördeszkán a mennyországba ellentéte a másiknak, hiszen a kincs a mélyben van, a gördeszka pedig, még ha a mennybe is visz, a felszínen marad. Ön egy gördeszkás lelkész?

– Ezt majd a kritikusok eldöntik, hogy milyen lelkész vagyok, illetve a Jóisten tudja. Igyekszem a kincseket kiásni a mélyből, miközben a saját utamat járom a rámbízott közösségben, és ez az út, ha kacskaringós is és gördeszkán is hordoz, azért a mennyországba vezet. Ennyiben összekötődik a kettő. Időrendben a korábbi keltezésűek a „gördeszkás kincsek”, mint a mélyen zajló kincsásás nagyrésze. Amit ott kamatoztattam stílusban, gondolkodásmódban, azt most a biblikus gondolatokban tovább lehet követni, ha nyitott szemmel olvas az olvasó. De visszakanyarodva a gördeszkához: számomra mindig sokat jelentettek a tömör publicisztikai írások, akár tárca, akár novella, ahol egzisztenciális kérdéseket érint az író, olyan szinten, olyan stílussal, szép nyelvezettel, amely rám is nagy hatással van. A lényeg, hogy hétről-hétre készülni kellett, újabb és újabb témákat kellett felkutatni és kiásni a mélyből, és ez nem más, mint a hitem örömét megosztani másokkal. Úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek alatt összegyűjtött kincseket ezeken a témákon keresztül tudom átadni, mint a hit örömét, mint életigazságokat, és talán másoknak is segíthetnek hitük elmélyítésében. Egy kicsit érthetőbbé tettem a saját hitemet, kicsomagoltam azokat az elvont dogmatikai igazságokat, amelyeket több mint tíz éve folyamatosan sugároz a Marosvásárhelyi Rádió, azok a prédikációk szintén ilyen terepgyakorlatot jelentettek. De merem állítani, hogy ez a kötet egyfajta lezárás és egy új kezdet is, ami az íráspróbálkozásaimat illeti, mert teljesen más műfajt, más szintet képvisel.

Említette, hogy húsz éve lelkész. Mikor döntötte el, hogy lelkipásztor lesz?

– A Jóisten döntötte el hamarabb, mert a szüleimen keresztül kaptam az első impulzust gyermekkoromban Csíkszépvízen, ahol édesanyám templomi szolgálatban kántorként, majd később sekrestyésként szolgált, édesapám a templom kórusában énekelt. A templomi liturgia, légkör nekem második otthonom volt. Természetesen a nevelésünk idején is bíztattak, hogy tanuljatok, fiaim, és a három fiúból aztán én lettem pap, a középső bátyám kántor lett, a legidősebb otthon gazdálkodik. Mindhárman megjártuk a gyulafehérvári teológiai intézetet, tehát a kántoriskolát. Amikor el kellett döntenem a hetedik-nyolcadik osztályban, hogy mi leszek, hiszen gyakran faggatak felőle, volt, amikor azt mondtam, milicista akarok lenni, mert szerettem azért a rendet is. Másfelől lelkem legmélyen tudtam, hogy nekem itt a helyem, és soha nem tevődött fel komolyan a kérdés, hogy más legyek. Nekem ez az életem, nem voltak soha hivatásbeli kételyeim, se kísértéseim, hogy váltsak vagy meggondoljam magam. Az elején inkább attól tartottam, hogy nem ütöm meg a mércét, mert tisztában voltam vele, milyen magas intellektuális követelményeket támasztanak a vizsgák.

Ez azt jelenti, hogy nem is mérlegelte, miről kell majd lemondania?

– Így van. A hivatás olyan, mint a szerelem, érte mindent vállal az ember, a szívével gondolkodik, az agyával szeret, és fordítva. A papi hivatásban számomra soha nem a lemondások jelentették a fő problémát, azok a velejárói voltak legfeljebb, nem mondom, hogy ezzel könnyebb volt, néha fogcsikorgatva megy át az ember az ilyen kríziseken, de mindig az lebeg a szeme előtt, hogy aki hívta, annak válaszolnia kell, és ha már egyszer az alapvető döntést meghozta, akkor az lendíti előre, segítséget is ad. A papi szentségben Isten ad egy külön állapotbeli erőforrást, olyan segítséget, hogy az ember ki tudjon tartani, meg tudjon felelni annak, amit megfogadott, Istennek ígért. Ez működik a jó házasságban is, ez viszi előre még a konfliktusok ellenére is a kapcsolatot. Ilyen szempontból a papi hivatásomban is állandóan csak hívott újból és újból a Jóisten, és előrelendít, sőt, a kihívások által meg is erősít, mondván, így is szeretlek, segítlek és veled vagyok.

Hogyan látja húsz éves tapasztalattal a háta mögött, a mai felgyorsuló világban az emberek hite erősebb-e vagy gyengébb? Egyáltalán szükség van-e a hitre?

– Azt látom, hogy mindenki érzi a hit szükségességét, ki így, ki úgy próbálja a hiányt betölteni. A hagyományosan vallásos ember általában a templomi közösségben, a liturgiában találja meg, a kevésbé hívők, akik fiatalkoruk után egy kicsit elhanyagolják a hit dolgait, meglazítják kapcsolatukat az Istennel, azok esetleg ünnepi keresztényekké lesznek, néha-néha nosztalgiából erősítik meg magukat. Ismét egy másik réteg az értelmiségieké: ők a keresők vagy inkább csalódottak rétege, akiknek nemcsak az élmény fontos, hanem az értelmi meggyőződés, és ez a személyes kapcsolatokon keresztül működik. Ezért tartom fontosnak, hogy közösségek legyenek akár az egyházközség határain túl, az életben, ahol természetes legyen hitről, Istenről beszélgetni, megosztani egymás között a tapasztalatainkat. Én nem nevezném hitvitának, de mindenképp fórumok kellenének, akár a közéletben, akár egy rádióstúdióban, ahol ne csak a hétköznapi életünkről, a pénzről vagy az időjárásról, a politikáról beszéljünk, hanem életünk alapvető kérdéseiről is. Én ebben szeretnék segíteni a magam módján, kézbe adva azokat a felismeréseket, azokat a már helyettük is megrágott igazságokat, amelyek segítenek ebben, azért, hogy valóban őket is érdekelje. Mert hiszem, hogy mindenkinek szüksége van hitre.

Mi a véleménye az ökuméniáról?

– Az ökuménia elsősorban a keresztények egységéről szól, és nem a vallások egy tégelybe való egybekotyvasztásáról. A más vallásúaknál is azt keressük, ami összeköt, összefog, Isten teremtményei vagyunk, a bennünk lévő jó alapvetően azonos. Az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat veszszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem hogy azt az övé mellé helyezzük. Gondoljunk csak a vegyes házasságokra, ahol katolikus, református, unitárius, evangélikus él egy családban. Na mármost, leghamarabb ott kellene megélnie egy hívő embernek az ökuméniát, hogy legyen nyitott a másik másságára, közben nem adva fel a sajátját. Ismerje meg az övét, értékelje és tegye mellé azt is, ami esetleg onnan hiányzik, vagy ami úgy tűnik, hogy a másikéban is megkapó. És ezért adjon hálát a Jóistennek. Csak nyerhetünk az ökuménia által. Ha felszínes marad és udvariassági szinten mozog, akkor üres, és tényleg nagyon könnyen csupán reklámszöveggé válik, aminek nincs súlya, értéke, nyoma életünkben. De ha komolyan vesszük, ahogy ebben a városban is az imahéten nagyon szépen kiviláglott, akkor értékteremtő, felemelő. Hogy a lelkük mélyén mi zajlik, nem tudom, de merem remélni, hogy előbb-utóbb az átlag hívők lelkében is mozdul valami azáltal, hogy bátran kinyitja a másik ember templomának ajtóját is, együtt imádkozik és elfogadja, hogy így is lehet imádkozni, és milyen jó, hogy annyi út visz Istenhez, és mindegyik közelebb tud vinni, ha szeretet van bennünk. Számunkra Jézus a mérce, és ha minden felekezet Jézushoz méri magát, akkor érdemes megélni az ökumenét, és ezért dolgozni.

Sebestyén Péter (1968, Csíkszentmihály)

Római katolikus lelkipásztor, esszéíró. Elemi iskoláit Csíkszépvízen végezte, a gimnáziumot Csíkszeredában, majd tizedik osztálytól Gyulafehérváron, a kántorképzőben tanult, az akkori kisszemináriumban érettségizett. Teológiai tanulmányai elvégzését követően 1992-ben szentelte pappá Bálint Lajos megboldogult érsek. Rövid ideig Sepsiszentgyörgyön, majd Csíkszeredában és Gyergyóremetén szolgált, 1997-től önálló plébános lett Erdőszentgyörgyön, 2006-tól Marosvásárhelyen, a Szent Imre egyházközségben teljesít szolgálatot. Rádiós műsorait és sajtópublikációit szerkesztette könyvvé, tizenkét év alatt ugyanannyi kötete jelent meg, köztük egy népdalszöveg-válogatás is.

*************************************************************

Ti is el akartok menni?

Évközi 21. vasárnap 

1. Szövetségmegújítás Szichemnél (Józs 24, 1-2a. 15-17. 18b)

Szichem már a pátriárkák korában kultikus helynek számított. Józsué könyve, amely tulajdonképpen lezárja Mózes öt könyvét, arról ír, hogyan újítja meg az Úr szövetségét népével. Az egyszer megkötött szeretetszövetséget is rendszeresen meg kell újítanunk – Istennel, szeretteinkkel -, hogy kapcsolatunkat mindig a kezdeti lelkesedés, elkötelezettség, belső tűz szítsa és erősítse. A kezdetekre való emlékezés mindig jó „ajzószer” hűségünk megújításához.

2. A házastársak kötelességei (Ef5, 21-32)

Az apostol ebben a levélben az újszövetség egyik legszebb és gyakran használt hasonlatát vezeti be: a házastársak kapcsolata Krisztus és az egyház kapcsolatát kell, hogy megmintázza. A házastársak nem maguknak élnek, hanem szeretetükön keresztül átragyog Isten szeretete. Ezért szentség a házasság. Ezért lehetetlen boldog családi élet szentségi házasság nélkül. Amint Krisztus is életét adta egyházáért, úgy kell a házastársaknak is életüket adniuk egymásért.

3. Uram kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. ( Jn 6,61-70)

Szent János evangélista arról számol be, hogy a kenyérszaporítás csodája csak jele volt annak, hogy Jézus étele, kenyere akar lenni övéinek. Isten szeretetének, földre „jövetelének” legmélyebb titkát tárta fel, s most az emberek válaszát várja. De szomorúan kellett megállapítania, hogy az emberek inkább megbotránkoznak, megrökönyödnek, elbizonytalanodnak. Akik a megsokasodott kényérrel és hallal jóllaktak, már nem kíváncsiak az annál nagyobb szeretetre. Még a tanítványok is, akik ettek a „rendes” kenyérből, és lelkesedtek, most az élet kenyeréről szóló tanításból már nem kérnek. Kemény beszédnek tartják. Nem tudják követni Mesterüket az isteni mélységek és magasságok felé.

Jézus eukarisztikus tanításának mélységét Húsvét után sem könnyű felfogni. Bár a Lélek munkálja bennünk a hit kegyelmét és megélését, ma is sokan visszahúzódnak a Krisztus-követéstől. Hűségük csorbát szenved.  Mert a rendszeres, következetes hitélet akár radikális életmód- és szemléletbeli változást is követel. Jézus a ma élőktől is ugyanezt kérdi: el akartok menni? Tessék nyugodtan…

És valóban, soha nem volt ekkora vallási kínálat, mint napjainkban. Lazább, lájtosabb csomagolásban, tetszetős kiszerelésben számtalan keresztény és nem-keresztény, keleti és nyugati megváltócska, kisebb-nagyobb egyház és guru, mester és messiás ütötte fel fejét, akiknek jól jön az egyházával dacosan ellenkező, csalódott vagy kereső, bátortalan vagy el nem kötelezett hívő, hiszen így olcsóbb az üdvösség, nincsenek ott követelmények, megcsontosodott hagyományok vagy vaskalapos papok, akik akadályoznák őket szabadságukban. Nem találnak ki újat, csak ötletesen, dús fantáziával szívják a fáradt egyház vérét. Élősködnek. Azt gondolják: a hit kalandját meg lehet úszni. És különben is, ilyen a világ. Közben észrevétlen megalkusznak a bűnnel, a középszerűséggel, hozzászoknak a tétlen, kényelmes, következmények nélküli élethez, ahol minden jár nekik, de ahol semmiért nem kell áldozatot hozni. Kiállnak a sorból, és nem kockáztatnak. A dicsőség kellene, de a kereszt nem. Jézustól, egyházától, hittől, paptól csak elvárnak, csak kapni akarnak. Vannak, akik nemcsak kilépnek, de Jézus és egyháza ellenségeivé is válnak.

Szent Péter válaszol a többiek, a megmaradt tizenkettő nevében: Uram kihez mennénk? Az örök élet igéit nálad leljük meg.

Tegyük hozzá Péter hitvallásához: Uram, mi tudjuk, hogy ha közeledbe kerültünk, ha igazán hinni akarunk, adnunk is kell. Adni is karjuk mindenünket – figyelmünket, tehetségünket, szeretetünket, időnket -, mert csak te vagy az igazság. Felvesszük a szegénység, a kiszolgáltatottság, megbélyegzettség, a rád utaltság keresztjét, és visszük veled, mert tudjuk, csak így megyünk be dicsőségedbe. Mi minden áron veled akarunk lenni, jó- és balsorsban. Lépten-nyomon tapasztaljuk Lelked erejének tüzét, újdonságát, sodró erejét.

Uram, hisszük, érezzük, tudjuk, hogy Te vagy az Isten szentje. Nem tanrendszer, nem filozófia, nem idejétmúlt hagyomány, hanem a Személyes Isten, a mi Megváltónk. Köszönjük jelenlétedet Igédben és az eukarisztiában. Éltesd testünket-lelkünket, hogy egykor az örök lakomán is asztalodnál ülhessünk,  Ámen!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 20. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

P. Buzogány Árpád

Kelj föl, puliszka, feküdj le, puliszka

– Maga úgy mozog, Jankó bá, mint egy sérves hangya – vakkantott le a szénásszekér tetejéről a sánta Peti, amikor már az utolsó villa szénát dobta föl az öreg.

– Mi a bajod, te? – fordult vissza Jankó, de választ sem várva indult a gereblyék után a fűzfabokor felé.

– Jó, hogy ez az utolsó, mert hanem a hajnalt itt érnénk – dörmögött Peti, és a kötőrudat a szekér közepére igazította.

Miután lekötötték a szénát és a gereblyék, villák a szekér tetejére kerültek, Jankó a lovak elé került, és kiadta a parancsot:

– Csá, ne!

Elindultak hazafelé. A két férfi a szekér előtt lépegetett, aztán amikor ráfordultak az útra, megállították a szekeret és felmásztak a tetejére.

Jankó fogta a gyeplőt, Peti a szekér hátulján lelógatta a lábát.

Csattogtak a patkók a köves úton, a lovak hosszú farkukkal sűrűn legyezték magukat.

– Eddig Pistáék is hazaértek – nézett előre Peti.

Jankó az ingét gombolta be, aztán a homlokát törölgette az ing ujjával.

– Az öregasszony mindjárt teszi oda a puliszkát – szűrte a fogai között.

– Kelj föl puliszka, feküdj le puliszka – toldotta meg Peti. – Ma csak az volt.

– Az is jó, attól függ, mit adnak melléje.

– Vajon mit? Tejet s túrót. S törtfuszulykát – kontrázott Peti.

– Mit panaszkodsz? Otthon tán csirkemártást szoktál vacsorázni?

– Mikor amit. Gomba vagy pityókatokány lett volna, ha nem hívnak el.

Mire beértek a faluba, szürkülödött. Pistáéknál a nagykapu nyitva várta. Beálltak a csűrbe és a két férfi megoldotta a kötelet, Peti leengedte a kötőrudat, aztán elkezdte felhányni a szénapadlásra az illatozó szénát.

– Ne olyan mohón, te! – méltatlankodott az öreg Jankó. – Itt még el is kell rakni!

– Rakja csak, rakja, minél hamarabb.

– Mit mondasz, te?

– Sok beszéd szegénység – emelte fel a hangját Peti. – A tyúkok már elültek otthon, be kell még rekeszteni!

Amikor a hátsó udvar kapuja csattant, a kutyakölyök vinnyogva várta, hogy elengedjék. Pista a csűrkapunál szólalt meg:

– Hagyják immár a fenébe, hát látni se lehet már!

Megálltak a munkával, Jankó lekiáltott:

– Ez már igaz! Legalább a holdvilágot bevezethetted volna ide.

De azért azt a keveset még feldobták, ki látott olyant, hogy a munkát félbe-szerbe otthagyják!

Az ajtó előtt mindketten levetették az ingüket és kirázták, Jankó a szénamurvát törölgette le a nyakáról, aztán lehajtott fejjel borzolta rövid haját. Pista mosdótálban meleg vizet hozott ki és szappant, jó hosszasan mosták kezüket, a vizet róla szétspriccelték.

Bent a házban, a nagy konyhában terített asztal várta őket. A pléhtányérok mellett kanál, középen kék edényben tej, benne nagy merítőkanál. Az öregasszony hosszú kötényben a kályha mellett várt.

– Hol az öreg? – kérdezte Peti. – Szabadnapos volt ma?

– Még nem jött haza – rebegte az öregasszony. – Elment gyógyszerért… Már tényleg jöhetne…

– Hát ki beteg? – tette a térdére a szalmakalapot Jankó, amint leült.

– Ülj le te is, Peti – húzott ki az asztal mellől egy széket az asszony. – Gyertek enni, már annyit vártalak!

– Félt, hogy megmered a puliszka? – vetette oda Peti.

– Puliszka, puliszka, de egyébre is ügyelni kellett. Nem lehet a kályhán tartani, míg a világ.

Közben Pista is bejött, egy nagy szatyorral.

– Itt a friss kenyér.

Kivette egyiket és az asztal közepére tette, az üresen hagyott helyre.

– Estére friss kenyér? – fordult meg az öregasszony.

– Biza, biza – hajolt föléje Pista és illatát szagolgatta. – Jöjjön, nézze meg, még ki se hűlt egészen.

– Ne bolondkodj – szűrte foga között a szót az anyja.

– Mit ne bolondkodjak? Délután sütötték. Sipos Feri hozta, egyenest a pékségből.

Az öregasszony odalépett a szatyorhoz, annak két hosszú fülét széthúzta és beleszagolt:

– Jaj, milyen finom szaga van!

Meg is fordult hirtelen.

– A pálinkát!

Pista alighogy leereszkedett a székre, állt is fel.

– A kamarában van?

– Mellette a poharak is. Neked kellene erre gondod legyen, nem én iszom a pálinkát.

Pista kihozta a karcsú üveget és markában a poharakat, letette az asztalra és töltött.

– No, fogjuk meg!

– Isten, isten! – koccintották el.

– Anyám, nem kóstolja meg?

– Jaj, ne igyál, te, hátha apád után kell menni. Azt se tudom, merre van…

Az asszony lapítón puliszkát tett az asztalra, levette róla a szőttes terítőt.

– Vegyétek, akinek puliszka kell! Ott a tej.

Peti odafordította a merengetőt Pista felé. Az merített, aztán kanalával jó darab párolgó puliszkát csúsztatott belé. A másik két férfi is enni kezdett.

– De rég nem ettem egy kicsi jó puliszkát! – nézett fel Pista.

– Ejsze az asszonyod nem szeret főzni!

– Az igen, de megkeverni mindig nekem kell – kacagott Pista.

– Egyed, fiam! – állt meg a háta mögött az anyja. – Azt hittem, megmered, mire az asztalra kerül.

– Ettünk mi még meredt puliszkát máskor is – szúrt oda Peti.

– Annak az a rendje, hogy melegében egye az ember.

Ahogy elfogyott a tányérokból a tejes puliszka, az asszony még egyszer kínálta, és hogy senki nem vett belőle, elvitte a tejet. Nagy lábast hozott helyére a kályháról. Mielőtt az abroszra tette volna, törlőkendővel végigsimított az alján. Aztán levette a fedőt.

– Csirkemártás – kínálta kedvesen.

A férfiak szótlanul ettek, az asszony közben kést hozott a kenyér mellé, mégis mindhárman puliszkával ették. Pista töltött még a pálinkából, el is koccintotta, de nem ivott belőle.

Amikor tisztára mártották a tányérokat, az öregasszony összeszedte a kanalakkal együtt.

– Aki kér, van itt egyéb is: szalonna, túró, szalámi – hozta egy tálkában és három kést tett le melléje. – Itt a mellévaló.

A műanyag tálkában frissen mosott paradicsom és uborka volt.

Pista nem evett, az óráját nézte.

– Most már a busz is itt kell legyen.

– Jaj, mért kellett apádnak elmenni! Mért nem várt meg téged, amíg hazaérsz, s autóval elmentetek volna – vékonyodott el az asszony hangja.

– Ne féltse, anyám. Érkezik mindjárt.

Jankó és Peti vágott a kenyérből és szalámit vágtak hozzá paradicsommal. Csendben ettek, de Pista nem tudott már helyben ülni. Az ajtó mellől mondta:

– Lemegyek a központba a buszhoz.

– Addig ne, egyszer intézzétek el a mai dolgot.

– Na mondják, kinek mi jár? – fordult a férfiakhoz, hogy mindketten letették a késeket.

– Én kértem tőled a múltkor, tudod te…

Pista bólintott.

– Adj most két csomag szivarra valót, s avval el van rendezve.

Pista a farzsebébe nyúlt, pénztárcát vett elő, és két bankót adott Jankó kezébe.

– Köszönöm. S ha még olyan dolgod van, csak szóljál…

Csend lett, az asszony kiment a konyhából.

– Mintha valami járást hallottam volna… de nincs senki – jött vissza.

– Peti, rajtad a sor – mondta kis idő múlva.

– Nekem adjon egy tarisznya puliszkalisztet ebből a jóból, ha van még – mondta ki gyorsan. – Ebből erőst jó puliszkát lehet főzni.

– Igen, mert ez nem kalapácsmalomban van őröltetve, hanem rendes köves malomban – dicsekedett az asszony.

– Az jó étel. Én rendesen nem is lakom jól, ha puliszkát nem eszek egy nap – hevült bele Peti.

Jankó hallgatott, aztán vinnyogó hangon kuncogni kezdett.

– No mi van magával is? – nézett rá Peti.

– Eszembe jutott, van egy ismerősöm, a múltkor azt mondta, puliszkamérgezést kapott, annyit etették napszámban!

Az öregasszony vette a lapot.

– Nálunk is szeretjük a puliszkát, főleg az öreg, de amikor dolgos van, mindig van egyéb is.

Pista kinyitotta az ajtót.

– A lovak! – és kisirült.

– Hát én azt hittem, kifogta… – ágaskodott Peti.

Jankó egészen kinyitotta az ablakot és rágyújtott. Az ablak felé fújta a füstöt.

– S még egy jó kiló túrót, hogyha hozatnak be sajtot s megcsinálja túrónak – mondta Peti az öregasszonynak.

Az nem szólt semmit. Pista érkezett.

– A lovakat elviszem, hajnalban behozom azt a kicsi sarjút – fordult az anyjához.

– Hát mért nem hagyod itt, te fiam?

– Azért, mert mire más felkel, én már megrakodok. S ne töltsem az időt azzal, hogy lejöjjek, úgyis felénk kell menni a mezőre.

– Jó van, no, nem azért mondom… De már sötét van, se nem ettek, se nem ittak.

– Adtam én enniük, ne búsuljon értük, még most is van előttük, csak azt néztem, nehogy előbbre lépjenek s a rúd beleakadjon a drótkerítésbe. No, rendben vagyunk-e, Peti? – kérdezte aztán jó hangosan.

– Rendben, rendben – bólogatott, és egy szál cigarettát kért Pistától. Meg is gyújtotta rögtön. Pista egy bankót tett le Peti elé az abroszra.

– No, én megyek – fordult az anyjához. – Az autót itt hagyom, beállok az udvarra éjjelre, a kaput is becsukom.

– Te mész, de apád… azt se tudom, mi van vele!

– No nézze meg, hogy éppen most jön! – állt félre az ajtóból Pista. A kapucsattanás után hallatszott a kutya ugatása is.

– Jaj, istenem – szusszant nagyot az asszony.

Nyílt az ajtó, fekete kalapos, kockás inges idős férfi lépett be.

– No mi van, he? Vigyázzban áll az egész világ?

– Jó estét, Pali bá! – köszöntötte hangosan Peti.

– Jó estét. Mi éppen díszőrséget állunk, hallod-e – huncutkodott Jankó.

– Gyere, mert vár az étel – kedveskedett a felesége.

A férfi kalapját az ágyra dobta, a kezében fogott mellény zsebéből apró csomagot vett ki.

– Itt a gyógyszer a süldőnek. Reggel beadatom.

– Mi van a süldővel? – állt tovább Jankó, s a kályhába dobta a cigarettavéget.

– Ha én azt tudnám. Nem eszik… Biztos tüdőgyulladás. Az állatorvos holnap feljő s megnézi.

– Hol beszélt maga az állatorvossal? – nézett nagyot a fia.

– Onnan jövök.

– Hát oda kellett menni? – csapta össze kezét a felesége.

– A faluban négy helyre is voltam, de senkinek nem volt gyógyszer. Aztán a szódavizes kocsi levitt. S nem a patikába mentem, ha már odáig kellett menni, hanem megkerestem az állatorvost. Ő adta. Aztán… vártam az út szélén, de semmit nem kaptam… s hazajöttem. Most már itt vagyok! – kacagott nagyot az álmélkodást látva.

– De apám… a doktortól nem tudott telefonálni? Egy negyedóra alatt ott lettem volna az autóval…

– No hadd el, régebb se kocsikáztunk, ha kellett, ha nem. Drága a benzin! S tudom az utat hazafelé. Csak ebben a cipőben nem esett jól a gyaloglás. Meg is nyomta a bütykömet.

– Na gyere immár, te, egyél! – sürgette a felesége.

– Én igen, mindjárt, csak mossak kezet. Mert olyan éhes vagyok, mint három kóbor kutya.

Kezet mosott és asztalhoz ült, az asszony tette is már eléje az ételt.

– Egyél, mert a délre se ettél…

– S a gyógyszer? Be kell adatni? – kérdezte a fia.

– Igen, csak elfelejtettem fecskendőt hozni. Hazafelé jutott eszembe, hogy a régit a fiad eddig eljátszotta.

– Háááát… nekünk sincs otthon.

Peti kipöffintette a füstöt.

– Egyet se vakarja azért a fejét!

– Én nem is, mert attól még semmi se történik.

– Van nekem otthon kettő is. Lehozom, s még most beadjuk.

– Ej, te, az erősen jó lenne – kapott a szón az öreg.

– Azért is mondom – húzta ki magát Peti.

– No, én indulnék – szólalt meg Pista. – Reggel behozom a sarjút odakintről, aztán… azután beszélünk. A szekérrel megyek, s Petit visszahozom most mindjárt.

– Jó, fiam – búcsúzott tele szájjal az öreg.

A három férfi kiment. Autózúgás hallatszott.

– Úgy látszik, Petit az autóval viszi s hozza – jegyezte meg az asszony.

– Nem baj, mert már késő van. Szereld elé a villanylámpát. S valami pénzt is, hogy Petinek fizessük ki.

– Megkapta a magáét, ne féltsd őt. Elrendeztük a mai szénahordást, s Pista még pénzt is adott neki.

– Jó, jó, de tudod, úgyis elvárja. Ő már ilyen. De a lelke jó…

– Nem mondtam én semmit, hogy nem lenne jó… – csattant az asszony hangja. – Nem kívánunk mi ingyen senkitől semmit.

Az öreg amint végzett az evéssel, átöltözött. Érkeztek is a fecskendővel perceken belül.

– Béadjam-e, Pali bá?

– Adjad, fiam, te jobban látsz. Izomba, a fülén hátul szúrd be.

– Azért is jöttem vissza.

Az öreg pálinkát töltött, egyből behúzták, aztán újból megtöltötte a poharakat.

– Holnap hozok sört, apám, ebben a melegben ne igya a pálinkát, nem jó – emelte fel a hangját Pista.

– Az előbbi volt a délebédre való, ez lesz a ma esti – kacsintott az öreg Petire, és intett, hogy igyon.

– Erre a jó puliszkára menyen a pálinka is – hajtotta ki a poharat Peti.

– No induljunk, mert a süldő várja. S mindjárt holnap van ma is – tette fel a kalapját az öreg.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 15. péntek hüvelyk PRÓZA

 

P. Buzogány Árpád

Egykedvűen, szakállasan

Öreg, szakállas férfi ül
a szekér mellett, legelni
csapta sovány lovát, ő is
pihen, párnája a felni,

kalapját szemébe húzza,
pislog, nem nézne a napba,
szipkát forgat ujjai közt,
szétrepeszti több darabba.

Egykedvű a nap fölötte,
öregre másképpen tekint:
inge, bő kabátja vásott,
kenyere elfogyott megint,

úgy szunnyad a langyosságban,
mint ki nem siet semerre,
mert már mindenről lemaradt
és nem is megy ezért perre.

Unottan lóg a fűzfaág
fölötte, apró madárka
rebben és álmában egész
világ régtől megunt zárka.

Boldogságot visz a csőrében

Egy madárka, apró, tarka
ághegyen billeg, jobbra-balra
figyelget közben az éber
s napot köszönti énekével,

a reggelnek ez az ára.
Kóbor kutya fekszik járdára,
el is szundít percek múlva.
Domb fölé ült a nap kigyúlva,

fénye a folyóra csorog.
Neki énekel sok-sok torok,
korán ébredező csapat
jókedve, hangja el nem apad.

Tovahussant már a sárga,
piros szárnyú apró madárka,
új dalba kezdett röptében,
boldogságot visz a csőrében.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 15. péntek hüvelyk VERS

 

A festett csodák kivetülnek palettám csillagrendszerén.

Kedei Zoltán

A festett csodák kivetülnek palettám csillagrendszerén

 

Szól a zene, mozdulnak a fölcímkézett képek.

Kedei Zoltán

Szól a zene, mozdulnak a fölcímkézett képek

 

Palettától csillagokig, smaragdtól az azúrkékig

Kedei Zoltán

Palettától csillagokig, smaragdtól az azúrkékig

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 3. vasárnap hüvelyk BESZÉLŐ ECSET