RSS

július 2012 havi bejegyzések

Kedei Zoltán

Színe és fonákja

                                                                                                                  Kedei Zoltán festménye

Mindennek van színe és fonákja.

Tegnap még világító fároszról beszéltem, mint vezérlő szellem, mely vezet az éj sötétjébe. Segítségével véltem megtalálni  a színes tollú lélekmadarat.

Kerestem a világűr kőszikláján.

Kerestem a születés előtti csönd fehérjében.

Kerestem az elmélyülés földön túli kékjében.

Kerestem a bíborpalástban közeledő hajnalban.

A tolakodó sárga örültségig felkavart, amikor megtapasztaltam az eset fonákját: ellopták a lámpatornyomat.

Most a sötétben vergődik a színes tollú lélekmadaram.

Tudomásul veszem, hogy mindennek van színe és fonákja.

Kiút lehetne a zsibvásáros tér, hol kaland vár, ahol csillog és nevet a világ, de nem juthatok el odáig, mert a buszmegállónál visszafordul az élet, szembe kerülök  az olcsó félelemmel, mely nem más, mint a feszülő húr  perverz játéka. „Istenség, Jóska bá – kiáltok – feldőlt a szekere!  Szekeréről szét szóródtak  a színes daraszemek”.

Várom a megváltó pillanatot , amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 28. szombat hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Bartis Kör a Lazics asztalánál

Ez év júliusának 31. napján, kedden ismét összeül a Lazics asztala társaság Marosvásárhelyen. Ennek keretében Bartis Ferenc emlékére létrehozzák a Bartis Kört. Tagjait barátai, Bartis régi ismerői, tisztelői közül verbuválják. Az összejövetel délután hat órától lesz a Forradalom (volt Lenin) utca 4. számú, a régi posta épülete alatti Bach Lóri-féle pincehelyiségben. A Lazics asztalát ezév július 3-án alapították, ugyanazon a színhelyen. Az elnevezés Elekes Ferenc javaslatára született meg. Az összejövetelen a Lazics néven ismert népszerű szerkesztőre, a romániai magyar irodalmi élet egykori garabonciására, Lázár Lászlóra emlékeztek.

Wass Albert- és Reményik Sándor-verset mondott Schuller József, a találkozás második részében pedig Kedei Zoltán festőművész olvasott fel részleteket lírai műhelyvallomásából. A Lazics asztala első ülésének résztvevői: Bölöni Domokos, Czirmay Szabó Sándor, Gáspár Sándor, Kedei Zoltán, Sebestyén Péter, Szente Gyula, Schuller József. A Lázár Lászlóról a Súrlott Grádics szépirodalmi lap Lazics asztala c. rovatában olvasható összeállítást az emlékezők vallomásaival folyamatosan gyarapítani kívánják a szerkesztők.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 27. péntek hüvelyk HÍREK

 

Bartis Ferenc versei

Szerelmes igék

Ahogy mentél,

ahogy álltál,

ahogy néztél,

ahogy szóltál,

ahogy sírtál,

ahogy hívtál,

ahogy lestél,

ahogy kértél,

ahogy adtál

és szerettél,

vagy gyűlöltél,

öleltél és

megtagadtál –

úgy voltál jó,

ahogy voltál,

csak még lennél,

csak még volnál…

Küszöbsorsúak

Ti

küszöbsorsú, félénk emberek,

kik nem vagytok se kint, se bent,

kik nem mertek tartozni sehova,

bármilyen is legyen a rend –

rajtatok mindenki áttapos,

s a bátrak lába megbotlik bennetek.

Erdei kocsma

Favágók nótáznak:

ritmusban szakad föl

lelkükből a bánat;

kurjantó sóhajok

sírnak a szájakon,

néha felröppennek,

szivarfüstbe szállnak.

    Asszonyok csalása,

    vágyak pusztulása,

    fenyők némasága

        fullad a nótába.

Felszedelőzködnek.

Várják a fogatok:

nekiindulnak a

kóbor, vén hegyeknek,

s tört-pohár-nyomukban

fejsze fénye kúszik,

s mégsem csillognak a

szép üvegcserepek…

Dédapám nótája

Zöld kalapom rég kilyukadt:

hajamra hull a hóharmat,

s nincsen pénzem új kalapra.

Széjjelszakadt a mellényem:

fújja a szél fehér ingem,

s nincsen pénzem új mellényre.

Leszakadt a csizmám talpa:

ki- s bejár a homok rajta,

s nincsen pénzem új csizmára.

Mintha sose ettem volna:

sír a bendőm évek óta,

s nincsen pénzem egy falásra.

Szép szeretőm más karjában:

hajcsáraim szobalánya,

s nem lehet a feleségem.

Villog fejszém mérges éle:

nem döntök már fenyőt véle,

levágom ezt a világot,

legyen végre másképp!

És mégis élünk!

Széttépve és összetörten,

Győzelmektől meggyötörten,

Már magzatként bajba-ölten,

Vándor bölcső-temetőkben?

És mégis élünk!

Dobra vernek minden vágyat:

Árverezés a vasárnap.

Nászunkra is gyászhír támad:

Üresek a gyermekágyak?

És mégis élünk!

Elvadult a dúlók lelke,

Kórót terem tarló, mezsgye:

Pusztul a föld egyre-egyre,

Hull a szikla tenyerünkbe?

És mégis élünk!

Fogaskerék, futószalag:

Egyik elmegy, másik marad.

Bölcsőnk, sírunk porrá szakad:

Zokognak a kövek, szavak ?

És mégis élünk!

Hogyha sírunk: kiröhögnek!

Hogyha küzdünk: fel is kötnek!

Hogyha kérünk: odalöknek

Történelmi kárörömnek!?

És mégis élünk!

Magyar, szavad világ értse:

Anyanyelvünk létünk vére!

Anyánk szíve tetemére

Átok zúdult: vége, vége?

És mégis élünk!

Megjegyzés: Bartis Ferenc ezt a versét Kolozsváron, a házsongrádi temetőben szervezett tömegtüntetésen, 1956. november 1-jén szavalta el Dsida Jenő, Reményik Sándor és Brassai Sámuel sírjánál. Bartist külön ezért a verséért a Román Katonai Törvényszék 7 év börtönre ítélte.

Bartis Ferenc (írói neve Karda): Gyergyószárhegy, Erdély, 1936. július 4. – Budapest, 2006. június 9., magyar író, költő, Bartis Attila író apja.

Középiskolát Gyergyószentmiklóson és líceumi esti tagozaton Marosvásárhelyen végzett, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar-történelem szakán kezdte 1956-ban, de 1957-ben letartóztatták és bebörtönözték, 1964-ben szabadult.[1] Ezen kényszerű megszakítás után 1968-ban szerzett tanári képesítést a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar-román-francia szakon. Közben fizikai munkásként dolgozott építőtelepeken, gyárakban és a mezőgazdaságban.

Versei, karcolatai, népművelő írásai és fordításai 1953 óta jelentek meg. Szerkesztői pályáját a Falvak Dolgozó Népénél kezdte, majd a Hargitánál dolgozott. 1970-től az Új Élet riportere és a Művelődés munkatársa volt. 1984-ben áttelepült Magyarországra a politikai zaklatások miatt. 1984-85-ben a Média Kft. szerkesztője volt, majd a Képes 7 kulturális rovatát vezette. Az Antikva Könyvkiadót igazgatta, majd a Magyarok (1988-89) és A Céh (1990) című folyóiratok alapító főszerkesztője. Az Összmagyar Testület elnöke volt.

Budapesten érte a halál, de kívánságához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen helyezték örök nyugalomra. Lásd a Keleti Újság tudósítását: http://www.ujkelet.ro/index.php?option=content&task=view&id=4962

Művei:

Konok szeretet (versek, Katona Szabó István előszavával, Forrás 1972);

Felsült próbatevő (színpadi karikatúra, Marosvásárhely, 1972);

Kegyetlen szépség (versek, Kolozsvár, 1975);

Ha éjfélkor virrad (színdarab, 1979);

Kövek és fűszálak (gyermektörténetek, 1980);

Rácsok között Romániában (emlékirat, 1988);

Életre hívó halotti beszéd (versek, 1989);

Útra való étkezőknek (versek, 1989);

Szelíd sárkányok (levelek, 1993)

Ellopták a világ lelkét avagy Pokoljárás a mennyországban (versek, 1998);

Rovások az idő mestergerendáján (versek, 1998);

Fekete tűzijáték (versek, 2003);

A kényszerhelyzet művészete és a művészet kényszerhelyzete (tanulmány, 1994);

Az összmagyar eszme : megmaradásunk módszertana (tanulmányok, 2005).

Irodalom:

Mózes Attila: Paradoxonok útvesztőin. Utunk, 1976/15.,

Zsigmond Attila: Nyílt levél Bartis Ferenchez. Romániai Magyar Szó, 1990. augusztus 7.,

Bartis Ferenc: Nyílt válasz Zsigmond Attilának. Romániai Magyar Szó, 1990. október 18.

********************************************************

Bartis Ferenc

Pogány húsvét

(Részlet)

Húsvétkor minden családból elindult valaki a templomba, hogy megszenteltesse a kókonyát. Gyergyóban így nevezik a kosárkát, amelybe sonkát, kolbászt, kalácsot, főtt tojást, báránycombot, hóvirágot és egy gyertyaszálat tesznek. Persze senkinek sem volt ilyen gazdag kosara. Az én kosaramban például egy rozscipó és néhány tojás volt, a sonkát, a báránycombot, a kalácsot melléje képzeltük. Édesanyám patyolattiszta abroszkával letakarta, keresztet vetett rája, csókjával megáldotta a homlokomat, útnak indított, majd az utcára néző ablakból figyelte, miként fürgéskedem a templom felé. Az idősebbek a lankásabb  ösvényen, mi gyermekek a meredek Nagyhegy márvány-csonkjain kapaszkodtunk az Isten házához. Szokás szerint, kókonya-szentelés előtt meg kell gyónni és áldozni. Kényelmetlen helyzetbe kerültem, hiszen nekem akkor sem volt semmilyen bűnöm. Mit gyónhattam volna meg? A plébános úr, akit később sok évi börtönre ítéltek és még későbben cellatársam is volt, a szószékről szólt a szótalan néphez, aztán az orgona rázendített a Székely Himnuszra, s úgy sikoltott-süvöltött a keserűség, hogy a templom falai is beleremegtek…Majd néhány imádság után sor került a kókonya-szentelésre is. Hosszúnak tűnt a szentmise, hiszen alig vártam, hogy hazavigyem a kosarat, s ehessek belőle. A hívek énekelve vonultak ki a templomból. Én is.

Az Isten háza előtt hét terepjáró kocsi állt. Leselkedett és leskelődött. Civil ruhás úri elvtársak igazoltattak mindenkit. Akinek a kosarában sonka, kolbász, netán bárányhús is akadt, félreállították, kosarukkal együtt. Velünk, a hústalan kosarasokkal nem bíbelődtek, csak elkobozták a kosarunkat. És elmarsogtattak. De mivel a gyermekek általában bátrabbak, mint a felnőttek, bizony mi megbújtunk egy-egy vén fenyő mögé, és onnét figyeltük-hallgattuk, mi történik a húsos-kosarasokkal. Kikérdezték őket, hogy honnan szerezték a sonkát, kolbászt. Aki hümmögött, megpofozták, aki nevén nevezte a mészárost, azt is megpofozták, a kosarakat elkobozták, és a mészárost meg a titokban sonkázó és kolbászozó férfiakat letartóztatták és begyömöszölték az autókba…

A katonaviselt férfiak amiatt szégyenkeztek, hogy feleségük és gyermekeik szeme láttára bilincselik meg őket, mert így nehéz megőrizni a férfiúi-apai tekintélyt, s Gyergyóban pedig a családban csak annak a férfiúnak van tekintélye, akire házon kívül is fölnéznek a népek…Na, itt és akkor volt mit nézni! Mi, gyermekek kevésbé nézelődtünk, de sokat láttunk…Iskolatársam oldalba könyöközött, hogy a kosarakat nem viszik el a pribékek; egyetlen halomba rakták az összeset, majd ki-ki kiválasztja a maga kosarát. Nem így történt. Mielőtt a terepjárók elindultak volna, két pribék egy Bibliából tépett ki lapokat, s azok lángjával meggyújtotta a kosár-máglyát…Lassan gyulladt meg a kosár-piramis, de aztán annál vadabbul égett, sercegett, küldte lángnyelveit a magasság bezárt kapui felé…

A parancsszavakra, fenygetőzésekre a nép szétszéledt, aláereszkedett a kifosztott faluba, s észre sem vette, hogy utána integet a templomtorony…Én ott maradtam egyedül, kuksoltam az öreg fenyő mögött, és zokogtam, halkan, félelmemben…

A húsvéti föltémadás ezért maradt el nyárra, amikor föllázadt a falu és föltámadott. Ekkor már én sem sírdogáltam, hanem osztottam a röpcédulákat abban a hiedelemben, hogy az a pogány húsvét nem ismétlődhet meg soha…

De a történelem még mindig nem adta vissza azt a gyermekkori húsvéti kókonáys-kosaramat…

(1998. április)

*******************************************

Bartis Ferenc

Márton Áron századik születésévében

Szent Áron Bátyám, eretnek szókkal

esengnem Hozzád pogány merészség.

Merészen kérdem: meddig cipeljük

VAN-igazunkat, a mások vétkét?

„Vétkeztem” én már éppen eleget

s nem fordult jobbra Erdélyünk sorsa!

Sorsszerűség, hogy Anyám bölcsőjét

ringattad haláltól elorozva?

Aztán megáldtad…Áldott kezedet

örökkön érzem szívem homlokán.

Homlokod nekem kőtábla-parancs;

életed: Biblia, Talmud, Korán,

s a földalatti cellád Zsilaván

évek múltán lett az én templomom…

Templom lehet a börtön is annak,

kit megkeresztelt a forradalom.

Te, a szeretet forradalmára,

ki magyart, románt, zsidót, németet,

cigányt óvtál, védtél a pokolban,

mondd, ismerik a végrendeleted?

Te mindenkit megvédtél a vádban,

de Téged csak a székelyek védtek,

Te, magyarul, románul, héberül,

németül, cigányul sikoltó lélek!

Ez volt a bűnöd?! És ezért lettél

„banghila, bozgor secui episcop”?*

Börtöntöltelék, kit a porkoláb

nappal megvert s éjszaka megkínzott?

Kínjaid, jaj, drága Áron bácsi,

erőforrás fogyatkozásunkban…

A „Csakazértis élnünk kell, öcsém”

ma bennem zokog. Tőled tanultam.

Te tanítottad: „Ne gyűlölj senkit!”

Jó. Nem gyűlölök, de kiröhögnek!

És ez fáj, s a közös Szülőföldünk.

A jelek szerint nem látom többet.

Mutass egy jelet, hogy induljak haza,

Csíkszentdomokoson is szeretnek…

Immár félszürkén és kopaszodva

térne vissza egy ártatlan gyermek.

Kimennénk a Garatos-tetőre,

a Golgotáról mesélnél nekem,

este friss túróspuliszkát ennénk

s imádkoznék Rózsatüzéred,

másnap reggel ministrálnék Neked

s Anyám büszke lehetne fiára:

„Ez a gyermek még latinul is tud…

Az egész falu hallotta, látta!”

A falu látott. Te látnok voltál.

Én esendő író-költő lettem,

de melletted végig kitartottam

gyűlölet nélkül a gyűlöletben.

Nézem fényképedet, alázattal.

S Anyám fényképét fürkészem csendben:

közös vonások… Hol van a Júdás,

hogy emiatt ismét följelentsen?

Jelenteni tartozom most Neked:

Apám s Te is naivak voltatok,

amikor Szárhegyen – tornácunkon

diskurálva – a „közös holnapot”

békének hittétek: „majd a népek

baráti jobbot nyújtnak egymásnak…”

Ők igen. Igaz. S a politika?

A béke szemfényvesztés lett, látszat!

Látszatból tapsol a temető, ha

új „vendég” érkezik, de sírhantját

a bitorlók (dobverés nélkül!)

másnap (önmaguknak!) már eladják.

Eladtak mindent, mindenkit, aki

erdélyi volt vagy megmaradt annak,

s erre szabadkezet, szabadalmat

éppen a nagy-hatalmaktól kaptak.

Kapsz Te is néhány emléktáblát és

szobrot, és könyvet is írnak Rólad,

és idéznek és megidéznek, mint

vértanút, Erdélyt, lélegző holtat,

bár halottaidból rég föltámadtál,

de lehet, nem is haltál meg „akkor”.

Benne élsz tudatunk sejtjeiben,

sejtjeinek tudatában. Parancsolj

ránk, hogy akarjunk élni és győzni,

merjük a pusztulást megelőzni,

és nézzünk szembe magunkkal, mással,

a törvényesített népirtással,

az anyanyelv-tépő jogszabállyal,

a lesben álló vész-fegyverekkel –

nem ölnek, élve temetnek el…

Biztass, parancsolj! Baj van a gáton…

Minden székely legyen Márton Áron!

 *„Hazátlan, jövevény székely püspök.”

*******************************

Bartis Ferenc

Wass Albert eljövetele

(A tanú hitelességével Wass Albert becsületének tisztázása érdekében)

Wass Albert eljött. Megérkezett. Könyvei hódítanak. Sokan támadják: a mindenkori nemzetellenes hatalmi csoportosulás fizetett zsoldosai. Még többen oltalmazzák, hirdetik: ők az örökös eszmei önkéntesek, újságokban, folyóiratokban, könyvekben, katedrákon, művelődési házakban, világgá terebélyesedő színpadokon.

Háború dúlna Wass Albert körül? Nem! Eszmei bűnözésről, büntetésről, elkárhoztatásról van szó. Kitagadni már nem lehet, hiszen akkor a nemzet egészével együtt és sok-sok idegen ajkú olvasójával együtt kellene kirekeszteni a magyar és egyetemes irodalmi kultúrából.

Hadd jegyezzem meg: ez a véres cirkusz sajnos nem újdonság. A politikai banditizmus évszázadokon keresztül több tucatnyi magyar alkotót igyekezett – a maga sajátos, sátáni módszereivel! – kiirtani a magyar történelmi és kulturális tudatból, hogy az által is csorbuljon a magyarság nemzeti öntudata. Máskor pedig éppen a jóhiszemű kortársak tévedtek elhamarkodott megítélésükben. Az indítékok közül az irigység sem iktatható ki.

Az említetteken túl viszont létezik néhány olyan megbélyegzés, melynek „lemosása”, eltüntetése roppant nehéz, különösképpen, ha a megbélyegzést általánosítják, becsempészik a hivatalosított értékrendbe, ami eleve mesterséges, s így az annak alapján hozott értékítélet is megtévesztő, hazug. Minden nemzetre, s annak lányaira, fiaira az ellenség megtalálta a maga tréfásan ocsmány jelzőjét, jogtalanul általánosítva azt, aminek később ő is megitta a levét. De a könnyelmű megpecsételés, ami több a megbélyegzésnél, olyan következményekkel járhat adott történelmi érdek-kulturális vérengzésben, amelyekbe nemcsak természetes személyek, de jogi intézményrendszerek és emberi közösségek is belepusztulhatnak, pláne, ha minden eszközzel, kívülről-belülről pusztítják őket. Mindössze néhány ilyen jelzőt említenék: ázsiai jövevény, hazátlan, utolsó csatlós, antiszemita, háborús bűnös, kis ország – kis nép, „merjünk kicsik lenni”, világszégyene, marakodók, széthúzók, pápábbak a pápánál, „nem tudnak a saját lábukon megállni”, szolgalelkű népség, stb.

Ilyen esetben kötelességünk a Wass Albert személyén keresztül az egész nemzetnek dobott mocskos kesztyűt felvennünk. Még akkor is, ha tudjuk: az védekezik, aki bűnös, és azért nem védekezik, mert bűnös. Tehát: mindenképpen rányomják a bűvös bűnös jelzőt.

A megsemmisítésnek több módozata és változata ismert: rendszerint egyszerre nem az egész nemzetet törik kerékbe, mint pl. a magyarokat, a kurdokat, stb. – egy-egy békediktátummal -, hanem lebontják kisebb-nagyobb közösségekre, azokat pedig személyekre. Nos, a magyarság esetében az utóbbi módszert is alkalmazták: deportálások, kivégzések, börtönök, a haza elhagyására való kényszerítés, a rágalmazás (dehonesztálás, diszkreditálás), stb.

Wass Albertet a következőképpen próbálták megsemmisíteni:

1. Ráfogták, hogy háborús bűnös, és halálra ítélték távollétében. Ennek a következő indítékai voltak: a.) elkobozni vagyonát; b.) meggátolni a hazatérését; c) megfosztani a magyarságot egyik fáklyavivőjétől; d) eltávolítani a mindenkori román asszimilációs politika útjából; e) diszkreditálni, hogy amit mond-ír, ne higgyék el az emberek; f) így akarván a bűnözők megelőzni a leleplezésüket; g) akikről Wass Albert rengeteg konkrétumot ismert, tudott.

2. Ráfogták az összes járványos betegségek közül a legrettenetesebbet: antiszemita. A valós ok nélküli antiszemitázás tulajdonképpen pszichózis, betegség, amely pubertás-korabeli kényszerképzet-társításokból, visszafojtott gyűlöletből, örökös kisebbségi érzésből, belenevelt félelemből, sértődöttségből (bármennyire is furcsa), rasszizmusból ered, s amit gyakran mesterségesen gerjesztenek, azzal sarkallva összefogásra a világ zsidóságát éppen a zsidóság ellenében. Ilyen vonatkozásban a zsidóság és a magyarság sorsa között nagy a hasonlóság (üldöztetés, szétszórtság, hazátlanság, stb.), annyi különbséggel, hogy míg a zsidók Jézust feszítették keresztre, addig a magyarság önmagát szegezte a feszületre, s nem tud szabadulni tőle. Ismétlem: ráfogásról, ál-antiszemitizmusról van szó! A valós és tényleges antiszemitizmus viszont súlyos vétek, miként éppen annyira súlyos bűn a világ bármelyik népének vallási, faji, történelmi alapon való gyűlölete. Az emberiség még mindég nem tanult eleget, a politikusai pedig egyszerűen egyre önzőbbek és egyre butábbak lesznek. Nem akarják felfogni, hogy ha a gyűlöletet nem irtjuk ki tövestől, akkor a gyűlölet irtja ki az emberiséget. Ennyire egyszerű ez a képlet. S ez Wass Albert esetében sokszorosan érvényes.

3. Aki nem áll be bármilyen sorba, mindig is gyűlölni fogják az örökös sorban állók! S ez a tétel is az örökös bűnözőkre – akik természetüknél fogva sorban állók – ugyancsak sokszorosan érvényes.

A fenti latolgatás után hadd említsem meg, hogy mikor és miként találkoztam Wass Alberttel. Először néhai Édesapámtól hallottam a nevét, aki katona-történetei fölelevenítésekor néhányszor fölemlítette Őt, megjegyezve, hogy „úgy írt magyarul, ahogy minden magyarnak beszélnie kellene…” Később, amikor a román politikai rendőrség nyomozói feltúrták a házunkat Gyergyószárhegyen, s számolatlanul, kimondottan nyelvi alapon dobálták föl a könyveket a terepjárójuk gyomrába. Még a magyar nyelvre fordított román, orosz, francia, német, latin szerzők műveit is elkobozták. Őket nem a szerző, nem is a könyv tartalma érdekelte, hanem a könyv nyelve… Ekkor előkerült egy nagy, vastag, könyv alakú füzetféle is, a szüleim abba írták volt bele a könyvek szerzőit, címeit, stb. kiderült, hogy a füzetben több könyv volt feltüntetve, mint amennyit ők találtak. Hol a többi, lett ebből ribillió, házkutatás, istállókutatás, csűrkutatás, pincekutatás, de a padlásról megfeledkeztek. Így menekült meg többek között, Wass Albert két könyve is, majdnem hasonló sorsú szerzők műveinek társaságában. Ezek után nagyon izgatta a kíváncsiságomat Wass Albert és mindaz, amit írt és hozzáférhető volt.

Örömmel fölidézném édesapám szavait, valamint olvasmány-élményeimet is, de nem teszem. Mert most és ebben az esetben nem az én gyermekkori lélekörvénylésem a fontos, hanem valami más: a „kívülállók” vélekedése, a tények. Így és ezért nem szólok arról sem, hogy miként találkoztam Wass Alberttel amerikai útjaim alkalmával (1987 és 1988), miket beszélgettünk, miként emlékezett vissza édesapámra, a háborúra, milyen tanácsokkal látott el, stb. Még mindig nem jött el az ideje szavai, vélekedései hű közlésének. Aztán még, akármelyik firkász jómadár odabökheti akármelyik szennylapban, hogy az egész mesét Bartis találta ki. Ismerem az ideológiailag génkezelt szörnyek várható megnyilvánulásait. Így őrzöm a jövőnek a Bözödi Gyurkával folytatott beszélgetésünk szalagkarikáit is. Amikor a halál már markolászta, megkért, akkor hozzam nyilvánosságra, amikor csorbítatlanul meg is lehet – írásban! – jelentetni… Soroljam még az írókat, a költőket, a közéleti embereket?

Ide kívánkozik megjegyeznem: amikor a „Rácsok között Romániában” című könyvem megjelent, az elmarasztaltan érintettek azonnal összefogtak és nekem estek, akadt olyan firkász is, aki tagadta, hogy szülőfalumban, Gyergyószárhegyen valaha is lázadás tört volna ki a román diktatúra ellen, mások megkérdőjelezték még az önéletrajzomat is! Még azt sem tudták pontosan, hogy hányszor voltam letartóztatva, és hány évet ültem román börtönökben, de össze-vissza firkáltak minden ocsmányságot ellenem. Később pedig, a rendszerváltásnak minősített, történelmi, előre eldöntött sakkjátszma után, reszketve, hogy leleplezem őket, rám fröcskölték a politikai trágyadomb levét, hogy – ha már nem is olyan voltam és vagyok, mint ők – legalább színben hasonlítsak rájuk. Ismét a sorban állás! Ha a Fennvaló éltet, majd megírom személyes élményeimet Wass Albertről és életművéről, de most vissza kell térnem az őt ért becstelenség visszaveréséhez egy parlamentáris diktatúra kellős közepén, amikor és ahol éppen a magyar kormányzat egyik legmeghittebb magyar ellensége tapsol az új rabszolgarendszer meghonosításához Magyarországon. (Ezt is előre megírtam volt a „Hány óra van, magyarok?” című könyvemben, és zokon vették.)

Miért e kacskaringós elmélkedés, ez a gondolati kitérő? Azért, hogy megértsék, akik még nem tudják felfogni, hogy miért berzenkedtek sokan Tóth Ilona ’56-os mártír szobra ellen, miért nem engedték fölállítani Budapesten Teleki Pál szobrát, miért nem engedélyezi Budapest fölállítani a Széna téren Wass Albert szobrát, és most amikor már a szobra elkészült, miért csinálnak ócska csirkefogót Mansfeld Péterből? Most már érthető az okfejtésem? Folyamatról, háttérpolitikáról, nemzetközi banditizmusról van szó, amikor a szerencsétlen erdélyieknek immár nemcsak Bukaresttel, de Budapesttel is birkózniuk kell… Lassan szűkítem a teret és az időt Wass Albert irányába.

Most pedig következzenek a „száraz” tények!

1940 őszén, mely időszakhoz Wass Albert háborús bűnösségét kötik, a vádlott Ratosnyán (Răstoliţa) tartózkodott. Ratosnya Marosvásárhely és Gyergyó között van, a Maros, az Országút és a Székely Körvasút völgyében és hegyoldalában, ahonnan hatalmas erdőségek iramodnak neki az égig érő hegyeknek. Nem 1940-ben, de még ma is, roppant körülményes innen „csak úgy” elvergődni Vasasszentgotthárdra! Az Erdészeti Hivatal, a Kerületi Erdészeti Főfelügyelőség akkori vendégkönyvében, naplójában bizonyára szerepel Wass Albert neve. Ha léteznek ma is, akkor azokat a Marosvásárhelyi Állami Levéltárban lehetne fölkutatni, amennyiben nem semmisítették meg. A megsemmisítés lehetősége fönnáll, hogy ne legyen ellenérvelési lehetőség, bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az adott időben Wass Albert Ratosnyán és a környék erdeiben vendégeskedett. Tudtommal neki volt tiszteletbeli tisztsége is.

Túl a fentieken: Schobel Rudolf, az idecsi fürdő résztulajdonosa, aki Maroshévizen (Toplita), majd Régenben (Reghin) lakott családjával együtt, büszkén mesélte, hogy „együtt másztam a hegyeket gróf Wass Alberttel, aki csuda erős ember volt, szívós, és úgy ismerte a havasokat, mint a saját tenyerét.”

Elmondása szerint az említett időszakban több időt töltött Wass Albert társaságában, aki nemcsak Marosvécsen, de Idecsen is megfordult ratosnyai útjai alkalmával. Schobel Rudolf az időszakot a „magyarok bejövetele környékére” tette. Schobel önkéntesként jelentkezett katonának, hadifogságba került, évek múltán szabadult, aztán a román hatóságok letartóztatták, bebörtönözték. Ez időt alatt a családja nálunk, Szárhegyen, a szülőházamban lakott, s kiszabadulása után Rudolf bácsi is szintén, mivel az ő felesége az édesapám húga volt. Schobel Rudolf minden információja igaznak bizonyult a későbbiek során is. (Címük: Schobel Rudolf, Reghin, Str. Fürdő u. 2. Egyházi lakás)

Az 1970-80-as években nagyon sokszor fölkeresett Marosvásárhelyen Solymár József írónak a bátyja, dr. Solymár István művészettörténész, aki dr. Pogány Ö. Gáborral együtt létesítette a Magyar Nemzeti Galériát. István látogatásának több indítéka is volt. Elsősorban az, hogy nagyon szerettük és becsültük egymást. Mély, meghitt, magas szellemiségű barátság kötött minket össze, több interjút készítettem véle, írtam a könyveiről, filozófiájáról, én éreztem megtiszteltetésnek, hogy legjobb és legbizalmasabb barátjának nevezett. Írtam róla és munkásságáról a Falvak Népében, a Vörös Lászlóban, a Művelődésben, az Új Életben, de a legalaposabb tanulmányomat a Korunk közölte volt („Hagyomány és lelemény a képzőművészetben”), amely megtalálható a „Kényszerhelyzet művészete és a művészet kényszerhelyzete” című könyvemben a maga teljes terjedelmében.

A másik indíték pedig a munka volt: dr. Solymár István akkor gyűjtötte az anyagot Nagy István (a székely Rembrandt) monográfiájához, s így számtalan ismerősömet kerestük föl, segítsenek föllelni Nagy István műveit. Ugyanis mindenki titkolta az állami hatóságok előtt a képzőművészeti értékeit, mert azonnal nyilvántartásba vették, s búcsút inthettek azoknak. Volt egy másik indíték is: Solymár István felesége, Magdolna (Magdi) közeli rokonságban volt anyai ágon az én Édesanyámmal, leánykori nevén Karda Erzsébettel Csíkszentdomokosról. Tehát a kapcsolatunk sokrétű volt.

Szóval, a „barangolásaink” alkalmával mindketten elanekdotáztuk egymásnak az egész életünket. Most kérem, jól figyelni! Dr. Solymár István katonai szolgálatot teljesített Észak-Erdély visszatérése alkalmával és utána Erdélyben: Tölgyes, Holló, Gyergyó, Nagyvárad, vissza Kolozsvár, Torda, stb. Az Istvánnal egykorúakat, harcászatra föl nem készített fiúkat, többnyire a munkaszolgálatosokhoz, a hadkiegészítőkhöz, az adminisztrációhoz, az utánpótlást biztosítókhoz osztották be. Solymár István így került közvetlen kapcsolatba nagyon sok izraelita magyarral, erdélyi zsidóval. Jól tessék figyelni! Nagyon sok dél-erdélyi zsidó, vagy regáti, moldovai román zsidó szökött át a magyarokhoz, mivel Romániában már régóta üldözték a szerencsétleneket. Solymár ekkor ismerkedett meg egy Alexandru Blau nevezetű zsidó emberrel, akit Wass Albert segített, amikor átköltözött Dél-Erdélyből. Blau egyébként bukaresti volt. Tudni kell, hogy a gyergyó-tölgyesi „lágerekből” és munkás századokból egyetlen embert sem vihettek el a német gestapósok! A zsidóságot a magyar-székely csapatcsendőrök (!!!) és a leventék óvták és mentették! (E témához később visszatérek.)

Ahogy diskuráltunk, mondom Pistának, hogy milyen kicsi a világ, mert hát nekem volt egy cellatársam Zsilaván (Jilava) a Bukarest melletti földalatti börtönben, Maris Moroltunak hívták, s azzal dicsekedett, hogy őt a „magyar gróf Wass mentette meg a fasiszták karmai közül.” Nagyon ellentmondásosan beszélt, állandóan szidta a román hatóságokat, de dicsérte Károly királyt, akinek valóban egy zsidó nő volt az élettársa (Lupeasca), ujjával térképet rajzolt a levegőben, mutatván, hogy hol, miként szökött volt át a határon stb. Wass Albertről azt állította, hogy „nem volt való katonának, csak a származása miatt kapott rangot”.

Pista nagy érdeklődéssel hallgatta a mondókámat, hát folytattam, hogy Moroiu azzal dicsekedett, hogy személyesen gróf Wass Albert rejtegette őt több társával együtt. Aztán Wass a Gestapo-ügynökök kelepcéjébe esett, s többet nem is hallott róla semmit. Annyit még mondott volt, hogy „íróféle lehetett, mert állandóan jegyzetelt.”

Leírásom alapján Solymár István fölismerte Moroiut és azonosította is a helyzetet, ha nem is pontról-pontra, hiszen nehéz volt rekonstruálni. E kérdésnél mi többnyire azért időztünk oly sokat el Solymár Istvánnal, mert én akkortájt írogattam egy ifjúsági regényt, éppen arról, hogy a Székelyföldön és tovább, a Partiumban, s általában Erdélyben a magyarok, beleértve a katonaságot is, miként mentették a zsidókat. Tehát nagyon érdekelt Solymár minden szava. (Az említett regényem meg is született, a „Jóbarát” folytatásokban közölte, majd megjelent a „Kövek és fűszálak” című kötetemben.)

Tehát nem azért érdeklődtem Pistától, hogy jó előre gondolva Wass Albert védelmében szót kérjek majd, ilyesmire még csak nem is gondoltam akkor, hanem valós adatokat gyűjtögettem a regényemhez. S most azokat próbálom rendszerezni. Két szárhegyi zsidó embert mentett meg Wass Albert, akik úgy lettek szárhegyiek, hogy ott telepedtek meg rokonságaik révén: Grünstein és Méth. Eredetileg valahol Kolozsvár környékiek voltak, nem székelyföldiek. Annak idején a megszabadulásukat, megmenekülésüket ők mesélték el nekem. Sajnos Méth Ferenc meghalt: a román politikai rendőrség vagy agyonverte s azután fölakasztotta, vagy szegény ő lett öngyilkos a szekuritátétól (Siguranta) való félelmében. Moroiut egyébként arany-ügyletben tartóztatták le és ítélték el, akkor az arany-ügy politikai ügynek számított, a hadbíróság (katonai törvényszék) mondta ki az ítéletet, és vitette a politikai foglyok börtönébe.

Szőts Zoltánnal szintén a börtönben ismerkedtem meg a tranzit-központban. Sokat beszélt, talán azért, mert éveken át egyedül volt egy cellában, s nem volt, akivel beszélgessen. Érdekes módon, ő is dicsekedve szólt Wass Albertről, hogy ismerte, sőt szolgálta is a „gróf tisztet.” Wass Albert úgy került volt szóba, hogy én elmeséltem neki a házkutatásunkat, az elkobzott könyveket. Édesapám visszaemlékezéseit, stb. S ekkor kapaszkodott Wass Albert nevébe. Szőts valamilyen „lecsúszott” családnak lehetett a sarja, mert állandóan emlegette, hogy az ő nevét nem parasztosan, hanem „ts”-sel írja. Emlékszem, volt egy ilyen megjegyzése: „ő volt az egyenruhás civil úr a hadban.” S amint mondotta, Wass több időt töltött a civilekkel, mint katonák között. „Neki lehetett, mert gróf volt… A munkaszolgálatosok közül ki-kiintett néhány embert, hogy az ő alakulatának szüksége van rájuk, s aztán ellátta őket megfelelő okmányokkal, s elengedte az egészet.” Kiszabadulásunk után Szőts Zoltánnal Kolozsváron találkoztam, a Szentegyház utcában (6 Martie) lakott, Tamás Károlyék udvarán.

Ismét Solymár Istvánt idézem, szinte szó szerint: „Ferikém, beleírhatod a könyvedbe, hogy Erdélyben a magyar katonaság és a magyar civilek védelmezték a zsidókat, vélük együtt a Romániából átmenekült zsidókat is.” Solymár István számára érthetetlen volt, hogy a román hatóság elítélte Wass Albertet, majd ügynökei révén rásütötte az antiszemitizmus pecsétjét.

Még mielőtt rátérnék egy megcáfolhatatlan tényre, hadd tegyem szóvá: Wass Albert halálra ítélése Kolozsváron 1946-ban valahol „sántít”. Az úgynevezett Népbíróság, amely egy rögtönítélő bírói hálózat volt, futószalagon hozta meg az ítéleteit, kimondottan faji-nemzetiségi alapon! Ennek felülvizsgálatát állami szinten rég kérnie kellett volna az ENSZ-nek, a Hágai Nemzetközi Bíróságnak, de legelőször Budapestnek, hiszen a „bűnözők” (!?) észak-erdélyiek voltak tettük elkövetésekor. Budapest erről is megfeledkezett. Tudtommal Romániában egyetlen román háborús bűnöst végeztek ki Antonescu marsall személyében, rajta kívül senki mást! Tehát, ha nem került sor a román halálra ítélt háborús bűnösök kivégzésére, akkor ez azt jelenti, hogy a népbíróságok ítéleteit vagy felfüggesztették, vagy hatályon kívül helyezték. Az más lapra tartozik, hogy a szovjet hadifogságból hazatért román és nem román hadifoglyokat a határon letartóztatták és Romániában elítélték. Több ilyen börtöntársam is volt. Senki sem értette, miként lehetséges, hogy a szovjetek szabadon engedték őket, s a románok letartóztatták és elítélték. Egyszerű a magyarázata: Romániában rengeteg embert tüntettek el, rengeteg okmányt semmisítettek meg, rengeteg hamis okmányt gyártottak, és rengeteg embernek változtatták meg a személyiségét: más nevet kapott, más lakcímet, más foglalkozást, mások lettek a szülei, stb.

Wass Albert, s általában a székelyföldi, partiumi és bánsági magyarok magatartásának megértéséhez ismerni kell Erdély (egy kalap alá véve az összes, Romániához csatolt magyar terület) történelmét, s akkor eltűnnek a kérdőjelek, s érthetőbbé válik, hogy az erdélyi magyarság soha nem ismerte a szellemi és erkölcsi kannibalizmust. Persze sorolni lehetne és talán kellene is a Tordai Országgyűléstől egészen a székely székek fölszámolását dübörgő, bécsi-budapesti rendeletekig, a törvények garmadáját, de ezennel bízunk az olvasók műveltségében, hiszen nincs tér a történelmi leltározásra.

A magyarságnak olyan volt a magatartása és életvitele, hogy a zsidók, az örmények, a lipovánok, a szászok, a cigányok, a bolgárok, a svábok, a szlovákok, a szerbek, a taliánok és a románok otthon érezhették magukat! Otthon is voltak. Akik ott maradtak, azok most is otthon vannak Erdélyben. Minden politikai részrehajlás nélkül, világosan meg kell fogalmaznom, hogy a nemzetek és nemzetiségek közötti ellentéteket Bukarest szította. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki egyáltalán érdeklődik „ilyesmik” iránt. Bukarest noszogatta állandóan a szászokat az erdélyi magyarság ellen. Volt, amikor a szászok bedőltek a pópáknak és a mosdatlan, de púderes román szónokoknak, katonatiszteknek, mert velük szemben fölényben voltak, míg a magyarság esetében ez nem mondható el. Tehát a szászok többnyire háttal vagy oldalvást álltak a magyarok felé, míg meg nem jött az eszük. Ugyanis a háború után Románia az összes szászokat és svábokat kiszolgáltatta a Szovjetuniónak, a még élve maradt zsidókat pedig pénzért exportálta Amerikának, Nyugat-Németországnak és Izraelnek, a többi kisebbséget bedarálta (volna!). Nagyon sok más nemzetiségű kisebbséghez tartozó személy, csoport menekült a legborzalmasabb kisebbségi sorsba lökött erdélyi magyarság ölébe. Érdekes és megszívlelendő metamorfózis.

Persze a visszatért szászokat, svábokat Románia szintén kiárusította pénzért, az ENSZ és a szent – vagy inkább álszent – Nyugat tudtával. Mindezt azért kell mondanom, hogy mélyebben és jobban megértsék, értelmezzék azt a tényt, hogy a zsidóknak más volt a helyzetük Erdélyben, mint a világ bármely más területén, beleértve a Csonka-Magyarországot is. Most a magam nemzedékéről beszélek. Minket nem érdekelt, hogy ki örmény, zsidó, talián, lipován, cigány, hiszen valamennyien nagyszerű erdélyi magyarok voltak! Részükről, az ő szemszögükből nézve az erdélyi magyarságot, hasonlóképpen vélekedhettek és vélekedtek is.

A románokkal is békében lehetett volna élni, ha Bukarest nem szítja a gyűlöletet, s a magyarságot nem kiáltja ki a románok ellenségképévé, s nem építi rá erre mind a bel-, mind a külpolitikáját… Értsünk végre szót! Az antiszemitizmus a cári Oroszországból Csernovicon és általában Besszarábián át Romániába még a fejedelemségek korában beszivárgott, a Kárpátok-erődítmény gátolta meg, hogy hullámai átcsapjanak Erdélybe. A fejedelemségek egyesítése után, majd Erdélynek Romániához való csatolását követően, egységes és megideologizált gyűlöletkampány vette kezdetét a magyarok, a zsidók, a többi nemzetiség ellen. A zsidókat többszörösen gyűlölték. Elsősorban azért, mert az erdélyi zsidóság mindig is a magyarság oldalán és vele együtt állt ki a gátra, szerves részét képezte-alkotta a magyar kultúrának.

Ezennel fokozott figyelmet kérek: a Magyar TV2 2004. április 17-én este a „Tudósklub” műsorában hosszú interjút készített és közvetített Randolph L. Braham úrral, a new yorki Rosenthal Intézet vezetőjével, a nemzetközileg ismert holocaust-kutatóval. Gondolom, föltételezem (jóhiszeműen), hogy sokan hallgatták. Sajnálom, hogy amerikai útjaim alkalmával nem találkoztam Braham úrral, hiszen rengeteg mondanivalónk lett volna egymásnak. Végre egy Ember, aki tárgyilagosan, s mégis, a hajdani gyermek keservével, visszafojtott honvágyának melegével tárja föl – hitelesen! – az adott kor cserepekre zúzott tükrét. Braham úr világosan fogalmaz, amikor ezt mondja:

„A románok állandóan arról beszéltek, hogy ők védték, mentették a zsidókat, a magyarok pedig milliószámra pusztították őket… Mathias Carp megírta a román holocaust történetét, de a könyvét mindenütt fölvásárolták a románok és megsemmisítették… Hasonlóképpen Románia összes könyvtárában, levéltárában, minden holocaustra vonatkozó okmányt megsemmisítettek… Annak idején Ceauşescu kijelentette, hogy Romániában nem volt zsidóüldözés, holott több mint 600 000 zsidót mészároltak le maguk a románok… A románok minket, zsidókat azért is nagyon gyűlöltek, mert mi, erdélyi zsidók, magyarul beszéltünk, magyar kultúránk volt, sőt izraelita vallású magyaroknak tartották-vallották magukat sokan, s ezt a románok képtelenek voltak elviselni… Tudnunk kell, és mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy Magyarországot Hitlerék 1944. március 19-én valósággal lehengerelték… Tehát a magyarországi zsidók helyzetének elemzése e tény reális mérlegelése nélkül nem volna tárgyilagos… Magyarországon a németek diktáltak attól a naptól kezdve, de már előzetesen is…”

Braham úr kérdezője, beszélgetőtársa Gábor György filozófus volt. Nagyon örvendtem volna, ha az elhangzottakat a másnapi napilapok közölték volna, hogy minél többen elolvashassák. De hát nem Braham úr szavait közölték! Braham úr erdélyi, Désen (Dej) született, ott gyerekeskedett, azon a környéken csöpörödött férfiúvá, lelkébe szívta Erdélyt, s majd amikor megtapasztalta munkaszolgálatosként a szovjetek felszabadítói gyakorlatát, nagy kerülőkkel ismét visszatért szülőföldjére, ahol lepusztulás, nyomor és olyan éhínség fogadta, hogy még a munkaszolgálatos kosztolásra is vágyakozással gondolt vissza. Rokoni szálak kötötték Amerikához, Erdélyhez pedig ma is Erdély lelkisége, gyermekkora köti. Az utóbbi szálakat nem is akarja, s nem is lehet elszakítani soha.

Most pedig térjünk vissza időben Wass Alberthez. Eleve elképzelhetetlen, hogy egy magas szintű, humán műveltséggel rendelkező ember a fentiekben körvonalazott erdélyi helyzet próbatételes mezsgyéjén ártson románoknak vagy zsidóknak, hiszen arra is alig jut ideje, hogy a saját nemzete sebeit kötözze – együtt éppen a románok és zsidók sebeivel. Egyáltalán, maga a föltételezés is, miszerint Wass Albert románokat küldött a halálba és antiszemita volt, olyan gyanúsítgatás, amihez foghatót csak a diktatúrák háza táján lehetett és lehet elképzelni. (Ma is diktatúrában élünk!) A gyanúsítgatás a gyanúsítgatókat minősíti.

Csodálkozom, hogy mindeddig a sajtóban fehér folt maradt Wass Albert emberségének, tiszta, nemzeti öntudatának, a más nemzeteket tisztelő-megbecsülő szándékának és tettének (!) egyik legmérvadóbb, konkrét bizonyítéka: A „Cot la Cot” – „Vállvetve” című, kétnyelvű antológia, amely 1936-ban jelent meg Marosvásárhelyen. Ott és akkor, ahol és amikor a fasiszta román civil és félkatonai alakulatok naponta végigvonultak a főtéren és az utcákon, kővel bezúzták a római katolikus és a református templom ablakait, valamint az Iskola utcai zsinagóga minden ablakát, s alaposan megrongálták az ajtókat és a falakat is. Olyan feszült volt a légkör, hogy a helybeli lakosság, mármint a magyarok és a zsidók közül sokan a mellékutcákban közlekedtek. S ilyen politikai körülmények közepette fogtak össze magyar, román és zsidó betűvetők, hogy közös antológiájukkal békességre bírják a vérengző, román fasisztákat. Máskülönben ez az állapot uralta volt az egész Romániát, amire ezennel nincs miért kitérnem.

Nos, nézzük az elején. Az antológia kétnyelvű. Az antológiára a pénzt Wass Albert adta, aki egyike volt az antológia szerzőinek (!) A szerkesztők: Gherasim Emil és Kertész Ákos, ugyanakkor szerzők is. Az Előszót Emil Dandea román polgármester és Antalffy Endre nyelvtudós írták, mint szerzők is egyben. A többiek Morvay Zoltán, Tamásy György, Bartha István, Virgil Carianpol, Vasile Netea, Saşa Pană, Teodor Scarlat és mások. A könyv a népek közötti barátság megteremtésének óhaját tükrözi, nem jelszavakat pufogtat, hanem mély, lírai hangvételében szólítja meg a szeretetet és a békességet. Ez az antológia, abban az időben, talán az egyetlen ilyen „fegyvertény” volt az akkori Romániában. A történelem kutatóinak és az irodalomtörténészeknek a föladata megismertetni ama kort a mai olvasóval.

Nézzük csak közelebbről, kikkel társult, kikhez társult a gróf úr, Wass Albert? A személyek ismertetése előtt hadd említsem meg, hogy a Pax nyomdát, amely kinyomta az antológiát, pozdorjává zúzták a román felvonulók. Az antológiát árusító könyvesboltokat szintén. Szerencsére nem az összes példányt „dobták piacra”, hanem tartalékoltak belőle „békésebb napokra” is.

Íme a szerkesztők:

– Gherasim Emil, római katolikus magyar költő. Volt újságíró, tisztviselő, színházi alkalmazott, 1942-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pályázatán első díjat nyert. Verseit Baló Sándor zenésítette meg, portréját Márkos Lajos alkotta. Önálló kötetei többek között: Az élet hullámain, Anyám, Két nap.

– Kertész Ákos, magyar zsidó a háború zivatarában a román és német fasizmusnak esett áldozatul. (Ne tessék ellentmondást keresni, amikor a Marosvásárhely vonatkozásában román fasizmust is emlegetek, mivel a mozgó frontvonal mögött és előtte nagyon sok ember eltűnt. Kertész Ákos sorsáról nem tudni jóformán semmit, azon kívül, hogy elmenekült, és menekülés közben tűnt el. Még a lágerirodalom sem emlékezett meg róla, és semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt.) Az erdélyi irodalom, amennyiben földrajzilag el lehet különíteni az irodalmat, de ebben az esetben szükséges, roppant gazdag vonulatokkal dicsekedhet: hadifogoly-irodalom, lágerirodalom, börtönirodalom, emigránsirodalom… De létezik katonafogoly-, munkaszolgálatos-, láger-, menekülés-, börtönfolklór is! A gyűjtés és számbavétel még várat magára.

– Bartha István (1889. december 23. Marosvécs) népművelő, író, szerkesztő, katona, hadifogoly, stb. Munkatársa volt a Szibériai Újságnak, majd a Cimborának. Művei: Holtak néznek (versek), Felmértem férfiúkoromat, Hadra keltem Erdélyből, Dón Están és számos tanulmány és újságcikk. Sokat fordított román irodalomból is.

– Antalffy Endre (1877. február 3. Ratosnya) nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Az európai nyelvek mellett ismerte és tanította az arab, héber, perzsa, szír, török nyelveket is. Sok kötetet kitevő életművét helyszűke miatt nem sorolhatom föl, de megemlítem, hogy több nyelvből fordított magyarra, számtalan szakmai társaságnak volt a tagja, politizált és egyaránt írt verset, drámát, szépprózát, esszét és művelte a történelmet. Kora nagytekintélyű poliglot tudósa volt.

– Emil Dandea, Marosvásárhely polgármestere az antológia születésének időszakában. Értelmiségi román családból származott, környezete bámulta magyar-német-héber műveltségét és becsülték igazságossága révén. Mivel nem volt antiszemita és nem gyűlölte a magyarokat, a román történetírás teljesen megfeledkezett róla, az egyik legkiválóbb politikusáról. Annyit viszont tudok, hogy Kicsi Antal irodalomtörténész tanulmányából (1968) a cenzor kihúzta Emil Dandea nevét és érdekes módon Wass Albert neve benne maradt az írásban.

A Lázár László esszéjében pedig fordítva történt: Wass Albertet húzták ki, és Emil Dandea maradt. (A román napi politikában csak az Ortodox Egyház tudott eligazodni, még a politikusok sem.)

– Morvay Zoltán tősgyökeres „anyaországi” volt (Debrecen, 1875. november 28.). Rengeteget utazott, bejárta Európát, minden irodalmi műfajban otthonos volt, ő szervezte meg az Erdélyi Könyvbarátok Társaságát, a bérletes színházat, s mivel szerelmes lett Erdélybe, kikötött Marosvásárhelyen, mint a zsidó nemzetiségű magyar Révész Kiadó és Könyvkereskedés fő nyomdavezetője. Egy időben Rudnyászky Gyulával közösen szerkesztette a debreceni Csokonai Lapot, majd a Haladás, a Tükör szerkesztője, végül Ma címmel napilapot alapított (1925-1933). Nyomda-, lap- irodalomszeretetét nyomdász édesapja oltotta belé. Művei közül az alábbiakat kell megemlítenem: Egy hatezer kilométeres séta története, Szürke történetek, Októberi fellegek, Babérosi balambér, Randevú stb. Az összeomlás után halt meg, 1945-ben temették el Siófokon.

A többi szerző ismertetése talán fölösleges. Föltételezem a román igazságszolgáltatásról, hogy nagy költőit ismeri… Nekem megadatott, hogy személyesen megismerkedjem vélük és fordítsak a műveikből. Nehéz volna fontossági sorrendet fölállítani közöttük, de van egy közös vonásuk: valamennyiüket üldözték a román fasiszták, s majd üldözték a román kommunisták is! Valamennyien kiemelkedő egyéniségei a jelenkori román irodalomnak. Teodor Scarlat volt például a román avantgárd egyik úttörője, ezért akadt is baja bőven. Ezek a román írók-költők egytől-egyik nagy elismeréssel adóztak Wass Albertnek, s remélték, hogy majd egyszer hazatérhet Amerikából Erdélybe. Wass Albert román elismerői, hódolói között még meg kell említenem Vlasiu Ion szobrászművészt, akinek Déda mellett volt az alkotóháza, valamint Ion Th. Ilea-t (költő, író), aki e sorok írójának és barátainak az „Amintirile unui anonim” (Egy névtelen emlékei) című könyvében egész fejezetet szentelt…

A rengeteg érv közül, ami Wass Albert ártatlansága és igazsága mellett szól, csupán néhányat soroltam föl. Lehetne sorjázni az adalékokat, az adatokat, de közben megszületik a kérdés: – bizonyítani kell-e azt is, hogy nem vagy gyilkos, hogy nem gyűlölsz? Akik Wass Albertet háborús bűnös váddal elítélték, akik antiszemitizmussal megbélyegezték, tulajdonképpen a román-magyar-zsidó kapcsolatoknak, barátságnak ártottak és ártanak ma is. De mit várunk el a román hatalomtól, ha az anyaországi méltóságok is hitványul viszonyultak Wass Alberthez? (Az 1996-1997-es félelmetes és szégyellni való cirkuszra utalok.)

A Céh, 2004/3., június

***********************

Gyergyószárhegy

Örökre hazatért Bartis Ferenc

2006. július 05. szerda

Szülőföldjétől távol, életének hetvenedik évében, június 9-én elhunyt Bartis Ferenc költő, író, újságíró, a Magyar Írószövetség tagja. Gyergyószárhegy neves szülöttjét Budapesten,  a Szent István bazilikában ravatalozták fel, és szerdán, június 21-én búcsúzhattak el tőle magyarországi barátai, tisztelői. Temetése a költő végakarata szerint szülőfalujában, Gyergyószárhegyen volt. A június 24-én, délután három órától kezdődő temetési szertartást ft. Ferencz Ervin, ferences szerzetes, György Balázs, szárhegyi plébános, illetve Bartis László, nyugalmazott katolikus pap koncelebrálták.

Szülőfaluja, Gyergyószárhegy templomának szomszédságában helyezték nyugalomra Bartis Ferenc költő, író, újságíró öröklétre tért lelkének földi maradványait. A Szármány-hegy magaslatán lévő temetőről gyönyörű kilátás nyílik a Gyergyói-medencére, a sírhant közvetlenül a templom árnyékában van, és a sétány másik oldalán Színi Lajos sírhantja domborul, aki Gyergyószárhegy múlt század eleji írója, újságírója volt. Bartis Ferencet utolsó útjára a fián, Bartis Attila írón kívül a községben még élő rokonai, közeli barátai, egykori iskolatársai, illetve a börtönévei alatt, a rabsorsban osztozó sorstársai kísérték el.

„Főnixmadár leszek, aki újraéled hamvaiból” – idézte a költőt Ervin atya búcsúztatójában, aki arra is kitért, hogy az öröklétre tért Bartis Ferenc életének nehézségei közepette a hite adott erőt és kitartást. A ferences szerzetes búcsúbeszédében különösen hangsúlyozta Bartis összmagyarságért folytatott munkásságát. „Vissza kell térnünk a szentistváni alapokhoz, mert összetartozunk, mert élünk és élni akarunk – hirdette Bartis Ferenc” – hangoztatta Ervin atya, aki ugyanakkor megköszönte a költő azon áldozatvállalását, amelyet a magyar népért hozott.

A szülőfalu részéről Gál Péter polgármester foglalta össze tömören Bartis munkásságát, a Gyergyószéki Székely Tanács nevében búcsúzó Gál Mihály pedig Wass Albertet idézte: „töretlen hittel voltam ember és magyar”. Szilágyi Árpád, a Hargita megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége részéről mondott búcsúbeszédet, ő a költő életének azt a momentumát emelte ki, amikor az 1956-os magyar forradalom hevében Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, az Ismeretlen katona-, illetve Reményik Sándor sírjánál Bartis elszavalta saját versét. Ezt követően hurcolta el a politikai rendőrség, és a karhatalom hosszú börtönévekre kárhoztatta. Gráma János, a marosvásárhelyi ’56-os Baráti Társaság nevében búcsúzott az egykori sorstárstól és Ady Imádság háború után című versét idézte.

Bartis Ferenc kívánsága szerint szülőfaluja temetőjében nyugszik, de halhatatlan szelleme és lelke – Ervin atya szavaival élve – „velünk együtt várja a kozmikus feltámadást”.

Jánossy Alíz

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 27. péntek hüvelyk BARTIS KÖR

 

Jól esik emlékezni Rá

Nagy örömmel olvasom olvastam az új Társaság megszületéséről szóló hírt. Lázár László neve az utóbbi évtizedben feledésbe merült. Személyesen ismertem, középiskolás koromban elolvadtunk a kék szemétől. A néhai Ifjúmunkás munkatársaként, jó barátként járt többször is Petrozsényban, ahol drága magyartanárom, Juhász Zoltán vezetésével híres irodalmi kör működött. Elekes Ferenccel jöttek, részt vettek a tevékenységünkön és erről cikk is megjelent az ifjúsági lapban.
Jóval később, gyakorló tanárként találkoztam vele, és meghívtam Gyulakutára: – az akkori osztályomnak szerettem volna bemutatni. Sajnos valami miatt nem tudott eljönni. Halálhíre nagyon megdöbbentett. Most jól esik emlékezni Rá.

Jakab Éva

Erdőszentgyörgy – Gyulakuta

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 13. péntek hüvelyk LAZICS ASZTALA

 

Elbeszélő színészlexikon

Három tucat színművész sorsa, küzdelme egy kötetben

Igen jó lenne, ha mindenki azzal foglalkozna, amihez ért. Székely Szabó Zoltán képzett színművész legnagyobb szerencsénkre ért a tollforgatáshoz is, ez pedig nagy dolog, amikor írók műveit kell színpadra életesíteni, eleven figurákkal.

Van nekünk már Köntös-Szabó Zoltán, Szűrszabó nevű íróink mellett Székely Szabónk is. Legújabb könyve éppen a kilencedik, Egy nemzedék három felvonásban. Mert Egy nemzedék két felvonásban címen egy már megjelent, ez a harmadik felvonás bővíti, egészíti ki az előzőt.

Színészportrék, aztán derűs kis könyvek viselik a keze és szelleme nyomát. Hadd említsek egy címet: Dákok a nyitott égbolton. Hát nem hercig? A német szó azért kerül egykori jelző szolgálatba, mert huszonhét év alatt sem szabadulhat a Romániához fércelt székely szülőföldtől. Példa rá ez a könyv is.

Három tucat színművész sorsa, küzdelme önmagával, társulatával, ölelkezése rendezőkkel és igazgatókkal, kiábrándulva egyesekből, másokba beleábrándulva, ki hogy próbálta és próbálja megélni és túlélni a kultúra buktatóit és pázsitjait. Nézzünk a nevek közé? Tompa Gábor, a híres kolozsvári rendező-igazgató, Hunyadi László, aztán Czegő Teréz, ma Zalaegerszegen, Sepsiszentgyörgyön Márton Árpád, aki politikára adta a fejét, ahogy írásra is Szabó (Székely) Zoltán.

Szélyes Ferenc örök életig tartó barátságban a szerzővel…

Györffy András, az Egerek és emberek Sepsiszentgyörgyön is megfordult előadás nagyszerű alakja.  Parászka Miklós rendező. Nászta Katalin és Debreczi Kálmán… Utóbbit, aj, nagyon régen nem láttuk a Tamási Áron Színház deszkáin. Miért?

Mind ismerős nevek, mind megfordultak a szentgyörgyi színpadon. És elszabadul ismét, mint minden disszidens esetében a kérdés: miért hagyta el ezt az imádni való szülő(székely-)földet? Isten a megmondhatója, ki-ki miért és hogyan érzi magát idegenben, pl. Bécsben. Jaj, itt említsük meg a kézdivásárhelyi Városi Színház alapításánál is bábáskodott Székely Szabó Zoltánt, önálló műsora is, szerepe is volt nem csak a város, de a színház életében is. Tehát hazatért. Ahogy hazatér ma is, holnap is, mert haza csak ott van, ahol szülőföld is. Másként nem megyen eléfelé az élet igazából. Aztán vissza, Bécsbe, szervezni az ottani magyarok életét. Lapunk írt arról, hogyan vitte ki a kis társulatot Szabó Zoli Bécsbe, sikerre és örömre…

Igazi székely színészlexikon a nagyszerűen kivitelezett (Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.) kötet, köszönet érte. Köszönet azért a ragaszkodásért, amiből fakad az elbeszélő lexikon.

Majdnem mindenki végzi, elvégzi a dolgát, hiszen ezért vagyunk a földön s az élők, teremtők között. Hát ebből a földi fájdalomból és befutott vagy elmaradt sikerélményekből fakadt-szakadt ez a könyv. Egy élet, egy nemzedék három felvonásban. Rendezte Sors Atyafi. Ki nem adta kezéből a lehetőséget az író színművész. Tanulságos, csak bele kell látni mások életébe. Nagy titkok egy nagyszerű könyvben. Vegyétek és fogyasszátok, adjátok tovább jó kezekbe, jó lelkek közelébe! Magam is ezt cselekszem.

Czegő Zoltán

Székely Hírmondó, 2012. július 6.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012. július 8. vasárnap hüvelyk KÖNYVEKRŐL