RSS

Súrlott Grádics Szépirodalmi lap bejegyzései

Hadnagy József

Pohárköszöntő emlékezéssel

 

                   Uranosz testvérének, Hadnagy Zsigmondnak* 85-ik születésnapjára

Felvezető (köhécselés nélkül)

Kronosz nem bántotta, kímélte Uranoszt,
sajnálta Gaiát, a jóságos asszonyt,
örök éjként viselte volna gyászát
a tőle kapott ezüstfényű kardon…

Mondta apjának: apám, időd lejárt,
fiaid és lányaid olyanok, amilyenek,
nem Gaia tehet róla: az időkeréken
már nem neked fújnak a kedvező szelek…

A gyűrűtlen menyasszonyok ideje lejárt,
le a gyolcsfüggönyök ideje is,
az utca már nem kukkolhat az ablakon,
bodorítja haját fiatal és vén is,
ilyen az asszonyállat: egyenrangú velünk,
és nézd: francia kapcát viselek én is…

Megkímélte, mert derék, harcos ember volt,
most háborgott, villámlott, dörgött
(ilyenkor Gaia szelíd szelekért könyörgött),
majd mosolygott, mesélt és nevetett −
ilyen volt Uranosz, aki sok nemzedék
túlvilági ködökbe tűnt alakja lett…

Pohárköszöntő (magasra emelt talpas kristálypohárral)

Élj sokáig Uranosz öccse, testvére,
édesapám égi s földi vére,
tisztellek, ahogy tisztelték
pödrött bajszú időkben a véneket,
adjon az Isten fiaidnak, lányaidnak is éveket,
ahogy ti adtatok − micsoda idők voltak,
egy asztalnál ültek az élők és a holtak −,
hogy húsa és vére legyen a reménynek,
és lettetek titánjai több tucatnyi égnek…
Jöhetnek Zeuszok, nem egy, többen, mint a tatár,
szikrát morzsolok, követ is nyelek akár,
csak emlékezzenek Rád, Rátok −

akkor talán jönnek jobb idők, s elvonul az átok…

*Hadnagy Zsigmondnak összesen kb. négy-öt tucatnyi fia, lánya, unokája, dédunokája van, nemes versenyben bátyjával, idős Hadnagy Istvánnal, és öccsével, Hadnagy Ádámmal. Exportra is jutott hármójuk családjából. Pödrött bajszú nagyapám, akinek a nagyapja vitézségéért kitüntetést kapott Bem tábornoktól (a családi legenda szerint), azzal biztatott bennünket a szerszámosládájáról, hogy kétszáz év múlva két nagyhatalom lesz a világon: Kína és Hadnagyia, és majd mogyoróháborúban döntjük el, melyikünk kormányozza a világot. Ha pár száz évvel korábban következik be ez a népességrobbanás, nincs Mohács, nincs Világos. Csak mogyorófesztivál. Zene, tánc, öröm, „szabadság és szerelem”.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2016. október 5. szerda hüvelyk VERS

 

Pethő László Árpád versei

 

Menetelés  1956 – 2016

 

Mindig elmentünk
a falig s azon túlról
üzentünk vissza

halálba róva –
fejünkkel ütve lyukat
a lelketlenül

visszapattanók
rémületére – sírba
kergetett  őszök

múltával itt áll
lábunk előtt megfagyott
harmatban a nyár

tüdőnk kiköhög-
ve – vénásan tágulva
hogy megérhessük

a kikeletbe
menetelt menekülést
saját házunkba.

Világvégi rajzok


                       – XLII. fúga –

Falakkal bent az agy
alatti létben – drótokkal
kívül – szaggatottan –
csak lélegzetet venni
alig-alig – beletöpörödve
a vész utáni vészbe –
és felszakad a seb s a vér
buzog – ömlik szakadatlan
az összegubancolódott imába
létbe – bújhatsz erdőbe –
mélybe a fékezhetetlen
zajba – barlangba a
feneketlen viharban ülve
ütve felhorgadó éjben –
s a lélek az ég csapásait
élve temetve jeltelen térben
lásd félig – végig csak ámu-
lásban – elmúlásban  a
kieresztett lélegzet és aztán
szapora körmönfontsággal
térdig hajlik a lélek alatti
vándorlás vissza az égbe
a fejvesztett világosságba
hogy megtudd a való
látomásokba rögzült éji
mivoltát – hasra majd
égbe nézve  láthatod a
dimenziókba  törpült át-
hallások diadalát – mozgását
sóhajtozva viszed tudatból
tudatba a részvétnyilvánítás
elhatalmasodását itt a földi
égben – a láthatatlant élve
átélve – éjszakák porában
fetrengve a világosságot várva
szeletelve hangjait – énekét
tátogva élve – halva – látva
és a láthatatlan véghez csak
pipázva juthatsz ködösült
világvégi rajzok házában –
a láthatatlanban is felfogható:
ki itt kilépsz – nem marad más
mint önmagad pusztítása –
a felhőtlen virradatban ama
lázadó megmaradásban ott
hol isten is elhagyatott s itt
maradsz a puszta világosságban
de senki ne sírjon – lapuljon
a földhöz itt a síkon s ott
a hegyekben lármafát
gyújtson – tűzzé váljon
az ének – az egekig érjen
kiáltsunk: alig tudjuk
hitünket – a keresztre fe-
szített Jézust – a születést
a harangok  – lélegzetünk
parazsát – a szelet – a fák
alatti csendet a folyók áradását
az ég kergette dallamot azok
sírását – madarait – a szárnyalást.

Égbe látón

In memoriam Csoóri Sándor

Egy szál fényesség
tehet hulló levelet
párnádra mostan –

aztán ébredés után
futhatsz földre hogy az
égbe láthass: bibliádat írni.

Süketítésben

Vigasztalásul –:
ezek a fák a fenyők
gyógyító vizek

erdélyi  tüne-
mény  s a kutyák félelme
az utak szélén

így vagyunk kivert
állatként a magunk  bír-
tokán – zöldben is

már kékben sárgán
mintha bérelhető föld
gyanánt sokszoros

túlélésben – ott
hol a felhőt lopják a
kanyarodóban

lefelé mozgás
felfelé vízmosásként
kereszt  – kálvária

isten birtokán
józanodás: ki itten
földet  birtokol

égi lázadó
lehet a  számon tartott
süketítésben.

Vakulás

Lassan elfogynak
a felhők is alólunk
szemernyi vétek –

szemünk láttára
behorpadt  szüggyel  üget
a vak bányaló

lefelé szárnyal-
va  a bálok tüzében
hajszoltan együtt

feltartott fejünk
kaszabolja látásunk
vakulás velünk.

Késhegynyi ének

Hallani égi
robbanását  pipacsnak
lápi madárnak

szétszórva  bennebb
szíveden  lelnek ágra
mezőre  – fákra

lásd innen  indul
harci állásba  dallam
késhegynyi  ének

mert  az  erdők csú-
csait  nézve  vélheted
rakéták  hegyét

mely véd és temet
szellemek  tanyája  vir-
goncság  vége

leheletnyi  Nap
véd  meg – temetők hantja
emlékeztet  még.

Napba öltözött

Mikor a maradék képek
ott a koponyafedő alatt
csak azok maradnak  –
és az arc már nem is
látható – elrohadt csontok
sincsenek – mintha Bolyai
akkor leszel magad is
boldog fa és bokor ott
hogy meglásd az utókor
magadból kihagyható
csend nélküli repülését.

Bábel és Trója – Doberdó
és Nagaszaki – Drezda és
Kolozsvár – Guantanamo
aztán az óceánba hullva
felparázslik a hamuban
sült galandféreg – arcodon
a ketreccel –: az ólom utáni
flakon-tengerben  landolva.

És a koponyacsont nélküli
képek – a röppálya fölötti –
mellette s alatta elsuhanó
világ utáni világ – párhuzamos
tudat alatti találkozás zenéje
dallama – végső ritmusa előtt
„föl – föl ti …” megveszekedett
égnek ezen éjszakai  fényes-
ségében ama lázító görbén
mely elvezet a Napba
öltözött asszonyhoz.

Ima

Keresik a keresztre feszítettet
hozzák  viszik – hol itt hol ott
bukkan fel  – cipelik országok
porában  – sárban-esőben
napfényben-vízen – és nem
hiszik a hitet   csak a csupasz
keresztet  – az áldozat sehol
se égben se levegőben  –
magadban sem találod
felfalták a rákok a halak
gondos tervezők  – láthatatlan
csecsemő  – szóródik bennebb
bennebb már az agyat rágja
a testet eszi – mert jobb a
szivárvány  színeiben és egyre
jönnek-mennek  létrán  a
felhőkig égnek – lángolnak
csillagok porában  – tenyerükbe
lehelve utolsó kérelmüket  –
hát itt vagyunk senki földjén
rácsok mögött  rácsok között
pengefalon – rózsaszín  legelőkön
autón  vonaton s letepert földön
csak az istenek tudják a valót –
a választ: mi végre ennyi kereszt
ez a zápor  és a kapuk melyek
a mennybe visznek elfelé  mert
porból  vízből és fohászból  lesz
az igazi menekülés  az átalakulás
a megtisztulás  mert fehérek közt
Mohamed is tűzzé válik – világít
betemetődik  az elárvult Megváltó
vérével  szívével  mindörökké ámen.

 

 

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2016. szeptember 26. hétfő hüvelyk VERS

 

Vaddisznó a tökben

Ráduly Jánosnak „csak” két könyve jelent meg a tavaly. Ezt kissé szomorkásan közli zsebtelefonján, majd hirtelen felvidul: – De most pontosan három jött ki egyszerre a nyomdából! És előkészületben a többi is.

A posta nemsokára hozta is a három kis kötetet. Nyári olvasmánynak kívánni sem lehetne jobbat. Alább rövid ízelítő következik az Erdélyi Gondolatnál megjelent kötetekből.

-dbs-

(Fele fel, fele le)

Jöttem keresztül Abodon, nagy meleg volt, hát bementem az egyik házhoz, hogy kérjek vizet. Jött egy szép leány szembe, s kértem tőle a vizet. Hozta is mindjárt. Mikor a vizet megittam, kérdem tőle, hogy:

  • Egyedül laksz ebben a házban?

  • Nem – azt feleli a leány –, van anyám is, van apám is, van bátyám is.

  • Hát merre vannak?

Azt felelte a leány:

  • Anyám a konyhában főz, mégpedig olyan ételt, hogy fele fel, fele le. Apám elment vadászni. Amit megfog, azt ott hagyja, amit elszalaszt, azt hazahozza. A bátyám pedig egy útból kettőt csinál. Mi ennek a megfejtése?

(Az anyja főzi a fuszulykát, s mikor a leves lobog, a fuszulykaszemeknek fele le, fele fel jár. Az apja bolhavadászaton van. Amelyik bolhát megfogja, azt megöli s eldobja, amit nem fog el, azt hazahozza az ingében. A bátyja elsáncolja a földet, hogy a szekerek ne tudjanak rajta keresztül járni, de az emberek új utat vernek.)

Tórizsné

Egyszer az öreg Béni bácsi ment fölfelé a főúton, s látta, hogy jön vele szembe két menyecske, a hátuk mögött pedig a vén Tórizsné. Hirtelen megszólalt a templom harangja. Kérdezi a két menyecske:

  • Ki halt meg, Béni bátyám?

  • Azt mondják, hogy Tórizsné – válaszolt az öreg.

Ej, meghallotta ezt Tórizsné, s elkezdte:

  • Hogy a fekete fene egye meg a testedet, te Béni, hát nem látod, hogy jövök lefelé? Terjeszted a rémhíreket. Halatsz engem, pedig élek. Hát mit hitvánkodsz örökké?

Béni bácsival is kibabráltak

Egyszer Béni bácsival is kijátszottak, mert vitte a ganét ki a határba. Még a vécét is kitakarította, jó nagy terűvel indult útnak. A szekéren hátul a vasvilla bele volt szúrva a trágyába.

Ahogy ment, találkozott az egyik ismerőssel, aki a fiával volt, azok már jöttek hazafelé. Megkérdezték:

  • Na, hová megy, Béni bácsi?

  • Viszem a ganét – mondta.

Elváltak egymástól, de éppen következett egy kanyar, s mondta az apa a fiának:

  • Menj hamar, érd utol Béni bácsit, s a vasvillát húzd ki a ganéból.

A fiú el is hozta a vasvillát, úgy, hogy Béni bácsi az egész trágyát a két kezével kellett lerakja.

  • Na, velem jól kibabráltak – mondta.

Mikor aztán hazament, a vasvillája be volt dobva az udvarra. Még megharagudni sem tudott az ismerősére.

Vaddisznó a tökben

Egyszer behozták az iskolásokat praktizálni a kibédi zöldségesbe. Előállt mindjárt a fogatos, Orbán Pana Laji bácsi, s azt mondta: – Né, gyermekek, Bornyúszegben akkora disznótök van, mint egy hordó. Néztem, figyeltem a tököt, mozgolódik erre, mozgolódik arra, hát benne van egy nagy vaddisznó.

Ej, kaptak a dolgon a gyermekek, s el akartak menni Bornyúszegbe, hogy nézzék meg. A tanítónő alig tudta visszafogni őket. Azt mondta:

  • Gyermekek, Laji bácsi csak tréfálkozik veletek.

  • Márpedig a vaddisznó ott a tökben, eszi a tök belét – erősködött Laji bácsi, s folytatta a történetet:

  • Elmentem a vadászhoz, Mátyus Zoli bácsihoz. Mondtam, jöjjön hamar, mert a vaddisznó benne van a tökben. Jött is, de a töknek akkor már csak a rámája, a tökhéja volt meg. Mert a vaddisznó kirágta a másik felét, s elment.

Ráduly János: Székely hazugságmesék. * Székely eszességpróbák. Találós mesék, mulattatós rejtvények. * Tréfás kedvű székely góbék. Népi tréfák, anekdoták *(Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2014)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. július 25. péntek hüvelyk HUMOR ÉS SZATÍRA

 

Lászlóffy Csaba

„Lebegünk az igazság és lódítás között.”

Földig érő szonett

  Egy földig érő tükörben ma éjjel
felfedeztem be nem fejezett
portrédat (a provincia háttere nem fért el
szét is feszítené a keretet)

  átjár rajta nyirkos levegő sivatag holdja
átitatja az árvizektől sodort vörös salak
foszladozó árnyékába mint pókhálóba
valami folyton beleakad

  (kételygubanc? félsz? fénycafat?)
egyensúlyozni képtelen elomló
alakzat összedőlni-kész torzó

  az is lehet hogy az a ritkuló s mind
áttetszőbb koromnyomat nem te vagy –
meg ne érintsd!

  2014. június

 ***

Költőelődök balladája

Ki bánja, ha a szabadon kitárt
ősmezőkre is lesújt a hazárd,
hóhérkodó értelem? Dilemmák:
közöny – vagy a horror-árnyékú bárd.

Elomlik, elborul – már nem örök
a képzelet. A meszes vérkörök
megpihennek. Ódon kutad kiszárad;
ibolyaláng helyett a Dsida-szájat
penész árnyékolja s Vas István érett
ajka hangyáktól hemzsegő fakéreg.

A feketén riasztó borzalom
már nem a letarolt hegyoldalon
az erdő felől közelít, hanem
egyenes-adásban nagy hirtelen
elsötétül a Föld – de a képernyő meg se
rezdül, bárha a sima égselyembe,
mint roppant agancsú szarvasbogár,
bomba hasít: száz meg ezer halál!

Dűlőúton se rókanyom, se sár –
bűnök kikapart csonthüvelye vár.
Gazdátlan gondolat (vagy ködcafat?);
szemed káprázik – vajon mi maradt:
agy-ábra, szétroncsolt sejt?… Nincs titok,
csak reménytelenség (az is kifogy).
Túlterhelt ököllélek, még mi bánt,
mindenség-félelem ha mélybe ránt?

Cikázó hit cintermek vagy akol
mélyén, mint sebzett állat, valahol.
Dörrenések – messze, közel – a tájban,
melled alatt pókhálós szívkamrában.
A föld színe acél. Kemény a holt
anyag, és burka fertőzött: a lég.
Mint tűrhetetlen fájdalom a csók
réges-régóta szúr. Ez már a vég.

(Herceg)
Ki ma a bátor? az előre-
látó! a bölcs!
A hang elkésett.
Hová hanyatlik ez a dőre
világ? A kertem? A természet?

2003. június 19.

 ***

(talált versek)

Kiáltás

Gyanútlan hírnök a vers – lenyakazva
kegyetlen népség ünnepén csak
riogatott pernye: régi ruhák
redőiből előbújó molyok
ti könyvek kártevői!

s mint álmomban hallott kiáltás:
„a hatalom hátrahagyott
nyomasztó hamujából úgysem
rekonstruálható világod!”

(1989)

 ***

A belsőszobában gyermekeit keresve

Istenilyenkornemmutatkozik.
Hagyja kihűlni és szétrepedni
a mindenség anyagát. A bibliai
értelem is rég elpárolgott Károli
háromszáz esztendős, bőrkötésű
ó- és újtestamentomából, ki figyel
az ilyen összefüggéstelennek látszó
sorokra: „Az ő magok útját elfordították
…A póknak hálójából nem lészen
ruha…Várjuk a világosságot és, íme,
setétség vagyon”! Ki törődik az
üresen kopogó szavakkal. A nagy-
szoba homályában a kottakötegektől
roskadozó zongora meg a poros
könyvek; pedig valamikor innen
belülről tágult a világ s kapott lelki-
erőre a nagyapa-látta táj. Kirándulások
a Szent János-kútnál s a tordai Palatetőn
– mind holt építmény csak?! Ennyit ér
a múlt öröksége? (Nesze neked, szívós
remény.) Hova csábítsz, te „légből kapott”
és mindent elpazarló szabadság!… Elég
nekem a csupasz föld, ha a Szókratész
együgyű hitével vallott igazságok
egytől-egyig a kölcsön-számítógépben
rekedtek, ha a szív túlterhelt szerelvénye
kisiklott és a szelíd ölelés mindörökre
elvált a kétes karrierbe görcsösen
kapaszkodó kartól. Csak a gépvírus
szent; pláne, ha kiölhetetlen.

2000. november 6.

 ***

Egy üveg „Veuve Cliquot Ponsardin” pezsgőre

Üres ládafia –
ne csak iszapban ússz ihon!

Ha pezsgő: francia!
ha konyak: Napóleon!

Maholnap a böjti szelek
elbánnak könnyedén veled.

Születtél? Nyakalj keveset
(a sok úgyis odaveszett).

A mai nap csak baleset.

1997. május 18.

 ***

„Felejtsd el”-fogalomszótár

1. Karizma*

Hamuszürke terep, érzékiségtől mentes zóna; jóllehet
meg-megcsillan valami még mint bizánci cseréptörmelék,
de valójában minden spontán esélyt semlegesít a be-
programált sok hasznosnak hitt mutáció; – időtlenségbe
hajlik el a tér, szépséges keblek pihegése, asszonyujjak
kutakodása mint verandacsendbe hajló szőlőindák, ki-vagyok-én
kacérság, langy alkonyokba ájulás izgalma kizárva,
lábjegyzetnyi üres tér jut legfeljebb az ötletszerű leütésekre.

Pohos felhőzet, fellengzősség; a vágyakozás képzelt dallamfoszlánya,
Szindbád ifjúsága rég elszállt a mohos zsindelytetők felett, szét-
fröccsent minden intim emlék, közönyös szél tépdesi az idegszálon
lebegő pitypangokat – mindegy, lerombolt torony vagy a fanatikus
tömegámulatban megzápult sziklaorom jelképe: mára csak puszta
érzékeléshiány. Fanyar fintorgás, penészízű megromlott mítoszok.
Igaz is: még egyszer semmilyen isten nem fogja átrázni a világot,
amely mióta már a semmi ágán kuporog.

*kegyelmi ajándék

2014. június

 ***

2. Meghasonlás – plusz egy szójáték

Maghasadás – meghasadás; ha megszámlálhatatlan fintor,
fecsegés, füllentés és sóvárgás után méltán meghasonlik
a magára utalt lélek. Vércseppek a fehér inggalléron, vedd úgy,
hogy a zaklatott szívdobogás melléktermékei. Az önkívület már rég
a múlté, mint ahogy a kacagógörcsökkel együtt a líceum padja alatt
felejtődtek a grammatika bemagolt alapszabályai. A szövegeket át lehet
írni, de kérdés érdemes-e? Mesterséges fejleménynek tűnik utólag
annyi minden; egy jelentéktelen gesztus elég, hogy lepöcköld magadról
s letudd a nagy kataklizmák árnyékában összezsugorodott vétkeket
(akárha turistautak kellemetlen kölönceit), mindazt, ami a homályba vesző
évtizedek során hozzád tapadt. Kínos közhelyek (vajon képes lesz-e mintegy
magából kigyomlálni a véglegesnek elképzelt szöveg?); a színlelés folyamata
keservesebb sokszor, mint a meghasonlásé – és nyilván nem azonos, hanem
mint szerzői utasítás híján is ellenkező irányba futtatott, időtérképes* metrumok.

*időmértékes – időtérképes

 ***

3. Pőre remény

A döntés előtti várakozás.
Mielőtt elaludnál, a kétely és a pusztaságérzet közötti
pallón egy lehetséges (lehetetlen) átbillenés – hova?
Midőn halk léptekkel közelítsz tegnapi vagy majdani ön-
magadhoz a legképtelenebb titok után kutatva, révült mosollyal
képzelegve, miként ha elmúlt volna a legnagyobb veszély.
Valahol a világűr szélén testedet megérinti holmi pőre remény.
Egy érintés – szerelmi kielégülést ígérő ölelés, vagy mintha csak
balga elődök szellemkarja emelné meg a párnát fejed alatt.

A döntés utáni csend.

2014. június

 ***

 A kórkép és a test összeérnek

     Szétrobbant tetőszerkezet.
Hol az illatos tealevél, mely soha nem szárad el?

     A csontok kattanása s a hajlékony borda helyett merevülés.
Mikor kezdődtek el a tünetek? A szemgolyó nem engedelmeskedik –
a bandzsító tekintet meddig élősködhet a bénult idegeken?
Ugyanúgy: a test megfeszül, görcsbe merevül, ha a pulzus
extázisba esett! Kikapcsolni mindenféle célegyenest –
ambíció, harci készültség, intelmek, idült félelem,
tehetetlenség, zsoldos szavú politikum (!); egyedül
a gyermekkor, a képzelet mezeje.

     A hálózati utak kilátástalansága: a másba-menekülés
torzói, emberbaráti duzzanatok váladéka,
levegőtlenség zárlata. Csak a szemét.

     S amit az ördöngös Úristen kifröccsent még a szádból.

   2014. július 17.

 ***

Koholmány nyári ébredéskor

 „Az álom nem csak annyi,
hogy fekszünk vízszintesen”

(Kocsis Francisko-parafrázis)

Mint éjszakai vezeklés után egészen elvékonyodtál;
zsebedből gyanúsan hull ki még néhány összegyűrt papír-
cetli; kínos, hogy hiába keresed az összefüggéseket
s azt a pár szövegtöredéket a túlvilág ígérete előtt.

A kábultságban, a levegőt vastagon megülő ködből
kivetített tűzvörösben minden megszenesedett,
elhamvadt: emlékek, érintések, kudarcok, hangok –
a papírszárnyú madarak éneke is.

Akkor hát honnan, az ereszről vagy tán a homlokomról,
ez a langyos egykedvűséggel lecsorgó víz?

   2014. július 18.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. július 21. hétfő hüvelyk VERS

 

Utószó

Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörten
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben –
És mégis élünk

Fogaskerék futószalag
Egyik elmegy másik marad
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad
Zokognak a kövek szavak –
És mégis élünk

Dobra vernek minden vágyat
Árverezés a vasárnap ,
Nászunkra is gyászhír támad
Üresek a gyermekágyak
És mégis élünk

Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek –
És mégis élünk

Elvadult a dűlők lelke
Kórót terem tarló mezsgye
Pusztul a föld egyre-egyre
Hull a szikla tenyerünkbe
És mégis élünk

Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére:
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, végre…-
És mégis élünk!

Bartis Ferenc

      https://i1.wp.com/webkastely.transindex.ro/images/BEJ_ifiteka_bartisf.jpg

       Bartis Ferenc ezt a költeményét 1956. november 1-jén, Halottak Napján szavalta el Kolozsváron, a Házsongárdi Temetőben Dsida Jenő, Brassai Sámuel és Kriza János sírjánál, s e verséért a Román Katonai Törvényszék a költőt hétévi nehéz börtönre ítélte.

       Ahogyan maga a költő mesélte el 2006. július 31-én a Duna TV-ben bemutatott portréfilmjében, a Házsongárdban összegyűlt tömeg a költővel együtt ismételte az „És mégis élünk” sort. (A hagyomány szerint Petőfi Nemzeti dal-ának refrénjét visszhangozta így a hallgatóság).

       Mi lehet a titka, varázsa egy ilyen szépirodalmi szövegnek, hogyan képes az író a maga mondanivalójával magával ragadni a hallgatókat, az olvasót, mi az az üzenet, amely Tóth Árpád megfogalmazásában „lélektől lélekig” szól? Mi az, ami ma is, 50 év elmúltával is időszerű, s az olvasó ma is rábólint: Igen, „és mégis élünk!”

      A magyarázat: ez a költemény rólunk, Erdély bármely sarkában élő magyarokról, sorsunkról, életünkről szól. Ezt fejezik ki az élünk, bölcsőnk, sírunk, anyanyelvünk birtokos személyragos szavak. A többértelmű szavak, a körülírások, a metaforikus kifejezések ellentétpárokba rendeződnek, és a szöveg címével együtt megteremtődik a szövegösszefüggés, a kohézió, a szövegösszetartó erő. Ezt ismeri fel a hallgató, az olvasó, azonosul vele, és válik alkotótársává a költőnek, megérti a vers szavainak jelentését, és a szövegösszefüggésből adódó többletjelentést is rögzíti, elmenti agyába: a bölcső és a sír az élet két mezsgyéje, és közben a széttépett, sokszor összetört életünk, a dobravert vágyaink, az üres gyermekágyak, a tenyerünkbe hulló sziklák, amikor még a természet, még a kövek is velünk zokognak…,   mert történelmünk során hányszor sírtunk, és kiröhögtek, hányszor kértünk, és a válasz: kötél, s küzdelmeink sora, tatár, török, osztrák, német, orosz történelmi káröröme volt.”

„Legalább ezernyi Herder jósolgatta és jósolgatja a magyarság kihalását. Nem ok nélkül! A magyarság kezdettől fogva útjában állt minden terjeszkedő egyházi (vallási), gazdasági, politikai, katonai és sokszor dinasztiás törekvésnek. A magyarság irtása kezdettől fogva tart. Gondoljunk csak bele: idegenek hányszor kapartatták ki vélünk maguknak a gesztenyét a tűzből. Történelmünk vesztegelésében hányszor parancsolták haderőinket külföldre, minél távolabbra – pusztulni és ellenséget szerezni a magyarságnak! Hány ideológiai szektavezért csempésztek közénk alig néhány évszázad alatt! Tessék összeszámolni a nemzetellenes összeesküvéseket, gazdasági, politikai, hadászati, szociális, egyházi, erkölcsi zűrzavart keltő álnokságot! Persze, ezekkel párhuzamosan virágzásnak indult a családbomlasztás, a fajtalankodás… A nemzet erkölcsi-szellemi kifosztásához nagyon is értő emberkupecek már rég becsempészték a fogamzásgátló-szerek mellé az abortusz törvényesítését. S ha mégis világra jön egy magyar gyermek, akkor azonnal elébe kell tálalni a kábítószert és a nihilt különböző ehetőnek-vélt csomagolásban. Most már az állam és lakájhada kezdi megjátszani az aggódók gyülekezetét: fölfedezték, hogy embertelenül fogy a nemzet, de ők nem a nemzetfogyás miatt aggódnak, hanem a termelésből származó profit megcsappanása miatt… Még most sem a családok támogatása jut szennyes eszükbe!” – figyelmeztetett Bartis Ferenc 2003-ban egyik cikkében.

           De a Zrínyi Miklós megfogalmazta, az Ady vallotta „és mégis” visszhangzik e költemény refrénjében is, s ezt az üzenetet fogadja el, visszhangozza az olvasó is, a hallgató is. Ezt a világképet rajzolja meg, mutatja be a költő, s erről a világról alakult ki az olvasó véleménye is, hiszen őmaga is ezt az életet élte, éli. A kijelentő mondatok érzelemmel telített felkiáltó tartalommal telnek meg és a költő egyenes beszéde talán ezért is jut el olyan könnyen „lélektől lélekig”.

             58 éve hangzott fel a Házsongárdban ez a költemény. Az egyik évben, Brassai Sámuel sírjánál a költő személyes jelenléte tisztelte meg a Brassai Sámuel Gimnázium tanulóinak emlékező ünneplését. Az idei évfordulós megemlékezés szomorú aktualitása lesz, hogy Bartis Ferenc költő, az Összmagyar Testület elnöke csak szellemében lehet jelen a megemlékező évfordulón, de reméljük és kívánjuk, hogy üzenete, költői szózata ma is jusson el minél több kolozsvári és bármely erdélyi honfitársunkhoz!

Málnási Ferenc

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. június 25. szerda hüvelyk BARTIS KÖR

 

„Csak egy éjszakára…”

(Gyóni Géza (1884-1917) költeménye 100 éves…)

                                      Lengyel mezőkön, tábortűz mellett. 1914-1917.
                                      Őrangyalomnak ajánlom,
                                      Aki a gránátok földjén, orosz nyavalyák közt, észak vészes
                                      és hajszás éjszakáin, füstölgő falvakon, fagyban és sárban,
                                      ostromlott várban, hősök avatásán, árulók ítéletén és az
                                      életére vívott szent háborúnk ezer halálos szépségében és
                                      veszett nyomorúságában előttem és fölöttem járt s nem
                                      engedte, hogy e versek elvesszenek, hanem az Itélet istenét
                                      kegyelemre síró asszonyakarattal akarta, hogy hazaérjenek
                                      és új életet hirdessenek.
Przemysl, 1914. december hó.                        Gyóni Géza

         Gyóni Géza huszadik századi magyar költő, aki maga vallotta: „Utam magyar poéták / Áldott, átkozott útja”, 1914-ben háború költőjeként indult a lengyel mezőkre, 1917 nyarán, mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vártanúja esett el.

        Gyóni Géza: Csak egy éjszakára… című szövege lírai alkotás, költemény. A szövegmondatok 7-7 soros, hét szakaszba tagolódnak…

         A szövegkohéziót azzal teremti meg a költő, hogy megrajzolta a háborúba küldött emberek „kálváriáját”, az otthoni emlékképek és a valóság ellentétére építve. Azt érezte, amit körülötte éreztek az emberek, s a halálba küldött bajtársai közt egyszerre átélte a félelmüket, a borzalmat, de a haragot is azok ellen, akik a halni küldték őket…

       A költemény szövegmondatai mellé- és alárendelő viszonyban álló, egyetlen hatalmas tiltakozásba kapcsolódnak össze. Bennük birtokos személyragos (-jeles) szavak hozzák közelebb az olvasóhoz a verset: felettünk, gyomrát, fénye, vize, fogukhoz, torka, fiam, feleségem, Istenem, anyjuk kínjára, ingét, mellét, Krisztusom…. A személyragos igék között az egyes szám harmadik személyűek vannak túlsúlyban, egy-két többes szám második és harmadik személyű ige mellett, talán nem véletlen, hogy a „nem felejtünk” (T/1.) és a „csak én megmaradjak” (E/1.) egyszer szerepelnek.

Az olvasót a határozott névelős szavak is a vers világába vezetik el: a pártoskodókat, a vitézkedőket, a halálgép, a gránát, a véres föld, a vén Visztulának, a falevél, az üzérkedőket…. Egy általános érvényű utalás mellett –   Csak egy éjszakára küldjétek el őket;” – a határozott névelős szavak egyben konkrét utalások is a háborúra, illetve a költemény keletkezésének színhelyére: a vén Visztulának, a San-folyó…

           A grammatikai kohézió mellett jelentéstani elem a címbe is beemelt, a mind a hét versszakban ismétlődő (hat szakaszkezdő és az utolsó szakot záró) „Csak egy éjszakára küldjétek el őket;” és a hat szakasz harmadik sorába is visszatérő „Csak egy éjszakára”   sorismétlés, refrén, amely azóta szállóigévé nemesedett…. A két utolsó szakaszban a „Krisztusom, mi kell még!” sor ismétlése talán a költemény csúcspontja…

Rokon értelmű szavakként olvashatjuk a pártoskodókat, vitézkedőket, szálka—keresőket, uzsoragarast fogukhoz verőket, hitetleneket, üzérkedőket, hazaszeretőket… szavakat, amelyek egyben felsorolásként is szerepelnek, a háború borzalmait, iszonyatait felsoroló szavak mellett: halálgép, ólom-fecskék, gerendatörés, gránát, véres föld, golyó, csontváz, vér….   A rokon értelmű szavak mellett a felsoroltak egyben kulcsszavak is a versben…   Ellentétes szavak is segítenek az olvasónak a költő megrajzolta világkép megértéséhez:     piros vitézből   –   fekete csontváz,   és két ellentét, amelyiknek az első felétaz olvasó képzeletére bízza a költő:   ?   –   csak egy éjszakára küldjétek el őket, ? –   bujnának, fetrengne, tépné, verné….

         Jelentéstani elem a szöveg címe, amely témamegnevező, rámutat a versre.

       A költemény Przemysl-ben, az 1914. október 6-án az orosz támadások során elszenvedett keserves élmények hatására született, amikor „a föld epéjét okádta el”…. Talán előzménye ennek a versnek az 1909-ben megfogalmazott, és az 1912-ben megjelent Caesar, én nem megyek című hatásos antimilitarista költemény.

       A vers a szerző párbeszéde (visszhang nélküli kérése, vádbeszéde) azoknak, akik anyagi, gazdasági, politikai érdekekből őt és bajtársait a háborúba küldték, akik a józanul gondolkodó Bernard Shaw, Romain Rolland, Jean Jaures, a mi Ady Endrénk és mások figyelmeztető, intő szavai, verse ellenére háborúba sodorták népünket is….

       A költeményben a költő a háború minden borzalmát és saját, személyes élményeit, a bajtársaival együtt átélt emlékképeit, elképzelt világképét a valósággal ötvözve, egymással szembeállítva építette fel. S az olvasó ma, 100 év után is iszonyodva olvassa a verssorokat, s én elképzelem, hogy a Don-kanyarban eltűnt, honvéd édesapám is felsóhajthatott: fiam… feleségem…. Az édesanyám szíve alatt növekvő emberpalánta, a húgom születését már nem érte meg….

       A költemény szövege magyar nyelvű, mai, írott, szavalva szóbeli, kapcsolatteremtő, érzelemkifejező, felhívó, szépirodalmi mű.

     Stílusa is szépirodalmi. Az egész költeményben eluralkodnak a rosszhangzású szavak, amelyekkel a költő követelését, annak jogosságát támasztja alá. Talán ezért szerepel csupán négy, díszítő alliteráció: véres vize… a vén Visztulának,   forog a férfi, mint a falevél, fiam…feleségem…, sírva sikoltsák…. A költemény rímei: a a x b b c c. Verselése:   Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

                       U   U / _   U/_ U /_   _/U U /_ U

A költemény szavainak szótári jelentésére ráépül a szövegösszefüggésből adódó érzelmi-hangulati többletjelentés. Az összetett szavak tömörségükkel segítik a szövegértést: halálgép, ólom-fecskék, gerendatöréskor, szálka-keresőket, uzsoragarast, gránát-vulkán, falevél, csontváz….   A szófajok stílusértékei között a cselekvést jelentő igéket soroljuk előbb: küldjétek, hirdetik, röpködnek, forog, sóhajt, sikoltsák, illetve az utolsó két szakaszban a bujnának, fetrengne, tépné, verné, kiáltná, hívná… feltételes módú igék. Mellettük a történést jelentő igék: kél, támad, kicsap, omlik, tárul, csurog… Az emberre vonatkozó főnevek között: vitéz, csontváz, honvéd, anyjuk kínja, ing, mellét, gőgjében…. mellett a természet csak sejteti a háborút: éjszaka, köd, föld, Visztula, falevélt, szél, csillag…. Ám a melléknévvel párosított főnevek jelentésvilága már csak a háborúról szól: halálgép, golyó, gránit-vulkán, pokol, gyilkos ólom fecskék, véres föld, robbanó golyó, véres vize, piros vitáz, fekete csontváz, csahos nyelvvel, hihetetlen gőgjével…  A szóképek is a háborút idézik: halálgép, ólom-fecskék, piros vitéz, fekete csontváz, pokolnak égő torka – metaforák, bőgni kezd a gránát, nyög a föld, véres vize kicsap, sátor nyöszörög a szélben – megszemélyesítések, nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, forog a férfi, mint a falevél – hasonlatok. Szólásra utal Az uzsoragarast fogukhoz verők említése….

     A költemény mondatfajtái felkiáltó, érzelmet kifejező mondatok. A mondatok ellentétes szerkesztésűek: a valóságos világot leíró, bemutató öt szakasz és az elképzelt világképet megrajzoló utolsó két szakasz mondatai. Egyszerű bővített és összetett mondatok alkotják a verbális szöveget, amely a költő egyenes beszéde.

Dr. Málnási Ferenc

Kolozsvár

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. június 2. hétfő hüvelyk KRITIKA, MŰELEMZÉS

 

Áprily Lajos: Az irisórai szarvas

( A 90 esztendős költemény)

                                             „De túl romon, ha perce jön csodáknak,

                                             a mély megkondul, mintha vallana,

                                             s a bolt alól harangtisztán kicsendül

                                             s magasra száll az ember dallama!

               Az első világháborút befejező fegyverletétel, az 1920-as trianoni „békekötés” hatalmas érvágást jelentett az egész magyarságnak. Erdélyi nemzeti közösségünk magára maradt, gazdasági,, politikai, kulturális szálakat szakítottak szét, de még fájdalmasabb volt a családi kötődések megszakadása. Máig sem tudjuk pontosan, hányan cseréltek hazát, keresték boldogulásukat az anyaországban, de a tengeren túl is…. S akik maradtak? S akik az ellenkező utat vállalták? Benedek Elek, Koós Károly és sok-sok társuk a Kiáltó szóban vallották, hogy közös irodalmi célok mentén, a transzszilvanizmus, a forró erdélyi lelkiség, öntudat, az itt élő népek különböző kultúráinak sajátos elegye, unikuma, meghatározó értéke jegyében helytállnak, alapelvként vállalták a természet-közeliség, a tájban gyökerező élet és művészet, az itt élő népek, kisebbségek és többség együttélésének szükségességét. Tábort kínáltak azoknak, akik a polgári humanizmus határain belül szerettek volna szót emelni a régió békéjéért, a kulturális kapcsolattartásért, a történelmi hagyományok életben tartásáért, hogy mindez Erdély felemelkedését szolgálja. A Nyugat eszméit elfogadva az önálló erdélyi irodalom életképessé tételét tűzték ki célul.

           Enek a körnek a lírikusai, a „helikoni triász”, Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László. Ez a nemzedék hitte, hogy a kisebbségi műveltség és az egyetemes értékek összekapcsolhatók, a természet kínálta számukra az állandóság és a biztonság jelképét, az erdélyi táj a maga konkrétságában jelenik meg verseikben, ám a leírt táj rejtett jelentéseket hordoz, személyek fölötti, örök tanulságokra, értékekre figyelmeztet. A költemény „rejtjelezett” üzenet megfejtése. (Láng Gusztáv)

           Áprily Lajos költeményeiben a háborút megérő nemzedék sok más tagjához hasonlóan hangot kap az átélt szörnyű élmény s a belső sóvárgó vágy, amely az embert megtartja az embertelenségben, megerősíti a reménytelenség próbái között – a szülőföldön! Kuncz Aladár szerint Áprily Lajos költészete „Erdélynek egyik arca”. Áprily természetélményre építő költői világában a szülőföld szeretet elválaszthatatlan a szabadságvágytól, ez szólal meg Az irisorai szarvas című költeményében.

           Nyomtatott (eredetiben kézírásos) versszöveg, 9 versszak, 4-4 sorral. Tájleíró és elbeszélő elemekből épül fel, három szerkezeti egységben:

1-2. versszak: a szarvasborjú foglyul ejtése (Bevezetés, bonyodalom)

3-7. versszak: „idősűrítő” elbeszélés, két határponttal –

                       „A simmentali borjának fogadta”, illetve

                      „És lett pompás agancsú háziállat,” –   a szarvas identitásváltása.

                                                                                             (A bonyodalom kifejtése)

8-9. versszak: A szarvasbőgésre a fogoly állat válaszol… (Tetőpont, megoldás).

               A szöveg összefüggő egész: a talált szarvasborjút emberek nevelték fel –

„borjúnak nőtt fel borjak között.”

             A szöveg grammatikai kapcsolatait az alany-állítmány egyeztetésen túl a bortokos személyjeles szavakkal valósítja meg a költő:(egy tehén) bornak fogadta, tőgyén… csüngött, (homályba fogta) gyenge testét, a forrás odvát, nem láthatta mását, szarva… ütközött, (nem sejthette) származását, párát lehelt szája, (idegen lett) otthona, testvére, mostohája…

             Személyragos igék a lírai keretbe foglalt történetet mesélik el:

E/3. személyűek: levitte, fogadta, csüngött, elfeledte,       T/3. személyűek:

                fogta, megszomjazott, ivott, nem láthatta,           akadtak rá, csudálnak…

                ütközött, nőtt fel, lett, nézte, omlott, leszállt,

                 búgott, zihált, lett, hördült…

             A szarvasborjúra vonatkozó szavak mind határozott névelős szavak, mintha az olvasó is ismerné a történetet, csupán három főnév – csobán, fenyővíz, dohány –   előtt áll határozatlan névelő.

           A kötőszók közül a 4-5. és a 7. szakasz elején található „És” mellérendelő funkcióval továbbfűzi a cselekményszálat, míg a 8. szakasz elején a „De” a tetőpontot jelzi.

           A szöveg jelentéstani elemei közül az ellentét emelkedik ki. A második rész két értékkör szembeállítása: a természeti és az emberi világ ellentéte. Az „elfeledte” négyszer is ismétlődik (a negyedik az el- igekötő jelentésébe sűrűsödve), ezzel nyomatékosítja, hogy a szarvasnak végképp le kell mondania a természeti világról, hogy alkalmazkodjék az emberi környezethez. Sokatmondó az is, ami hiányzik a szövegből. A szarvas élete során csak felejt, de semmit sem tanul, azért, amit elveszített, semmit sem kap cserébe. Az identitásveszés szabadságvesztéssel párosul, s a szabadsághiány identitáshiánnyal … (Boros Dávid).

           Érték és értékhiány szembeállítása Áprily Lajos tájverseinek gyakori motívumpárja, a hegy (a magasság) és a völgy (az „alantas”, lenti világ) ellentéte. A szarvast is „levitte” a pásztor a hegyről, amely az éggel érintkezik, s a befejező részben is „ködruhás magasból” búgott alá „a völgybe” a szabadság lélekébresztő üzenete. A szarvas a „fenti” világhoz tartozik, a völgy nyugalma, kényelme szüntelen lemondás a valódi otthonáról. (Láng Gusztáv).

           A költemény felsorolásai is a szarvas számára méltatlan helyzetet, dolgokat említenek: (feledte a futó) erecskét, az ősmagányt, a forrás kis odvát, (ha szomjazott) vályúból ivott, nem láthatta mását, meg nem sejthette büszke származását, borjúnak nőtt fel borjak között…. Mindezek ellenére „lett pompás agancsú háziállat.”

             Az irisórai szarvas az 1921-ben megjelent Falusi elégia című kötet egyik kimagasló darabja.

             A szöveg címe témamegnevező, a költő bevezeti az olvasót abba a régióba, ahol a mű cselekménye a továbbiakban kibontakozik majd. Irisora a gyönyörű erdélyi táj része, a Kolozsvártól nyugatra húzódó Gyalui-havasokat szeletelgető Hideg-Szamos egyik mellékfolyója (Irişoara), s ketten még egy tónak is életet adnak: Irisora-tó (Lacul Irişoara). A Kolozs megyei Alsódetrehem (Tritenii de Jos) település melletti tanyavilág neve is Irisora és Burtucsi. Áprily más versében is felbukkan a szarvas és Irisora. A Jelentés a völgyből (1965) című kötetében a Szarvasok című vers zárójeles magyarázatában: „…de szarvast, szarvast sose láttam. / (Csak sok év múlva, havason, / volt egy csodaszépségű órám: / agancsost láttam, gyönyörűt, / az erdőőrnél Irisórán.)” A völgy és a tető ellentéte felvillan a Kőtörés a völgyben, a Pisztrángok kara, a Völgyek vándora, valamint a Tetőn című verseiben is. A közösségtől messze került egyed identitásra eszmélése felbukkan A márványunk meséje, és a Kis fenyőfa című versekben…

               A költemény világképe valóságos és képzeletbeli elemek ötvöződése: az erdélyi táj, a szarvassal történtek, az események, a szarvas „válasza” a bőgésre, s melléjük társul a példázat, amely a költő alkotásában megszületett, és az olvasó előtt is megképzik… A világkép gyökereinek megértéséhez Székely János: A mítosz értelme (Kriterion, Bukarest, 1985) értekezése nyomán indulhatunk el, aki a Cantata profana szövegéről szólva utal arra az őstudásra, amely szerint az állati és az emberi szféra között nincs áthághatatlan szakadék. A szarvasokká változott emberek – fiúk – esete egy olyan közösség-mélylélektani folyamatra vezethető vissza, amelynek gyökerei a neolítikumban, vagy még talán a vízözön-korszakban keresendők, és amelynek későbbi kivetülései a totemekben meg a nemesi címerekben ágaskodó állatok révén érhetők el. Áprily költeményében is átalakulásról van szó – a szarvasborjú háziállattá változik, majd újra vaddá – csak itt nem hágatik át az emberi és az állatvilág sorompós határa. Vadból háziállat, ez is metamorfózis, ennek gyökerei talán a háziasítás félelmetes korszakából való, amikor a világra eszmélő Ember rádöbben arra, hogy lehet – és kell – „helyben-vadászni”, azaz karámba terelni az élve elejtett vadakat. A félig vad, félig háziállat karámlakók nehezen viselhették a génjeik szintjéig leképződő karám- illetve „otthon-lakás” kényszerét. Talán a franko-kantábriai barlangok falán „betűzhető” szarvas- és egyéb állatképek is ennek a háziasítási harcnak emlékei… (Szabó Csaba).

            A szöveg nyelve magyar (benne az Irisóra, a csobán, a gornyik és a   simmentali /szimentáli/ kölcsönszavak), mai, írott, érzelemkifejező szépirodalmi alkotás.

               A szöveg stílusa is szépirodalmi. Az írásjelek közül a hetedik szakaszt záró három pont stílusértékű, itt fordul az események, a történés rendje. A gondolatjel a 9. szakasz harmadik sorát zárja, s jelzi, hogy a 3-7. s a 8-9. szakaszokban található felsorolások után a megoldás következik… Stílusformáló szerepűek a hűs homály, borjúnak… borjak között, csudálva… csudálnak csudálkozó…   alliterációk is. Az eltikkadva, dobbantó, szarvasbőgés, búgott, zihált, hördült… hangutánzó szavak segítik az olvasót elképzelni, megjeleníteni a szarvast és cselekedeteit.

             A költemény verselése időmértékes, jambikus lejtésű, 11-es és 10-es szótagszámú sorok a pontos lírai megformáltság eszközei, mellettük a magas és mély magánhangzók szabályos váltakozása is… Az utolsó szakaszban az össze rímben szereplő magánhangzó mély hangú).

           Virradt. A fákra   egyre csendesebben

             ─ ─ / U ─ / U ─ / U  ─ / U ─ / U

           rivallt   alá   a mély   felhő-torok.

           U ─ / U ─ / U   ─ /   ─ ─ / U U

A költemény rímei: a b a b.

           A szöveg szavainak többletjelentése nem egy-egy szóhoz fűződik, hanem szarvas sorsát a kisebbség, a nemzetiség sorsával szimbolizálva kap az egész költemény többletjelentést. Az első szerkezeti egység a pillanatnyi helyzetet közli az olvasóval, megteremti az érzelmi atmoszférát. (A „Virradt” szó hosszú „r” hangja, mintha a fogságba esett vad riadalmát jelezné, s ezt fokozza a „rivall” szó). A természet maga ejtette foglyul a szarvast: a boróka-rengeteg tulajdonképpen érték, a vadon, a buja, az életerős táj azonban veszte lett az állatnak. Nem vadászok, csupán pásztorok találnak rá a szarvasra, akik „egykettőre” könnyű alkut kötnek a gornyikkal, a kisbíróval. Míg a szarvasnak egész életét befolyásoló létkérdés ez az alku, a pásztorok csupán egyszerű üzletet kötnek, s a vásárló számára is csupán afféle hobbyállat lesz a szarvas, aki a szabadság jelképeként belekerült egy kereskedelmi forgalomba, érékét veszti, az őt továbbadók, akik rabságra ítélik, jelentéktelen dolgokat (ez korty fenyővíz s egy marék dohány) kapnak érte… A tehén empátiával befogadja, borjaként táplálja, s a szarvas, aki eddig az eredi tisztások, legelők szabadságát élvezhette, most legeltető helyen kénytelen élni…, a legeltető, műveltető igealak idegen személyt, erőt sejtet a háttérben, aki korlátot húzott a természet által szélesre szabott mezőn. A feszültséget kicsit enyhíti a korlátokon belül a befogadó szeretet, az ősi anyai ösztön. Az „elfeledte” szó ismétlésével újabb érzelmi feszültség születik, benne a patak a játékosságot, a fiatalságot jeleníti meg, ahogy a hullámok pillanatnyiak és kiszámíthatatlanok, úgy a kacagás is könnyed, a pillanatnyi öröm kifejezése, s a bukfenc is… Mindez a vidámság száműzve van a karám környékéről. Többletjelentésű a vízzel kapcsolatos sor is, a két világrendet veti össze a költő: az egyik tele van kalanddal, titokkal, frissességgel, ezzel szemben a karámban csak vegetál, pl. a langyos víz (nehogy hideg legyen! ), amelyet odakészít az emberi kéz, korlátjaival, vályújával… S a vályú vizében „mikor a szarva büszkén ütközött”, a szarvas „nem láthatta mását…, meg nem sejthette büszke származását”. Áprily szerint a természet az igazi tükör, ott nyer helyes önismeretet az ember, nem olyat, amely mások kárára tör, de olyat, amely méltóságot ad. A szarvasnak csodálói akadnak, de szabadítója egy sem… Mivel borjúnak nőtt fel, amilyen képpel rendelkezett önmagáról, úgy is viselkedett, s ezt a képet viszi tovább a „pompás agancsú háziállat” megnevezés, pompás méretű agancsáról nem tudott, beleilleszkedett a szürke, pragmatikus mezőgazdasági létbe, kitörni belőle nem tudott, s nem értette a feléje irányuló figyelmet sem. A költő ezt a megrekedt, feszítette helyzetet merevíti ki a három ponttal… A záró strófa szavainak is többletjelentése a részleges megoldást írja le. Újra természeti kép tárul elénk, a távolból szarvasbőgés hallik, a köd és a hidegedő idő az olvasóban a misztikus érzetét indukálja, és visszautal a fogságba esés körülményeihez, és érezni a bőgés üzenet-jelentését is… A zárószakaszt ez egész vers középpontjába emeli a költő, a központozással és a mondat elé felkiáltásként kiemelt „S akkor” szóval. Amit eddig a szarvas értelme nem sejtetett vele, és érzelemvilágában sem sejlett fel, azt most az ösztönei száz százalékos megbízhatósággal s dinamikával jelezték: ő egy szarvas, végig az volt, identitása nem változott, csak éppen identitástudata hiányzott. A szarvasbőgés hangja azonban az elfelejtett múltját emlékezetébe bevillantva, érzelmeit teljesen felkavarta és rádöbbentette valódi lényegére. Megérezte a védő palánk tragikumát, hiszen ez fogva tartója volt, s akikkel eddig a legszorosabb kapcsolata volt, hirtelen az ellene irányult összesküvés részesévé váltak. Eddig életétől is elfordulva válaszolt a szarvasbőgésre, belefoglalva minden fájdalmát, tehetetlenségét – s ezt a feszültséget a költő zenévé oldja, a fájdalom zenévé oldódó katarzis lesz. (A költő részleges sorsa a vers, a költő titka marad). (Boros Dávid).

               A szöveg igéinek nagy része történést jelent: virradt, akadtak rá, fogadta, csüngött, elfeledte, nem sejthette, ütközött, nőtt fel…, melyek cselekvést jelentő igékkel váltakoznak: levitte, hányt, fogta, ivott, nézte, csodálnak, leszállt, búgott, zihált, hördült…

               A megjelenítésnek hatásos eszközei a melléknév és főnév szókapcsolatok: boróka-rengetegben, csorda-pásztorok, szilaj csobán, korty fenyővíz, marék dohány, fakorlátos, legeltető hely, futó erecske, pompás agancsú háziállat, kék havas, beláthatatlan ködruhás magas, palánkos otthona…,

            A költemény szóképei közül az egyetlen hasonlat kínálkozik ide: (A szarvas a bőgés búgására) „ködbe hördült, mint az orgona.” Megszemélyesítések teszik életszerűvé, szemléletessé a költeményt: gáncsot vető boróka-rengetegben akadtak rá a szarvasra a pásztorok, az erecske bukfenceket kacagva hányt, hűs homályba fogta (a szarvas) gyenge testét… A költeményt maga Áprily Lajos értékelte, amikor Reményik Sándornak azt írta: Az irisorai szarvasban az életem szimbólumát írtam meg. A szarvas egyesek szerint az erdélyi kisebbségi/nemzetiségi létben szenvedő magyarság jelképe, azzal, hogy egy emelkedettebb kultúrát képvisel, vagy legalábbis hordozza potenciálisan magában. Láng Gusztáv is úgy véli: az egyéni szabadság hiánya, amely abból a külső tilalomból falad, hogy nem lehet együtt igazi övéivel, egybeeshet a kisebbségi közérzettel. Lehetséges azonban egy életrajz indítékú értelmezés is. Áprily Lajos köztudottan kötelességtudó ember volt, példás életű családapa, megbízható családfenntartó, és az irodalmi életben is helyt tudott állni. Ezzel szemben álltak a művész lelkéből fakadó szabadságvágy, a szárnyalás órái, melyektől megfosztva, megszelídítve érezte magát. A polgári lét „befogottsága” és a művész szabadságvágya nemegyszer került összeütközésbe lelkében… E lírai jelentést mintha igazolná a befejezés talányossága: nem tudjuk meg a versből, hogy miként reagál a magasból jövő üzenetre a szarvas, megpróbál-e kitörni „fakorlátos” lakhelyéről… (Láng Gusztáv). A „futó erecske”, a forrás, „amelynek tükre csábító titok”, s a többi természeti kép is, a szabadság világát idézi, szimbolizálja, ez a szarvas eredeti és méltó otthona. Ebben a fenti világban a kockázat veszélye is benne rejtőzik („gáncsot vető boróka-rengeteg”) de túlnyomóan pozitív értékű képsorozat szemben áll a védettséget is kínáló rabság negatív előjelével („fakorlátos, legeltető helyen”, „napverte langyos vályú”). S ezt a képet bontja ki a „borjúnak nőtt fel a borjak között” – az identitás-vesztés folyamata… (Cs. Gyimesi Éva).

               A költemény kifejezheti a természetet annyira hőn szerető ember epekedését a tiszta természeti környezet iránt, ahová ugyan kimehet, de mindig vissza kell térnie. De többről van szó, a költeményben ott feszül minden ember sorsa, legalább két síkon. Egyfelől minden ember lelkében ott él a szabadság és a függetlenség utáni vágy, a kötöttségektől mentes élet álma, lelkünk rezdüléseinek kiteljesedése; ezzel szemben áll a mindennap velünk szemben támasztott követelmények ezer arca, az elvárások, a feladatok, a kötelességek, melyből néha elemi erővel szeretnénk vagy próbálunk kitörni… Másfelől még tágabb értelemben egész embervoltunkat beleérthetjük a versbe, hiszen mindnyájunk életében s személyiségének van egy része, mely teljes szabadságra vágyik, ez a lelkünk, mely magaslatokat jár be, a hit, a remény, a fantázia, a képzelet, a kreativitás szárnyain az égig tör; ezzel szemben áll hústestünk, a matéria, ami ideköt, fogságba zár, csak néha hallunk természetfölötti hívást…(Boros Dávid).

             Áprily szövege csupa kijelentő mondatai történést, megállapítást sorolnak fel. Egyetlen tőmondat – in medias res – indítja a verset: „Virradt”. Utána egyszerű és összetett mondatok sorakoznak, amelyekben a mondanivaló többször soráthajlással ömlik át az egyik sorból a másikba. A szöveg verbális stílusú, a költő függő beszéde.

             Virradat, napfelkelte a költemény születésének 90. évfordulójára emlékező olvasók számára az a szívet-lelket melegítő, történelmi fordulat, folyamat (az 1920-as trianoni sebeket is gyógyítandó), hogy a határon túlra szakadt magyarok tízezrei számára lehetőség nyílik, hogy újra magyar állampolgárok lehessenek… Tanítványaim és a magam nevében ezért tisztelgünk Áprily Lajos költőnk emléke előtt, akiről Kondor Béla festő vallotta: „Nem láttam emberben lefegyverzőbb tisztaságot… Angyal-tiszta volt, és ebből az angyal-tisztaságból magas költészetet csinált. Csak aztán el ne felejtődjön, hogy ilyen költő is létezett.”

Dr. Málnási Ferenc

ny. magyartanár – Kolozsvár

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014. június 2. hétfő hüvelyk KRITIKA, MŰELEMZÉS