Sebestyén Péter

Isten asztaltársasága.
Biblikus gondolatok B év

Verbum, Kolozsvár 2012

Sebestyén Péter hosszú évek óta töretlenül végzi sajátságos katekézisét írásain keresztül. Szövegei, esszé-homíliái ilyeténképp messze megelőzték a hit évének vatikáni dokumentumait, az azokban foglalt javaslatokat. Feszes ívű, sodró erejű, friss írások ezek, éppen olyanok, amilyenekre a hit évében szomjazunk. Szívemből kívánom, hogy ezek a hol megsirató, hol nevettető, de mindenképp lelkünkben nyomot hagyó írások, a kiváló példatárral ellátott, a székely életkedvből (is) fakadó belső derű jelenlétében született mondatok, felismerések, a céltudatosan megfogalmazott és felmutatott gondolatsorok kézenfogjanak ésvisszavezessenek minden olvasót az Úrhoz, elvezessenek minden keresőt a bizonyossághoz, fogodzót kínáljanak mindenkinek, aki felismeri, hogy hűséges az Isten, és  lelki táplálékul szolgáljon mindazoknak, akik Mária köpenyébe akarnak kapaszkodni vész idején. Ha mindez sikeredik, Isten asztaltársasága gyarapodni fog. Hiszem, hogy így lesz!

*************************************************************

Balog László

Nyitóbeszéd

Mottó: Hűséges az Isten!

Vajon kikből áll Isten asztaltársasága, kérdezi e sorok írója is? Nagy kérdés! A válasz azonban, meggyőződésem szerint mégsem nagy ívű teológiai  eszmefuttatás, briliáns okfejtések sorozata révén hull ölünkbe. Elégséges szétnéznünk (poszt)szekularizálódott világunkban és szomorúan tapasztalhatjuk, hogy (majdnem) „minden Egész eltörött”, hogy az asztal mellé igyekvők társasága napról napra egyre népesebb. Egyházunkon belül is sokasodnak a gondok, a ki nem mondott igazságok, a ferdítés groteszk játékai, az „atombiztos” lelki közösségek jajszóit messzire hallani már.

Ilyen körülmények között ez a kötet, amely a liturgikus B évre lát el  útravalóval,  többszörösen is kérügmatikus evangélizáció. Tartalom és forma egysége  egyaránt szolgálja e nemes célt. Szerzőnk, meglehetősen szerényen, csak „biblikus gondolatok”-nak  nevezi írásműveit, de az olvasó látni és tapasztalni fogja, hogy a több mint félszáz (52) szöveg messze túlmutat az eredeti szerzői intencionalitás keretein.  Hiszen akárhányszor olvassuk újra, újabb és újabb tartalmakat „nyit meg” az adott szöveg, majd minden bekezdés jelzésértékű. Feszes ívű, sodró erejű, friss írások ezek, éppen olyanok amilyenekre a HIT ÉVE  szomjazik.  Ezért is indítottam nyitóbeszédem azzal, hogy ez a kötet és ennek írásai valós igényt elégítenek ki gyakorlatias igehirdetésük révén, és teszik ezt oly módon, hogy újak tudnak  lenni a szövegek tüzét tekintve, a gondolatfugák szenvedélyét tekintve, lendületükben  és körülményeik tekintetében is.

Éppen ezért nem csupán az egyháziak és a katekéták, a püspöki megbízással rendelkező hitoktatók számára válhat hasznos szöveggyűjteménnyé, hanem a civilek is haszonnal forgathatják. Ugyanakkor a szövegek „megtalálhatják” nem csupán a belső evangelizációra „szorulókat”, hanem azokat is, akik messze vannak ebben az órában Jézus Krisztustól. Sebestyén Péter írásai belső  indíttatásra születtek,hiszen szerzőnk jól tudja, hogy kötelesek vagyunk Krisztus örömhírét továbbvinni. Ez az 52 írás egyszerre szolgálja a nemrég lezárult szinódus valamint a Hit évének alapkövetelményeit, hisz amikor fogalmaz, bármilyen témáról is legyen szó, nem csupán magánemberként tesz tanúbizonyságot  és hirdeti az Evangéliumot, hanem az Egyház nevében is, hivatalosan is teszi ezt.  A sorok mögül mindvégig kiérezni, hogy Önmaga evangélizációjával kezdi a munkát, Önmaga önvizsgálatával is szembesítve „keresztkérdéseket” szegez nekünk, olvasóknak, felmutat és irányt javasol. Nem néma tanúságtevő, hanem felvállaltan, tudatosan HANGOS. Szövegein, esszé-elmélkedésein keresztül akar hatni, állandóan tágítja a befogadói horizontot, a szív és az ész bugyrait munkával látja el.

Számomra a kérdés csupán az, vajon hogy tud eljutni ez az AKTUÁLIS és ÜDVÖS tartalom Isten asztaltársaságához?  Hogy jut el a kirekesztettekhez,  a megvetettekhez, a lenézettekhez, a szenvedőkhöz, a magára hagyott emberekhez, a megfáradtakhoz, az életüket eltékozlókhoz, az ál-életeket élőkhöz, a „színészkedőkhöz”, a szájhősökhöz és szájtátikhoz, a „politikát generálokhoz” … vagyis HOZZÁNK?

Önök, TI, akik olvassák/olvassátok e sorokat ki-ki alapon behelyettesíthetik/behelyettesíthetik/behelyettesíthetitek önmaguk/Magatok. Természetszerűleg nem a kereskedelem és nem a marketing  oldaláról közelítettem e kérdéssel, bár ez is jogos lenne, hanem arra vonatkozott, vonatkozik  a kérdés, hogy érteni akarjuk-e amit olvasunk, MIT olvasunk és mit fogadunk be, mi az ami elindíthatja bennünk, lelkünkben saját, belső újraevangélizációnkat.

Előző kötet előszóírója, Bodó Márta azon töpreng, hogy „A mai felduzzadt könyvpiacon szinte nehéz már válogatni, annyi kiadvány tölti be a polcokat.(…) Jó a bőség” (jegyzi meg), „Ám a bőség zavara összekavarhatja a tájékozódásra képtelen embert”. Ugyanakkor mégis jó szívvel ajánlja a kötetet, felszólítja az olvasót „Kincskereső, tartós kincsre vágyó olvasó, ne habozzon hát a szerzőt követni.”

Valami effélét kellene nekem is javasolni az olvasónak, de mégsem teszem mert  tudom, hogy ez a kötet is sajátos utat jár  majd be, és új barázdát szánt, a Gondviselő Isten jóvoltából. Ezt bizonyítja az az átlagosan 1500-as kattintási szám is,(némelyikük minden bizonnyal a 2000 – es határt is túllépi hamarosan) amellyel az eddig megjelent (erdély. ma) írások rendelkeznek.

Sebestyén Péter hosszú évek óta töretlenül végzi sajátságos katekézisét írásain keresztül. Szövegei, esszé-homilíái ilyeténképp messze megelőzték a Hit évének vatikáni dokumentumait, az azokban foglalt javaslatokat. Szívemből kívánom, hogy ezek a hol megsírató, hol nevettető, de mindenképp lelkünkben nyomot hagyó írások, a kiváló példatárral ellátott, a székely életkedvből (is) fakadó belső derű jelenlétében született szövegek, a céltudatosan megfogalmazott és felmutatott gondolatsorok kézen fogjanak és visszavezessenek minden olvasót az Úrhoz, elvezessenek minden keresőt a fényhez, fogodzót kínáljanak mindenkinek aki felismeri, hogy hűséges az Isten és  lelki táplálékul szolgáljon mindazoknak  is akik Mária köpenyébe akarnak kapaszkodni vész idején.

Ha mindez sikeredik, akkor Isten asztaltársasága gyarapodni fog. Hiszem, hogy így lesz!

Csíkszereda, 2012 november 11.

*************************************************************

Az élet igazságait keresve

Beszélgetés Sebestyén Péter marosvásárhelyi római katolikus lelkésszel világi és vallásos szféra találkozásairól

RMSzó, Színkép, Antal Erika | 2012-04-20

Az ökuménia azt jelenti, hogy meglátjuk a jót, a szépet a másikban, és azt átvesszük, akár azért, mert a mi hitünkből hiányzik, akár azért, mert felismerjük benne az értéket, mondja római katolikus lelkész beszélgetőtársunk, aki azt vallja, hogy az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat vesszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem azért, hogy azt az övé mellé helyezzük. Sebestyén Péter több könyvben elmélkedik ezekről a témákról – munkái keletkezéstörténetéről is kérdezzük.

Legutóbb két kötete jelent meg, a Kincs mélyre ásva. Biblikus gondolatok és a Gördeszkán a mennyországba. Melyek az előzményei ezeknek?

– A Kolozsváron megjelenő katolikus hetilapban, a Vasárnapban már több mint egy éve biblikus gondolatokkal jelentkezem, a heti igerész magyarázataival. A katolikus egyház liturgikus beosztása szerint hároméves ciklusra vannak felosztva a szentírási könyvek, amelyeket vasárnap magyarázunk, prédikálunk, amelyekre épül a liturgia. És az első év van ezidáig készen, ennek a termése a Kincs mélyre ásva című kötet.

Kiknek szánja ezt?

– Elsősorban a hívőknek, de azoknak is, akik nem jutottak el a templomba, vagy lemaradtak valamelyik vasárnapi prédikációról, habár a világhálón is folyamatosan követhető. Ami az előbbivel rokonítja a második kiadványt, a Gördeszkán a mennyországba című esszégyűjteményemet, az az a tény, hogy majdnem fél évig párhuzamosan futott a két írássorozat. A szóban forgó kötetem írásai a Központ című vásárhelyi hetilapban jelentek meg egy éven keresztül, 2009-2010-ben. Úgy gondoltam, összegyűjtöm egy kötetbe, mert tematikájában teljesen elüt a templomi szóhasználattól, hiszen világiak számára írtam, az a fajta sorozat, amely próbálja megértetni a laikusokkal, hogy életünk minden rezdülése valahogyan Isten jelenlétében zajlik, és kötődik a hitünkhöz. Ezért próbáltam olyan témákat is feszegetni, amelyek talán nem férnének bele egy klasszikus prédikációba. Így, a szószéket meghoszszabbítva, az esszé műfajában próbálom szembesíteni az embereket az örök igazsággal.

Melyek azok a világi témák, amelyek egy katolikus lelkészt leginkább foglalkoztatnak?

– Engem minden érdekel, ami jó és ami közelebb visz a felebaráti szeretetben a másik emberhez, illetve ami elősegíti az ember örök üdvösségét. Ilyen szempontból a világ jó, a Jóisten jónak teremtette, még akkor is, ha becsúszott az eredendő bűnre hajló természetünk, amely, bizony, elront dolgokat. Ezért mondhatom azt, hogy ezek a témák, kissé elkoptatott klisével élve, az úton hevertek, illetve a hétköznapjaink különféle vetületei, a pénztől a lelkiségig, a betegségtől és médiától a politikáig, megtalálhatók bennük.

Van-e olyan, ami jobban érdekli?

– Ami tényleg foglalkoztat, az a minden mögött rejlő igazság. A nagybetűs Igazság, Istennek az Igazsága, amely Jézus Krisztusban vált nyilvánvalóvá. Ennek a fényében olyan témák érdekelnek, mint a család, a pénz, a hatalom, a konfliktus, a betegség. Mind e köré próbálom csoportosítani, oly módon, hogy akár egy újsághír, egy pletykafoszladék vagy életmentő esemény mögött fellelhessem azokat a transzcendens távlatokat, amelyek elgondolkodásra késztetik az olvasót. És úgy gondoltam, hogy érdemes ezeket hosszabb formában, sorozatban is kifejteni, mert sokszor úgy tűnik, mintha csak pletykálnánk róla szűk családi körben, vagy a kocsmában beszélünk egymás között, baráti társaságban, esetleg a bulvármédia mint szenzációt tálalja, de közben az igazságot nem érintjük, nem merészkedünk mélyebbre. Arra vállalkoztam e kihívás nyomán, hogy megkíséreljem lehántani a felszínt, egy kicsit az evangélium fényénél tegyem helyére a dolgokat, lehetőleg mellébeszélés nélkül, ha kell, tisztázzam a félreértéseket és közhelyeket is. És közben az is kiderült számomra, hogy az esszé nem más, mint a lélek szabad szárnyalása, műfajilag is, azt mondják a szakemberek, az értelemnek, a szellemi önállóságnak, a szabadságnak a műfaja, egyfajta értekező próza. És ebbe minden belefér, ráadásul személyes hangvételű, tömör.

A Gördeszkán a mennyországba ellentéte a másiknak, hiszen a kincs a mélyben van, a gördeszka pedig, még ha a mennybe is visz, a felszínen marad. Ön egy gördeszkás lelkész?

– Ezt majd a kritikusok eldöntik, hogy milyen lelkész vagyok, illetve a Jóisten tudja. Igyekszem a kincseket kiásni a mélyből, miközben a saját utamat járom a rámbízott közösségben, és ez az út, ha kacskaringós is és gördeszkán is hordoz, azért a mennyországba vezet. Ennyiben összekötődik a kettő. Időrendben a korábbi keltezésűek a „gördeszkás kincsek”, mint a mélyen zajló kincsásás nagyrésze. Amit ott kamatoztattam stílusban, gondolkodásmódban, azt most a biblikus gondolatokban tovább lehet követni, ha nyitott szemmel olvas az olvasó. De visszakanyarodva a gördeszkához: számomra mindig sokat jelentettek a tömör publicisztikai írások, akár tárca, akár novella, ahol egzisztenciális kérdéseket érint az író, olyan szinten, olyan stílussal, szép nyelvezettel, amely rám is nagy hatással van. A lényeg, hogy hétről-hétre készülni kellett, újabb és újabb témákat kellett felkutatni és kiásni a mélyből, és ez nem más, mint a hitem örömét megosztani másokkal. Úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek alatt összegyűjtött kincseket ezeken a témákon keresztül tudom átadni, mint a hit örömét, mint életigazságokat, és talán másoknak is segíthetnek hitük elmélyítésében. Egy kicsit érthetőbbé tettem a saját hitemet, kicsomagoltam azokat az elvont dogmatikai igazságokat, amelyeket több mint tíz éve folyamatosan sugároz a Marosvásárhelyi Rádió, azok a prédikációk szintén ilyen terepgyakorlatot jelentettek. De merem állítani, hogy ez a kötet egyfajta lezárás és egy új kezdet is, ami az íráspróbálkozásaimat illeti, mert teljesen más műfajt, más szintet képvisel.

Említette, hogy húsz éve lelkész. Mikor döntötte el, hogy lelkipásztor lesz?

– A Jóisten döntötte el hamarabb, mert a szüleimen keresztül kaptam az első impulzust gyermekkoromban Csíkszépvízen, ahol édesanyám templomi szolgálatban kántorként, majd később sekrestyésként szolgált, édesapám a templom kórusában énekelt. A templomi liturgia, légkör nekem második otthonom volt. Természetesen a nevelésünk idején is bíztattak, hogy tanuljatok, fiaim, és a három fiúból aztán én lettem pap, a középső bátyám kántor lett, a legidősebb otthon gazdálkodik. Mindhárman megjártuk a gyulafehérvári teológiai intézetet, tehát a kántoriskolát. Amikor el kellett döntenem a hetedik-nyolcadik osztályban, hogy mi leszek, hiszen gyakran faggatak felőle, volt, amikor azt mondtam, milicista akarok lenni, mert szerettem azért a rendet is. Másfelől lelkem legmélyen tudtam, hogy nekem itt a helyem, és soha nem tevődött fel komolyan a kérdés, hogy más legyek. Nekem ez az életem, nem voltak soha hivatásbeli kételyeim, se kísértéseim, hogy váltsak vagy meggondoljam magam. Az elején inkább attól tartottam, hogy nem ütöm meg a mércét, mert tisztában voltam vele, milyen magas intellektuális követelményeket támasztanak a vizsgák.

Ez azt jelenti, hogy nem is mérlegelte, miről kell majd lemondania?

– Így van. A hivatás olyan, mint a szerelem, érte mindent vállal az ember, a szívével gondolkodik, az agyával szeret, és fordítva. A papi hivatásban számomra soha nem a lemondások jelentették a fő problémát, azok a velejárói voltak legfeljebb, nem mondom, hogy ezzel könnyebb volt, néha fogcsikorgatva megy át az ember az ilyen kríziseken, de mindig az lebeg a szeme előtt, hogy aki hívta, annak válaszolnia kell, és ha már egyszer az alapvető döntést meghozta, akkor az lendíti előre, segítséget is ad. A papi szentségben Isten ad egy külön állapotbeli erőforrást, olyan segítséget, hogy az ember ki tudjon tartani, meg tudjon felelni annak, amit megfogadott, Istennek ígért. Ez működik a jó házasságban is, ez viszi előre még a konfliktusok ellenére is a kapcsolatot. Ilyen szempontból a papi hivatásomban is állandóan csak hívott újból és újból a Jóisten, és előrelendít, sőt, a kihívások által meg is erősít, mondván, így is szeretlek, segítlek és veled vagyok.

Hogyan látja húsz éves tapasztalattal a háta mögött, a mai felgyorsuló világban az emberek hite erősebb-e vagy gyengébb? Egyáltalán szükség van-e a hitre?

– Azt látom, hogy mindenki érzi a hit szükségességét, ki így, ki úgy próbálja a hiányt betölteni. A hagyományosan vallásos ember általában a templomi közösségben, a liturgiában találja meg, a kevésbé hívők, akik fiatalkoruk után egy kicsit elhanyagolják a hit dolgait, meglazítják kapcsolatukat az Istennel, azok esetleg ünnepi keresztényekké lesznek, néha-néha nosztalgiából erősítik meg magukat. Ismét egy másik réteg az értelmiségieké: ők a keresők vagy inkább csalódottak rétege, akiknek nemcsak az élmény fontos, hanem az értelmi meggyőződés, és ez a személyes kapcsolatokon keresztül működik. Ezért tartom fontosnak, hogy közösségek legyenek akár az egyházközség határain túl, az életben, ahol természetes legyen hitről, Istenről beszélgetni, megosztani egymás között a tapasztalatainkat. Én nem nevezném hitvitának, de mindenképp fórumok kellenének, akár a közéletben, akár egy rádióstúdióban, ahol ne csak a hétköznapi életünkről, a pénzről vagy az időjárásról, a politikáról beszéljünk, hanem életünk alapvető kérdéseiről is. Én ebben szeretnék segíteni a magam módján, kézbe adva azokat a felismeréseket, azokat a már helyettük is megrágott igazságokat, amelyek segítenek ebben, azért, hogy valóban őket is érdekelje. Mert hiszem, hogy mindenkinek szüksége van hitre.

Mi a véleménye az ökuméniáról?

– Az ökuménia elsősorban a keresztények egységéről szól, és nem a vallások egy tégelybe való egybekotyvasztásáról. A más vallásúaknál is azt keressük, ami összeköt, összefog, Isten teremtményei vagyunk, a bennünk lévő jó alapvetően azonos. Az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat veszszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem hogy azt az övé mellé helyezzük. Gondoljunk csak a vegyes házasságokra, ahol katolikus, református, unitárius, evangélikus él egy családban. Na mármost, leghamarabb ott kellene megélnie egy hívő embernek az ökuméniát, hogy legyen nyitott a másik másságára, közben nem adva fel a sajátját. Ismerje meg az övét, értékelje és tegye mellé azt is, ami esetleg onnan hiányzik, vagy ami úgy tűnik, hogy a másikéban is megkapó. És ezért adjon hálát a Jóistennek. Csak nyerhetünk az ökuménia által. Ha felszínes marad és udvariassági szinten mozog, akkor üres, és tényleg nagyon könnyen csupán reklámszöveggé válik, aminek nincs súlya, értéke, nyoma életünkben. De ha komolyan vesszük, ahogy ebben a városban is az imahéten nagyon szépen kiviláglott, akkor értékteremtő, felemelő. Hogy a lelkük mélyén mi zajlik, nem tudom, de merem remélni, hogy előbb-utóbb az átlag hívők lelkében is mozdul valami azáltal, hogy bátran kinyitja a másik ember templomának ajtóját is, együtt imádkozik és elfogadja, hogy így is lehet imádkozni, és milyen jó, hogy annyi út visz Istenhez, és mindegyik közelebb tud vinni, ha szeretet van bennünk. Számunkra Jézus a mérce, és ha minden felekezet Jézushoz méri magát, akkor érdemes megélni az ökumenét, és ezért dolgozni.

Sebestyén Péter (1968, Csíkszentmihály)

Római katolikus lelkipásztor, esszéíró. Elemi iskoláit Csíkszépvízen végezte, a gimnáziumot Csíkszeredában, majd tizedik osztálytól Gyulafehérváron, a kántorképzőben tanult, az akkori kisszemináriumban érettségizett. Teológiai tanulmányai elvégzését követően 1992-ben szentelte pappá Bálint Lajos megboldogult érsek. Rövid ideig Sepsiszentgyörgyön, majd Csíkszeredában és Gyergyóremetén szolgált, 1997-től önálló plébános lett Erdőszentgyörgyön, 2006-tól Marosvásárhelyen, a Szent Imre egyházközségben teljesít szolgálatot. Rádiós műsorait és sajtópublikációit szerkesztette könyvvé, tizenkét év alatt ugyanannyi kötete jelent meg, köztük egy népdalszöveg-válogatás is.

*************************************************************

Ti is el akartok menni?

Évközi 21. vasárnap 

1. Szövetségmegújítás Szichemnél (Józs 24, 1-2a. 15-17. 18b)

Szichem már a pátriárkák korában kultikus helynek számított. Józsué könyve, amely tulajdonképpen lezárja Mózes öt könyvét, arról ír, hogyan újítja meg az Úr szövetségét népével. Az egyszer megkötött szeretetszövetséget is rendszeresen meg kell újítanunk – Istennel, szeretteinkkel -, hogy kapcsolatunkat mindig a kezdeti lelkesedés, elkötelezettség, belső tűz szítsa és erősítse. A kezdetekre való emlékezés mindig jó „ajzószer” hűségünk megújításához.

2. A házastársak kötelességei (Ef5, 21-32)

Az apostol ebben a levélben az újszövetség egyik legszebb és gyakran használt hasonlatát vezeti be: a házastársak kapcsolata Krisztus és az egyház kapcsolatát kell, hogy megmintázza. A házastársak nem maguknak élnek, hanem szeretetükön keresztül átragyog Isten szeretete. Ezért szentség a házasság. Ezért lehetetlen boldog családi élet szentségi házasság nélkül. Amint Krisztus is életét adta egyházáért, úgy kell a házastársaknak is életüket adniuk egymásért.

3. Uram kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. ( Jn 6,61-70)

Szent János evangélista arról számol be, hogy a kenyérszaporítás csodája csak jele volt annak, hogy Jézus étele, kenyere akar lenni övéinek. Isten szeretetének, földre „jövetelének” legmélyebb titkát tárta fel, s most az emberek válaszát várja. De szomorúan kellett megállapítania, hogy az emberek inkább megbotránkoznak, megrökönyödnek, elbizonytalanodnak. Akik a megsokasodott kényérrel és hallal jóllaktak, már nem kíváncsiak az annál nagyobb szeretetre. Még a tanítványok is, akik ettek a „rendes” kenyérből, és lelkesedtek, most az élet kenyeréről szóló tanításból már nem kérnek. Kemény beszédnek tartják. Nem tudják követni Mesterüket az isteni mélységek és magasságok felé.

Jézus eukarisztikus tanításának mélységét Húsvét után sem könnyű felfogni. Bár a Lélek munkálja bennünk a hit kegyelmét és megélését, ma is sokan visszahúzódnak a Krisztus-követéstől. Hűségük csorbát szenved.  Mert a rendszeres, következetes hitélet akár radikális életmód- és szemléletbeli változást is követel. Jézus a ma élőktől is ugyanezt kérdi: el akartok menni? Tessék nyugodtan…

És valóban, soha nem volt ekkora vallási kínálat, mint napjainkban. Lazább, lájtosabb csomagolásban, tetszetős kiszerelésben számtalan keresztény és nem-keresztény, keleti és nyugati megváltócska, kisebb-nagyobb egyház és guru, mester és messiás ütötte fel fejét, akiknek jól jön az egyházával dacosan ellenkező, csalódott vagy kereső, bátortalan vagy el nem kötelezett hívő, hiszen így olcsóbb az üdvösség, nincsenek ott követelmények, megcsontosodott hagyományok vagy vaskalapos papok, akik akadályoznák őket szabadságukban. Nem találnak ki újat, csak ötletesen, dús fantáziával szívják a fáradt egyház vérét. Élősködnek. Azt gondolják: a hit kalandját meg lehet úszni. És különben is, ilyen a világ. Közben észrevétlen megalkusznak a bűnnel, a középszerűséggel, hozzászoknak a tétlen, kényelmes, következmények nélküli élethez, ahol minden jár nekik, de ahol semmiért nem kell áldozatot hozni. Kiállnak a sorból, és nem kockáztatnak. A dicsőség kellene, de a kereszt nem. Jézustól, egyházától, hittől, paptól csak elvárnak, csak kapni akarnak. Vannak, akik nemcsak kilépnek, de Jézus és egyháza ellenségeivé is válnak.

Szent Péter válaszol a többiek, a megmaradt tizenkettő nevében: Uram kihez mennénk? Az örök élet igéit nálad leljük meg.

Tegyük hozzá Péter hitvallásához: Uram, mi tudjuk, hogy ha közeledbe kerültünk, ha igazán hinni akarunk, adnunk is kell. Adni is karjuk mindenünket – figyelmünket, tehetségünket, szeretetünket, időnket -, mert csak te vagy az igazság. Felvesszük a szegénység, a kiszolgáltatottság, megbélyegzettség, a rád utaltság keresztjét, és visszük veled, mert tudjuk, csak így megyünk be dicsőségedbe. Mi minden áron veled akarunk lenni, jó- és balsorsban. Lépten-nyomon tapasztaljuk Lelked erejének tüzét, újdonságát, sodró erejét.

Uram, hisszük, érezzük, tudjuk, hogy Te vagy az Isten szentje. Nem tanrendszer, nem filozófia, nem idejétmúlt hagyomány, hanem a Személyes Isten, a mi Megváltónk. Köszönjük jelenlétedet Igédben és az eukarisztiában. Éltesd testünket-lelkünket, hogy egykor az örök lakomán is asztalodnál ülhessünk,  Ámen!