RSS

P. Buzogány Árpád

15 feb

Kelj föl, puliszka, feküdj le, puliszka

– Maga úgy mozog, Jankó bá, mint egy sérves hangya – vakkantott le a szénásszekér tetejéről a sánta Peti, amikor már az utolsó villa szénát dobta föl az öreg.

– Mi a bajod, te? – fordult vissza Jankó, de választ sem várva indult a gereblyék után a fűzfabokor felé.

– Jó, hogy ez az utolsó, mert hanem a hajnalt itt érnénk – dörmögött Peti, és a kötőrudat a szekér közepére igazította.

Miután lekötötték a szénát és a gereblyék, villák a szekér tetejére kerültek, Jankó a lovak elé került, és kiadta a parancsot:

– Csá, ne!

Elindultak hazafelé. A két férfi a szekér előtt lépegetett, aztán amikor ráfordultak az útra, megállították a szekeret és felmásztak a tetejére.

Jankó fogta a gyeplőt, Peti a szekér hátulján lelógatta a lábát.

Csattogtak a patkók a köves úton, a lovak hosszú farkukkal sűrűn legyezték magukat.

– Eddig Pistáék is hazaértek – nézett előre Peti.

Jankó az ingét gombolta be, aztán a homlokát törölgette az ing ujjával.

– Az öregasszony mindjárt teszi oda a puliszkát – szűrte a fogai között.

– Kelj föl puliszka, feküdj le puliszka – toldotta meg Peti. – Ma csak az volt.

– Az is jó, attól függ, mit adnak melléje.

– Vajon mit? Tejet s túrót. S törtfuszulykát – kontrázott Peti.

– Mit panaszkodsz? Otthon tán csirkemártást szoktál vacsorázni?

– Mikor amit. Gomba vagy pityókatokány lett volna, ha nem hívnak el.

Mire beértek a faluba, szürkülödött. Pistáéknál a nagykapu nyitva várta. Beálltak a csűrbe és a két férfi megoldotta a kötelet, Peti leengedte a kötőrudat, aztán elkezdte felhányni a szénapadlásra az illatozó szénát.

– Ne olyan mohón, te! – méltatlankodott az öreg Jankó. – Itt még el is kell rakni!

– Rakja csak, rakja, minél hamarabb.

– Mit mondasz, te?

– Sok beszéd szegénység – emelte fel a hangját Peti. – A tyúkok már elültek otthon, be kell még rekeszteni!

Amikor a hátsó udvar kapuja csattant, a kutyakölyök vinnyogva várta, hogy elengedjék. Pista a csűrkapunál szólalt meg:

– Hagyják immár a fenébe, hát látni se lehet már!

Megálltak a munkával, Jankó lekiáltott:

– Ez már igaz! Legalább a holdvilágot bevezethetted volna ide.

De azért azt a keveset még feldobták, ki látott olyant, hogy a munkát félbe-szerbe otthagyják!

Az ajtó előtt mindketten levetették az ingüket és kirázták, Jankó a szénamurvát törölgette le a nyakáról, aztán lehajtott fejjel borzolta rövid haját. Pista mosdótálban meleg vizet hozott ki és szappant, jó hosszasan mosták kezüket, a vizet róla szétspriccelték.

Bent a házban, a nagy konyhában terített asztal várta őket. A pléhtányérok mellett kanál, középen kék edényben tej, benne nagy merítőkanál. Az öregasszony hosszú kötényben a kályha mellett várt.

– Hol az öreg? – kérdezte Peti. – Szabadnapos volt ma?

– Még nem jött haza – rebegte az öregasszony. – Elment gyógyszerért… Már tényleg jöhetne…

– Hát ki beteg? – tette a térdére a szalmakalapot Jankó, amint leült.

– Ülj le te is, Peti – húzott ki az asztal mellől egy széket az asszony. – Gyertek enni, már annyit vártalak!

– Félt, hogy megmered a puliszka? – vetette oda Peti.

– Puliszka, puliszka, de egyébre is ügyelni kellett. Nem lehet a kályhán tartani, míg a világ.

Közben Pista is bejött, egy nagy szatyorral.

– Itt a friss kenyér.

Kivette egyiket és az asztal közepére tette, az üresen hagyott helyre.

– Estére friss kenyér? – fordult meg az öregasszony.

– Biza, biza – hajolt föléje Pista és illatát szagolgatta. – Jöjjön, nézze meg, még ki se hűlt egészen.

– Ne bolondkodj – szűrte foga között a szót az anyja.

– Mit ne bolondkodjak? Délután sütötték. Sipos Feri hozta, egyenest a pékségből.

Az öregasszony odalépett a szatyorhoz, annak két hosszú fülét széthúzta és beleszagolt:

– Jaj, milyen finom szaga van!

Meg is fordult hirtelen.

– A pálinkát!

Pista alighogy leereszkedett a székre, állt is fel.

– A kamarában van?

– Mellette a poharak is. Neked kellene erre gondod legyen, nem én iszom a pálinkát.

Pista kihozta a karcsú üveget és markában a poharakat, letette az asztalra és töltött.

– No, fogjuk meg!

– Isten, isten! – koccintották el.

– Anyám, nem kóstolja meg?

– Jaj, ne igyál, te, hátha apád után kell menni. Azt se tudom, merre van…

Az asszony lapítón puliszkát tett az asztalra, levette róla a szőttes terítőt.

– Vegyétek, akinek puliszka kell! Ott a tej.

Peti odafordította a merengetőt Pista felé. Az merített, aztán kanalával jó darab párolgó puliszkát csúsztatott belé. A másik két férfi is enni kezdett.

– De rég nem ettem egy kicsi jó puliszkát! – nézett fel Pista.

– Ejsze az asszonyod nem szeret főzni!

– Az igen, de megkeverni mindig nekem kell – kacagott Pista.

– Egyed, fiam! – állt meg a háta mögött az anyja. – Azt hittem, megmered, mire az asztalra kerül.

– Ettünk mi még meredt puliszkát máskor is – szúrt oda Peti.

– Annak az a rendje, hogy melegében egye az ember.

Ahogy elfogyott a tányérokból a tejes puliszka, az asszony még egyszer kínálta, és hogy senki nem vett belőle, elvitte a tejet. Nagy lábast hozott helyére a kályháról. Mielőtt az abroszra tette volna, törlőkendővel végigsimított az alján. Aztán levette a fedőt.

– Csirkemártás – kínálta kedvesen.

A férfiak szótlanul ettek, az asszony közben kést hozott a kenyér mellé, mégis mindhárman puliszkával ették. Pista töltött még a pálinkából, el is koccintotta, de nem ivott belőle.

Amikor tisztára mártották a tányérokat, az öregasszony összeszedte a kanalakkal együtt.

– Aki kér, van itt egyéb is: szalonna, túró, szalámi – hozta egy tálkában és három kést tett le melléje. – Itt a mellévaló.

A műanyag tálkában frissen mosott paradicsom és uborka volt.

Pista nem evett, az óráját nézte.

– Most már a busz is itt kell legyen.

– Jaj, mért kellett apádnak elmenni! Mért nem várt meg téged, amíg hazaérsz, s autóval elmentetek volna – vékonyodott el az asszony hangja.

– Ne féltse, anyám. Érkezik mindjárt.

Jankó és Peti vágott a kenyérből és szalámit vágtak hozzá paradicsommal. Csendben ettek, de Pista nem tudott már helyben ülni. Az ajtó mellől mondta:

– Lemegyek a központba a buszhoz.

– Addig ne, egyszer intézzétek el a mai dolgot.

– Na mondják, kinek mi jár? – fordult a férfiakhoz, hogy mindketten letették a késeket.

– Én kértem tőled a múltkor, tudod te…

Pista bólintott.

– Adj most két csomag szivarra valót, s avval el van rendezve.

Pista a farzsebébe nyúlt, pénztárcát vett elő, és két bankót adott Jankó kezébe.

– Köszönöm. S ha még olyan dolgod van, csak szóljál…

Csend lett, az asszony kiment a konyhából.

– Mintha valami járást hallottam volna… de nincs senki – jött vissza.

– Peti, rajtad a sor – mondta kis idő múlva.

– Nekem adjon egy tarisznya puliszkalisztet ebből a jóból, ha van még – mondta ki gyorsan. – Ebből erőst jó puliszkát lehet főzni.

– Igen, mert ez nem kalapácsmalomban van őröltetve, hanem rendes köves malomban – dicsekedett az asszony.

– Az jó étel. Én rendesen nem is lakom jól, ha puliszkát nem eszek egy nap – hevült bele Peti.

Jankó hallgatott, aztán vinnyogó hangon kuncogni kezdett.

– No mi van magával is? – nézett rá Peti.

– Eszembe jutott, van egy ismerősöm, a múltkor azt mondta, puliszkamérgezést kapott, annyit etették napszámban!

Az öregasszony vette a lapot.

– Nálunk is szeretjük a puliszkát, főleg az öreg, de amikor dolgos van, mindig van egyéb is.

Pista kinyitotta az ajtót.

– A lovak! – és kisirült.

– Hát én azt hittem, kifogta… – ágaskodott Peti.

Jankó egészen kinyitotta az ablakot és rágyújtott. Az ablak felé fújta a füstöt.

– S még egy jó kiló túrót, hogyha hozatnak be sajtot s megcsinálja túrónak – mondta Peti az öregasszonynak.

Az nem szólt semmit. Pista érkezett.

– A lovakat elviszem, hajnalban behozom azt a kicsi sarjút – fordult az anyjához.

– Hát mért nem hagyod itt, te fiam?

– Azért, mert mire más felkel, én már megrakodok. S ne töltsem az időt azzal, hogy lejöjjek, úgyis felénk kell menni a mezőre.

– Jó van, no, nem azért mondom… De már sötét van, se nem ettek, se nem ittak.

– Adtam én enniük, ne búsuljon értük, még most is van előttük, csak azt néztem, nehogy előbbre lépjenek s a rúd beleakadjon a drótkerítésbe. No, rendben vagyunk-e, Peti? – kérdezte aztán jó hangosan.

– Rendben, rendben – bólogatott, és egy szál cigarettát kért Pistától. Meg is gyújtotta rögtön. Pista egy bankót tett le Peti elé az abroszra.

– No, én megyek – fordult az anyjához. – Az autót itt hagyom, beállok az udvarra éjjelre, a kaput is becsukom.

– Te mész, de apád… azt se tudom, mi van vele!

– No nézze meg, hogy éppen most jön! – állt félre az ajtóból Pista. A kapucsattanás után hallatszott a kutya ugatása is.

– Jaj, istenem – szusszant nagyot az asszony.

Nyílt az ajtó, fekete kalapos, kockás inges idős férfi lépett be.

– No mi van, he? Vigyázzban áll az egész világ?

– Jó estét, Pali bá! – köszöntötte hangosan Peti.

– Jó estét. Mi éppen díszőrséget állunk, hallod-e – huncutkodott Jankó.

– Gyere, mert vár az étel – kedveskedett a felesége.

A férfi kalapját az ágyra dobta, a kezében fogott mellény zsebéből apró csomagot vett ki.

– Itt a gyógyszer a süldőnek. Reggel beadatom.

– Mi van a süldővel? – állt tovább Jankó, s a kályhába dobta a cigarettavéget.

– Ha én azt tudnám. Nem eszik… Biztos tüdőgyulladás. Az állatorvos holnap feljő s megnézi.

– Hol beszélt maga az állatorvossal? – nézett nagyot a fia.

– Onnan jövök.

– Hát oda kellett menni? – csapta össze kezét a felesége.

– A faluban négy helyre is voltam, de senkinek nem volt gyógyszer. Aztán a szódavizes kocsi levitt. S nem a patikába mentem, ha már odáig kellett menni, hanem megkerestem az állatorvost. Ő adta. Aztán… vártam az út szélén, de semmit nem kaptam… s hazajöttem. Most már itt vagyok! – kacagott nagyot az álmélkodást látva.

– De apám… a doktortól nem tudott telefonálni? Egy negyedóra alatt ott lettem volna az autóval…

– No hadd el, régebb se kocsikáztunk, ha kellett, ha nem. Drága a benzin! S tudom az utat hazafelé. Csak ebben a cipőben nem esett jól a gyaloglás. Meg is nyomta a bütykömet.

– Na gyere immár, te, egyél! – sürgette a felesége.

– Én igen, mindjárt, csak mossak kezet. Mert olyan éhes vagyok, mint három kóbor kutya.

Kezet mosott és asztalhoz ült, az asszony tette is már eléje az ételt.

– Egyél, mert a délre se ettél…

– S a gyógyszer? Be kell adatni? – kérdezte a fia.

– Igen, csak elfelejtettem fecskendőt hozni. Hazafelé jutott eszembe, hogy a régit a fiad eddig eljátszotta.

– Háááát… nekünk sincs otthon.

Peti kipöffintette a füstöt.

– Egyet se vakarja azért a fejét!

– Én nem is, mert attól még semmi se történik.

– Van nekem otthon kettő is. Lehozom, s még most beadjuk.

– Ej, te, az erősen jó lenne – kapott a szón az öreg.

– Azért is mondom – húzta ki magát Peti.

– No, én indulnék – szólalt meg Pista. – Reggel behozom a sarjút odakintről, aztán… azután beszélünk. A szekérrel megyek, s Petit visszahozom most mindjárt.

– Jó, fiam – búcsúzott tele szájjal az öreg.

A három férfi kiment. Autózúgás hallatszott.

– Úgy látszik, Petit az autóval viszi s hozza – jegyezte meg az asszony.

– Nem baj, mert már késő van. Szereld elé a villanylámpát. S valami pénzt is, hogy Petinek fizessük ki.

– Megkapta a magáét, ne féltsd őt. Elrendeztük a mai szénahordást, s Pista még pénzt is adott neki.

– Jó, jó, de tudod, úgyis elvárja. Ő már ilyen. De a lelke jó…

– Nem mondtam én semmit, hogy nem lenne jó… – csattant az asszony hangja. – Nem kívánunk mi ingyen senkitől semmit.

Az öreg amint végzett az evéssel, átöltözött. Érkeztek is a fecskendővel perceken belül.

– Béadjam-e, Pali bá?

– Adjad, fiam, te jobban látsz. Izomba, a fülén hátul szúrd be.

– Azért is jöttem vissza.

Az öreg pálinkát töltött, egyből behúzták, aztán újból megtöltötte a poharakat.

– Holnap hozok sört, apám, ebben a melegben ne igya a pálinkát, nem jó – emelte fel a hangját Pista.

– Az előbbi volt a délebédre való, ez lesz a ma esti – kacsintott az öreg Petire, és intett, hogy igyon.

– Erre a jó puliszkára menyen a pálinka is – hajtotta ki a poharat Peti.

– No induljunk, mert a süldő várja. S mindjárt holnap van ma is – tette fel a kalapját az öreg.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013. február 15. péntek hüvelyk PRÓZA

 

Hozzászólások lezárva.

 
%d blogger ezt kedveli: