RSS

2011. április 7. csütörtök napi bejegyzések

Színek és álmok

Székely Miklós: Önarckép

A festészet alkotói folyamat, mozgató ereje a szellemi- érzelmi kisugárzás. Az élménnyel közösen komplex együttessé válnak. Egymásba kapcsolódva képi formává alakulnak. Az élmény jöhet az élet bármelyik valóságterületéről, de az álom sincs kizárva.

Az álom a természet átköltése, átfestése, valóságtöbblet, versenyfutás a hétköznapokkal.

A természet égi ölelésben őrzi titkait, visszacseng a művészetben, az alkotásban. Formálja kötődésünket a titok megfejtésében. Kilátásba helyezi a hangulatot, a kelepcébe csaló tetszelgéseket.

Az álomban megjelennek a figyelmeztetések, jelzik, hogy valami nincs rendjén.

Letisztult álmaink a földhöz kötődés töredékei, szavakkal nem magyarázhatók.

Bolyonganak a rend felett, elrepülnek, hintaszéken tovaszállnak.

Álomviaskodásainkban tudunk igazán azonosulni önmagunkkal. A művészetben kinyílhat az álomvilág kapuja, hogy azon bejutva álombizonylatokat kereshessünk a test és a lélek egybecsengésére és egybehangolására. Az álom egybehangolja a megpecsételt emberi sors földi és égi kapcsolatait.

Székely Miklós az itt bemutatott képeivel az előző kiállításon látottaktól eltérően egy másik úton indult megtalálni azt az álomvilágot, amely a saját szubjektivitását vetíti elénk. A lélek művészetét tűzi zászlajára, s felkér és hív, hogy részesei lehessünk egy olyan érzelmi utazásnak, amelyhez a komfortot a színek szolgáltatják.

Székely menekül a valóság elől, és azt feledtetni próbálja velünk is. Képei kilépnek a valóságból és az álomvilág felé veszik útjukat, de annyira meg vannak pakolva nosztalgiával és gyöngyszemekkel, hogy teljesen nem tud elszakadni.

Művészetében fontos helyet foglal el a szín, amellyel megküzd és viaskodik. Ez a küzdelem mindaddig tart, míg képei nem kezdik el élni a diadalmas saját életüket.

Művészete alkalmazkodik a szép és az elegancia pályaudvarához, de csak akkor szorítanak győztesként kezet, ha számunkra is jó üzenettel szolgálnak. Székely újjáértelmezi az álmait, üzenetként szánja a nézőnek, de tisztában van azzal, hogy amennyiben üzenete foghatatlan, hazárdjátékba kezdett csupán.

Képei vitathatatlanul álomvilágot vetítenek ki. Az idő kezdeti állapota is ilyen álom lehetett. Ezek a képek magukért vannak, magukért beszélnek. Nem tudjuk meg soha, hogy a művész mit álmodott, mielőtt megfestette, hogy volt-e formája a nőnek, a fának, a gyümölcsnek, a viharvert, letarolt földnek, mert nem találunk rajtuk konkrét jeleket, amibe belekapaszkodhatnánk. Legtöbb képén érzem a vívódásait. Vívódik a színnel, vívódik a formával. Színeit tikos átalakulásban a fény kelti életre. Önmagában a fény is értelmezhet jelet, mely képeinek sajátja: változó, illékony.

Képei nem idővonatkozásúak. Tárgy és dimenzió nélküli absztrakt festészet. Az absztrakt szemléletének kivetítésében a festő szellemi függetlensége jelentkezik, mely jól határoltan ki is vetítődik. Nem fordíthatóak le elbeszélő folyamatra, képeinél a verbalitás véget ér. Nem vetíti elénk a jövôt, de a festő ugyanakkor boncolgatja a nagy kérdést, hogy feljuthatunk-e az örökkévalóság csúcsára. Munkái nem az emberi sorstragédiákat tükrözik vissza elemzés formájában, hanem az egyénit.

Székely türelmetlen festő. Türelmetlenül várja az eredményt. Érzéseit azonnal szeretné megosztani az emberekkel. Képeit nézegetve az az érzésem támad, mintha a művész álomutazásban vett volna részt.

Utolsónak festette meg azt a csodálatos kaput, amelyen belépett az álomvilágba, ahol találkozik virágzó fával, nevenincs emberrel, nap felé forduló virággal, a saját képmásával, s a körülötte köröző félelemmel. Egyszer csak a színgomolygásból megjelenik a Múzsa madonna formájában, megfogja kezét, biztatja, vezeti, viszi magával új helyeket felfedezni. Az a hely lehet a mennyország vagy akár a pokol. Farsangmaszkok mögött elrejtőzve, lepel alól kidugja karmait a sárkány, hogy éhező vágyait kielégíthesse, de nem sikerül neki, mert csodák csodája, megjelenik a megmentő angyal képében a lélekbogárka, és legyőzi a sárkányt, mert ugye az álomban minden lehetséges. Amint a mindennapi életben is ráfigyel egy szem, kíséri útját, álmában is megjelenik, és aggódva őrködik felette.

Pontot is tehetnénk a végére, mert a művész fölébredett, de maradt még egy-két gondolatom, amiket a művész palettájáról olvastam le. Képein helyét keresi a sárga emlék, a sárga indulat, a térben ingázó vörös riasztó emléke. Sárgáin érzem a nagy energiapazarlást, a magán hordozó szellemi jelleget sugárzó, gerjesztő, mozgásra indító jegyeket. Vöröse a határtalansággal, élénkséggel, nyugtalansággal jelentkezik. Narancssárgával a saját erejében bízva fejezi ki vágyakozását az egészséges emberi, baráti kapcsolatok iránt. A kék nagy szerepet játszik képein. Pozitívan dialogizál, főleg a vörössel. Csendesíti a vörös lángolását, és hív a végtelenség felé, életünk spirituális töltetének fő hordozójaként. A visszafogott szürke akkordokkal festett képe jelzi a földhöz kötődésünk kétarcú világát, amelyen a sorsszerű csodák értelmüket veszítik.

Munkáiról sugárzik az önvallomás. Önvallomás annak igazolására, hogy a nagy titok megfejtéséhez nem elegendő a józan szerénység, a szolgai tisztelet, fontosabb a naivitás, a dolgok magukért létezése. Festészetét harmóniában egyesíti a költészettel, és pátosz nélküli egyszerűséggel fejezi ki szárnyaló gondolatait, a színek varázsával feledteti a hétköznapokat.

Kedei Zoltán

Népújság, 2003. július 19., szombat – Múzsa, 599. szám

Szerkesztette Bölöni Domokos

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 7. csütörtök hüvelyk BESZÉLŐ ECSET