RSS

Tapadás

03 ápr

Műtermi festőként  az élet, a társadalom, a környezet, a körülmények formálta gondolataimat és érzéseimet viszem vászonra. Művészetemet ezért nevezem sorsművészetnek. Olyan 50–55 évet éltem át, amikor ömlesztve zúdult rám a keserűség, a fájdalom, a szomorúság, a kiszolgáltatottság. A barbár lelkű, Istent is megtagadó, kommunista rendszer hű kiszolgálói földönfutóvá tettek. Eltávolítottak a falu közösségéből, elvették családi házunkat, szülőházamat. Mindenünktől megfosztva voltunk kénytelenek újra talpra állni. Ez az egy eset is elegendő lehet képeim drámai hatásának igazolására.

A fentieket figyelembe véve, bármelyik képemet levehetem a falról, hogy annak segítségével a sorsművészetről beszéljek. Megpróbálom egyik képemet bonckés alá venni, ez nem más, mint a TAPADÁS.

Bővítem a gondolatot, a tapadás mellé helyezek még egy szót: tapadás a földhöz.

Elvették alólam a talpalatnyi földet is. Hányszor szorult ökölbe tiltakozásom a tragédia ellen. A helyzet adott volt, nem csak az enyém, valahányunké.

Rabjává szegődünk a csillogó másnak, és nem vesszük észre a lábunk alatt heverő romokat. Ellopják, vagy magunk herdáljuk el javainkat, örökségünket, szépségeinket.

Sikerül-e megőriznünk kincseinket?

Meg tudjuk-e védeni szülőföldünket?

Bevallom, amikor a Tapadás című képemet festettem, a szülőföldre, Ravára gondoltam.

E földhöz vagyunk kötve, ahol születtünk, felnőttünk, ez táplált, testileg, lelkileg, szellemileg. Ide ereszkednek gyökereink. Ez a föld bölcsőnk és koporsónk. Anyaföld. Testén születnek álmaink, reményeink. S ha távozásra készülnénk, maradásra bíztat,

Meghallgattam. Itthon maradtam.

A kép festésekor az alábbi  gondolatok foglalkoztattak, melyek már több írásomban is jelentkeztek.

Rava völgyében sivár az élet.

Hallom a hívó szót: – Térj vissza terheddel.

A megbocsátás küszöbén engedek a hívó szónak.

„Görögtüzet” gyújtok Jóbérc tetején. Paraszti hűséggel állok a hegy ormán, s onnan figyelem gyermekkorom tündérvilágát, melyet védőszárnyával borít a „csodafa” koronája. A csúcson madarak dalolnak, a völgyben bogáncsot tördelő kezek simogatják égő arcomat. A kobaltkék égbolt küldi üzenetét:

– Lesz még virágzás, lesz még gyöngyszem a ravai házakon.

Az üzenetet felfogom, és elindulok az emelkedő úton, hogy sorskereszt alatt újabb vásznakon, új megformálásban „szereljem” a szépet.

Kedei Zoltán

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. április 3. vasárnap hüvelyk BESZÉLŐ ECSET

 

Hozzászólások lezárva.