RSS

2011. március 30. szerda napi bejegyzések

Medvekaland a Kárpátokban

A szegedi Lazi Kiadónál tavaly megjelent Kemény János-kötet szerkesztője a bőség zavarával küzdhetett, amikor a neves erdélyi író  gazdag életművéből – hogy csak néhányat említsünk: A havasok dicsérete (1957), Apolló megtérése (1972), Vadpáva (1987) – e kötet novelláit kiválogatta. Egy olyan íróegyéniség életművéről van szó, aki mély érzelmi beágyazottságú gyökerekkel kötődik Erdélyhez, az erdélyi kultúrához, Erdély mesés szépségű havasaihoz, aki az erdélyi magyar irodalom és színházi élet egyik legkiválóbb mecénása volt.

A Jára és a Maros völgye fölé magasló, százados erdők borította havasok élővilága jelenítődik meg e kötet lapjain. Csodálatos, lírai töltetű leírásokkal fűszerezve a novelláiból a havasok világának megannyi csodája iránti szeretet, az élet tisztelete árad, tisztelet mindazok iránt, akik az erdők, a vadállomány hivatásos gondozói, őrzői.

Ez derül ki azokból a sorokból, amelyek Kemény János vadászetikájáról vallanak. Mi tette őt a természetjárás megszállottjává? „A természeti világ szeretete, az a vágy, hogy a vadak, a halak, növények életének titkait megismerhessem s mindenekfölött a természetvédelem ösztöne sarkalltak arra hosszú évtizedeken át, hogy szabad időm java részét a hegyekben, erdőkben, patakok és folyók partján töltsem.” Kora gyerekkorától megtanulta, hogy „nem mészárszék a mező”, hogy mekkora a különbség az „őzpusztító, undorító pecsenyevadászat és a vadászemberhez méltó, válogató-selejtező őzbakcserkelés között”.

Írásaiban a cselekmény fonala mindegyre elkanyarodik, gyakran meg is szakad. A magyarázatot is maga adja meg: „…vannak vadászélmények, amelyek egy-egy zsákmány nélküli naphoz fűződnek, mégis gyönyörűek, feledhetetlenek.” Ilyen a táj szépsége, a vadak életéből ellesett pillanatok varázsa, mely novelláiban teret, helyet kíván. A Küküllő menti alkonyról: „Amint lefelé haladtában a nap belebotlik a környező dombok valamelyikébe, mintha megsebesült volna, vérpiros színfoltokat fröcsköl az égre. Így kíván jó éjszakát nekünk és a környező világnak.” Az őszről: „Szerettem az őszt is, színpompása csodáját az elmúlásnak. Az őszt, amikor hóharmat forrázza le a virágokat, a nedvkeringés fokozatosan elhal a fákban, a száraz levelek zörögve hullanak szerteszéjjel – de a kormos nyakú, hatalmas agancsú szarvasbikák kiállanak a sziklaormokra, megrázzák ágbogas, gyöngydíszes agancskoronáikat, s belebődülve szerelmesen az éjszakába, hadat üzennek az elmúlásnak.” A télutóról: „Egy-két hónap még, s a környező fenyőkről itt is, ott is suppanva hullanak megszotykosodott hócafatok, a mókus utálkozva nyalogatja ázott bundáját, a legelő fehér takarója ráncosra rokkan, sárgás vízerecskék rongyosra tépdesik, s alóla vidám krókuszok fejüket kidugják. Íme, a feltámadás!”

Ugyanily áhítattal figyeli s örökíti meg az állatok életét – a legkisebbektől a legnagyobbakig. Az erdei egérről: „Leült a fenekére, bajuszkáját pödörgette, majd továbbsétált lassan, komótosan, gangosan, mintha király volna az egerek között – vagy legalábbis vezérigazgató!” A medve és a vadkan találkozása és véres küzdelme a vadcsapáson: „Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? Végre a medve – bizonyára úgy érezte, hogy kettőjük közül ő az erősebb – morogva tett néhány lépést előre a csapáson. A vadkan is lépett kettőt. Nagyokat fújt. Csattogtatta a fogait. Sárga nyál csurgott hatalmas agyarai mellől a hóra. (…) A medve mancsával pofon legyintette a vadkant. A vadkan az agyarával belevágott a medve lilásfekete tenyerébe. A medve erre a másik mancsával is odavágott a vadkannak, de ugyanúgy járt, mint az előbb. A medve morgása, a vadkan horkantásai egyre hangosabbá, egyre vészjóslóbbá váltak. (…) Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”  A „nagyszerű színjáték”, a véres küzdelem „a borzos hátú, fekete remetekan” győzelmével ért véget.

Vadőrök, erdészek, hajtók, erdei munkások életének, a havasokhoz és azok állatvilágához való viszonyulásuk leírása színesíti, teljesíti ki a Kemény János írásaiban megidézett világot. Az erdei emberek világának rokonszenves bemutatása az olvasóban is tiszteletet ébreszt irántuk. A novellák írójától a romantika sem idegen. Különösen tetten érhető az Anna asszony kisázsiai vadászatának, Miska szerelmi tragédiája leírásakor.

Az erdő, a havas sorsa elválaszthatatlan a környező világtól, a történelem széljárásától. Trianon gyökereihez vezet el bennünket Borsa báró tékozló élete, a birtok román kézre jutása. Akár történelmi példázatként is idézhetjük a román vevőnek a lányát, vejét „megnyugtató” érvelését: „…vannak nemzeti kötelezettségeink is. Amíg az övé volt a birtok, híven szolgáltátok, híven szolgáltátok, ha nem lesz az övé, akkor is otthont adtok neki… De azt nem engedhetitek, hogy magyar kézről magyar kézre menjen! Ti a román nép fiai vagytok! Tufan Virgil megköveteli gyermekeitől, hogy úgy cselekedjenek, ahogy azt a nemzeti érdek megköveteli.” Ezt tetőzte be az összeomlás s az azt követő impériumváltás, minek következtében „eltőtt a régi világ”.

Kemény János (1903–1971) könyve egy olyan világba vezet el bennünket, amelytől sok évtizeden át tilalmak sora, szögesdrót választott el bennünket. Csodálatos természeti szépsége, vadállományának csábító ereje, remélhetőleg, ismét feltárul azok előtt, kiknek szemében, emlékezetében Erdély nemcsak egy térképen levő táj.

Máriás József

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. március 30. szerda hüvelyk KÖNYVEKRŐL