RSS

2011. március 28. hétfő napi bejegyzések

Nálunk, Szovátán…

Telt ház előtt mutatták be március 11-én Molnos Ferenc Szüret című prózakötetét a szovátai olvasóknak. A két rövidpróza kötet után a szovátai szerző harmadik könyve a korábbiaknál hosszabb írásokat tartalmaz, amelyek műfaji besorolásával adós marad a szerző. Könyvismertetőjében Csortán Ferenc kalauzolta az olvasókat Molnos Ferenc írói világában, mintegy leltárt készítve azokon a földrajzi és lélektani helyszíneken, amelyeken történetfüzérei kialakulnak és egymásba kapcsolódnak. (Szovátai Hírmondó, 2011. március) * „Az első írás visszaemlékezés egy nénire, akit mindannyian ismertünk, láttunk, beszélgettünk vele, Rebi, akit megszoktunk, mint élő bútort Szovátán. (…) Tisztelgés Rebi emberi méltósága előtt, a feladat méltósága előtt.” (Cs. F.)* “Az ősz nálunk, Szovátán belemarkolt az erdőbe, s a tölgyfák lombja foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta.” Petelei novellaindító mondata ott zúg a fülében. Sosem nézett utána, de bizonyos benne, hogy egy ilyan október végi napon róhatta papírra ezeket a szavakat. Mikor máskor markolna bele az ősz az erdőbe? Mikor máskor markolna bele ily kemény kézzel, ily kíméletlenül a szívekbe? És hol máshol, mint nálunk, Szovátán? (Az ősz nálunk) * A szemlélődő, alapvetően lírai alkatú, festőművészi adottsággal is megáldott szerző tűnődik így könyve első novellájában. Az őszi táj és az őszi gondolatok képe mintegy keretbe fogja a riportszerű elemekkel teleszőtt, egyes szám első személyben beszélő történetet. * „A következő írás egy iszonyú dráma visszhangja, amely dráma bennünk van, vérünkben, ízületeinkben, csontjainkban. Ez Marosvásárhely 1990 márciusának a drámája.” (CS. F.) Ez a „legnovellább” írása a könyvnek. Kár, hogy a más tájakon élő olvasó előtt egész sor vonatkozása rejtve marad, lábjegyzetekre, háttérinformációkra volna szüksége, hogy igazán át tudja élni a történést. „A rettenet még bennük volt, kitöltötte őket, s nem adott helyet másnak. Ott volt a tekintetükben, a fejtartásukban, görcsbe húzódott gyomrukban, szögletesre merevedett mozdulataikban, kiszáradt szájpadlásukban, a megbénított nyelvben, a szaggatott lélegzetvételükben, a fülükben doboló vérben. Míg lábaikat egyazon ritmusban rakták előre, lépteik ütemében is azt hallották: Állj….vagy…lövök…állj…vagy…lövök!…” (A tűz) * „A harmadik írás egy művésztábor ürügyén  elmondott miniesszék gyűjteménye. És nemcsak…” (Cs. F.) A riportszerű történetet át- meg átszövik a személyes vonatkozások, fölvillan néhány érdekesnek ígérkező szereplő, de ezek rendre kilépnek a képből, jönnek látszólag keveset mondó párbeszédek, hangulatfestő leírások, közben fölvillannak otthoni emlékek, hazautalások – és az egészet belengi valami méla borongás, valami csöndes rezignáció. Amennyiben pedig hajlamosak volnánk a mesélőt azonosítani a szerzővel, találunk egy pontos önjellemzést is: „Mindig is szeretett rálátni a dolgokra, az alulnézetből szerzett első benyomások után, felülről átfogni és megérteni az egészet. Nemcsak a természetben, nemcsak a térben követte a megismeréznek ezt a módszerét, hanem minden területen. Emberi kapcsolataiban is. Némi ismerkedés után mindig megtalálta a maga „söréttornyát”, ahonnan áttekinthette az éppen aktuális feladatot. Önmaga fölé is emelkedve, egy másik perspektívából is felfoghatta és értelmezhette a látottakat.” (Az Öreg-tó partján) * „A negyedik írás a leghosszabb. Talán még jobban megérinti a szívünket. Ennek a címe: Szüret. És a szüret a kerete az írásnak. Az írás kiérlelt kompozíciója szürettel kezdődik és szürettel végződik. Mi tölti ki a két szüreti hivatkozás közötti teret?  Egy végtelenül gazdag, szeretettel megírt, ugyanakkor végtelenül pontos leírása annak, hogy mit jelentett a hatvanas-hetvenes években Korondon kisgyermeknek, illetve kiskamasznak, kamasznak lenni.” (Cs. F.)* A szülőfaluba vissza-visszalátogató szerző, talán a távolságtartás végett, ezúttal is a harmadik személyű elbeszélésmódot választja, ám az áttörő személyes közelség miatt mégis meg-megcsuklik a beszéd, hiszen a szívének-lelkének kedves szülők, a nagyanya, a fivérek és a gyermekkori pajtások népesítik be a múlt és jelen között „ingázó” kisfilmet. Olykor aprólékos néprajzi vétetésű leírásokkal tarkítja a lírai napló-szerű narratívát. Nosztalgia és szomorúság lengi be ezt a világot is, hiszen a szülőfalu már sosem lesz az, ami volt, a hazatérő idegenül téblábol a korszerűsödő település új díszletei között. Ez az írás első része lehet a bizonyára elkészülő kisregénynek, amely a félbehagyott októberi szüret utáni történéseket „dolgozza fel”, elsősorban a sokfelé ágazó szerzői monológ folytatásával, az idősíkok szüntelen villódzása révén. Az édesapa személyisége a meghatározó ebben a  családban, az apa-fiú, anya-apa, anya-fiú, nagyanya-szülők, unokák viszony taglalása mentén érzékletes jelenetek sora bontakozik ki. „ – Mi a baj, Nannyó? – lépett vissza ártatlan képpel a bátyó. – Gyertek gyorsan be! – sürgette őket, a hangját újra visszafogva. Tartotta az ajtót, míg komótosan visszaballagtak, beléptek mellette a kicsi házba, s utánuk nyomban hevesen becsukta. – Valami baj van? – tudakolta most ő, arcán egy kis rémülettel. – Semmi, semmi, csak egy kicsi pénzt akartram adni nektek. – Na, azt lehet – engedékenykedik a bátyó. – De mivel érdemeltük ki? – teszi továbbra is a perdülő küllők közé a botot. – Tudjátok ti azt jól.

Bár jócskán kizökkentték elképzelése kerékvágásából, most kezdett saját útjára visszatalálni. Ketten sem tudták volna már lefogni. Az asztalhoz lépett, megemelte a viaszosvászon sarkát, s az erre a célra előkészített pénzt titokzatos arccal a markukba suvasztotta. – Mit dugdossa, Nannyó? Kitől fél? – Senkitől – csattant fel. – De aztán anyátoknak egy szót se! – Még az kellene! – vágták rá egyszerre.

A nagy izgalom után most kiengedett. Végre átadta a pénzt. Meghatódott a jelenettől. Szeme egy kicsit megnedvesedett. Kilesett az ablakon, lám, tiszta-e a levegő. Ugyanolyan titokzatoskodva, mint mikor jöttek, kiengedte őket.

Jókedvűen poroszkáltak lefelé az utcán. Szemernyi kétségük sem volt, hogy a konyhaablak függönye mögül anyjuk az egész jelenetet mosolyogva végignézte. Amit nem láthatott, azt kitalálta. Valahonnan még azt is pontosan tudta, hogy az öregasszony mennyit dugott kisebzett markukba.”

*

Molnos Ferenc 1958. január 1-jén született Korondon. Szovátán érettségizett, jelenleg is ott él. Festőművész és novellista. Kötetei: A megbékélés csendje 2007; Micsoda nyár! 2009; Szüret 2011.

Bölöni Domokos

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. március 28. hétfő hüvelyk KÖNYVEKRŐL