RSS

Tófalvi Zoltán

22 Már

Versekben tündöklő Sóvidék

111 vers a Sóvidékről

„Szidjátok a költőiteket – mert nem mondják ki / Mert kimondják. / Mert hallgatnak. / (…) Szidjátok őket – és nyugodjatok meg. / Nincs mit tenni – térjetek házatokba. / Éjszaka, mikor nincs segítség. / Megszűnik a világ. / Üljetek le, / szemközt egy fehér papírlappal. / Ha túlélitek – / költők ti vagytok magatok.” (Király László: Költők múzeuma)

A címválasztás nem elírás szüleménye, nem akar sem az 1941-ben Szentimrei Jenő válogatásában megjelent Versekben tündöklő Erdély (Magyar költők erdélyi verseinek gyűjteménye a gyulafehérvári soroktól mind a mai napig. Kolozsvár, Lepage Lajos Könyvkereskedés), sem a sepsiszentgyörgyi Castrum Kiadó gondozásában 1996-ban két kötetben megjelentetett, és a Szentimrei Jenő „egybeszedésével” azonos címet viselő antológia előszavának sóvidéki epigonja, szolgai utánzata lenni. A címválasztással egyben azt is jelezni szeretném: milyen remek ötletnek tartom a Kriterion Könyvkiadó kezdeményezését, hogy versantológiával tisztelegjenek a Székelyföld, „kincses Kolozsvár”, „boldog Várad”, Marosvásárhely, vagy éppen az erdélyi költőnők, az erdélyi költő-óriások előtt. Így gyarapítva a ma is szívesen, de egyre kevesebbek által forgatott erdélyi antológiák sorát: Erdélyi költők, Tizenegyek antológiája, Erdélyi történetek, Új arcvonal,Új Erdélyi Antológia,  Az Erdélyi Helikon íróinak antológiája, Erdélyi Helikon Antológiája, Erdélyi Csillagok, Üdvözlégy szabadság, Romániai magyar írók antológiája, Bánsági Magyar Írók Antológiája, Hazánk magyar költői, Hazánk magyar elbeszélői (Bukarest, 1954), Vitorlaének, Magasra száll az ember dallama, Kapuállítók, Az Erdélyi Helikon költői, Varázslataink, Kimaradt szó (1979), Ötödik évszak (1980).

Magam is vallom az 1924-ben a berlini Voggenreiter Verlag kiadásában megjelent Erdély lelke címűnovellagyűjteményt válogató Kristóf György megállapítását: „…az erdélyiség csak a művészet síkjára fölemelve válik irodalmi értékké”. Ez a könyv és az 1908-ban a budapesti Lampel Róbert könyvkereskedés gondozásában, Benedek Elek előszavával megjelent Székelyek a költők dalaiban címet viselő, a besztercei Székely Társaság képviselője, Havadi Mihály Gábor jóvoltából megjelent antológia szintén az előbb említett kötetek és a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelenő sóvidéki antológia fontos előfutárainak tekinthetők. A felsorolt antológiákat – a ritka kivételektől eltekintve – egy vagy több képzőművész alkotásai illusztrálják, ezzel is bizonyítva: Erdély szellemi, művelődési életében – európai, egyetemes mércével mérve is – mennyire meghatározó jelentőségű a képzőművészet!

Akár jövőbe látásra, írói megérzésre is következtethetnénk abból, hogy a Trianoni békeszerződés aláírásának sokkja után az első erdélyi antológia-kísérlet – a szerző szülőhelyét tekintve – sóvidéki fogantatású. Olajos Domokos – 1885. április 10-én született Korondon (falusfeleim nagy része nem is hallott róla!) – a kolozsvári Újság szerkesztőjeként már 1920-ban Magyar írók kincsesháza címmel negyvenöt költőt és prózaírót felvonultató olyan antológiával próbálkozott, amely Ligeti Ernő szerint joggal „az erdélyi irodalom első kollektív bemutatkozásának tekinthető”. Azon a vidéken, ahol a népballadákat, népdalokat leszámítva a „tanult” költészetnek úgyszólván alig volt hagyománya, ahol Áprily Lajos Parajdhoz köthető indulása jelentette az első igazi áttörést, lám, az antológia iránti igény már akkor megfogalmazódott, amikor még előszele sem volt annak, hogy alig négy évtized múlva az egy főre eső költők számát tekintve a Sóvidék az országos elsők között lesz.

Katona Éva nagyon sűrű rostával végzett válogatásának egyik modelljét akár a 101 vers a Székelyföldről  című antológiában is kereshetnők, ha nem tudnánk, hogy a két kötet egymástól teljesen függetlenül, ugyanattól a belső hangtól – a szülőföld rajongásig fokozott szeretetétől – vezérelve, 2006-ban, illetve 2010-ben látott nyomdafestéket. Papp Kincses Emese – aki kétszáz év költői terméséből és hatvan költő életművéből gyűjtötte össze a százegy verset – az antológiát joggal nevezte „a Székelyföld szívdobogásának”. A két kötetben az is közös, hogy mindkettőt egy-egy kiváló, a tájegység művészeti életét meghatározó festőművész illusztrálta. Papp Kincses Emese válogatását az a csíkmindszenti Nagy István, akinek az antológiában közölt tizenkét faluképe éppen úgy barna tónusú, akárcsak az a föld, amelyért apáink annyi vért áldoztak: a hegyek tövében az egymás melege felé dülöngélő apró falusi házak, roskatag hidak, a nagy estélyibe öltözött sudár fenyők a csend és a béke talán-soha-sem volt szigetévé varázsolják a Székelyföldet. Olyanformán, ahogyan azt a százegy vers szerzőinek egyike, Kányádi Sándor örökérvényűen megfogalmazta:

„vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül / szavak sarjadnak rétjein / gyopárként sziklás bércein”

Katona Éva „egybeszedését” ki más illusztrálhatná, mint a Sóvidék mindmáig leghűségesebb festőművésze, Páll Lajos, aki a marosvásárhelyi, kolozsvári diák-, valamint a szamosújvári, Duna-deltai börtönéveket leszámítva mindvégig Korondon lakott és lakik. A versekbe foglalt Sóvidéket, a róla szóló reprezentatív versantológiát ezúttal Páll Lajos legszebb grafikái és versei révén is a szívünkbe zárhatjuk.

Cs. Szabó László a Szentimrei Jenő által összeállított, és 1941-ben publikált antológiáról írott recenziójában arra a közhitre hivatkozik, amely szerint Erdély „inkább a gondolati, értekező próza, semmint a líra hazája”. A felsorolt versantológiák is igazolják, hogy erre a közhitre alaposan rácáfoltak Erdély költői, még akkor is, ha a Korunk által 2001-ben – az Olvasás éve és a folyóirat megalapításának 75. évfordulója tiszteletére – mintegy száz költőhöz, irodalomtörténészhez, kritikushoz intézett körkérdésre adott válasz szerint a 20. század legszebb magyar verse: Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége, második Pilinszky János Apokrif,harmadik József Attila Eszmélet, negyedik Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse. Bár a felmérés csupán reprezentatív volt, el lehet, és el kellene azon gondolkodnunk, hogy Székely János egyetlen magyar antológiából sem hiányozható Vesztesek című verse mindössze öt szavazatot kapott. Némi vigasz, hogy a leggyakrabban emlegetett költők között ott találjuk a Székelyföldről vagy a Székelyföldhöz, a Sóvidékről vagy a Sóvidékhez írt versek szerzőinek legismertebb képviselőit, köztük Király Lászlót is.

Király László az In memoriam címmel megjelent, pályatársáról szóló nekrológban írja: „…az irodalom nem lehet önmaga célja, s hogy írni: alkalom arra, hogy jót cselekedjünk, azok érdekében, akikből vétettünk”.

E sorok írójának eszmélése, egész életen át kísérő emléke is egy hasonló imperatívuszhoz kapcsolódik. Akkor sejlett fel legelőször a tudatomban, hogy írónak, költőnek lenni valamilyen csodálatos állapot lehet, ha a szántáshoz, kaszáláshoz, méterfa vágáshoz – és nem a betűvetéshez – szokott sorsosaim is olyan áhítattal beszélnek a versekről, mint az alábbi idézetben: „– Légy költő! Szégyen, hogy egy ilyen nagy falunak, mint amilyen Korond, nincs is igazi költője!” – mondta csillogó szemmel, és a hangjában biztatással Palkó Bot Feri bátyám – alkalmi ácsmesterségének emlékét már csak a saját maga által épített, csodaszarvasos oromzatú háza őrzi – 1953 egyik leghidegebb téli estéjén, amikor – a helyi szólás szerint – a kutyát is ölbe kellett kivinni ugatni. A nagy hideg ellenére a petróleumlámpa fényénél a fonó minden este éjfélig, vagy annál is tovább, teljes gőzzel „üzemelt”. Amikor a háborút és hadifogságot megjárt férfiak – akkor engedték haza a Szovjetunióból az utolsó korondi hadifoglyot, Molnos Pali Ákost – kifogytak a világháborús történetekből, de az asszonyok számára kiporciózott fonnivaló – csepű, kender, gyapjú – csak nem akart elfogyni, az orsók pergése, a kicifrázott és zöldre, pirosra festett fonókerekek muzsikája közben (a sóváradi Józsa András egymaga százötven díszes fonókereket gyártott, ellátta az egész vidéket) az elemi iskola harmadik osztályos kisdiákjaként odaültettek az asztalhoz, hogy a bármilyen mókára, ugratásra kapható kovácsmester, Molnos Peti Lajos (mindenkinek megvolt és megvan a maga ragadványneve!) kis könyvtárából a napi penzumot felolvassam. Akár hencegésnek tűnhet – amit, természetesen, nem szeretnék! –, de színtízes jegyeim, no meg, az Arany Jánostól kölcsönzött utcabeli jövendölés – „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” – úgymond predesztináltak a minden esti felolvasásra. Hogy milyen lehetett az én vékony gyerekhangú felolvasásom, ötvennyolc év távlatából nem tudhatom – bizonyosan csapnivaló és megmosolyogtató volt –, számomra mégis a kimondhatatlan megtiszteltetés csúcsát jelentette. Ma is magam előtt látom a mélyen barázdált, eső- és hóverte, napszítta, az átvonuló front, hadifogság kitörülhetetlen nyomait őrző arcokat, amint áhítattal hallgatták a nagybetűs Verset, ízlelgették annak különös zenéjét, ritmusát, szokatlan fordulatait. Petőfi Sándor Összegyűjtött verseit rongyosra olvastam, de a téli esték során olyan „csemegék” is sorra kerültek, mint Arany János Toldija, a Nagyidai cigányok, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája és – akár hiszik, akár nem – Madách Imre remekműve, Az ember tragédiája is.

Mint ahogyan a zenekari próba alatt a sarokban felejtett hegedű, gordonka húrja rezonál a hangzatokra, az esti fonó kicsiny serege „rápendült” a versre, s lélekben ugyanazt, vagy az ahhoz hasonló varázslatot élték meg, mint amilyenről az egyik legnagyobb magyar előadóművész, Latinovits Zoltán – ellenségei, irigyei, gyönge epigonjai állíthatnak bármit, Illyés Gyulának van igaza: „Ismét egy veszélyes zseni, akit nem tudtunk megmenteni!” – olyan szuggesztíven vallott: „A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon, rokon avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, a legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése ritka szertartás, míves fohász. A vers, ami születésének pillanatában, a halhatatlanságra tart igényt.”

Az olvasásszociológia művelői, tudós teoretikusai számára – remélhetőleg – nem tűnik lódításnak, a szülőföld iránti elfogultságnak, hanem igenis fontos információnak, hogy a rádió és főleg a televízió tömegméretű elterjedése előtt a legeldugottabb faluban is volt egy „olvasó mag”, amelynek tagjai a betűéhségtől hajtva – ezt az érzést a politikai okokból elítélt értelmiségiek ismerik leginkább – minden elérhető, fellelhető könyvet elolvastak. Sóvidéki anekdota: a könyvtáros az egyik ilyen könyvmolynak végül nem tudott mást ajánlani, mint Lenin Összes műveit. Másnap az atyafi visszavitte a vaskos köteteket, és Tamási Áron Sóvidéki társasjátékának csillagszórós mosolyával az arcán megjegyezte: az este azonnal rájöttem, hogy ezeket én már rég kiolvastam.

A falusi ember ötven-hatvan évvel ezelőtti olvasás iránti vágya nemcsak engem, hanem másokat is – hogy csak a Sóvidékről elszármazottaknál maradjunk – „megkísértett”. Király László a Lövétei Lázár László által készített, már említett interjúban hasonlóan meghatározó csíkfalvi élményére emlékszik vissza: „Tisztelettel jelentem, hogy tízszer olvastam föl Kós Károly gyönyörű regényét (a Varjú nemzetséget – T. Z.). Ahogy befejeztem, kezdhettem elölről, mert volt olyan hallgató, aki a közepén kapcsolódott be a nemes időtöltésbe.”

Molnos Lajos – aki a korondi Piac tértől fél utcával fennebb, a Felszegben lakott – Gálfalvi Györgynek arról vallott: „Bármilyen furcsának tűnhet ilyesmit egy nagyon mélyről jött parasztcsalád esetében emlegetni, de nálunk hagyomány volt az irodalom szeretete. Nagyapám például Beöthy irodalomtörténetétől Az ember tragédiájáig mindent elolvasott, s most is, jóval túl a nyolcvanon, legszívesebben könyvek között matat. (…) A szomszédban idős házaspár lakott, s ha átjöttek esténként, ugyancsak az olvasmányaikról meséltek. Amikor nagybátyám hazahozta a Gondos atyafiság első kötetét, rongyosra olvasták a környékbeliek.”

1944. március 24-én – amikor apámat az erdélyi erődök védelmére behívták katonának – a korondi Piac tér egyik zsindellyel fedett öreg házában egy ilyen „olvasó mag”-ba születtem bele. A „Légy költő!” kijelentés is ebben a körben fogalmazódott meg. 1953-ban a későbbi népes korondi költő-raj – a három költő-Lajos: Páll Lajos, Molnos Lajos, Ambrus Lajos, majd Majla Sándor, Korondi Kovács András, a korondivá „vedlett” Czegő Zoltán  – még nem mutogatta – mivel egy részük jóval később született, nem is mutathatta – oroszlánkörmeit. Arról meg sejtelmem sem lehetett, hogy Király László révén elindul a sóváradi „zászlóshajó”, s a kortárs magyar líra egyik markáns képviselőjével Szovátán iskolatársak leszünk. Nyomában nyomulnak a fiai, Farkas és Zoltán, és már többen vannak, mint a Lászlóffyak. A férje révén félig finné, vagy tán egészen azzá vált Domokos Johanna költő és műfordító köldökzsinórját is a Sóvidéken, egészen pontosan: Szovátán – akárcsak a Fazakas Attiláét – vágták el. Az utóbbiak azért nem szerepelnek a sóvidéki versantológiában, mert a válogatás egyik kitétele az volt, hogy a Korondon immár huszonegy éve megjelenő és akár metaforaként is értelmezhető Hazanéző címet viselő néprajzi, honismereti, irodalmi és művészeti folyóiratban közöltek-e verset, vagy sem. Az ötlet is a Hazanéző szerkesztőségéből indult el, és a válogatás eme kitételét mindenki tudomásul vette.

1953-ban Áprily Lajos Parajdhoz kötődő lírája – bár megénekelte az 1938-ban kézen-közön elkótyavetyélt, megszüntetett korondi-árcsói holt fürdőt – a tizenegy kilométeres távolság ellenére „túlságosan messze volt”, a falusfeleim nem is hallottak róla. Így okoskodott tehát a korondi, Felszeg utcai fonó „törzsgárdája”: ha már kéznél van egy szobrászművész, Benczédi Sándor –  aki mindössze százötven méterre lakott az ominózus kijelentés színhelyétől, és akit, bár 1912. szeptember 16-án Tarcsafalván látta meg a napvilágot, a korondiak is (mint egykoron Homéroszt a hét görög város) a magukénak tartottak és tartanak –, akkor legalább egy költő – nem lakodalmakban szószólóskodó fűzfapoéta! – dukál a nagyközségnek! A kultúra, a szellemi élet értékei iránti, korábban soha nem tapasztalt igény is tetten érhető abban, hogy a huszadik század második felében – több évszázados rejtőzködés, szinte teljes ismeretlenség után – a sóvidéki, vagy a Sóvidékhez ezernyi szállal kötődő költők, írók, képzőművészek, koreográfusok, néprajz- és társadalomkutatók, történészek, tudósok tömegesen és elemi erővel robbantak be a köztudatba. Felméréseim és kutatásaim alapján magam írtam: csak 1950 és 1980 között „…Szovátáról 71 tanár, 8 újságíró, 27 orvos és gyógyszerész, 94 mérnök és almérnök, 15 más főiskolát végzett került ki”.

A Sóvidék történetének egyik látványos korszaka – nem a létező és mindent megfojtó szocializmus „jótéteményeként”, hanem ellenkezőleg: a kuláklisták, az erőszakos kollektivizálás (emberi életet is követelő „meggyőzés” és hajsza után 1950-ben országos szinten is Sóváradon hozták létre az első kollektív gazdaságok egyikét!), a Duna-csatorna és a „fekete autó” fenyegető réme, a háziipar, a magántulajdon szétverése ellenében, a sóvidékiek leleményességének köszönhetően! – az 1950-es évek elején kezdődött. 1952. szeptember 2-án „ütötték” várossá Szovátát – no, nem az urbanizáció magas fokáért, hanem azért, hogy a „rajonálási” őrület igazolásaként létrehozott Erdőszentgyörgy rajonnak legyen legalább egy városa –, a parajdi sóbányászatban is egyfajta szimbiózisban élt a lovakkal vontatott felvonó és a modern bányaművelés, 1956-ban Szovátán megkezdődött a középiskolai oktatás. Ezzel párhuzamosan a szellemi, irodalmi, művészeti életnek, a néptáncnak, a néprajznak talán nem volt, és nincs olyan területe, amelyre ne hatott volna termékenyítőleg – Ady Endrét parafrazálva – a „hét szilvafa árnyékában” „ezer évig szunnyadó lélek”. A közösségből való felemelkedés egyetlen lehetőségét már nem a „tűrésnyi” földek, cséplőgépek vásárlása, az állatok tartása jelentette, hanem az iskola. Külön szociológiai tanulmányt érdemelne, hogy a pályaválasztásban milyen fontos szerepet játszottak a vidéket járó tehetségkutatók. Az 1946-os szárazságot követő nagy éhínség idején – amikor a fenyőszurkot is megrágták, a még éretlen kalászokat is learatták – az egyik tehetségkutató csoport a szovátai kenyérsorból hívta ki az alsósófalvi Sükösd Ferencet, s miután az megrajzolta, amit tőle kértek, egyenesen a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába irányították. A kőtörésbe belesüketült csordapásztor fia (1902 és 1904 között zömmel alsósófalviak építették, robbantották, vájták a Bucsinon átvezető utat) a Sóvidék balladás tájait, embereit festve – akárcsak a „székely festészeti iskola” híres triászának egyike, a már megidézett csíkmindszenti Nagy István, aki Banner Zoltán találó értékelése szerint magukat az elemeket személyesítette meg, „ember, állat és föld ugyanazon anyagból vétetik pasztellképein, s mintha egyetlen nagy, tektonikus hullámzás gerincéből törné, szakítaná, bárdolná ki (…) az öregasszonyok, a pásztorok, katonák, szénégetők, a tél, a tavasz, ősz és a nyár tömbjeit” – a témában a lelket, a belső hűséget kereste. Negyvenéves sem volt, amikor egy tragikus baleset, szénmonoxid-mérgezés következtében elhunyt, de festészete nem maradt torzóban, képeit bármelyik világhírű galéria szívesen bemutatná. Egyetemes értékűt alkotott. Ismét Banner Zoltánt idézve: „sóvidéki tájai, urbánus kompozíciói belső feszültségekkel terhes monumentalitása” az előbb említett székely festészeti iskola szemléleti folytonosságát igazolják.

A tehetségkutatás nélkül egészen bizonyosan másként alakul a költő, grafikus és festő, korondi Páll Lajos, a festő és restaurátor, atyhai Vinczeffy László, a szobrász, korondi Venczel Árpád, a rendező, alsósófalvi Cseresznyés Gyula, a koreográfus-táncmester, korondi Domokos István, Lőrincz Lajos, az 1957-ben létrehozott Állami Székely Népi Együttes alapító tagjainak, Ambrus Erzsébetnek, Lőrincz Bélának, de a Korondon tanárkodó Haáz Sándornak a sorsa is. A szénrajz egyik legnagyobb magyar mesterének, Kusztos Endrének az életművében, „grafikafestésében” – a szülőfaluját, Makfalvát, a mindenki által elfogadott „csatolással”, a Sóvidékhez is sorolják – a kisrégiónak meghatározó jelentősége van: „minden nap (szó szerint, naplószerűen: minden nap) meg kell találnia azt a kifordult gyökeret, kettétörött törzset, lebegő faroncsot, amellyel újrafogalmazható, még vészterhesebben világgá kiáltható a mindennapos emberi fájdalom, megaláztatás, pusztulás végzetessége”.

Jakobovits Márta, Jakobovits Miklós, Kazinczy Gábor, Kedei Zoltán, Péter János, Miholcsa József művészetére is nagymértékben hatott a Sóvidék. A „Kibéddel megáldott”, 1937-ben Korondon született, hatvanegy önálló kötettel büszkélkedő Ráduly János hatalmas életműve is bizonyítja: a népballada, a népdal, népmese, a monda-világ, a szakrális néprajz milyen egyedülálló értékeit őrzi a Sóvidéknek nevezett univerzum. Ráduly János kutatásai nyomán vált bizonyossággá: „…a fiatal Bartók Bélának az egykori Marosszéki Kibédről két énekese is akadt: a legelső népdal lejegyzései Dósa Liditől valók (1904). Dósa Annának (Lidi húgának) a hangját pedig fonográfon is megörökítette (1906).” Ráduly János több évtizedes kutatásai során derítette ki: Bartók Béla Dósa Anna énekét az egyik barátjánál, a budapesti Nagy Molnár István minisztériumi tanácsos városmajori villájában – ahol a tizenhárom éves kibédi lány szolgált – rögzítette fonográfra. A Bartók felé közvetített kibédi dalkorpusz közel harminc énekből áll. A kibédi népdalokkal való találkozása meghatározó jelentőségű volt a Bartók-i életműben, a több kontinensre kiterjedő népdalgyűjtésben. Ízelítőként hadd mutassuk be az egyik gyöngyszemet: „Az, hol én elmegyek, / Még a fák is sírnak, / Gyenge ágaikról / Levelek lehullnak. / Hulljatok, levelek, / Rejtsetek el engem, / Mert az én galambom / Mást szeret, nem engem.”

A sóvidéki versantológiát olvasva a költészet varázslata révén ezekkel a különleges értékekkel is szembesülünk. A költő keresztként hordozza az őt felnevelő, útjára indító közösség önkifejezésének, ha úgy tetszik: önmegvalósításának kényszerét is.

Bár Palkó Bot Feri bátyám imperatívusza ellenére sem költő, sem pap nem lettem – a Dante-i élet felén jóval túl, erre már esélyem sincs –, a keresztként hordozott önkifejezés kényszerét tanárként, újságíróként, íróként, történészként magam is hordom. Életem jelentős része – eufemisztikusan szólva – a szép literatúra bűvkörében zajlott. E kötet szerzői közül Király Lászlóval, Ambrus Lajossal a szovátai „Ady Endre” középiskolában együtt ettük a gimnazisták „keserű kenyerét”. Korondi Kovács András, Majla Sándor tanítványom volt. Lázáry René Sándorral, alias Kovács András Ferenccel, a Kossuth-díjas költővel szinte naponta összefutunk, hol a Látó szerkesztőségében, hol Marosvásárhely valamelyik utcájában. Czegő Zoltánt, Burján Emilt, Deák-Sárosi Lászlót barátaimként tisztelhetem. A két művész – Kusztos Endre és Szabó Piroska népdalkutató – házasságából született és tragikusan korán, az Óperenciás-tengeren túl, Amerikában elhunyt Kusztos Sz(abó) Endréről a Maros megyei napilapban írtam, az Édesapjáról készült dokumentumfilmben külön méltattam. Ma már meggyőződésem, hogy Bölöni Domokos valamilyen predesztináció révén került tanárnak a korondi gimnáziumhoz, s ma már korondibb a korondiaknál. Nemcsak hiszem, hanem tudom: őt és lányát, Bölöni Máriát, Korond, a Sóvidék, az irodalmi rangra emelt „kacagó bálok” ütötték költővé, s nem véletlen, hogy verseik a sóvidéki versantológia számára is méltónak találtattak. A Debrecenben élő és alkotó Láng Eszter festőművész Korondon született, és ahogy az történni szokott az „elcsángálókkal”, annak rendje és módja szerint, minden dísze nélkül, újra beleszeretett Korondba és a Sóvidékbe, s ha két réztányért összevernek, azonnal útnak indul: „Korond nekem egy darab a hazából. Egy darab a szívemből, egy darab az anyanyelvemből. Korond nekem a megmaradás, a múlt és a jövő” – írta a korondi Hazanéző című folyóirat 2009/2-es számában. Ezúttal a költő Láng Eszter sikoltja világgá legbensőbb érzéseit. Valahogy úgy, ahogy Tóth Árpád írja: „Egy percem lett vón megmutatni a fenségeset, az Istent. S már tovafordult a fény, és ennyi az egész.”  A Kanadában élő Tamási Miklós (1936–1994) nemcsak beleszeretett és megénekelte Korondot és a Sóvidéket, hanem nagy értékű könyvtárát is a Firtos Művelődési Egyletre hagyományozta, mintegy jelezve: a nyugati magyar emigráció évtizedeken át összegyűjtött könyveit, tudományos munkásságának értékeit, ha az utódok – most ne firtassuk, miért – nem tudnak magyarul, csak úgy lehet megmenteni a végleges enyészettől, ha magyar közösségekre, egyesületekre, a történelmi magyar egyházak valamelyikére testálják.

A 111 vers a Sóvidékről címet viselő, és Katona Éva színművésznő gondos válogatásában 2010-ben megjelent antológia már-már törvényszerűen „előírja” a pontos földrajzi betájolást: a Székelyföld jelenleg Hargita és Maros megye határán lévő kisrégióját nevezik Sóvidéknek. A Korond pataka és a Kis-Küküllő völgyében elterülő Alsó- és Felsősófalva, Atyha, Ilyésmező, Korond, Parajd, Siklód, Sóvárad, Szolokma, Szováta, a fővárosnyi kiterjedésű Békástanya, Fenyőkút, Pálpataka tanya-bokrok tartoznak ide. Nevét a honfoglalástól kezdve művelt sóbányáiról kapta. Az előbb felsorolt településeket Sóvidék gyűjtőnéven, eddigi ismereteink szerint, 1659-ben egy határfelosztás kapcsán említik először. Történelmét is a sóba, a sóért írták. 1562-ig, a székelyek lázadásáig, minden székely a saját szükséglete szerint vághatta a sót. A harang alakú aknákból a sót csak bivalybőrben lehetett felszínre hozni, így lett a Sóvidék „szent állata” a mára szinte teljesen eltűnt bivaly.

Kosztolányi Dezső szerint a legszebb tíz magyar szó: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír. Ebből a tíz szóból, akárcsak a megmaradt búzaszemből, újra lehet teremteni akár a Sóvidéket is. Ahogy Latinovits Zoltán írja: ebben a tíz szóban benne van egész életünk a bölcsőtől a koporsóig, egész életünk minden szépsége, fájdalma, harca, megpróbáltatása, öröme, gyönyöre, sikere, gyásza. Minden szó hallatán mennyi legszemélyesebb rezgés járja át szívünket, agyunkat, egész lényünket! A versmondó Latinovits Zoltánra való utalás nem véletlen: Katona Éva a 111 verset a Sóvidékről előadó-, pódiumműsoraiba beépítve válogatta, minden verset a saját vérén, idegrendszerén átszűrve tolmácsolja az Olvasónak. Mintha Karinthy Frigyes Előszó című versének sokszor idézett sorát e válogatás beharangozásaként írta volna: „Egy szószéket a sok közül kibérlek”.

Katona Éva – nem győzöm hangsúlyozni – kivételes érdeme: válogatásával bebizonyította, hogy a Sóvidék nemcsak Erdély, a magyar nyelvterület egyik szeretni, imádni való tájegysége, hanem költői ihletforrás is. Bizony tévedtek azok a kozmográfusok, a vidéken átnyargaló utazók, sőt a régió lakói is, amikor könyörtelenül megfogalmazták: „Ahol a világ vége, ott kezdődik a Sóvidék”. A róla és érte szóló versek az ellenkezőjét bizonyítják: a Sóvidék a világ közepe! Micsoda föld lehet, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni, mint ahogyan azt az antológia huszonhét szerzője száztizenegy versben megvallja? Csodálatos föld! Ebbe a sziknyos, követ és bábakalácsot (Páll Lajos festményein a bábakalács már-már szakrális, elmaradhatatlan és különös jelentést hordozó „kellék”) beletemetik az ősöket, a szülőket, testvéreket, rokonokat, s kikél belőle az egyik legszínesebben pompázó népművészet, a fazekasmesterség, a töredékeiben is egyedülállóan gazdag néptánc, néphagyomány, és immár lassan száz esztendeje: a költészet. Korábban a költők csak éppen átutaztak a Sóvidéken, mint Ady Endre is 1915-ben: „lábbal járt” a Medve-tóban, és ide akart visszatérni „megegészségesedni”. Itt nem éltek, nem építkeztek híres arisztokrata családok, a 18. században guberniumi titkárságig – „secretariusságig” – jutott Molnos Tamáson kívül könnyű volt számba venni a „jellel jelölhető” tollforgatókat.

Katona Éva, Király László felesége, Király Farkas és Zoltán édesanyja, Sóvárad, Szováta, újabban Korond sajátos univerzumától alaposan „megfertőzve” fogott hozzá az egyedi antológia összeállításához. Külön érdeme, hogy a „sóvidékiséget”, az itteni földhöz, emberekhez, hangulatokhoz való ragaszkodást a költő-apáról költő-fiúra, avagy éppen lányra hagyományozott örökségként definiálja. Ahogyan azt a transzilvánizmus egyik szellemi atyja, Kós Károly megfogalmazta: „Mert azt tanultam mindenütt, azt láttam minden nagy nemzetnél, hogy az apák dolgát folytatják az utódok… Ugyanezt látjuk északon és délen minden olyan nemzetnél, akihez mi tanulni járunk, hogy hazajőve – lebecsülhessünk mindent, ami a miénk – merthogy itthon nincsen készen akkora kultúra, akkora művészet, mint amilyent – hozhatunk könnyen, készen külföldről. Mert nekünk azt előbb csinálnunk kellene. Mert össze kellene szednünk nagy fáradtsággal az ország minden részéről a széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk. És ehhez hit is kellene, és nagy fanatizmus is, és rettenetesen sok munka…”

A 35 kötetes, József Attila-díjas Király László a „galagonya-lángban” megejtett „nagy békés bolyongások” évadján a „sóváradi szép torony” biztatását, az ölelésnyi táj imádatát fiaira testálta. Király Farkas Vas utca 142. című versében a Sóvidék leglényegét „vonja górcső alá”, s mindezt Áprily Lajos Álom a vár alatt című remeklésére emlékeztető látomássá teszi:

„tudjátok: por s hamu híján itten / Sóból teremtett embert az isten, / s vigyázza mindet, most is éppen, / a diófa tetején túl, az égben.” (Király Farkas: Vas utca 142.)

Már csak ilyen világ ez a Sóvidék, ahol, ha: „…terem egy-két sárkány, / sóvitézt küld sóparipa hátán, / s ha ördög jönne fel a föld likán, / a sok sótündér idegyűlik ám.”

Itt, ahol nem valamelyik keddi napra esik, hanem „nagy kő alá bújt a nyár”, ahol a patakok nyelvén ért minden atyámfia, mert a patak nem csordogál, hanem „mondikál”. A kerek világon az egyik legszebb patak-névvel éppen a korondiak örvendeztették meg azokat, akik a magyarok nyelvén értenek: Kebeled vize. Századoknak kellett eltelnie, amíg a levéltári források is felfedezték a megnevezés különleges jelentését: „1781: az piatz szerben (sessio) szomszédi Délről a Korond között le fojo (sic!) Kebeled vize.”

Amikor 1979-ben Pogány fohászok faluja című riportkötetemet sajtó alá rendeztem, Király Lászlóval a sóvidéki határnevek titkait is feszegettük. Rá kellett jönnünk, hogy a 16. századi reformáció sok esetben a fürdővízzel a korábbi, római katolikus ismeretanyagot is kiöntötte. A református Sóváradon így lett különleges titkok hordozója az Orémusz és Virgó határnév, holott a latin rítusú liturgiában mindkét megnevezésnek nagyon pontos jelentése van. A római katolikus szertartásokban a pap oremus-t mondva szólítja fel imára a híveket. A szó jelentése: imádkozzunk! Nincs kizárva: a reformáció előtt az a határrész imádkozóhely is volt. A Virgó magyar megfelelője: Szűz. Az állatövi csillagképek egyikét, de a művelés alá még nem vont földterületet is jelzi.

A sóvidéki versantológia alaphangját – és ez a válogató ráhangolódását bizonyítja – szükségszerűen Áprily Lajos „üti le”. Két és fél éves volt, amikor a szülei – „az önmagával és a világgal egyre inkább meghasonló gyári tisztviselő, Jékely Lajos és felesége, a gyöngéd lelkületű egykori munkáslány, Ziegler Berta, fiacskájukkal (Brassóból) Parajdra költöztek”. Győri János véleménye szerint: „Parajdot szülőföldjének is tekinthetjük. Azon az arcon, mely összetéveszthetetlenül az Áprily Lajosé, itt rajzolódnak az első, letörölhetetlen vonások; itt kezdődik az a múlhatatlan szerelem, mely később sajátos életformát alakít ki, és szinte panteisztikus közösséget teremt a természettel; a leendő költő itt telítődik olyan élményekkel, melyeket a lélek ős-élményeinek nevezhetünk, s a képzelet is itt kapja legelső sugallatait.” „A költő elmondotta a magáét verseiben –: jobban, szebben, pontosabban nem lehet; rosszabbul, pontatlanabbul nem szabad” – figyelmeztet Szilágyi Domokos a Kortársunk Arany János címet viselő kötet előszavában. Áprily a háború viharai elől és a városoktól megfutva a Kis-Küküllő forrásvidékének számító Halálpatak mellé kunyhót épített, s a lelkét ott gyógyította. Ének a Küküllőhöz című verse a bizonyság rá: a parajdi lélekgyógyulás már-már tökéletesre sikeredett: „Isten is jobban szeret itt. A hangja / dobban olykor egyet a mély vizekben. / Azt dobbantja, szebb nekem itt az élet, / s szebb a halál is.”

Katona Éva válogatásának rendezőelve, hogy nem a költői nagyság, elismertség, díjak alapján, hanem a magyar ábécé sorrendjében közli a szerzők verseit. Gondosan vigyáz arra, hogy az arányok ne tolódjanak el egyetlen költő javára sem. Még költő-férje, gyermekei javára sem tesz semmilyen engedményt. Ha az előbbit tenné, akkor a sóvidéki antológia „névsorában” első Ambrus Lajos versei egy egész kötetet kitennének. Nevét gyakran összetévesztik a Gyulán 1950. március 28-án született, Budapesten élő, József Attila-díjas íróéval. Az utóbbi vallomásának egy mondatát – elhangzott Gyulán 2009. június 4-én a 80. Ünnepi Könyvhét megnyitóján – azért ideírom, mert a sóvidéki antológia számára is irányadónak tartom: „Minden nyelv, könyv tud valamit, amit csak ő tud, rajta kívül senki”.

A korondi Ambrus Lajosnak eddig huszonnégy kötete jelent meg, a legutóbbi 2010-ben: Ösvények az égben címmel adta kiválogatott verseit a csíkszeredai Pro-Print Kiadó gondozásában és Ráduly János szerkesztésében. Ambrus Lajos a Firtos Művelődési Egylet, a Hazanéző folyóiratés Hazanéző-könyvek sorozat megálmodója, életrehívója, főszerkesztője, mindenese. A Hazanéző az egyetlen olyan regionális folyóirat, amely mindenhová eljut, ahol magyarok is élnek: Kanadába, az Amerikai Egyesült Államokba, Dél-Amerikába, Ausztráliába, Új Zélandra, Japánba, Dél-Afrikába, s természetesen, Európa minden országába. A Hazanéző nem fizet honoráriumot – a szerzők tiszteletpéldányokat kapnak –, a főszerkesztő mégis a bőség zavarával küzd. Talán ebben az önzetlen felajánlásban kereshető a sóvidékiség gyökere.

Ambrus Lajos, mesék, mondák, legendák szerzőjeként, a balladák világának egyik legjobb ismerője. Nem véletlen, hogy verseinek egyik ihletője a korondiak által magukénak vallott Júlia szép leány, a székely népballadák egyik legszebbike. Válogatott verseit tartalmazó kötetének címe is bizonyság minderre. Ambrus Lajos költészete a Sóvidék, a kört tágítva: a Székelyföld helyi színeinek, hangulatainak, embereinek megtestesítőjét, nyelvi telitalálatainak, szóképeinek hűséges őrzőjét juttatja eszünkbe. Ambrus Lajos csak 1990 óta publikál verseket. Külön öröm, hogy Katona Éva az antológiába beválogatta a tizenkét versből álló Mikes-sorozatot, amely a magyar próza megteremtőjének hűségével igazolja – „Úgy szeretem Rodostót, hogy nem felejthetem Zágont” –: a szülőföldhöz való ragaszkodás csak állandó izzásban képzelhető el, január 1-jétől december 31-ig. Szerencsés egybeesés, hogy a kötetben erre az állandó hűségre „rímel” Bölöni Domokos Rodostó, Tekirdag című verse.

A sóvidéki versantológiának két Kossuth-díjas szerzője van: Cs. Szabó László posztumusz részesült a legnagyobb magyar írói elismerésben, Kovács András Ferenc pedig 2010-ben. Ha Cs. Szabó László neve elhangzik, azonnal hozzáteszik: az esszé nagymestere. Bányai János írta a délvidéki Híd 2005. márciusi számában: „A múltból, az emlékezetből a jelenben megjelenőt emeli ki, a művészetből és irodalomból a szóval és megírással jelenvalóvá tehetőt, mindazt tehát, ami élménnyé vált a nyelv közvetítésével”. Szabó Zoltán mellett éppen Cs. Szabó László volt a szerelmes földrajz legelkötelezettebb híve, művelője: a táj szemléletében ne csak a hagyományokat, hanem az érzelmeinket is érvényesítsük. A kettő között a tökéletes arányt Cs. Szabó László találta meg. A Katona Éva válogatásában közölt Álmatlan éj tulajdonképpen az erdélyi magyar helynevek szimfóniája. A dőlt betűkkel szedett Strada Samuil Micu numărul şase a kilencven éve tartó, a kisebbségi sors okozta, Kányádi Sándor által is „megénekelt” – „hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre” – traumát idézi, amikor így zárja a verset: „anyám sírjáról örökre eltűnt a borostyán / a család csontjait beton alá boronálták. / Levegőt!”

E vers ismeretében kap – úgymond – történelmi hátszelet Cs. Szabó László legendássá vált vallomása: „Angol az útlevelem, de magyar a büszkeségem”.

A másik Kossuth-díjas szerző, Kovács András Ferenc átvonulása Szovátán, a Sóvidéken kísértetiesen emlékeztet Ady Endre 1915-ös szovátai útjára, aki – mint már jeleztük – ide akart visszatérni „megegészségesedni”. Futó kaland, pillanatnyi fellángolás volt, s lám, mégis mély nyomot hagy az alteregó, Lázáry René Sándor költészetében: Mint fáradt tölgylevél fenyőzöld Medve-tón / Lebegve ringok én, világot megvetőn… / Fátyolfelhős a csönd: magasan ég a nyár még! / Csak úszom czéltalan, magányos néma árnyék… / Testemnek hány öröm, hány szebb halál adós, ó? / S a lét se több… Csupasz… Lelkemre száradó só!”

A Bukarestben 1938-ban született Czegő Zoltán költészetében a rövid korondi tanárkodás, az 1960-as évek elején világsikerre juttatott korondi tánc nagyon mély nyomokat hagyott. Nem véletlen, hogy legszebb verseinek jónéhányát úgy írta a Sóvidékről és a Sóvidékért, hogy az egyetemes magyarsághoz szól: „ez a nép csókkal s fájdalmával megjelöltet. / Husáng kezemben a fenyő, / kavics a Somkő sziklája – / jaj, szóljatok, ha üldözni kell / az elmenőket.” (Husáng a fenyő)

Bizonyára ez a vers is ott „munkált” a tudatában, amikor úgy döntött: Magyarországról végképp hazatér a szülőföldjére, Sepsiszentgyörgyre.

Különös költő a Székelyudvarhelyen 1969-ben született, Parajdon gyermekeskedő, Luxemburg város Konzervatóriumában klasszikusgitár-tanári diplomát szerző Deák-Sárosi László. Új zenei módszerét olyan neves művészek értékelték, mint Nógrádi László, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára, Pongrácz Zoltán Erkel-díjas zeneszerző, érdemes művész, Selmeczi György zeneszerző. Ez a kivételes zenei tudás érződik a versein. Egyike azoknak, akik nagy kedvvel művelik a klasszikus versformákat.

Király László verseinek bemutatásánál a Szilágyi Domokos-formula az irányadó: „A költő elmondta a magáét verseiben…” A költőtárs, Kovács András Ferenc teljességigényű, az egész életművet összegző frappáns véleményét bármelyik Király László-válogatás mottójaként lehet idézni: „Király László modern, nagyon egységes és kész költői hangját régóta hallom a fülemben, sokszor követnek engem a kötetei. Töretlenül mai és nagy verseket láthatnak, ha elolvassák a verseit. Hiszen a vers mikorja az a pillanat, amikor olvassák. Én Király Lászlót a mai erdélyi költészet egyik legegyetemesebb költőjének tartom.” „Ide indultam, ide térek. Ez a kör a hibátlanság vágya” – olvashatjuk Király László egyik versében. A Nyezvanov-vers beválogatása jelzi, hogy – akárcsak KAF esetében – nagyon jó ötlet a másik-én-poéta teremtése.

A két korondi költő-Lajos, Molnos Lajos és Páll Lajos versei – bár bizonyára nagy volt a kísértés – szintén a válogató jó arányérzékéről tanúskodnak. Molnos Lajos szülőföldhöz kapcsolódó versei költészetének legmaradandóbb értékei. Nem véletlen, hogy minden szülőföld-antológiában masszívan jelen vannak. Páll Lajos legutóbbi verseiben – ahogyan méltatója, Borsodi L. László A csodák háza című, a Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában 2007-ben megjelent kötete kapcsán írja – „a mulandóságot szépnek lát(tat)ó szemlélet (…) számvető és létösszegző költői magatartást feltételez”. Borsodi L. László méltatását azért is idéztem, mert Katona Éva válogatásában Páll Lajos szülőföldhöz kapcsolódó versei is ilyen számvető, létösszegző jellegűek. Az itt közölt versek nélkül minden sóvidéki, székelyföldi versantológia csonka, torzó lenne. Páll Lajos megkerülhetetlen! Ő a festő-költő archetípusa.

Tamási Miklós költészetéből csak annyit emelek ki: „virágénekei” a szerelemről, népéről, hazájáról s a természetről igazgyöngyei a hontalan magyar emigrációs lírának: „Messze vittek a vad csikók, / nem látom a száraz tarlót, / csak a szívem vérzi össze / az az áldott régi tüske.”

Huszonhét költő száztizenegy verse a Sóvidékről nem csupán egy az antológiák közül. A sokszor emlegetett ölelésnyi táj küldi rejtjeles üzenetét a nagyvilág felé: „Jönnek Firtosról a felhők / szétszaggatják a gyászkendőt / s mikor kinyílik a határ, / Páll Lajos majd holdfényt kaszál.” (Tamási Miklós: Tavaszváró)

Katona Éva nemcsak Erdély és Magyarország, hanem a magyar nyelvterület egészéről nagy fáradtsággal, hittel és a Kós Károly által emlegetett fanatizmussal összegyűjtötte a költők – „izgága Jézusok” – elszórt sóvidéki köveit, és 21. századi Kőműves Kelemenre emlékeztetően nem a feleség hamvát, hanem a saját vérét keverte a mészbe, s költők műveiből fölépítette a versben tündöklő Sóvidéket. Úgy, ahogyan azt Ambrus Lajos Anyaföld, szerelem című versében – amolyan záróakkordként – megfogalmazta: „Csak a szülőföldről, jóban / és rosszban, örömben és bánatban: / hogy legyen, ahonnan elmenni, / legyen, ahová visszatérni, / értelme legyen itt maradni… / Ahol / egymásra találunk: az legyen!”

A 111 vers a Sóvidékről címmel az Úr 2010. esztendejében megjelent antológia a bizonyság rá: a sóvidéki költők mindenkinél jobban tudják, hogy a csodavárás csupán álmodozás. A csoda bennünk van – a teremtés, a legelső sóvidéki települések, tanyabokrok létrejötte óta. Király László felújíttatta az ükapja által 1885-ben épített sóváradi öreg házat, Molnos Lajos – ha teheti – a fél nyarat Korondon tölti, a Székelyudvarhelyen letelepedett, korondi  költők szinte naponta hazajárnak. Vállalom a túlzás ódiumát, és világgá kiáltom: nem tudna úgy megsérteni a Sóvidék, hogy hűtlenek legyünk hozzá!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. március 22. kedd hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Hozzászólások lezárva.