RSS

2011. március 11. péntek napi bejegyzések

Kultúrotthonok kulcsainak keresése közben

Néhány napja került a kezembe P. Buzogány Árpád legújabb könyve, a Vidám emberek a csend birodalmában címet viselő, udvarhelyszéki faluriportokat tartalmazó kötet. A 24 fejezetből álló, fehér-fekete szövegközi illusztrációkkal és 16 oldalnyi színes képmelléklettel ellátott 164 oldalas könyv igényes kivitelezésű. Tematikája nem új keletű. Pár évvel korábban napilapban is olvashattuk az udvarhelyszéki falvakban tett látogatásainak beszámolóit, melyeket először a Nyikómentét bemutatva jelentetett meg önálló kötetként négy évvel ezelőtt. (Gyertek elé kalákába! Faluriportok a Nyikómentéről. Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, 2007). Így tulajdonképpen a 2002 őszén és a 2003-as év elején, a vidéki kultúrotthonok „számbavételekor” rögzített faluriportokba nyerünk újabb bepillantást, Udvarhelyszék apró, sok esetben a száz főt épp csak meghaladó, néha el sem érő falucskáiba.

Az ábéce rendjében sorakoznak a települések, elsőnek Abásfalvával találkozunk, rövid történeti ismertető után a Nagy-Homoród völgyében fekvő, 400-nál kevesebb lelket számláló faluban találjuk magunkat, nem is akárhogyan. Festménybe illő képpel indul a falu bebarangolása: csípős délelőtti hidegben „szánkáztatják a televíziót” az abásfalviak, „mert nincsen buszjárat”. Nem regényes ez a megközelítés, nem hatásvadászat, hanem a valóság szépítés nélküli ismertetése, mely szemlélet végigkíséri a szerző terepbejárásait. A Majlát zenekar vendégtisztelő, mulatós zenéjének elhalkulta után megismerkedünk a településre jellemző, „tekintélyt sugárzó”, az utcák képét meghatározó nagy kőházakkal, majd egy helybéli pedagógus szólal meg, aki a falu gondjait-bajait-örömeit vélhetően a legjobban ismeri. Dokumentum jellegű vallomások, egyéni és kollektív sorsok rajzolódnak ki fejezetről fejezetre. Számba veszi a szerző a falvak jeleseit, a helyi szokásokat, a „törzsölőmasinával” való ruhatisztítás fortélyait, vagy épp az atyhai aszalvány ínycsiklandó illata csapja meg orrunkat képzeletben.

A következőkben Atyháról, a Sóvidék legmagasabban fekvő településéről olvashatunk. Az egykor jóval népesebb falu sok mindenről nevezetes: híres volt az 1437-es évszámú – a 19. században elpusztult – harangjáról, de ma is számos művészeti emlékkel büszkélkedhet, például egy régi, kisméretű, fából faragott Szent Antal-szoborral. Nagyszüleink még bizonyára ismerték Atyhát kóberes szekereiről, melyekkel az oroszhegyiekhez, sükeiekhez hasonlóan messze vidékre eljártak értékesíteni az ízes gyümölcsöt. Ma már csak a néprajzi gyűjteménynek helyet adó Vinceffi-ház udvarán látunk így felszerelve Atyhában szekeret. Persze régen kiment divatból a – tájházban lévő – mívesen elkészített szőttes is, az aszalvánnyal és a kóberes szekérrel együtt. Az atyhai lányok stafírungszerzés céljából már 14–15 évesen, sőt korábban is mentek Temesvárra szolgálni – olvashatjuk –, de a kollektív megalakulása után már nem jöttek haza. Sokan ott telepedtek le, ám leginkább oroszhegyi, máréfalvi, kibédi, sóváradi leányt választott, aki ott nősült meg.

Atyha ismertetése után a szerző a szalmafonásról ismert három falut, Bétát, Dobót és Vágást mutatja be, ahol a világ – a többi falucskához hasonlóan – szintén nagyot változott az utóbbi évtizedekben. Dobóban sok szép régi házat csodálhat meg az idegen, szó van a könyvben a szalmafonásról mint jövedelemkiegészítő lehetőségről. Tíznél több kalapvarró van a faluban, akik kiválóan értik a kalapkötés tudományát.

Ezután a korondi hegynek nevezett részen lévő tanyavilág – Fenyőkút – képe elevenedik meg előttünk. Kiderül, hogy ha Korondról elindulva a meredek kaptatókat képesek vagyunk magunk mögé tudni, pompás látvány tárul elénk. A gyéren fekvő házak egykori lakói közül P. Buzogány Árpádnak sikerült megszólaltatnia a 104 évet élt öreg susztert, aki a háború után Irkutszkból gyalog jött haza. Rendkívül olvasmányos és érdekes az a rész, amelyben az öregember visszaemlékszik arra, miként szerelmesedett bele a lágerorvos lányába, és miért félt a „koccanástól”. Ezután a fenyőkútiak megélhetéséről olvashatunk, amely természetesen az állattenyésztésből és a fakitermelésből származik.

Fenyőkút ismertetését a Gyepesé követi, ismét a Homoród mentén találjuk magunkat, a jó lovak és a címadó „vidám emberek” falujában, ahol minden falubeli egyformán – megkülönböztetés nélkül – köszön az idegennek. Ez se semmi manapság – vonhatjuk le következtetésként. Hangulatos, szép, kékre meszelt házakra lehetnek büszkék a gyepesiek, meg az erős kerítésekre, a múlt század 30-as éveiben készült deszkahomlokzatokra. A régi korok hangulatát nagyon jól jelzi a szerző által bemutatott egykori, a 18. század végén készült tanítói lakás, melynek fakilincses, fazáras ajtaja volt. Az alig másfélszáz lakosú faluban nemcsak a régi fakilincs nincs már többé, hanem a helyi szokások is igencsak megritkultak: kimaradt a tollfosztó kaláka (a szerző ottjártakor csak két lúd volt a faluban), kimaradtak a kukoricaestélyek, még a névnapokkal is egyre inkább megesik, hogy „éjjelre esik”, vagyis nem tartják meg. Egyetlen vállalkozó van a faluban, az is koporsókészítéssel foglalkozik. Egy másik kicsiny faluban, Keményfalván is hadilábon áll a hagyományőrzés. Régebb a mészégetés, a mésszel való kereskedés a falu legjelentősebb jövedelemforrása volt. Sajnos Gyepes is, Keményfalva is a kicsi, apró, eldugott falvak sorsában osztozik, melyet az elnéptelenedés sújt leginkább. Ide sorolható Kénos vagy a régóta tanító és lelkész nélkül maradt, egykor rezesbandával büszkélkedő Ége is.

Ezután Palló Imre operaénekes szülőfalujával, a szőtteseiről ismert Mátisfalvával ismerkedünk meg. A falukép meghatározója a szász hatásról árulkodó építkezés, „a kőből vagy téglából rakott, boltíves kapubejáratok”. Ócfalva megbecsült lakója a szobrász Orbán Judit. A Sinka házaspár után a szerző Orbán Juditot is megszólaltatja. Tanulságos az agyagból bajuszos öreg székelyt vagy mezítlábas Ábelt mintázó Orbán Judit hitvallása: a régi, vallásos családi neveltetés fontossága.

A könyv második felében szó esik az Oroszhegy községhez tartozó, Udvarhelytől alig 9 km távolságra fekvő Székelyfancsalról, amely – a kis lélekszámú udvarhelyszéki falvak többségével ellentétben – nem az elnéptelenedést tükrözi, hanem egy élő, mind lélekszámban, mind anyagiakban egyre gyarapodó falu képét mutatja. Sok a fiatal vállalkozó és az új építésű ház. Szó van még Székelyszenttamásról és Ülkéről is, majd a könyv a famunkához értő zeteváraljaiak bemutatásával zárul.

P. Buzogány Árpád könyvében Udvarhelyszék kicsiny, félreeső településeit ismerjük meg. A faluriportokban felelevenedik előttünk a falvak múltja, a maga sokszínűségével, szokásaival, régi épületeivel, népi mesterségeivel, hangulatával. Ugyanakkor kirajzolódnak a helyi jellegzetességek, látványosságok és a megállíthatatlan változások jó és kevésbé jó hatásai. A 24 riport 27 települést mutat be, a riportokat a szerző felvételei illusztrálják. A könyv olvasása közben azt érezzük, a szerző élményszerűen adja vissza mindazt, amit pár évvel ezelőtt saját szemével látott. Az olvasmányosan megírt sorokban, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre ott lapul a sok évszám, a sok név és a sok történet, élethelyzet. Ez a dokumentáló hajlam a legnagyobb erénye a könyvnek.

 

Kovács Árpád

(Hargita Népe, 2011. február 25., péntek)

 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. március 11. péntek hüvelyk KÖNYVEKRŐL

 

Kedei Zoltán

Lent a sátor, fent az oltár

Itt jártam kétezeregyben

A Lent a sátor, fent az oltár olajfestményemnek Összkép címet is adhattam volna. Az ebbe sűrített gondolatok és érzelmek valamennyi vásznamon megtalálhatók.

Az örök nagy témákat magammal, magamban hordom.

Meghúzódnak mindennapi gondjaimban.  Kísérnek, hajtanak, magasba röpítenek.

Ökölbe szorított félelemmel tiltakoztam a tragédiába torkolló események ellen. Sok a sötét és kevés a fény.  Szedte áldozatát a háború. Veszteség, jogfosztás, halál. Befalazott életünk.

Izzadtam forró napsütésben. Áztam komor felleg alatt. Hol lent, hol fent lebegtem.

A valóság zárt köréből csak úgy szabadulhattam, ha széttöröm a konvenciót, és új vizekre irányítom csónakom.

Leselkedik a kétely: sikerül-e maradandóvá tennem röpke ittlétemet, szépet, igazságot célzó munkákkal.

Örömpillanataimból örök pillanatok, örömérzésesimből örök érzések?

A kétely mérgét nehezen oszthatom meg. Az örömöt továbbítom, a fájdalmat nem ruházom át.

A Lent a sátor, fent az oltár talán e gondolatokból is született.

Egyébként, ki tudná.

Valahol vár rám a mesemadár.

Bolyongok füstben, porban, csiszolt köveken.

Rohangálok kopottan, hajt az éj királya, elherdált szépségeket keresek.

Elaludt az idő borókafája.

Közrefognak az abszurdok.

A hűség falat bont.

Kemény kősziklán dörmög a görgeteg.

Távolban fakereszt, olthatatlan vágyak.

Kábán sóba esem, de túlélő leszek tűzvész után is.

A tántorgó világban köt a rend, hajt az örök virulás.

Takarom a szürkét, hamis a fénye, rá nyomta bélyegét a húszadik századra, nem találtam nyugvópontot, lármáztak idegen cselédek, dörögtek fegyverek, zenéltek a „kanári” verebek, honismeretre hívtak szélcsap emberek, frontok jöttek, törtek, zúztak.

Ma, sarlózom harmatát a szépnek, bár az illuziók elrepültek, hintaszéken tova szálltak.

Kóbor kutyák miért tüzeltek?

Szikrázó képem leesett a falról, torzó lett a vörös csík és félbeszakadt a kacaj.

Hasad a csörtetés, házak roskadnak, csillagok hullnak.

Viszik az évek velejét a szónak, árvák vasárnapján cseppjét a hallgatásnak.

Kígyómérget oltok az elaludt időbe, a múló pillanatokat cellába kényszerítem, és alázattal közeledem a művészethez.

A játéknak sosem lesz vége, egyszer te nyersz, máskor én veszítek.

Ingaszögbe és téremlékbe helyezem a sziporkázó ezüst hajnalt, a kölcsönkapott keresztet, terhét a mának.

A szivárvány színeivel tapétázom a magasságot.

Templomba lépek paraszti hűséggel, kinyílik az álomvilág kapuja.

Pörőre vetkőzve hangszerelem a szépet, pörgetem a hárfát, köröket rajzolok hóba, sárba, homokba.

Dagad az ajándék.

Visszakerülnek a közismert játékok, az elmaradt találkozások, a hiányzó arcok, és a fehérre meszelt jelző utak.

Pereg a történelem cséphadarója.

Bár integetnek utánnam a szentek, új vilggal kecsegtetnek, hívnak messzeségbe, maradok, és tovább kapaszkodom az araszokkal fogyó életbe.

Vigasztal a versenyfutás öröme.

Meddő probálkozás elhitetnem, hogy szélhámosok lepték be a földet.

Beborul az ég, torzóba marad az emlékezés, maradnak az üres padok, a szakadó kötél, a kétarcú világ, benne a csörtetés,.

Nyitva marad a pandóra szelencéje.

Rejtőzöm a mélybe, annak tudatában, hogy nincs kezdet, sem vég, csak folytatás létezik.

Vörös betűkkel jelzem a vászonra: itt jártam 2001-ben.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011. március 11. péntek hüvelyk BESZÉLŐ ECSET